A MÁSIK KÉT GAZDASÁGPSZICHOLÓGIA

 

 

Amelyben tanulmányozni fogjuk az egyik nagy iskola „közbülső szerepét” az emberi lélek megértésében, és megvizsgáljuk, milyen pszichológiai elképzelések segítenek megérteni a rendszerváltó embert.

Megismerjük a „pg-vg tranzíció” (a M. Tatcher és R. Reagan által elindított, nyugat-európai és észak-amerikai rendszerváltás) és a „t-p(v) tranzíció” (a kelet-, közép- és dél-európai államok) emberének gazdaságpszichológiai természetét.

 

 

A két nagy iskola, irányzat mellett a pszichológiai tudástöbblet szült még egyet, amely ugyan a pszichoanalízis félpályáján bontakozott ki, de teljesen más irányba haladt, majd tökéletesítése a nagy vízen túl, a behaviorizmus félpályáján történt meg. Ez a GESTALT-ELMÉLET (ALAKLÉLEKTAN), amellyel itt, hely- és időszűke miatt csak röviden foglalkozunk. Bemutatjuk az alapelveit és hatását, elsősorban abból a szempontból, hogy hogyan járult hozzá az amerikai kontinensen a neobehavioristákkal egyetemben az újabb nagy iskola, a KOGNITIVIZMUS kialakulásához.

 

A GESTALT ELMÉLET legfontosabb momentumai:

 

1. A perceptuális folyamatok (elsősorban a látás) vizsgálatával az elmélet nagyjai WERTHEIMER, KÖHLER és KOFFKA eljutnak a megállapításig, hogy élményeink az ingerek kialakította mintázattól és a tapasztalat szerveződésétől függnek. Amit látunk, azt a háttérhez és az egész látvány más mozzanataihoz viszonyítva látjuk. Az egész (Gestalt) különbözik részeinek összegétől, az egész egymással viszonyban álló részekből áll.

 

 

ISMÉTLÉSI INTERMEZZO

Kérem, idézze fel a felkészítés általános anyagából a Gestalt-elmélet által felfedezett perceptuális organizáció alapelveit. Mint tudja, ezek alkalmazása a vizuális megjelenítésben nagyon fontosak.

SOS: figura és a háttér; csoportosítás; ….________________________

____________________________________________________

____________________________________________________

 

 

2. A tanulás, az emlékezés és a problémamegoldás értelmezése is észlelésközpontú.

A tanulás a Gestalt-elméletben belátásos tanulás lesz, amelynek ismérve, hogy a megoldás hirtelen jelenik meg (aha-effektus), és nem a próba-szerencse folyamat eredményeként (mint a behavioristáknál). A belátásos tanulás a tanult elemek közti kapcsolatok felismerését, az „egésszé” szerveződés folyamatát jelenti. A komplex tanulásban Köhler és társai két fázist különböztetnek meg. A kezdő fázisban problémamegoldást használunk, hogy levezessük a megoldást; a másikban a megoldást az emlékezetben tároljuk, és előhívjuk, amikor hasonló problémával szembesülünk.

A komplex tanulás tehát szorosan kötődik az emlékezethez és a gondolkodáshoz. Ezt az alapelvet (a kétfázisos tanulási modellt) a legmodernebb mesterségesintelligencia-programokba is beépítették (pl. Laird és Newell, 1991-ben) amiről még majd szólunk a kognitivista elmélet kapcsán.

 

A problémamegoldásban pedig a problémák szerkezetének „átlátása” és a megoldás érdekében véghez vitt újrastrukturálás a fontos tényező. Röviden összefoglalva, a problémamegoldás Gestalt-elmélete a következőkre épül:

A problémamegoldó viselkedés egyaránt produktív és reproduktív A reproduktív problémamegoldásban korábbi tapasztalatokat újra hasznosítunk,

ami viszont hátráltathatja a sikeres problémamegoldást (mint például a később tárgyalandó probléma-megoldási halmaz és a funkcionális rögzítettség esetében.

A produktív problémamegoldást a probléma szerkezetének belátása jellemzi, valamint a probléma produktív újrarendeződése.

 

 

GESTALT INTEREMZZO

 

A gestaltisták kísérletekkel bizonyították az újrastrukturálás és a belátás jelentőségét. MAIER kísérletében a mennyezetről függő két zsinórt kellett összekötniük a vizsgálati személyeknek, de a két zsinór hossza nem tette lehetővé, hogy egy ember az egyik zsinórt fogva a másikat is elérje. A megoldás és a probléma újrastrukturálása akkor következett be, amikor a

kísérletvezető mintegy véletlenül megmozgatta az egyik zsinórt, és a v.sz. felismerte, hogy az ingamozgás segítségével a probléma megoldható.

 

A funkcionális rögzítettség és állandóság szerepét a gondolkodásban jól nyomon követhetjük SCHEERER kilencpontos problémáján. A feladat:

„Négy egyenes vonallal kösse össze a pontokat, úgy, hogy a ceruzát ne emelje fel a papírról!

 

 

 

A probléma-megoldási beállítódás bemutatását Luchins-ék feladatán lehet megvizsgálni. A feladat:

Van egy 8 literes vízzel teli kancsó, valamint egy 5 literes és egy 3 literes üres kancsó (jelölésük: (8-8, 5-0, 3-0, azaz méret – a kancsóban lévő víz mennyisége). A feladat, hogy a vizet a kancsókból és kancsókba öntögetve elérje a következő állapotot: 8-4, 5-4, 3-0, azaz a 8 literesben is és az 5 literesben is 4-4 liter víz legyen, a 3 literes meg maradjon üres.

Megoldást újra csak a mellékletben talál!

 

A probléma vizsgálata úgy zajlott, hogy a kísérleti csoport vizsgálati személyei olyan előzetes problémamegoldó feladatokat kaptak, amelyeket csak bonyolult módszerekkel lehetett megoldani, míg a kontroll csoport olyan feladatokat kapott, amelyek komplikált és egyszerű módon is megoldhatók voltak. A vizsgálat bebizonyította, hogy a komplikált módszerek alkalmazása „ráállította” a vizsgálati személyeket arra, hogy a fenti kancsós feladat esetében is bonyolultabb, időigényesebb megoldásokat alkalmazzanak.

 

INTERMEZZO VÉGE

 

 

A fasizmus Németországban ugyanúgy nem tűrte a gestaltistákat, mint a pszichoanalízis művelőit. A gestalt intézeteket a 30-as évek közepén sorra felszámolták, vagy azért mert a munkatársaik már kimenekültek Amerikába, vagy a bátrabbakat (mint pl. Köhlert) zaklatásokkal megfélemlítették, aki később ugyancsak Amerikába emigrált. A Gestalt-elmélet Amerikában nehezen tudott érvényesülni, de hatása, elsősorban a gestalt elvei alapján kidolgozott szociálpszichológia maradandó lett, mégpedig KURT LEWIN révén.

 

A Gestalt-elmélet személyiség-lélektanának alapját Kurt KOFFKA adta meg azzal, hogy elkülönítette a geográfiai és a pszichológiai környezet fogalmát, amely a kontextualizmus fő gondolata maradt. Ez azt mondja ki, hogy a viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg, hanem az, hogy azok mit jelentenek a számunkra.

 

 

MAGYARÁZOM A BIZONYÍTVÁNYOMAT INTERMEZZO

 

Bizonyára észrevette Ön is, kedves Olvasó, hogy a pszichológiai (és közgazdasági) elméleteket valamilyen kontextusba igyekeztem helyezni, és úgymond a környezeti tényezőkkel kapcsolatba hozni. A megközelítésem mintha a Gestalt-elmélet hívére vallana. Ez valóban így van, hiszen a saját képzésem, élettörténetem és tapasztalatom arra késztetett, hogy ezt a megközelítést magaménak érezzem. Életem nagy részét egy olyan, ma mér letűnt világban éltem le, azaz „első felnőtti identitásomat” ott alakítottam ki, ahol a „magyarnak lenni” a furcsaságot, a többség számára a nehezen kimondható nevű embert jelentette. Ennek ellenére a még teljesen ki sem alakult kisebbségi létélmény akkor szűnt meg, amikor a többség nyelvét a legmagasabb szinten elsajátítottam, és a pszichológiai kutatásokba és gyakorlati munkába belekezdtem. A többség attól kezdve elfogadott, jelentős civil szervezet vezető tagjává választott. A többség nyelve és a kiválasztottság számomra új identitás-elemet, „identitásmintákat”1 jelentett, és a régiek majdnem teljes „kiiktatását”. Ezért mondhattam ki magamban a nyolcvanas évek elején-közepén harmincegynéhány évesen, a rövid magyarországi látogatásaim alkalmával, hogy sohasem szeretnék Magyarországon élni, hiszen az akkori YU-útlevelem, a „jugoszlávnak lenni” szimbolikus kifejezője, számomra sokkal többet jelentett. Ha pedig azt mondtam, hogy a jugoszláv pszichológusok társaságának egyik bizottsági vezetője vagyok, akkor a szakmai identitásom legfontosabb elemét „fitogtathattam”.

1989-es párizsi és bázeli magán (nem szakmai) utazásom során mintha felajánlották volna, hogy maradjak vagy menjek Bázelbe élni. Annyira nem voltam érdekelt, hogy ma is csak halványam emlékszem az ajánlásra! De hogy volt, az biztos, hiszen a felajánló jóval később, már a jugoszláv polgárháború idején emlékeztetett rá.

Nem nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy a szerző identitás-problémáját megértse az Olvasó, ha belegondol, hogy 1991-ben, a jugoszláv háború kitörésének előestéjén, a „jugoszlávság” lavinaszerű összeomlása mit jelenthetett. A világ omlott össze a számomra, és ettől már csak az volt a borzasztóbb, hogy nem volt elég bátorságom ezt az összeomlást végigélni, hanem abba a környezetbe menekültem, amely számomra pár évvel azelőtt a „nem akarom” kategóriába tartozott. Azóta pedig saját magamon tanulmányozhatom, hogyan lehet a felnőttkor második felében magyarországi identitást kialakítani. E

folyamatnak legfontosabb eleme számomra az, ahogyan az általam látott „magyar lét” viselkedésem (és létélményem) meghatározójává válik!

 

Ehhez hasonló, de kevésbé drasztikus transzformációs folyamatot tapasztalhattam az egyik kliensemnél, aki sikeres kontrolleri pozíciót töltött be egy „klasszikusan” irányított magyar nagyvállalatánál. A hölgy a cég összeomlását nem megvárva elpályázott, és egy nemzetközi, német irányítás alatt álló cégben fogadta el a gazdaság vezetői pozíciót. A cégben (szerencsétlenségére) a vezetők között csak egy hölgy volt/van, a többiek mind fiatal urak. Ez a környezet azt jelentette a számára, hogy nemcsak szakmai, hanem női identitásán is változtatnia kell. Az élmény, amelyet a saját új környezete kapcsán kialakított azt eredményezte, hogy fizikailag is megváltozott: kihívó, nőies öltözködés, nagylányos frizura, vörösesre festett haj, folyton, kissé mesterkélten vidám arckifejezés voltak a leíró kategóriái egy idő után. Pedig a valóságos elvárások a gazdasági vezetői pozícióval kapcsolatosan a szakmai kompetencia területén fogalmazódtak meg. Epilógus: néhány hónap múlva távozni kényszerült a cégtől. Később, amikor újra találkoztunk, az eredeti „kiadásban” jelent meg, és visszahívatta magát az előző cégéhez, amely időközben – pár száz munkavállalójától „megszabadulva” - stabilizálódott.

 

INTERMEZZO VÉGE

 

 

KURT LEWIN Amerikában maradandót alkotott. Pontokba szedve:

 

1. Elindította a közbülső utat a behaviorizmus és a pszichoanalízis között a személyiség-lélektan területén, és kidolgozta a mező-elméletét.

 

MEZŐELMÉLETI INTERMEZZO

 

Részletek MÉREI FERENC „Csoportdinamika” c. könyvhöz írt előszavából:

 

A pszichikus mező

 

A pszichikus mező nem más, mint adott történéshez kötött szubjektív tér, amelyben a dolgok a cselekvésben való szerepük szerint rendeződnek, és nyernek színezetet: pozitív vagy negatív, csábító vagy akadályozó jelleget.

…

A szükséglet, a kváziszükséglet, a hiányt kifejező és feloldást követelő feszültség adja meg az adott pszichikus mező színezetét, kiterjedését. A feszültség, a tárgyi értelemben vett cselekvési tér minden olyan elemét átszínezi, amely a feszültségcsökkentésre irányuló viselkedésben szerepet játszhat. Ameddig a tárgyi összetevőknek az átszínezése terjed, addig terjed maga a pszichikus mező is. Magában a mezőben mint élettérben nem lehet közömbös mozzanat. Csak azok a dolgok – emberek, tárgyak – tartoznak bele, amelyek mozgósítanak vagy megállítanak, terelnek vagy akadályoznak, amelyeket fel kell keresni, illetve fel kell használni, mert a feszültség feloldását ígérik, illetve el kell kerülni, mert a feszültség fenntartásával, illetve fokozódásával fenyegethetnek. Amelyikre a két lehetőség közül egyik sem vonatkozik, az mint közömbös, jelen van ugyan a tárgyilag adott térben, de nincs jelen abban, amit pszichikus mezőnek nevezünk.

A személyeknek és a tárgyaknak ez az átszínezése a pszichikus mezőben Lewin magyarázórendszerének egyik legfontosabb mozzanata. A dolgok értéke a helyzetnek megfelelően ingadozik, személyek vagy tárgyak annyiban válnak inkább vonzóvá vagy inkább taszítóvá, esetleg csábítóvá vagy fenyegetővé, amennyiben az adott feszültségnek, az adott szükségleti, kvázi-szükségleti, hiányérzeti cselekvési feszültségnek a feloldását elősegítik vagy hátráltatják.

A dolgoknak ezt az adott pszichikus mezőben érvényes tulajdonságát – vonzását vagy taszítását – nevezi Lewin felszólító jellegnek vagy valenciának. A fogalom a pszichikus történések alapvető viszonylagosságát foglalja magába. Az, hogy egy személy vagy egy tárgy vonzó, vagy taszító, csábító vagy undorító, vágyat vagy viszolygást kelt bennem, nem a személynek vagy a tárgynak egyértelmű tulajdonsága, hanem többeredetű tényezőből szövődő és oszcilláló, a helyzetnek megfelelően változó, a kielégültségi állapotommal összefüggő viszonytulajdonság. A felszólító jelleg a tárgy objektív adottságaiból és a személy szükségleteiből szövődik. A személyszükségletétől vezérelve fordul a tárgy felhasználásának ahhoz a lehetőségéhez, amely tapasztalata alapján az adott feszültség feloldását elősegíti, vagy kerüli el a tárgyat, illetve felhasználásának egyik vagy másik módját, amennyiben a feloldódást hátráltatja.

…

A pszichikus mező azokból a pozitív és negatív valenciához jutott dolgokból, személyekből, jelzésekből, helyzeti elemekből tevődik össze, amelyeknek mentén a feszültségoldó helyváltoztatás (lokomóció) lejátszódik.

 

 

2. Lewin volt „a demokrácia ideológusa” (Pléh, uo. 382), aki a tudástöbbletét a hitleri ideológiával való harc szolgálatába állította;

3. A frusztráció és az agresszió viszonyát tárta fel (a háborúzó társadalmaknak erre nagy szüksége volt/van);

 

4. A vezetési stílusokkal kapcsolatos felfedezései a mai napig érvényesek (lásd: Balogh, Barta, Dominik, Koncz, 2000., 21-23.o.; (Lewin idevágó felfedezéseit részletesen fogja a 3. évfolyam humánmenedzsment tantárgya keretén belül tanulmányozni.)

 

5. A tematikus vitacsoportok (T-csoportok) módszerének a kidolgozója, amelyeket ma is sikeresen alkalmaznak a menedzserképzésben (is);

 

6. A csoportlélektani kutatások elindítója. Ez a pszichológiai ágazat ma nagyon jövedelmező tudástöbbletet jelent.

 

A Gestalt-elmélet az Interneten:

http://www.psycho.uni-osnabrueck.de/fach/gta/gta.htm

 

 

 

Miért fontos a Gestalt-elmélet a számunkra? Azért, mert világnézete közvetlenül kihatással volt a XX. század kultúrájára: az egzisztencialista filozófia is merített belőle (lásd JEAN PAUL SARTRE műveiben), előfutára a fenomenológiai megközelítésnek (pl. MASLOW személyiségelmélete), és ami a mi szempontunkból fontos, hozzájárult a KOGNITIVISTA ELMÉLET kialakulásához, amely pedig a mai információs társadalom emberének pszichológiai magyarázata. Ez az emberkép a döntéshozó, a döntéseket problémaként kezelő, információ-feldolgozó, a „tökéletes piacgazdaságtól eltávolodó, a vegyes gazdaság felé tartó” (Garai, uo. 32.o.) ember képe.

 

A KOGNITÍV PSZICHOLÓGIA

 

A kognitív pszichológiának ma már óriási a szakirodalma. Az egész világon fokozatosan teret nyert elmélet absztraktorainak a száma felbecsülhetetlen. Egy felmérés alapján csak az amerikai egyetemi pszichológusok háromnegyed része nyilatkozik úgy, hogy a kognitív elmélet híve, illetve, hogy kognitív pszichológus. (Eysenck&Keane, 1997.13.o.) Ennek magyarázata kettős:

 

1. A kognitív pszichológiai olyan domináns elméleti orientációvá fejlődött a pszichológiai tudomány keretén belül, amit KUHN paradigmának nevezett el. A paradigmát az adott tudomány területén belül a tudósok általában elfogadják, és „elnézik”, hogy bizonyos jelenségeket az adott pillanatban nem képes megmagyarázni.

2. A kognitív fogalom egyre tágabbá vált, és magába foglalja az észlelés, a tanulás, az emlékezet, a nyelv, a fogalomalkotás, a problémamegoldás, a gondolkodás területeit, annak ellenére, hogy a területeken belül nagyon változatos elméleti és kísérleti megközelítések léteznek.

 

Vajon milyen társadalmi kontextusban alakult ki és formálódik továbbra is ez - a talán joggal mondhatjuk - hipermodern pszichológiai irányzat?

 

Vizsgáljuk meg a különleges kiváltságokkal rendelkező kognitivista absztraktorok társadalmi környezetét! Címszavakban, a teljesség igénye nélkül:

globális piacok, globális gazdaság, globális kapitalizmus; információs társadalom (?); globális társadalom (?)2

cyberspace – elektronikus kommunikációs tér, „virtuális világ”; a „new economy” térhódítása; a piaci, utasításos és vegyes gazdaságot „működtető” társadalmak versenye a világ

erőforrásaiért, miközben ezek az erőforrások egyre korlátozottabbak; globális környezetvédelmi problémák; „globális” terrorizmus az emberi erőforrás felértékelődése és tőkeként kezelése.

 

Bizonyára folytathatnánk. De ennyi „téma” is elég ahhoz, hogy jelzésértékű legyen: az emberi lélek fejlődése irtózatos iramot vett, ami olyan változásokat eredményez, amelyeket már saját maga sem tud követni. Sürgősen olyan tudásra van szüksége, amely az emberi „biokomputer” kapacitásának a megnövelésére képes. Véleményem szerint a kognitív pszichológia válasz erre a kihívásra.

 

Egy oly nagy és aktuális elméletet, amelynek még nincs történelme, és a múltja is még csak alig elemezhető, hiszen a jelenben működik, nagyon nehéz bemutatni. A kísérletet csak kísérletnek és semmivel sem többnek kell felfogni. Íme:

 

Az 1950-es években a behavioristák által megfogalmazott keretek szűknek bizonyultak. E. TOLMAN, akiről már szóltunk, habár behavioristának tartotta magát, az egérkísérleteinek eredményeit már nem tudta az egyszerű stimulus-response (inger-válasz) fogalmakkal meg-magyarázni. Ha a patkányok a kondicionálással betanult útvonalat a labirintusban, annak

elárasztása után úszva3 is meg tudják ismételni, akkor itt már, TOLMAN megfogalmazása szerint, „kognitív térképek” kialakításáról van szó, „vagyis a labirintus egyfajta belső reprezentációjáról, s ez a kognitív térkép segítette őket abban, hogy végigfussanak vagy végigússzanak a labirintuson. Egy vezető behaviorista azon felismerése, hogy a tanulás, még a patkányok esetében is csak úgy érthető meg, ha a belső struktúrákra és folyamatokra, nem pedig motoros válaszokra összpontosítunk, igen jelentős lépés volt a kognitív pszichológia felé vezető úton.” (M.W. EYSENCK ÉS M.T. KEANE, 1997, 15. oldal). EYSENCK szerint a kognitivista irányzat fejlődésére ezen kívül nagy hatással volt a pszicholingvisztika (konkrétan N. CHOMSKY és követőinek a transzformációs grammatikára alapozott nyelvelmélete), valamint a telekommunikációs technológia fejlődése4, és a digitális számítógépek megjelenése. Ebben, nem hagyhatjuk ki, óriási szerepe volt NEUMANN JÁNOSNAK. A számítógépek megjelenése és a velük párhuzamosan fejlődő informatika lehetővé tették, hogy a kognitivista pszichológusok (nemcsak ők!), összehasonlítsák az emberi elmét a számítógép működésével, azaz, hogy az embert is információ-feldolgozónak tekintsék, és hogy ezt az információ-feldolgozó egység működését modellálni tudják.

 

A kognitívizmus kezdeti alaptézisei a következők:

 

A megismerés azon tevékenységek összessége, amelyek által az információk a pszichikus rendszerben feldolgozódnak a befogadástól, azok válogatásán és átalakításán keresztül a megszervezésig, azaz ahogyan a pszichikum a valóság reprezentációit megalkotja, s felépíti a tudást. E feldolgozás feltétele az észlelés, az emlékezet, a gondolati megmunkálás és a nyelv állandó, szoros kölcsönhatása. Összefoglalva: a kognitív folyamat nem más, mint az egyén környezetében lévő összes dolog azonosítása, felismerése és értékekkel és jelentésekkel történő felruházása.5

A megismerés alapja az információfeldolgozás, melynek elméleti kerete a következő jellemzőkkel rendelkezik (EYSENCK & KEANE, 1997. 19. oldal):

 

o Az embereket autonóm, intencionális6 lényeknek tekinti, akik interakcióba lépnek a külvilággal.

o Az elme, amelyen keresztül interakcióba lépnek a világgal, általános célú, szimbólum-feldolgozó rendszer.

o A szimbólumokra különböző folyamatok hatnak, melyek manipulálják, és más szimbólumokká alakítják át őket. És végeredményben ezek kerülnek kapcsolatba a külvilág dolgaival.

o A pszichológiai kutatás célja, hogy meghatározza azokat a szimbolikus folyamatokat és reprezentációkat, amelyek minden kognitív feladat és teljesítmény mögött meghúzódnak.

o A kognitív folyamatoknak időtartamuk van, így előrejelzéseket tehetünk a reakcióidőről, ha feltételezzük, hogy bizonyos folyamatok egymás után zajlanak le, és/vagy valamilyen meghatározható komplexitással rendelkeznek.

o Az elme korlátozott kapacitású feldolgozó rendszer, mind szerkezét, mind pedig erőforrását illetőleg.

o Ez a szimbólumrendszer neurobiológiai alapon nyugszik, mely azonban nem szűkíti le teljesen mozgásterét.

 

A kognitív pszichológia néhány aktuális vonása:

1. A kutatás közvetlen tárgya az ember (humán kísérleti pszichológia és gépi modellálás);

2. Az információfeldolgozási keret;3. „Torzítás” a megismerő ember irányába (kimaradnak olyan területek a

vizsgálódásból, mint az érzelmek, motívumok, stb.) – ennek ma már nincs veszélye. A kognitivisták folyamatosan kiterjesztik a vizsgálódásukat az ember minden megnyilvánulására (van már kognitív pszichiátria is, a döntésekkel kapcsolatos kutatások pedig felhasználhatók a fogyasztó viselkedés és a vásárlási döntések vizsgálatára is.

4. Rivális modellek, egymással rivalizáló elképzelések jellemzik az egyes részterületeket.

 

(Internet: http://www-psych.stanford.edu/cogsci/

 

 

Mi jellemzi a kognitív irányzat által megfogalmazott ember döntéseit?

Ennek a kérdésnek a megválaszolására a minimum a következő fogalmakra van szükségünk:

 

A kvázi-szükséglet

 

Lewin által bevezetett fogalom, amelynek megfogalmazásához az „akaraterő” vizsgálódása révén jutott (ASCH kísérleteit folytatva) és megállapította, hogy az összetett problémák megoldásában az egyénben kétféle pszichés történés észlelhető: az egyik a cselekvési készenlét, a másik pedig a felidézési tendencia. Az előbbi „valóságos dinamikai tényező, cselekvés-meghatározó, feszültséget képvisel, amelyet szándékként, akaratként, nyugtalanságként, de mindenképpen cselekvésre irányuló történésként élünk át. A felidézési tendencia, a reprodukciós beállítódás is pszichológiailag reális történés, de a cselekvési készenlétnek […] alárendelt mechanizmus. […] a készenlét, a cselekvésre sarkaló feszültség úgy képes meghatározni a viselkedést, éppen úgy képes vezérelni a magatartást, ahogyan a [biológiai, megj. LS] szükségletek irányítanak bennünket. Csakhogy a feladati készenlét […] (pl. egy félbe maradt rajzos feladat befejezésére irányuló törekvés), hasonló ugyan a

szükséglethez, mégsem az. A szükségletet, amilyen az evésnek, ivásnak a szükséglete, nem lehet elfelejteni, ezért emlékezni se kell rá. A kísérletek cselekvési készenlétében kimutatható feszültség azonban elfelejthető, újabb és újabb felidézést igényel, s akár teljesen kieshet a tudatból. Lewin itt konstruktumként vezette be a kváziszükséglet (a „mintha” szükségletnek) fogalmát. Érti rajta az olyan cselekvéshez vezérlő, cselekvésben oldódó viselkedés-meghatározó feszültséget, amely önmagában nem létfontosságú, nem alapszükségletek megnyilvánulása, mégis gyakran azokhoz kapcsolódik.” (Mérei in: LEWIN, 1975, 19.o.)

 

GARAI szerint a kognitivista ember minden helyzetben képes döntéseket hozni, még akkor is, amikor a behaviorizmus embere erre már képtelen.

„[..]a kognitivista pszichológia modellje olyan lényről szól, amely éppenséggel egyenlő értékek között választ s utólag mindig az vonzza a leginkább, amit a maga lehetőségei közül választott, és az taszítja a leginkább, amit eközben feláldozott.

Ennek a pszichológiának az elméleti megfontolásai Kurt Lewinig mennek vissza. A Lewin feltevésére épülő gondolatrendszer – szemben a behaviorizmussal – nem tekinti úgy, mintha a személyt belülről mozgató feszültség “egyszer és mindenkorra hozzátartozna ehhez az objektumhoz [ti. az emberhez], tekintet nélkül arra, hogy bármely időpontban mi veszi azt körül”, s ez, mint veleszületett szükséglet eleve meghatározná, hogy az egyén milyen célt szándékozzék elérni. A cél elérésének szándéka és a rendszeren belüli feszültség Lewinnél sokkal inkább fordítva függenek össze egymással: amit a személy céljául kitűz, az belső feszültségként fog létezni számára, amely a továbbiakat úgy határozza meg, mintha szükséglet lenne (Lewin szakkifejezésével: kvázi-szükségletként). Azt viszont, hogy a pszichológus által vizsgált személy milyen célt tűz maga elé, Lewinnél “az objektumot és a szituációt egyaránt tartalmazó konkrét egész definiálja”: a személy, aki pusztán belső késztetéseinek egyensúlyánál fogva tényleg nem lenne képes e késztetések között választani, és ezzel kilendülni a dinamikai holtpontról, az őt magát és szociális szituációját e-gyaránt tartalmazó konkrét egészen belül mégis megteszi a maga választását. Ilyenkor nem az történik, hogy az a késztetése, amelyik nagyobb erejű volt, győz a gyengébb indíték(ok) felett, hanem az, hogy a győztes késztetés nagyobb erejű lesz. (GARAI, ou. 31.o., vastag betűs kiemelés tőlem, LS)

 

A viselkedés mozgató rugóinak megismerése terén a modern kognitív pszichológia az elmúlt egy évtizedben nagyon sokat foglalkozott azzal a gondolattal, hogy az emberi tapasztalatok a célok körül szerveződnek. PERVIN szerint pl. a célok energizálják a viselkedést, irányítják a mozgást, amihez BAUMEISTER hozzáteszi, hogy a célok adnak értelmet az életnek. Az én fogalma (a self) végeredményben a személy céljai mentén szerveződik. Kissé leegyszerűsítve: a céljaim határozzák meg, hogy ki vagyok. Az ember rövid távú és hosszabb távú célokat fogalmaz meg. Ez utóbbiak az ún. életfeladatok (life task, KIHLSTROM, 1987, idézi Carver & Scheier, 1998.) Az életfeladatokat mindenki a maga módján a saját stratégiája alapján valósítja meg.

Ami a célválasztást illeti, megkülönböztethetünk magasabb szintű célokat, amelyek választása esetén, mint a kutatások bebizonyították, az egyén teljesítménye magasabb szintű lesz. A magasabb célok nagyobb erőbefektetést és koncentrációt követelnek, huzamosabb teljesítményt (nem mindegy, hogy 30 feladatot akarunk megoldani egy időegység alatt, vagy 50-et).

Az egyén döntéseit céljainak tudtában hozza meg, miközben a kognitív folyamatok az agyában hasonlóan mennek végbe, mint a számítógépes folyamatok.

A számítógép, vagy inkább a robot-analógia azt is jelenti, hogy a cél alapján megfogalmazott szándékunk és a végrehajtott viselkedés között van-e valami eltérés. Ezt az ellenőrző szerepet a visszacsatoláson (feedback) alapuló kontroll végzi el. A visszacsatolás jelenségét ugyanúgy kell elképzelni, mint ahogyan egy termosztát működik a szobánkat melegen tartó berendezésnél.

A termosztát érzékeli a szoba hőmérsékletét (észlelés), összehasonlítja a megadott értékkel (ezek az ún. vonatkozási értékek, amelyek a kognitívizmus szerint a komparátornak nevezett mechanizmus segítségével összehasonlításra kerülnek az észlelt viselkedés adataival), és ha nincs különbség, akkor nem történik semmi. Ám ha a termosztátban megadott értéktől eltér az észlelt érték, akkor a „viselkedéses” kimenet lép életbe, vagyis bekapcsol a fűtőtest. A visszacsatolási hurkok, ahogyan ezt a jelenséget nevezik, megtalálhatók úgy az élő (vércukor fenntartás, testhőmérséklet, stb.), mint a mesterséges világban (robotok, rakéták, stb.).

A kognitív elmélet fontos felfedezése, hogy a visszacsatolás nagyban kihatással van a teljesítményre: ha az eredményeket ismerjük, azok a későbbi teljesítményben felhasználásra kerülnek.

A visszacsatolás tehát olyan önszabályozó rendszer, amely lehetővé teszi, hogy folyamatosan haladhassunk a céljaink felé.

 

Carver és Sheier ábrájan könnyebben megértjük a visszacsatolási hurok „működését”:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A döntéshozatalban és a problémamegoldásban is szerepet játszanak a visszacsatolási hurkok. A hurkok hálózatba kötésének eredménye a döntési fa lesz. Ezt Carver & Scheier egyszerű példán mutatják be.

Mi minden megy végbe a biokomputeremben, ha pl. az a feladatom, hogy tanuljak, de

besötétedett és lámpát kell gyújtanom, ám az nem ég?

(Az ábrát lásd a követező oldalon!)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egyszerű problémamegoldás „menetét” felismerhetjük a szociális viselkedésben (pl. ha megbukunk a vizsgán, dönthetünk arról, hogy többet tanulunk-e, vagy tanárt fogadunk, vagy méltányosságit kérünk, stb), de ugyanúgy az egyszerű vásárlási helyzetekben (megvesszük, vagy elhalasztjuk a vásárlást, vagy behelyettesítő árut keresünk). A viselkedést itt is a gyors és apró visszacsatolási eseményekből álló döntési fa alapján zajlik.

Jóval összetettebb a visszacsatolási folyamat, ha a visszacsatolási körök összekapcsolása áll fenn. A fenti példa esetében, ha a bukás utáni döntésünkbe be kell iktatni azt az elemet is, hogy „évet ismételek”, akkor a döntésben már magasabb szintű (pl. elvi: „én rendes diák vagyok”) visszacsatolási körök is részt vesznek. Ezt POWERS (idézi Carver & Scheier, 1998.) a visszacsatolás hierarchikus szerveződéseként kezeli. Nézzük, hogyan magyarázza POWERS ezt a folyamatot (lásd a következő intermezzót)!

 

„A VISSZACSATOLÁSI HIERARCHIA” INTERMEZZO

A visszacsatolási körök összekapcsolásának második módja némileg bonyolultabb az előzőnél. Feltételezhető ugyanis, hogy a visszacsatolásos rendszerek hierarchiába rendeződnek.

A visszacsatolás-hierarchia fogalma magas szintű (fölérendelt) és alacsony szintű (alárendelt) célokat egyaránt feltételez. Powers úgy véli, hogy a hierarchikus rendszeren belül az alacsony szintű visszacsatolási körök vonatkoztatási értéke a hierarchiában magasabb szinten álló rendszer viselkedéses kimenetével azonos.

 

Az ábrát lásd a következő oldalon!

 

A másik oldalról is megközelíthetjük a kérdést. A magasabb szintű rendszerek nem „viselkednek” a szó fizikai értelmében – „viselkedésük” ehelyett azt jelenti, hogy hierarchiában alattuk lévő rendszerek számára cselekvési iránymutatót (vonatkozási értéket) teremtenek. Fizikai cselekvést közvetlenül csak a legalsó körök valósítanak meg az izomcsoportok mozgásának ellenőrzése révén […].

Az ilyen hierarchikusan definiált vonatkoztatási értékek az alacsonyabb szintek felé haladva egyre konkrétabb és korlátozottabb érvényűek lesznek. Minden alacsonyabb szinten megvalósuló ellenőrzés olyan jellemzők szabályozásából áll, melyek a magasabb szinten ellenőrzött jellemzőkhöz járulnak hozzá. Minden szint a maga

eszközeivel dolgozza fel a perceptuális bemenetet, és úgy igazítja kimenetét, hogy az adott szinten minimális legyen a diszkrepancia.

Powers felvetette, hogy az emberi cselekvések szabályozása kilenc ellenőrzési vagy kontrollszintet foglal magába. Ezek segítségével kívánta megmagyarázni az absztrakció legmagasabb szintjétől induló (például az ideális énkép, társkapcsolat vagy csoport), s az absztrakció legmagasabb szintjéig (a test különböző részein végbemenő izom-összehúzódások) terjedő önszabályozást.

A három szint közül a legalacsonyabb a programellenőrzés. Amit Powers programnak nevez, nagyon hasonlít ahhoz, amit Schank és Abelson (1977) forgatókönyvnek ír. A program vagy forgatókönyv a cselekvés általános lefolyását tartalmazza, és nagyon sok részletet kihagy. A részletek azért maradnak ki, mert hogy éppen mit teszünk egy-egy kiemelt pontnál, attól függ, hogy milyen körülményekkel találkozunk. A program vagy forgatókönyv lejátszásához arra van szükség, hogy a lehetőségek tágabb köréből választhassunk.

A mindennapi élet során nagyon sok tevékenység program- vagy forgatókönyvszerűnek tűnik, például a vásárlás. Ha belegondolunk, miféle szándékokat fogalmazunk meg egy átlagos nap alatt, akkor ráébredhetünk, hogy ezek nagy része programokból áll. Ruhát mosni, lemenni a boltba vásárolni, moziba menni, felkészülni a vizsgára, ebédet főzni, megpróbálni felkelteni annak a rokonszenves fiúnak vagy lánynak a figyelmét, akit a minap az egyik órán láttunk – ezek a tevékenységek mind programot feltételeznek. Mindegyiknek megvan a maga szokásos lefolyása, amit az előrejelezhető cselekvések és implicit alárendelt célok alkotnak, de hogy adott alkalommal pontosan mit csinálunk, az a szituáció függvényében változik.

A programok már meglehetősen absztraktak, de messze nem ezek az emberi viselkedés legabsztraktabb megnyilvánulásai. Powers elvi ellenőrzésnek nevezte a programellenőrzés fölötti szintet. Az elvek a cselekvést általánosabb irányelvekkel látják el, mint a programok. Az elvek a viselkedés átfogóbb, fölérendelt jellemzőit határozzák meg, s számos különféle programban megnyilvánulhatnak. Az elvek segítenek abban a döntésben, hogy melyik programot válasszuk, és hogy egy programon belül merre haladjunk. Például a becsületesség elve azt diktálja, hogy noha adott helyzet megengedné a puskázást, mégse tegyük meg. A mértékletesség elvének értelmében inkább a kevésbe drága éttermet választjuk; ha pedig már a drágább étteremben vagyunk, akkor nem a legdrágább ételt rendeljük.

Az ábra egy olyan ember – nevezzük Richardnak – viselkedését ábrázolja, aki megpróbálja viselkedését a figyelmesség elvéhez igazítani. Ebben az esetben az elv egy sajátos cselekvési programhoz vezette Richardot: virágot vet barátnőjének, Lilinek. A program részint konkrét lépésekből áll: állj meg a virágosnál, válassz valamilyen virágot, és fizess az eladónak. Ugyanakkor nem határoz meg mindent pontosan: Richard azokból a virágokból választ, amiket a virágosnál talál, hitelkártyával vagy készpénzzel fizet, és ha kell, pénzt dob a parkolóautomatába.

Még két dolgot érdemes megjegyezni e példa kapcsán, melyek abból a körülményből fakadnak, hogy Richard számtalan módon lehet „figyelmes”. Először is, teljesen különböző programok közül választhat az elvnek megfelelő magatartás

megvalósítására – például főzhet valami finomat Lilinek, vagy lemoshatja a kocsiját. Bármelyik programot választja, ugyanazt az elvet tartja szem előtt. Másodszor, a figyelmesség elve nem feltétlenül jelenti valamely sajátos program kiválasztását – az elv egy már futó program során is beléphet, s ezáltal a programon belüli cselekvések közötti választását befolyásolja. Tegyük fel például, hogy Lili kérte meg Richardot, hogy mielőtt feljön, vegyen valami virágot. A figyelmesség elve a virágvásárlási program közepén is érvényesülhet, és arra vezetheti Richardot, hogy Lili kedvenc virágát vegye meg, noha az nem abban az évszakban nyílik, s ezért sokkal drágább.

Powers a rendszerfogalom-ellenőrzés kifejezést használja elméletének legmagasabb szintjére. A rendszerfogalom olyan absztrakt jellemzőkre vonatkozik, mint például az általános énérzés, amit térben és időben megpróbálunk fenntartani. Az ilyen értékkel kapcsolatos önszabályozás bizonyos fokig emlékeztet az önmegvalósítás élményére, amennyiben mindkettő a személy teljesség- és integritás-érzését mozdítja elő. Az absztrakció e szintjén megvalósuló önszabályozás olyan jellemzők szerint szabályoz, mint például az ideális énkép.

(Carveer & Scheier, 1998.477.o.)

INTERMEZZO VÉGE

 

 

A kognitív disszonancia

 

Ez a másik „kognitivista” fogalom, amellyel érdemes egy kicsit többet foglalkoznunk.

 

 

 

FELVEZETŐ INTERMEZZO

 

KOGNITÍV DISSZONANCIA A MINDENNAPOKBAN

 

Az egyik magyarországi kereskedelmi TV műsorában bemutattak egy szerencsétlen családot beteg gyermekükkel, akinek a megmentése „csak és egyedül külföldön lehetséges”. A riport után egy héttel az egyik

kisvállalkozás tagját munkahelyén telefonon megkereste egy alapítvány aktivistája (vajon honnan tudták meg a nevét és számát, kérdezte a társaság egyik-másik tagja, az események után), és rákérdezett, hogy látta-e a műsort. Emberünk nem látta a műsort, de az alapítvány aktivistája szépen sorban elmondta, hogy miről van szó, kiemelve, hogy a gyermeken csak külföldön lehet segíteni, majd rákérdezett: „ugye ön is nagy szerencsétlenségnek és igazságtalanságnak tartja az élettől az ilyen helyzeteket?” Emberünk válasza igenlő volt, hiszen, mint a későbbiekben mondta: „Aki ezt nem tartja igazságtalannak és szerencsétlenségnek, az nem normális.”. Emberünket az alapítvány felkérte, hogy saját és a cége lehetőségétől függően, támogassa célirányosan az alapítványt, amit emberünk, egy számára akkor éppen elfogadható összeggel, meg is tett. Eddig minden rendben is lett volna, hiszen emberünk viselkedésével bebizonyította, hogy nem tartozik a „nem normálisok” közé, azaz a cselekedete a normalitásáról tanúskodott. A továbbiakban, mivel az alapítvány újabb potenciális támogatók után kutatott, a társaság egy másik tagját is sikerült elérniük. Ő (nevezzük őt „Szkeptikusnak”) azonban nem döntött azonnal, időt kért az alapítványtól, majd az első baráti összejövetel alkalmával felvetette a többiek előtt a kérdést. Emberünk nagyon magabiztosan mondta el a véleményét (mint fent) és arra invitálta a többieket, hogy csatlakozzanak. A társaságban azonban volt/van egy orvos is, aki a riportot is látta és ismeri a betegség jellegét, és teljes magabiztossággal állította, hogy valóban nehéz gyógyítani a betegséget, de már itthon is vannak rá kiváló szakemberek és módszerek. Vajon mit tett, mondott Emberünk, ezek után? Álláspontját a következőképpen fogalmazta meg:

„Ha a beteg gyermek kiutazik, ott biztosan jobb ellátásban részesül. Jó, ha pénzt adunk az alapítványnak, ők biztos jó helyre tudják tenni. És az adóból az adomány összege leszámítható.”

 

INTERMEZZO VÉGE

 

 

Hogyan győzhetjük meg önmagunkat, hogy viselkedésünk nem volt teljesen abszurd? Hogyan mondhatom magamról, hogy jól döntöttem? Úgy, hogy igyekszem másokat is meggyőzni, hogy hasonlóan döntsenek. Így lesz az indifferens viszonyulásból elkötelezett viszonyulás, és így lesz a hívőkből fanatikus követő. Emberünket, ha az alapítvány megkeresné pl. azzal, hogy lépjen be az alapítvány által létrehozott „jólelkű altruisták klubjába”, vajon megtenné-e? Bizonyára nem sokat kellene győzködni.

 

Mi a kognitív disszonancia?

Festinger abból indul ki, hogy az emberben konzisztencia áll fenn aközött, amit az ember tud, vagy amiben hisz, és amit cselekszik. Ez a megszokott mindennapi jelenség. Azonban a figyelemre méltó jelenség az, ha valaki nem a megszokott, konzisztens módon viselkedik. A dohányos ember példáján mutatja be Festinger ezt a helyzetet: ha valaki tudja (és ma hány millióan tudják!, megj. LS), hogy a dohány árt az egészségének, és mégsem hagyja abba a dohányzást. A dohányos „okoskodhat” úgy, hogy az élvezet megéri a kockázatot, vagy a veszély nem is olyan nagy, hogy abba kéne hagyni a dohányzást, és ha leszokna a dohányzásról, akkor elhízna, ami ugyancsak kockázattal jár. Ergo: nem kell változtatni a viselkedésen, és ez utóbbi a cél.

 

Leon Festinger alaphipotézisei a következők:

1. A disszonancia jelenléte az egyén számára igen kellemetlen érzésekkel jár, ezért a disszonancia csökkentése és a konszonancia (konzisztencia, az elemek szoros összefüggősége) elérésére irányuló motivációt hoz létre;

2. A disszonancia esetén az egyén nemcsak a disszonancia redukciójára törekszik, hanem aktívan el is kerüli az olyan információkat és helyzeteket, amelyek feltehetően a disszonancia fokozását idéznék elő.

„Azt állítom tehát, hogy a disszonancia, vagyis a tudattartalmak egymás közötti meg nem felelése már önmagában véve is motivációs tényező.[…]. A kognitív disszonancia pedig olyan állapot, amely a disszonancia redukciójára irányuló viselkedést idézi elő – mint ahogyan az éhség is az éhség csökkentésére irányuló viselkedéshez vezet. A kognitív disszonancia […] igen erős motívum.” (FESTINGER, 2000, 53.o.)

 

Leon Festinger7, még 1957-ben leírja, hogyan „konszolidálja” az ember a helyzetét a kognitív disszonancia fellépése esetén: amikor két egymással ellentétes tudattartalmunk (gondolatunk, hiedelmünk, véleményünk) van, az agyunkban disszonancia – kényelmetlen feszültség – keletkezik. E feszültséget az ember olyan kínosnak érzi, hogy igyekszik azt megszüntetni a lehető legkönnyebb módon: megváltoztatván egyik (vagy másik, vagy mindkét) tudattartalmat, hogy jobban „megférjenek”. Különösen jellemző ez olyan helyzetben, amikor az ember ÖNBECSÜLÉSE van kockán. Ilyen esetekben önmagunk és mások „megdumálása” a leghatékonyabb eszköz a feszültség feloldására.

 

 

Miért lép fel a kognitív disszonancia?

 

Festinger szerint bárhol és bármikor: ha olyan információhoz jutunk, amelyek az eddigiekkel ellentétesek (pl. eddig úgy tudtam, hogy a bankok uzsoráskamatra adnak személyi kölcsönt, majd mondja a barátom, hogy ő 16,5 %-os kamatra vett fel, és elment a pénzen nyaralni),

vagy ha véleményt kell nyilvánítani árukról, szolgáltatásokról, jelenségekről, ha velük kapcsolatban döntéseket kell hozni, a disszonancia csaknem elkerülhetetlen.

 

A kereskedelemben, a politikában, és mindenütt, ahol fontos a potenciális vevő (vagy „vevő”) meggyőzése, ott a hozzáértő „első lépésként szándékosan teremt kognitív disszonanciát, fenyegetvén az önbecsülésünket – például lelkifurdalást keltve a befogadóban, esetleg szégyenkezésre késztetve, netán kétszínűnek vagy megbízhatatlannak minősítve. A második lépés, hogy olyan megoldást ajánl, amellyel a kognitív disszonanciát megszüntethetjük, s egyúttal azt tesszük, amire ő beszél rá. Csökkenthetjük bűntudatunkat, szégyenünket vagy megbízhatatlanságunkat, ha adakozunk bizonyos célokra, megvesszük a hirdetett autót, gyűlöljük az ellenséget, erre a jelöltre szavazunk.” (PRATKANIS & ARONSON, 1992.39.o.)

 

Sajnos, a kognitív disszonancia nemcsak a szolgáltatások és termékek kereskedelmében használatos. Minden háborús propaganda legártalmatlanabb következménye, hogy lélektani eszközt ad az ember-ellenes cselekedetek igazolására.

 

A kognitív disszonancia tehát lehetővé teszi, hogy a fennálló kognitív tartalmak ütközését feloldjuk a pótlólagos információkkal, amelyek révén a konzisztencia visszaáll, és így nincs szükség az alapvető attitűdök változtatására.

 

 

INTERMEZZO: KOGNITÍV DISSZONANCIA A DÖNTÉS UTÁN

 

Általában az a vélemény, hogy ha az egyén meghozza a döntést, akkor a feszültség megszűnik. Ha például két ugyanolyan vonzó, tartós fogyasztási cikk (pl. autó) közül kell választanunk, akkor, ha meghozzuk a döntést és megvesszük az egyiket, megszűnik a problémánk, a belső konfliktusunk.

 

Festinger azonban megállapította, hogy a döntés után is megmaradhat a feszültség, amelyet ugyancsak fel kell dolgozni. Ennek a folyamatnak a rövidített leírását olvashatja most:

 

A döntések következményei

 

Bármilyen döntést hozunk, annak egyik legfontosabb következménye, hogy disszonancia keletkezik.

…

…Miután a döntés megszületett, még mindig el kell oszlatni valahogy a kellemetlenséget, amit egy végeredményben vonzó másik lehetőség elutasítása okozott.

…

Disszonanciát eredményező döntések:

1. Döntés teljesen negatív alternatívák között. Elméletileg ugyan lehetséges ez a feltétel, valószínűleg azonban ritkán fordul elő. Pusztán két negatív alternatíva jelenléte még nem kényszeríti az embert, hogy válasszon közülük, hacsak nincsenek más tényezők, amelyek miatt mégis kénytelen ezt tenni. Ha ez történik, a választás után ugyanúgy disszonancia keletkezik, mint a két vonzó alternatíva közötti választás esetén. Bizonyos kognitív elemek az egyik alternatíva mellett szólnak, míg mások a másik mellett. bármelyik lehetőséget választja is az ember, számos elem disszonáns lesz tettének ismeretével.

2. Döntés két olyan alternatíva között, amelyeknek egyaránt vannak pozitív és negatív vonásaik. Valószínűleg ez a döntési helyzetek leggyakoribb fajtája. Az iménti okfejtésünkből bizonyára világos, hogy a cselekvés itt is disszonanciát eredményez. Lesznek olyan kognitív elemek, amelyek a nem választott alternatíva kívánatos, és a választott alternatíva nem kívánatos tulajdonságainak felelnek meg. ezek az elemek disszonánsak azzal a tudattartalommal, hogy azt az alternatívát választottuk, amelyiket.

3. Kettőnél több alternatívát magában foglaló döntés. Természetesen sok olyan döntés van – a legtöbb alighanem ilyen -, amely kettőnél több alternatívát foglal magában. Lehet, hogy eleve több lehetőség adott, de maga a döntési helyzetbe került személy is szaporíthatja ezek számát azzal, hogy kompromisszumos megoldásokat vagy új lehetőségeket eszel ki. A komplexitás ilyetén növekedése megnehezíti a döntési folyamat elemzését, ám szerencsére nem teszi sokkal bonyolultabbá a döntéshozatal utáni disszonancia vizsgálatát. Itt is érvényes az alapszabály: minden olyan elem, amelyik önmagában véve más cselekvéshez vezetne, mint ami történt, disszonáns a végrehajtott cselekvésnek megfelelő kognitív elemekkel.

 

Megkockáztathatjuk tehát az általánosítást, miszerint a döntésnek szinte szükségszerű következménye a disszonancia.

…

A döntés meghozatala után fennálló disszonancia nagyságát befolyásolja a döntés fontossága. Ha egyébként minden körülmény megegyezik, akkor minél fontosabb a döntés, annál erősebb a disszonancia. Így az a döntés, hogy melyik autót vegyük

meg, nagyobb disszonanciát eredményez, mint az, hogy milyen márkájú szappant vegyünk; az a döntés, hogy melyik állást válasszuk, nagyobb disszonanciát okoz, mint az, hogy moziba vagy koncertre menjünk.

…

A döntés utáni disszonancia egyik további fontos meghatározója a nem választott alternatíva viszonylagos vonzereje. …minél nagyobb a nem választott alternatívák viszonylagos vonzereje a választott alternatívákhoz képest, annál nagyobb azoknak az elemeknek az aránya, amelyek disszonánsak a cselekvésnek megfelelő tudattartalommal.

…

Képzeljünk el egy személyt két állásajánlattal. Minden, A állás kedvező és B állás kedvezőtlen tulajdonságainak megfelelő kognitív elem (nevezzük ezeket „A” kognitív tömbnek) az A állás elfogadására ösztönzi. A „B” kognitív tömb – a B állás kívánatos, valamint az A állás nem kívánatos velejáróinak megfelelő elemcsoport – viszont a B állás elfogadása mellett szól. Mivel A és B állás kölcsönösen kizárják egymást, nem lehet mindkettőt elfogadni, az illető konfliktusba kerül.

Azt is meg kell továbbá határozni, hol áll fenn a konfliktus. A konfliktus nem az A és a B kognitív együttesek között feszül. Nincs konfliktus annak az ismerete között, hogy az A állás jó, és annak az ismerete között, hogy a B állás is jó. A megismerés szintjén ezek a tudattartalmak legfeljebb jó érzéssel tölthetik el, és optimistává tehetik az embert – az, hogy valami tetszik nekünk, nem áll ellentétben azzal, hogy valami más is tetszik. A konfliktust az okozza, hogy az embernek választania kell a cselekvés két lehetséges iránya közül. Egyszerre két, ellentétes irányú vonzásnak van kitéve.

Tegyük fel, hogy példánk szereplője előbb-utóbb elhatározza magát, és az A állást választja. Így már nem őrlődik két ellentétes lehetőség között; kiválasztotta az egyik alternatívát, és ezzel megszűnik a konfliktusa. A döntést követően azonban a B kognitív tömb disszonáns annak az ismeretével, hogy mit tesz. Disszonanciája a konfliktustól eltérően nem a cselekvés, hanem a megismerés szintjén áll fönn. A két kognitív tömb között továbbra sem kell kapcsolatot feltételeznünk; míg azonban az a kognitív elemcsoport konszonáns a cselekvéssel, a B tömb disszonáns vele. Az egyén most csak egy irányban mozog, s közben megkísérli csökkenteni a kognitív disszonanciát.

Milyen módokon redukálható a döntést követő disszonancia? Három ilyen mód lehetséges, nevezetesen

1. a döntés megváltoztatása vagy visszavonása2. a választásban érintett alternatívák vonzerejének megváltoztatása és3. az érintett kognitív elemek közötti átfedés létrehozása.

…

Lehetséges ugyanakkor csökkenteni vagy akár meg is szüntetni a disszonanciát a döntés pszichológiai értelemben vett visszavonásával. Ez azt jelenti, hogy az ember elismeri: rosszul választott, vagy úgy véli, hogy nem ő tehet a választásáról. Aki például éppen állást változtatott, rögtön utána úgy érezheti, hogy rosszul döntött, és ha újra választhatna, máshogy járna el. Meggyőzheti magát arról is, hogy a döntés valójában nem az övé volt, hanem a körülmények és a főnökei esküdtek össze ellene, és kényszeríttették rá.

Ez azonban nem sikeres feloldása a döntés utáni disszonanciának, mert az emberben megmarad a konfliktus feszültsége.

 

Az alternatívákkal kapcsolatos ismeretek megváltoztatása:

Koncertre menjek, vagy baráti meghívásra vacsorára? Ha a vacsorát fogadom el, akkor gyűjthetek olyan információkat, hogy a koncert miért nem a legjobb, olvashatok negatív kritikákat a koncertről, stb. Ez a feloldás sem teljes, hiszen a disszonancia továbbra is él, ha pl. a kritikák pozitívak, vagy ha valaki a vacsora közben pozitívan nyilatkozik a koncertről. A disszonancia feldolgozása attól függ, hogy sikerül-e a döntéshez támogatókat szerezni!

 

Kognitív átfedések kiépítése

Ennek a lényege: mindkét alternatívának megfelelő elemekből indulunk ki, és aza alternatívákat olyan kontextusba helyezzük, hogy a végeredmény ugyanaz legyen. A fenti példán bemutatva: a koncerten is barátkozom azokkal, akik ott lesznek, vagy a vacsora alatt is hallgathatok komolyzenét.

Más szóval, kognitív átfedés építhető ki olyan elemek felfedezésével vagy megalkotásával, amelyek megfelelnek a választott alternatíváknak, és azonosak a nem választott alternatíva már meglévő kedvező elemeivel.

 

MIÉRT FONTOS ISMERNÜNK EZT A JELENSÉGET?

 

A gazdasági életben rendre döntéseket kell hoznunk (lásd a következő találkozást). A gazdaságban működő partnereink is döntenek, döntenek pl. hogy velünk és nem mással akarnak beszállítatni. Vajon mi a feladatunk, közvetlen az ilyen döntés után: a disputáló, másokra odafigyelő partner, miután megkapja a pozitív választ, azonnal megerősítő akcióba lép: elősegíti a döntés utáni disszonancia megszüntetését a partnerben. Ennek formáit az üzleti kommunikáció szakirodalmában találhatjuk meg. Nagyon egyszerű példa: kibontom az új cipőm csomagját és benne egy kedves kis levél, amely ezzel kezdődik: „Ön nagyon jól választott!”

 

 

GARAI, az általa felsorolt szociálpszichológiai kísérletek eredményei alapján8 megállapítja:

 

„A kognitív disszonancia annál nagyobb, minél inkább egyensúlyt tart egymással egy ügyletben a haszon és a kényelmetlenség, amelynek fejében megszerezhető, illetve az élvezet és az ár, amelyet fizetnek érte. A kognitivista pszichológia modellje olyan lényről szól, írtuk fentebb, amely egyenlő értékek között választ, márpedig egyensúly esetén akár úgy dönt az ember, hogy vállalja a kényelmetlenséget, illetve a költséget a remélt haszonért, illetve élvezetért, akár pedig ellenkező módon, egyenlő tétek között választ.

 

A kognitív pszichológia emberképének megvalósulása, úgy tűnik azokban a rendszerváltó társadalmakban fedezhető fel, amelyek a piacgazdaságból (pg) a vegyes (vg) gazdaság felé haladnak. Ezeket a társadalmakat jelöljük meg „Pg-Vg TRANZÍCIÓ” társadalmaknak (piacgazdaságból a vegyesbe), mert – mint azt már tudjuk – vannak társadalmak, amelyek a „Tg-P(V)g TRANZÍCIÓ” állapotában vannak (ezek a kelet-közép- és részben dél-európai társadalmak mindegyike, amelyek a tervutasításos gazdaságból a piac- vagy a vegyes gazdaság felé tartanak). Ezzel az ötletünkkel a „modern közgazdaságtan” képviselői, és a „Nagy Öregek9” hívei az ötletgazdát a periféria szülte dilettánsnak és inkompetensnek fogják találni, de a jelölés itt didaktikai szempontból szükségszerű. Ezen indokon túl, megjegyzem, hogy vannak közgazdászok is, akik nem gondolják azt, hogy a J. M. Keynes elmélete a Walras, Marshall, Fisher bevezetővel és ráhatással kialakulóban lévő ún. „modern közgazdaságtan” meghozta volna azokat a végleges válaszokat, amelyekre az Embernek és Földnek szüksége van (lásd D. C. KORTEN és társai által alapított THE PEOPLE-CENTERED DEVELOPMENT FORUM cikkeit, Internet: http://www.pcdf.org/). Szemmel követhető bizonyításként pedig hadd emlékeztessem az Olvasót az ún. antiglobalizációs megmozdulásokra.

 

A Pg-Vg-TRANZÍCIÓ társadalmaiban és az általuk megvalósított gazdasági tevékenységben a „legtöbb döntést a piac hozza meg. „A kormányzat ugyanakkor fontos szerepet játszik a piac működésének ellenőrzésében; az állam törvényeket hoz a gazdasági élet szabályozására, oktatási és rendfenntartó szolgáltatásokat tart fenn, ellenőrzi a környezetszennyezést. A legtöbb társadalom manapság vegyesgazdaságot működtet”, mondja Samuelson (2002. 9.o).

 

Vajon mekkora szerepe volt, pl. a kognitív disszonanciának G.W. Bush elnök (és az őt körülvevők) döntésében, hogy a kiotói egyezményt az USA ne írja alá? Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ezt a döntést (amely szemmel láthatólag egyre kellemetlenebb helyzetbe hozza az amerikai döntéshozókat a világban – lásd a johannesburgi konferencián elhangzottakat10) csak és egyedül a gazdasági indokokkal lehet magyarázni?

 

A kormányzati beavatkozás is és a piac résztvevői is folyamatos információkat gyűjtenek tehát a gazdaság működéséről, információk feldolgozása révén (kisebb-nagyobb sikerrel, lásd a döntéshozatallal kapcsolatos problémákat a 9. Találkozáson). Csakhogy sem az információgyűjtés, sem azok feldolgozása, sem a döntéshozatal nincs még azon a szinten ma, hogy nyugodtan ülhetnénk a babérjainkon. A nyugodt ücsörgést magas szinten absztrahált gazdasági törvényszerűségek felfedezésének tudatában nem fogja megengedni az általam már

nagybetűvel jelzett Természet sem, mint ahogyan tette ezt e jegyzet írásakor 2002. augusztusában. A német közgazdasági tudástöbblet nem számíthatta ki, hogy hány mm eső fog lezúdulni Drezda és környékére és, hogy az, ami leesik mennyi kárt fog okozni a volt kelet-németországi területeken. Természetesen a tudástöbblet lehetővé teszi a források „átcsoportosítását”, mert már előzőleg lehetővé tette, hogy a források másutt ugyan, de létezzenek. Ám ugyanez nem érvényes Csehországra, ahol sem elfekvő források, sem tudástöbblet nincs az ilyen helyzet kezelésére. Marad a támogatás, az önzetlen (van ilyen még?) segítség, azaz az EGYÜTTMŰKÖDÉS.

 

A kognitív pszichológiai hozzájárulása a gazdasági folyamatok irányítására abban nyilvánul meg, hogy a döntéshozók, a gazdasági szereplők döntési problémáját megvilágítsa és ezáltal „jobbá tegye azt, ami nem elég jó, vagy korrigálhatóvá teszi azt, ami nem jó”.

A fentebb említett EGYÜTTMŰKÖDÉS problémájával pedig a gazdaságpszichológiai negyedik elmélete foglalkozik, a

 

 

SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA

 

Ezt a fogalmat GARAI értelmezésében használjuk, és jelöljük vele nem a pszichológia egyik nagyon fejlett ágát, „hanem egy tudományos elméletet, a pszichológia négy nagy elmélete közül azt, amelynek számára az ember lelki jelenségei, mint ilyenek interindividuális jellegűek, tekintet nélkül arra, hogy részt vesznek-e bennük további egyének, akik aktuálisan “szociális befolyásolást” gyakorolnának.”

 

Mielőtt e pszichológiai elmélet emberét bemutatnánk, szokásunkhoz híven, vizsgáljuk meg azt a társadalmi és történelmi kontextust, amelyben ez az ember él és cselekszik.

 

Ez a fentebb már Tg-Pg (Vg) TRANZÍCIÓ11 társadalmai, tehát azok, amelyek:

 

1. A tökéletesnek hitt tervgazdálkodásból „kifelé” tartanak (tehát abból az „utasításos gazdaságból”, ahol „a kormányzat hozza meg a termelést és a fogyasztást illető összes döntést. Az utasításos gazdaságban – ilyen működött a Szovjetunióban a XX. század nagyobbik részében – a kormányzat tulajdonában van a legtöbb termelési eszköz (a föld és a tőke); az iparágak többségében ő a vállalatok tulajdonosa, irányítja azok tevékenységét; a legtöbb dolgozó munkaadója, meghatározza a munkaköri teendőiket; eldönti továbbá, hogy milyen termékekből és

szolgáltatásokból álljon a társadalom kibocsátása.” (SAMUELSON&NORDHAUS, 2002. 9.)

 

2. A „földindulásszerű változások” (SAMUELSON, uo.) következtében a kibocsátás csökkent, a munkanélküliség növekedett, a termelési visszaesés tartós (volt?);

 

3. A munkanélküliség, a társadalom számára „ismeretlen jelenségként” a népesség többségében erős bizonytalanságérzetet váltott ki, aminek kezelésére hiányoztak a megfelelő eszközök;

 

4. A változás irányának bizonytalansága és ezzel párhuzamosan modell hiányában levezetett magánosítási programok (privatizáció) tökéletlensége;

 

5. A nacionalizmus különböző formái, amelyek közül egyes „rendszerváltó” társadalmak a militarizáció útjára léptek (lásd pl. az ex-jugoszláv államokat, de Grúzia esetét is);

 

6. A társadalmai szabályozási mechanizmusok megszűnése és az újak kibontakozásának lassúsága;

 

7. A társas vállalkozási formák és a bennük rejlő lehetőségek ismeretének hiánya;

 

8. A 6. pontból eredendően a feketegazdaság és a szürkegazdaság térnyerése;

 

9. A bejáródott társas kapcsolatok átrendeződése és ezt követő individualizáció;

 

10. A bizalom alacsony szintje, párosulva az erős elvárásokkal, hogy a váltás jobb életkörülményeket hozzon.

 

11. A „másik oldalon” (a fejlettekről van szó!) a felgyorsult átalakulás (információs társadalom, globalizáció, „new economy”) újabb feladatokat hoznak (pl. megfelelni a letelepedő multinacionális cégek elvárásainak: nyelvismeret, kulturális különbségek, szoftverek működtetése stb.), amelyek végeredményben a rendszerváltó társadalmak tagjainak identitásváltását követelik.

 

A lista természetesen nem végleges. Azonban a feladat („Élni pedig muszáj!”) van olyan összetett, mint az első báziskultúra idején volt. Az átalakulás olyan viselkedésformákat követel, amelyeket a szociálpszichológiai elmélet magyaráz.

 

GARAI szerint a kommunikációban különböző értelmezési manőverek révén jutnak el a partnerek a döntésekig. Ezek a manőverek a metakommunikációs12 csatornán mennek végbe. A üzenete B-hez tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell értelmezni;B az üzenetet értelmezve fogja fel ezt az utasítást is, amely tehát már csak magától az értelmezéstől függően befolyásolja az értelmezést, egyszersmind B válaszát is, amelyet azzal együtt meghatároznak az interakció körülményei is, s amely szintén tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell majd értelmezni, egyebek között hogyan kell leválasztani azt, amiért az interakció körülményeit kell felelőssé tenni, a válasznak arról a részéről, amelyről maga B tehet;

A a maga részéről B üzenetét értelmezve fogja fel ezt az utasítást, az üzenet értelmezésében azonban nemcsak ez az utasítás fogja befolyásolni, amelyet amúgy is az ő értelmezése köz-vetít, hanem interakciójuk jelenlegi szakaszának előtörténete is: az, ahogyan A emlékszik arra, mi(k) volt(ak) az ő korábbi üzenete(i) az ő értelmezése szerint – az együttható ténye-zőknek ez az együttese fogja azután meghatározni A viszontválaszát;

ezt B a maga részéről ugyanilyen komplex együttes mentén fogja lereagálni, de a lereagálásba közben bekapcsolódik az interakció előtörténete által teremtett szabályoknak az értelmezése is: ha neked az én válaszomra ez a viszontválaszod, akkor nekem a tiédre az lesz; stb.

 

PÉLDÁZÓ INTERMEZZO

Az értelmező manőverezések példái (GARAI szerint)

„Az ilyen értelmező manőverezés jellegzetes esete a piaci alku. A eladná az áruját, ha valaki 800 forint feletti árat ajánlana érte – B megvenne egy ilyen árut, ha eladója 1000 forintnál nem kér többet érte. A vásár közöttük létrejöhet, és ha pl. 900 forintos áron köttetik meg, akkor mindkettő azzal az érzéssel hagyhatja el a színhelyét, hogy jó vásárt csinált. Azonban A nem írhatja ki ezt az árat, nehogy el-riasszon egy vevőt, ha az ennyiért nem, de pl. 50 forinttal olcsóbban már megvenné, s nehogy ötletet adjon egy vásárlónak, aki 50 forinttal többet is hajlandó lenne fizetni. Az érdeklődő kérdésre 1300 forintnak mondja az árat. Az érdeklődő, noha a mondott ár messze meghaladja azt a szintet, amelyen az ő hajlandósága maximáltatott, nem keres más standot, mert úgy értelmezi, hogy ha tényleg ennyi lenne az ár, akkor ki lenne írva, s ezért biztosítja az eladót, hogy egy ilyen gyenge minőségű áruért 500-nál többet akkor sem adna, ha történetesen lenne neki ennél több pénze, de akkor olyan standhoz

menne, ahol igényes vevő számára kínálják az árut. Az eladó a szöveget úgy értelmezi, hogy az ér-deklődőnek komoly a szándéka az áru megvásárlására, mert ellenkező esetben alku nélkül sarkon fordult volna; megértést fejez hát ki a vevő anyagi helyzete iránt, amely alkalmasint egyedül okolható, ha ezért a príma áruért a méltányos árat nem tudja magának megengedni – az erre hivatkozva ajánlott új ár 1200 forint. A vevő a váltást úgy értelmezi, hogy az ésszerű árat valószínűleg el lehet érni ezzel az eladóval, akit ezért biztosít, hogy efféle jószágért még akkor sem adott többet 600-nál, amikor még megengedhette magának, hogy költekezzen, de akkor az az áru viszont meg is volt csinálva. És így tovább araszolgatva érik el végül a mindkettejük számára elfogadható árat. Amennyiben bármelyikük azt tapasztalja, hogy az ő lépésére a másik nem hasonló megállapodási készséget kifejező lépéssel válaszol, ezt úgy értelmezi, hogy a partner a maga árbeállításának a közelébe érkezett.

Jól követhető az értelmező manőverezés a tőzsde működésén, ahol rutinosabb és nagyobb tőkeerőt képviselő szereplők ezt eleve belekalkulálják a hatékony működtetésbe. Egy tőzsdetörténeti anekdota szerint, pl. a waterlooi csata idején elterjedt Rothschildról – az alapítónak a londoni bankházat működtető fiáról, – angol állampapírokban való érdekeltségétől motiválva kiküldött ügynöke várja postagalambokkal a francia és (egyebek között) angol hadak közötti csata kimenetelének hírét. Amikor valóban megkapta a hírt az angol győzelemről, amely a papírokat felértékelte, megjelent a tőzsdén és angol állampapírokat kínált eladásra. Ezt mindenki, akinek még ilyen papírok voltak a tulajdonában, úgy értékelte, mint annak jelét, hogy Rothschild az angol hadak vereségéről értesült, és ez értelmezés nyomán megpróbált sürgősen megszabadulni papírjaitól. Amikor azután ezek árát az erőteljes túlkínálat kellően levitte, az amúgy is felértékelődő állampapírokat Rothschild olcsón vásárolhatta össze.”

Ez az elmélet szerint a döntések a résztvevők kétszemélyes kommunikációs tevékenységétől függ, amit pedig az határoz meg, hogy a felek milyen identitással indítják, és milyennel fogják zárni a kommunikációt.

„Annak a manőverezésnek, amelyet az efféle interakcióban az értelmezés révén folytatunk egymással, többnyire az ilyen tárgyi célokon felül van egy másik, gyakran emennél fontosabb tétje is: az, hogy az egyes szereplők szociális identitása felől döntsön. Vajon ugyanaz marad-e A, illetve B identitása, amikor létrejön közöttük az interakció, mint volt ezt megelőzően? Va-jon felcserélhetők-e ezek egymással vagy felcserélhetetlenül különböző pozíciót foglalnak el az interakcióban? Mi történik társadalmi azonosságukkal, ha az interakciót A helyett egy alternatív A' folytatja, vagy ha B helyett egy alternatív B'-vel? S mi marad a kialakult szociális identitásból akkor, amikor az interakció egy másiknak adja át a helyét, vagy ha megszakad a felek között?

 

 

SZEMÉLYES ÉLMÉNY INTERMEZZO

A személyzeti tanácsadás területén alkalmazottként tevékenykedve egyik visszatérő megbízóm, egy multinacionális nagyvállalat ügyvezető menedzsere, a következő módon fejezte ki az ötödik megbízása után (amelyeket fél áron végeztünk el, éppen a már megvalósult és bejelentett megbízását szem előtt tartva), hogy mennyire elégedett az együttműködésünkkel:

 

„Ez már az ötödik megbízásom ebben az évben. Ez azt jelenti, hogy elégedett vagyok az önök szolgáltatásaival….”

 

Jelentőségteljes csend, amit úgy dekódoltam és bele is remegett a lelkem, hogy most jön majd a kritika, ám ő így folytatta: „Annyi pénzt keresett13 (!) már nálunk, hogy el kéne gondolkodnia ... „ (majd ugyancsak jelentőségteljesen elmosolyodott). Ebből nekem értenem kellett azt, amit Ön is bizonyára ért, tisztelt Olvasó. Ám hiába értettem én az üzenetet, amely ugyan nem mondatott ki, de mégis elhangzott, az ilyen elgondolkodás utáni cselekedet véghezvitele nem az alkalmazottak, hanem a tulajdonosok ill. ügyvezetők hatáskörébe tartozik. Így az elgondolkozás után, természetesen nem volt cselekedet, ami az újabb megbízások megszűnését jelentette. Ám mást is jelentett a „disputa”: az addigi „tanácsadó-partner” kategóriából az interakció után átkerültem a „hálátlan tanácsadó” kategóriájába.

 

 

Az egyén, a jól működő társadalmakban természetesen számíthat arra, hogy „a társadalom […] a gazdasági tranzakciók esetén például a jog eszközeivel előre jelentősen korlátozza, hogy milyen identitásváltások következhetnek be. Az interakcióba lépők identitását esetleg tu - lajdonukhoz kapcsolja.14 Máskor az interakciót részben vagy egészben áthelyezi a benne részvevők identitásnyilvánító akaratának hatásköréből a felelősségüket érvényesítő hatóságéba. Megint máskor elidegeníthetetlen jogosítványokat rögzít a személyhez, akihez ezáltal nekik megfelelő identitás is rögzítve marad […]

A szociális identitás meghatározásában nyilvánuló manőverezés végső soron azt próbálja definiálni, melyikünk milyen funkciót tölt be az együttműködésben: vajon a zajló folyamatnak kezdeményező ala nya vagyok-e vagy kö zege , amelyet használ, hogy közvetítésével meg-valósuljon, tárgya-e, amely a folyamat végeredményét elszenvedi, illetve élvezi, vagy háttere, amely tanúságot tud tenni a történtekről.

Amikor Shakespeare drámájában Júlia üzen a Dajkájával Rómeónak, akinek barátai tanúk az üzenet átadásánál, akkor ennek a folyamatnak Júlia az alanya, a Dajka a közege, Rómeó a tárgya és a barátok képezik a hátteret, akikkel összevetve Rómeót kitünteti a történet, megítélhetővé teszi, s a barátok magukkal összevetve meg is ítélik a közülük kitűnt Rómeót.”(GARAI, uo. 38.o)

 

Hogy hogyan működik a szociálpszichológiai természetű ember azt WATZLAWICK egyik kiváló példáján keresztül mutatom be:

 

Sokszor tapasztalható, hogy a kommunikációs paradoxonok a viselkedésben gyakran konfliktust eredményeznek.

 

Watzlawick a fejtegetését a következőképpen kezdi:

 

„MINDEN KRÉTAI HAZUDIK,

Krétai EPIMENIDÉSZ i. e. 6. században.”

 

Hogyan nyilvánulnak meg a kommunikációs paradoxonok az oktatásban?

 

„A hagyományos (nem demokratikus?) oktatási rendszerben elismerték a tanár tekintélyét, s ő határozta meg, hogy mit kell megtanulni. A modern oktatásban kitartóan kísérleteznek a tanár szerepének demokratizálásával, ez azonban kínos paradoxonokat teremt […] A nevelőktől általában elvárják, hogy szakértők legyenek annak megítélésében, hogy mi a különböző stúdiumok értéke, annak azonban nincs „demokratikus” módja, hogy megköveteljék a diákoktól, hogy ezekbe a tanulmányokba vessék bele magukat. Ugyanakkor, ha megengednék, hogy a diákok „demokratikusan eldöntsék, hogy mit akarnak, illetve mit nem akarnak tanulni, vagy, hogy akarnak-e egyáltalán iskolába járni, az eredmény káosz lenne. Így aztán a tanár csak azt teheti, hogy kifinomult módszerekkel befolyásolja a diákokat a „helyes” irány kiválasztására, valamiképpen meggyőzi őket (s lehetőleg önmagát is), hogy ezek a nevelési technikák, s nem az erőszak leplezett eszközei, minthogy az erőszak ki van átkozva a spontaneitás nagybecsű ideálja nevében.”

 

Néhány példát hozhatunk a mai életünkből is:

 

A magyar hírközlő eszközök a hírhedt robbantások idején gyakran a következő nagybetűs, címoldalas hírt hozták: „MEGÖLTEK EGY VÁLLALKOZÓT”. Mint később a szövegekből kiderült, e „vállalkozókat” erősen meg kellett különböztetni azoktól a vállalkozóktól, akik valóban a tisztességes vállalkozói életet élték, rendszeresen fizettek adót és a munkájukból éltek. Ám a megnevezés azonossága paradoxon hatást eredményezhetett, hiszen előzőleg a rendszerváltás követelményeként a „Légy vállalkozó” erőteljesen megfogalmazódott. (Voltak olyan vállalkozók, akik a hírek olvasatán kijelentették: akkor én nem vagyok vállalkozó!)

 

A másik példa a kommunikációs paradoxon zűrős viselkedést előidéző hatására a 2002-es választások után az ún. „ügynökbotrány” kapcsán lépett elő: „Vizsgáljuk ki a politikusok múltját”. Ám a demokratikus államban nem lehet személyi jogokat sérteni, de a demokrácia megköveteli, hogy a politikusok múltja nyilvános legyen. Nosza, ezt add össze rendszerváltó! Szem- és fültanúi lehet(t)ünk, milyen nehéz az ilyen paradoxonokat feloldani. A feloldásuk legtöbbször nem is lehetséges.

 

Hasonló paradoxon hatását éli meg az új munkahelyre pályázó, aki megfelel a kiírt elvárásnak: „Légy tökéletesen lojális!” A felvételi beszélgetésen természetesen ezt

valahogyan bizonyítani kell, ám az „Ön ugyebár lojális?” kérdés akármilyen megválaszolása után, netán előtt, a pályázót megkérik, hogy mondja el, milyen szervezeti felépítésű a cég, amelyben most dolgozik, milyen típusú vezető a mostani főnöke, mekkora a cég forgalma, milyen integrált ügyviteli rendszert használnak, stb. stb. És természetesen a „lojális” pályázó válaszol, rajzol a táblára, neveket ír fel, átad mindent a mostani cégéről (akitől a „kenyeret kapja”), a potenciális „cégének”, hiszen ha nem válaszolja meg a kérdéseket, akkor a felvételi beszélgetés követelményeit nem teljesíti, és esélytelenségének valószínűségét az egekbe emeli. A paradoxont csak a nagyon stabil, nagyon tudatos, nagyon ész-ember és kiválóan disputáló („erősen fejlett kommunikációs készséggel rendelkező”) pályázók tudják feloldani, habár így is fennáll a veszélye, hogy a pályáztató cég fontos információkat gyűjt a konkurenciáról, vagy csak egyszerűen a környezetében működő cégekről. Az áthidaló megoldás valami hasonló, mint amit Watzlawick ajánl a pszichiátrián fekvő betegek esetében. Itt (az elmegyógyintézetben) ugyancsak megkövetelt az engedelmesség, ám a gyógyulás érdekében elvárt a spontaneitás. Ám a beteg helyzete azzal súlyosabb, hogy azt feltételezik róla, hogy magától képtelen dönteni, ezért helyette kell meghozni a döntéseket az ő érdekében. Ha ezt képtelen belátni, akkor az újabb bizonyíték az alkalmatlanságára. „Ez rettenetesen paradox helyzetet teremt, amely azt követeli a pácienstől és a személyzettől, hogy ’eljátsszák, hogy nem játsszák el’ a javulás játszmáját. Az egészség a kórházban az a viselkedés, amely erőteljesen meghatározott normáknak felel meg; ezeknek a normáknak spontán módon (ugyanúgy, mint a felvételi beszélgetésen, megj. és kiemelés tőlem, LS) kell engedelmeskedni, és nem azért, mert kikényszerítik őket; mindaddig, amíg kikényszerítendők, a pácienst betegnek tekintik.” És akkor jöjjön a paradoxon feloldási stratégiája a kórházban:

1. Fejlessz ki egy látványos szimptómát, amely megfelelően kellemetlen mindenki számára a környezetedben;

2. Ragadj rá egy fiatal orvosra, akinek szüksége van az első sikerre;3. Hagyd, hogy gyorsan kigyógyítson a szimptómádból;4. Tedd őt annak leghevesebb szószólójává, hogy visszanyerted az egészségedet.

A mi példánkban a stratégia nem is ennyire egyszerű, azaz „a helyzet (majdhogynem) reménytelen, de nem súlyos”, hogy Watzlawick szavaival éljek.

 

FELADAT INTERMEZZO

 

Ön, kedves Olvasó, hogyan oldaná meg a felvételi beszélgetés paradoxont?

 

 

A lehetséges, ám egyáltalán nem garantált kiutakat (hiszen azok a konkrét kommunikációban résztvevők disputáló képességeinek függvénye) megtalálhatja a www.asio.hu honlapon, vagy a „Hurrá, megyünk Európába! Kelet-magyarországi fejvadász esettanulmányok” c. könyvünkben, melynek megjelenését 2003 végére tervezzük.

 

 

 

Az oktatás terén fentebb vázolt Watzlawick féle paradoxon feloldása pl. a svéd felsőoktatásban (is) felemás lett a kreditrendszer révén: „szabadon válassz!” (így fogod bizonyítani, hogy érett vagy a felsőoktatásra) a kötelező tantárgyak közül, van lehetőséged teljesen szabadon választani kurzusokat, ám azok száma is korlátozott, és ezek nemegyszer kevesebb kreditpontot érnek, illetve a hozzájuk kapcsolódó szakkönyvek a könyvtárban nem találhatók, a boltokban pedig kétszer-háromszor drágábbak, mint a „favorizált” tantárgyak szakkönyvei.

 

Vizsgáljunk meg egy másik jelenséget, amelyet a szóban forgó tranzíció jellemzésekor említettünk:

 

A bizalom és együttműködés problémája

 

A bizalom nem közgazdasági kategória. Ám, mint azt látni fogjuk, a gazdaság résztvevői közötti interakciók kvalitását meghatározó jelenség. Az egyén-egyén közötti viszony („privát bizalom”) és az egyén-közintézmények iránti bizalom a tranzíció idején problematikussá válik. Ez utóbbi magyarázata egyszerű: az új társadalmi szabályozási mechanizmusok az átalakulási folyamat révén még nem működnek (a régiek meg már nem működnek), így az államapparátus képtelen érvényt szerezni a törvényeinek. Ez a társadalom tagjainak az intézményekből való kiábrándulását és egyben bizalmatlanságát is előidézi. Ez a jelenség, különben a „nagy vízen” túl is hasonló: az ENRON utáni enronitis, ahogyan 2002 nyarán „becézik” a jelenséget, a könyvvizsgáló cégekkel szembeni bizalmatlanságot és általában a „bizalmi index” mélypontját eredményezték az USA-ban.

 

 

FUKUYAMA INTERMEZZO

 

„Mi a helyzet a bizalommal az Egyesült Államokban?

 

A bizalom a társadalmi tőkét alkotó kooperatív normák kulcsfontosságú mellékterméke. Ha számítani lehet rá, hogy az emberek eleget tesznek kötelezettségeiknek, tiszteletben tartják a kölcsönösség normáit, és, ha egy mód van

rá, nem viselkednek tisztességtelenül, akkor könnyebben jönnek létre csoportok, s ha már létrejöttek, hatékonyabban érik el közös céljaikat.

Ha igaz az, hogy a bizalom a társadalmi tőke fontos mutatója, akkor világos jelei mutatkoznak ez utóbbi hanyatlásának. Sok amerikai tudatában van annak, hogy a legkülönfélébb intézményekbe – kezdve az Egyesült Államok kormányával – vetett bizalom régóta rendületlenül hanyatlik, és történelmi mélypontot ért el az 1990-es években. 1958-ban a megkérdezett amerikaiak 73 százaléka azt mondta, bízik a föderális kormányban, és úgy gondolja, hogy az vagy „többnyire”, vagy „lényegében mindig” helyesen cselekszik. 1994-re ez a szám 15 százalékra csökkent (a különböző felmérések eredményei kis szóródást mutatnak), bár aztán 1996-97-re a kormányba vetett bizalom újból nőtt, és 25-30 százalékos átlagszintet ért el. Ennek megfelelően azok aránya, akik „sohasem”, vagy csak „néha” bíznak meg a kormányban, az 1958-as 23 százalékról 1995-re 71-85 százalékra nőtt (az azóta eltelt években aztán enyhén csökkent).

A legtöbb amerikai intézmény helyzete alig jobb. A nagyvállalatok, a szakszervezetek, a bankok, az orvosi szakma, a szervezett vallás, a hadsereg, az oktatásügy, a televízió és a sajtó mind-mind hanyatlást élt át abban a tekintetben, hogy a felmérések szerint az emberek hány százaléka bízott meg bennük az 1970-es, illetve az 1990-es évek eleje között. Az államszervezeten belül csak a Legfelső Bíróság az, ahol nagyobb azoknak a száma, akik „nagymértékben” megbíznak benne, azokénál, akik „szinte semennyire”; a helyzet a végrehajtó ágazatnál éppen fordított, és még rosszabb a Kongresszus tekintetében. Egyedül a tudósok azok, akik a bizalom viszonylag állandó szintjét élvezik.

Miközben a közintézmények iránti bizalom meggyengült, úgy tűnik, hasonlóképpen hanyatlik a „privát bizalom” – az állampolgárok egymás közötti kooperatív kapcsolatainak mellékterméke. A felmérések, amelyekben azt a kérdést teszik fel, hogy „Általánosságban egyetért-e azzal, hogy a legtöbb emberben nem lehet megbízni, vagy hogy az ember nem lehet elég óvatos, amikor más emberrel van dolga?”, azt mutatják, hogy míg a hatvanas évek elején 10 százalékkal több amerikai mondta, hogy jobbára megbízik az emberekben, mint amennyi azt, hogy bizalmatlan, a következő évtizedben ez változni kezdett, és a kilencvenes évekre már a bizalmatlanok aránya volt nagyobb 20 százalékkal15.

…………

Korreláció van a bizalom és a jövedelem és még inkább az iskolai végzettség között: az egyetemi végzettségű vagy még magasabb szinten képzett emberek általában jobb véleménnyel vannak a világról. Végül pedig az elővárosok lakóiban többnyire sokkal nagyobb a bizalom, mint a nagyvárosokéiban.

Meg kell jegyeznünk, hogy a bizalom önmagában nem számít erénynek, inkább egy erény mellékterméke; akkor jön létre, amikor az emberek osztoznak a tisztesség és kölcsönösség normáiban, és ennélfogva képesek együttműködni. A bizalmat elpusztítja a túlzott önzés vagy a tisztességtelen viselkedésre való hajlam16. Nehéz közvetlenül mérni az önzés mértékét, de az amerikaiak körében egészen biztosan elterjedt az a vélekedés, hogy az emberek mostanában önzőbbek lettek. Így például Alan Wolfe szociológus A Középosztály Erkölcsisége elnevezésű projektje

keretében nagyszámú egészen különböző amerikaival készítettek mélyinterjút, és a túlnyomó többségük egyetértett azzal az állítással, hogy a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest „az amerikaiak önzőbbek lettek”.

 

 

Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, 2000, 75-78.o.

 

 

 

A tg-pg/vg tranzíció idején a bizalom még nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a gyenge kontroll és szabályozás mellett, ez a lélektanilag nagyon összetett jelenség lesz a gazdasági élet szereplői viselkedésének a meghatározója: azzal fogok „üzleti életet élni” akiben megbízok, aki nem fog „átvágni”. Mivel annak felderítésére, hogy kik lehetnek ezek nincs alkalmazható tudás sem, a lehetséges „partnerek” köre leszűkül. A beszállítók, az emberi erőforrás, a vezetők, a tanácsadók, jogi és pénzügyi támogatók kiválasztásánál ez különösképpen megfigyelhető.

 

A már jól működő piacgazdaságokban a bizalom és a kommunikáció, amely révén a bizalom a partnerekben kialakul, a hatékonyság záloga:

 

„Mindenhol, bármerre tekintünk is az üzleti világban, a társaságok igyekeznek elmozdulni a tisztán az ügyletekre összpontosító szemlélettől. Megpróbálnak a maguk szférájában kooperatív partneri viszonyokat kiépíteni a partnereikkel, szállítóikkal és vevőikkel, amelyben megosztják egymással az eszméket és információkat, lehetővé téve, hogy minden partner élvezze ennek előnyeit.” Ahhoz, hogy valóban hatékonyak legyenek, […] a vállalati vezetőknek és társaságoknak képesnek kell lenniük kapcsolatot teremteni az emberekkel, odamenni hozzájuk, elegendő bizalmat és tiszteletet kivívni azoknál, akikkel üzleti kapcsolatban állnak, hogy a bizalom révén információhoz és bizalomhoz juthassanak. […] A hagyományos piaci kapcsolatok rovására, ma egyre nagyobb teret nyernek a tartós, kölcsönös elkötelezettséggel járó tranzakciók, tartós elkötelezettség esetén pedig a bizalom, a lemondani tudás, mások érdekeinek tekintetbe vétele, a személyesség és a személyiség a sördöntő.” (HÁMORI, 1998. 66.)

 

Az olyan gazdaságokban, ahol a piacgazdasági viszonyok kialakulóban vannak, ahol a piac fegyelme még nem épült ki, és ahol a „kezdetleges piacokat olyan szereplők sokasága árasztja el, akik nemcsak a piaci tranzakcióban tapasztalatlanok, hanem érthetően arról sincs fogalmuk [..], hogy hosszú távon a rablás és csalás nem feltétlenül kifizetődő, mindez aláássa a

bizalmat. A homo tranziens tehát a piacon megjelenő lehetséges partnerek közül csak azt választhatja, aki a „saját fajtája”, a rokoni-baráti hálózatra, azaz a reciprok altruizmus maradványaira17 támaszkodhat.” (Hámori, uo. 69.o.) Ennek eredménye a piaci lehetőségek beszűkülése, a megosztottság, a folytonos félelem a konkurenciától („ki az, hátha nagyobb a hálózata, mint az enyém?”) és a csereviszonyok eltorzulása. Nem lehet ugyanis a baráti hálózatból alkalmazott munkaerőt elbocsátani, ha nem végzi jól a munkáját, nem lehet a rosszul beszállító sógort kiebrudalni a szállítók listájából, stb. Mindez egyértelműen arra utal, hogy a bizalom ilyen irányú alakulása a tranzíció államaiban a változási folyamatokat hátráltatja.

 

A rendszerváltó közép-kelet- és dél-európai államok tehát ki kell, hogy dolgozzák egyrészt a változásokat követő regulákat, törvényeket, (amelyek megújulása is folyamatos kell, hogy legyen, hiszen a társadalom felgyorsult változásai ezt követelik), másrészt fel kell, hogy vállalják az egyes gazdasági résztvevők identitás-kategóriáinak a tudatos kialakítását.

 

Ez utóbbi hiánya nyomon követhető, pl. a homo tranziens egyik „alfajának” a „vállalkozói” identitáskategóriának a kialakulásában. Erről a problémáról azonban később, a szociális identitással kapcsolatos találkozónkon társalgunk.

 

Az együttműködési hajlam rövidre zártan a bizalom függvénye. Ha magasabb a bizalmi szint, az együttműködések könnyebben és gyorsabban alakulnak ki, és tartósabbak lesznek.

 

Az együttműködés azokban a társadalmakban, ahol a piac működésének alapját a csere képezi, ahol a cserét a gazdaság résztvevői egymás szükségletének a kielégítésé érdekében „működtetik”, ott az együttműködés garantált. Sajnos, a csere ilyen szerepvállalását a történelem során sokszor kiiktatták, de legfőképpen ott, ahol a piac működését is korlátok közé szorították. „[…] Ideáltípusában a csere az aktorok, a cserélő partnerek hasonló helyzetét és egyenjogúságát feltételezi, és nincs benne semmi, amely ezen hasonlóság és egyenjogúság ellen hatna. Azaz a szituáció sem az adottságaiban, sem a normáiban nem kedvez egyik félnek sem. Már magának az alkunak a lehetősége és ténye az egyoldalú diktátumok hiányát jelzi, az alku kizárása pedig ennek az ellenkezőjét, az egyik cserepartner dominanciáját”18. Ám ez utóbbi esetben már nem beszélhetünk korrekt együttműködésről, hanem az erősebb diktátumáról, hatalmáról a gyengébb felett. Amikor a cserélő partnerek egyike megszabhatja az áru vagy szolgáltatás árát (ez mindkét fél lehet: az eladó esetében a monopolhelyzet ismeretében, a vevő helyzetében pedig a piaci telítettség ismeretében) akkor a másik kiszolgáltatottá válik, és gazdaságpszichológiai szemmel nézve az ilyen állapot a rablásra és nem a cserére kezd hasonlítani. A rablás pedig akkor következik be, ha a szolgáltatás/áru ellenértékét a „partner” meg sem téríti, vagy – mint az a militarizmus tombolása idején a vajdasági magyarság és horvátság akarva, nem akarva megtapasztalhatta - annak csak töredékét téríti meg.

Az együttműködést biztosító korrekt csereviszonyok kérdése erőteljesen felvetődik a tg-pg típusú rendszerváltó társadalmakban. Ugyanis a beáramló tőke képviselői, a piaci mechanizmusok kiváló ismerői és gyakorlati művelői (tudástöbblet ez a javából!!!), a beszállítóikat (no, persze nem mindegyiket!) a hazai terepen keresik meg. Ám élve a fentebb említett előnyükkel, sőt, gyakran a rendszerváltó társadalmak kormányaik által kidolgozott adókedvezményeknek és más előnyöknek köszönve a valódi csereviszonyoknak még csak a színlelését sem kísérlik meg. Hogyan magyarázható a multinacionális óriás, amely a „világverő vállalatok” listáján 19 a középmezőnyben (371. helyen) tündököl immár több éve, és az a „beszállító” viszonya, akinek az éves forgalma nem haladja meg a 10 millió forintot. Dávid és Góliát helyzet ez, amelyből azonban lehet kiváló együttműködést kihozni, ha pl. mindkét fél erre törekedne és minden, az együttműködést biztosító információt megadna egymásnak. Természetesen a megrendelő, hatalmasságának tudatában, előzetesen megkövetelte a kizárólagosságot a kicsiny beszállítójától, ám ennek ellenére élve élt a csereviszonyokat egyáltalán nem kielégítő jogával, és megtartotta azokat az információkat, amelyek, pl. arról szólnak, hogy a globális piacon elvesztette egyik húzó ágazatában a pozíciókat, minek következtében itt a lokális piacon tervezett bővítése is kérdésessé vált, vagy legalább is eltolódik. Dávid ilyenkor csak azt állapíthatja meg, hogy átverték, és jobbik esetben szép csendesen elkullog más partnert keresni (aminek eredménye az előzőnek adott kizárólagosság miatt – időveszteség, információhiány, személyes krízis - erősen kérdésessé válik. Dávid tragédiája még nagyobb lesz, ha „big ex-partner” úgy viszi végbe a folyamatot, hogy látszatszerződést köt a little-vel a további együttműködésről, de annak egyetlen szavát nem tartja be. Ugyancsak hasonló, saját értelmezésében terror-ízű az a változat, amikor a kicsi beszállítónak, mélységesen eltitkolva az igazi okokat – azok ugyanis a „big company” titkai, szentek és sérthetetlenek - az együttműködés megszakításának okát kihelyezi (Freud azt mondaná: projektálja) a kicsi partnerébe: „te vagy magad a hibás, mert … akármi”.

Talán nem kell megjegyeznem, hogy az ilyen korrektnek nem egészen nevezhető csereviszonyoknak a konkrét résztvevői (akterei) ma legtöbbször ugyanazon a hazai nemzet fiai és lányai. Ám a big-company tagjaként domináns identitáskategóriájuk nem a nemzeti hovatartozás lesz, nem is az „együttműködő ember” identitása, hanem a cég által megfogalmazott identitás: „nagy és hatalmas vagyok”! Ez hozza azt a kommunikációt, amelyre tulajdonképpen senki sem kötelezi őket. A big-company menedzsmentjének ugyanis sokkal nagyobb a gondja, minthogy előírja azt, hogy a ki tudja hányadik leányvállalatában a vezetés hogyan bánjon, és hogyan kommunikáljon a kis beszállítók emberkéivel. Ez tehát csak és egyedül a disputáló ember (a leányvállalat vezetője vagy képviselője) lelkületének a függvénye.

 

Az együttműködést biztosító korrekt csereviszonyok az egyed és az állam között is megvalósíthatók, mégpedig az adórendszer megfelelő működtetésével. Ha a befizető fél (a cserekapcsolat, az együttműködés egyik aktere) nemcsak a papíron (van úgy, hogy még azon sem!) látja, hanem a valóságban is érzékelheti a befizetett adója felhasználásának útját (infrastruktúrák, oktatás, egészségügyi ellátás terén megnyilvánuló pozitív változások), akkor a befizetett összegért cserébe megkapja azt, ami az életét jobbá teszi. A legmagasabb szintű korrektséget - az utópisztikust - akkor ismerhetnénk meg, ha az adóhivatal minden egyes befizető partnerének a folyószámla-kivonattal együtt kiküldené azt is, hogy a befizetett összeg konkrétan hogyan került felhasználásra.

 

Mint Magyari Beck megállapítja, az ideáltipikus csereviszonyok esetében a felek kölcsönösen függetlenek (azzal lépek csereviszonyba, akivel akarok), és ugyanakkor egymásra utaltak is. A monopóliumok esetében a független partnerválasztás kizárt (lásd a nem egészen jól sikerült távközlési monopol feloldását). A rablás helyzetében sem beszélhetünk a felek önkéntes részvételéről a „cserében”. A rabló, pl. a feketegazdaságot működtető „megvédlek saját magamtól” szerveződések, maguk választják ki a „partnereiket” akikkel „együttműködni szeretnének”. A kiszemelt partner pedig vagy elfogadja, vagy …

 

Az egymásra utaltság azt jelzi, hogy a partner fontos a számomra, rajta keresztül, vele együttműködve kielégíthetem a szükségleteimet. „Szemléleti síkon az ideáltipikus cserepartnerek elismerik és kultiválják az emberi személyiséget, annak szükségleteivel és egyéni adottságaival egyetemben, hiszen e szükségletek, s a velük kapcsolatos különbözőségek nélkül a cserekapcsolatok egész egyszerűen elképzelhetetlenek.”20

 

 

Az ideáltipikus cserének globális megnyilvánulása az Ember és Föld (így nagy kezdőbetűkkel az egyetemességre utalok) között megnyilvánuló együttműködés lenne. Sajnos, hosszú évtizedekig ezen a tájékon is úgy tanítottak bennünket, hogy az „Ember” azért van a világon, hogy legyőzze a természet erőit, átalakítsa azt, és a saját szolgálatába állítsa. Emlékszem még fiatal kémiatanárnőmre (emlékeimben ma is fiatal és gyönyörű), aki el volt ragadtatva azoktól a kémiai folyamatoktól, amelyek révén a kőolajból „tiszta” energiaforráshoz jut az emberiség. Nem is tanított sokáig, elment egy kőolajvállalat kutatóintézetébe. Az ő hozzáállásában teljesen hiányzott a természettel való együttműködés eszméje. A természet adta lehetőségeket, mondta nekünk, tovább kell fejleszteni a tudásunk révén. Kellett 32 év, hogy rádöbbenjünk, a Természet és az Ember együttműködését, korrekt csereviszonyát vissza (vagy fel) kell állítani. Sajnálatos, hogy az ilyen együttműködést kialakító tudástöbblet ma nem kerülhet a figyelem középpontjába. Vagyis nem juthat még elfogadottságra az olyan tulajdon típusú többletet uralók körében, mint a legszebb korát már megélt kémiatanárnőm szakmabélijei, akik pl. a szuperbenzin szuperjét fejlesztették ki. Így a szegedi hidrogénkutatásokra, amelyek az új energiahordozó, a hidrogén (elégéskor víz keletkezik és nem CO2, tehát tökéletes a Föld szempontjából!) biokémiai úton való tömeges előállítására irányulnak, és szép eredménnyel kecsegtetnek, a program kezdete óta összesen 300 millió forint jutott, ami a 36. hét ötös lottó nyereményének a felét sem teszi ki.

 

 

 

 

A 7. Találkozás végére érvén meg kell jegyeznünk, hogy a négy emberi természet soha sem jelenik meg „teljesen tisztán”. Így pl. a majdani tg-pg tranzíció embere fellelhető a tervgazdálkodásban is. Gondoljunk csak a gmk-ra, vagy a mezőgazdasági kistermelőkre, akik annak idején is a saját kreativitásukat kibontakoztatva, az adott keretek között ugyan, de túllépték a többség korlátozottan vállalkozó szellemét (és nem egyszer vállalták az olyan „pecsétet” is, mint fusizó, maszekoló, stb.). A mai kétpólusú világban mint egy harmadik utat, az utasításos gazdálkodás sikeresnek tűnő21 embertípusát ismerhetjük meg a kínai gazdasági akterek tanulmányozása során. Erről a környezetről, a tervgazdálkodás és a piacgazdaság ötvözetéről olvashatunk CSER JÁNOS első éves távoktatásos hallgatónk tollából a mellékletben.

 

Itt csak annyit jegyeznék meg CSER kollégánk munkája kapcsán, hogy a mai kínai gazdaságot működtető embertípus lelki apparátusában ott van a hős, nagy kulturális értékeket teremtő múlt, de a maoista, múltat romboló látszattársadalom hagyatéka is. Úgy tűni, azonban, hogy a kiválasztottság csak számukra ismert hatása révén, a kínaiak ezt egészen jól viselik és haladnak a maguk útján. Ezen az úton a bölcs öregek már nem konfrontálódnak, legalábbis nyíltan nem, nem gátolják új keletű identitáskategóriák kialakulását, ami meg is hozza az eredményét.

 

 

A következő találkozón egy a közgazdaságtan által is alkalmazott fogalom pszichológiai megvilágításával foglalkozunk, a SZÜKSÉGLETEKKEL.

 

 

 

ZÁRÓ FELADAT INTERMEZZO:

 

1. Röviden vázolja, a kognitív pszichológia miért olyan jelentős a mai, globalizálódó világban?

 

2. Állítsa fel a visszacsatolási hierarchia elmélete szerint azokat a lehetséges visszacsatolási köröket (rendszerfogalom, elv, program), amelyek az olyan

viselkedésben vesznek részt, mint a „gépkocsit vásárolni”.

 

3. A kognitív disszonancia elmélete miért állítja azt, hogy minden döntés után feszültség keletkezik a döntnökben?

 

4. Miért kommunikációs paradoxon az a menedzser felé közvetített üzenet, hogy: „légy sikeres és lojális”!

 

1 LÁSD: PATAKI, 1997, 513.oldal

2 A kérdőjelek nem a fogalmat, hanem azok jelentésének bizonytalanságát jelzik

3 Az úszás nem ugyanazon izommozgásos válaszreakciókat feltételez, mint a futás, tehát az előzőleg asszociált reakciók nem alkalmazhatóak.

4 Érdemes megjegyezni, hogy ez a technológiai fejlődés olyan kommunikációelméletekhez vezetett (pl. SHANNON ÉS WEABER, 1949.), melyeket később az emberi kommunikációra is kiterjesztettek.

5 MÁLOVICS, 1999. 33.oldal

6 az intencionalizmus szerint minden lelki jelenség valamilyen tárgyra irányul, és ez az irányulás (intenció) a pszichológiai kutatás tárgya. BARTHA, 1981.

7 OSIRIS, 2000.

8 LÁSD: GARAI, uo. 33.o.

9 Samuelson és Nordhaus

10 HVG, 2002. 09. 7.

11 T = tervgazdálkodás; P = piacgazdaság; (V)=vagy vegyes gazdaság felé haladó változásban, úgymond félúton lévő államok.

12 A metakommunikációs csatornáról lásd: LOVÁSZ, 2000, 319.oldal)

13 Első identitást romboló felszólalás (ő nagyon is jól tudta, hogy az alkalmazott nem kapja meg a teljes megbízási díjat

14 A tulajdon és a szociális identitás összefüggéseiről lásd GARAI, uo, 75–81. oldal.

15 Mint az várható volt, 2001.szeptember 11. után a bizalmatlanság a magasba szökött.

16 Emlékeztetőül: az „enronitis” ennek a következménye lehet.

17 Az altruizmusról lásd Hámori, uo. 59.-74.

18 Magyari Beck, 2000. 49,o.

19 Figyelő 2002/30.szám, 25-29.o.

20 Magyari Beck, uo. 50.o.

21 Nem csak úgy tűnik, hanem a ma alkalmazott gazdasági fejlődési mércék szerint is a kínai gazdaság fejlődése impozáns, évi +10%!