· web viewhistória 2001-04 história 2001-04 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

História 2001-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2001-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Jelenidõben ............................................................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 71. A szovjet rendszer bomlása, 19851993� .................................................................................. 72. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 131. George Bush felajánlásai ...................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 141. A máltai találkozó ................................................................................................................. 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 171. Egy új típusú hegemónia ...................................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 241. A rendszerváltás és az amerikai magyarság ......................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 281. Vissza Európába ................................................................................................................... 282. Képek ................................................................................................................................... 33

8. ....................................................................................................................................................... 411. A kiegyezés, 1867 ................................................................................................................. 412. Képek ................................................................................................................................... 43

9. ....................................................................................................................................................... 461. A nemzet a középkorban ...................................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 49

10. ..................................................................................................................................................... 561. KALÁSZATOK .................................................................................................................. 562. Képek ................................................................................................................................... 56

11. ...................................................................................................................................................... 591. Négyezer éves civilizáció nyomai Közép-Ázsiában ............................................................ 592. Képek ................................................................................................................................... 60

12. ..................................................................................................................................................... 651. A Corvina-könyvtár és a budai pasák ................................................................................... 652. Képek ................................................................................................................................... 66


1. JelenidõbenJELENIDŐBEN

BORHI László

Az Egyesült Államok és Kelet-Európa, 1989

Bush elnök útja, 1989. július

A szovjet–orosz birodalom összeomlásának és az új világrend kialakulásának tanulmányozása korunk egyik legérdekesebb történetkutatói feladata. Jelen vannak az „átélők”, akik számon kérik rajtunk, kutatókon, mindannak írásba foglalását, ami velük történt, illetve ahogy a múltat ők megélték. Amit láttak a történésekből, amire emlékeznek, vagy amire emlékezni vélnek. Szomorúan vagy indulatosan utasítják el azokat a tényeket, amelyekről ők átélőként annak idején nem tudtak, nem értesültek. És elutasítják – gyakran csak magukban mormogva – a történész értékrendjeit. Amikor azzal kell szembesülniük, hogy nem az ô piciny akcióik – már amire emlékeznek – térítették a ma bejárt útra a világtörténelem szekerét.

Nehéz évtized ez mindnyájunk, átélők részére: szemüvegváltó időszak. El kell fogadnunk, hogy nem lehet az eddigi szemüvegünkkel felismerni a világtörténelem valódi tényezőit. Nehéz évtized, mert emberek vagyunk és mindnyájunkban munkál a csodálatos ösztön (vagy a gének rendszere?): részt akartunk, részt akarunk venni közösségünk sorsának irányításában. Ha nem másként, hát utólag. Ha olyan akciókban vettünk részt, amely utólag nem bizonyult hasznosnak, akkor emlékeink megkopnak. Vagy győzködjük magunkat: annak semmi köze nem volt az összeomlott politikai rendszerhez. (Legyen szó volt politikai funkcionáriusokról, „pártonkívüli bolsevikek”-ről, bizalmi adminisztratív állásokban szolgáló pártonkívüliekről.) Vagy győzködjük magunkat: amit tettünk, a közösség megmaradásának érdekében tettük. Vagy ha nem tettünk semmi lényegeset, az nem azért volt, mert képességeink voltak fogyatékosak és nem fértünk hozzá az „útjelző rendszerhez”, vagy a „nagy jármű” kormánykerekéhez – hanem azért, mert „passzívan ellenálltunk”... Természetes emberi magatartás – ismétlem.

De nehéz évtized ez számunkra, történészek számára is. Részben azért, mert mi is az „átélők” közé tartozunk, és ugyanúgy „emberek” vagyunk, mint más átélők: az iparos, az orvos, a földműves, a tanár vagy a tisztviselő. Nekünk is ugyanúgy újra kell tanulnunk történelmünket, mint a más szakmagyakorlóknak. (Igaz, mi hivatásunknál fogva arra vagyunk iskolázva, hogy türelmesek legyünk az „átélt múlttal” szemben. Tudomásul kell venni, hogy utólag kiderülhet: minden „másként volt”, mint ahogy korábban gondoltuk. Tudomásul vesszük: az újonnan feltárt tények alapján más értékrendbe rakják a történészek az általunk megélt eseményeket. A mi emlékeink nem azonosak a történelemmel.) Figyelmeztetünk (figyelmeztetjük magunkat is): csak előre, derék polgártársaim, beszéljétek ki (beszéljük ki) magatokból (magunkból) az emlékeket. Hiszen ezek mind valós forrásai ma már (vagy lesznek) a történetírásnak! És el ne csitítsuk magunkban a közösségalkotó embert! A mindig (vagy legalább utólag) aktív közösségi lényt! Hisz’ ez tartja meg emberségünket. De figyelmeztetünk (figyelmeztetjük magunkat is): értelmetlen a magyar viktimológia, amikor dicsőség, hogy folyton áldozatnak mutatjuk be magunkat. Hogy azért nem lett belőlünk „ez”, meg „az”, mert a rendszer... És lassan fel kellene hagyni a szovjet rendszer másik örökségével: a nagy partizán örökséggel: amikor mindenki a régi rendszer ellenállójának igyekezett magát bemutatni. (Itt Rómában, Garibaldi szobrának árnyékában, javítva a História korrektúráját, eszünkbe jut egy legenda a nagy olasz forradalmárról. Az utólag dicsőségesnek bizonyult partraszállás évfordulóján a nagy tömeg elé lépve állítólag így szólt: „Kevesen voltunk, de sokan maradtunk!”) De nehéz helyzetben van a történész azért is, mert őszintén bevallja: keveset tud a közvetlen múlt valós mozgatóiról. Csak homályosan és lassan bontakoznak ki kutatásaink nyomán a „tegnap”-ot formáló valós tényezők: a világhatalmi politikai rend mozgása az 1983–92 közötti években (amelyről, mint átélők, oly keveset láttunk, tudtunk). És megdöbbenve látjuk, hogy mind nagyobb helyet kíván a „tegnap” formálásában az átélt, de akkor figyelemre sem méltatott ipari-technikai forradalom: a chip, a telekommunikáció, az új tömegtermelési rendszerek, amelyek észrevétlenül új emberi világot teremtettek! Új érintkezéskultúrát, új emberi igényeket! Amelynek átélői, mindnyájan alkotótársai voltunk, de amelynek jelentőségét csak most kezdjük látni, érteni. Amely maga alá gyűrte a diktatúrát, a szovjet rendszert.

GLATZ Ferenc

Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájáról újonnan napvilágot látott adatok nem tartogatnak szenzációt. Elöljáróban: nem volt „Jalta II”, vagyis az amerikaiak nem állapodtak meg az oroszokkal a világ, illetve Európa újrafelosztásáról. Mi volt tehát az USA politikája a Kelet-Európában, illetve Magyarországon lezajló forradalmi


változások kapcsán?

A szovjet változások értékelése

Mindenekelőtt a nyugati világ, így az Egyesült Államok vezetésének el kellett döntenie, vajon az SZKP elnöke, Mihail Gorbacsov által a Szovjetunióban bevezetett változások stratégiai vagy taktikai jellegűek-e? Egyesek, így a Bush-kormányzat hadügyminisztere (Richard Cheney), úgy vélték: Gorbacsov részéről csak taktikázásról van szó. Ugyanakkor Bush elnöknek és nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brent Scowcroftnak, a külügyminiszternek, James Bakernek meggyőződésévé vált, hogy valódi lehetőség van a hidegháború lezárására. Az, hogy a szovjetek „jótékonyan elhanyagolták” Kelet-Európát, lehetőséget kínált az amerikaiaknak egy olyan külpolitikai stratégia kidolgozására, amely Kelet-Európa „felszabadítását” tűzte ki célul.

Új cél: Kelet-Európa

Bush alapjaiban változtatta meg elődei politikáját abból kiindulva, hogy egy korszak, a hidegháború vége karnyújtásnyira van. A Szovjetunió súlyos gazdasági problémái szokatlan lehetőséget kínáltak: Moszkva rászorult a Nyugat gazdasági segítségére, és ezáltal nyomást lehetett gyakorolni rá. Mindez nem jelentette azonban azt, hogy az amerikai politika számára automatikusan céllá vált a kelet-európai szovjet hegemónia felszámolása. Hiszen sem Párizs, sem London nem számolt az európai status quo megváltoztatásával. Ennél jóval fontosabbnak tartották a fegyverkezési verseny leállítását, a kelet–nyugati feszültség csökkentését. Washingtonnak is el kellett döntenie, hogy érdekében áll-e az USA-nak a kelet-európai helyzet megváltoztatása. Számolni kellett ugyanis azzal, hogy az ottani országok szuverenitásának és függetlenségének helyreállításával újra felütheti a fejét a nacionalizmus, amely a térség két világháború közötti instabilitásának visszatérését, végső soron pedig a kontinens hatalmi egyensúlyát, tehát biztonságát hátrányosan befolyásolhatta.

Új értékrend: belső reform

A lengyelországi események, nevezetesen a többpártrendszer, valamint a hatalom megosztása a LEMP, illetve a lengyel ellenzék között meggyőzték az amerikai elnököt és tanácsadóit, hogy a hidegháborúnak ott kell véget érnie, ahol elkezdődött: Kelet-Európában. Így tehát Kelet-Európa „felszabadítása” többé már nemcsak eszköz volt, amellyel a szovjetunióbeli változásokat, illetve a kommunista tömb egységének megbontását elő lehetett mozdítani, hanem rövid távon megvalósítható cél lett.

Ezzel Washington leszámolt a feltartóztatás politikájával, amely változó eszközökkel, de végső soron a Szovjetunió hosszú távú, lépésről lépésre történő megváltoztatását akarta elérni, és amelyben a kelet-európai országok „felszabadítása” hosszú távú, szinte elérhetetlen célként lebegett. Felcserélődtek a hangsúlyok: a korábbi nagy kérdések alárendelődtek az addig csak másodlagos fontosságú problémának: a kelet- európai függetlenség helyreállításának. Így például a fegyverzetkorlátozás, illetve -csökkentés ezt is szolgálta. Ezzel megváltoztak a térségnek nyújtott amerikai támogatás feltételei. Többé már nem az számított, hogy milyen messze távolodik egy-egy kommunista rendszer mondjuk a Moszkva által diktált külpolitikai irányvonaltól, hanem az, hogy milyen messzire megy a belső politikai-gazdasági reform területén. Így lett Románia az „elsőből” az „utolsó”.

Amerikai cél: rendszerváltás

Az új amerikai stratégia lényege az volt, hogy konkrét követelések támasztásával szaván akarták fogni Gorbacsovot. Az amerikai vezetés a szovjet–amerikai kapcsolatok fejlődését a szovjetek kelet- európai magatartásának változásához kötötték. Bush terve merész volt, amit az óvatos kivitelezés leplezett. 1989 májusában négy egymást követő és egymásra építő beszédben fejtette ki elképzeléseit. Kelet-Európa sorsa az amerikai külpolitika egyik legfontosabb szempontja lett.

Az amerikai elnök nyilvánosan célul tűzte ki a szabad választások megtartását, az ottani nemzetek szuverenitásának, nemzeti önrendelkezésének helyreállítását, amely egyúttal a kelet–nyugati viszony normalizálásához vezet. Bush arról beszélt, hogy a Szovjetuniót integrálni kell a nemzetek közé, de ennek elengedhetetlen feltétele a szovjet rendszer alapvető változása. Kijelentette: a hidegháború csak akkor érhet véget, ha Európa egyesül. A cél már nem a reform, hanem a politikai rendszerváltás volt.

Jelentős eltérést jelentett a korábbi állásponthoz képest, hogy az amerikai vezetés már nem ismerte el legitim szovjet biztonsági érdekként a kelet-európai ütközőzóna fenntartását. Míg 1945 után csak gazdasági szempontból akarták elérni, hogy Kelet-Európa nyitott legyen, most már politikai értelemben is. Ugyanakkor az


amerikai politikának fel kellett oldania egy fontos dilemmát: miként lehet úgy előmozdítani az érintett népek önfelszabadítását, hogy az ne vezessen részükről olyan drasztikus lépésekhez, amelyek kiválthatnak egy szovjet beavatkozást, 1953, 1956 és 1968 megismétlődését.

Bush Magyarországon

Bush tudta, a szovjetek rossz szemmel nézik Kelet-Európába tervezett látogatását. Attól tartottak, hogy lázongást akar szítani. De Bush maga is tartott ettől a hatástól, ezért igyekezett csak egy-egy alkalommal találkozni a tömegekkel mind Lengyelországban, mind Magyarországon. Bush nem tudta, milyen engedményekre hajlandó Gorbacsov Kelet-Európa tekintetében, illetve félt, hogy öngyilkos akcióba kergetheti a lengyeleket vagy a magyarokat. Ezek a tények arra ösztökélték, hogy kiemelten szóljon arról, mennyire fontosnak tartja a stabilitás fenntartását. A Szovjetunió felé úgy kellett beállítani az amerikai törekvéseket, hogy a Kremlnek érdekében áll a változás, és nem kell tartania tőle. Ez a stratégia tükröződött abban, amit Bush Magyarországon mondott (1989. július 11–13).

A Reagan-kormányzat (1981–1988) alatt a szovjet–amerikai viszony javítása még előbbre való volt egy esetleges kelet-európai rendszerváltásnál. Ennek szellemében Tom Lantos 1988 júliusában még azt mondta a tengerentúlra látogató Németh Miklósnak: „Az USA nem érdekelt abban, hogy a kelet–nyugati kapcsolatokban megkezdődött kedvező folyamatok egyes szocialista országokban kialakult válsághelyzet miatt lefékeződjenek.”

Segíteni, de nem provokálni

A Bush-látogatás már az új fontossági sorrendet tükrözte. Az új cél: Kelet-Európa. Magyarország helyzete amerikai szempontból előnyösebb volt, mint Lengyelországé: Magyarországon a belpolitikai helyzet kevésbé feszültnek, kiegyensúlyozottabbnak látszott, és katonai-stratégiai helyzete nem volt olyan kényes, mint Lengyelországé. Ez az elnök számára Magyarországon agresszívebb fellépést tett lehetővé. Ugyanakkor megnyilvánulásait az óvatosság vezérelte: az USA nem követelte, hogy válasszanak Kelet és Nyugat között. Nyers Rezső beszámolója szerint: „Az amerikai vezetők hangsúlyozták, hogy a magyar belpolitika kérdéseiben ôk semlegesek, és semlegesek akarnak maradni. Nem foglalnak állást sem az ellenzék mellett, sem a kormány mellett, és az MSZMP-t fontos tárgyalópartnernek tekintik.” 1989 szeptemberében Szűrös Mátyás amerikai útja alkalmából Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó hasonló álláspontot fejtett ki. „Az USA a magyarországi átmenet békés és kiegyensúlyozott viszonyok közötti megvalósításában érdekelt... Érdekeltek vagyunk Gorbacsov sikerében – őszintén támogatjuk a Magyarországon elkezdett reformfolyamatokat, olyan módon és olyan ütemben, hogy ne okozzanak problémát sem Magyarországnak se a Szovjetuniónak. Segíteni akarunk, de nem akarunk provokatívnak tűnni.” Eagleburger külügyminiszter-helyettes megerősítette, hogy országa „nem törekszik a közép-kelet-európai térség destabilizálására. Ugyanakkor a háttérben sem akar maradni, s mások nyomására sem fog visszalépni a kilátásba helyezett ígéretek teljesítésétől.”

Az amerikai aggodalmat Sevardnadze szovjet külügyminiszter 1989 szeptemberében jelezte amerikai kollégájának, Bakernek. Sevardnadze azt látta a fő veszélynek, hogy a gyors kelet-európai politikai változások általános destabilizálódáshoz vezethetnek és katasztrofális hatásuk lehet. Felszólította az USA-t: ne használja ki azokat egyoldalú előnyére. Baker elmondta: Washington támogatja a változást, amely nem fenyegeti a szovjet biztonságot, de arra is figyelmeztetett, hogy szovjet részről az erőszak alkalmazása a változások elfojtásárasúlyos következményekkeljárnaa szovjet–amerikai viszonyranézve.

„Óvatos bátorítás”

Bush elnök magyar és lengyel látogatása hatására úgy döntött, találkoznia kell a szovjet pártfőtitkárral, hiszen érzékelte, mit jelentene Kelet-Európa számára a rendszerváltozás. Találkozásuk során informális körülmények között akarta megvitatni a világ dolgait, hogy elnyerje a pártfőtitkár bizalmát, de anélkül, hogy politikai áttörést akarna kikényszeríteni.* (Bush visszaemlékezésében „az óvatos bátorítás türelmes megközelítéseként” határozta meg politikáját.) Az elnököt ezért túlzott óvatossággal vádolták. Bush hangsúlyozta: „Magyarországi és lengyel utam alkalmából nem akartam olyan bujtogató szöveget mondani, amely felelőtlenségre bátorítaná az embereket, és ez kiváltaná a szovjet megtorlást. Ehelyett a pozitív, lépésről lépésre történő változás mellett tartottam ki. Meg akartam értetni, hogy a szabadság oldalán állok, és nem hátrálok meg” – írta emlékiratában.

1945 kontra 1989?

Az 1989-es amerikai politika értékelését megkönnyíti, ha összehasonlítjuk az akkori helyzetet azzal az időszakkal, amikor az ellenkező folyamat, Magyarországnak a szovjet zónába történő betagozódása ment végbe.


A második világháborút követő évekhez képest a Szovjetunió számára Kelet-Európa katonailag és gazdaságilag is leértékelődött; ezzel egy időben viszont, akárcsak a nagy honvédő háború idején, felértékelődött a Nyugathoz fűződő viszony. Ezt az alkalmat az USA felismerte, és politikájának alapvető megváltoztatására használta föl. Ez azonban nem jelentette – legalábbis Magyarország esetében –, hogy kész lett volna fegyveres erőt alkalmazni. Sem erre, sem pedig az erővel történő fenyegetésre nem volt szükség. 1988–89-ben bizalmi viszony alakult ki Gorbacsov és Bush között, ami elképzelhetetlen lett volna pl. Sztálin és Truman, vagy Eisenhower és Hruscsov között, márpedig a bizalmi válság áthidalása volt talán az egyik legfontosabb eleme a megegyezésnek. Elődjével, Sztálinnal ellentétben Gorbacsov komolyan hitt abban, hogy új korszak érkezett el a szovjet– amerikai viszony történetében, és ez egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartásán alapul.

Ki finanszíroz?

Gazdasági téren az USA álláspontja az volt, hogy annak a Nyugat-Európának kell felvállalnia a volt szovjet tömb gazdasági talpra állítását, amely a Marshall-segélyt kapta. Új Marshall-tervről azonban szó sem lehetett. A gazdasági szakemberek úgy értékelték, hogy egészen más Kelet-Európa helyzete, mint amilyen Nyugat-Európáé volt a háború után. Továbbá hiányzott az a fajta szovjet, illetve német fenyegetettség, amely a Marshall-tervet végső soron kiváltotta.

Az USA vezetése tudatában volt a gazdasági, pénzügyi jellegű segítség szükségességének, fontosságának a politikai változások elősegítésében. Ezen a téren súlyos ellentétek alakultak ki a külügy-, illetve a gazdasági minisztériumok között. Az utóbbiak elzárkóztak tőle. A súlyos költségvetési helyzetre, valamint arra hivatkoztak, hogy egy nagyszabású segélyprogram beindítása nemkívánatos precedenst teremtene. A törvényhozás elvileg támogatott egy jelentősebb segélyprogramot, és a Szenátus Külügyi Bizottsága jóváhagyott egy 1,2 milliárdos csomagot Lengyelország, illetve Magyarország javára. Ugyanakkor Dante Fascell, a bizottság elnöke 1989 szeptemberében nyíltan megmondta a vele tárgyaló Szűrös Mátyásnak: „Az USA nem tudja készpénzzel támogatni a változásokat.”

Úgy tűnik, mindennek volt határa...

* Vö. erre Péterfi András: A máltai találkozó c. cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A szovjet rendszer bomlása, 19851993�BORHI László–PÓK Attila

A szovjet rendszer bomlása, 1985–1993

1985

április 26. Húsz évvel meghosszabbítják a Varsói Szerződést.

november 18–21. Reagan–Gorbacsov találkozó Genfben. A résztvevők között az emberi jogok, a regionális konfliktusok és a fegyverzetkorlátozás terén komoly nézetkülönbségek vannak.

1986

október 11–12. Gorbacsov szovjet és Reagan amerikai elnök reykjavíki találkozója. A fegyverzetkorlátozás terén áttörésre nem került sor a csillagháborús programról folytatott vita miatt.

1987

február 19. A Reagan-kormányzat megszünteti a Lengyelország ellen alkalmazott gazdasági szankciókat arra hivatkozva, hogy Varsó előremutató lépéseket tett az emberi jogok terén.

március 28–április 1. Margaret Thatcher moszkvai látogatása. A brit kormányfő felszólította vendéglátóit: vonuljanak ki Afganisztánból és adják fel a szocializmus terjesztésének gondolatát.

április 9–11. Mihail Gorbacsov Prágában tárgyal Gustav Husákkal. A találkozón a két ország közötti nézeteltérések is szóba kerültek a Gorbacsov által szorgalmazott reformok kapcsán.

május 25–27. Gorbacsov romániai látogatása. A szovjet vezető a két ország kapcsolatáról szólva kijelentette: „Nem szabad úgy tennünk, mintha minden simán menne. A szocializmus közös ügyünk, és a lehető legvonzóbbá szeretnénk tenni, de ha hallgatunk hiányosságairól, akkor azok elkerülhetetlenül nőni fognak.”

december 8–10. Reagan és Gorbacsov washingtoni csúcstalálkozója. Washingtonban 200 ezer tüntető követelte az emberi jogok betartását a Szovjetunióban. — Az USA-ba menet Gorbacsov találkozott Thatcherrel is. Ô volt az első szovjet vezető, aki 1956 óta brit földre lépett.

1988

március 23–24. Grósz Károly moszkvai látogatása. Gorbacsov nem emelt kifogást a többpártrendszer bevezetése ellen, s ígéretet tett: nem avatkozik be a Magyarországon és más kelet-európai országokban zajló reformokba.

április 25–május 10. Sztrájkhullám Lengyelországban. Május 6-án a rendőrség erőszakkal vet véget a megmozdulásoknak.

május 29–június 2. Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozó Moszkvában. Kilenc kétoldalú megállapodást írnak alá.

november 2–4. Thatcher lengyelországi látogatása. Thatcher a tiszteletére adott banketten kijelentette: „Le akarjuk bontani azokat az elmúlt 40 évben épült akadályokat, amelyek megosztották Európát, hogy Lengyelország és a többi kelet-európai ország ismét részese lehessen Európa kultúrájának, szabadságának és igazságosságának.”

november 25–26. Mitterrand francia elnök moszkvai látogatása. Célja: a szovjet– francia viszony javítása.

december 6–8. Az ENSZ Közgyűlésén New Yorkban tartózkodó Mihail Gorbacsov bejelenti: 1992-ben 500 ezer katonával csökkentik a szovjet fegyveres erők létszámát, tízezer harckocsit, 8500 tüzérségi felszerelést és 800 harci repülőt vonnak ki Csehszlovákia, Magyarország és az NDK területéről.

1989


január 15. Több ezres tüntetés Prágában a Vencel téren. A rendőrség gumibottal, vízágyúval, könnygázzal oszlatja szét a tömeget.

január 19. Bécsben befejeződik az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. A konferencián a részt vevő 35 ország egyezményt írt alá az emberi jogokról. Románia kivételével az aláírók kötelezték magukat annak betartására.

február 10–11. Az MSZMP KB határozatában a politikai pluralizmus kiépítése érdekében jóváhagyja a független politikai pártok megalakítását Magyarországon.

március 9–április 5. Kerekasztal-tárgyalások Lengyelországban. Megegyeztek, hogy a szenátust szabadon választják, az alsóház (Szejm) mandátumainak 65%-át biztosítják a Lengyel Egyesült Munkáspártnak, a fennmaradó helyekért szabad választásokat írnak ki, és legalizálják a Szolidaritást.

március 23. Magyarországon létrejön a Független Szervezetek Kerekasztala. Nyolc szervezet képviselői megállapodnak, hogy egyeztetik az állampárt MSZMP-vel folytatandó tárgyalásokon képviselendő álláspontjukat.

április 25. A Szovjetunió Magyarországon megkezdi a kelet-európai csapatcsökkentéseket.

május 2. Magyarország megkezdi a magyar–osztrák határon levő határzár felszámolását.

június 4. A pekingi Tienanmen téren tankok és katonai járművek rohanják meg a mintegy 100 ezer főnyi ülősztrájkoló, főleg diákokból álló tömeget. A halálos áldozatok számát 3600-ra, a sebesülteket 60 ezerre becsülik, a 120 ezer letartóztatottból 34-et kivégeznek.

július 4–6. Gorbacsov párizsi látogatása. Az SZKP főtitkára egy sajtókonferencián kijelentette: „a magyar és a lengyel nép saját ügye, hogy miként rendezik be társadalmukat és életüket”.

július 9–10. Bush lengyelországi látogatása. Az amerikai elnök beszédet mondott a lengyel parlamentben: „a jövő reményt és bizonytalanságot is tartogat. Lengyelország és Magyarország válaszúthoz érkezett: mindkettő saját reformjainak útjára lépett a könnyű siker garanciája nélkül.”

július 11–13. Bush magyarországi látogatása. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott beszédében az elnök kijelentette: „a vasfüggöny megkezdte felemelkedését”, és ebben „Magyarország vezető szerepet vállal”.

július 19. A lengyel parlament Jaruzelskit választja meg államfővé, aki lemond pártvezetői funkciójáról.

július 21. Az amerikai képviselőház 14,3 milliárd dolláros külföldi segélyprogramot hagy jóvá. Lengyelország 10 millió, Magyarország 5 millió dollárt kap, azaz az összes segély egy százalékát.

október 18. Erich Honecker lemond a Német Szocialista Egységpárt pártfőtitkári, 24-én pedig államfői posztjáról.

október 23. Az 1956. évi forradalom évfordulóján Magyarországon kikiáltják a köztársaságot.

november 9. Megnyitják az NDK határait, beleértve a berlini fal átkelőhelyeit.

november 10. Lemond Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára, államfő. Utóda az addigi külügyminiszter, Petar Mladenov.

november 24. Lemond Miloš Jakeš, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára.

december 2–3. Bush és Gorbacsov máltai találkozója. Gorbacsov szerint „a fegyverkezési versenyt, a bizalmatlanságot, a lélektani és ideológiai küzdelmet mind át kell adni a múltnak”.

december 9. Koalíciós kormány alakul Csehszlovákiában, egyben lemond az ország elnöke, Gustav Husák. Csehszlovákia új kormányfője Marián Čalfa lett.

december 15. Felkelés Temesváron. A megmozdulások hamarosan átterjednek Aradra, Brassóra és Bukarestre; megbukik a Ceauşescu-rendszer.


december 29. A csehszlovák parlament Václav Havelt választja meg Csehszlovákia elnökének.

1990

január 1. Bush elnök újévi üzenete a Szovjetunióhoz: sem az USA, sem szövetségesei nem használják ki előnyszerzésre a kelet-európai „különleges változásokat”.

január 15. A bolgár parlament megszavazza a Bolgár Kommunista Párt hatalmi monopóliumának megszüntetését.

február 21. Mazowiecki lengyel kormányfő kijelenti: a német kérdés megoldásáig a szovjet csapatok Lengyelországban maradnak. Követelte: német részről még az egyesülés előtt történjék meg a lengyel–német határ elismerése.

március 11. Kikiáltják Litvánia függetlenségét. Retorzióként Moszkva leállítja a gáz- és kőolajellátást, és gazdasági embargót helyez kilátásba.

március 13–15. A szovjet parlament döntése értelmében az SZKP-nak fel kell adnia a politikai hatalom monopóliumát. Ezzel megnyílik az út a többpártrendszer előtt a Szovjetunióban.

március 18. Szabad választások az NDK-ban, amelyet a három konzervatív párt szövetsége nyer meg.

március 25., április 8. Szabad és többpárti választások Magyarországon. Az új miniszterelnök Antall József.

május 4. Lettország kikiáltja függetlenségét. Május 8-án Észtország követi példáját.

május 20. A Nemzeti Megmentési Front nyeri a román választásokat. Románia elnöke Ion Iliescu lett.

május 29. A kelet-európai országok gazdasági támogatása céljából 40 ország, valamint az Európai Közösség az Európai Beruházási Bank képviselői Párizsban aláírják az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alapító okmányát.

május 31–június 3. Bush–Gorbacsov csúcstalálkozó Washingtonban. 24 egyezményt írnak alá, főként a leszerelésről és a kereskedelmi kapcsolatokról.

június 7. A Varsói Szerződés tagállamai a kelet-európai kommunista rendszerek bukása óta először tartanak csúcsértekezletet. Magyarország szerint meg kell szüntetni a szervezetet. Bejelenti: 1991 végéig kilép a Varsói Szerződésből.

június 8–9. Csehszlovákiában parlamenti és helyi választásokat tartanak, melyeket a Polgári Fórum és a Szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű párt koalíciója nyert meg.

június 17. A hatalmon levő Szocialista Párt nyeri a bulgáriai választásokat.

július 1. Gazdasági, pénzügyi és szociális unió lép életbe az NSZK és az NDK között.

július 6. A NATO vezetőinek londoni deklarációja: a kelet-európai változások tükrében a szervezet átformálja katonai doktrínáját. Feladja az „előretolt védelem” elvét és lemond arról, hogy elsőként vessen be atomfegyvert, amelyet csak „végső esetben” alkalmaznának.

július 16. Gorbacsov beleegyezik az újraegyesítésre kerülő Németország NATO-tagságába.

augusztus 1. A bolgár parlament az ellenzéki Zselju Zselevet választja meg Bulgária elnökévé.

augusztus 2. Irak megtámadja Kuvaitot.

augusztus 3. A magyar parlament Göncz Árpádot választja meg köztársasági elnöknek.

október 3. Négy évtizedes megosztottság után Németország visszanyeri egységét. Az ország hivatalos neve: Német Szövetségi Köztársaság.

november 18. Bush amerikai elnök prágai látogatása.


november 21. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet párizsi csúcsértekezletén elfogadja „Az új Európa Chartáját”.

1991

január 17. Az ENSZ által jóváhagyott akció indul Irak ellen. (Öböl-háború)

június 25. Horvátország és Szlovénia kikiáltja függetlenségét. A szerb vezetés alatt álló jugoszláv hadsereg bevonul a két ország területére. Megkezdődik a Balkán-háborúk sorozata.

augusztus 19–22. Puccskísérlet a Szovjetunióban Gorbacsov megbuktatására. Jelcin orosz elnök támogatásával az államcsínyt meghiúsítják.

augusztus 20–31. Felgyorsul a Szovjetunió tagköztársaságainak kiválási folyamata (Észtország, Lettország, Ukrajna, Tadzsikisztán, Fehéroroszország, Moldávia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgízia, Üzbegisztán).

október 15. Bosznia-Hercegovina parlamentje kinyilvánítja a tagköztársaság függetlenségét.

december 16. Brüsszelben aláírják Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország társulási szerződését az Európai Közösséggel.

december 21. A Szovjetunió 15 tagköztársasága közül 11 vezetői nyilatkozatot írnak alá a Független Államok Közösségében történő együttműködésükről. Ez gyakorlatilag a Szovjetunió megszűnését jelenti. (Nem csatlakozik Grúzia és a három balti állam.)

december 25. Gorbacsov lemond a ténylegesen feloszlott Szovjetunió már megszüntetett elnöki tisztéről.

1992

február 17. Az Európai Közösség tagállamainak külügyminiszterei Maastrichtban aláírják az Európai Uniót létrehozó szerződést.

november 17. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy dönt, hogy blokáddal szerez érvényt a Kis-Jugoszláviával szembeni anyag- és áruszállítási tilalomnak, de elveti a Szerbia elleni katonai akcióra vonatkozó javaslatot.

1993

január 1. Csehszlovákia helyén létrejön a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.

május 25. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Hága székhellyel nemzetközi bíróságot hoz létre a volt Jugoszlávia területén elkövetett emberi jogi törvénytelenségek kivizsgálására.

szeptember 19. A lengyelországi parlamenti választásokon a baloldal nyer.

2. Képek


1. George Bush felajánlásaiGeorge Bush felajánlásai

• Magyar–amerikai vállalkozási alap. Az alap hitelekkel és tőkejuttatásokkal támogatja: a magyarországi magánszektor beruházásait; az állami vállalatok magánkézbe adását; a műszaki segítségnyújtást és képzési programok szervezését a magánszektor számára; magánvállalkozók exporttevékenységét; magyar magánvállalkozások részvételét magyar–amerikai vegyesvállalatokban.

• A legnagyobb kedvezmény elve. A Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként Magyarország a maximális időtartamra megkaphatja a legnagyobb kedvezmény elvét, ha a magyar parlament elfogadja a Minisztertanács által beterjesztett be- és kivándorlási törvényjavaslatot.

• Környezetvédelmi kezdeményezés. Bush elnök 5 millió dollárt kér a Kongresszustól egy közép-európai környezetvédelmi központ létrehozására, Budapest székhellyel.

• Emberi kapcsolatok. A demokratikus értékek kelet-európai terjesztésére, az amerikai tudományos és kulturális intézményekkel való és a közvetlen emberi kapcsolatok ápolására anyagi támogatást nyújt az USA Tájékoztatási Ügynöksége.

• Amerikai beruházók biztosítása. A külföldön befektetett amerikai tőke védelmére szolgáló állami biztosítótársaság Magyarországra is kiterjeszti tevékenységét.

• Vámpreferenciák. Az elnök kezdeményezi, hogy terjesszék ki az Általános Vámpreferencia-rendszert Magyarországra is, a feltételül szabott követelmények teljesítése után. (A kedvezményezettek 4100 terméket vámmentesen exportálhatnak az USA-ba.)

• Tudományos-technológiai megállapodás. A tervezett keretmegállapodás a környezetvédelem, a mezőgazdaság, az orvostudomány, az energetika, a geológia és a nukleáris biztonság területén folyó alapkutatásokban teremt együttműködési lehetőséget.

• Békehadtest. 1990 elejétől – Európában először – Budapesten és az ország 19 megyéjében nyelvoktatási programot indít a Békehadtest.

(Heti Világgazdaság alapján, 1989. július 22.)


1. A máltai találkozóPÉTERFI András

A máltai találkozó

1989. december 2–3.

Néhány héttel a berlini fal ledöntése után, 1989. december 2-án, Málta partjainál, az ítéletidő miatt a nyílt vízen horgonyzó Makszim Gorkij szovjet utasszállító hajón találkozott Mihail Gorbacsov és George Bush, hogy megvitassák a gyors ütemben zajló kelet-európai változásokat és felgyorsítsák a fegyverzetcsökkentési és kereskedelmi tárgyalásokat. A találkozót Bush ajánlotta még 1989 nyarán, amikor Magyarországon és Lengyelországban tett látogatást.*

A találkozón Bush támogatást ígért a szovjeteknek a peresztrojkához és a kelet-európai reformokhoz, és mindkét vezető egyetértett abban, hogy ideje orvosolni azokat a feszültségeket, amelyek a hidegháborús időszakot jellemezték. Hosszan beszélgettek az afganisztáni helyzetről. Közép-Amerika is terítékre került: az amerikaiak szóvá tették, hogy a salvadori gerillák valószínűleg a szovjetek által segített Nicaraguától és Kubától kapnak támogatást és fegyvert. Gorbacsov tagadta, hogy a Szovjetunió amerikai hídfők létesítésére törekedne. A német kérdést illetően Gorbacsov ködösen, de semmiképp sem támogatóan nyilatkozott. A két német állam léte tény, mondta, megoldást majd az idő hoz.

Bush ígéretet tett az ún. Jackson– Vanik-kiegészítés eltörlésére is, ha a Szovjetunió liberalizálja kivándorlási politikáját. Ez a kiegészítés az Egyesült Államok által egyes országoknak adományozható ún. legnagyobb kedvezmény elvét az emberi jogok tiszteletben tartásához köti. (Ez a lépés a Szovjetunió irányába 1990 decemberében meg is történt.)

A tárgyalásokat, amelyek mindvégig a sajtó teljes kizárásával zajlottak, közös sajtótájékoztató követte. Bush és Gorbacsov elmondták, hogy formális, napirend nélküli megbeszélést folytattak, s a következő kérdésekben jutottak egyetértésre:

– Mindketten nagy jelentőségűnek ítélik meg a kelet-európai eseményeket.

– 1990 júniusáig aláírják a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló szerződést (START) és 1990 végéig a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. (Erre sor is került 1990. május 31–június 3. között Washingtonban.) A csúcstalálkozót 1990. január–februárban a külügyminiszterek találkozója készíti elő.

– Mindkét fél lépéseket tesz a kémiai fegyverek globális betiltása érdekében.

– Fejleszteni fogják a szovjet–amerikai kereskedelmi kapcsolatokat.

Bush úgy vélte, „elérhető közelségbe került az európai kettészakadás és szembenállás felszámolása”. Gorbacsov szerint „a fegyverkezési versenyt, a bizalmatlanságot, a lélektani és ideológiai küzdelmet mind át kell adni a múltnak”.

Bush és Gorbacsov azonban nem jutott egyetértésre a haditengerészeti fegyverek csökkentésének tekintetében. Gorbacsov ezeket is be akarta vonni a leszerelési tárgyalásokba, amit Bush ellenzett.

Gorbacsov kijelentette, hogy a Szovjetunió nem szállít fegyvereket Közép- Amerikába. Európa jövőjéről bizakodva így beszélt: „Mind a NATO-nak, mind a Varsói Szerződésnek szerepe lesz egy új Európában.”

A konferencián nem írtak alá egyetlen megállapodást sem, de sokak szerint Málta jelezte a hidegháborús időszak végét. A moszkvai lapok Gorbacsov kijelentését idézték, mely szerint a Szovjetunió sohasem fog háborút indítani az Egyesült Államok ellen. A keleti blokk és a nyugati országok sajtója egyaránt egy új, nyugalmasabb korszak eljövetelét ünnepelte.

A következőkben részleteket közlünk Bush és Gorbacsov kétnapos megbeszéléséből.

DOKUMENTUM

1989. december 2.


George] Bush: „[...] Mióta a találkozó gondolata felmerült, sok fontos eseményre került sor a nemzetközi politikában. Úgy gondolom, a következő eszmecsere során képesek leszünk megosztani egymással nézeteinket ezekről a változásokról, nemcsak Kelet-Európában, hanem más régiókban is. Ideje kölcsönösen megértenünk, hol is tartunk. Javaslom, hogy ne csupán küldöttségeink jelenlétében, hanem négyszemközt is folytassunk eszmecserét. Azt hiszem, gyakrabban kellene találkoznunk.

Mihail Gorbacsov: Egyetértek. Az az érzésem, hogy máris beszélgetünk, és ez a találkozó eddigi gyümölcsöző megbeszéléseink folytatása lesz.

G. B.: Pontosan. [...] Ami a peresztrojkához való viszonyunkat illeti, a lehető legegyértelműbben szeretném kifejezni, hogy teljesen egyetértek azzal, amit New Yorkban [1988. december] mondott: a világ jobb lesz, ha a peresztrojka sikerül. Nemrégen azonban még meglehetősen kétségesnek tartottuk ezt az Egyesült Államokban. Ön még New Yorkban rámutatott, hogy vannak olyan erők, amelyek nem kívánják a peresztrojka sikerét. Nem állíthatom, hogy efféle erők nem léteznek az Egyesült Államokban is. De azt bizton állíthatom, hogy komoly, gondolkodó emberek nálunk sem akarnak ilyesmit. Ezt a közhangulat-változást az Egyesült Államokban a kelet-európai események és a peresztrojka egész folyamata eredményezték. [...]

G. B.: Szeretnénk érdeklődni, vajon lehetséges-e, hogy a Szovjetunió is nagyjából ugyanannyi adatot tegyen közzé a szovjet katonai kiadásokról, mint mi az Egyesült Államokban. Úgy hiszem, publikált adataink meglehetősen átfogó képet adnak az országunkban zajló katonai tevékenységekről. Biztos vagyok benne, hogy az Önök hírszerző szolgálatai határozottan megerősítik ezt.

M. G.: Ellenkezőleg, a jelentéseik szerint Önök nem mindent tesznek közzé.

G. B.: Meg vagyok győződve arról, hogy a katonai költségvetéseinkről szóló, kölcsönösen közzétett részletesebb adatok erősítenék a bizalmat ezen a téren. [...]

M. G.: [...] Azt hiszem, mindkettőnk számára fontos, hogy megvitassuk, milyen tanulságok vonhatók le a múlt, a hidegháború tapasztalataiból. [...] Nem kell mindent, ami történt, negatív fényben látnunk. Már 45 éve dolgozunk azon, hogy elkerüljünk egy nagy háborút. Már csupán ez az egyetlen tény is bizonyítja, hogy nem minden volt rossz, ami történt. Mindazon- által egy dolog biztos – az erőre, a katonai fölényre, az ebből származó fegyverekre való támaszkodás nem állta ki a próbát. És úgy tűnik, országaink ezt jobban megértik, mint bárki más. Hiábavaló volt az ideológiai küzdelem, amelyet egymás kárára vívtunk. Veszedelmes határhoz értünk, és jó, hogy képesek voltunk megállni. Jó, hogy kölcsönös bizalom alakult ki országaink között. [...]

A hidegháborús módszerek, a szembenállás módszerei vereséget szenvedtek. Ráébredtünk erre. És ráébredtek az egyszerű emberek is, talán még jobban. Nem akarok prédikálni itt. A nép egyszerűen beleszól a politikába. Környezeti problémák, a természeti erőforrások megóvásának kérdései, a technológiai fejlődés árnyoldalai. [...] Mindez érthető, alapvetően a túlélésről beszélünk. És ez a fajta közhangulat erősen hat ránk, politikusokra. Így aztán mi együtt – a Szovjetunió és az Egyesült Államok – rengeteget tehetünk ezen a szinten azért, hogy radikálisan megváltoztassuk régi beidegződéseinket. Ezt már a Reagan-kormánnyal való tárgyalások során is éreztük. És ez a folyamat ma is folytatódik. Íme, megnyílunk a másik előtt. [...]

De mindkét országban vannak emberek – szép számmal –, akik egyszerűen veszélyt jelentenek. [...] Miért jegyzem meg ezt? Amerikai politikai körökben hallható egy elmélet: a Szovjetunió megkezdte a peresztrojkát és megváltoztatja irányvonalát a[z amerikai] hidegháborús módszerek nyomása alatt. Azt mondják, minden omladozik Kelet-Európában, és ez azt bizonyítja, hogy azoknak, akik hittek a hidegháborús módszerekben, igazuk volt. És ha így van, semmit sem kell változtatni ezen a politikán. Növeljük a nyomást és várjunk még több gyümölcsre a kosárban. Elnök Úr, ez veszélyes illúzió. [...]

Önök megfontolták a kérdést: milyen Szovjetunió áll az Egyesült Államok érdekében – egy dinamikus, stabil, megbízható ország, vagy egy olyan, amely mindenféle problémával küzd. Tudomásom van róla, hogy milyen tanácsokat kap. [...]

G. B.: Remélem, felfigyelt arra, hogy a kelet-európai változások ideje alatt az Egyesült Államok nem tett leereszkedő nyilatkozatokat a Szovjetunió kárára. Egyesek azzal vádolnak az Egyesült Államokban, hogy túl óvatosan viselkedem. Valóban meggondolt ember vagyok, de nem gyáva, és a kormányom igyekszik elkerülni minden olyasmit, amivel árthatnánk az önök pozíciójának a világban. De szüntelenül azt tanácsolják nekem, hogy csináljak valami effélét – hogy másszak fel a berlini falra, és tegyek terjedelmes nyilatkozatokat. Az én kormányom azonban óvakodik az efféle lépésektől; a tartózkodó viselkedés inkább ínyünkre van.


M. G.: Örömmel hallom ezeket a szavakat. Politikai szándék megnyilatkozásának tekintem őket. Számomra ez igen fontos. [...]

És most Közép-Amerikáról. [...] Ismét hangsúlyozni szeretném: nincsenek céljaink Közép-Amerikában. Nem kívánunk hídfőállásokat vagy erősségeket szerezni, erre mérget vehet. [...]

1989. december 3.

M. G.: Ismét megerősíteném alapvető álláspontunkat az Egyesült Államok európai szerepét és szándékait illetően. Túl sok a találgatás ebben a kérdésben. Önöknek elegük van ebből, és nekünk is. Ilyen fontos ügyekben teljesen tisztán kell látnunk. Most pedig az európai változásokról. Ezek valóban alapvető jellegűek. És nemcsak Kelet-Európában, hanem Nyugat-Európában is. Fogadtam a Trilaterális Bizottság képviselőit. Egyik beszélgetésünk után Giscard D’Estaing, aki az elnök volt, hozzám fordult és nagyon jelentőségteljesen azt mondta: „Hamarosan számíthat egy egyesült nyugat-európai államszövetségre.” Ezt, gondolom, úgy értette, hogy amikor 1992-ben az európai integráció minőségileg új szintre lép, az a politikai struktúra mélyreható átszervezésével jár majd, szintén államszövetségi szinten.

Mindebből következik, hogy egész Európa mozgásban van, és valami új felé halad. Mi is európaiaknak tartjuk magunkat, tehát ezt a folyamatot a közös európai otthonnal kapcsoljuk össze. [...] úgy vélem, ez egyformán érdeke a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak. Felelősebb és kiegyensúlyozottabb módon kell cselekednünk – és együttműködnünk – ebben az időszakban, amikor egész Európa ilyen dinamikus változásokon megy keresztül.

G. B.: Egyetértek Önnel. [...] Pontosan ezt mondtam Primakovnak.** Azt mondta, azért jött, hogy tanuljon az amerikai Képviselőháztól. Én erre azt mondtam neki: „Felejtse el.” Ha olyan új rendszert akarnak létrehozni, ami igazán működik, ne kezeljék modellként a mi kapcsolatunkat a Képviselőházzal. Általában véve a rendszer nem rossz, de néha közel állok a kétségbeeséshez.

M. G.: Így van. Tanulmányozni kell a külföldi tapasztalatokat, de csak olyasmit szabad átvennünk, ami beleillik a helyi összefüggésekbe. [...]

Forrás: http://europe.cnn.com/SPECIAL/cold.war/ episodes/24/documents/malta/

* Vö. erre Borhi László cikkét e számunkban! (A szerk.)

** J. M. Primakov 1989–90-ben az SZKP KB tagja, a Legfelsőbb Tanács Szövetségi Tanácsának elnöke volt.

2. Képek


1. Egy új típusú hegemóniaBRZEZINSKI, Zbigniew

Egy új típusú hegemónia

Rövid út a globális hatalomhoz

Az Egyesült Államok politikai céljait a 20. században Z. Brzezinski pontosan írja le „A nagy sakkjátszma” c. könyvében (Bp., Európa Kiadó, 1999). A kitűnő politikai stratéga könyve joggal keltett feltűnést őszinteségével. Megmutatja az amerikai politikacsinálók nagyhatalmi gondolkodását, amelyben a mi társadalmunk annak idején, a szovjet megszállás alatt természetesen csak a „szabadság” képviseletét látta.

A hegemónia egyidős az emberiséggel. De Amerika jelenlegi globális fölénye – létrejöttének gyorsaságát, globális elterjedtségét és a hatalom gyakorlásának módját tekintve – igen különleges. Egyetlen évszázad alatt Amerika a nyugati félteke viszonylag elszigetelt országából – részben magától, részben a nemzetközi rendszer dinamizmusa folytán – átalakult olyan hatalommá, amelynek befolyása, a történelemben először, a világon bárhová elér és bárhol érvényesíteni tudja akaratát.

Geopolitikai ambíciók

1898-ban a spanyol–amerikai háború volt Amerika első külföldi hódító akciója. Ez kiterjesztette Amerika hatalmát messze a Csendes-óceánra, a Hawaii- szigeteken túlra, egészen a Fülöp-szigetekig. A századforduló éveiben az amerikai stratégák már egy két óceánra kiterjedő tengeri fölény doktrínáján dolgoztak, és az amerikai hadiflotta kezdte megingatni azt a nézetet, hogy Nagy-Britannia a „tengerek ura”. Amerika azon törekvését, hogy különleges helyet foglaljon el mint a nyugati félteke békéjének egyetlen letéteményese – amit korábban már a Monroe-elv is megjelenített, és később Amerika állítólagos „elhivatottsága” is igazolt –, tovább erősítette a Panama-csatorna megépítése, ami megkönnyítette a tengeri uralom megszerzését mind az Atlanti-, mind pedig a Csendes-óceánon.

Amerika növekvő geopolitikai ambíciójának alapját az ország gazdaságának gyors iparosodása biztosította. Az első világháború kitörésekor a növekvő amerikai gazdasági erő már a világ GDP-jének kb. 33%-át állította elő, ami azt is jelentette, hogy Nagy-Britanniát maga mögött hagyva, a világ vezető ipari hatalma lett. E fantasztikus gazdasági dinamizmust olyan kultúra segítette elő, amely pártolta a kísérletezést és az újítást. Az amerikai politikai intézményrendszer és a szabad piacgazdaság soha nem látott lehetőségeket teremtett a becsvágyó és a múlttal szakítani tudó feltalálók számára, akiket álmaik elérésében nem gátoltak sem idejétmúlt előjogok, sem merev társadalmi rendszer. Egyszóval a nemzeti kultúra különleges módon támogatta a gazdasági növekedést, és azzal, hogy Amerikába csábította, majd gyorsan asszimilálta a világ legtehetségesebb embereit, a nemzet erejének növekedését is elősegítette.

Új szereplő a nemzetközi küzdőtéren

Az első világháború szolgáltatta a legelső alkalmat arra, hogy nagyszámú amerikai katonai erőt vezényeljenek Európába. Egy eladdig viszonylag elszigetelt hatalom nagyon gyorsan több százezer katonát szállított át az Atlanti-óceánon. Az óceánon túli hadjárat méretében és kiterjedésében példátlan volt, s ezzel egy csapásra új szereplő jelent meg a nemzetközi küzdőtéren.

Ugyanilyen fontos volt, hogy a háborúnak köszönhetően az amerikai diplomácia először tett komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy amerikai elvek érvényesüljenek Európa nemzetközi problémáinak megoldásában. Woodrow Wilson híres tizennégy pontjával – az amerikai hatalom támogatása mellett – az amerikai idealizmus is megjelent az európai geopolitikában. (Másfél évtizeddel korábban az Egyesült Államok vezető szerepet játszott az Oroszország és Japán közötti távol-keleti konfliktus rendezésében, amivel szintén jelét adta növekvő nemzetközi tekintélyének.) Az amerikai idealizmus, párosulva az amerikai erővel, ezt követően a maga teljességében éreztette hatását az egész világon.

Szigorúan véve azonban az első világháború még elsősorban európainak, s nem világháborúnak számított. De önpusztító jellege már jelezte, hogy véget ért Európa politikai, gazdasági és kulturális túlsúlya. A háború során egyetlen európai hatalom sem tudott döntő mértékben felülkerekedni, és a háború kimenetelét jelentősen befolyásolta egy nem európai hatalom – az Egyesült Államok – belépése a konfliktusba. Ezt követően Európa egyre növekvő mértékben inkább tárgya, semmint alanya lett a globális erőpolitikának.


A világpolitika szemlélője

Azonban ez a rövid időszak, amely során Amerikának globális vezető szerep jutott, nem vezetett ahhoz, hogy az ország a világ dolgaiban folyamatosan részt is vegyen. Ehelyett gyorsan visszasüllyedt önelégült idealizmussal színezett elszigetelődési politikájába. Bár a húszas évek közepére, a harmincas évek elejére az európai földrészen szemlátomást megerősödött a totalitarizmus, Amerika – melynek immár két óceánra kiterjedő hadiflottája nyilvánvalóan felülmúlta a britekét – nem avatkozott be. Inkább a világpolitika szemlélőjének szerepét választotta.

Ezzel összhangban biztonságpolitikája abból indult ki, hogy Amerika egy földrésznyi sziget. Az amerikai stratégia a tengerpart védelmére összpontosított, s ezzel szűkkeblűen nacionalista maradt, vajmi keveset törődve a nemzetközi vagy globális tényezőkkel. A nemzetközi élet kulcsfontosságú szereplőitehát még mindigaz európai hatalmakvoltak, illetveegyre növekvő mértékben Japán.

Észak-Amerika Eurázsia ellen

A világpolitika európai korszaka végérvényesen befejeződött az első igazán világméretű háború, a második világháborúsorán. Három kontinensen egyszerre vívták, miközben az Atlanti- és a Csendes-óceán birtoklásáért is kemény harcok folytak. Globális kiterjedését jelképesen mutatta az, amikor a britek és japánok – egy távoli nyugat-európai és egy szintén távoli kelet-ázsiai sziget katonái – otthonuktól több ezer mérföldre, India és Burma határán kerültek szembe egymással. Európa és Ázsia egységes harcmezővé vált.

Amennyiben a háború Németország egyértelmű győzelmével végződött volna, úgy egyetlen európai hatalom tett volna szert világméretű befolyásra. (Japánt győzelme uralkodó szerephez juttatta volna a csendes-óceáni térségben, de minden valószínűség szerint így is csak regionális egyeduralkodó lett volna.) Ehelyett Németország vereségét nagyrészt a két, Európán kívüli győztes ország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió pecsételte meg, és ők vették át Európától a globális vezető szerep kivívásának igényét is.

Az ezt követő ötven évre a globális vezető szerepért folytatott kétpólusú – amerikai–szovjet – versengés nyomta rá a bélyegét. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versengés bizonyos tekintetben a geopolitikusok legdédelgetettebb elméleteinek beteljesülését jelentette: az Atlanti- és a Csendes-óceánon uralkodó első számú tengeri hatalom állt szemben a világ első számú szárazföldi hatalmával, amely vezető szerepet játszott Eurázsiában (a kínai– szovjet tömb által elfoglalt terület megdöbbentő mértékben emlékeztetett a Mongol Birodalom nagyságára). A geopolitikai dimenzió világosabb már nem is lehetett volna: Észak-Amerika Eurázsia ellen, s közben az egész világ a tét. A győztes valóban uralkodott volna az egész földgolyón. Nem volt senki, aki útjába állhatott volna a végső diadal után.

Mindkét rivális történelmi optimizmussal áthatott világméretű ideológiai vonzást gyakorolt, ami mindkettőjük számára igazolta a szükséges erőfeszítéseket, s közben erősítette az elkerülhetetlen győzelembe vetett hitüket. Mindkettő nyilvánvaló fölénnyel rendelkezett saját befolyási övezetében, eltérően a globális hegemóniára törekvő európai birodalmaktól, amelyek közül soha egyiknek sem sikerült döntő fölényre szert tennie magán Európán belül. Mindkettő felhasználta ideológiáját arra, hogy – némileg a vallásháborúk korára emlékeztető módon – megerősítse hatalmát vazallusai és hűbéresei fölött.

A hidegháború évtizedei

A globális geopolitikai tér és az, hogy az egymással vetélkedő dogmákat univerzálisnak kiáltották ki, soha nem tapasztalt intenzitást adott a versengésnek. De egy további – szintén globális kihatásokkal terhes – tényező valóban soha nem tapasztalt méretűvé tette a versengést. Az atomfegyverek megjelenése azt jelentette, hogy a fő vetélytársak közötti hagyományos frontális háború nemcsak e két hatalom kölcsönös pusztulását eredményezné, hanem végzetes következményekkel is járna az emberiség jelentős része számára. Ennek köszönhetően mindkét fél rendkívüli önmegtartóztatást gyakorolt.

Geopolitikai szempontból nézve a konfliktus nagyrészt Eurázsia peremvidékein folyt. A kínai–szovjet tömb Eurázsia nagy részén uralkodott, de nem ellenőrizte a peremvidékeket. Észak-Amerikának sikerült szilárd pozíciót elfoglalnia a nagy eurázsiai földrésznek mind a legnyugatibb, mind a legkeletibb partjain. Ezeknek a kontinentális hídfőknek a védelme – amit a nyugati „fronton” a berlini blokád (1948. június 23–1949. március 12.), a keletin a koreai háború (1950– 1953) testesített meg – volt az első stratégiai tesztje annak, ami később hidegháború néven vált ismertté.

A hidegháború utolsó szakaszában egy harmadik védelmi „front” – a déli – jelent meg Eurázsia térképén.


Afganisztán szovjet megszállása (1979) kétirányú amerikai választ váltott ki: közvetlen amerikai segítségnyújtást az afgán lázadóknak azért, hogy lekössék a szovjet hadsereget, és nagyarányú amerikai katonai jelenlétet a Perzsa-öbölben, hogy elvegye a szovjetek kedvét a délebbre irányuló politikai és katonai terjeszkedéstől. Az Egyesült Államok elkötelezte magát a Perzsa-öböl védelme mellett, összhangban saját nyugati és kelet-eurázsiai biztonsági érdekeivel.

Az USA fölénye

Észak-Amerika sikeresen megakadályozta az eurázsiai tömböt, hogy függővé tegye egész Eurázsiát, s ugyanakkor az atomháborútól való félelem mindkét felet elrettentette a közvetlen katonai összecsapástól; mindez pedig azt eredményezte, hogy a versengés végkimenetelét nem katonai eszközök döntötték el. Politikai életképesség, ideológiai rugalmasság, gazdasági dinamizmus, kulturális vonzás– ezek váltak tehát döntő tényezőkké.

Az Amerika vezette koalíció megőrizte egységét, míg a kínai–szovjet tömb két évtizedig sem állt fenn. Ez részben a demokratikus koalíció nagyobb rugalmasságának volt köszönhető, szemben a hierarchikus és dogmatikus – de egyben törékeny – kommunista táborral. Az előbbi közös értékekkel rendelkezett, de nélkülözött minden merev doktrínát. Az utóbbi dogmatikus ortodoxiát képviselt, s a dogmák értelmezésére egyetlen központ volt felhatalmazva.

Amerika fő vazallusai persze szintén lényegesen gyengébbek voltak az Egyesült Államoknál, a Szovjetunió viszontKínát nem kezelhette korlátlan ideig alárendeltként. A végkifejletet továbbá előre jelezte az is, hogy az amerikai oldal technológiailag és gazdaságilag sokkal dinamikusabbnak bizonyult, míg a Szovjetunión fokozatosan kiütköztek a stagnálás jelei, és nem tudott hatékonyan versenyezni sem a gazdaság, sem a katonai technológia terén. A gazdasági hanyatlás ideológiai demoralizálódáshoz vezetett.

Valójában a szovjet katonai erő – s az általa Nyugaton keltett félelem – sokáig homályba burkolta a két versengő fél közötti alapvető aránytalanságot. Amerika összehasonlíthatatlanul gazdagabb, műszakilag sokkal fejlettebb, katonailag rugalmasabb és innovatívabb, társadalmilag pedig kreatívabb és vonzóbb volt. A Szovjetunió alkotóerejét az ideológia szorítása is gyengítette, ami a rendszert egyre merevebbé, a gazdaságot egyre pazarlóbbáés technológiai szempontból egyre versenyképtelenebbé tette. Hacsak egy háborúban nem pusztítják el egymást kölcsönösen, az elhúzódó versengésben a mérleg nyelvének végül szükségszerűen Amerika felé kellett billennie.

Kulturális előnyök

A végeredményt jelentősen befolyásolták kulturális tényezők is. Az Amerika által vezetett szövetség nagyjából pozitívnak fogadta el az amerikai politikai és társadalmi kultúra számos vonását. Amerika két legfontosabb szövetségese az eurázsiai kontinens nyugati és keleti szélén – Németország és Japán – gazdasági erejét Amerika szinte korlátlan csodálatának légkörében nyerte vissza. Amerikára széles körben úgy tekintettek, mint a jövő képviselőjére, mint olyan társadalomra, amelyik méltó arra, hogy felnézzenek rá, és megérdemli, hogy kövessék.

Ezzel szemben Oroszország kulturális szempontból megvetés tárgya volt közép- európai vazallusai körében , s még inkább fő – de egyre inkább önállósuló – keleti szövetségese, Kína szemében. A közép-európai lakosság számára az orosz uralom azt jelentette, hogy elszigetelték őket mindattól, amit filozófiai és kulturális szempontból otthonuknak tekintettek: Nyugat-Európától és a keresztény vallási hagyománytól. S ami még ennél is rosszabb, egy olyan nép uralkodott fölöttük, amelyet – persze gyakran igazságtalanul – kulturális szempontból alacsonyabb rendűnek tekintettek.

A kínaiak – akiknek nyelvében az Oroszország szó „éhes földet” jelent – még ennél is erőteljesebben mutatták ki megvetésüket. Bár kezdetben csak halkan kérdőjelezték meg Moszkvának a szovjet modell kizárólagos képviseletére vonatkozó igényét, a kínai kommunista forradalom győzelme után egy évtizeddel már erőteljesen kétségbe vonták Moszkva ideológiai vezető szerepét, sőt elkezdték nyíltan hangoztatni a szomszédos északi barbárok iránti hagyományos megvetésüket.

A szovjet belső gyengesége

S végül a Szovjetunión belül a lakosság nem orosz 50 százaléka szintén mindinkább elutasította Moszkva uralmát. Politikai ébredésük azt eredményezte, hogy az ukránok, grúzok, örmények és azerbajdzsánok kezdték a szovjet hatalmat egy olyan nép általi birodalmi elnyomásnak tekinteni, amelyiknél kulturálisan nem érezték


magukat alábbvalónak. Közép-Ázsiában a nemzetiségi törekvések talán gyengébbek voltak, de ezeket a népeket a fokozatosan erősödő iszlám tudat tüzelte. Az egész folyamatot az is erősítette, hogy eközben a világban másutt a gyarmatok felszámolása zajlott.

Sok korábbi birodalomhoz hasonlóan a Szovjetunió is végül belülről robbant szét, s hullott darabjaira. Nem közvetlen katonai vereségnek esett áldozatul, hanem egy olyan bomlási folyamatnak, melyet gazdasági és társadalmi feszültségek tápláltak. Sorsa igazolta egy kutató találó megfigyelését, miszerint a birodalmak politikailag instabilak, mivel a függő helyzetben lévő részek majdnem mindig nagyobb önállóságot szeretnének, és ezek ellenelitjei lehetőség szerint mindig úgy is cselekszenek, hogy nagyobb önállósághoz jussanak. Ebben az értelemben a birodalmak nem megbuknak, hanem széthullanak, általában nagyon lassan, bár olykor elképesztően gyorsan.

2. Képek


1. A rendszerváltás és az amerikai magyarságSZEMTANÚ

VÁRDY Béla

A rendszerváltás és az amerikai magyarság

Csodák és csalódások éve, 1989–1990

A História folyóirat indulásától – 1979-től – hangsúlyt helyezett arra, hogy a határokon túl élő vagy oda szorult magyarság történelmét a nemzet történelmének szerves részeként tárgyalja. És súlyt helyezett arra, hogy a határokon kívül született vagy emigrációba kényszerült magyar történészektől cikkeket rendeljen, közöljön. Ebben a törekvésünkben az Amerikában élő magyar történészek (mindenekelőtt Deák István, Domonkos László, Gáti Károly, Held József, Várdy Béla, Völgyes Iván, Sugár Péter) rendszeres segítséget nyújtottak. Mint ahogy segítették ők az 1970–80-as években a magyarországi történészek külföldi szerepléseit. Vagyis segítettek abban, hogy a szovjet megszállás ellenére a magyar kultúra szerves része legyen a világ tudományos-kulturális áramlatainak. Jelentős részük van abban (hasonlóan a franciaországi, angliai emigráció tagjaihoz), hogy a magyar történettudomány nemzetközi elismertségre emelkedett.

Várdy Béla – a Pittsburghben élő kiváló magyar történész, egyetemi tanár – a közelmúltban átfogó könyvet írt az amerikai magyar emigrációról (Magyarok az Újvilágban. Bp., 2000). A nagy ismeretanyagot mozgató, szép magyarsággal és bevallottan egyéni szenvedéllyel megírott monográfiából közlünk alább részletet.

(G.)

A rendszerváltás egyik jelentős mérföldköve az 1989. augusztus 19-i, Sopron melletti „Pán-Európa piknik” volt, ahol először szakadt meg a négy évtizeddel korábban lehúzott vasfüggöny. Ez a Habsburg Ottó és Pozsgay Imre által közösen patronált esemény szinte csodaszámba ment akkoriban, hisz ennek következtében a Magyarországon rekedt keletnémet turisták százai keltek át szabadon, életükben először, a hirtelen fölnyitott osztrák–magyar határon. Ugyanakkor nyugatiak százai mentek át Magyarhonba, hogy együtt örvendjenek az odazarándokolt magyarok ezreivel, a Sopron melletti mezőkön, a keletnémetek által elhagyott Trabantok hosszú sorai látószögében.

Szeptember 10-én a magyar kormány hivatalosan is megnyitotta a határt, s így a három héttel korábban megindult emberpatak hirtelen emberfolyammá dagadt. A keletnémetek tízezrei özönlöttek át Ausztriába, majd a teljes szabadságot és jólétet jelentő Nyugat-Németországba, mely azt követően hamar magába olvasztotta a gazdaságilag teljesen szétesett kommunista Kelet-Németországot.

Ezek után a dolgok már rohamosan fejlődtek a keleti blokk és az egész kommunista rend teljes szétesése felé. Október elején a Magyar Szocialista Munkáspárt föloszlatta önmagát, és a párt reformirányú tagjai megalapították a Magyar Szocialista Pártot. November 9-én leomlott a berlini fal, s december 24-én, a temesvári, majd a bukaresti forradalmat követően kivégezték a közutálatnak örvendő Ceauñescu házaspárt. A következő év márciusában és áprilisában megtörténtek a magyar választások, s május 23-án pedig beiktatták az első posztkommunista kormányt a győztes Magyar Demokrata Fórum és Antall József (1932–1993) vezetése alatt. A fönt jelzett augusztusi eseményt követően néhány hónapon belül minden kelet-európai kommunista kormány megbukott, s 1991 végére pedig az egész Szovjetunió fölbomlott.

Elismerést remélve

A kommunista rend fölbomlása és egy „nemzeti érzésű” kormány uralomra kerülése eufóriás hangulatot teremtett Magyarországon, mellyel egy időben ugyanez az eufória elkapta és teljesen új helyzet elé állította a nyugati magyarságot is. Ebben az új helyzetben, melyben szinte minden emigráns csoport „a saját politikája igenlését vélte fölfedezni”, mindegyik csoport remélte, hogy az ő múltbeli működése volt az a tényező, mely döntően járult hozzá a kommunista rend szétbomlasztásához, s melynek következtében jogosan várhat megfelelő elismerést az újonnan fölkerült nemzeti kormánytól. Akik az 1970-es évek eleje óta kapcsolatban voltak a „másként gondolkodó” hazai szellemi emberekkel és tudósokkal, akik tehát a „dialogizálgatók” csoportjába tartoztak, úgy látták, hogy az ő munkájuknak jelentős szerepe volt a rendszer föllazításában. Akik viszont minden közeledést elvetettek és rendületlen propagandahadjáratot vezettek a magyar kommunista kormány ellen, akik tehát minden „dialógust elvetettek”, úgy vélték, hogy az ő működésük volt jelentősebb a


rendszer aláásásában és szétzüllesztésében.

Függetlenül attól, hogy melyik csoportba tartoztak, ezek mind valamilyen elismerést vártak az új rendtől és az új kormánytól. Nem anyagi elismerésről, és egypár esettől eltekintve, nem is állásról vagy politikai pozíciókról volt szó. Hisz a hazai fizetések – függetlenül a munkakörtől – nemigen érhettek föl egy átlag nyugati fizetéssel. Inkább csak erkölcsi elismerést vártak, és azt a lehetőséget, hogy tehetségük szerint részt vehessenek a nemzet és az ország újjáépítésében. Ugyancsak elvárták a magyarságuk elismerését az állampolgárságuk azonnali visszaadása formájában, egy oly törvény vagy elnöki deklaráció útján, mely pontosan oly gyorsan működött volna, mint az a törvény vagy nyilatkozat, amely őket állampolgárságuktól megfosztotta.

Különösen várták az erkölcsi elismerést a „dialogizálgatók”, hisz a hetvenes és a nyolcvanas években épp ők voltak az 1990-ben hatalomra kerültek patrónusai, amikor azok a Nyugatot járták. Sőt, azok miatt lettek lekommunistázva és lehazaárulózva a nyugati magyar lapok hasábjain és az egyesületek gyűlésein.

Egypár kitüntetéstől és névleges előléptetéstől eltekintve, ez a várt elismerés azonban az ő esetükben is éppúgy elmaradt, mint azok esetében, akik korábban a teljes elzárkózás útját választották, s akik a hatalomra kerülteket egypár évvel ezelőtt még rendszeresen lekommunistázták az őket patronáló „dialógizálgatókkal” együtt. Ez az igen rossz kezdet a hazai rezsim és a külföldi magyarság hangadói közé már a rendszerváltás utáni hónapok folyamán jelentős éket vert. Ez az ék aztán idővel egyre nagyobb rést ütött közéjük és fokozatosan szétválasztotta egymástól a hazai hatalmon levőket és az emigránsoknak azon kisebbik részét, amely még mindig törődött Magyarországgal és a magyarsággal.

A nagy kiábrándulás kora

Ugyanezen idő alatt a hazai magyar népesség is egy jelentős metamorfózison esett át. A várt jólét helyett inkább növekvő nyomor, a remélt demokrácia helyett egy manipulált hatalmi rendszer, s a hőn óhajtott új etikai rend helyett egy morális káosz szakadt a nyakába. Így hát ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország népességének nagyobbik fele a rendszerváltás utáni második vagy harmadik évet követően általános kiábrándulástól, gazdasági nehézségektől és létbizonytalanságtól szenvedett. Ezt ma már nem kell bizonyítani, hisz a korabeli újságok hasábjai tömve vannak ezek bizonyításával.

A Magyar Hírlap egyik publicistája például 1996 végén így foglalta össze az akkor ismét szocialista kormány által fémjelzett magyar valóságot: „Az állampolgárok bizalma a politikai szféra egésze iránt megrendült, a gazdaság stagnál, és mára már olyan élessé váltak a jövedelmi különbségek, hogy a belső piac oldaláról nincs is sok remény a fellendülésre. Hosszú távon legaggasztóbb a morális válság, melyet leginkább a morális ingerküszöb exponenciális emelkedése jelez: egyre több és nagyobb adag korrupció, visszaélés, hátbatámadás kell ahhoz, hogy felháborodjunk.” Egyesek hajlandók ezeket a jelenségeket az 1994-ben hatalomra került szocialista– szabaddemokrata kormány nyakába varrni. A valóság azonban az, hogy ezek a folyamatok már az MDF-kormány alatt megkezdődtek, s 1994-re már javában markukban tartották az egész magyar társadalmat.

Az utóbbi megállapítás szintén bizonyítható a korabeli hazai és külföldi újságriportokból, de ezen mindenki számára föllelhető források helyett inkább saját korabeli észrevételeimből idézek néhány sort. 1993 nyarán ugyanis egy többhetes magyarországi és kárpátaljai földerítő körutat tettünk, minek utána egy tizennégy nyomtatott oldalnyi körlevélben rögzítettem élményeimet. Meglátogatva egy sárospataki lakótelepen élő ismerős családot, a látogatás után a következőket vetettem papírra: „Kont már két éve állástalan. De mint jelezte, ez nem különleges, mivel az egész lakótelepen alig van egy-két ember, aki dolgozik. Államsegélyen és kegyelemkenyéren élnek, tétlenül nézik a mennyezetet, s közben átkozzák az egész rendszerváltást, amely ily nyomorba taszította őket. S ezt egy volt ludovikás, horthysta katonatiszt fia teszi, illetve mondja!” Az akkor hallottakra a következő megjegyzést tettem: „Ebben persze van valami igazság. A nagy várakozás és az 1990-es eufória után most ugyanis a nagy kiábrándulás korát éljük. A magyar társadalom erősen és mind fokozottabban polarizálódik. A remekül élő újgazdag vállalkozók és a politikailag jól helyezkedő adminisztrátor és karhatalmi réteg mellett ott vannak az alig-alig létező szellemi emberek és az éhező nyugdíjasok tömegei. Ugyanakkor megszűnt a valamit mégis csak jelentő társadalmi jóléti intézmények egész rendszere, melynek helyét a nagy űr mellett elsősorban a gőg, az úrhatnámság és a rongyrázás foglalta el. Kívülről nézve ez annál is inkább visszatetsző, mivel a rendszerváltás következtében oly emberek kezébe került a hatalom, akik valamikor szintén a nekünk szimpatikus szellemi emberek táborában voltak és nívóján éltek, s akikkel mi is együtt álmodoztunk a kommunizmus megdöntése utáni szebb jövőről.”

Mindezt 1993 nyarán éltem át és 1994 januárjában, tehát még jóval az MDF-kormány bukása előtt foglaltam össze. Itt azonban azt is hozzá kell tennem, hogy akkor szintén megjegyeztem a következőket: „Persze, ez csak a kép egyik oldala. Ott van ugyanis a másik is, mely szerint a mai [1993-as] Magyarország a volt szovjet


csatlósállamok között mégiscsak a legsikeresebb és a legkiegyensúlyozottabb.” Majd egy másik helyen, Kárpátaljáról történt visszatértünk után, ezt írtam: „Átlépve a magyar határt, ismét Európában éreztük magunkat. Szemben azzal az élménnyel, amikor nyugatról hajtottunk be, amikor szülőhazánk bizony kissé szegényesnek és kopottnak tűnt, most ugyanaz az ország fényesnek és szépnek tetszett, s a debreceni Termál Szállót pedig hirtelen egy előkelő Hilton Hotelnek véltük.”

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy már az MDF-kormány uralmának második felében igen nagy volt az ideológiai kiábrándulás és a társadalmi elszegényedés, mely azt a kormányt mind népszerűtlenebbé tette, s mely az 1994-es választási vereségéhez vezetett. Ez a vereség azonban nem csak az MDF jövőjét tette tönkre. A nemzet jövője szempontjából sokkal jelentősebb volt az a tény, hogy avereség nagysága az MDF által korábban favorizált hagyományos értékrendszert is megingatta és aláásta. Az MDF-politikusok tehát nemcsak saját pártjukat és egyéni karrierjüket, hanem a különben értékes és sokban követendő hagyományos értékrend lehetőségeit is tönkretették naiv politizálgatásukkal.

A rendszerváltás utáni harmadik évben különben már sokan voltak hasonló véleményen. Sőt, sokan kételkedtek az egész rendszerváltás valódiságában. Az utóbbiak közül hadd idézzem az Ausztriában élő Tóth István volt ludovikás honvéd századost, aki 1993 augusztusában kijelentette, hogy „akkor [1990-ben] sem hittem a rendszerváltásban, mint ahogy ma sem hiszek”. S amikor pedig közel négy évtized után hazalátogatott, megrökönyödve hallgatta, amint a rokonságához tartozó fiatalok kijelentették: „Jó, jó a rendszerváltozás, de Kádárnál [Kádár alatt] százszor jobb volt.”

Pártoskodás

Az MDF-kormány hatalomra kerülésének egyik közvetlen következménye az volt, hogy a váratlanul vezető pozíciókba került, de hatalomhoz nem szokott történészek és egyéb társadalomtudósok képtelenek voltak elfogadható viszonyt kialakítani a társadalom azon rétegeivel, ahonnan kiszakadtak. És ez egyformán vonatkozott a hazai, valamint a külföldi magyar társadalomra. Lényegében mindenkit aszerint értékeltek, hogy hogyan viszonyul a politikai pártjukhoz, illetve az MDF által vezetett politikai koalícióhoz. Ha hazai volt az illető, akkor MDF párttagnak kellett lennie, hogy figyelembe vegyék, értékeljék, és ne részesüljön lekezelésben. Ha pedig külföldi volt, akkor is az MDF-et kellett éltetnie, és szinte minden kritika nélkül az MDF-érdekeket kellett képviselnie új hazájában. Gyakorlatilag tehát a „ha nem velem, akkor ellenem” elvét képviselték, és nem tudták elfogadni azt, hogy egy politikailag független egyén is lehet jó magyar és jó barát. Erre különben a legjobb példa Faludy Györgynek egy 1992-ben tett megállapítása, aki a következő módon hasonlította össze az 1930-as és az 1990-es éveket: „Ha 1937-ben bementem a képviselőház büféjébe, ahová szabad bejárás volt..., akkor leültem Hubay Kálmánhoz, a nyilasvezérhez, és vele beszélgettem, veszekedtem. Az, amit most [a rendszerváltás után] bevezettek...[az], hogy egy demokrácián belül egy másik demokrata párt tagjaival nem érintkezhetünk.... Most Szigligeten odapislognak, hogy a másik milyen újságot olvas, és aszerint állnak – vagy nem állnak – szóba vele. Ez valami gyalázatos, ostoba, buta, vidéki, idejét múlta nevetséges náci-kommunista őrültség.”

Erre az 1990 után kialakult helyzetre magyar viszonylatban sok, általam is ismert példát lehetne említeni olyan jeles egyénekkel kapcsolatban, akiket félrenyomtak és lekezeltek egyszerűen azért, mert nem akartak az uralkodó párt tagjai lenni.

Az egyik egy szegedi irodalmár egyetemi tanár esete, aki mindig a nemes értelemben vett humánus nemzeti érdekekért harcolt, s aki a rendszerváltás előtt mintegy jó két évtizeden keresztül küzdött a magyar kisebbségekért, s ugyanakkor a külföldi magyar szellemi emberek százaival levelezgetett, amelyért többször meg is fenyítette a korábbi pártállam. Ennek ellenére, mivel a rendszerváltás után nem volt hajlandó beállni a hatalomra kerülő kormánypártba, a különböző kultúrpozíciók osztogatása idején figyelembe sem vették. Ugyanakkor nálánál lényegesen kevesebb érdemű és kisebb tehetségű embereket neveznek ki jobbra-balra. Ez a jelenség annyira föltűnő volt, hogy az 1991. augusztusi III. Hungarológiai Kongresszus idején az egyik volt hallgatója „Tanár úr a két szék közt a pad alatt”, vagy valami ehhez hasonló címen írt róla cikket a szegedi Délmagyarország hasábjain.

A másik eset még szomorúbb, mivel az egy közben elhalálozott, de minden magyar által ismert nyelvészre és nyelvművelőre vonatkozik. Lévén az illető apolitikus egyéniség, ő sem állt be az 1990-ben hatalomra került kormánypártba. Az MDF-kormány megalakulását követően találkozott az új politikai hatalom egyik jeles képviselőjével, aki történetesen – mint akkoriban sok más hatalmon levő – szintén történész volt. Az illető ujjával kissé megfenyegette őt, majd a következő kijelentést tette: „Látod, Lajos, mondtam Neked, hogy állj be közénk. Nem álltál be, hát most senki vagy!” Mindezt már a halálhoz vezető betegágyán mesélte el nekünk az illető nyelvész.


Külföldi viszonylatban szintén számtalan példa van erre, még oly személyek esetében is, akik életük jelentős részét a magyar kérdés előrevitelére fordították. És ez teljesen független attól, hogy az illetők miként viszonyultak a rendszerváltás előtti politikai helyzethez, vagyis hogy a „dialogizálgatók” vagy az „anti- dialogizálgatók” csoportjába tartoztak. Mintegy két-három évvel a rendszerváltás után mindkét csoport soraiban voltak kiábrándultak, akiknek jelentős része megcsömörlött az egész magyar ügytől.

Az általános kiábránduláshoz az is hozzájárult, hogy az Antall-kormány – legalábbis kívülről nézve – egyfajta gőggel kezelte mind környezetét, mind pedig a külföldi magyarságot is. Debreczeni József, valamint Az ismeretlen Antall József című munkában megszólaltatott egyének tagadják ennek az állításnak a valódiságát és jogosságát. Ugyanakkor azonban még az utóbbiak írásaiban is találunk olyan megnyilvánulást, amely bizonyos fokig arra mutat. Így például Szűcs Ervin, Antall József egykori gimnazista diáktársa így ír a negyvenötödik érettségi találkozójukról: „A kezdeti, kissé feszengő hangulatot gyorsan feloldva máris a dolgok közepében voltunk. Hat órán keresztül beszélt és válaszolt minden feltett kérdésünkre. Őszintén és kedves humorral. Ott lévő asszonyaink ‘ájultan’ hallgatták, hogy mit ‘merünk’ mondani és kérdezni Magyarország miniszterelnökétől.”

Amerikából nézve, ez az „ájulás” és „merés” igen szervilisnek tűnik. Egy amerikai agyában ugyanis föl sem merülne az a kérdés, hogy meg merjen-e kérdezni valamit Amerika elnökétől, még akkor sem, ha történetesen sohasem voltak diáktársak. Ha viszont még Antall volt diáktársai is nagy dolognak tartották, hogymeg mertek bizonyos témákat pengetni a miniszterelnöknek, mennyivel nagyobb dolog volt az egy átlag magyar polgár részéről? Mindez arra mutat, hogy a gőg és az azzal járó szervilizmus jelen volt az Antall-rezsimben is éppúgy, mint az azt megelőző kommunista és pre-kommunista rendszerekben. A szokás hatalma alapján a hazaiak nagy része mindezt természetesnek vette. A más stílushoz szokott amerikai magyarság azonban már nem volt hajlandó ezt elfogadni.

2. Képek


1. Vissza EurópábaFIGYELŐ

Vissza Európába

Tények, emlékek

Újabb kiadásban kaphatja az olvasóközönség kézbe a Magyarok Európában c. sorozatot. (História– Holnap közös kiadás.) Elsőnek most a könyvnapon Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás c. kötete (III. kötet), azután decemberben Engel Pál Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig (I. kötet), majd Szakály Ferenc Virágkor és hanyatlás 1440–1711 (II. kötet), s végül Glatz Ferenc A modern Magyarország (1867–2000) következik 2002-ben. Alább a sorozat új előszavát és Kosáry Domokos kötetének zárófejezetét tesszük közzé.

„Vissza Európába” – 1989 áprilisában kedvesen kíváncsi újságírónő kérdésére válaszoltam e programszerű mondatot, aki arról faggatott mint dezignált minisztert: milyen alapelvek vezetnek majd engem a művelődési tárca élén. Kutató voltam, tanárember, aki a politikában soha nem vett részt, és aki csak rövid időre szegődött el az adminisztrációba.

I. 1989: még szovjet megszállás

„Vissza Európába” – sok mindent jelentett ez akkor, a szovjet megszállás idején. Jelentette a magyar kultúra nyugati kapcsolatrendszerének továbberősítését, várva a lehetőségre, hogy egyszer a katonai-politikai elzárkózás, a szovjet megszállás is összeomlik.

Szovjet megszállás – nyitottság

Amikor azután, mint kezdő miniszter, bejelentettük az orosz nyelv kötelező oktatásának eltörlését, magyaráznom kellett ugyanannak a kedves újságírónőnek: ez nem jelenti a Szovjetunió népei kultúrájának vagy akár tudományos-technikai eredményeinek lebecsülését, még kevésbé egy korábbi egyoldalú keleti orientáció felváltását egy másik egyoldalú, immáron nyugati orientációval. Mi – magyaráztam –, akik a szovjet megszállta Kelet-Európában nőttünk fel, és egyformán iskolázódtunk az európai, az amerikai és az orosz kultúrán, mi egy szabad, minden irányba nyitott államot képzeltünk el. Büszkék voltunk nemzetünk szállásterületéből következő adottságunkra, hogy ugyanis közvetítői, befogadói voltunk mind a keleti, mind a nyugati kultúrának.

A „Vissza Európába” azt jelentette akkor, 1989 áprilisában számunkra, hogy a nemzeti kultúrát, mindenekelőtt a közoktatási rendszert versenyképessé tegyük: erősítsük a korszerű tudományosésközműveltségi elemek jelenlétét a kultúrpolitikai rendszerben. Informatika, idegennyelv-oktatás, szabad iskolaválasztási lehetőség, elit- és tömegképzés ugyanazon állami iskolarendszerben, a kultúra plurális finanszírozása, ugyanakkor a szellemi szabadság különböző korlátozásainak, így a cenzúrának a feloldása (1989. június). És két hónap múlva, a cenzúra eltörlését bejelentő sajtótájékoztatón ismét magyaráznom kellett, mit jelent számomra Európa: azt, hogy a világgal kívánjuk mérni magunkat mi, magyarok. Az amerikai, a francia, a német, a kínai, a japán, az arab és más kultúrák elitjével. Az európai kultúra a 19. század végére a világ élére került, éppen azáltal, hogy a mindenkori elit emelni kívánta a társadalmi műveltség átlagát. A tömegméretű oktatás, a nyitott politikai rendszer szervesen egybetartotta még a különböző gazdasági érdekeltségű társadalmi osztályokat is. (Míg a kínai, az arab vagy akár az amerikai kultúra óriási szociális és kulturális szakadékot teremtett gazdagok és szegények, vezetők és vezetettek között.) Ez az európai kultúra egészen a világháborúkig az emberiség történelmében az eddigi legteljesebb élet megélhetését nyújtotta.

Az ezeréves magyar kultúrában – fejtegettük – mindig jelen voltak ezen kultúra alapelemei, sőt politikai, képzési rendszerünk, nemzetünk és a velünk együtt élő más nemzetek hitvilága, gondolkodása mindig szerves része volt e zsidó-keresztény gyökerű kultúrkörnek. Ezeket a kultúrelemeket kívántuk és kívánjuk erősíteni a „Vissza Európába” programmondat hirdetésével. A cenzúra eltörlésével mi nem az amerikai vagy a nyugat-európai szennyirodalom előtt akarjuk megnyitni televíziós, rádiós és oktatási rendszerünket, hanem az elitkultúrák előtt. Ezért számunkra az az európai kultúrpolitika a mértékadó, amely az adófizetők pénzéből serkenteni kívánja a tömegek kulturális emelkedését, és nem hagyja magára teljes kiszolgáltatottságban, a vadkapitalizmus szabad játékának a polgárokat. Esélyegyenlőségre van szükség, nemcsak származási és nembéli, hanem szociális esélyegyenlőségre is. Ennek biztosításában különbözik többek között az európai kultúra hagyománya a már említett keleti vagy akár az amerikai kultúrpolitikától.


II. 1990: a nyitás ideje

„Vissza Európába.” 1990 áprilisában ismételtük el újra a mondatot, amikor már a felgyorsult politikai rendszerváltás ugyancsak megtépázta kedves politikacsináló kollégáimnak az idegeit, akik között én, mint kívülálló, rendíthetetlen nyugalommal meneteltem előre az egy évvel korábban kitűzött programpontok követésében. Hiszen a politikában csak a kultúrpolitika, a közéletben csak a közgondolkodást formáló intézmények erősítése és szabadsága érdekelt.

Európaiak között

1990. március 10-én a Németh-kormány aláírta a szovjet csapatok kivonásáról intézkedő dokumentumot. Ekkor már úgy éreztem, újra kell gondolni mindazt, ami Európa és a mi viszonyunkat illeti.

Az európai kultúrpolitikai program ekkor új elemekkel töltődött. Már nem valami ellen kellett megfogalmazni intézkedésterveket, hanem valamiért. Megjártam már Brüsszelt, a formálódó unió adminisztrációja előtt taglalva egy kelet-európai kultuszminiszter terveit és akcióit, a proletárdiktatúra kultúrpolitikai intézményrendszerének lebontását. (Emlékszem, 1989 májusában történt. A két „reformország”, Lengyelország és Magyarország miniszterét hívták meg programjaik ismertetésére. És meghívták opponensnek az akkor már hivatalos ellenzéket is. Nekem Konrád György volt, mint ellenzéki politikus, a vitapartnerem, akivel azóta is őrzöm az ott kelt barátságot.) Megjártam Párizst, Berlint, Bécset, mindenhol ismertetve az új magyar oktatási rendszer, ezen belül is az idegennyelv-képzés reformját, kérve a francia, a német, az osztrák, majd az angol és az amerikai diplomáciai testületeket: segítsenek az idegen nyelvű oktatási program beindításában. (Emlékszem, 1989 júniusában az osztrák kollégával, Busekkel, majd a francia miniszterekkel: Jospinnel, az akkori oktatási és Lang kulturális miniszterrel, majd a baden- württembergi miniszterelnökkel és oktatási miniszterrel, a British Council vezetőségével, az amerikai nagykövettel folytatott ez irányú tárgyalásokra. Busekkel azóta is szoros barátság köt össze.)

Felzárkózás és versenyképesség

Az európaiság azt jelenti számunkra, hogy a világgal mérjük magunkat – mondottuk ekkor. Azt jelenti, hogy a magyarságnak a most már előttünk kinyíló szabad világban versenyképesnek kell lennie. Csatlakozásunk Európához nem hoz magával valamiféle új Marshall-segélyt. A csatlakozás: belépés egy kegyetlen és kíméletlen versenybe. Európaiságunk azt jelenti, hogy versenyképesek vagyunk az egyén és a társadalom szintjén. A világgal mérjük magunkat, múltunkat és jelenünket. „Nem lehet úgy élni, mint Nyugaton és úgy dolgozni, mint Keleten” – mondottuk. És ez az azóta is vissza-visszatérően hangoztatott állításunk már nem váltott ki osztatlan elismerést hallgatóinkban. A szovjet rendszer legnagyobb hátránya számunkra a nemzet ellustítása volt – mondottuk. A hátrányt nemcsak a diktatórikus intézmények bevezetése, a szólásszabadság visszaszorítása jelentette, hanem talán még inkább az egyéni kezdeményezőképesség, a gyarapodás hagyományos európai magatartásformáinak kiirtása.

De most már az is látszik – mondottuk 1990 áprilisában –, hogy felzárkózási programunk kiindulópontja nem lehet 1945 vagy 1949. A proletárdiktatúra bevezetése vagy a szovjet megszállás előtti helyzet. Visszamaradásunk nem csak az elmúlt 40 éves szovjet megszállás eredménye. Sok évszázados folyamatról kell beszélnünk: Európa keleti és nyugati felének közelítéséről, majd eltávolodásáról. A magyarok Kárpát-medencébe érkezése óta tart e folyamat, egyes időszakokban közelebb kerültünk a nyugat-európai kulturális központhoz, más időszakokban eltávolodtunk azoktól.

Rendszerváltás a fejekben

A „Vissza Európába”-program nem jelenti egyszerűen csak a többpártrendszer, a piacgazdaság bevezetését, az emberi szabadságjogok megadását, vagy éppen a biztonságot, az új katonai rendszerhez való csatlakozást. Európaiságunk visszanyerése nem diplomáciai aktusok, szerződés-aláírások eredménye lesz. Ezek csak segíthetik azt. „A fejekben is szükség van a rendszerváltásra. A köznapiság szintjén” – mondottuk, és ezzel ismét nem találtunk hívekre 1990 tavaszán, a felgyorsult politikai rendszerváltás hónapjaiban. (Amikor megannyi jószándékú vagy éppen érvényesülni akaró hangoskodó őrségváltó erő szabadult fel.) A messianisztikus igehirdetők, ügyes szavazatnyerők nem szívesen hallották az új európai programot, amely a napi cselekvések, a közgondolkodás szintjén kívánta polgárias tulajdonságaink erősítését, és Széchenyihez utasította az értelmiséget. Széchenyihez, aki másfél száz évvel azelőtt az iparkodás, a szorgalom, az erkölcsi alapon álló önkritikus gondolkodás megerősítését szorgalmazta a lázasan szónokló „szalmaláng hazafiakkal” szemben.

A világgal mérjünk


Ennek az 1989–90-ben kelt gondolatmenetnek eredménye ez az 1990-ben indult könyvsorozat.Magyarok Európában: a címadással és témaválasztással szándékunk az, hogy minden korábbinál mélyebb európai beágyazottságban mutassuk meg nemzetünk történelmét; hogy olvasóink – mindenekelőtt tanártársaink és diákjaink – figyelmét az európai mércére irányítsuk, s ösztönözzük, segítsük őket, hogy észrevétlenül is szokjanak hozzá: nekünk a világgal kell mérni magunkat. Az adminisztrációban (a politikában) megkezdett program szerves folytatásaként jelentettük be e könyvsorozat megalkotását, amikor egy év szakigazgatási tevékenység után visszatértem ugyanabba a kutatói és tanári szobába, amelyben életem előző negyedszázadát leéltem (1990. május).

Folytatása volt e könyvsorozat terve az 1980-as években kelt akcióknak: a történelemtanárokkal való együttgondolkodásnak. Nemcsak mint egy tárca vezetője, hanem korábban mint kutató-tanár is meggyőződhettem: az emberrel foglalkozó tudományok haszna elsősorban az oktatási rendszerben mérhető.

Régtől tudtuk: az oktatási rendszer színvonala a tanártól függ, aki miután becsukta maga mögött a tanterem ajtaját és feláll a katedrára, elsősorban lelkiismeretével felel a fiatalokért. E szándék szülte az 1979-ben megindított História folyóiratot, ez a rendszeres tanári továbbképzés – egyébként megfeneklett – tervét, és ezért vállaltuk el 1987-ben – az akkor már felvilágosult minisztériumi adminisztráció megbízására – egy „tankönyv-alapanyag” megírását. (Az általam szerkesztendő sorozat egyes darabjait Szűcs Jenő, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos, az újkori részt jómagam írtam volna.)

Könyvsorozat

A Magyarok Európában című könyvsorozat első három kötete 1990-ben jelent meg. Az összefoglaló magyar történet megírására évek óta készült a Szűcs, Engel, Szakály, Glatz baráti kvartett, idős mentorunk, Kosáry támogatásával. (Aki, örömünkre, elvállalta a XVIII. század és a nemzeti születés periódusának összefoglalását.) Szűcs Jenő azonban váratlanul elhunyt, és a „maradék” barátok 1989–90-ben, sietős munkával, immáron a szerkesztő által sürgetett Európa-fejezetekkel együtt elkészítették e köteteket.

Most 2001 tavaszán ismét kiadjuk a sorozatot. Évek óta sürgetik ezt a tanártársak. És természetesen a negyedik kötetet. Az Engel–Szakály–Glatz hármas 1997-ben elhatározta a sorozat újrakiadását, s azt is, hogy a magyar történeti fejezetek alapján elkészíti az új „Hóman–Szekfűt”: a magyar történetet 100 ívben. Azután terveinket és részben kedvünket is eltemettük a hűséges baráttal, Szakály Ferenccel. Igaz, Engel Pál elkészítette a középkori Magyarország történetét (reméljük, az angol kiadást követően a magyar szöveget is hamarosan olvasóink kezébe adhatjuk). A Magyarok Európában újrakiadása, ugyanígy a nagy magyar történeti kronológia és más közös szakmai tervek – egy időre – háttérbe szorultak. A kedv – a jókedv – e baráti szerzőközösségnél mindig nagy szereppel bírt. A barátok elmennek, mi pedig ittmaradunk, és dolgozni kell.

Az elmúlt évben a Holnap Kiadó keresett meg bennünket a változatlan kiadás ötletével. Én az átírás, megmaradt barátaim a változatlan kiadás mellett voltak. (Természetesen ígéretet tettem, hogy most már valóban kiadom kezemből, 1992 óta sokadszor átírva, a negyedik kötet kéziratát, a legújabb kori Magyarország rajzát.)

III. 1990–2000: Európa történelmének újragondolása

Tíz esztendő telt el a könyvsorozat megjelenése óta. Európához és az Európa-gondolathoz való kötődésem 1990 óta még erősebb lett. (Talán majd a negyedik kötetben ennek történetét is megírom, hiszen az 1990–2000 közötti évtized története hiányzik az 1992 nyarán lezárt, és a polcon heverő kéziratból.)

Az unió kapujában

1991 tavaszán felkértek – mint a tudomány, a kultúra, a társadalom kutatóját – egy nemzetközi bizottságba, amely az Európai Unió keleti kiterjesztésének lehetőségeit vizsgálja. A volt szocialista országok politikai rendszere, a rendszerváltások előrehaladása, agráriuma, bankrendszere, ipara és társadalompolitikai kérdések szerepelnek azóta is e bizottság és albizottságai napirendjén. Államelnökök, jelenlegi és volt miniszterek, amerikai és európai közéleti személyiségek vesznek részt üléseinken – ebből nőtt ki az immáron évenként megrendezett Európa Fórum –, és ma már nemcsak az Európai Unió keleti kiterjesztésével foglalkozunk, hanem az unió belső szerkezeti átalakulásával is. Amolyan „felső szintű politikai továbbképzések” ezek számomra, és alkalom is arra, hogy mind többet foglalkozzam Kelet-Európa tényleges gazdasági-társadalmi konfliktusaival, Nyugat- és Kelet-Európa viszonyával, s hogy törekedjek megfogalmazni a kelet-közép-európai régió sajátos érdekeit. Mert ebben van az igazi hiány ma – értelmiségiek és politikusok között egyaránt: európai szemmel vizsgálni és megfogalmazni a térség valós és történelmileg kialakult sajátos érdekeit. Mert a történelmet lehet elhallgatni, de eltörölni nem lehet. (Hiába kívánják azt egyes politikai irányzatok.) És az embereket sem lehet


„lecserélni” – generációkat, akik ezen történelmet megélték. Amit lehet és kell: megvilágítani számukra az új világpolitikai erőket, a magyarság új helyzetét. Segíteni abban, hogy formálódjon gondolkodásuk, segíteni abban, hogy lépést tartsanak a változó kor változó igényeivel. De ne feledjük: politikacsinálás, tanítás, írás értelme csakis az emberek szolgálata lehet. És sohasem valami ideológia vagy generációs, esetleg egyéni karrierérdek követése. És alkalom volt az elmúlt tíz esztendőben az évente többször tartott európai munkaközösségi és albizottsági ülés arra is, hogy újragondoljam mindazt, amit korábban tudtam Európa történelméről. És együttgondolkodjam a kontinens legkiválóbb Európa-szakértőivel.

Etnikai-társadalmi konfliktusok

1991 őszén javasoltam e bizottságban a kelet-európai kisebbségi kérdés napirendre tűzését, mondván: most már biztos vagyok abban, hogy az Unió kiterjesztésének sikere nemcsak a demokratikus politikai intézményeken, a piacgazdaság bevezetésén, az egyéni szabadságjogok érvényre juttatásán, a nemzetközi elzárkózás megszüntetésén múlik, hanem az évszázados társadalmi konfliktusok feloldásán is. És ezek között a legnagyobb feszítő erő a kisebbségi kérdés. (Ekkor és a következő hónapokban kezdett Európa tudomást venni az etnikai ellentétekről, a pozsonyi szlovák–magyar, az erdélyi magyar–román konfliktusról, illetve a horvát–szerb összeütközésekről. És ekkor kezdett hangos lenni a sajtó a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia felbomlási folyamatában újraéledő nemzeti, vallási összeütközésektől.) 1992 májusára (moszkvai ülésünkre) készült el a kelet-közép-európai kisebbségi kérdés történetéről, a jelen konfliktushelyzeteiről és a jövőre vonatkozó ajánlásunkról írott tanulmány. (Amely azután a História 1992/11. füzeteként harmincezres, valamint angolul, németül, szlovákul, románul többezres példányszámban is megjelent.)

Trianon újragondolása

Az új állam- és politikai rendszerek és az unió viszonyának átgondolása vezetett az 1919–20. évi békerendszer, ezek között Trianon újravizsgálásához, és az új Európa területigazgatási kérdéseinek boncolásához. (Ekkor születtek a Históriában és idegen nyelven is megjelent tanulmányok, a História-számok Trianonról, regionalizmusról, nemzetállamok és föderációk lehetőségéről a múltban és a jelenben.) Majd Maastricht (1992) után szenvedélyesen vizsgáltuk – külföldi kollégáim és én is – az Unió kiterjesztésének feltételeit, és e feltételek meglétét a közép-kelet-európai térségben. 1994–95-ben Magyarország, Szlovákia, Lengyelország európai felkészültségét vizsgáló nemzetközi konferenciákat szerveztünk, ahol, nem kis örömünkre, a magyar politikai és értelmiségi elit kiválóan vizsgázott: a nemzetközi bizottság véleménye szerint is mind szakmai felkészültségét, mind viselkedéskultúráját tekintve, a legjobb benyomást tette. Nem utolsósorban azért, mert a mindenkori kormány és az ellenzék politikusait mi, magyarok egy asztalhoz tudtuk ültetni. (Nem kis része volt ebben a Budapesti Európa Intézetnek, melynek szellemi eszköztára és politikán felülállása ekkor már itthon és külföldön is közismert volt. Az intézet egyébként szintén az 1989–90. évi új Európa-programnak köszönheti létrejöttét.)

Készülés a 21. századra

Ekkor vontuk le a következtetést: szükség van a kelet-európai térség hosszú távon nyíló alternatíváinak átgondolására, stratégiai célokat követő gondolkodásra. Az agrárium, ezen belül is az élelemtermelés helye a lokális termelésszervezetben, a kettős bankrendszer működtetése, a bővülést szükségszerűen megelőző közlekedési vonalak kijelölése, az európai környezetvédelmi normák kiépítésének lehetőségei – mind-mind olyan kérdéskörök, amelyek perspektivikus, több évtizedre nyúló tervezést, stratégiai gondolkodást kívánnak.

De kik legyenek azok, akik a négyévenkénti politikai váltógazdaságtól függetlenül érvényesülő újkeletű kérdéskörökről gondolkoznak és terveket alakítanak ki? Csakis azok, akik hosszú távon képesek gondolkodni, cselekedni.

Kelet-Európa közéletét egy totális pártüzem foglalta el. A szovjet rendszer egypárti totalitása helyett a demokrácia többpárti totalitása. Szinte hasonlóan az 1950–60-as évekhez! Csak akkor az egypárt, most pedig a többpárt üzeme kívánt behatolni a társadalom számos szférájába. Minden tiszteletünk e többpártrendszeri, foglalkozásszerűen politikát űző társadalmi rétegé, de felvetődik a kérdés: vajon ők lesznek azok, akik a kontinens jövőjét meghatározó kérdésekről gondolkodnak? Nekik sem idejük, sem felkészültségük nincs arra, hogy azt kutassák: mik lesznek Kelet-Közép-Európa egyes népeinek – így a magyaroknak – lehetőségei a belátható jövőben, mondjuk 2030-ban. Egyedül az értelmiségaz, amely képes a stratégiai gondolkodásra és e kérdéskörök kutatására.

Így fogalmaztuk meg, 1996 májusától, immáron az MTA elnökeként a Nemzeti Stratégiai Kutatások Programját, és fogalmaztuk meg azt: ezekben az új, sorsdöntő évtizedekben az Akadémiába tömörült kutatók köztestülete legyen a nemzet tanácsadója. És e program keretében születtek meg az elmúlt években a magyar társadalom, az


agrárium, a környezetgazdálkodás, a közlekedés, a politikai rendszer, az egészségügy, a vízgazdálkodás, az energiagazdálkodás jelen helyzetét és jövőbeni kilátásait vizsgáló tanulmánykötetek. A mérce minden esetben az európai színvonal elérése, illetve az uniós feltételek biztosításának lehetőségei.

Európa emancipálódása

Azután jött a NATO-kiterjesztés (erről is stratégiai kötet készült az Akadémia berkeiben), s folytatódott a Balkán-háború (1998). És most már nemcsak Kelet- és Nyugat-Európa viszonyát kellett történelmileg újragondolni, hanem Európa és Amerika, Európa, valamint a világ más kultúráinak viszonyát is. Éles viták folytak a bizottságon belül, a varsói fórumon (1999) arról: megengedhető-e, hogy az Egyesült Államok Európával nem is konzultálva dönt fegyveres akciókról, rakéták indításáról? Vajon Európa képes lenne-e az Egyesült Államok nélkül biztosítani a keleti kiterjesztést, valamint a civilizációs normák érvényesülését a kontinensen? Az én részvételem e vitában: Európa emancipálódásának sürgetése. Történészi fejtegetéseink gondolatmenete: az európai egységesülés terve a hidegháború szükségszerű terméke. 1950 és 1991 között szükségszerűen rendelődött alá minden európai terv az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállásának. A Szovjetunió s vele a kelet-közép-európai megszállás összeomlása után azonban már Nyugat-Európának és a jövendő, kibővült Európai Uniónak lehetnek az amerikaitól nagyon is eltérő gazdasági és kulturális érdekei. Lehet, hogy az amerikai testvérkultúrával versenyre is kényszerül. És lehetnek akár érdekellentétek is köztük.

Európai identitás – európai történelem

De nem csak Amerika és Európa, nem csak az Egyesült Államok és az Európai Unióviszonyát kell vizsgálni. Újra kell gondolni az Unió és az európai kontinens viszonyát.

Tisztázni kell végre: az Európai Unió nem foghatja át az egész európai kontinenst. Akkor viszont meddig terjedjen az Unió mint területigazgatási egység határa? És milyen szempontok alapján húzzuk meg az új határt? Csak katonai-stratégiai megfontolások vagy gazdasági-kereskedelmi szempontok alapján legyen valaki tagja az Európai Uniónak (lásd Görögország, illetve a jelölt Törökország esetét)? Mi köze a derék anatóliai parasztnak az európai kultúrához? Szükséges-e európai identitás az uniós tagsághoz? Szerintem igen, míg „stratéga” és közgazdász szakembertársaim szerint ez ódivatú szemlélet. Mindenesetre a javaslatot elfogadták: újra kell gondolni Európa történelmét. Elfogadták azt, hogy törekedni kell az európaiságunk lényegét adó történelmi magatartásformák leírására. Így született meg előadásom a 2000. januári fórumra az Európai Unió humán jövőjéről, európaiságunk, a zsidó-keresztény kultúrkör és a görög-latin közösségszerveződés alapjainak meghatározásáról: a szolidaritás, a kíváncsiság, a nyitottság alapelveinek érvényesüléséről az európai történelemben.

Azaz 2000-ben visszajutottunk oda, ahonnan 1989-ben elindultunk: a történelemhez. Ígértük nyugati barátainknak, hogy a Magyarok krónikája után elkészítjük Európa krónikájá-t is. Mert mégiscsak tarthatatlan, mondottuk – és kissé jellemző is –, hogy az Európa-történeti szakirodalom oly sovány. Írják az európai népek történelmét, elsősorban a nemzetállamok történelmeként, sok esetben készültek művelődési irányzatok, gazdasági folyamatok vagy gazdálkodási rendszerek szerinti összefoglalók, de alig tudunk számot adni Európa-történeti szintézisekről.

IV. Európa-történetek

Már 1990-ben, a Magyarok Európában-sorozat javaslatakor számba vettük az akkor elérhető Európa-történeti szakirodalmat. Néhány, egy-egy korszakot tárgyaló szintézis mellett lényegében két Európa-történeti kézikönyv volt a piacon, a 11 kötetes angol Európa-történet (A General History of Europe, 1966), illetve a 7 kötetes német nyelvű Európa-történeti kézikönyv (Th. Schieder: Handbuch der europäischen Geschichte, Stuttgart, 1968). Azt hiszem, joggal gondoltam azt 1989-ben, hogy a Magyarok Európában-sorozat mind történetszemléletében, mind stílusában új célkitűzést követ: egy nemzet, egy állam történetét Európa történelmébe ágyazva, európai keretekbe illesztve adni ugyanazon kötetben. Merthogy komolyan gondoltuk: „a világgal mérjük magunkat”. És szerzőtársaimnak minden külföldi minta nélkül kellett az új típusú szintézist megteremteniük. (Megtettük ezt a történelemtanárok számára kiadott Vezérfonal a magyar és egyetemes történelem tanításához című kiadványban [1991] is, ahol a legrészletesebben éppen az 1867–1990 közötti periódust tárgyaltuk, közreadva a Magyarok Európában negyedik kötetének alcímeit, tematikus vázlatát.)

Az 1990-es években azután fellendült az Európa-történeti irodalom. Az európai egységesülési folyamat megtette hatását. A szovjet megszállás megszűnése, a Kelet–Nyugat közötti igazgatási egységesítés lehetősége elgondolkodtatta a történészeket is, láthatóan nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is. Elsősorban az Európai Unió és az egységesülés új motorja, Németország, s a német történészek álltak a


vállalkozások élére. 1992-ben megjelent a nyolckötetes Propyläen-Geschichte Europas (Frankfurt). 1993-ban pedig a debreceni egyetem történészei nagyszerű vállalkozásának eredményeként megszületett az első teljes magyar nyelvű kontinenstörténet. (Európa története. Szerkesztette: Gunst Péter. Debrecen, 1993.)

Nagy visszhangot váltott ki N. Davies angol történész könyve, a Europe. A history (Oxford University Press, 1996), amely reményeink szerint hamarosan magyarul is megjelenik. És még 1995-ben megindult az Európa építése (Europa bauen. Verlag C. H. Beck, München) című történelmi sorozat, amely kiadta az európai államok és nemzetek, majd az európai tudományok, azután az európai társadalom, az európai városok, sőt az európai nők összefoglaló történetét is. 2000-ben jelent meg M. Salewski összefoglaló Európa-története (Geschichte Europas. Staaten und Nationen von der Antike bis zur Gegenwart. München, 2000).

Többet tudunk tehát ma már a kontinens összehasonlító történelméről, mint tudtunk 1989–90-ben, amikor a Magyarok Európában című sorozat tervét, majd szövegét elkészítettük. Ez igaz. De az is igaz, hogy – letéve kezünkből az elkészült köteteket – nem látunk okot arra, hogy újraírjuk az Európa-történeti vagy akár a magyar történeti fejezeteket. Inkább röstelkedünk, hogy mi is beleestünk a hagyományos magyar betegségbe: nem adtuk ki idegen nyelven az akkor még ugyancsak úttörő munkákat.

2. Képek


1. A kiegyezés, 1867KOSÁRY Domokos

A kiegyezés, 1867

Fejezet Kosáry Domokos: Újjászületés és polgárosodás c. könyvéből

Mint egykor 1848-ban, ezúttal is a nemzetközi erőviszonyok és azokon belül elsősorban a német kérdés alakulása határozta meg alapvetően a magyar politika lehetőségeit és mozgásterét. Akkor azzal, hogy a német egység nem jött létre. Most pedig azzal, hogy kisnémet formában született meg. Ahhoz persze még nem kis idő kellett, amíg Bécs is belátta, hogy meg kell egyeznie Magyarországgal, amely immár – ha kevéssel is – területét tekintve a nagyobbik fele lett a Habsburg Birodalomnak. Több mint fél éven át tartó hosszú tárgyalások után végre megszületett az osztrák–magyar kiegyezés. Az új rendszert megfogalmazó 1867:XII. tc. elfogadása után 1867. június 8-án ősi pompával végbement a koronázás. Ezzel egy, az első világháború végéig tartó új korszak vette kezdetét.

A dualizmus kettős rendszere

Ezt az új korszakot a dualizmus korának nevezzük, mert az új Osztrák–Magyar Monarchia Ausztria és Magyarország kettős rendszerére épült. A kiegyezési törvény kimondta a két ország önállóságát (külön kormányokkal, parlamenttel), egyenlőségét, paritását, és megállapította az együttműködés módozatait, formáit is.

A kiegyezési törvény az 1723. évi Pragmatica Sanctio elveire épült. Ezek szerint a két ország közös uralkodóval bír, elválaszthatatlanul egybe van kapcsolva, és egymásnak közös védelemmel tartozik.

A kiegyezési törvény kimondotta Magyarország alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóságát. Helyreállította a parlamenti rendszert nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában is. A közös védelem elvéből következett, hogy a hadügyet, külügyet és pénzügyet közös ügyeknek tekintették, ezek intézését közös minisztériumokra bízták. A közös miniszterek azonban nem valami közös, harmadik – a magyaron és az osztrákon felül álló – parlamentnek voltak felelősek, hiszen ilyen nem létezett, hanem a magyar és az osztrák parlamentből egyenlő létszámmal kiküldött bizottságoknak, a delegációknak. E bizottságok állapították meg a közös ügyek költségvetését is. A közös költségeket pedig az ún. kvótabizottság osztotta el. (Magyarország eleinte 30, majd 36,4 százalék arányban viselte a terheket.)

A két ország közt létrejött kereskedelmi és vámszövetséget, az ún. gazdasági kiegyezést, 10 évenként szerződéssel kellett megújítani. Közös lett a pénzrendszer, majd 1878-ban a jegybank is.

Hadügy tekintetében a törvény elismerte az uralkodó régi alkotmányos fejedelmi jogait, és az egész hadsereg vezényletét az ő kezében hagyta. Csak a hadkiegészítés, újoncozás került az országgyűlés hatáskörébe. Ez volt azoknak a réseknek egyike, amelyeken az uralkodó saját akarata érvényesülhetett.

Ilyen rés mutatkozott abban a bizalmasan kezelt megállapodásban is, amely szerint az uralkodó az országgyűlés által tárgyalni kívánt törvényjavaslatokat illetően előszentesítési joggal rendelkezett.

Megalkuvás vagy siker

Azt a kérdést, hogy a kiegyezés mennyiben volt megalkuvás vagy siker, előnyös vagy előnytelen, nem csak az utókor vetette fel. A nagy vita már 1867-ben megindult. Két egymással élesen szemben álló felfogás alakult ki. A kiegyezés ellenzőinek élén Kossuth Lajos állt, aki emigrációs politikájához híven továbbra is a függetlenség eszményét hirdette, és száműzetésben maradva óvta nemzetét a közös ügyek hálója ellen. A kiegyezés védőinek élén pedig Deák Ferenc, az új berendezés igazi megalkotója, aki az őt jellemző nyugalommal vezette az országot a kibékülés felé. De a vitát híveik is folytatták, majd utódaik.

Kossuth 1867 májusában indította meg a támadást nagy hatású nyílt levélben, a nemzet jogainak feladásával vádolva meg Deákot. Kossuth haláláig (1894) töretlenül hű maradt az 1849-ben kimondott teljes függetlenséghez. Szerinte az 1866. évi válság nyomán komolyabb erőfeszítéssel elő lehetett volna idézni Ausztria felbomlását, s ezzel Magyarország (meg Csehország) elfoglalhatta volna Európa független államai sorában az őt megillető helyet. De ha ez nem történt is meg, a küzdelmet, a nemzeti függetlenség eszményét


nem szabad feladni.

A másik oldalon Deák és hívei sorolták fel a maguk érveit a kiegyezés védelmében. Deák és hívei úgy látták, hogy a kiegyezés után a magyar önállóság biztosabb alapokon fog állani, mint 1526 óta bármikor. A szabadságharc katonai balsikere megmutatta: egyedül nem tudjuk legyőzni Ausztriát s az őt segítő külső erőket. Komoly külpolitikai segítségre nem lehet számítani. Az olasz és német egység megalkotói csak addig működtek együtt a magyar emigrációval, amíg az az ő saját céljaiknak megfelelt. A nagyhatalmak pedig ragaszkodnak ahhoz az elvhez, hogy az európai egyensúly érdekében szükség van a Duna völgyében a Habsburg hatalomra.

Deák a Habsburg Birodalmat olyan védőszervezetté akarta átalakítani, amely megadja a magyar nemzetnek azokat a járulékos, külső biztonsági tényezőket, amelyekkel az egymagában másként nem rendelkezik.

A vitából és a történeti fejlődés vizsgálatából két tény mindenképpen megállapítható. Az egyik az, amit Kossuth látott, hogy a nemzetek fejlődése megállíthatatlan, és előbb-utóbb veszélyezteti a feudális időkből származó, soknemzetiségű politikai kereteket, így a Habsburg Birodalmat. A másik tény az, amit Deák látott, hogy a kiegyezés az adott viszonyok közt elkerülhetetlen volt. Az akkor elérhető, viszonylag legjobb megoldás – minden esetleges következményével együtt.

Európai erőviszonyok

Magyarország nem valami nemzetközileg légüres térben élt, amelyben tetszés szerint lehetett választani függetlenség és kiegyezés között. A választást elsősorban az európai erőviszonyok alakulása korlátozta, az, hogy a német – s előtte az olasz – egység konzervatív úton jött létre, és hogy a nagyhatalmak továbbra is szükségesnek tartották a Monarchia fennmaradását Európa politikai rendszerében. Forradalomra ekkor már sem a magyar nemesség, sem a többi politikai vezető réteg a Monarchián belül nem vállalkozott. Sőt az új helyzetben, két nagyhatalom között, a Monarchiát már kezdték a benne élő különböző politikai erők, nemzetek inkább valami közös védőkeretnektekinteni, amelyet azonban természetesen mind saját igényeik szerint óhajtottak átalakítani. Így inkább az volt a kérdés, hogy melyik győz e többféle elképzelés közül.

A fejlődés lehetősége

A dualista rendszer hibáit, veszélyeit, bírálatát, különböző oldalakról, hosszan lehetne részleteznünk. Vagy pontosabban: azt kifejtenünk, hogy a népek-nemzetek e bonyolult és egyenlőtlen együttesének problémáit hosszú távon sem ez, sem egyetlen más olyan alternatíva sem oldhatta meg hibátlanul, amely akkoriban elképzelhető volt – ha realitásokban és nem utópiákban gondolkozunk. Az ekkori erőviszonyok között a dualizmus reális kompromisszum volt. Történetietlen és téves az olyan elképzelés, amely az első világháború fejleményeit, egy fél évszázad múlva, a kiegyezéssel próbálná közvetlen okozati összefüggésbe hozni. Az első világháborút teljesen más feltételek között, a nagyhatalmi imperializmusok időszakában vívták meg Németország és riválisai. 1867-ben a még nem is egészen egységes Németország inkább ellenfele volt a Habsburg Birodalomnak, amely Anglia támogatására például még a hármasszövetség után, a 20. század küszöbén is számíthatott. A politika feladata éppen az, hogy a nemzetközi rendszer változásaihoz igazodjék.

Tudjuk, hogy 1867 körül is többen úgy látták, hogy Ausztriát felbomlás fenyegeti, és ezért nem kívánatos hozzákötni Magyarország sorsát. Amihez hozzátehetjük, hogy válság idején – amint arra már 1848/49 nemzetiségi konfliktusa is figyelmeztetett – a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegethette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. Ausztria és Magyarország, ha úgy tetszik, egymásnak volt tehertétele. Deák úgy látta, hogy Ausztria, Magyarországgal együtt, elég erős menedéket tud Európa e veszélyes részén nyújtani.

Eltérően azoktól az egykorú vagy későbbi panaszoktól, amelyek e kiegyezést magyar részről kevésnek, alárendelésnek, megalkuvásnak találták, azt kell mondanunk, hogy a magyar politikai vezető rétegek – minden monarchiai kötöttség és kölcsönös függés figyelembevételével is – a nemzeti önállóságnaknagyobb mértékét, az országnak hiánytalanabb egészét és a gazdasági felzárkózásnak több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett. Sokban – ha nem is mindenben – rajtuk állt, hogy e kereten belül milyen társadalmi, nemzetiségi vagy más politikát követnek. Nem kiszolgáltatottság fenyegette őket, hanem inkább az, hogy elbízzák magukat. S egyben az, hogy uralmi pozíciójukkal megszilárdul a társadalom és a politika régi, már korszerűtlen struktúrája és hierarchiája. Több külföldi szerző nagyrészt azért bírálja 1867 rendszerét, mert lehetővé tette a magyar szupremácia merev fenntartását a soknemzetiségű Magyarországon belül. De a szupremácia igénye megvolt 1867-től függetlenül is. Az utókor messzebbről visszanézve talán még élesebb fényben látja azt, hogy a magyar polgári-nemzeti kísérletnek, az egész folyamatnak egy olyan, addig el nem ért, kivételes, utóbb vissza nem térő pozíciót sikerült kivívnia, amelynek


birtokában megerősödhetett, rendbe hozhatta szétzilált viszonyait.

Az 1867. évi kiegyezés Magyarországon nagyjából meg is felelt az akkori társadalmi és nemzetiségi erőviszonyoknak. A viszonyok azonban az idők folyamán mind társadalmi, mind nemzetiségi téren erősen megváltoztak.

Megoldatlan feszültségek

Társadalmi szempontból 1867-ben az osztrák ipari és pénzügyi körök fogtak kezet a magyar birtokos osztállyal. Az 1867 utáni korszakban azonban megoldásra várt a földkérdés, a földtelen parasztok sorsa. A kapitalizmus és a gyáripar fejlődésével pedig tovább bontakozott a polgárság, és megjelent az ipari munkásság új tömege is. Egyre szükségesebbé vált tehát a magyar társadalom demokratizálása, és a feudális időkből fennmaradt földbirtokrendszer megreformálása. Ezeket a reformokat 1867 keretén belül is meg lehetett valósítani. Ez azonban nem történt meg – elsősorban a vezető rétegek ellenállása miatt. A kiegyezés párthívei a népszerűtlen 67-es megoldás védelmében még jobban szűkítettek a választójogon. A Függetlenségi Párt pedig, maga mögött az emigráns Kossuthtal, közjogi szempontból támadta a kiegyezést, de társadalmi reformprogramot szintén nem adott. Az eredmény: a belső feszültségek megnőttek.

Nemzetiségi szempontból szintén megváltoztak az erőviszonyok. Annak idején, 1848-ban és előbb, Bécs a gyengébb nemzeti mozgalmakkal szövetkezett a legerősebb: a magyar ellen. 1849 után egy darabig megpróbált minden nemzeti mozgalommal szembeszállni. Amikor pedig kiderült, hogy ez lehetetlen, akkor megfordította a dolgot, és az akkor legerősebb nemzeti mozgalmakkal (Magyarországon a magyarral, Galíciában a lengyellel) fogott kezet a gyengébbek rovására. Csakhogy a nemzetiségek: szlovákok, románok, horvátok, szerbek a társadalmi fejlődés során egyre erősebbek, öntudatosabbak, követelőbbek lettek. Mint a Monarchia osztrák felében a csehek, ők is mind nagyobb erővel ellenezték, hogy a Lajtán túl az osztrák-németek, a Lajtán innen a magyarok uralkodjanak másokon is. Ugyanakkor pedig a magyar politikai vezető rétegek félretették 1848 tanulságait, Kossuth, Eötvös, Deák és Széchenyi intéseit. Őszinte kisebbségvédelem, méltányos engedmények helyett – ami elvben szintén lehetséges volt 67-es alapon – soviniszta, túlzó módszerekkel akarták a saját uralkodó helyzetüket fenntartani. Eredmény: itt is megnőttek a feszültségek.

Függetlenül azonban attól, hogy a magyar politikai vezető rétegek utóbb milyen utat választottak a lehetségesek közül, annyi kétségtelen: a negyvennyolcas nemzedék utolsó alkotása jóvoltából 1867-ben egy olyan kornak küszöbén álltak, amely minden korábbinál jobb lehetőségeket ígért a gazdasági, politikai, kulturális felzárkózáshoz, egy magasabb szint eléréséhez Európán belül.

2. Képek


1. A nemzet a középkorbanA HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

KRISTÓ Gyula

A nemzet a középkorban

Összetartozás, elkülönülés

A magyar állam millenniuma ösztönzi kutatóinkat az állam, a nemzet történetének, így az „állam”- és a „nemzet”-fogalmak mindenkori tartalmának újragondolására. Alább Kristó Gyula akadémikus eszmefuttatását tesszük közzé a középkori nemzet fogalmáról, a modern kori nemzet kialakulásának előtörténetéről.

Az egyik legelterjedtebb, széltében idézett nézet szerint a nemzet az újkor szülötte: bölcsőjét a francia forradalomban ringatták, a 19. században serdült fel, emberesedett meg, és a most leköszönt 20. században élte és éli java felnőttkorát, ki tudhatja, meddig. Olykor csendes nosztalgiával gondolnak az emberek a 18. századot megelőző időszakra, amikor még nem aranyozta be, illetve nem mételyezte meg (nézőponttól függően) az embercsoportok közti viszonyt a nemzeti érzés. Az alábbi írás annak tézisszerű felvillantására tesz kísérletet, hogy más – az itt vázoltnál nem kevésbé valószínűnek mondható – feltevés szerint nemzettel már a középkorban számolhatunk. A középkori nemzet természetesen nem azonos a modern nemzettel, de a kettő között egyfelől folytonosság van (a modern nemzet nem a semmiből, hanem legtöbbször középkori előzményekből alakult), másrészt pedig a két korszak nemzete rendelkezik annyi közös ismérvvel, ami lehetővé teszi azonos minősítésüket.

Összetartozás, elhatárolódás, öntúlértékelés

Három ősi pszichikai attitűd játszott szerepet abban, hogy a nemzet kialakulása egyáltalán a történelem során bármikor napirendre kerülhessen.

Az első ezek sorában az emberek összetartozásának tudata, kis közösségek etnoszociális Mi-tudatának kialakulása. Ezzel teremtődött meg embercsoportok nyílt elhatárolódásának szocializációja. Ennek sokféle alapja lehetett. Ilyen a nyelv: mi beszélünk – számos nép önelnevezése alapjában véve arra vezethető vissza, hogy ôk beszélnek, azaz egymással kommunikálnak –, mások viszont hebegnek (barbari), némák (nyemci), azaz számukra érthetetlenek. Ilyen a termet (más csoportok tagjai óriások vagy éppen törpék), a viselkedés (hőzöngők, indulatosak), az étkezés (velünk ellentétben sört/bort isznak), az öltözet (tunikát, szoknyát viselnek) stb.

Az elhatárolódás sajátos esetekben idegenellenességbe (xenofóbia) torkollott, s ez tekinthető a második pszichikai attitűdnek. Ennek már az ókori írott forrásokban jól kitapintható nyomai vannak. Egyiptomban (Kr. e. 3–2. évezred) Núbiát nyomorult Kusnak nevezték, olykor egyszerűen csak undorító idegenekről tettek említést. A görögöknél Platón (Kr. e. 427–347) szembeállította egymással a tudományszerető görögöket az indulatos trákokkal, valamint a haszonleső föníciaiakkal vagy egyiptomiakkal.

A harmadik attitűdnek az etno-centrizmust, az öntúlértékelést tekinthetjük. Az ókori Egyiptom írásos emlékei kifejezésre juttatják a civilizációs felsőbbrendűségi érzést, a fáraó szfinx vagy griff alakjában semmisíti meg ellenfeleit. A zsidók magukat már az ókorban Isten kiválasztott népének tekintették. Mindezek a mozzanatok alapjában véve soha nem szüneteltek az embercsoportok közti kapcsolatokban, legfeljebb nem törtek mindig nyíltan felszínre. Ugyanakkor nem egyenlő súllyal szerepeltek – a politikai berendezkedés eltérő milyensége következtében – már az ókor népeinél, államainál sem, hiszen pl. a sumérok és az akkádok városállamokban éltek, Róma pedig kozmopolita világbirodalommá nőtte ki magát, és egyik körülmény sem kedvezett ezen attitűdök gyakori jelentkezésének.

A „nemzet” előfeltételei

Az ókori világ elsüllyedésével új helyzet állt elő. A Kr. u. 5. századtól kezdődően – Bizánctól eltekintve – Európa jelentős részén nem léteztek nagy politikai keretek, a meglévők sem voltak hosszú életűek. Eltűntek Európa nyugati és középső részéről a városok, amelyekben addig nagy számú ember koncentrálódott. Falusi Európa jött létre, amelynek lakosai rendkívüli módon el voltak szigetelve egymástól, mobilitásuk gyakorlatilag hiányzott. A másságot ezekbe a zárt közösségekbe a nagy hódítók (az arabok, a normannok és a magyarok)


vitték el, s ez kétszeresen is undorítóvá tette őket a megsarcoltak szemében. Ebből a történelmi helyzetből indult el a nemzet feltételrendszerének kialakulása. Összesen öt feltételt említhetünk.

Az első: az államok kialakulása szerte Európában 1000 táján jutott döntő szakaszba. Ekkor született meg a modern Európa új politikai és geográfiai arculata. Nem csupán az észak- és közép-európai térségben jöttek létre új államalakulatok (Dánia, Svédország, Norvégia, Cseh-, Lengyel- és Magyarország), hanem ekkor vedlette le frank jellegét Nyugat-Európa is, megszületett Németország, sajátosan új karaktert kapott a Karolingok kihalását követően Franciaország.*

A második: az első keresztes hadjárat 1096-ban indult el, ezt követően 1270-ig még további hét követte. Ezek nagy tömegeket mozgattak meg, emberek sokaságát indították útnak, s ezeknek eredményeképpen a mássággal való szembesülést társadalmi méretűvé tették. Ekkor, ezen hadjáratok során megjelentek azok az etnikai minősítések, amelyek utóbb sztereotípiákká merevedtek. Nogent-i Guibert a franciák gőgösségéről szólt, Aurai Ekkehard pedig elsőként írta le szállóigévé vált szavait a német dühről (furor Teutonicus). Több szerző tollán megjelent a szentencia a görögök fortélyáról (dolus Grecorum), mintegy „válaszul” Anna Komnéné bizánci szerző a latinok kapzsiságáról írt. Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg: Caeni Rudolf a 11. század végén a magyarok barbár nyelvét említette, ami mögött az idegeneknek „kijáró” becsmérlést kell látnunk, nem pedig nyelvesztétikai vagy nyelvtörténeti célzatú megállapítást.

A harmadik feltételt a zarándokok tömegeinek útra kelése teremtette meg. Korábban csak kicsiny embercsoportok indultak a zarándokhelyek felé, a 11–12. század fordulójától kezdve ez tömeges méreteket öltött. Ennek révén a másság sok emberben tudatosult. Amikor pl. Poitiers-i Aimery Compostelába menet átlépte a Pireneusokat, meglepve tapasztalta, hogy a baszkok sört isznak (és nem bort), továbbá úgy ítélte meg, hogy azok rosszindulatúak, vad kinézetűek, barbár nyelvűek. A galíciaiakat (egy hispániai népcsoportot) indulatosnak, békétlennek látta.

A negyedik mozzanat a nemzet kialakulásának terén a felsőfokú tanulmányok megjelenése és elterjedése volt. A 12–13. században sokan – bár a keresztes hadjáratok és a zarándokok tömegeihez képest kevesebben – jutottak el külországi főiskolákra, egyetemekre. Amikor 1130-ban Reimsben egy ártatlan szórakozás során egy angol diák hólabdába rejtett kővel megsebesítette egy német társát, az erről szóló iskolai versben megjelent az angolok hitszegése (perfidia Anglorum) kifejezés, s ez oly hosszú életűnek bizonyult, hogy még a 19. század elején is Napóleon a „perfid Albion”-t tette meg angolellenes propagandájának kulcsszavává. Ezeknek a minősítéseknek az elterjesztésében nagy szerepet játszott az ekkortájt megjelenő versengő költészet (Streitgedicht), amelynek tárgya különböző embercsoportok közti vetélkedések bemutatása volt. Az egyes diákcsoportok a főiskolákon natiókba szerveződtek.

Az ötödik feltételt a lassan megélénkülő távolsági kereskedelem, illetve az abban részt vevők jelentették. E kereskedők áruikkal messzi tájakra eljutottak, sokféle emberrel találkoztak, az ekkor kialakuló nagy európai kereskedelmi központokban – Marseille, Brugge, Velence – tapasztalataikat egymással kicserélték.

Az említett öt feltétel mindegyike azzal kapcsolatos, hogy Európa kezdett mobillá válni,új életterek nyíltak meg, a bezárkózás, az elszigeteltség oldódott. A feltételek nem egyszerre teljesültek, hanem évszázadok alatt, a 11–13. század folyamán, viszont ezek nélkül a nemzet nem alakulhatott volna ki.

A középkori nemzet ismérvei

A középkori nemzet ismérvei öt pont köré csoportosíthatók, ezek együttese egyszersmind a középkori nemzet fogalmi meghatározását is adja.

Az első az idegengyűlölet. A 12. századból valók az első nép- vagy nemzetkarakterológiák, amelyek az idegenek vélt negatív „tulajdonságait” emelték ki. Az egyik legkorábbiban ez olvasható: „Zsidók irigysége, görögök ravaszsága, rómaiak gőgje, frankok kapzsisága, gallok kereskedése, szászok vitézsége, britek haragja” stb. A 13. század elején a Párizsban tanult Vitry-i Jakab szerint az angolok iszákosak, a franciák gőgösek, puhák és nőiesek, a németek dühösek és ivászataikon tisztességtelenek, a rómaiak lázongók és erőszakosak, a normannok üresek és hencegők stb. Az egyes népekre aggatott ismérvek a 12. században politikai tartalmat nyertek, s ez roppant fontos elem a középkori nemzet genezisében. A Francia Királyság és a Német-római Császárság versengésében pontosan az imént említett tulajdonságok bukkantak fel az írástudók tollán. A francia Suger éppen úgy zsarnoknak nevezte a német császárt, mint tette ezt az angol John of Salisbury. 1157–1161 között született meg a Causa regis Francorum contra regem Anglorum (A franciák királyának vitája az angolok királyával) című politikai röpirat, amelyben már egyenesen az uralkodók vitatkoztak egymással. Ebben az angolokkal kapcsolatban ezt olvashatjuk: „Az angol nem angyal [Anglus non est angelus; szójáték], nem méltó


az égre, hanem a bűn szeglete [angulus; megint szójáték], maga a bűn”.

Az idegenellenesség pendentjaként viszont kialakult a nemzeti öntudat. A 12. század elején Nogent-i Guibert a franciák kiválasztottsága tudatának adott hangot, leírva a franciák boldog nemzete (Francorum beata gens) kifejezést, amelyet az Úristen maga számára örökösként kiválasztott (quem Dominus Deus elegit in hereditatem sibi). A 13. század elején Corbeili Gilles már arról írt, hogy Franciaország erényei fényével emelkedik minden más ország fölé.

A második ismérv a történelmi tradíció megteremtése, profánul szólva: a „múltcsinálás”. Amikor 1124-ben VI. Lajos francia király a fenyegető német támadás hírére kibontotta és magasba emelte a Nagy Károlynak tulajdonított hadizászlót (oriflamme), ezzel a frank alapokhoz nyúlt vissza, és a Karoling család egyszerre a Capetingek őseivé vált. A múlt dicsősége és régisége erősítette a nemzeti tudatot. A 12. századig alapvetően világkrónikák készültek, ettől kezdve megjelentek és számban egyre gyarapodtak a nemzeti kereteket átfogó történeti alkotások. Az őskeresés mindenhol megkezdődött, ahol a nemzet kialakulóban volt. A franciák a frank előzmények felhasználásával jutottak el a trójai ősökhöz, a déllengyel fejedelemség Krakkó nevéből kiindulva a Gracchusokhoz, a magyarok pedig – megint csak a név, a Hungarus ihletésére is – a hunokhoz.

A harmadik ismérvről más összefüggésben már esett szó. Az állam ugyanis nem csupán feltétele volt a nemzet létrejöttének, de egyszersmind fontos mutatója is. Franciaországban a király személye összekapcsolódott a nemzettel, a király koronájából az ország koronája lett. Ezáltal a kiválasztottság a népet is megillette, s ennek következményeként megjelent a nemzeti hivatás-, illetve küldetéstudat. Minthogy a politikai képződmény (az állam) hozta létre a nemzetet, a nemzet egyik ismérve a mögötte álló állam léte. Egy német kutató (Joachim Ehlers) megfogalmazása szerint „a nemzetek nem természetes alakulatok, hanem egy, a politikai akarat által befolyásolt történelmi folyamat eredményei”. Az állam nemzetképző funkciójából következik, hogy a középkorban csak ott jött létre nemzet, ahol állam is létezett, állam nélküli népek (pl. a szlovákok) a középkorban nem alkothattak nemzetet. (Értelemszerű, hogy az újkorban az ilyen népek modern nemzetté válásának saját történelmi előzményei nem lehettek.)**

A negyedik ismérv a haza fogalmának feltűnése. Az ókor ismerte a haza (patria) fogalmát. A fogalom érzelmet fejezett ki. Az ókort követően azonban a fogalom kiüresedett, a patria szó több más értelme mellett egyszerűen országot jelentett, de érzelmi töltettel nem rendelkezett. Emocionális jelentését a 13. században nyerte el, illetve kapta vissza. Ekkor jelentek meg olyan fogalmak, mint a pro patria mori (a hazáért meghalni), a defensio patriae (a haza védelme) vagy a bonum totius patriae (a haza java, illetve üdve), amely kifejezésekben a haza érzelemmel telítődött. De már a 12. századi Franciaországban a Roland-énekben megtalálható a douce France (az édes Franciaország) fogalma.

Végezetül ötödik ismérvként említést kell tenni arról, hogy a középkor milyen szóval, illetve szavakkal fejezte ki a nemzet új fogalmát. Nem hozott létre új szót, hanem régen ismert és más jelentésben használt szavak nyertek új értelmet: a natio és a gens. Mivel a gens a 10–13. században a szervezett kultúrnép, a natio pedig az egzotikus, barbár törzsek, távoli népek jelölésére szolgált, előbb a gens, majd kevéssel ezt követően – és immár véglegesen – a natio vált a nemzet latin nyelvi megfelelőjévé. Franciaországban a nation szó „nemzet” jelentésben legkorábban az 1261 utáni években fordul elő.

A fentebbi ismérvek sorából két mozzanat hiányzik: a nyelv és a társadalmi tagozódás, ezek ugyanis nem sajátosságai a középkori nemzetnek. A középkori nemzet nem csupán az egy bizonyos nyelven beszélőket fogta át, és nemcsak a társadalom egyes csoportjait ötvözte magában, hanem az állami keretbe foglalt népek egészére kiterjedt.Vagyis a középkori nemzet – modern szakkifejezéssel élve – államnemzeti és nem kultúrnemzeti alapokról indult el. A fejlődés a későbbi évszázadokban két nyomvonalon haladt, hiszen pl. Franciaországban mindvégig az államnemzeti irány volt a kizárólagos (amelynek évszázadokon át érlelt eredménye a mai, az állami-államnemzeti egységen belüli entitásokkal szemben érzéketlen Franciaország), addig Magyarországon már a középkorban megjelent az a koncepció, amely a kultúrnemzeti iránynak nyitott teret (és e körülmény legújabb kori történelmünkben játszott döntő szerepet).

*

A középkori nemzet fogalmának meghatározására vállalkozva tehát a következők mondhatók. A nemzet eredendően egy tudat (illetve egy érzés), amelyet az táplál, hogy bizonyos embercsoportok („mi”) együvé tartoznak, azaz másoktól („ők”) elhatárolódnak. Ennek során alakítják ki önmagukról alkotott képüket, amely rájuk nézve szerfelett hízelgő, ugyanakkor az idegeneket a róluk megformált kép riasztónak mutatja. Ez vezetett az idegenek megvetéséhez, amely méltán tekinthető középkori nacionalizmusnak. Az összetartozás tudatát erősítette a közös eredet hite, amely nagyrészt fiktív (nem valóságos) történelmi előzményekre épült.


Ugyanakkor másodlagos fejleményként a nemzet a középkorban területet is jelöl, hiszen összekapcsolódott az állam fogalmával, sőt az állam nemzetképző erőnek tekinthető, amely maga hozott létre tudati (tehát a nemzet elsődleges fogalmi körébe tartozó) egységet. A nemzet területévé vált államterülethez, a hazához – a nemzet tagjait egymáshoz fűző emocionális szálak révén – érzelem kapcsolódott, amelyet már a középkorban jogosan patriotizmusnak (hazafiságnak) nevezhetünk.

A nemzet a 12. században Franciaországban született meg, az Európában utóbb, de még a középkorban feltűnő többi nemzet (a magyar is) erősen hasonlít a francia modellre. Ennek elvileg két oka lehet. Egyrészt a francia példa átvétele, másolása, másrészt pedig a rendszer alapelemeinek etnikumtól független – mondhatni azt is: természeti – volta, illetve szocializálódása. A két mozzanat egyaránt fontos tényező a középkori nemzet megszületésében.

* Vö. erre a História 1999/9–10. számának tanulmányait! (A szerk.)

** A modern nemzetté válásról l. Niederhauser Emil: Etnikumból nemzet c. cikkét a História 2001/3. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. KALÁSZATOKKALÁSZATOK

Kis magyar „Kaján”-kodás

A közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját Kaján Tibor, akinek rajzain az elmúlt évtizedekben oly sokat nevettünk, s mindenekelőtt elgondolkoztunk. Kaján ugyanis nemcsak mestere a grafikának, a tollnak, hanem gondolkodó is. Hatalmas világtörténelmi ismeretei párosulnak emberi bölcsességével. Sokoldalú alkotó. A napi politikai történéseken ugyanúgy mosolyogtat, mint a magunk emberi gyarlóságain, hibáin is. Szerkesztőségünk gratulál a születésnaphoz, felidézve az alkotó néhány, az emberiség történelmével kapcsolatos esszé-rajzát. (G.)

2. Képek


1. Négyezer éves civilizáció nyomai Közép-ÁzsiábanHÍREK

FARKAS Ildikó

Újraírják Amerika történelmét?

Amerika Kolumbusz előtti történelmének több, eddig axiómaként kezelt tételét kérdőjelezik meg a legújabb kutatások az Egyesült Államokban. Nagy vitákat kiváltó téma az európaiak jelenléte a prekolumbiánus Amerikában. Újabban a tudósok egy része szerint már évszázadokkal a spanyolok megjelenése előtt vándoroltak európaiak Észak-Amerikába.

Az eddigi elmélet úgy magyarázta az amerikai kontinens benépesülését, hogy 12- 13 ezer évvel ezelőtt a mai Bering-szoros területén, az akkor még meglévő földnyelven és Alaszkán keresztül Északkelet-Ázsiából különböző népcsoportok vándoroltak be és széledtek szét a kontinensen, elsősorban a zöld legelőket kereső nagyvadak után vonulva. Régészeti lelőhelyük (Clovis) alapján Clovis-embereknek nevezték el Amerika elsőnek gondolt vadászó népességét.

Az újabb régészeti feltárások és a csontok genetikai vizsgálata szerint azonban a bevándorlás már 20-30 ezer éve megkezdődhetett. (Erre utal pl. Cactus Hill lelőhely több mint 15 ezer éves maradványaival.) A szárazföldi vándorlás, a Bering-elmélet mellett a tengeri útvonal elmélete is megjelent: Ázsiából a partok, illetve a jegesedés határai mentén hajózva jutott át a népesség az amerikai kontinensre.

A legújabb genetikai vizsgálatok még ennél is színesebb képet mutatnak. Az amerikai indiánokon elvégzett mitokondriális DNS (a mitokondriumokban található speciális, női ágon öröklődő DNS) analízise az indián népesség 97%-ában az Ázsiában is különböző gyakorisággal meglévő DNS-variációkat mutatta (A, B, C és D típus), 3%-ában viszont egy olyan elemet (X variáns), amely főként Kelet-Európában és a Közép-Keleten gyakori. Ez az X variáns csak Észak-Amerikában fordul elő, sem Mexikóban, sem Közép- és Dél-Amerikában nem található, ellentétben az ott ma is meglévő A, B, C és D variánsokkal. Ez arra utal, hogy az amerikai bennszülött népesség európai eredetű népességgel keveredett. A tudósok először úgy vélték, ez a keveredés véletlenszerű, az utóbbi néhány évszázadban az indiánok közé került néhány fehér nőnek köszönhető. Ennek ellentmond azonban az a tény, hogy bizonyos területen élő törzseknél (a Nagy-Tavak vidékén) az X variáns előfordulási aránya 25%-os, ami kizárja a véletlenszerű és ritka keveredést. Az európai X variánstól való különbözőség mértéke pedig azt feltételezi, hogy az amerikai X elem mintegy ezer éve elvált az európai variációtól. Mindez arra utal, hogy jóval Kolumbusz megjelenése előtt megkezdődött az európaiak bevándorlása Amerikába, de az, hogy mikor és hogyan keveredett az ázsiai és az európai genetikai állomány, még vita tárgya.

Az európai bevándorlás mikéntjére próbál választ adni Thor Heyerdahl norvég antropológus nagy vitát kiváltó elmélete is (2000 őszén megjelent könyvében: No Boundaries in Norway). Az Atlanti-óceánon a 10–11. század folyamán viking hajósok érkeztek Amerika partjaira, s azt Vinland néven népesítették be, nagyobb számban és hosszabb ideig, mint ahogy azt eddig hitték.

Vinland területe a mai kanadai Baffin-szigettől a mai New Yorkig terjedt, évszázadokig fennált és mintegy 25 ezres népességgel rendelkezett. Heyerdahl elméletét részben az izlandi mondákra, részben a vatikáni levéltár anyagaira alapozza, ahol 1070-ben már említik Vinlandot. (Az irat egy Brémai Ádám nevű személy pápának szóló, kézzel írott jelentése a kereszténység terjedéséről Skandináviában. Beszámolójában a szerző megemlíti Grönlandot, több más, a norvégok által felfedezett szigetet, köztük a messzi óceánban Vinlandot, amely vadon termő szőlőjéről kapta a nevét.) A Vatikán püspököt nevezett ki Grönlandra és a hozzá tartozó földekre, melyek között Vinland is szerepelt 1112-től 1450-ig. A terület népességére szintén az egyházi adatok (adószedés) utalnak.

A víz alatti Alexandria

Atengeri régészet a múlt új területét tette hozzáférhetővé az emberiség számára: a tengerek mélyét. Az egyik legnevesebb tengeri régész, Franck Goddio évek óta kutatja az elsüllyedt legendás ókori város, Alexandria nyomait a tengerfenéken.

A Nagy Sándor által Kr. e. 332-ben alapított város röviddel létrejötte után Egyiptom fővárosa és a hellénisztikus antik kultúra és tudomány afrikai központja lett. Kikötője az akkori világ jelentős kereskedelmét bonyolította le,


Pharosz nevű városrészében állt a nagy világítótorony (épült Kr. e. 299–276 között), az ókori világ hét csodájának egyike (1326- ban földrengés pusztította el). I. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 323–282) egyiptomi fáraó itt alapította a Muszeion nevű tudományos központot és a híres könyvtárat. A Kr. u. 3–4. század folyamán, a Római Birodalomban (melynek Alexandria is része volt Kleopátra királynő uralkodása – Kr. e. 51–30 – óta) folyó küzdelmek és a keresztények és a pogányok harcai során Alexandria antik kulturális létesítményei sorra megsemmisültek, köztük a 270-es években a nagy könyvtár is. A királyi negyed a palotával, a kikötő jelentős részével a tengerbe süllyedt (ennek időpontja mintegy ezer esztendővel ezelőttre tehető), a Nílus deltájában folyamatosan jelentkező talajsüllyedés következtében. Így a valamikori pompás várost csak a korabeli leírásokból ismerhetjük.

Goddio először 1996-ban bukkant rá Alexandria eltűnt királyi negyedére a mai város partjai mentén, a tengerfenéken kutatva. Felfedezte és beazonosította az egykori városnak azt a részét is, ahol valaha Kleopátra, az utolsó egyiptomi fáraó székhelye volt. A víz alatti „nyomok” segítségével meg tudták határozni, hol állt az ókori nagy kikötő, a királyi palota és a félsziget Poszeidon templomával.

Miután folytatták a víz alatti kutatást, 1997-ben a város további maradványait találták meg a tenger mélyén. Ezekből a leletekből Goddio arra következtetett, hogy Nagy Sándor városalapítása előtt itt már létezett egy település. Mindezek alapján a kutatók megpróbálták megrajzolni az ókori partvonalat.

1998-ban az iszap és az üledék alól Antirhodosz szigete (ahol királyi lakhely és Ízisz- szentély állt) mentén szobrok kerültek elő, köztük két ember nagyságú szfinx (emberarcú, oroszlántestű alak), Ízisz papjának embernagyságú szobra, valamint rengeteg kerámia: amfórák, vázák, lámpások, mind a Kr. u. 1–2. századból. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy a nagy földcsuszamlás, melynek során a város egy része a tengerbe süllyedt, ekkor következhetett be. Az előkerült istenszobrok és uralkodó-ábrázolások (pl. Octavianus fekete gránit portréja, az egyik Ptolemaiosz- király fehér márványszobra, vagy a leletek egyik szenzációjának számító mellszobor, mely valószínűleg Kleopátra és Julius Caesar fiát, Caesariont ábrázolja), valamint a kövekre vésett hieroglifák vizsgálata nemcsak Alexandria történetéről és mindennapi életéről mesélhet nekünk, hanem egy rég letűnt kultúráról is.

A tengeri régészeti kutatások eredményeként 2001 áprilisára Goddio és társai elkészítették Alexandria városának víz alatti térképét, kikötőjével, templomaival, palotáival.

Négyezer éves civilizáció nyomai Közép-Ázsiában

A Harvard Egyetemen 2001 májusában orosz és amerikai régészek jelentették be közös kutatásaik eredményét: a mai Türkmenisztán és Üzbegisztán térségében egy négyezer éves, eddig ismeretlen civilizáció 12 településének nyomait tárták fel. (A lelőhelyet ugyan évtizedek óta ismerték és kutatták szovjet régészek, de munkájukat csak az utóbbi évtizedben hozták nyilvánosságra, egyben felkérve amerikai kollégáikat az együttműködésre.) Bár a valamikori kultúrát létrehozó népesség életmódjáról a leletek számtalan információval szolgálnak, maga a nép egyelőre ismeretlen eredetű. A kutatók BMAC-kultúrának nevezték el az egykori civilizációt (Baktria–Margiana Régészeti Komplexum, a terület elnevezése után).

Az akkori népesség a sivatagos területek oázisaiban telepedett meg, agyagtéglából építkezett, állatokat tartott, gabonát termelt, és valószínűleg kiterjedt kereskedelmet folytatott, hiszen ezen a területen húzódott később a Selyemút. Bronztárgyak, cserépedények, csontfaragványok árulkodnak a fejlett civilizációról, sőt, Asgabat környékéről olyan kőtárgy is előkerült, amelyen egy kezdetleges írásrendszer jelei láthatók. Ezek nem hasonlóak a korszakból ismert legkorábbi (mezopotámiai, Indus-völgyi) írásokhoz, és egyelőre vitatott, írásról vagy csak annak kezdeményéről beszélhetnek-e. A kutatók szerint a felfedezés újraírhatja az ókori kultúrák történetét, hiszen olyan területen találták a településeket, ahol eddig nem feltételezték civilizáció meglétét.

2. Képek


1. A Corvina-könyvtár és a budai pasákGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

TÓTH István György

A Corvina-könyvtár és a budai pasák

Mátyás király egykor Európa-szerte irigyelt könyvtárát Szulejmán szultán még 1526-ban magával hurcolta Isztambulba – ez a tény azonban a 17. századra már feledésbe merült. Ezért a könyvszerető uralkodók és arisztokraták még távoli országokban is reménykedtek abban, hogy a budai török pasák jóakaratát megnyerve, a keresztény világ könnyen visszaszerezheti a Corvina-könyvtárat.

Kísérletek a könyvtár visszaszerzésére

Michael Adolf Althan császári tábornagy és békedelegátus, a Militia Christiana lovagrend megalapítója és első nagymestere élénken érdeklődött Mátyás király egykori könyvtára iránt. Nem volt kisebb a híres könyvtár iránti vonzalma a tárgyalóasztal túloldalán ülődiplomatának sem. A törököknek a császárhoz küldött követe, Gasparo Gratiani (aki később rövid időre moldvai vajda is lett) a „naxoszi herceg” büszke címét viselte, és görög létére a hódoltsági katolikusok patrónusa volt – őt is igen érdekelték ezek a kódexek. Althan gróf 1616-ban a császár és a szultán közt folyó béketárgyalások alatt felvetette a budai pasának, Kádizáde Ali vezírnek a Corvina- könyvtár kérdését. A pasa semmitmondó, bár jóindulatú választ adott, ám a tárgyalások a Corvináról mégis hamar megszakadtak, mert Ali pasa nem sokkal később meghalt.

Két év múlva, 1618-ban Althan gróf azután magát V. Pál pápát is megkereste azzal a kéréssel, hogy járjon közbe a Corvina-könyvtár megszerzése érdekében. Erre jó alkalom kínálkozott: II. Cosimo Medici firenzei nagyherceg alattvalói a Földközi-tengeren elfogtak egy török gályát, amelyen egy török könyvekkel teli ládát is zsákmányoltak. Ezeket a török köteteket kellene elcserélni a corvinákra – lelkendezett a gróf a pápának. A könyveket, írta, nem saját maga, hanem a pártfogoltjai, a jezsuiták számára szeretné megszerezni. Közben Gratiani is írt a pápának, és külön a Vitelleschi jezsuita rendfőnöknek a corvinák ügyében. Az ügyből azonban ezúttal sem lett semmi: a jezsuita generális szkeptikusan azt válaszolta a görög diplomatának, hogy a régiségekért bolonduló nagyherceg aligha volna hajlandó arra, hogy megváljon ezektől a török könyvektől. (Hozzátehetjük: az is nehezen hihető, hogy ha Mátyás könyvtára még valóban Budán lett volna, akkor a budai pasa az aranyban kifejezve is óriási értéket jelentő kódexeket elcserélte volna pár értéktelen török nyelvű kötetre.)

A raguzai orvos

Tizennégy évvel később azonban egy másik budai pasa, Muszá vezír maga ajánlotta fel a Corvina-könyvtár rendbetételét bizalmi emberének, a raguzai Francesco Crasso orvosnak.

A raguzai katolikus orvos már többször sikerrel avatkozott be a hódoltsági katolikus missziók érdekében, hittérítőket mentett meg a halálbüntetéstől, segített a pasa jóindulatának megszerzésében, a foglyok váltságdíjának leszállításában és előteremtésében. Leveleiben Crasso azzal is eldicsekedett, hogy jól beszél törökül, és hogy bejáratos az isztambuli szultáni szerájba is. Itt gyakran jutott kitűnő információkhoz, amelyeket szívesen megosztott Raguzával és Rómával is. Az orvos 1632-ben Belgrádból írt egy hosszú levelet Rómába. A címzett, Pietro Benessa, Crassohoz hasonlóan, raguzai volt, de míg az orvos a szultánt és a budai pasát szolgálta – bár informátorként azért hazája, a Raguzai Köztársaság is mindig számíthatott rá –, addig Benessa a római kúriában sürgölődött. Pietro Benessa a pápai kúriában hol az államtitkárság tényleges irányítójának számított, hol csak a titkárság vezetőjeként levelezett a nunciusokkal, de mindenesetre egy művelt és a diplomácia, sőt a hírszerzés berkeiben igencsak járatos személy volt.

Crasso a hozzá intézett levelében eldicsekedett azzal, hogy Muszá vezír, a budai pasa minden úton-módon magához akarja őt láncolni. Hatalmas fizetéssel csábítgatja, továbbá azzal, hogy Budán az ő segítségével újra fel akarja állítani a híres könyvtárat, amely „egykor a néhai Korvin Mátyásé volt”. Crasso – legalábbis a levele tanúsága szerint – szívesen segédkezett volna a Corvina rendbetételében. Valóban úgy gondolta Muszá vezír, hogy egy szép, bár „gyaur” könyvtár emelné budai udvara fényét, vagy – ami sokkal valószínűbb – a betegeskedő pasa csak így akarta biztosítani, hogy a híres orvos a közelében maradjon, nem tudjuk. A missziókról szóló levelezésben többet nem szerepel az egykori híres könyvtár. Muszá pasa minden bizonnyal elejtette a könyvtárrendezés ötletét, és a továbbiakban inkább csengő aranyakkal igyekezett a raguzai orvost


megnyerni.

Svéd érdeklődés

Az a hír azonban, hogy a corvinák még a budai pasák palotájában rejtőznek, Európa-szerte továbbra is megmozgatta a könyvszerető királyok, főurak fantáziáját. Amikor Buda 1686 szeptemberében felszabadult a török uralom alól, az ostromlókkal a várba nyomuló Marsigli, a tudós olasz hadmérnök a füstölgő romok alatti pincéből corvináknak hitt, valójában azonban a várkápolnához tartozó, nem túl értékes köteteket mentett meg és küldött Bécsbe. A svéd király, XI. Károly pedig, mint erről a stockholmi királyi levéltár most előkerült iratai tanúskodnak, arra buzdította bécsi követét, C. H. Weissenfelset, hogy tudja meg, megtalálták-e a híres Corvina-könyvtárat, és vannak-e ott könyvek a svédek őseinek tekintett gót és vandál királyok történetéről. Kétszáz évvel Mátyás király halála után a távoli Svédországban a királyt és diplomatáit még mindig élénken foglalkoztatta a Corvina-könyvtár sorsa.

2. Képek


· web viewhistória 2001-04 história 2001-04 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

Documents