tankonyvtar.hu · web viewhistória 2003-089 história 2003-089 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 2003-089

História 2003-089

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

1. 0

1. Futball és történetírás 0

2. Képek 0

2. 0

1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl 0

2. Képek 0

3. 0

1. Futball Kelet-Európában 0

2. Képek 0

4. 0

1. A magyar futball kezdetei 0

2. Képek 0

5. 0

1. Sport és politika 0

2. Képek 0

6. 0

1. HORVÁTH Zsolt 0

2. Képek 0

7. 0

1. TAKÁCS Ferenc 0

2. Képek 0

8. 0

1. A sportvezető emlékei 0

2. Képek 0

9. 0

1. ZALKA András 0

2. Képek 0

10. 0

1. SZABÓ RÓBERT 0

2. Képek 0

11. 0

1. A helyszín 0

2. Képek 0

12. 0

1. Az évszázad mérkőzése 0

2. Képek 0

13. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

14. 0

1. SZEMTANÚ 0

2. Képek 0

15. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

16. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

17. 0

1. HORVÁTH Zsolt 0

2. Képek 0

18. 0

1. A csapatkapitány 0

2. Képek 0

19. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

20. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

21. 0

1. BÍRÓ László 0

2. Képek 0

22. 0

1. SZABÓ Róbert 0

2. Képek 0

23. 0

1. KERTÉSZ István 0

2. Képek 0

24. 0

1. MAGYAR ÖRÖKSÉG 0

2. Képek 0

25. 0

1. EMBER ÉS TERMÉSZET 0

2. Képek 0

26. 0

1. BARBA Rafael Péter 0

2. Képek 0

27. 0

1. HÍREK 0

2. Képek 0

28. 0

1. KALÁSZATOK 0

29. 0

1. ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK 0

2. Képek 0

30. 0

1. SOÓS István 0

2. Képek 0

História 2003-089

História 2003-089




1. Futball és történetírás

GLATZ Ferenc

Futball és történetírás

Jegyzetek

A teljes életet megélni, a teljes emberi élet történelmét megírni – emberi és történészi életműprogram lehet. Az ember az érzéseiről, életműalkotó tudatos tevékenységéről néhány tízezer, de jobban csak 6-7 ezer éve hagyott hátra számunkra emlékeket, művészi ábrázolások, írott szövegek formájában. Láthatjuk ezen élettevékenység és a követett életcélok tárgyaiból, majd írásos emlékeiből az önfenntartó embert, aki élelmét, a lakáskörülményeit, technikai eszközeit készíti. Cseréli őket, kereskedik velük. Látjuk hitvilágát a természet és a maga fölé teremtett égiekkel, vagy közöttük lakó szellemekről. És látjuk a legmagasabbrendű emberi tevékenység, a közösségalkotás emlékeit: az immáron írásba rögzített (5000 év óta) politikai-igazgatási intézményeket, a mindennapi együttélést szabályozó törvényeket, közösséget és államot építő, a tulajdont, a családi viszonyokat szabályozó embert.

De igen keveset látunk még a játékos emberből, a homo ludensből. Pedig a játék – ezt azért tudjuk – szerves része volt a test edzésének, tehát az egészséges önalakításnak, gondolkodáscsiszolásnak. (Ma már komoly matematikai problémaként beszélünk a játékelméletről.) Ma már megkérdezzük: milyen alapon nevezzük az egyik tevékenységünket „munká”-nak, a másikat „játék”-nak? Azért, mert az egyik adóképes, adóköteles lehet, azaz „munka”? S ez hozza, így gondoljuk, az egyéni és a közhasznot. A játék pedig az ún. szabad idő, a pihenésnek elnevezett tevékenység formája? Tegyünk csak kérdőjelet e felfogás állításai mögé! Az önfenntartás teljes fogalmába szervesen tartozik bele mindkét fogalommal jelölt tevékenység. Az emberi elme csiszolása, a fizikai ellenállóképesség fejlesztése a „játék”-nak és a „munkavégzés”-nek nevezett tevékenységünk egysége. A futballakcióban ugyanúgy IQ-s teljesítmény van jelen, mint a tervezésben, építésben, könyvírásban vagy a matematikai modell alkotásában...

A „játszó ember” történelmének megismerése a teljes emberi történet megírásának egyik előfeltétele. Ám az európai ember gondolkodása az elmúlt évszázadokban túlságosan politika-, gazdaság- és háború- (tehát szerzés-) központú. Ezen a szinten érdeklődik az ember közösségi társa iránt. És a történeti kíváncsiság követi ezt a közgondolkodást. Sajnos...

Reméljük: a 21. század történetírásának tematikája kiteljesedik a játék – no és hozzá az érzelmek: örömök, bánatok – történelmére.

*

A sportot a játék fogalmába csomagolja a társadalomtudomány. Ez mai életfelfogásunk önkénye, mint az emberi élettevékenység minden kategorizálása. Ki állapítja meg, hogy mire van jobban szükségünk a 21. század Európájában? Testünk, egészségünk és ezzel szellemi képességünk feltételeinek erősítésére, vagy járműveink sebességének fokozására? Unokáink hál’ istennek már kérdezik: mit jelent az önmagunk magasabb szintű újratermelése, amiről a nagyapa mint életcélokról beszél? S hogy volt ez az ókori görögöknél, rómaiaknál, amelyekről az unoka éppen tanul, s hogy volt ez a keleti kultúrákban évezredekkel ezelőtt?

*

Készítjük a História évfordulós számát az angol–magyar 6:3-ról. A „magyar futball” és a magyar sport történelmét gondos kollégák kutatják. A nemrég megjelent „Sportenciklopédia” bármelyik európai nemzeti kultúrának irigyelt része lehetne. Igaz, versenyközpontú mű – unokánk is észreveszi, s kérdez, miért? –, de nagyszerű kezdet! Követhetik, követhetjük mi, a megélhetés-történészek...

Kiadhatjuk kötelező irodalomnak vagy szakdolgozattémának egy-egy sportág történelmét, egy-egy korszak összehasonlító sporttörténelmét. És akkor majd megjelennek a történeti munkák között a disszertációk, amelyek megmutatják: hogyan alakult ki a 20. század elején a Prága– Bécs–Budapest háromszögben az a sajátos futballkultúra, amelynek csúcseredménye kétségtelenül a magyarok világszereplése 1938–68 között. (Ennek feldolgozását a bécsi Haselsteinerrel sok évtizede tervezzük...)

Megjelenik majd a disszertációk fejezetei között a közép- kelet-európai ipari-technikai forradalom munkaszervezése, az ipari munkás szabályozott, 3 × 8-as munkarendje, amely a szabad idő és a „gyári” műszak sajátos egyensúlyát teremtette meg az éjt nappallal összemosó agrármunkával szemben. Megjelenik majd a nagy gyári központok körül kiépülő munkás- és kistisztviselő-lakhely, a külváros...

Megjelennek majd a grundok, a külváros foghíjai, sajátos gyermekjátékaikkal, a fogócskákkal, amelyik a cselező csatár és az ellentartó hátvéd készségeit fejlesztették már 5-6 éves korban. Mint ahogy arról is írnak majd oldalakat, hogy a fogócskából hogyan alakult ki a külvárosi grundokon ismert hátrahúzó csel: amikor a téged támadó (megfogni akaró) partnered elől egy hirtelen, váll indította féltest-visszahúzással térsz ki, s azonnal indulsz a rugóztatott, támaszkodó lábadról másik irányba. (A sajtó ezt Hidegkuti és Puskás nevéhez kötötte, később, az 1960-as években a helyi twistkultúrában tér vissza a mozdulat...)

Fejezetek íródnak majd a grundfoci erkölcséről: ahol ellenfél van, nem ellenség. Mert holnap veled lesz, aki ma ellened játszik. Nincs bíró, nincs kiállítás – de van kiközösítés. És mindent szemtől szembe.

Fejezet készül majd a gyermeki mesterműről, a szakadt alsóneműkből flór- és az első selyemharisnyákba keményre gyömöszölt rongylabdáról, amely ragadt a testhez a dekázáskor és hozzászoktatta már a kisgyermeket, hogy a dobott labdát mellére vegye, a mell homorított behúzásával engedje végiggurulni combján a lábfejéig, s azután kezdje visszafelé: lábfejről fel a combra, combról a tetőre, a fejre. S ki hányszor tudja mindezt: le-föl, föl-le.

S azután talán egy fejezet majd szólhat arról, mi volt a közép-európai futball sajátja: a különleges labdakezelés (amelyet a rongylabdával lehet igazán begyakorolni gyermekkorban), az állandó mozgás, a csapattárs mozgásának kiszámítása, a tréfás és a többieket is magával ragadó játékosság. Rögtönzési készség a támadásépítésben, rohanni a lukakba, amelyek váratlanul keletkeznek, a játékostárs pillanatnyi rögtönzésétől függően, s mindezt felismerni a labda birtoklása közben. Alapelemeket lehet gyakorolni e futballkultúrában, de ahány mérkőzés, ahány helyzet, ahány ellenfél, annyi rögtönzött modellezés. A magyar futballban az éppen pályára küldött csapatnak van „egyénisége” és a játékos zsenialitása éppen a helyzetteremtésben bontakozik ki. Ami a közép-európai futball kiszámíthatatlanságát eredményezi. (Szemben az angol vagy német atlétikus és gépszerű, „munkajellegű” futballal. És szemben a dél-amerikai futballal, amely néhány játékos egyéni önmegvalósítására épült fel. Amelyik a résztvevőknek és a közönségnek is ugyanolyan örömöt és eredményt ad – csak más...)

És fejezet arról, hogyan alakult ki a közép-európai térségben a helyi társadalmak futballkultúrája, mennyire kötődik az egy-egy társadalmi osztály megerősödéséhez, hogyan terjed át a helyi társadalmak egészére? A játszók és a közönség kultúrájára. S miként emelkedik a helyi közösség évszázadok óta központi építményei (a templom, a községháza, a kocsma) közé a futballpálya? (Amelyet mára már többnyire eltöröltek a községek terjeszkedő sorházai...) S miként lesz a sportkör – az egyházak mellett – az utóbbi évszázad legkomolyabb civil szerveződése, állampolgári közössége. És születnek a helyi hősök (a játékosok) és kiemelkednek az új tekintélyek, az intézők, a klubelnökök. Mert változhattak nálunk, Csepel alatt, politikai vezetők, rendszerek – a Csöpi, a Csepasz, a Kuki, a Duci, a Szafi, mind-mind helyi amatőr futballsztárok, nagyobb emberek voltak s maradtak a köznapi életben, mint az izzadtságszagú ünnepélyeken politikai beszédeket prelegáló elöljárók. (Kivétel természetesen 1956 és környéke volt...) S mert írhatnak és írhattak bármit a pénzről, a juttatásokról az újságírók, a történészek: ha egyszer a 11 ember kifutott a gyepre s körülnézett a pálya körül tolongókra, akkor csak a labda létezett. Függetlenül a pénztől. Nevezhetik játéknak, munkának...

A futballtörténettel foglalkozó összeállításunk képanyagának többségét a Sportmúzeum bocsátotta rendelkezésünkre. Ezúton is köszönjük az igazgató, Szabó Lajos és Fischer Zoltán muzeológus közreműködését. (A szerk.)

2. Képek




1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl

ÉVFORDULÓ

FARKAS Ildikó

A labdarúgás kultúrtörténetéből

A szórakozástól a politikáig

A labdarúgás (association football, soccer) a hasonló játékokhoz (kétféle rögbi, amerikai „futball”, ausztrál és kanadai foci) képest az egyetlen, ahol csak lábbal lehet a labdához érni. És közülük ez az egyetlen, amely az egész világon elterjedt, mindenhol játsszák. Több mint 140 országban 18 milliónál is több játékost tartanak nyilván. (A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA büszkén állítja, hogy több zászlót tud felmutatni tagállamaitól, mint az ENSZ.)

A nép szórakozása

A labdarúgásról kiderítette a sporttörténeti kutatás, hogy már majdnem kétezer éves: a 2. századi Kínából találtak feljegyzést egy olyan labdajátékról, amelyben a résztvevőknek a lábukkal vezetgetett labdát kellett egy kapuba eljuttatniuk. A csendes-óceáni szigeteken néhol a bennszülöttek kókuszdióval vagy disznóhólyaggal „fociztak”, és az észak-amerikai indiánok is ismertek egy „pasuckuakohowog” nevű játékot (a szó jelentése: „összegyűlnek labdát rugdosni”).

Az ókori görögök és rómaiak is játszottak hasonlót, bár ott nem volt tiltott a labda kézzel való érintése. (Állítólag 217-ben Britannia provinciában egy falu csapata legyőzte a rómaiak csapatát egy ilyen játékban.)

A középkorban is több helyen (pl. Itáliában a „calcio”, Angliában) létezett egy igen durva labdajáték a köznép körében, amelynek gyakorlatilag nem volt szabálya. Leírása 1175-ből, Angliából maradt ránk. Eszerint a londoni ifjak húshagyó kedden egy város melletti térre vonultak, hogy hírhedt labdajátékuknak hódoljanak, amelyet az idősebbek lóhátról néztek. A diákok szakjaik, a többiek szakmájuk szerint alkottak csapatokat. A labdarúgás (maga a „football” szó 1486-ban fordult elő először Angliában) évszázadokon keresztül a nép szórakozását jelentette. Szabályok híján a labdát bárhogyan meg lehetett szerezni és tartani, akármennyien játszhatták (ez néha több száz is lehetett!), akármekkora területen (néha az egész város területén, egymástól akár 4-5 km-re elhelyezett „kapukkal”). Ez persze gyakran vezetett komoly sérülésekhez.

A játék durvasága miatt, valamint hogy az „elvonja az ifjak figyelmét az olyan komoly testedzéstől, mint a hadi tudományok művelése”, a futballt már 1304-ben betiltotta II. Edward király. (Majd 1363-ban III. Edward, 1388-ban II. Richárd, 1409-ben IV. Henrik és így tovább, még I. Erzsébet is.) A labdarúgás természetesen túlélt minden tiltást, így I. Jakab 1603-ban alattvalóit már a foci művelésére bátorította.

A csapatsport nagykorúvá válása

A játék 18. századi fejlődése tette aztán lehetővé, hogy Angliában az 1820-as években megalakuljanak az első fociklubok. A labdarúgás bekerült az angol iskolarendszerbe, és ezzel megkezdődött egységesítése és szabályainak rendszerezése. 1862-ben jelent meg a „Tíz szabály”, a foci alapja, amelyből az első standard megszületett: a Cambridge University Football Rules. Egy év múlva, 1863-ban 11 angol futballklub megalakította az első modern labdarúgó szövetséget (Football Association).

A 19. század közepére tehát a labdarúgás az angol elit középiskolák és college-ok testnevelésének része volt. Az angolok nagy hangsúlyt fektettek a sport és főként a csapatjátékok jellemformáló szerepére. A foci azonban csakhamar ismét kikerült az utcára, és a brit alsóbb rétegek közkedvelt időtöltése lett.

Európában alig néhány évtized leforgása alatt szinte mindenütt megjelent a labdarúgás, elsősorban angol mintát követve, először az iskolákban, majd a munkásegyletekben, városokban. Ugyanúgy alakultak a fociklubok, mint Angliában, és mindenütt létrejött a nemzeti labdarúgó-szövetség is.

A FIFA (Fédération Internationale de Football Association – Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) 1904-ben alakult Párizsban a francia, a belga, a dán, a holland, a spanyol, a svéd és a svájci labdarúgó-szövetség részvételével. Egy év alatt csatlakozott a német, az osztrák és a magyar szövetség. (Az angol, walesi és az ír szövetség távol maradt.) 1909-ig csak európai tagszervezetei voltak a FIFA-nak, akkor azonban Dél-Afrika belépésével világméretűvé alakult a szervezet. Argentína és Chile 1912-ben, az USA 1913-ban csatlakozott. (1954-ben a FIFA már 85 tagot számlált. 1975 és 2002 között 60 új nemzeti szövetséggel bővült tagjainak száma.)

A foci volt az első olimpiai csapatsport, igaz, 1900-ban Párizsban még bemutató szinten, de 1908-ban Londonban már versenyszinten. (Anglia lett az olimpiai bajnok.) Az első világbajnokságot 1930-ban rendezték Uruguayban.

A brit világbirodalommal a labdarúgás mindenhová elkerült a világon. Részben a gyarmatokon létesített angol rendszerű iskoláknak köszönhetően, részben a brit „köznép” képviselőinek révén, akik hajósokként, katonákként, egyszerű alkalmazottakként bárhol is szolgáltak a világon, szórakozásaikat magukkal vitték és meghonosították. A labdarúgás gyors terjedése egyszerűségének és „igénytelenségének” is köszönhető volt: csak valamilyen labdafélét igényelt és helyet pályának.

Világméretűvé a futball igazán csak a második világháború után kezdett válni, amiben nem kis szerepet játszott a televíziózás terjedése. Addig főként csak Európában és Dél-Amerikában volt igazán népszerű a foci. Az 1950– 60-as évektől kezdve a labdarúgás meghódította Afrikát és Ázsiát (a Közel-Keletet, majd a Távol-Keletet) is.

A globális kultúra része

A futball világméretű jelentőségét szociológiai tanulmányok egész sora elemzi. A labdarúgócsapatok kiválóan alkalmasak egy-egy közösséggel való azonosulásra, a legkisebb falutól kezdve egészen a nemzetig. Küzdelmük az egész közösségé, és ebben megnyilvánulhatnak a globalizálódó világban egyre inkább elhalványuló különbségek. A foci továbbra is nemzeti, sőt, leginkább az. De kifejezhet dominancia ellen irányuló ellenállást („kisebb” országok győzelme „nagyok” felett). Mindemellett a labdarúgás óriási üzlet. És vitathatatlanul része a globális kultúrának. (Kicsit furcsa persze, hogy ma az egész, globalizálódó – amerikanizálódó? – világ egy olyan játékot játszik és néz világszerte, amelyben „a nagyhatalom”, az USA nem vesz részt.)

Futball – amerikai módra

A focirajongók nagy kérdése, vajon az Egyesült Államokban miért nem tudott meghonosodni a labdarúgásnak az a formája, amely már az egész világon elterjedt és népszerű. (Az USA-ban a rögbin alapuló, de annál is keményebb játék, az amerikai futball alakult ki és lett nemzeti sport.)

A választ részben az amerikai társadalomfejlődés jellegzetessége adja. A 19. században, amikor a sport mint játék, időtöltés mai formái kezdtek kialakulni, az amerikai társadalom az európaihoz képest még „nyers”, kevésbé pacifikált, kifejezetten durvább, azaz jóval agresszívabb volt, a maszkulinitás és az erőszak kultuszával – ami gyakorlatilag a mai napig is érvényes. Az ököljog, az erőszak az amerikai társadalomban elfogadott viselkedésnek számít. Az angol mintára létrejött amerikai college-okban ugyanúgy sportoltak, mint Angliában, ugyanazokat a játékokat űzték, köztük a rögbit, mint az angolok. De az, hogy mindezekből éppen a nyílt – bár korlátozott, de szabályokkal engedélyezett – erőszakra épülő amerikai futball nőtt ki és lett szinte nemzeti szimbólum, az a nyers erőt, a férfiasságot, a keménységet felmagasztaló közeg „terméke”. (Igaz, szabálymódosításokkal a mai játék már kevésbé veszélyes, de még mindig agresszív sportnak számít.)

Ahol a labdarúgás politikai ügy: Dél-Amerika

„A foci Latin-Amerikában a politika eszköze, az oligarchák játékszere és a nép szórakozása” – olvasható a latin-amerikai futballt elemző írásokban. Ez az a kontinens ugyanis, ahol a labdarúgás – talán a volt szocialista blokkhoz hasonlóan – nemcsak nemzeti ügy lett, hanem a politikai hatalom is aktívan felhasználta legitimációjához.*

A labdarúgást Dél-Amerikában is az angolok terjesztették el. Főként Argentínában, Brazíliában, Uruguayban és Chilében jelentős brit kereskedelmi érdekeltségek és így több ezres brit kolóniák léteztek a 19. században. Gyermekeiknek a britek saját iskolákat szerveztek, azok minden kellékével, így a sport, köztük a futball oktatásával. Az angol iskolákat a helyiek is látogatták, így ismerkedtek meg Dél-Amerikában a focival. Másrészt a kikötőkben létesített, a brit hajók legénységét és az ott dolgozó brit munkásokat szórakoztató labdarúgóklubok terjesztették el igazán a foci szeretetét Dél-Amerika egyszerű népessége körében. Kezdetben kellemes időtöltésnek számított, amatőr labdarúgóklubok szerveződtek, amelyeket templomok, iskolák, de akár vasúttársaságok is szponzoráltak. A volt gyarmati országok azonban hamar felismerték, hogy a sport, és főleg a futball, különösen alkalmas az új nemzeti identitás kifejezésére.

Dél-Amerikában – Európát is megelőzve – alakult meg az első kontinentális labdarúgószervezet, a COMNEBOL 1916-ban. Itt rendezték az első világbajnokságot is (Uruguay, 1930). Itt épült fel a világ legnagyobb stadionja, a 200 ezer néző befogadására alkalmas Maracana Brazíliában.

Az 1920-as évek során a játék és maguk a játékosok is mind professzionálisabbá váltak. Az 1930-as években a foci Dél-Amerikában már üzlet is volt. A klubok üzleti vállalkozássá alakultak, profitot termeltek, játékosaikat megfizették, stadionokat építettek, a klubok nemzetközi meccseket is játszottak. (Minden magára valamit is adó gazdag dél-amerikai üzletember saját csapatot akart alapítani, bár ez üzletileg nem mindig volt kifizetődő. Viszont egy fociklub tulajdonosának lenni – ennél nagyobb társadalmi presztízst kevés dolog jelentett Dél-Amerikában.) A foci professzionalizálódásával párhuzamosan keményedett maga a játék is. A meccsek társadalmi eseményekké váltak, a szurkolók azonosultak csapataikkal.

A labdarúgás sport, üzlet és nemzeti ügy lett. A kormányok is foglalkozni kezdtek a focival („government futbolismo”), beleavatkoznak a klubok és a nemzeti válogatott, a játékosok életébe, és gyakran kormányszinten döntöttek (döntenek) olyan kérdésekről is, mint pl. mikor játsszák a bajnoki meccseket. A labdarúgás a társadalmi integráció és a nemzeti azonosság kialakulásának és konszolidálásának fontos eszköze lett. A politikai hatalom – minél diktatórikusabb, annál inkább, és ez a helyzet Latin-Amerikában napjainkig aktuális – saját legitimációjához felhasználta a sportsikereket, és éppen ezért tevőlegesen részt is vett (vesz) a sport irányításában. A nemzeti válogatottak mérkőzései politikai üggyé terebélyesedhettek, egy-egy összecsapás felért egy háborús ütközettel. Éppen ezért egy vereségnek tragikus következményei lehettek.

* Vö. Bíró László cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek




1. Futball Kelet-Európában

BÍRÓ László

Futball Kelet-Európában

Virágzás és hanyatlás

Az első kelet-európai labdarúgócsapatok a századforduló körül alakultak. Ekkor indultak az első bajnokságok is. Ebben az időben jöttek létre a sportágat irányító országos szövetségek is, a magyar 1897-ben, a cseh 1901-ben, a román 1909-ben, 1919-ben pedig a két ekkor alapított, illetve helyreállított országban: Jugoszláviában és Lengyelországban. A bolgár szövetség 1923-ban, az albán 1930-ban kezdte meg működését. A két világháború közötti két legnagyobb eredmény a csehszlovák és a magyar válogatott nevéhez fűződik: mindkettő második lett a világbajnokságon (a csehek 1934-ben, illetve a magyarok 1938-ban).

A térség labdarúgóéletében a második világháború után két lényeges változás zajlott le. Az egyik: a kommunista pártok hatalomátvétele után a sportirányítás és -finanszírozás – miként az egyes országok egész belső hatalmi és irányítási struktúrája – a szovjet mintát követte. A másik: az európai labdarúgásban végbemenő változások hatása. A sportban ugyanis a szocialista országok kevésbé mutatkoztak elzárkózónak, mint az élet más területein. És a nyugatiak részéről is nagyobb együttműködési készség mutatkozott, mint a politika vagy a gazdaság területén. A sportnak nem csekély érdeme volt a nyugat–keleti kapcsolattartásban a hidegháború éveiben.

I. Nyugat- és Kelet-Európa

A szovjet sport és futball

Oroszországban a 19. század végén alakultak meg az első sportegyesületek, az orosz sportolók részt vettek a 20. század első olimpiáin. Az első futballcsapatok az 1900-as évek elején jöttek létre. 1910-től rendezték meg a városok válogatottjait felvonultató országos bajnokságot.

Az új társadalmi rendszer létrejötte után megváltozott a sport szerepe. Szervezését és irányítását a mindenható állam vette a kezébe. A testnevelés és sport fejlesztésére külön állami szervet hoztak létre 1923-ban (Legfelsőbb Testnevelési Tanács, 1936-tól Össz-szövetségi Testnevelési és Sportbizottság), és a katonai testnevelés megszervezésére is külön tanács jött létre (Vszevobucs). A párt határozatai fontosnak ítélték a testnevelést a szocialista embertípus kialakítása, a társadalom átalakítása során. Egyben kötelezték a hadsereget, a belügyi szerveket és a szakszervezeteket, hogy sportegyesületeket hozzanak létre. 1923–24 során már meglévő sportegyletek bevonásával létrejött a Dinamo, a belügyminisztérium sportegyesülete, valamint a CSZKA, a hadsereg központi klubja. Ezek az egyesületek minden nagyobb városban szakosztályokat hoztak létre. Az elkövetkező években létrejöttek a szakszervezetek (Szpartak), az egyes kerületi és területi pártbizottságok, szovjetek által támogatott egyesületek.

A katonai felkészítést szolgálta a sportmozgalmon belül az 1931-ben életre hívott GTO-mozgalom (Munkára és védelemre kész), melynek keretében az állampolgároknak jelvényekért bizonyos sportágakban szinteket kellett elérniük, valamint sportmegmozdulásokon kellett részt venniük. A 16–18 éveseknek kiírt feladatok között honvédelmi jellegűek is szerepeltek.

A Szovjetunió nem vett részt az olimpiákon és a nemzetközi sportéletben. Ideológiája szerint nem az élsport, hanem a munkások sportolása (tömegsport) a fontos. Szemléletbeli változás csak az 1930-as évek végén figyelhető meg, részben annak nyomán, hogy több sportágban a szovjet sportolók jobb eredményeket értek el az érvényes világcsúcsnál. A második világháborúban aratott győzelem után a Szovjetunió is nyitott a világ felé. 1952-ben versenyzői megjelentek az olimpián.

Az 1930-as évektől kezdve rendszeresen megrendezték a szovjet labdarúgó-bajnokságokat, kezdetben a városok válogatottjai mérkőztek egymással, majd az egyesületek. 1945-ben – a már említett nyitás jeleként – a Dinamo Moszkva angliai túrára ment. A szovjet futball első igazi megmérettetésére azonban a helsinki olimpián (1952) került sor. Odahaza mindenki győzelmet várt a csapattól, mivel meg voltak győződve a szovjet futball felsőbbrendűségéről. Az elődöntőben azonban a Szovjetunió kikapott a szocialista táborból nem régen kiátkozott Jugoszláviától. Elképzelhető a csalódás a vereség után, és a felelősségre vonás is.

Az európai versenyrendszer átalakulása

A második világháború után a labdarúgás sohasem látott népszerűségre tett szert Európában, majd néhány évtized múlva több kontinenst is meghódított.* A meccsre járás viszonylag olcsó és rendszeres szórakozást jelentett, a tömegtájékoztatási eszközök – rádió, televízió – fejlődése és elterjedése pedig lehetővé tette, hogy a helyszínen kívül is követhetők és élvezhetők legyenek az összecsapások. A négyévente megrendezett világbajnokságok és az országok közötti hagyományos mérkőzések már kevésnek bizonyultak, a közönség, a csapatok több versenyzési lehetőségre vágytak. A versenyszerkezetet a FIFA vonakodott megváltoztatni, ezért érlelődött meg a gondolat egy újabb nemzetközi szervezet, az Európai Labdarúgó-szövetségek Uniója (UEFA) létrehozására. Az 1954-ben megalapított UEFA több kupasorozatot indított. 1956-ban megindult a Bajnokcsapatok Európai Kupája (BEK), 1958-ban a Vásárvárosok Kupája (VVK), amely nevét 1971-ben UEFA-kupára változtatta. 1961-ben rajtolt a Kupagyőztesek Európai Kupája (KEK). A klubcsapatok vetélkedése mellett 1960-ban Nemzetek Európa Kupája néven válogatottak számára is rendeztek versenyt. (Ez a szocialista országok sikerét hozta. Első lett a Szovjetunió, második Jugoszlávia, harmadik Csehszlovákia, az 1964-es kupában pedig Spanyolország mögött a Szovjetunió lett a második, Magyarország pedig a harmadik.) 1968-tól az új szisztéma alapján, Európa-bajnokság néven megrendezett versenysorozat valóban egész Európára kiterjedt (a négy, majd fokozatosan egyre több csapatot felvonultató döntőt körmérkőzéses csoportküzdelmek előzik meg).

A több és színvonalasabb mérkőzés először csak a növekvő jegybevételekben és a jól szereplő csapatok presztízsnövekedésében jelentkezett. A nemzetközi kupákban kezdetben a spanyol és olasz egyesületek diadalmaskodtak. Ezekben a csapatokban ekkor már professzionalista futballisták játszottak, miként az angol csapatokban is. A kontinens nyugati felén mindenütt szakítottak az amatörizmussal. Hosszas viták után 1949-ben Németországban engedélyezték, hogy a klubok szerződést kössenek a játékosokkal, és fizethessenek nekik maximum 320 márkát, egy gyári munkás havi bérét. De a labdarúgóknak valós munkahellyel is kellett rendelkezniük. 1962-ben, az egységes német bajnokság, a Bundesliga megszervezésével egy időben elismerték a profi státust.

Az 1970-es évektől újabb pénzek érkeztek a sportágba. A meccsek közvetítéséért a tévétársaságok fizetni kezdtek, a befektetők pedig egyre nagyobb reklámlehetőséget láttak a futballban. A pénzből az előrelátó klubok megszervezték az utánpótlásukat (akár játékosvásárlások révén), az orvosi ellátást, a magas szintű szakmai munkát, a játékosok életét stb. Nem véletlen, hogy ettől az időszaktól csökkent a befektetések tekintetében nem versenyképes kelet-európai labdarúgás súlya, eredményei pedig szerényebbek lettek. Mutatja ezt az is, hogy az európai kupákban 1956–90 között a legtehetősebb angol, spanyol, olasz, német és holland klubok 76-szor szerezték meg az elsőséget (78%), a kelet-európai országok pedig mindössze nyolcszor.

II. A szocialista kísérlet futballja

A sportélet államosítása

A szocialista korszakban a sportnak különböző funkciói voltak, ezek a 40 év alatt időnként módosultak, illetve bizonyos hangsúlyeltolódások figyelhetők meg. Külpolitikai szempontból a sport kiváló lehetőséget nyújtott a szocialista államok életképességének, esetleg felsőbbrendűségének igazolására. Mindez a versenysport fejlesztését igényelte. A szocialista országok mindegyike hangsúlyozta a tömegsport fontosságát is, de ehhez már nem tudott kellő anyagi támogatást nyújtani (kivétel az NDK). A nemzetközi versenyek lehetőséget nyújtottak az elfojtott nemzettudat, nemzeti büszkeség kiéléséhez, a sikerek elvonták a figyelmet a megélhetési nehézségekről. Így a szocialista országok mindegyike nagymértékben, olykor erején felül is támogatta a labdarúgást.

A kommunista hatalomátvétel után a sportot és benne a labdarúgást államosították. A sportlétesítmények – mint minden termelőeszköz és ingatlan – állami tulajdonba kerültek. A magántulajdon megszüntetésével a sport csak az államtól várhatta az anyagi eszközöket. A korábban társadalmi szervezetnek számító sportegyesületek központi, állami irányítás alá kerültek. A sportot mindegyik államban egy országos hatáskörű főhatóság irányította, helyenként változó jogállással, vagy önálló minisztériumként vagy közvetlenül a minisztertanács felügyelete alatt. Gyakorlatilag ennek voltak alárendelve az elvben társadalminak számító labdarúgó-szövetségek. (Alkalmazottaikat mint hivatalnokokat az állam fizette.)

Minisztériumi csapatok

1945 után mindegyik országban megtörtént az egyesületek átalakítása. Miként korábban a Szovjetunióban, létrejöttek a honvédelmi minisztériumhoz tartozó katonacsapatok. Jugoszláviában a Partizan, Magyarországon a Honvéd, Lengyelországban a Legia, Romániában a Steaua, Csehszlovákiában a Dukla (egy a második világháborúban sikeresen megvívott csata emlékére kapta a nevét), az NDK-ban a Vorwärts (Előre) – nevük révén mindegyik emlékeztetett a katonai életre. Bulgáriában a CSZKA – a bolgár és az orosz nyelv hasonlóságának köszönhetően – még nevében is azonos volt a szovjet megfelelőjével.

A belügyi-titkosszolgálati egyesületek egy része – miként a Szovjetunióban – a Dinamo nevet kapta, Magyarországon csak a D betű utalt arra, hogy a Dózsák a belügyminisztérium csapatai. A belügyi egyesületek másik része a vörös csillagot viselte nevében és címerében (Crvena Zvezda Jugoszláviában, Ruda Hvezdá és Cervena Hvezda Csehszlovákiában). Bulgáriában a szabadságharcos Vaszil Levszkiről nevezték el a belügyi klubot.**

A nagyobb állami vállalatok és nagyüzemek is mind fenntartottak sportegyesületeket, nevük ennek megfelelően tükrözte vasutas, bányász, kohász stb. voltukat. A korábbi nagy hírű polgári egyesületek kisebb presztízsű minisztériumok vagy szakszervezetek felügyelete alá kerültek.

A csapat szempontjából egyáltalán nem volt mellékes, mekkora politikai súllyal rendelkezett a főhatóság első embere. Ebből a szempontból a katonai, illetve belügyi klubok voltak kedvezőbb helyzetben. A párt politikai és központi bizottságainak ülései előtt gyakran volt téma a labdarúgás, számos kérdés ezen a szinten dőlt el. KB- és PB-tagok időnként még az öltözőbe is bekukkantottak, másrészt viszont a „nagy emberhez” való bejárás sok dolog elintézését tette lehetővé.

Főváros és vidék

A labdarúgás bizonyos értelemben városi sportágnak tekinthető, mivel a városokban jöttek létre az első egyesületek, s idővel ezek játszották a főszerepet a bajnoki küzdelmekben. Az egyes városoknak ugyanakkor hihetetlen ismertséget és presztízst kölcsönzött egy jó futballcsapat. A szocialista városok, az új szocialista ipari központok létrehozásakor általában figyelmet fordítottak arra, hogy rövid időn belül egy viszonylag jó színvonalú egyesület is kialakuljon. A meccsre járás nemcsak szinte az egyetlen szórakozás volt ekkor, hanem a közös szurkolás, a csapattal való azonosulás segítette is a különböző vidékekről toborzott, helyi gyökerekkel nem rendelkező munkások kötődését új lakhelyükhöz.

Mindegyik országra jellemző volt a főváros és vidék közti ellentét. A vidékiek sokszor érezték úgy, hogy legjobb játékosaikat elszipkázzák a jobb feltételekkel rendelkező fővárosi egyesületek. Különösen a katonai és belügyi csapatok jártak ebben az élen, mivel a bevonultatáskor válogathattak az ifjú tehetségek között. A bajnokságokat igen gyakran a fővárosiak nyerték. Magyarországon például a szocialista korszakban csak a Győr volt képes arra, hogy vidékiként bajnokságot nyerjen (1963, 1982, 1983). A Szovjetunióban az 1950-es évek végéig a moszkvai csapatok domináltak, 1961-ben nyert először bajnokságot a Dinamo Kijev. Különösen nagy dicsőséget és örömet jelentett, ha Oroszországból más köztársaságba sikerült elvinni a bajnoki aranyat. Romániában is csak néhány vidéki csapat könyvelhetett el bajnoki sikert (Arad, Nagyvárad, Ploieσti, Pitetsi, Craiova). Más volt a helyzet az NDK-ban. Az ottani bajnokságban kezdetben a vidéki csapatok domináltak, de 1978-tól 1988-ig a Dynamo Berlin megszakítás nélkül nyerte a bajnokságot.

Tiltott profizmus

A szocialista országok elvi szinten elutasították a profizmust, a játékosoknak volt munkahelye, a magasabb osztályokban játszó labdarúgók munkaidő-kedvezményben részesültek. Gyakran előfordult, hogy teljesen eltekintettek a munkába járásuktól, mondván, legalább ne zavarják azokat, akiknek dolgozni kell. Fizetésüket a játékosok a bázisszervtől kapták. Idővel ez azonban nem volt elegendő, így az egyesületek rákényszerültek arra, hogy valamilyen – illegális – módon is fizessék a sportolókat. Minden országban jól kifundált módjai voltak ennek. A kelet-európai ember viszont nyugat-európai társával szereti mérni magát, és az 1960–70-es években egyre nagyobb lett a nyugati és keleti focista fizetése közti különbség. Mondták is a játékosok: „kis pénz – kis foci”, miként a munkások is gyakran emlegették: „amíg nekünk csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk”. (Az edzésintenzitásbeli különbséget csak a szurkolók hozták fel.) A labdarúgók sporterkölcse, edzéshez való viszonya több országban lassan, de biztosan romlott, hozzájárulva a kelet-európai futball térvesztéséhez.

Nemzetközi tornák

A szocialista országok a nemzetközi labdarúgó életben korántsem tudták azt az eredményességet produkálni, mint az olimpiákon. (Az olimpiai sportágakban Helsinkiben az érmek 29%-a, Münchenben 47%-a, Szöulban 64%-a került szocialista országokba.) Ennek a sikernek egyik alapja az volt, hogy az olimpiákon számos olyan szám van, amelyet nem minden országban űznek magas színvonalon, kiemelt állami támogatás mellett. A szocialista országok ezeket vették célba. Ugyanakkor nagyobb súlyt fektettek a nők versenyeztetésére is. (Gondoljunk csak a laboratóriumokban kifejlesztett keletnémet amazonok elsöprő sikereire egyes sportágakban.) A labdarúgást viszont az egész világon nagy figyelem kísérte.

A legjobb helyezés, amit a labdarúgó-világbajnokságokon a kelet-európai országok csapatai elértek, a második volt: 1954-ben a magyar válogatott, 1962-ben a csehszlovák nemzeti tizenegy nyert ezüstérmet. A két második helyezés mellett két harmadik fűződik még a régió országaihoz, mindkét bronzérmet a lengyel csapat szerezte (1974-ben, illetve 1982-ben). Az 1968 óta rendezett Európa-bajnokságok történetében egy arany- (Csehszlovákia 1976), három ezüst- (Jugoszlávia 1968, Szovjetunió 1972 és 1988) és egy bronzérem (Csehszlovákia 1980) volt a szocialista országok „termése”.

Az európai kupaküzdelmekben sem arattak kimagasló sikereket a kelet-európai csapatok. Kupagyőzelemmel csak a Steaua Bukarest (BEK 1986), a Slovan Bratislava (KEK 1969), az FC Magdeburg (KEK 1974), a Dinamo Kijev (KEK 1975 és 1986), a Dinamo Tbiliszi (KEK 1981), az FTC (VVK 1965) és a Dinamo Zagreb (VVK 1967) dicsekedhet. A szocialista korszak végén, mintegy végszóként, Jugoszlávia felbomlásával egy időben, 1991-ben a Crvena Zvezda elnyerte a BEK trófeáját. A kiemelkedő játékosegyéniségek közül Josef Masopust (Dukla Praha), Lev Jasint (Dinamo Moszkva), Albert Flóriánt (FTC), Oleg Blohint és Igor Belanovot (mindkettő Dinamo Kijev) tüntették ki az Aranylabdával.

Nemzetek sportháborúja

A kelet-európai szocialista államokban a hivatalos ideológia a proletár internacionalizmust, a nemzetek közti békét, valamint az egyes soknemzetiségű országokban a népek és nemzetek „testvériségét és egységét” hirdette. A hivatalos felfogás szerint a szocialista fejlődés megoldja a nemzeti problémákat, majd pedig az azonos társadalmi berendezkedésből adódóan eltűnnek a szocialista országok között az évszázados ellentétek is. A sport viszont – mivel itt nemzeti válogatottak küzdenek egymás ellen – teret adott a nemzeti érzés megnyilvánulásainak is. Nem véletlen, hogy a csapatsportokban a Szovjetunióval – esetleg egy másik rivális nemzettel – vívott válogatott mérkőzéseknek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a szurkolók. A sport volt ugyanis az egyetlen terep, ahol mindenki szeme láttára és örömére le lehetett győzni a Szovjetuniót.

Legendák keringenek arról – és az igazság valószínűleg kideríthetetlen –, hogy nem volt szabad legyőzni a szovjet válogatottat. Egy egykori sportvezető szerint: „Nem kellett azt kihirdetni, azt 56 előtt mindenki tudta, hogy a magyar fiúk csak akkor győzhetnek a ruszkik ellen, ha előtte az illetékes elvtársak rábólintanak. Szólni se kellett érte, [a játékosok] maguktól is tudhatták, mit szabad, mi tilos. Ment minden felülről, kézi vezérléssel. (...) Csak hát nem mindig ment úgy, mint a karikacsapás, amikor eltervezték, mert csak hát a sport azért sport, mert az öncenzúra nem odavaló, mert ha a magyar gyerekeknél felment a pumpa, ukázok ide vagy oda, úgy megtréfálták a pártfejeseket meg a szovjet ellenfelet, hogy öröm volt nézni.” „Így direkte nekünk soha senki nem mondta, hogy nem győzhetünk a szovjetek ellen – nyilatkozta egy interjúban egy másik magyar sportoló. – Azért a szovjeteket legyőzni, pláne régebben, nagy szám volt, politikai hőstettnek nézték akkor is, ha nem is volt az.” Nem nehéz elképzelni, milyen hatást váltott ki a feszült politikai légkörben a magyar válogatott 1:0-ás győzelme Moszkvában 1956. szeptember 23-án, és leírhatatlan volt a csalódás az emberekben, amikor egy év múlva, 1957. szeptember 22-én a szovjet válogatott győzött 2:1-re a Népstadionban.

III. A rendszerváltozás után

Vállalkozók a sportban

A szocialista társadalmi rendszer bukása óhatatlanul hatással volt a sportra és benne a labdarúgásra. Bizonytalan lett, ki az egyesületek tulajdonosa, kinek a tulajdonát képezik a stadionok, létesítmények, valamint ki köteles azokat fenntartani. Az állami vállalatok megszűnése sok egyesület anyagi alapját rendítette meg. A klubok egy része olyan helyzetbe került, mint a humán szféra sok szereplője: túlélésért, vagyis pénzért küzdött. Szükség lett volna egy olyan befektetői rétegre, amely vállalni tudta volna a labdarúgás finanszírozását. Ilyen persze sehol sem volt a régióban.

Az állam sportból való kivonulásával egy időben, az új adórendszer bevezetésével, valamint az egészségügyi járulékok átalakításával újabb terheket rótt az egyesületekre, miként a vállalkozókra és a költségvetési szervekre. Mindez országonként némileg eltérő időben és mértékben zajlott le, és akkor – tegyük hozzá –, amikor a labdarúgás növekvő költségeit Nyugaton sem képesek mindenütt finanszírozni, számos klub adósodott el az elmúlt évtizedben és került a csőd szélére.

Kelet-Európában mindenütt megjelentek viszont a jó szándékú vállalkozók, akik szerepet kívántak vállalni a sportágban, de szűkösebb anyagi erejükből kifolyólag hosszú távon nem voltak képesek erre. (És persze feltűntek olyanok is, akik sok esetben ismeretlen eredetű pénzeiket kívánták tisztára mosni.) A klubok, amelyeknek mind a nemzetközi, mind a hazai versenyben egyre több pénzre lett volna szükségük, gyakran fordultak a helyi önkormányzatokhoz a lokálpatriotizmusra hivatkozva. Azok nehéz dilemma előtt álltak: az edző milliós fizetését biztosítsák vagy az iskolafenntartást? Az azonos nehézségek hasonló folyamatokat hoztak a régió egyes országaiban.

A nyugati játékospiac része

A játékosok külföldi csapatokhoz való szerződése nagyobb mértékűvé vált. (A külföldi szerződések előtt az 1970-es években nyílt meg az út, amikor néhány szovjet jégkorongos Nyugatra mehetett játszani. Kezdetben csak pár idősebb, előtte már sok érdemet szerzett futballista szerződhetett külföldre, sajátos feltételek mellett.)

A külföldön játszóktól azt várták, hogy pályafutásuk befejezése, hazatértük után tapasztalataikkal segítik megújítani a honi labdarúgást. (Erre a hazai közegben azután persze elég kevés lehetőség nyílott.) A játékostranszfer – ahogy újabban elegánsan hívni illik – a rendszerváltás után már nemcsak a játékosoknak nyújtott jobb kereseti lehetőséget, hanem a játékosokért kapott pénz időnként a szakosztály fennmaradását is biztosította. A tehetségesebb kelet-európai labdarúgók a nyugat-európai bajnokságokat erősítették, így a hazai küzdelmekben a szerényebb képességűek jeleskednek.

Hanyatlás

A kelet-európai bajnokságok többségének színvonala sok tényező következtében fokozatosan esik. A nézőszám rohamosan csökken, az országos bajnokságok néhány országban szinte a teljes érdektelenségbe torkollottak.

A rendszerváltozást követően a térség államai egyre kisebb szerepet kezdtek játszani a nemzetközi futballporondon. Valószínűleg még a korábbi nevelés, valamint a lassúbb balkáni átalakulás eredménye, hogy az 1994-es világbajnokságon Bulgária a negyedik, Románia a hatodik helyet érte el. 1998-ban pedig egy kivételesen tehetséges, jó adag bizonyítási vággyal és nemzeti büszkeséggel küzdő horvát válogatott ért a csúcsra és szerezte meg a harmadik helyet. 2002-ben volt szocialista ország csapata még a legjobb tizenhat közé sem került be. A klubcsapatok még ennél is gyengébb eredménnyel szerepelnek. Az időközben szinte európai „szuperbajnoksággá” váló Bajnokok Ligájában csak elvétve jut be kelet-európai csapat a legjobb nyolcba (pl. CSZKA Moszkva 1992–93, Dinamo Kijev 1997–99). Sok ország – így például a balti államok, Albánia, Magyarország, Makedónia, Szlovákia, Szerbia stb. – bajnokának pedig szinte szemernyi esélye sincs, hogy a minőséget szem előtt tartó sorozatban akár a csoportküzdelmekig eljusson. Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy a nemzeti tőke nem elég erős ahhoz, hogy támogatása nyomán létrejöjjön egy nemzetközileg is jegyzett csapat.

A labdarúgás előtt – minként az egész kelet-európai térség előtt – jelenleg a felzárkózás feladata áll. Nem ismeretlen cél ez, hiszen végső soron mindig ez motiválta a nagy kelet-európai modernizációs törekvéseket.

* Vö. Farkas Ildikó cikkét e számunkban 4–7. oldalain! (A szerk.)

** Vö. Horváth Zsolt cikkét e számunk 20. oldalán! (A szerk.)

2. Képek




1. A magyar futball kezdetei

GOMBÓCZ Márta

A magyar futball kezdetei

1896–1945

Kiemelkedő év volt a hazai labdarúgás történetében 1896 – az az esztendő, amikor Athénban megrendezték az első újkori olimpiát, amelyen Hajós Alfréd 100 és 1200 méteres versenyszámban is aranyérmet nyert, Magyarország pedig a honalapítás 1000. évfordulóját ünnepelte.

A labdarúgás megjelenése

1896-ban jelent meg Angol rúgósdi címmel Magyarországon az első könyvecske, amely kizárólag a labdarúgójáték szabályait foglalta össze. A szerző, Bély Mihály, a labdarúgáson kívül úttörő szerepet játszott más sportok megismertetésében, elterjesztésében is.

Ugyanebben az évben alakult meg az első, jóváhagyott alapszabályokkal rendelkező labdarúgó-szakosztály, a BTC (Budapesti Torna Club) football csapata is. Előzményéül az a néhány budapesti középiskola szolgált, ahol a testedzést angol mintára szervezték meg, Angliából e célra szolgáló focilabdát hozattak, s próbálták meg autodidakta módon – eleinte még kézzel-lábbal játszva –, elsajátítani a játék szabályait. Az iskolában megismert játék a diákok körében oly kedveltté vált, hogy játszották iskolán kívül, délutánonként is. A fiúk lakóhelyeik szerint alakítottak futballcsapatokat.

A foci azonban nem mindenütt talált kedvező fogadtatásra. A szülők a cipők idő előtti kopásáért, a korai, kezdetleges pályák, grundok környékén lakók az állandó zaj és a gyakran előforduló ablaktörések miatt nézték ellenséges szemmel a játékot. Egy pedagógus szakíró „rendkívül erőszakos, szinte brutális küzdelem”-nek látta a játékot, mely legfeljebb érettebb felnőtteknél fogadható el, de az ifjúság számára megengedhetetlen, balesetveszélyes.

A futball elterjedésének azonban nem lehetett gátat szabni, s egy idő után már nem is akartak. A játékkal kétségtelenül együtt járó sérülési lehetőségek, durvaságok mellett felismerték a labdarúgás személyiségre gyakorolt kedvező hatását, így felvetődött a játék beillesztése az iskolai nevelésbe. Rájöttek, hogy a játék változatossága megköveteli a jó helyzetfelismerést, és fejleszti a kombinatívkézséget, a döntés- és cselekvőképességet. Jellemnevelő hatása révén a játékos megtanulta, hogy az egyéni képességek mellett a foci állandó összjátékot kíván.

A futball rövid idő alatt elterjedt a fiatal – és nem csak a középiskolás – fiúk körében. A játék kis felszerelés-igénye – az akár házilagosan is elkészíthető labda (rongylabda), a bárhol felállítható, játék után szétszedhető, elvihető kapufa vagy éppen csak kövekkel, levetett ruhadarabokkal kijelölt kapu – hozzájárult a játék gyors népszerűvé válásához. Játszottak mindenütt, ahol akadt erre elegendő szabad terület. Nevezetesebb játékhelyek voltak a fővárosban a Rezső téren, a Cséri-telep tisztásain, a Népligetben, a Marczibányi téren, a Duna-parton. De játszottak vidéken is, pl. Soroksáron a régi temető területén, Kecskeméten a Szentháromság temető mögötti szabad területen. Az első, ad hoc jelleggel összeverődött csapatok ún. „vadegyletek” voltak, azaz alapszabályok és engedélyezés nélkül működtek. Nem is voltak szilárd képződmények: a győztes csapatok gyakran magukba olvasztották a vesztes csapat legjobbjait, míg később maguk is beolvadtak egy jobb csapatba.

A „hőskor”

Az első szakegyesület, a BTC labdarúgó-szakosztálya megalakulását követően a századfordulóig és a 20. század első évtizedeiben sorra alakultak a kisebb-nagyobb egyesületek Budapesten és vidéken. Az ekkor létrejött egyletek egy része területi alapon szerveződött, másokat szakmai, foglalkozási alapon hoztak létre. Ekkor alakultak meg a máig is működő, nagy egyesületek futballszakosztályai: a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK), a Ferencvárosi Torna Club (FTC), az Újpesti Torna Egylet (UTE), majd az 1910-es években a Vasas Sport Club futballcsapatai.

Budapest majd minden kerületében több egyesület is szerveződött. De nemcsak a fővárosban és környékén szaporodtak gombamód az egyesületek, hanem számos városban, községben is létrejött futballegyesület, -szakosztály. Volt labdarúgással foglalkozó egyesülete, illetve szakosztálya a cipészszakmának (Cipőfelsőrész-készítők Sport Clubja), a könyvkötő munkásoknak (Compactor Sport), a nyomdászoknak (Typographia SC), a cukrászoknak (Cukrász Sport Club), a Magyar Királyi Államrendőrségi és Belügyminisztériumi segédhivatali tisztviselők társaskörének, az Ékszerészeknek, a Húsosoknak, s 1912-ben megalakult a siketnémák labdarúgó-szakosztálya is.

A labdarúgás első évtizedeiben, az egyesületek számának gyarapodásával jelentkezett az igény az egyesületek kapcsolatait koordináló, a játékszabályokat egységesítő központi szervezetre. A nagyobb egyesületek kezdeményezésére alakult meg 1901. január 19-én a Magyar Labdarúgók Szövetsége (MLSZ).

Felszerelés, pálya

Az MLSZ a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) szabályait alapul véve a nemzetközi standardok szerint állította össze a játék szabályait. Meghatározták a játéktér méreteit (hosszúság 90–120 m, szélesség 45–90 m), jelzéseit, a labda jellemzőit. A versenylabda kerülete 68,5 cm és 71 cm között kellett hogy legyen, súlya – a mérkőzés elején – legalább 368 és legfeljebb 425 gramm lehetett.

Az MLSZ megalkotta továbbá a fegyelmi szabályokat, a bajnokság rendszabályait, majd a pályarendszabályokat, bár ez nem jelentette azt, hogy minden csapat és játékos minden mérkőzésen alkalmazta volna.

Az idők során nemcsak a játék szabályai változtak, hanem pontosan rögzítették a szabályszerű mérkőzés elmaradhatatlan kellékeit is. Az MLSZ 1906. évi szabályzata tiltja a kapu keresztrúdja helyett szalag vagy egyéb, nem szilárd anyag alkalmazását, s ugyan a „gólhálók alkalmazása nagyon ajánlatos”, de nem kötelező, és szabályosnak volt tekinthető az a mérkőzés is, amelyet e nélkül játszottak.

A szabályok meghatározták a játékosok felszerelését, köztük a cipők kellékeit: csak olyan lehetett, amely sem a játékosnak, sem társainak nem okoz sérülést.

A század első éveiben már megjelentek a speciális sportszerkereskedők, ahol hozzá lehetett jutni minden szükséges kellékhez, úgy a „kitünő szabásu és kézi varrásu marhabőrből készült labdához”, a fekete-fehér hajtókájú harisnyához és egyleti emblémával ellátott ingekhez, angolcrep gumis nadrágokhoz, nádbetétes, lenvászonból vagy bőrből készült boka- és lábszárcsontvédőkhöz, s a játék legköltségesebb darabjához, az 5,50–10 forintba kerülő futballcipőhöz is. Ám a kisebb egyesületek és a játékosok többsége – diákok, kisiparosok, tisztviselők – nem engedhette meg magának, hogy Zubek Bertalan, Kertész Tódor vagy Plökl és Haas Andrássy úti üzletéből szerezzék be felszerelésüket. Helyette meg kellett fogadniuk a Sportvilág, a századforduló egyik sportlapja jótanácsát, s a játék céljára átalakíttatni egy „régi, jól kitaposott fűzős cipőt”.

A legtöbb egyesületnek állandó, rendes pályája sem volt. A játékosok egy üres telken, elhagyott réten jelölték ki a meccs színterét. Az első években még a később nagy jövőt befutó egyesületek is ilyen pályákon, grundokon kezdtek.

A BTC az első nyilvános mérkőzést (1897. május 9.) és az első nemzetközi mérkőzést (1897. október 31.) a Millenáris pályán rendezte meg. Az ezredévi ünnepségekre – tehát nem labdarúgás céljára – épült pályát a mérkőzés előtt alakították át: 2000 néző befogadására alkalmas, fedett tribünt és lejtős föld-állóhelyeket építettek ki.

A nagyobb egyesületek önálló – edzésekre és nyilvános mérkőzésekre mindig alkalmas – pálya megteremtésével kívántak rendezett feltételeket teremteni csapataiknak. Az FTC Soroksári úti pályáját, egy 2387 négyszögöles területet, a székesfővárosi közgyűlés ingyen engedett át az egyesületnek. Az UTE szintén díjmentesen kapta meg Újpest városától a Megyeri úti pálya területét. A Soroksári úti pálya még magán viselte annak jeleit, hogy a labdarúgás hőskorában épült. A 90 × 45 méteres pálya egyik oldalának kerítését a vasúti töltés tette ki, a másikat – az első szponzorok egyike – az egyesületet támogató ácsmester készítette. A további két oldal „kerítését” a szomszédos elemi iskola, illetve egy kétemeletes ház tűzfala alkotta. A mintegy 1500 nézőközönség befogadására alkalmas tribünöket a vasúti töltés oldalába illesztették, öltözőül egy kimustrált lóvasúti kocsi szolgált, a mosdó pedig az öntözőcsapnál volt. Ezeket az első, immár kizárólag futballozásra készült pályákat a játékosok és szurkolóik együtt építették, közösen végezve a talaj egyengetését, a favágást.

A nemzetközi előírásoknak is megfelelő pályák építése az 1910-es évektől indult meg. Elsőként, 1911-ben, az FTC új sportpályája épült meg az Üllői úton, ugyancsak a város által átengedett területen. Ezt követte az MTK Hungária úti pályája 1912-ben, majd 1922-ben adták át az UTE Megyeri úti pályáját. A pályák, sportlétesítmények száma az első világháború után indult gyarapodásnak.

Szervezettség, állami segítség, szponzorok

Az állam, szerepkörét újabb területekre kiterjesztve, feladatokat vállalt a közegészségügy területén is. A testnevelésről szóló 1921. évi LIII. tc. az egyén testi-lelki egészségének megóvása, munkaképességének megőrzése végett a községek, városok kötelességévé tette játszóterek létesítését, testnevelési célra szükséges területek átengedését. Kötelezte a legalább 1000 főt foglalkoztató kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és hatósági üzemeket, hogy munkásaik és alkalmazottaik testnevelési szükségleteinek kielégítéséről sportterek, fürdőhelyek, gyakorlóterek létesítésével gondoskodjanak. E törvény már tervbe vette a Nemzeti Stadion megépítését is. (Erre csak a második világháború után került sor, avatását 1953. augusztus 20-án tartották.)

A testnevelési törvénynek és a sportolás iránti növekvő igénynek tudható be, hogy 1935-ben az országban már 315 sporttelep volt, s ezek kivétel nélkül rendelkeztek labdarúgópályával is. A 315-ből 43 pálya volt Budapesten, a törvényhatósági jogú városokban 31, a megyei városokban 74, a nagy- és kisközségekben pedig 167.

A labdarúgás egyre népszerűbb, mind szélesebb közönséget vonzó sporttá vált. 1939-ben az országban 21 sportszövetség működött, s ezek között (a lövészegyesületeket leszámítva) az MLSZ rendelkezett a legtöbb tagegyesülettel (487). (A második helyen álló Magyar Országos Lawn Tenisz Szövetséghez 147 tagegyesület tartozott.) A labdarúgó-egyesületek és a játékosok száma folyamatosan és gyorsan emelkedett. 1913-ban a fővárosban 71, vidéken 109 egyesület működött. Az igazolt játékosok száma 1912-ben még csak 5375 fő volt, e szám 1913-ban már 12 ezerre emelkedett, 1941-ben pedig 20 ezer, a sportszövetségek által igazolt tagot és közel 27 ezer labdarúgót tartottak nyilván, s az országban 681 szakosztály, egyesület működött különböző szövetségek keretében.

A magyar labdarúgósport hivatalos képviselőjén, a Magyar Labdarúgók Szövetségén kívül még öt országos szövetség tömörítette a labdarúgó-egyesületeket. Az MLSZ mellett a második legnépesebb szövetség az 1927-ben 280 tagegyesülettel bíró Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja (KISOK) volt. Ebben az évben 86-86 tagegyesülettel rendelkezett a MOVE országos elnöksége által 1920-ban létrehozott MOVE Labdarúgó Liga és az 1903 óta működő Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége. A nagyobb ipari, állami vállalatok és pénzügyi intézmények mellett szerveződött labdarúgó-egyesületek, -szakosztályok a Magyar Pénzintézeti Sportegyletek Ligája és a Cégcsapatok Labdarúgó Ligája keretében működtek. Nagyvállalatok is támogatták a náluk alakult egyleteket. Így működött labdarúgó-szakosztály, illetve -egyesület pl. a Ganz, a Danuvia, az Egyesült Izzó, a Chinoin, a Magyar Pamutipar vállalatoknál, a MÁV-nál és az Országos Földhitelintézetnél.

Amatőr vagy profi?

A labdarúgás népszerűvé válása, a nézőszám emelkedése azzal is járt, hogy a játék mellett egyre fontosabbá váltak annak pénzügyi vonatkozásai.

A kezdeti években minden játékos amatőr volt, a játékot kedvtelésből űzték. A futball hőskorának játékosai számára a labdarúgásnak semmiféle anyagi vonzata nem volt – hacsak az általuk fizetett tagdíjat nem számítjuk. A tagok csekély összegű éves díjat (a BTC-nél pl. évi két koronát) fizettek az egylet pénztárába, s ennek fejében szabadon használhatták a csapat felszerelését, játékterét, részt vehettek a játékokban és a mérkőzéseken.

A nézők számának gyarapodásával növekedett a mérkőzések bevétele, s a meccsek rendezése az adók levonása után is haszonnal járt. Ez s a külföldi csapatoknál szerzett tapasztalatok is megnövelték a játékosok igényeit. Általánossá vált, hogy a labdarúgók különböző juttatásokat fogadtak el egyletüktől és szponzoroktól. A klubokhoz közel álló mecénásokat már az első egyesületek mellett megtalálni. A „szponzorálás” kezdetben annyiból állt, hogy a tehetősebb tagok esténként vendégül látták a játékosokat szafaládéból, kenyérből, zöldpaprikából álló vacsorára és természetesen sörre.

Idővel az MLSZ kialakította azokat a szabályokat, amelyek meghatározták, hogy mit fogadhat el egy játékos a klubjától vagy bárki mástól. Ezek értelmében elfogadható volt a villamosköltség a mérkőzés napján és a hét közbeni tréningnapokon, de hetente legfeljebb kétszer, továbbá vacsora minden edzés és mérkőzés után, kondíciófürdő hetente egyszer, és a ténylegesen elmulasztott időre járó munkabér-térítés.

A valóságban azonban, különösen a nagy klubok játékosai, ennél magasabb összegű juttatást kaptak, hogy idejük mind nagyobb részét fordíthassák edzésekre a győzelem érdekében. Ez szembeállította egymással azokat az egyesületeket, amelyek továbbra is ragaszkodtak a szigorúan vett amatörizmushoz, azokkal, amelyek a professzionalista labdarúgás hivatalos bevezetését szorgalmazták.

Az MLSZ végül 1926-ban rendezte a kérdést, s elválasztotta egymástól az amatőr és a profi egyesületeket, játékosokat, valamint meghatározta az általuk elfogadható, illetve részükre nyújtható juttatásokat.

Minden profi szövetség köteles volt szerződést kötni játékosaival, amelyben rögzítették a játékost megillető járandóságokat. Profi játékosok lettek azok, akik az egyletüktől kapott díjazás fejében immár élethivatásként rúgták a labdát. Egy profi játékos heti fizetése nem lehetett 5 pengőnél kevesebb és 50 pengőnél több. Az egyesület nyújthatott a játékosának prémiumot (nyert mérkőzések után 32 pengőt, döntetlen esetében 16 pengőt), szereplési jutalékot, külföldi játékosának az éves fizetés 50%-át kitevő családi pótlékot, különösen megbecsült játékosának jutalomjátékot vagy végkielégítést, utazásokon pedig napi 5 pengő zsebpénz vagy természetbeni ellátás járt. Így tehát egy profi játékosnak – még külön juttatások nélkül is – rendelkezésére állt a „havi 200 pengő fix”. A fizetés mellett évi négy hét szabadság is megillette a játékost.

A labdarúgók nagyobb csoportját alkotó amatőröknek azonban ennél szerényebb összegű díjazás járt, s erre az összegre egzisztenciájukat nem alapozhatták. Az amatőr versenyző elfogadhatta használatra a sportoláshoz szükséges felszerelést, egyesületétől a sportorvos és a masszőr közreműködését, s ha másutt játszották le a mérkőzést, akkor az utazás, szállás, ellátás költségeit. A játékosok számára tilos volt mindenféle reklámtevékenységben való részvétel: nem adhatták sem nevüket, sem fényképüket semmiféle üzleti reklámhoz vagy vállalkozáshoz.

Az amatőr és professzionalista kategóriák elválasztása és a juttatások meghatározása kiszámíthatóvá, biztosabbá tette a játékosok pozícióját, tudták, hogy mire számíthatnak, és hogy mit veszíthetnek. A futballban egyre jobban összefonódtak az anyagi és sportszempontok, s így sokak számára már több volt puszta játéknál. Ám a labdarúgás minden szereplőjének tisztában kellett lennie azzal, hogy „jó üzletet csak akkor lehet csinálni, ha egyúttal jó sportot is nyújtanak”.

2. Képek




1. Sport és politika

SIPOS Péter

Sport és politika

1949–54

A folyamat, amelynek során a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) folyamatosan kiterjesztette hatalmát a társadalom valamennyi létformájára, akaratát mindenütt kézi vezérléssel érvényesítette, 1948 júniusától kezdődött. Az MDP Központi Vezetősége olyan apparátust épített ki, amelynek osztályai lefedték az állami, közéleti tevékenység minden szféráját. Valamennyi intézmény, szerv, hatóság valamelyik osztály hatáskörébe tartozott. Működésüket a Központi Vezetőség titkárai felügyelték.

Első olvasatra ártatlannak tűnik az „adminisztratív osztály” megnevezés, mintha csupán valami ügyvitellel foglalatoskodó hivatalról lenne szó. Valójában a semmitmondó név a párton belül legnagyobb hatalommal bíró részleget fedte, amelynek hatókörébe tartoztak a belügy- és a honvédelmi minisztérium, a közigazgatás és a fegyveres erők. (Kivételt képezett az Államvédelmi Hatóság, amelyet Rákosi Mátyás főtitkár a saját hatáskörébe vont.) Az adminisztratív osztályt felügyelő titkár Farkas Mihály hadseregtábornok, honvédelmi miniszter volt, a pártot és az államot gyakorlatilag irányító ún. „trojka” (hármas) tagja Rákosi és Gerő mellett.

Célok és módszerek

Az adminisztratív osztály keretében működött a sportügyeket pártvonalon felvigyázó sportalosztály. A sportügyek „előkelő” környezete arra vall, hogy a pártvezetés a testnevelést és a sportot elsősorban honvédelmi szempontból tartotta fontosnak, fejlesztését a háborúra való felkészülés szerves részének tekintette. Ehhez járult még a sportsikerek nemzetközi és hazai propagandaértékének felismerése. Míg a katonai érdekek a tömegsport támogatását ösztönözték, addig a rendszer melletti hírverést a kiemelkedő, nemzetközi szinten is számon tartott teljesítmények, győzelmek szolgálták. Így alakult ki az MDP sportpolitikájának kettős jellege. Egyfelől a testnevelés és sport tömegesítése, a gazdasági élethez hasonlóan a mennyiségi szempontok érvényesítése. Másfelől pedig a versenysport kiemelkedő személyiségei, az ún. élsportolók különleges patronálása, kiváltságok biztosítása.

A politikai töltetű célkitűzések megvalósítása érdekében a pártvezetés szükségesnek tartotta a sportélet totális átszervezését, az 1945 után újjáéledt hagyományos egyesületi struktúra teljes felszámolását, a sportból és a testnevelésből a civil társadalmi elemek kiiktatását. A sport és a testnevelés szoros párt- és állami irányításának bevezetése beilleszkedett az egész magyar közélet és intézményrendszer átalakításába az erőszakos szovjetizálás jegyében.

Az előzmények

Az MDP sportpolitikáját megelőlegezte a Magyar Kommunista Párt viszonya a sporthoz. A párt 1947 augusztusában 29 pontból álló programot dolgozott ki „a sport valamennyi kérdésének megoldására”. Az MKP javasolta többek között a tömegsport megszervezését, a minőségi sport fejlesztését és az 1948. évi londoni olimpiára készülő keret munkájához az anyagi alapok biztosítását. A tömegsport tekintetében a program már ekkor felvetette „jelvényszerző versenyek” rendszeresítését. Megjelent a célok között a sportirányítás erőteljes centralizációjának igénye is. A Magyar Dolgozók Pártja 1948. június 13–14-én megtartott alakuló kongresszusán elfogadott programnyilatkozat deklarálta a testedzés tömegmozgalommá fejlesztésének, a sport állami támogatásának és irányításának szükségességét.

A sport főhatósága 1946–48 között a Nemzeti Sportbizottság volt. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kötelékében működő testület lényegében társadalmi szervezetként jött létre és politikailag még koalíciós alapon működött. Mint elsősorban konzultatív szerv, tényleges operatív jogkörrel nem rendelkezett, erre apparátus sem állott rendelkezésére.

A „fordulat évében”, a kommunista hatalomkisajátítás keretében az NSB megszűnt és 1948. március 5-én megalakult az Országos Sporthivatal. Az OSH már bírt hivatalszervezettel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon belül. Hatáskörébe tartozott az iskolai sport, a Testnevelési Főiskola és a sportszövetségek felügyelete, valamint a nemzetközi sportkapcsolatok ápolása.

A magyar sport 1945 utáni első nagy erőpróbáját az 1948. évi londoni XIV. nyári olimpiai játékok jelentették. A magyar versenyzők 10 aranyérmet nyertek. A nemzetek nem hivatalos pontversenyében Londonban az Egyesült Államok és Svédország mögött Magyarország a harmadik helyet érte el.

Rákosi Mátyás nem is mulasztotta el, hogy a valóban világra szóló sikert kiaknázza. Az olimpiai győztesek tiszteletére 1948. augusztus 26-án rendezett díszvacsorán kijelentette: „Én a magyar sportolók élcsapatát, amely Londonban nagyszerűen képviselte nemcsak a magyar sportot, hanem a magyar népi demokráciát is, egyszerűen a demokratikus sport élmunkásainak nevezném, és ha én osztogatnám az élmunkásjelvényeket, mindegyiknek odatűzném a mellére.” S egyúttal meghirdette, hogy elérkezett az ideje a „rendteremtésnek” a sport területein is.

Az átszervezés

A pártvezetés – a sikereket teljesen figyelmen kívül hagyva – „jelentékeny lemaradást” állapított meg a sportban az egyéb területekhez képest. Úgy vélték, hogy megőrződött a hagyományos struktúra, amely, úgymond, lehetővé tette a régi horthysta sport- és üzletemberek, kulákok és a reakció számos más képviselője számára, hogy „befurakodjon” a sportéletbe. Persze a jobboldali szociáldemokraták is felelősek, mert „biztos fedezéket nyújtanak minden reakciós tevékenység számára”. 1949–50-ben megkezdődött a „tisztogatás” és az átszervezés.

A sportélet átalakításának vezérlő elvét az Elnöki Tanács 1951 januárjában kiadott 2. sz. törvényerejű rendeletének 1. §-a határozta meg: „A szocializmust építő Magyar Népköztársaságban a testnevelési és sportmozgalom fejlesztése és központi vezetése állami feladat.” A tvr. értelmében a sportügyek kikerültek a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium hatásköréből, és az irányításukra létrehozott Országos Testnevelési és Sportbizottság a Minisztertanács mellett működő önálló főhatóságként alakult meg. Terényi Imre, a pártközpont sportelőadója így fogalmazta meg a sportetatizmus lényegét: „A múltban a sportszövetségek teljes autonómiát élveztek, de most az állami apparátus megszervezésével ezt a feladatot az államnak kell átvennie és a szövetségeknek fokozatosan az állami sportapparátus segítőjévé kell átváltozniok.”

Az új vezetők

Az OTSB elnöki tisztségét Hegyi Gyula töltötte be államtitkári rangban. Hegyi tanult szakmája vasesztergályos volt, 1945-ig a vasas szakszervezetben vezetőségi tag és a Vasas labdarúgó szakosztályának intézői feladatait látta el. Így szerzett tapasztalatokat a sportéletben. 1945 után iparügyi államtitkár lett, majd ugyanilyen minőségben az OSH elnökeként dolgozott, s e hivatal megszűnése után került az OTSB élére. Ezt a tisztségét 1962-ig töltötte be. 1951–1958 között ő a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

Hegyi hatalmával szívesen élő, öntörvényű ember volt. Kiváló szervező és lobbizó képességekkel rendelkezett. Tehetséges és rámenős menedzser lévén rendszerint kihajtotta a fukar gazdasági kormányzattól, amit a versenysport, s elsősorban az olimpiai, világ- és Európa-bajnokságokon, valamint a nemzetközi labdarúgásban való sikeres szereplés szempontjából szükségesnek tartott.

Az OTSB második embere megalakulásától Sebes Gusztáv elnökhelyettes volt. 1945 előtt kétkezi munkás, majd NB I-es futballista. 1947–50 között a Szakszervezeti Tanács sportosztályát vezette, 1949–56 között a válogatott labdarúgó csapat szövetségi kapitánya volt, 1948–1951 között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

A korabeli köztudat szerint Magyarországon a sport ügyeit Hegyi és Sebes intézte. S ha megjegyezték, „hogy ebbe a pártnak is van beleszólása”, akkor ehhez mindig hozzátették, hogy ott is csak két embernek, „Rákosi és Farkas elvtársaknak”. Nyilvánvaló, hogy sem Hegyi, sem Sebes nem lehetett volna eredményes a Központi Vezetőség főtitkárának és illetékes titkárának támogatása nélkül, Rákosi és Farkas biztos hátvédet jelentett számukra.

A két OTSB-főnök népszerű volt a sportolók elitjében, hiszen módjukban állott jelentékeny összegeket, utazási lehetőségeket és az élelmiszerhiány éveiben fontos ún. kalóriacsomagokat osztogatni. Az OTSB vezetői olyan „lazaságot” is megengedhettek maguknak, hogy elhanyagolták a sportolók politikai képzését, nem támaszkodtak a pártszervezetre és nem vették komolyan a párttitkár javaslatait. Sőt, az OTSB nem tanúsított buzgalmat a pártközpont átiratainak megválaszolásában sem. (Ezeket többnyire – az éberség követelményeinek megfelelően – nem a papírkosárba dobták, hanem jobbára elintézetlenül a páncélszekrényben tárolták.)

Sebes Gusztávnak a pártközpont osztályaiból alakult vizsgáló brigád még azt is a szemére vetette, hogy nem tanúsított kellő éberséget, sőt 1951-ben több sportolót és sportvezetőt megmentett a kitelepítéstől. A megintés nem is maradt el: az OTSB-t „erőteljes hangú levélben” figyelmeztették az éberség elmulasztásának súlyos következményeire.

Az OTSB vezetői a szakszervezeti funkcionáriusokkal karöltve 1951–52-ben végrehajtották az MDP vezetése által megszabott legfontosabb feladatukat – a hagyományos sportegyesületek és szövetségek felszámolását és szovjet példára az egységes rendszerű szakszervezeti sportegyesületek létrehozását. Ugyancsak megalakultak a fegyveres testületek egyesületei, a Honvéd (Honvédelmi Minisztérium és Néphadsereg), a Dózsa (Belügyminisztérium és rendőrség), és a Bástya (Államvédelmi Hatóság).*

Átigazolási diktatúra

Az erőszakszervekhez kötődő „hármasfogat” (Honvéd, Dózsa, Bástya) magatartása, az élvonalbeli sportolók hivatalos kifejezéssel „átigazolása”, valójában kíméletlen, jogtipró módon való megkaparintása még abban a diktatórikus világban is számos tiltakozást váltott ki a civil, azaz a szakszervezeti és ifjúsági egyesületek részéről. Egy panaszlevél szerint a Honvéd „minden kérdezés nélkül, presszióval” viszi el a szakszervezeti egyesületek játékosait. A Debreceni Honvéd szuronyos katonákkal kísértetett be egy nyíregyházi futballistát a kaszárnyába. Két válogatott ökölvívót pedig figyelmeztettek, ha nem mennek át önként a Honvédba, akkor behívják őket katonának és rendfokozat nélküli honvédként kell szolgálniuk, míg ha maguktól kötélnek állnak, tisztek lesznek... A fenyegetőzés és az ígérgetés kombinációját a Dózsa és a Bástya is számos sportolóval szemben alkalmazta.

Jóllehet 1951. január 6-án megegyezés született, amely szerint a szakszervezeti egyesületek versenyzőit csak előzetes megegyezés alapján igazolják át valamelyik fegyveres testület sportklubjához, a megállapodást nem tartották be. Az erőszakos „csapatépítés” folytatódott, ami súlyosan hátráltatta az utánpótlás nevelését. A szakszervezeti egyesületek vezetői és edzői szerint ugyanis nem érdemes a fiatal tehetségekkel foglalkozniuk, mert ha kiemelkedő eredményeket érnek el, úgyis elviszik őket...

A szovjet recept

A sportélet átszervezésében szovjet mintákat követtek. Nikonov és Szamoulkov tanácsadók 1951. február–márciusában készült jelentéseik szerint azonban fölöttébb elégedetlenek voltak a helyzettel. Megállapították, hogy az „ellenség beépült” a megyei, járási és városi testnevelési bizottságokba. A szovjet kritikusok az OTSB-t sem kímélték. A legfelső sportszerv pártszervezetét gyengének ítélték, az átszervezést pedig túlságosan vontatottnak találták. Úgy vélték, hogy „Hegyi elvtárs a fokozatosságot összetéveszti a lassúsággal”. Megállapították azt is, hogy a sportolók „széles tömegeit” nem győzték meg az átszervezés előnyeiről. A felvilágosítás érdekében a tanácsadók személyesen tartottak tanfolyamokat a „vezető káderek” számára.

A szovjet tanácsadók 1951 márciusában türelmetlenül követelték, hogy az új egyesületeket heteken belül hozzák létre, ami lényegében meg is történt.

Az MHK-mozgalom

A magyar párt- és sportvezetés kísérletet tett a szó legszorosabb értelmében vett tömegjellegű testedzés meghonosítására a „Munkára, harcra kész” (MHK-) mozgalom kiépítésével. A mintát a Szovjetunióban 1931 óta működő GTO (Gotov k trudu i oboronye SzSzSzR) szolgáltatta.

Az MHK szervezése 1949-ben kezdődött, majd a következő években bontakozott ki a kampány. Az MHK más és más sportágakból összetett próbák rendszerére épült. A jelentkezőnek különböző sportágakban szinteket kellett teljesítenie, és eredményes próbázás esetén jelvényt kapott. A követelmények között gyorsasági, ügyességi és állóképességi kritériumok szerepeltek. Ezeket futással, úszással, kerékpározással, gyakorló kézigránátdobással, kislabdahajítással, függeszkedéssel, laposkúszással stb. lehetett teljesíteni. A próbákra való felkészülés – az MHK szabályzata szerint – lehetővé teszi „a magyar dolgozók erkölcsi és testi tulajdonságainak kifejlesztését azáltal, hogy a munkára és a haza védelmére irányuló készségüket fokozza és megacélozza.”

A sportegyesületekre az 1950-es évek elején állandó és roppant nyomás nehezedett a próbázók számának növelése, az irdatlanul magas tervszámok teljesítése érdekében. S ha netán nem volt elegendő számú résztvevő, akkor maradt az ősi módszer, a számok „kozmetikázása”. Az MHK mérlegét így vonta meg az MDP Központi Vezetőségének 1954. december 15-i határozata a testnevelési és sportmozgalom helyzetéről: „Az MHK testnevelési rendszer nagymértékben elvesztette népszerűségét, adminisztratív kampányfeladattá vált, melyben a tömegek nem szívesen vesznek részt, melyet sportszakembereink többsége nem szívesen támogat. A többszázezres próbázások mögött gyakran nem állnak tényleges teljesítmények, sok a valóságnak nem megfelelő jelentés. Ennek következtében az MHK nem vált testnevelésünk és sportunk alapjává.”

Nemzetközi színtéren

Az OTSB még a hidegháború csúcspontján, 1950–53 között is folyamatosan szorgalmazta a legjobb sportolók nemzetközi szereplését. A találkozók száma évenként jóval meghaladta a százat. A sikereknek a pártvezetés jelentős propagandahozamot tulajdonított, úgy vélte, ezek hathatósan szolgálják a rendszer népszerűsítését – amelyre ugyancsak rászorult. Sőt, ahogyan fogyott a „panem”, úgy növekedett a „circenses” szerepe a magyar társadalom manipulálásában. Rákosi egy lakonikus feljegyzése szerint „1950–51-ben tervszerűen növeltük a találkozókat. Olimpia”.

A sportvezetés helyzete nem volt könnyű. Hiszen az internacionális bajnokságok, válogatott találkozók többsége a vasfüggöny túlsó oldalán zajlott le. Minden alkalommal számolni kellett azzal a kockázattal, hogy néhány sportoló „a szabadságot választja”. A prevenció érdekében a külföldre, nem csak Nyugatra, utazó csapatokat mindig politikai felügyelő, általában az OTSB, a pártközpont vagy a SZOT vezető beosztású munkatársa kísérte. A névsort minden esetben az Államvédelmi Hatóság priorálta, az ÁVH engedélye nélkül a Belügyminisztérium útlevélosztálya nem járult hozzá a határ átlépéséhez. Gyakorta előfordult, hogy az ÁVH kifogást emelt egyes sportolók részvétele ellen. Többnyire azonban Hegyi Gyula vagy Sebes Gusztáv megvétózta a tilalmat arra hivatkozva, hogy az illetők nélkül a magyar csapat vereséget szenved, vagy értékes győzelmektől, helyezésektől esik el, ezért szereplésük nélkülözhetetlen. Saját személyükben vállaltak akár írásbeli garanciát pártfogoltjaikért. A végső fellebbezési fórum Farkas Mihály volt, aki a sportvezetők kérésére rendszerint felülbírálta az ÁVH határozatát.

1952-ben a finn fővárosban rendezték meg a XV. nyári olimpiai játékokat. A magyar előkészületek korántsem csupán a pályákon, az uszodákban és az edzőtermekben zajlottak. A párt- és sportvezetés nagy figyelmet fordított a politikai és biztonsági teendőkre a disszidálások megelőzése végett. A tatai és a budapesti edzőtáborba egy-egy központi pártszervezőt, az egyes sportszakágak mellé 14 politikai munkatársat és 3 államvédelmi tisztet osztottak be. Feladatuk kettős volt: politikai felvilágosításnak nevezett agymosás, valamint a sportolók szemmel tartása az edzőtáborokban és az olimpia színhelyén.

A magyar csapat Helsinkiben addig el nem ért és azóta alig megközelített teljesítménnyel 16 arany-, 10 ezüst- és 17 bronzérmet nyert. A nemzetek rangsorában az Egyesült Államok és a Szovjetunió után a harmadik helyen következett. Az olimpiára kb. 15 millió forintot és 72 ezer dollárt költöttek. Akkoriban ez bizony nagyon jelentős összegnek számított! Hiszen pl. az Országos Tervhivatal 1952 augusztusában a következő évre Budapest népművelési keretét, a színházakkal, kultúrotthonokkal, múzeumokkal stb. 10 millió forintban, a lakásépítési keretét 17 millió forintban szabta meg. Gerő Ernő egy feljegyzésében meg is állapította: „Egészében az olimpiász (sic!) nem olcsó dolog”.

A pártvezetés – ha már ennyit költött rá – a sikert természetesen igyekezett hasznosítani „a népi demokrácia jó hírnevének öregbítésére, a párt, az államhatalom, az 5 éves terv népszerűsítésére és a sportmozgalom fejlesztésére”.

Az MDP sportpolitikai eredményességének idehaza talán még az olimpiai győzelmeknél is jobban méltányolt újabb csúcspontját az jelentette volna, ha 1954 júliusában az „aranycsapat” megnyeri a labdarúgó világbajnokságot. A biztosra vett győzelem hitében a magyar–nyugatnémet döntő előestéjén az OTSB grandiózus ünneplési és jutalmazási tervet dolgozott ki. A nagygyűlésen 120-140 ezer ember megjelenésére számított a Sztálin (később Felvonulási) vagy a Kossuth Lajos téren, 500 fős monstre fogadást, valamint kitüntetés- és pénzözönt vett tervbe. Sebes Gusztáv és a 11 játékos fejenként 50 ezer forintot kapott volna. (Összevetésül: a helsinki olimpiai bajnokokat 10-10 ezer forinttal jutalmazták, kivéve a több érmet szerzett Keleti Ágnes és Korondi Margit tornásznőket, továbbá az olimpiai bajnok futballcsapat tagjait, akik 20-20 ezer forintban részesültek. 1953-ban az évi átlagos kereset 11 280 forint volt.)

A döntőt a magyar csapat elvesztette. A csapatot Hegyeshalomnál csak két második vonalbeli politikus üdvözölte, meglehetősen röviden, a fővárosi ünnepségből pedig csak egy szűk körű vacsora maradt. A vereség után Budapesten első ízben került sor rendszerellenes jellegű utcai tüntetésre. Holott bőven lett volna egyéb ok is tiltakozó demonstrációra, de hiába, volt-e fontosabb dolog a futballnál?

2. Képek




1. HORVÁTH Zsolt

HORVÁTH Zsolt

Kinizsi, Bástya, Vörös Lobogó

A sportegyesületek államosítása, 1949–51

Az 1953. évi első osztályú labdarúgó-bajnokság élén a Budapesti Vörös Lobogó csapata végzett, megelőzve a Budapesti Honvédot és a Budapesti Vasast. A tabellát böngészve, a tizennégy csapatos első osztály klubnevei között még jó néhány, a mai fülnek ismeretlenül csengő elnevezést találunk: Budapesti Kinizsi SE, Szombathelyi Lokomotív, Sztálin Vasmű Építők. Emellett az is feltűnhet, hogy Bányász – Dorog, Salgótarján – egyesületből kettő, Honvédból szintén kettő – a fővárosi klub mellett a szegedi –, míg Vasas Sportegyesületből összesen három – budapesti, győri, csepeli – található a mezőnyben. De hol szerepelt akkor – például – a Ferencváros, amely, ahogy a klub krónikái büszkén hangoztatják, a mai napig egyszer sem esett ki az első osztályból?

Államosítás, centralizálás

A magyar sportmozgalom nagyarányú átalakítása 1949-ben vette kezdetét. Megelőzte ezt egyfelől a hagyományos, ágazati-szakmai alapon szerveződő szakszervezeti mozgalom 1948. végi, kommunista elképzelések szerinti – a Szovjetunió mintáját másoló – iparági átszervezése. A több évtizedes múltra visszatekintő, sikeres érdek-képviseleti intézményrendszert megfosztották megszokott feladatkörétől, ehelyett – lényegében államosítva – munka(verseny)szervezési, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban fizikai nevelési feladatokat bíztak rá.

A sportmozgalom átszervezésének másik előzménye a kommunista hatalomátvétel részét képező, a gazdaság minden területére kiterjedő államosítás volt; a magántulajdon felszámolása a tradicionális, a korszakban használt kifejezéssel „társadalmi” egyesületek anyagi ellehetetlenülését is magával hozta. A klubok addigi támogatói elvesztették vagyonukat, a vezetőket adminisztratív, erőszakos eszközökkel eltávolították. De ha ez nem így történt volna is, az üzleti vállalkozás elvi alapon volt összeegyeztethetetlen a „dolgozó nép sportmozgalmával”, hiszen az az ideológia által sulykolt magasabb erkölcsiség alapján állott. Az államosított sportélet ugyanis többek között alkalmat teremtett a társadalom egészére kiterjedő tömegsportmozgalom bevezetésére is (szemben az elmúlt rendszer részint üzleti alapú, részint az elitre korlátozódó sportjával).

A sport államosítása a sportirányítás centralizálásában is megmutatkozott. Az első központi sporthatóság, az Országos Sporthivatal már 1948. márciusban megalakult. Az MKP rögtön 1945-től megkülönböztetett figyelmet szentelt a sportnak, kihasználva a benne rejlő propagandalehetőségeket, így nem csoda, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium keretében működő új szervezet élére államtitkári beosztásban a kommunista Hegyi Gyula szakszervezeti tisztségviselő került (1945 előtt évekig a politikailag exponált Vasas labdarúgócsapata intézője). A sport feletti ellenőrzés és irányítás szempontjából legalább ilyen fontos intézmény volt a párt sportkollégiuma, illetve a Szakszervezetek Országos Tanácsának sportosztálya. (Utóbbi élén a szintén kommunista Sebes Gusztávval).

A még fokozottabb központosítás következő lépése az 1951. évi 2. törvényerejű rendelettel megalakított Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) életre hívása volt. Ez a szervezet immáron közvetlenül a minisztertanács felügyelete alá tartozott. A központi akarat végrehajtásának eszköz

tankonyvtar.hu · web viewhistória 2003-089 história 2003-089 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents