A HALÁLGONDOLAT FEJLŐDÉSE

HÁROM SZÁZAD MAGYAR LÍRÁJÁBAN

ÍRTA:

PERÉNYI J. LÍVIA.

( 1 9 3 4. )

3

A POGÁNY HALÁL-ELGONDOLÁS.

A metafizikai érdeklődés az emberi lélek legősibb slegtermészetesebb szükségletéből fakad. Alapja a mindenttudniakarás, a telje« tisztánlátás vágya, hajtóereje pedig az anagy nyugtalanság, melyet a transzcendens ismeretlen sejtése,a végtelenség gondolata s a kikerülhetetlen szükségszerűségérzése támaszt az emberben. A kezdet és vég, a lét és nem lét,az élet és halál rejtélyére, az értelem átható világosságátderíteni, a homályos sejtések síkjából a minden kétséget kizáróbizonyosság szintjére emelkedni, meg nem szűnő törekvés,örökkön lobogó vágy. Hit, tudomány és művészet egyarántfeszegeti a „titokvár” nyitját, mindegyik szeretné fellebbentema fátyolt a teljes bizonyosságról, melyet a bölcs Isten kezegondosan takar szemeink elől.

Az emberélet számtalan problémája és csodálatos misz-tériuma közül, minden időben a halálé izgatta legjobban azembereket. Mint fájó kérdés, mindig élt a lelkek mélyén.Titokzatossága, ismeretlensége ma ép úgy megremegteti lelkün-ket, mint az ősemberét. Évezredek kultúrája nem tudottvilágosságot vetíteni mibenlétére, előtte eltompul az értelem„megvakulnak látó szemeink”, részünkre ép úgy titok, ide-genség, mint volt az ősembernek. Nem tudjuk, hogy mikor,hogyan és miért jön, csak érezzük szükségszerűségét, kérlel-hetelen voltát. „Miképen meghal a bölcs, azonképen meghala bolond is” — mondja a zsoltáros.

Az élet és halál elválaszthatatlanul összetartoznak,kiegészítik egymást. Megbonthatatlan egység fogja össze ekét fogalmat. Egyik se képzelhető el a másik nélkül. Ha nem

4

élne bennünk a halál tudata, nem is tudnók, hogy élünk.Élet és halál! Titokzatos két ellentét, melyek értelmet adnakegymásnak és egyensúlyban tartják egymást Két határpont,melyek közt halandó életünk mozog, a „vonalnyi lét”” mindenreményével és lemondásával.

Az élet és halál szükségszerű összefüggését a letűntkorok emberei ép úgy átérezték, mint mi. S a tudat, hogyminden lény fejlődésében természetszerűleg elérkezik az idő-pont, melyben az egyéni élet a nemlét bizonytalan homályábahull, mélyen belemarkolt a lelkekbe s irányítólag befolyásoltaaz emberi eszmélődést, megindulásától máig. Ez a szomorúbizonyossági volt az a formáló elv, mely az emberiség világ-szemléletét kialakította, ez — volt az az alapmotívum melybőlkiindulva, különböző idők lelkisége a maga életképét meg-rajzolta. Az élet és halál egymásbaszakadása, a pozitív ésnegatív létnek szomorú ölelkezése hozta magával az élet éshalál fogalmának az emberi tudatban való korrelativ felmerü-lését. Különböző idők embereinek élet és világszemléletekülönböző halálfogalmat involvált. Azért a fejlődés folyamána halálképzet mindig más formában bukkan fel.

Az antik világ, amely a voltaképeni filozófiai spekulá-ciókat megindítja, teljes odaadással hajlik a metafizika problé-máihoz. Kutató tekintetét a világegész, a mindenség feléfordítja s annak teljességéből igyekszik „kilátni” a valóságminden mozzanatának értelmét. A halál rejtélyének kuszavalóságát is ők kezdik felfejteni. Pláton — akiből kiindulvafejlődött és teljesedett ki az európai filozofálás, — legköltőibbdialógusában szól a halálról. A test és lélek elválásának tartja.Szerinte az életben nem teljesedik ki az ember lényege, csaka halálban. Az élet csak előkészület a halálra.

Senecánál is a halálon van a lét súlypontja, „tota vitadiscendum est mori.”

Epikuros — kinek felfogását szószerint magáévá tetteCicero is — egész filozófiájára jellemző léleknyugalommal áll

5

szemben a halállal. „A halál nem érdekel bennünket —mondja. — Ha itt a halál, akkor már mi nem vagyunk itt sha mi itt vagyunk, nincs itt még a halál.”

A stoikus császár, Marcus Aurelius elmélkedéseiben isgyakran felbukkan a halál gondolata. Tisztán fizikai jelenségaz ő szemében. Úgy tekinti, mint ami emberi természetünkbőlönként következik. Sem okát, sem következményét nemkutatja. „Mi a halál? Ha önmagában véve nézzük és azértelem nekünk jutott részével lehántjuk róla mindazt, mit aképzelődés rákent, kiderül, hogy semmi más mint a természetműve.... Nem egyéb mint az őselemek bomlása, melyekbőlminden élőlény összeállt. Aki pedig a természet művétől fél,az olyan, mint a gyermek.” Sajátságos felfogását megvilágítjaaz élet és halál mivoltára vonatkozó megjegyzése: „Beszálltál,hajóztál, megérkeztél, szállj ki.”

Nem lehet célja e dolgozatnak végigkísérni a halálképkialakulását a fejlődés minden szakaszán. A klasszikus világlegjellegzetesebb halál-elgondolásai bepillantást engednek akor egész lelkébe, abba a cél nélküli, tétova iránytalanságba,melyből csak a legképtelenebb közöny, vagy legsivárabbpesszimizmus bontakozhatott ki.

A KERESZTÉNY HALÁLKÉP.

A kereszténységben a halál fogalmával új metafizikaimegvilágításban találkozunk. A kereszténység új lelket lehela régi formákba, átértékeli az antik intellektualizmus értékeit.A halál nem a törekvések, vágyak, tevékenységek megszűnését,nem pusztulást jelent, hanem új életet, a beteljesedést. A halálugyanis két utat nyit meg az ember előtt. Egyik a Krisztushalálával megszerzett örök életbe, a másik a bűnökkel ki-érdemelt örök kárhozatba vezet. A halálnak ebben a sajátságos

6

Janus-arcú beállításában rejlik a keresztény hit megmérhetetlenfölénye a pogány felfogással szemben. A kereszténység a jóés rossz, a fény és az árny, a boldogság és a kárhozat lehető-ségével helyettesíti a pogány halál vigasztalanságát. A keresz-tény halál jutalmaz és büntet, felemel és lesújt, életet ad ésmegsemmisít. Ebben az átértékelő erőben rejlik a kereszténységjelentősége. Aristoteles még így összegezi élete eredményeit:„Incertus vixi, dubius moríor, nescio quo vadam”... SzentPálból már a biztosság öntudata szól: „Tudom kinek hittemés bizonyos vagyok benne, hogy az én őnála letett kincsemetmegtartotta nekem ama napra”... így az evangélium melegfénye belevilágit a lelkek sötétségébe s átalakítja azt a sivárélet és világképet, melyet az antik filozófia kialakított.

Szt. Pál apostol a halált a bűn következményének fogjafel s ezzel nemcsak az emberiség halálát határozza meg alap-vetőleg, hanem az életét is. Óriási a hatás, amit az a tanítás, hogya halál a bűn zsoldja, az emberiségre tett.1 A keresztény emberennek következtében a földi élet tartalmát a bűn kerülésébencélját az Istenben látja; így alakul ki az a földtől elvonatkozó,az életet megvető felfogás, melyet teljes egészében megismer-hetünk Szent Ágoston egyetlen mondatából. „Életnek mond-hatjuk-e azt, amit itt e világon leélünk? Azt az életet, amelyeta vér bujává iszapol, a fájdalmak elgyengítenek, a szenvedélytüze kiszikkaszt, a légkör beteggé tesz, az ételek felpuffasz-tanak, a böjtök meggyötörnek, a tréfák szórakozottá tesznek,a szomorúság emészt, a gond szorongat, a nyugodtság, agondatlanság elernyeszt, a gazdagság kevéllyé és hetvenkedővétesz, a szegénység lesújt, az ifjúság felemel, az öregség meg-görbít, az elerőtlenedés megtör, a szomorkodás lenyűgöz.”

Ez a megvetett, lekicsinyelt élet „e gyötrelmes földivándorlás”, ez a csupa rossz és csupa rút nem lehet cél. Ezcsak az út, melyen az ember „lelkében bűne tüskéjével,

1 Walter Rehra: Der Todesgedanke in der deutschen Dichtung. Halle 1928.

7

nyakán a halál igájával bukdácsol” az örök jó és az örökszép, a végtelen Isten felé.

A bűn mély jelentőségét Szent Ágoston is átlátja. Azember osztályrésze a bűn s ennek zsoldja a halál. „És méltánvan ez igy Uram — mondja — mert tetteinknek méltó jutalmaaz, hogy a semmiség felé tartsunk mint a leeső víz.” A bűnbe-esés következtében szembekerül egymással a jó és a rossz,beáll a dualizmus isten és világ között. így a földi világmessze esik Isten országától. A bűnös emberiség itt bolyonga siralom völgyében s lelkét olthatatlan vágy tölti el a leg-főbb jó az Isten és az örök haza után. Az egész földönlét csakelőkészítés, zarándokút s fájó hazavágyás. Így lesz a keresz-tény hit felfogásában a rosszból jó, a sötétségből világosság sa halálból örök élet.

HÄROM SZAZAD IRODALMI ARCA.

Az élet és halálnak ezzel a szigorúan keresztény szelleműfelfogásával találkozunk mindvégig régi irodalmunkban. Az amegmérhetetlen horderejű egyetemes hatás ugyanis, mely iro-dalmunkat életre ébresztette s a fejlődés útján megindította, akereszténység. Ez az eredet mélyen beleszántott irodalmunkbas annak jellegét eleve meghatározta. Irodalmunk termékei alegrégibb emlékünktől kezdve, három századon át tárgybanés szellemben vallásosak. A mélyről buzgó vallásosság az azindíték, mellyel a fejlődés minden szakaszán találkozunk.Líránknak is ez az alapszíne, költőinknek kiapadhatatlan for-rása, meg nem szűnő ösztönzője. A kereszt jegye végigkísértelíránk fejlődését, a legújabb időkig. Nincs szellemi áramlat,mely irodalmunk egészét annyi ideig kizárólagos hatalma alatttartotta volna ! így természetes, hogy az élet és halál problé-mája is a keresztény gondolatvilágból sarjad ki, keresztény

8

szellemű megvilágítást és megnyilatkozást keres a legrégibbidőktől kezdve.

A középkorban „az emberek látóköre még térben ésidőben viszonylag szűk körre szorítkozott. A középkori világ-ban csak egy életformát találunk, mely az emberek vágyódásátkielégítette, a szent életet, csak egy társadalmi eszmét, a civitasDei egyetemes gondolatát, csak egy metafizika-theológiát,mely felbonthatatlan egységbe foglalta a hit és tudás tartalmátés felölelte a kornak egész egyetemes szellemi műveltségét.”1

A középkori szellem homogenitását átörökítette a XVI.és XVIL sz. Az egységes mély vallásos érzés középkori erővelél tovább s ez meghatározza e korbeli költészeti termékeinket.A vallásos érzés teljesen megüli a lelkeket és vakká tesziminden más problémával szemben.

A XVII. században már bővül az irodalom köre, de azáltalános érdeklődés még a vallásos irodalomé. Az irodalomlényegében még ugyanúgy „ancilla theologiae” mint a meg-előző századokban.

XVI. és XVII. sz.-beli líránknak e korbeli kéziratos ésnyomtatott énekeskönyveink a kódexei. Ezekből láthatjuk,hogy miként fonódik össze egyházi és világi líra, katholikusés protestáns költészet. Mert bár dogmák és szertartásokdolgában szembe szökő volt is a különbség katholicizmus ésprotestantizmus között, világszemléletük és erkölcstanításuknem különbözött. Így e két századbeli líránk tanulmányozásánálnem teszünk megkülönböztetéseket, nem vesszük figyelembeazt az áthidalhatatlan távolságot, mely a két felekezetettörténetileg elválasztotta, csak az uralkodó vallásos érzéstvizsgáljuk. Ez a vallásosság ugyanis egyformán mélyről buzgó,meggyőző erejű, a túlvilági eszmény felé törekvő hitből táplál-kozott mindegyik felekezetnél s egyformán magasztos élet-

1 Thienemann Tivadar: A szabadgondolkodás első nyomai a közép-korban. Minerva 1922.

9

elveket hangoztatott. Ez a vallásosság irányítja e két századembereinek gondolkodását, ez színezi világképüket, ez adirányt és célt életüknek és értékeléseiknek s ez szabja mega halálfogalomnak kialakulását is,

A XVIII. sz. szellemisége már nem mutatja azt azaránylagos egységet, mint az előző századok. À vallás primá-tusa nem kizárólagos, egyéb mélyenható áramlatok szántanakszellemi életünk ugarába és sokrétegűvé gazdagítják. Ez akulturális színesedés természetszerűen magával vonja az em-beri lélek differenciálódását is. Sok irányúvá válik az érdeklő-dés, gazdagszik a lélek, színesebb a világkép. Irodalmunk akülönböző ráhatások átformáló erejét csak a század másodikfelében tükrözi. A XVIII. sz. első fele nem hoz semmi újat,a XVII. sz. egyenes folytatásának, értékei továbbfejlesztőjénektekinthetjük. Ε század első felének lírai termékei a gondolatés az érzelem-szegénység, fásult nemtörődömség, tétovaakaratnélküliség sivár képét nyújtják. Mintha nem lett volnaérzés, mely hevít, gondolat mely ösztönöz, akarat, melycselekvésre bir! Üresség, unalom cél és vágytalanság mindenütt.A vallás ihlető ereje azonban, ha nem is olyan intenzíven, mintaz előző századokban, de most is kitartóan serkenti íróinkat.Eredeti ötlet, kezdeményező erő és fantázia hiányában,vissza-visszatérnek a vallás örökvizü forrásához és abbólmerítenek. Az előző századok termékeny tarlóján szedegetneks átveszik formáit, kifejezéseit, eszméit, gondolatait. A halállalszemben való állásfoglalásuk így itt is természetesen és ön-ként következik a vallásos felfogásból. S miután a XVIII. sz.első fele az előző idők megállapításait és hitét szinte válto-zatlanul magáévá teszi, anélkül, hogy saját lelkületéhez alkal-mazná, a halál-fogalommal is az előző idők megvilágításábantalálkozunk.

Mindezeket összevetve, a halálfogalom fejlődési vonalalíránkban a legrégibb időktől a XVIII. sz, második feléig egyirányú. A XVI. és XVII. sz. egységesen vallásos légköréből,

10

a dogmák szorító öleléséből indul útjára a halálgondolat s aXVIII. sz. első felének passzivitásában változatlan marad.Csak a század második felében vesz fejlődése új irányt. Csakakkor válik meg származásának jellegzetességétől, a szigorúanegyházias szellemtől s válik filozófiai fogalommá.

A fejlődést végigkísérni, ha egyhangú és fárasztó is,nem haszontalan. Mert a halálkép kialakulása szorosan össze-függ az élet értékelésével, az élet és halál kérdésének fel-fogása pedig az ember legmélyebb énjében gyökerezik. így aa fejlődő halálgondolat útját járva, három század emberénekélet és világszemlélete, három század lelkülete tárul fel elénkőszintén, leplezetlenül, emberien.

A KERESZTÉNY, SZIGORÚAN DOGMATIKUS HALÁLFELFOGÁS LÍRÁNKBAN.*

A halálgondolat líránkban a protestáns korral tűnik fels teljesen a kor szellemének megfelelőleg alakul.2 Egész líránkfejlődésében nem találunk még egy időszakot, amely annyiraa halál jegyében keresne megnyilatkozást. A századnak izzóvallásossága, a kereszténység tanítása hozza ezt magával. Akeresztény felfogás gyötrő bűntudata, — melyet Pál apostolgyökereztetett meg a lelkekben — és a halál, mint a bűnszomorú következménye, középponti helyet foglal el a korgondolkozásában. A haláltudat valósággal lenyűgözi a lelkeket.Mintha nem tudnának kínzó gondolattól szabadulni, fáradha-tatlanul, kötelességszerűen hangoztatják a memento mori-t.

1A megállapítások alapjául szolgáló munkák jegyzékét a Bibliográfiá-ban adom.

2A halálgondolat megkapó lírai fogalmazásban, már a kódexek korá-ban fellelhető. Ez a haláltánc azonban, mint nem eredeti magyar meg.nyilatkozás, fejtegetésünkből kimarad.

11

Mintha Seneca tanácsát, „ut nunquam mortem timeas, sempermortem cogita” — igyekeznének megvalósítani! Nem gondol-nak másra, csak a halálra- Azt énekelik két és fél századonát egyhangúan, színtelenül, minden költőiség nélkül, az emberielmúlás tragikus mélységének ihlető erejét nélkülözve.

Az élet és halál tényét énekszerzőink szigorúan dogma-tikus álláspontról értékelik. Így nem a halál metafizikaijelentőségét domborítják ki, hanem csak azért elmélkednekróla, mert legmegrázóbban testesíti meg a földi mulandóságot,por és hamu voltunk megfellebbezhetetlen valóságát. Maga ahalál jelensége megszabadítva minden világi és időbelitől,nem válik kérdéssé, de nem is válhat. Mert a halál a dogmákszolgálatában áll, s vele kapcsolatban csak a lélek sorsánakbiztosítása a lényeges. „Egy a szükséges, mentsd meg lelke-det”. S ennek a célnak szolgálatában áll költészetünk két ésfél századon keresztül. így a vallásos érzés és a halálgondo-lat, elválaszthatatlanul összefonódnak líránkban. Ez magya-rázza azt a sajátságos tényt, hogy igazi jellegzetes halálkölté-szetünk két és fél századon keresztül nincs is. Énekszerzőínkönmagában nem értékesítik a halálgondolatot. Minden érzésta vallás síkjába játszanak át, így a halált is csak hitüknek,Istent sóvárgó vallásosságuknak megvilágításában látják. Méga „temetéskorra való énekek”-ben is, amelyek alkalomszerűsé-güknél fogva a halál tényéhez kapcsolódnak — s amelyekrefejtegetésünk éppen ezért joggal számíthatna — szinte mellé-kessé válik a halál gondolata. Ezeknek súlypontja ugyanúgyIsten és az örökkévalóság dicsőítésén nyugszik, mint énekes-könyveinké általában. Rendeltetésüket a címen, s a halottszemélyére vonatkozó utalásokon kívül csak az árulja elnémelyikben, hogy „az holt ember szóll állapotíya felől”.Máskülönben teljesen beleolvadnak a Szentírást fáradhatatla-nul idézgető vallásos költészetbe. Ez a körülmény teszi majdérthetővé, a keresztény dogmatikus halálelgondolás szín-

12

telenségét, jellegzetesség nélküli, élettelen beállítását, fejlődéstnélkülöző, merev, sablonszerű voltát

Énekes könyveink kivétel nélkül Istenben bízó hitükbőlkiindulva jutnak el a halál valóságához. így a halál jelentősé-gének festése, szinte másodrendű fontosságúvá válik ezekbenaz énekekben, középpontban a megváltás ténye és nagyszerű-sége áll Az embert Isten boldogságra teremtette, de Ádámbűne a halálba és kárhozatba vezető utat nyitotta meg előtte.Ádám örökségeként minden ember osztályrésze a bűn ésennek zsoldja a halál. „Quis est homo, qui vivet et non videbitmortem?” Ebben rejlik az emberi sors tragikus mélysége.Születnünk, élnünk kell és a kényszer ellen óvást hasztalanemelünk. Végzetes szükségszerűséggel nehezedik ránk a létés elmúlás. Nem tudunk nem élni és nem tudunk el nemmúlni. Sújt mindannyiunkat az örök törvény, hogy lennünkkell. A lét véges, esetleges, mely célját a végtelent csak ahalálban, a nemlétben, a megsemmisülésben érheti el. Ez amegrázó embersors, az elrendeltség bénító tudata megüliénekszerzőink lelkét és a maguk egyszerű eszközeível, hangotadnak ezeknek az érzéseknek. „Aki maga felől azt vallja,hogy ember, azt is hozzátegye hogy nyomorult ember, válto-zások alá rekesztetett ember, sőt majd elromlandó és halandóember.”1 Embervoltunkkal együttjár halandóságunk tudata,születésünkkel magunkkal hozzuk a pusztulás biztosságát„változó időnek csak ragadómannia, szomorú életünk halálnakprédája.”2 Halandóságunk okát kutatva, Szent Pál tanításáhozutasít az egyház: a bűn zsoldja a halál. Ádám és Éva bűnehat ki valamennyiünk sorsára, bűnhődésünk sújtó felelősségeránk hull vissza. A bűnhődés gondolata, a halál büntetőjellege beleévődik énekszerzőink lelkébe s nem tudnak ettőlszabadulni. Az ősember bűnét s annak az emberiség sorsára

1 Újfalvi: Halotti temetésekre való énekek 1694.2 Mihál Farkas gyűjteménye,

13

kiható megdöbbentő következményét latolgatják s a halálrejtélyének, szükségszerű bekövetkezésének megoldásaként,az ősszülők bűnbeesését elfogadható magyarázatnak tekintik.A keresztény hit megvilágításában, teleologikus szükségessé-get hangoztató tanításában ez a felfogás tűnik fel a leg-természetesebb és legmegnyugtatóbbnak. Halálénekeink mindebből a szemszögből nézik az elmúlás tényét. Vétkeztünk sbűnünknek halál az ára. Ez a megállapítás azonban a krisztusimegváltás csodája nélkül igen vigasztalanul hangzanék. A meg-döbbentő megsemmisülés gondolatát kiküszöbölte a keresztény-ség, így a halálfélelmet túlharsogja a feltámadás öröméneke,mert megígértetett, hogy „omnis qui vivet et credit in me,non morietur in aeternum”.

A keresztény hit évszázadokon át nem csökkenő hatásátebben az életet adó, átértékelő erőben kell keresni. Nagyhordereje abban rejlik, hogy „eszmékkel töltve meg a pusztasirt”, vigasztaló fénysugarával belehasított az örök sötétségkétségbeejtő ürességébe, hogy új célkitűzéseível hitet és re-ményt adott a lesújtott emberiségnek.

A mély keresztény hit magyarázza halálénekeink meg-nyugvó hangját. A túlvilági élet biztossága hangzik énekeink-ből. Kételkedésnek nyomát se találjuk. A halál zord valóságamegszelídül a mélyről fakadó istenhit melegétől: „A ki eachszárazon a halálról emlekozic: bezzec meg íyed es meg rettenaz”1 írja Heltai Gáspár. Enekszerzőink nem is elmélkednekcsak „szárazon” a halálról. Az ő halálképzetükkel egyidejűlegfelmerül mindig az örök dicsőség és örök kárhozat lehetősége.És éppen ez a tény magyarázza meg halálköltészetünk fejlő-dés irányának egyoldalúságát, esztétikai értékük és értékelé-sük alacsony fokát. Mert énekszerzőink a halálról szólva,nem tudnak megszabadulni az örök kárhozat lehetőségénekgondolatától és énekeik súlypontja a pokol elkerülését célzó

1 Vigasztaló könyvecske 1553.

14

intelmeken nyugszik. Így maga a halálgondolat az énekekbetűzdelt óvások és intelmektől szinte ki se látszik, lírai termé-keinket pedig, — amelyek természetüknél fogva az anyagtalanvalóságok, földtől való elvonatkozások magasságáig szállhat-nának, — a legalaposabb tanítóköltészetté súlyosítják. Azegyház tanítása a jó élet és jó halál összefüggéséről, olyanmély nyomot hagyott a lelkeken évszázadokon keresztül,hogy semmit sem tartanak fontosabbnak a boldog halálravaló készületnél. „Semmi tudomány, majd ilyen szükséges éshasznos nem lehetne” — írja Károli Péter.1 Ez általános meg-győződés. Sibolti Demeter szerint „Dragab tudomány nincsen,mint hogy az ember boldogan tanullyon meg halni”2... Szinteszószerint ezt halljuk még a XVIII. sz.-ban is. „Mert valaminta Testi ételek között életünk táplálására legszükségesebb amindennapi kenyér, ugy az lelki életnek megőrzésére az egészKeresztyéni gyakorlási s Exercitiumi között, embernek leg-szükségesebb, az mindennapi Halálra való meg-emlékezés.”3

Kötelességüknek érzik embertársaikat a jó meghalás fel-tételeivel megismertetni. így támad az „ars moriendi”-k egészsorozata. Károli P., Sibolti, Heltai, Kultsár és mások, vigasz-taló könyvecskét „szedegetnek” az Isten igéjéből, mert remélik,hogy „soc tob meg keseredet lelkű Keresztyéneknek” lelkiüdvét mozdítják elő. Szerintük jó élet és jó halál korrelativfogalmak. Jó meghalás függvénye a jó életnek, így az arsmoriendik, ars vivendikké lesznek. A XVIII. sz.-ban e célszolgálatába a halotti búcsúztatók egyre növekvő számátállítják. Csak ezek nem annyira hangsúlyozottan tanító cél-zatuak. Ugy ezek, mint a vigasztaló könyvecskék, kivételnélkül a Szentírás egy-egy helyét írják át. Egyet olvasva,

1 Az halálról feltámadásról 15752 Vigasztaló könyvecske 1584.3 Boldog halálnak hajócskája 1738.

15

ismerjük valamennyit. Énekszerzőink is így járnak el, de míga vigasztaló könyvecskék részletes élet programmot adnak,addig énekeink csak általánosságban óvnak a bűntől s a halálutáni élettel kecsegtetnek. A túlvilági lét biztossága megkönnyítirészükre a földi élettől való megválást. „Az testi halálbólmegyek örök életre és meg mondhatatlan örömre, dicsőségre,kit kezdettül fogva az Chrisztus meg szerzett, az ő bennebízóknak”.1 így valóságos öröm a halál, hisz a földi élet sokszenvedése, fáradalma és gyötrelme után, kárpótlást nyújt azistenfélőknek. „El-törli az Isten köny hullatasinkat és eltawoztattya mi tolunc mi keserusegunket, mert bánat nemleszen, faydalom szem leszen, czac nagy díczoseg leszen.”2

Ugyanez a hangulata Szepetneki János halál elleni bátorítá-sának. Tuba Mihály pedig, valóságos öröméneket zeng. Hálátad Istennek, hogy kiveszi a föld tömlöcéből. Nem minthasorsa mostohasága, vagy az élet terhe elviselhetetlen lenneszámára, csak azért vágyik a halál után, mert az megnyitjaszámára az ”örök életet. A XVIII. sz.-ban még ugyanúgy atúlvilági életen nyugszik a lét súlypontja. „Mert az égbenvagyon, élet halál nelkul, bátorság, félelem és rettegés nélkül.

A szép gyönyörűség, bú s fájdalom nélkül egyenesség mindenel fordulás nélkül.”3

Sajátságos lelkületet tárnak elénk ezek az énekek! Meg-ismerjük belőlük a XVI. XVII, XVIII, sz.-beli embert, akineklelkét, gondolkozását, szellemét és kifejezésmódját uniformi-zálta a kereszténység. Csak egy a cél: Isten s hozzá egy azút, a dogmához való ragaszkodás. Az emberi gondolkodás,vágy és akarat ilyen csodálatos kiegyenlítődésével, páratlanegységével a kereszténységen kívül sehol sem találkozunk.

I Bornennssza Péter: Énekek 15822U. o.3 Boldog halálnak hajócskája.

16

Maga a halál ténye, pusztán mint adottság, nem foglal-koztatja énekszerzőinket csak az, hogy hogyan talál ránk.

Ezen fordul meg minden. „Mert a halál csak egyszer történiks ha jól orokké jól, ha gonoszul orokké gonoszul.”1 Éppenazért énekeink legnagyobb része az állandó készület fontos-ságát hangsúlyozza. Batizi András, a régi irodalom legnép-szerűbb énekében emlékeztet „az halálnak rövid órájáról.”Szintén készületre figyelmeztet a haláltáncszerű Cantio pulchrais, „mert nem kéméi senkit meg az halál” ...

Hogy a készület nagy fontosságát minél inkább hang-súlyozzák, mindegyik ének, a halál társadalmi különbségeketelsodró hatalmát igyekszik kidomborítani, „mert mind dúson,mint kolduson egyarant uralkodik.”2

A különböző társadalmi rétegek felsorakoztatása alakí-totta ki a haláltáncok sajátos szerkezetét. A halál megjelenika különböző rangú, korú, képzettségű és helyzetű társadalmiosztályok előtt és rövid monologizálás után elragadja áldozatét,aki a legkisebb ellenvetés nélkül adja meg magát. A halál-táncokcélja, minél hathatósabban érzékeltetni a halál különb-ségeket nem ismerő hatalmát. Külföldön már a XV. századbanigen kedvelt és elterjedt volt ez a műfaj, nálunk azonbancsak Heltai és Pesti fordítása, illetőleg átdolgozásában váltismertté.3 Van azonban egy megkésett, de eredeti haláltáncunka XVIII. század végéről, Udvarhelyi Szeles János munkája.A szerző tíz rendbe sorozza az emberiséget és a rendekhezegyenként szól a könyörtelen halál. A haláltánc műfajának ekésői terméke, erősen komikus hatású. A dicsekvő halálXVIIL sz-i fenyegetése eltéveszti hatását az olvasóra.

Halálénekeink, — amelyek csak a halál jelentőségétfontolgatják, — a haláltáncok mintájára előszeretettel hivat-

1 lllyés István: Soltári énekek és Halottas énekek 1693.2 Jancsó Benedek é. k. Az halandóságról.3 Dézsy Lajos: A magyar haláltáncról Magy. Bibliofil Szle. 1924.

17

koznak a különböző nagyságok szomorú példájára, de egyen-kint nem állítják őket szembe a halállal, csak nagy általános-ságban óvnak. De nemcsak a nagyok, mint a gyakran szereplőSámson, Nagy Sándor, Jonathan, Absolon, stb. testesítik mega mulandóságot az ő szemükben. „Bizontalan voltát világállapottyának, változását láttyuk ím minden állatoknak, kikma egésségben vadnak, holnap esnek torkában az halálnak.”1

A halál valóságában elkerülhetetlen bizonyosságában meg-nyugszanak, sőt örömmmel várják, csak érkezésének időpontjanyugtalanítja őket. Tudják és hangsúlyozzák, hogy aki jól él,az boldogan hal meg és mégis haláluk határozott időpontjátszeretnék tudni. Ezért irigylik a virágokat, mert „vagyonnekik határuk”, tavasztól őszig élnek. Csupán külsőségesszempontok fűtik ezt a vágyukat. „Azt sem tudhatjuk, hogytemetésünk tisztességes lészen vagy gyalázatos lészen, talána vadaknak Égi madaraknak hasok koporsónk lészen.2 Azilyen utalások azt a jámbor célt is szolgálják, hogy az olvasóannál inkább megszívlelje a halálra való készület fontosságát.

Ugyanezzel a szándékkal hangsúlyozzák a testi halálszörnyűségét, borzalmát. „Píros orczad mögh híryad, szád,szemeid bé szakadnak, feyed szédül, szüd rémül, ikes nieluedmögh nímul, Halál Szeplő mint egi gieplő, migh foyt s elmodmigh bénul.”3 Valóságos klinikai leírását adja a halálnakGönczy György egyik énekében : „Inak mikoron meg nyúlnak,izek, erek meg-szakadoznak, állunk kaptczái ropognak ésfogaink tsikorognak.”4 A Jancsó B. ék. Az halandóságrólcímű éneke a legkíméletlenebb nyíltsággal, nyersességgel festia halál szörnyűségét, borzalmát, az anyag, a test pusztulásá-nak undorító voltát. „Szerelmesid, barátayd megutálnak, orbé dugua s száj bé fogua, vonsznak ki nioszoliadból...

1 halotti temetéskorra való énekek 1694.2 U. o.3Jancsó B. ék. 17. sz.4 Keresztyén Isteni Dicséretek 1675.

18

monduan menj ki rut dögh, éltél eleget.” A hozzátartozókrészvétlensége mellett élénk színekkel ecseteli a prédára lesőíérgek örömét. „Vígan uannak s rendet álnak kigiok, békákszeregi... alig váriak, hogi bé száríjak a szirasok vermidet,hogi ragihassagi s marczongolhassagi gyöngén hízott testedet.”Az egész ének kissé groteszk. A tárgy megrendítő komoly-ságának, az előadás derűs könnyedségének éles ellentéte,rikítóan hívja fel figyelmünket az ének lényegére: „Éien snapon azért talpon oh en lelkem légy kiszen, mert az halaicsak ele al.” ...

Az előtoppanó halál tudata egész életük irányítója. Ahalál az a mérték, melyhez igazodnak, az a cél melyre törek-szenek, A halál valami biztos, megdönthetetlen, valami állandó,melyhez az életet a bizonytalant, a megdönthetőt, az esetle-gességek sorozatát alkalmazzák. És annak ellenére, hogy ahalál ilyen közzépponti helyet foglal el gondolatvilágukban,nem alakul ki képzeletükben egy egységes, jellegzetesenkeresztény halál-elképzelés. Az közös vonása összes énekünk-nek, hogy a halált nem mint folyamatot, nem mint egy bonyolultfejlődés utolsó lezáró mozzanatát, nem mint aktust, időbelitörténést fogják fel, hanem megszemélyesítik, lételt adnakneki. Úgy tekintik, mint valami megbízottat, Isten változhatat-lan akaratának eszközét, végrehajtóját. Annál inkább meglepő,hogy a halált nem mint barátot várják, de bizonyos ellensé-ges érzülettel említik. Amíg általában beszélnek róla, mintmegsemmisülésről, mint az örök élet lehetőségéről, addighangjuk ujjongó, amint azonban a halál megvalósulásáról, azelmúlást eszközlő megszemélyesített halálról szólnak, hangjuk-ból keserűség csendül ki. Ellentmondónak tűnik fel ezen aponton az énekszerzők felfogása. Valami tétova határozatlan-ság, botorkáló iránytalanság jellemzi a halálra vonatkozó el-képzelésüket. Énekeinknek ebből az ellentétes, két irányúhangulatából egész homályos sejtetését vehetjük ki a „halál”és „meghalás” közti különbségnek. Talán úgy fejezhetjük ki

19

énekszerzőink egész halvány törekvését, hogy különbségetakarnak tenni potenciális és aktuális halál között. A haláltők ugyanis egy építő és romboló törekvés szintézisének fogjákfel. Az előbbi biztosítja a lélek életét, az örökkévalóságlehetőségét, az utóbbi pedig a pusztító folyamatnak testimegvalósulását eredményezi. Ez a mindenkin beteljesedő,mindentől független testi halál az, amit megszemélyesítenek.Ugy állítják elénk a halál személyét, mint aki alattomban,orvul, rosszinduíatulag tör életükre. „Loppa iő rad az halai sfad alattomban ki uagja.”1 Erre utal ez a figyelmeztetés is:„Mert az halál dulful utánatok.” A saját tehetetlenségüketakarják érzékeltetni a halállal szemben az ilyen kitételek:„halál horgán, tőrén megakadunk”. A halál elengedhetetlenkelléke a horgon és tőrön kívül a gonosz fulánk, a nyíl,leggyakoribb a kasza. Van egy XVI. századi énekünk, melya többitől elütő módon, egész különleges felkészültséggelábrázolja a halált. „Bokros, sürü haraggal, harsog trombitájaés keservesen zendül ő haragos dobja, mert szomorún fújjahalálthozó sípja, hogy fel vagyon vonva embertölő ijja.”2 Ahalál állandó jelzői: szörnyű, irigy, sárga, mindent összerontó,vak, keserves, kegyetlen. A halálnak „szárazcsont a szíve,hasonló aczélhoz mind egyenlőképen szegényhez, gazdaghoz.”3

A halálnak ez a diktátori jellege, végzetes kímélet nem isme-rése, a XX. századig állandó motívuma líránknak. Mindentelsodró hatalmát, a haláltánc énekek vigasztalan tehetetlensé-gének hangján, úgyszólván valamennyi énekünk megszólaltatja.Hogy líránkban mennyire színtelenül, minden költőiség nélkülnyilatkoznak meg a halállal kapcsolatos érzelmek még a XVIII.században is, idézzük ezt a motívumot értékesítő, néhánylírikusunkat. Szőnyi Benjamin: „Az halál énnekem utolsó

1 Jancsó B. é. k.2 Gulyás Jószef: Egy XVIII. sz. ének a halálról. I. K. 1931.3Ács Mihály: Zongedezo menyei kar, 1696.

20

ellenség, nintsen szánó szíve tsupa kegyetlenség, elkerülni ólehetetlenség!”... Molnár Borbálánál: „Nincs ott tekinteti pom-pának nagyságnak, mert vak fejedelme e setét országnak aböltset, bolondot, egyaránt béfajja.” Mátyási József: „Hátnints-é választás szegénybe gazdagba? Hogy a halandósággyűjti egyasztagba? Hát olyan a földnek bolondja és böltse,mint egyazon fának hasonló gyümöltse”? Ráday Gedeon:„Tartok tőle, hogy megbánod, mikor a nemvárt halál, mint alesbevont ellenség kicsap, rádüt s lekaszál. Attól meg nemment összegyűjtött gazdagságod, nem használ itten se pénz, setanult prókátorságod.” Bacsányi: „De ki állhat ellent halálhatalmának, ki mond ellent az ég szent akaratjának?”

A tehetetlenségnek, a legyőzöttségnek szorongó érzésekitör néha az énekszerzőkből. Illyés István a halálhoz fordul,megszólítja: „Halál! Halál! Emberekhez miért vagy kegyetlen?Mindeneket meg-emésztesz igen nagy hirtelen. Te előtted éppensenki nem lehet rejtekben... Az Ádámtól fogva mennyitestet el-bényeltél? Attól fogva ez ideig meg nem elégedtél.”1

Az ember teljesen tehetetlen a halállal szemben. Nemvédekezhet ellene, mert a halál kikerülhetetlen. Nem rejtőz-hetik el előle, mert a halál mindenütt rátalál. Nem késleltetheti,mert a halál hajthatatlan. „Jaj! Mitsoda az ember? Sárgahalál rabja: elmúló útonjáró, mint vízbuborékja. Töredékenyüveg, mint a szél változó, el-enyészik, mint árnyék, vagyvízen habozó.”2 Csak egy fegyverünk van a halállal szemben,az erényes, Istennek tetsző, jámbor élet. De a halált ez nemháríthatja el, meg nem akadályozhatja, csak romboló hatásátszelídítheti, a pusztuló megsemmisülést értékesítheti. A jó életjó halálnak a biztosítéka, a jó halál pedig út az örökkévaló-sághoz, a summum bonumhoz, Istenhez. Ez a jó halál földiéletünk célja. Maga az élet nem érték. A legnagyobb kicsiny-

1 Illyés István: Soltár énekek és Halottas énekek. 1693,2 Ács Mihály; Zöngedező mennyei kar 1696.

21

léssel szólnak róla. „Kezdeti faydalom közepi sok munka,bánat és keserűség felelem, fáradtság, bűnben bé merülés ésnagy szorgalmatosság, sokféle betegség, ami életünknek végepeníg az halál.”1 Pesszimisztikusnak nevezhetnők énekszerző-inknek az életről vallott felfogását, ha a XVI. és XVII. századlehetőséget nyújtott volna az önálló gondolkodás és világnézetkialakulásához. Énekszerzőink azonban a keresztény szellemés szigorú dogmatízmus zárt légkörében éltek s ez életszem-léletüket eleve determinálta. Az élettel való szembehelyezke-désük tehát kizárólag innen magyarázható. Teljesen bizalmat-lanok az élettel szemben. „Inkább hígyj felzendült tengerhabjainak, Hétszer tőrbe esett mező rókáinak és a vadon-erdők mérges kígyóinak, hogynem e világnak tsalárd javainak,”2

Énekeink haláltáhító vallásosságának természetes folyo-mánya az élet haszontalanságáról vallott felfogásuk. Századoshagyománynak, a középkori földtől elvonatkozó aszketikuséletfelfogásnak továbbfejlesztése ez. A XVI—XVII. százademberének értéket kereső tekintete, ugyanazon a célpontonpihen meg, amelyiken a középkorié. Önmagát és az életetmaga mögött hagyva, törtet a fényarcú Isten országa felé.Ehhez, a végtelenség horizontjára kivetett célponthoz vágyó-dik, csak annak fényességét látja. Így távolranéző szeme előtthomályos minden közeli: embervolta és élete. Önmagában ésaz életben csak a hívságos, kicsinyes tulajdonságokat, a nagycélok felé törtetést gáncsoló erőket veszi észre. Nyéki V. M.költői szép hasonlatokkal festi az élet tünékeny voltát:

„Hasonló az élet téli verőfényhez,Vizibuborékhoz és krístályüveghezSzalmatüz lángjához s romlandó tseréphezEstvéli árnyékhoz, egy napi vendéghez.”3

A földön hiúságok hiúsága minden. Nem érdemes e világhozragaszkodni. Ez a föld csak a cél felé zarándoklás egy allo-mes M.: I. m.

2 Nyéki Vörös Mátyás: Figyelő 1878.3 A földi részeg szerentsének,.. 1701.

22

mása, nem is lehet kedves a hívőnek. Már Szent Ágostonmegmondta: „Cui dulcius est peregrinatio, non amat Patriam.”

Az a halálkép, amely két és fél század lírájából elénkrajzolódik, a keresztény egyház szellemének eltörölhetetlennyomát, a hit teremtő leheletét, a dogmatikus tanítás írányt-adó szigorúságát viseli magán, önmagában, mint metafizikaijelenség nem válik problémává. Ilyen alakban hasztalan keres-sük. Bár ez idő költői termékei irodalmunk megindulásátólkezdve a halál jegyében íródtak, mégis a halál csak mintmásodlagos jelenség, csak mint a keresztény hit függvénye él.„Csak szárazon”, a saját megrázó valóságában nem veszikészre. A halál képzetét megfosztani mindazon járulékától,mellyel a keresztény hit megtetézi, lehetetlenség. így hazug,ámító képét kapnók két és fél század világnézetének, élet-értékelésének.

A halálgondolat fejlődését követve, azokon a nyomokon,melyeket líránk ad, kialakult előttünk a keresztény hit lélek-formáló erejének egyetemes hatása, mindent betöltő, eszmé-nyeket adó, célkitűző irányítása, élet és világszemléletetkorlátozó tanítása. Ennek a keresztény felfogásnak megvilágí-tásában kaptuk meg énekeink halál-elgondolásának igaz, hűvalóságos képét. Amint láttuk, a halál képzete összeforrt abűnhődés szükségességének gondolatával, a megváltás bizo-nyosság-tudatával, így a halál életformáló erővé, életet adólehetőséggé magasztosult. Ez magyarázza meg a sóvárgó halál-vágyat, a földi lét múlásának őszinte kívánását. À keresztény-ség beleégette a lelkekbe, az Istenbe, megváltásának valósá-gába, a halál felszabadító erejébe vetett rendíthetetlen bizal-mat. A keresztény hit bizakodóvá tette az emberiséget.Magára az emberre hárította a halálkényszer felelősségét,viszont hittételeivel, tanításaival, új célkitűzéseivel felvérteztea halál megsemmisítő ereje ellen. Ez teszi érthetővé az embe-rek magatartását a halállal szemben. Nem lesújtottnak, debátornak, fölényesnek mutatkoznak. Bizonyos hányavetiséggel,

23

játszi egykedvűséggel, lemosolygó öntudattal és tudatossággalállnak a halál elébe.

A keresztény dogmatikus halálelgondolást, melyet két ésfél század szegényes, fárasztó, gyakran semmitmondó lírájábólkifejteni igyekeztünk, leglényegében, a keresztény szellemközépponti gondolatának hű visszaadásával festi elénk Dürer:„Ritter, Tod und Teuffei,, című képe. Mint Dürer lovagja, akeresztény ember is állig takarva a hit, a dogmák, az aszketikusfelfogás sérthetetlen páncéljába, biztos öntudattal halad útján.Hiába jár nyomában a csábító ördög és hiába mered elé apusztító halál, a megsemmisülés képe. Azzal a fölényes bizton-sággal tekint át rajtuk, melyet a biztos győzelem tudata, azacélos, megrendíthetetlen bátorság öntudata és a távolról fel-fénylő cél sugároz arcára.

A hívő kereszténynek a halál nem probléma, csak azélet. A múlandó földi élet nem érdekli, mert azt elnyeli asötét halál, a halál rejtélyét nem érzi, kérdését nem boncol-gatja, mert azt megsemmisíti, elfeledteti s örök életté változ-tatja, minden törekvések egyetlen értelme: az Isten.

SZABADABB SZELLEMŰ LÍRÁNK.

Mindazok a halálénekeink, melyekről eddigi fejtegetésünkfolyamán szó esett, valamennyien általános érdekű gondolatot,mindenkinek sajátjává válható érzést, mindenki részére el-érhető eszményeket adtak. Természetes és önként adódókövetkezménye volt ez annak az egységes vallásos szellemnek,mely évszázadokon át fogva tartotta a lelkeket, annak ahomogén, zárt légkörnek, melyben évszázadokon keresztüléltek. A távoli, a végtelen messzeségekbe helyezett eszmé-nyekhez képest, a mély, világot átformáló és megtisztítóvallásossághoz képest, milyen szegényes, értelmetlen, hívságos

24

célt-tévesztett kicsinyességnek tűnt volna fel, ha valaki nagycélokhoz, beláthatatlan perspektívákhoz szoktatott tekintetétbefelé fordítja „önmaga felé!” Ha nem nagy messzeségbemaga fölé, de saját szívébe nézett volna! Ha a „Szentírásillatos rétjei-”nek virága helyett a saját érzéseit adta volna!Bün, istenkáromlás, lázadásnak minősítették volna. A korízlését sértette a lírai én szabad, korlátlan kifejezése. Ezérthallunk énekeskönyveink halálénekeiből is, szinte közhellyévált, az unalomig hangoztatott érzést, az Egyháztól jóváhagyottgondolatot. Halálénekeink kivétel nélkül dogmatikus szem-pontból ítélik meg a halál tényét. Szembehelyezkedni velenem is jut eszükbe. Hisz az szembehelyezkedést jelenteneIstennel! Az elmúlás szükségszerű bekövetkezése nem pesszi-mizmus forrásává lesz náluk, hanem világmegvetéssé, melyhalálvágyba megy át. Személyes érzelem nem szólal meg,csak általános érzések jutnak kifejezésre, amelyek viszont azÚjtestamentum felfogásában gyökereznek. így a halál büntetőjellegének kihangsúlyozására fektetik a fősúlyt.

Szemben ezekkel, az egyes írói egyéniségek haláléne-keiben, a halál mindinkább veszít ebből a büntetőbíróíjellemvonásából. A fejlődés irányában, a halálfogalom mind-inkább elszakad a dogmatikustól, a hittételek korlátozó zárt-ságától és mindinkább személyes megállapítások, szubjektívérzelmek kifejezésének válik forrásává. Maga a halálképzetabban a megnyugtató, a földi lét kínjait elsimító, s az örökéletet megnyitó formájában merül fel náluk is. Az alapszín, ameggyőződés, a hit mélysége, a túlvilág felemelő tudata ugyanazmost is. Az elvek változatlanok. Csak az érzelmek bátorkifejezése, az egyéni viszonyok sejtetése, az író lelkénekleplezetlen feltárása, költői és emberi egyéniségére való uta-lások az újak... Ezzel együttjár, hogy míndinkább eltűnik atanító célzat, a nehézkes, költőietlen, programmszerű elvhir-detés, a Szentírás monoton idézgetése. A vallásos alaphang,a keresztény felfogástól azonban, még másfél század múlva

25

sem szakad el teljesen halálköltészetünk. A vallásos érzés,a hit horgonya az még a XX. században is, ami biztos talajhozrögzíti a halál megfejtésével kapcsolatos, tépelődő próbálko-zásokat.

Önálló lírikusaink is megtartják a vallásos meggyőződést,mint alapanyagot, de továbbszínezik azt saját lelkük megnyilat-kozásaival. Ok is elmélkednek a halálról, csaknem ugyanolyanszellemben, mint az énekszerzők. Általában folytatják a meg-előző századok lírai hagyományát, de kifejezik halálfélelmüket,a mulandóságból táplálkozó élettagadó érzelmeiket, sőt vannak,akik nyíltan hangoztatják a halállal való szembehelyezkedé-süket is. Tehát régi hagyományok útján járva, új hangot, újszabadabb szellemet hoznak s a lírai én szabad, korlátlankifejezését.

Balassa Bálint vallásossága a protestáns kor mélyistenhitének legszebb kivirágzása. Mély, igaz, őszinte, meggyőzőés emberi. Egy gyermek ragaszkodásával, a tékozló fiu bűn-bánatával, s a jó ember optimizmusával szereti Istent. Ez avallásosság áthatja egész lényét, lelkének immanens tartalmáváválik, de életébe ki nem vetítődik. A XVI. század átlag-emberénél, — amint láttuk eddig is — a vallás életformáló erő,irányelv, az egyetlen helyes zsinórmérték, melyhez teljes jó-hiszeműséggel igazodni igyekszik. Balassa vallásossága mélyrőlbuzgó érzés, hit, melynek van melege, erő, amely azonban csakbefelé hat. A lírai megnyilatkozások magyar teremtőmestereminden vallásossága mellett is, a renaissance-ember mohó-ságával csüng a földi élet gyönyörein, s nem idegenkedikattól, hogy az élet sokféle szépségét egyéni ízlésének meg-felelőleg élvezze. Ettől az élet-beállítottságtól, ettől a határozottéletjavallástól idegen a halál gondolata. Ez az életstílus vissza-utasítja a halálproblémát. Valahogy érdeklődésén kívül esik!Balassa a halál kérdését nem feszegeti. Nem elmélkedik, nemtöpreng és nem kételkedik. A halál gondolatát úgy, ahogymeggyőződéses vallásossága magával hozza, elfogadja, magáévá

26

teszi. Költészetében a halálnak csak annyiban jut szerepe,hogy néha halálvágyat érez, s azt ki is fejezi. Ez a halál utánivágy azonban nem olyan tartós és céltudatos sóvárgás, minténekeskönyveink énekeié. Balassánál ez múló elborulás, át-meneti hangulat, melyet életének számtalan megpróbáltatása,sok csalódása fakaszt. Kétségbeesésében latolgatja, hogy éljen-e,vagy se. Első irodalmunkban, akiben felbukkan annak alehetősége, hogy „halált szerez” nyomorodott fejének. Deazonnal elveti ezt a gondolatot: „azt nem mfvelhetem, mertelveszti lelkem, haragja Istenemnek.”1

Halálénekeink megnyugvásával várja a halált Isten kezé-ből. „Te vagy éltünk, benned halunk, rajtad áll, minékünkmikor leszen végünk.,, (Deo vitae mortisque arbitro.)

Halálvágyát a sorscsapásokon kívül még egy igen emberis líránkban eddig ismeretlen érzés motiválja: a szerelem. Ügyérzi, hogy nem bírja elviselni a kedvesétől való elválást, sinkább a halált kívánja. „Szerelmesétül vált, nem csuda azhalált hogy fejére kéri. Mert buvában halál orvosságot talál,fajdalma végét éri.” (Kiben a szeretőitől...)

Ez azonban nem egész őszinte hang. Inkább csak forma,költői kigondolás, pillanatnyi hangulat. Balassánál a szerelembármilyen mélyen gyökerező és bármilyen tragikus színű,életképét beárnyékolni, elsötétíteni nem tudja. Ha természeteannyira hajlott volna a tragikus mélységek felé, mint Ányosé,Vörösmarty vagy Madáché, akkor Losonczy Annához fűződő,szomorú csalódásokkal teli szerelme, sokkal komorabb hangokmegszólaltatására s őszintébb halálvágy kifejezésére ihletteyolna.

A vallásos bűnbánó alaphang megtartása mellett, keserűhangot pendít meg Beniczky Péter. Bizonyos lázadozás érez-hető ki hangjából a halállal s az élet múlandóságával szemben.

1 Balassa Bálint költeményei Szilády Áron kiadása. Ferendum elsperandum.

27

„Kedvem habarodik, lelkem szomorodik s elmémet is tompítja,hogy minden csak elvész, valamit a szem néz s ez éltemetfogyasztja. Hogy nincs állandóság, sokáigvalóság semmisevilágon... Üveg, romló tserép, eltart és lehet ép, száz esztendőmúlva is az ember élete e világon léte bizonytalan csak mais.”1 Az első bíráló hang, mely nem megnyugvásba csendülAz első halvány kifejezése annak az emésztő nyugtalanságnak,melyet a halál kérdőjele támaszt az emberi lélekben. BeniczkyPéter a hit talaján állva, telve vallásos érzéssel gondolkozikaz élet és halál valóságáról, de egy öntudatlan mozdulattal,már abba az irányba fordul kutató tekintete, amerre másfélszázaddal később, a vizsgálódó értelem keres választ az örökkérdésekre.

A legemberibb érzelmet a halálfélelmet Koháry Istvánszólaltatja meg, korában szokatlan elevenséggel. „Megcsendülefülem s azonnal félelem érkezett szívemre. Jün mondják azhalál s im ajtóm előtt áll hágót küszöbömre... Teli félelem-mel, szívem gyütrelemmel, hajszálim felállnak, félek, mertnyilától, félek kaszájától csontjaim borzadnak, ülve s járvakelve akárhova téve nincs nyugta magomnak.”2 Koháry azelső líránkban, aki nyíltan kifejezi a haláltól való borzadását.De nem elégszik meg azzal, hogy ezt jelzi, hanem halálfélel-mének fizikai leírását is adja. Máskülönben ugyanaz a meg-nyugvás jellemzi, mint énekeskönyveink halálénekeit. Gondola-tait az énekeskönyvek modorában fejezi ki, de nem tagadhatómeg tőle bizonyos subjectivizmus és tisztánlátás.

Szokatlanul komor hang, de a subjectiv átélés őszintefájdalma csendül meg Petrőczy Kata Szidónia költészetében.Sötét világgyűlöletét, halált áhító szomorúságát épúgy akesergő szerelem táplálja, mint Balassa halálvágyát. Nála ezazonban nem pillanatnyi kétségbeesés kirobbanása, hanem

1 Beniczky Péter: Magyar Rhytmusok 1728.2 Koháry István versei.

28

állandó vonás, egyéniségének pesszimisztikus világszemlé-letből fakadó alkotó eleme. Egész költészete a világfájdalomés halál jegyében áll. Ura hűtlensége gyötri, emészti lelkét.Nem talál megnyugvást. Nem hallatszik ajkáról más, mint bánat,epekedés, kétségbeesés és életunalom. Fáradhatatlanul, asz-szonyi makacssággal kérleli, hívja a halált. Csak ő könyörülhetmeg rajta. „Minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,halálomat óhajtom... mert az halál nekem lehet segítségem,hogy elfelejtsem búmat.” A halálon kívül minden elviselhetetlenszámára. Nem bízik semmiben. A szerencse is „egy maroknyimézzel, ha kinál, — epével tetézi, sok ínséggel.” A világ isszörnyű neki. Egész meggyötört lelke és fájó élete egy nagyhalálhívásban zokog, „ó szörnyű, késedelmes halál, ki kezébennyugovásom áll — óhajtva várlak s fájdalommal. Várlak...miért késel? Jöjj el halál!1”

A halálsóvárgásnak ez a zord hangja, a világmegvetés-nek ez a szokatlan mértéke új jelenség e korbeli líránkban.

A halálvágy gyakran csendül fel költészetünk legrégibbkorától kezdve. Az énekszerzők halálsóvárgását a törhetetlenistenhit, a kor lelkületének ez az objektív tartalma, az önállólírikusokét pedig szubjektív mozzanatok ébresztik fel s juttat-ják megnyilatkozáshoz. Balassától kezdve a gyötrődő szerelemhaláltáhítása állandó motívummá válik. Líránk három századosfejlődése útján felbukkan mindazok költészetében, akik sze-relmi érzéseiknek hangot adnak. Ez a szerelemből fakadóhalálvágy azonban, ha mélyen sajgó fájdalom lecsapódása is,többnyire csak a szavak játéka. Akármilyen gyötrőnek, halált-hívónak látszik is, inkább csak hangulat, amely csak ritkánárnyékolja be ez élet és világlátást annyira, mint PetrőczyKata Szidóniánál. Általában az a sablonos, divattá vált, egy-hangúan megnyilatkozó halálvágy, melytől szerelmi líránkvisszhangzik, nem befolyásolta a halálképnek kialakulását,

1 Atheneum 1871 7—8 k.

29

amelynek fejlődését három századi líránkban keressük. Ígyazok a lírikusok, akiknek a halálhoz való viszonyát éshalálsóvárgását kizárólag ilyen szelídebb természetű szerelmicsalódás motiválja, fejtegetéseinkből kiesnek.

A PREROMANTIKUS KOR:

I. A SZENTIMENTÁLIS HALÁLVÁGY.

A XVIII. századi magyar irodalommal kapcsolatbansokat vitatott „hanyatlás” jelző, líránkra vonatkozólag a leg-jogosultabb. A század első felének világi költészete teljesenmagára hagyott. A Balassával megindított hatalmas nekiiramo-dás, amely Amadéban és Faludiban még sokat akaró lendü-lettel él, ez időszak költőiben általában fáradt és erőtlenvergődéssé sorvad. Nincs érdekkeltő téma, gyönyörködtetőforma, vonzó előadás, az előző századok kezdeményezőlendülete, biztató hagyománya nem képes ösztönzőleg hatni,így líránk a XVIII. század első felében nem felfelé ívelő pá-lyán halad az előző századoktól kapott mozgási energiával,— amint azt várnók — hanem visszakanyarodik a bizonytalanpróbálkozások, tétova kísérletek fárasztó, művészietlen útjára.

Az énekeskönyvekkel kapcsolatban a század első felébőlemlített vallásos költőkön kívül, a preromantikus irány feltűné-séig, nincs líránknak olyan jelensége, mely fejtegetésünkérdekkörét érintené. Az a misztikus hullám azonban, mely-nek világi lecsapódása a preromantikus ízlés-változás, s amelyegész Európán áthaladva hozzánk is eljut, új lökést, új szem-pontokat és új irányt ad a különböző hatások alatt tétovázómagyar lírának.1 Az előző századok kifelé élő túlzó vallásos-sága, melynek irányát, szellemét és egész érzületi tartalmát a

1 Szerb Antal: A magyar preromantika. Minerva 1929.

30

keresztény halálkép rajzolásával kapcsolatban megismertük,mindinkább elszakad a dogmáktól s mint általános befelé-fordulás él tovább. A hitnek és érzelmi életnek ez a racionalí-zálódása, szükségszerű reakciót támasztott. Az előző századoktúlfűtött vallásossága, külsőséges megnyilatkozásokban utattörő, fojtó érzelmi élete után a XVIII. század életének sok-rétűsége, az érdeklődés megosztottsága, az emocionális életnekaz előző századokhoz viszonyított csökkentsége, a lelki életaránytalanságának érzetét keltette. Úgy tűnt fel, hogy a lélekdifferenciálódása az érzelmi élet elszegényedését vonja magá-val. Kényszerítő szükségérzetként lépett fel, a gazdagabbérzelmi élet utáni vágy. Érezni l'art pour l'art, magának azérzelemnek a kedvéért. Erezni, akár a diadalmas értelemrovására. Ettől a sóvár vágytól, a XVI—XVII. század túltengőérzésvilágának visszavárásától fűtve, alakult ki a racionálisXVIII. század érzelemkultusza. Ez az érzelemkultusz újszíneket, új meglátásokat, új irányelveket ad a művészeteknek,így vonul be az irodalomba is az új ízlés és új értékelés: aszentimentalizmus. Nálunk külföldi ösztönzések ébresztikéletre és táplálják a szentimentalizmust a XVIII. századmásodik felében s így ez az irány éppen annak a meddőidőnek vált tartalmává, melyet a lélektelen formai próbálko-zások valóban a hanyatlás szomorú lejtője felé sodortak.

A szentimentalizmus új világot tár fel, új lehetőségeketnyújt a költőknek. Mindazok az érzések, amelyeket az előzőkét század vallásossága takart, vagy amelyeket a dogmatizmussaját képére és hasonlatosságára formált, most felszabadultan,mint tiszta emberi hangok szólalnak meg, elvonatkozva minden-től, természetesen, őszintén. A halál, az emberi élet szomorújáruléka, zord valóságában, nyomasztó élettípró hatalmábantűnik fel. Már nem a megszemélyesített büntetőbíró mivoltábantalálkozunk vele, már nem hordozza az előző századokrekvizítumait. Ez a halál már nem büntet, csak sújt.

Aki líránkban a szentimentalizmus új meglátásainak utat

31

nyitott, akit egész lelki struktúrája arra képesített, hogy aszentimentalizmus borongását saját lelkén megszűrve, magyarnyelven megszólaltassa, az Ányos Pál szerzetes. Papi hivatá-sának megjelölése nem egészen szándéktalan. Ez ugyanisegyik legfontosabb a sokféle összetevő közül, melyeknekeredőjeként Ányos borús világképét, fájdalmas élettagadásátmagyarázzuk. Az elhibázott pályaválasztás, s ennek következ-tében az önerejében való csalódás, a szerzetesi élet ridegsége,a társtalanság érzése, a depressziók felé hajló érzékenykedély olyan adottságok, amelyek a reménytelen szerelemsúlyosító járuléka nélkül is elegendők a vigasztalan élet-szemlélet kialakításához. Ányos lelki igényei és külső élet-viszonyai között áthidalhatatlan szakadék tátong. Lelkét bel-és külvilágának kárhozatos ellentétei feszítik. Nemcsak érzi,de teljes értelemmel belátja, hogy ezeket kiegyenlíteni nembírja. A tehetetlenségnek bénító tudata, az önvád érzése, amás élet utáni vágy, lírájának vigasztalanul mély pesszimizmu-sában olvad össze. Lírája a fájdalom költészete s ez elevemeghatározza a halállal szemben való magatartását. Ányosfájó lélek, aki minden benyomást önmagára vonatkoztatottérzésben old fel. Nem elmélkedik a halálról. A halál lényegé-ből csak az érdekli, hogy teljes megnyugvást tud adni, hogya fájdalmak és tépelődő önmarcangolások elcsitítása az őbirtokában van. A halál az ő szemében, egy elhibázott életjóvátételének egyetlen lehetősége. Csak néhány helyen szólhatározottan a halálról s halált áhító boldogtalanságáról.Ennek ellenére lírája jellegzetesen halálvágyó. Panaszaiban,feljajduló szomorúságában, egész egyéni lírájában van valamia halál átsuhanó leheletéből. A mulandóság fuvalma borongköltészetén. Minden az elmúlásra emlékezteti: a lenyugvó nap,hazatérő nyáj s az egész természet. Minden megpihenhet,„Tsak szívünk intetik elmés ébredtségre! Melly hasznos gondo-lat jő elméinkbe? Millyen szent irtózás zsibong ereinkbe.Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét, Melly oly gyorsan éri

32

fényessége vesztét! Ebből végy ó ember! példát életedről. Ezint hathatósan mulandó végedről. Mert melly nap eltűnik,többet nem világit; Fonnyadt virágotska réteket nem sárgitAz elfolyt patakok már vissza nem térnek, Vén s kiszáradttölgyfák nyárt soha nem érnek: Úgy, ha elaluszik életünkvilágja, Többet fel nem derül — mert a sír elzárja!” (A le-nyugvó naphoz,)1

Áhítja a „tsendes nyugodalmat” amely „életünknek élete.”Elvágyik „ezer kínjainak kegyetlenségéből, e nagy játékhely-nek vétkes piacáról, színes örömöknek csak fövényhalmáról.”Vágya gyorsan teljesült. Lelke „agyag s romlandó szállásamegunta zsellérjét” hamarabb, mint várta volna.

Végeredményként megállapíthatjuk, hogy Ányos lírájábólnem domborodik ki egy egységes halálkép. A halál maga,pusztán mint adottság, megfosztva minden szubjektív vonat-kozástól, nem válik kérdéssé költészetében. A halál problé-mává nem tudatosul nála. De a természet nyugodt fenségéből,a rózsaszál hervadásából, az álomtalan éjszaka sötétjéből, azelmúlás fájó sóhaját hallja. Gyötrődő, zaklatott lelke szívesenhajlik a borongó melankólia felé s a természetben és életébenis inkább azt látja meg, ami szomorú érzéseket kelt benne.Ányos szentimentálizmusa ezt meg is magyarázza. A szerinterideg, üres szerzetes-élet nem töltötte be lelkét, csak negativérzelmeket keltett életre. Szükségét érezte annak, hogy mélyérzésekkel adjon értéket életének, így tudatosan, megfontol-tan érzést keres, érezni akar, akár szenvedések árán is. Smiután élete körülményei erre bőséges alkalmat adtak, Ányos,élete külső diszharmóniáit föloldja, egész valóját betöltő nagyszenvedéssé s ezt mint fájdalmas, borús világszemléletethömpölygető halálvágyat, „lírai sóhajokban” kifejezi. Ányosjellegzetesen szentimentális egyéniség, aki búsongó hangulatánakkor is ezekkel a lírai megnyilatkozásokkal enyhített volna,

1 Ányos Pál Versei. Császár E, kiad. 1807.

33

ha a XVIII. század nagy európai áramlata és megváltozott ízlés-iránya hazánkban ismeretlen lett volna. Szentimentálizmusát,finom, szeretet áhító lelkének túlérzékenysége és élete sok,kiküszöbölhetetlen csalódása, életének egész téves iránya,erősen megokolttá s hihetővé teszi. A halál Ányos lírájában,mint ennek a szentimentálizmusnak szerves tartozéka, életétirányító érzelmeivel összekapcsolva, mint őszinte, indokolthalálvágy jelentkezik.

Amit Ányos szentimentálizmusának kialakulására vonat-kozólag mondottunk, az érvényes a XVIII. század másik lírikusegyéniségére, Dayka Gáborra is. Rokonérzések, hasonlószenvedésekkel teli sors, ugyanaz az irodalmi hatás, természet-szerűleg egy irányba sodorják őket. Ugyanazon indokolásúfájdalmas világlátás, állandó a lelket megülő borulat, a leg-kisebb érzelemre is erősen kilengő lelki szerkezet, a búsongó,szomorú felé húzó önkéntelen vonzalom, hasonló hangulatok,hasonló érzések kifejezésének a forrásai. De amíg Ányosszenvedései erélyes panaszok, bánatos feljajdulások, addigDayka érzései halkszavú sóvárgások, csendes mélázások.Ányos lázadozó, bíráló, passzivitásában is inkább cselekvőlélek, Dayka megnyugvó, szelíd, inkább csak szemlélődő,passzív egyéniség. Talán kifejezi ezt a különbséget az a tényis, hogy Ányos lelke egészséges testben vergődött, Daykaszomorú lelke pedig beteges testnek volt „zsellére.”

Ányos alapjában véve vallásos lélek. A világegyetem nagyremekművében ráismert Istenre s hódolatát, hívő szíve alázatátaz „Isteni gondviselésében szerény eszközökkel ugyan, deBerzsenyi „Fohászkodására” emlékeztető hangon kifejezi. Eza hit azonban nem csendül ki lírájából, amikor élete nagyvigaszát, a halált sóvárogja. Ányos annyira a „lét betegje,”hogy az elnyugtató megsemmisülésen túl-látni nem kíván.Dayka életlátását vallásos megnyugvás, sorsát az Isten kezeirányítja. „Mi evezünk a tenger mély öblén, S pályát futunka siralomvölgyében, Kit a Mindenható élőnkbe mért.” (Bárdosy

34

L-né halálára. A halálhoz való viszonya azonban ugyanúgyhalálvágyban nyer kifejezést, mint Ányosnál. De míg Ányoscsak utal, csak sejteti, éppen csak jelzi ezt a vágyat, addigDayka erőteljesen, hangosan ki is fejezi. Mintha Daykareálisabb, valószerűbb szenvedése természetesebb, valószerűbbkifejezést keresne. Halálvágya a keserüségektől-szabadulásreménye. „Esdeklem a halál után. Vélvén, hogy fájdalmimmegszűnnek, Ha napjai majd általtünnek Bus éltemnek, s azég megszán.” Nem részletezhetnők Dayka líráját, megnyugvástnem találó nagy szomorúságát, szüntelenül hangoztatott halál-vágyat a nélkül, hogy az Ányossal kapcsolatban mondottakismétlésébe ne bocsátkoznánk. Az élettel való elégedetlensége,kétségbeesése és őszinte halálsóvárgása, Dayka egész bölcse-lete, költői egyénisége megvilágítására saját szavait idézzük:

„Ha e világon annyi élni,Mint untalan remélni, félni,Sorvadni a kereszt alatt;Mig nem az ember általhatAz életnek keskeny körébőlS a föld gyomrába visszatér,S a végzés rejtett tőrébőlKifejtve gyászos véget ér:Ο már megértem a halálnak!Szegezzed rám mérges ijjad, ímMar nincsenek több könnyeim.Szép napjaim mord télre válnakPályámat elfutottam. IntsS indulok önként a határraS lezárom éltem — a halálra

Már senkinek több jussa nincs.”8

„Olyan lettem, mint a mélységben zergő setétség, hegyekközött fekvő magányos erdők, vagy sivatag pusztaságok, hol

1 Dayka Gábor Versei. Kazinczy F. kiad. 1813,2 Az esztendő első napján.

35

semmi örömkiáltás soha nem hallatik.” Ányos saját jellemzé-sére írta ezeket a sorokat, de találóbb megvilágítását, ki-fejezőbb képét Dayka egész lelkének, életének, költészetének,hívebb hangulatát az egész szentimentális érzelemkultusznak,még akarva sem adhatta volna.

Ányos és Dayka halálvágya abból az érzelemkultuszbólsarjad, melyet a szentimentalizmus hívott életre, a vágyószívek mélyéről. Ányos és Dayka költészete egy külön világ,mely valószerűtlen magasságban lebeg, távol a földi és égivalóságtól egyaránt. Ezt a világot a szenvedés szomorúságafelhőzi sötétre, a bánat feljajduló panasza teszi hangossá. Akétségbeesés vak kárpitján nem tör utat az öröm kis sugarasem, s a könnyek permetező harmata lemossa az élet színétmindenről. Vértelen árnyak, halk suhanások, teljesületlenvágyak, hasztalan sóvárgások bizonytalan világa ez, melyena megsemmisülés bús óhaja az úr. Az érzelmek televénytalajá-ban gyökerezik ez a földszerűtlen holdfény líra, mely szintebelefúl az érzelmek túláradásába. Ebben a lírában mindentestetlen. Maga a halál is, csak mint határozatlan elkívánkozás,nyugalom utáni vágy él. Ányos és Daykánál minden csak azérzelemben, csak az érzelem által létezik. Az érzelem alkotó-elv, mozgató valóság, életet adó bizonyosság. Náluk mindenaz átérzésben nyer valóságot. Az érzelem, az a belülről ki-felé ható erő kristályosítja ki az ő külön világukat. Lelkiéletük aránytalansága következtében csak saját érzelmeikirányában látják meg az élet jelenségeit. A halál sem kívülről,mint tőlük független valóság nyomul be lelkükbe, hanem abennük gomolygó érzéseket növeli sóvárgó halálvággyá. AXVI—XVII. század halálköltészetének halálvágya a vallásos-ságból, lelküknek objektív tartalmából fakad. A halál valamirajtuk kívül álló hatalom, amely felé az Isten sodorja őket.A halál náluk összekötőkapocs, híd, a földi és örökkétartóvalóság között. A XVI—XVII. század halálköltészete a haláltmegszemélyesíti, elképzeli, s ennek a testet öltött halálnak

36

létét, lényegét, alakját, külső formáját és lelkületét hányja-vetimagában. A megszemélyesített halállal törődik, képzeletétfoglalkoztatja. A szentimentális lírában halálelképzelés nincs.A halál személye, az elmúlás folyamata nem válik költőianyaggá. A halál megnyugtató, életpusztító, objektív bizonyos-sága, a szubjektív érzéseket halálvággyá fokozza. Ez a vágyazonban megmarad annak, aminek indult. Nem ölt határozottformát, nem gazdagszik, nem színesedik, csak mint valamiszürke köd ráfekszik lelkükre s az életükre.

A XVI—XVII. század halálvágyát az élniakarás erősösztöne táplálja. Áhítják a megsemmisülést, mert élni akarnak.A szentimentális költők elfordulnak az élettől, vágyják a halált,mert élni nem tudnak. Ők érzésben élik az életet s ez a fájóélet magában rejti a halál vággyá sűrített érzését.

II. A HALÁLPROBLÉMA, HALHATATLAN SÁG-VÁGY.

1.

Csokonai lírájában, nemcsak az európai és sajátosanmagyar szellem jut szintézisre, de összeforr benne az érzelmiés gondolati elem teljes gazdagsága is. Lírája nemcsak azáltalános és szubjektív érzelmek ezerfényű csillogását verivissza, de kutató értelmének a filozófiai magasságokba röppe-nését is megrajzolja. Szíve megrebbenésének egyszerű dallamát,s az érzés és gondolat összeölelkezésének csodálatos har-móniáját egyaránt zengeti. A magyar gondolkozás sajátosszínezetével s a nyugati felvilágosult filozófia finom el-mélyedésével gazdagítja líránkat, mely előtte az érzelmekhínárjában bukdácsolva, nem talált utat az elmélkedő értelemmélységeket megvilágító fényforrásához. Lírájának jellegzetessajátságai, istenáldotta erényei közül további fejtegetésünkérdekében emeltük ki zsenijének ezt az összebékéltető irány-zatát. Csokonai ugyanis a halálfogalom fejlődésének teljességé-hez a filozófiai halálfogalom lírai kialakításához vezet.

37

A keresztény halálkép és a szentimentális halálvágyegyaránt az érzelmi megismerés következménye volt. Azelmélyülő fontolgatás, boncoló vizsgálódás még nem merülhe-tett fel, az érzések hömpölygő áradatában. A halál csak azérzelmek megvilágításában nyert jelentőséget. Csokonainálazonban a halál mint tisztán metafizikai jelenség válik kér-déssé. Bizonyossága, lényege, jelentősége önmagában és atermészet, világ s emberre vonatkoztatva egyaránt, a meg-fejtésre váró kérdések egész sorát zúdítja Csokonai tudni-vágyása elé, Csokonai eszével és szívével együttlátva igyekszikfelelni. A mélyen érző ember hitével, s Nyugateurópa kultúrá-ján finomodott értelmével fordul a problémák felé. BerzsenyinekKishez intézett néhány sora, találóan jellemzi Csokonait, agondolkodó költőt: „Az észt az érzéshez remeken csatolod, acsapongó elmét szelíden oktatod, mint fellengjen az égen.”

A sors szomorú rendelése folytán Csokonai egész életérea halál közelsége hullatja árnyékát. Talán ez a tény indokoljaazt a mámoros életörömet, mely benne lobog. Aki közel vana halálhoz, az magasra értékeli az életet. Csokonai is, minthamaga mögött tudná a halált, menekül előle és sóvár mohó-sággal veti magát a pillangószárnyu élet után. Fiatalos kedv-vel, nagy életöleléssel örül mindennek. Az emberélet változa-tos pompáját, sokféle szépségét, túláradó szívvel zengi. Apuszpángra szálló hímes pillangó, a bimbózó rózsa, a viola-szagot gyűjtő szellőcskék, az élet balzsamát lehelő lányok, arozmaring illatja, a szamóca édessége, a mosolygó tavasz, agondot csucsutó borocska, egyaránt boldoggá teszik s mindigúj dalra késztetik s új örömre. „Az én poézisom természeté”-ben ki is fejezi idegenkedését Young és Hervey világától.„Mások siralmas énekekkel bőgettessék az oboát és holmigyászthrenódiát ríkassanak jajos versekkel; én ilyen kedvetlenembereknek nem leszek egyike.” De néha megrohanják akétségek. A benne tomboló életkedvre, sötéten borul sor-vasztó betegsége, hányatott élete s csalódott mély szerelme.

38

Az élet céltalanságának fájdalma marja. „Az életnek hasznátcsak azok aratják, kik magokat ebben mélyen nem avatják” .. .1

Az a motívum, melyet az énekszerzők monoton egyhangúság-gal ismételgettek századokon keresztül, az élet haszontalan-ságának tudata bukkan fel Csokonainál újra. „A férgek rágjákki a selymes tafotát, Egy sárház váltja fel a gazdag palotát...”A földön ténfergés bizonytalan célja, élete keserűsége, azöngyilkosság gondolatához sodorják. Azt a szándékot, melyetBalassa csak sejtet és azonnal elvet magától, Csokonai teljestudatossággal kifejti. Nem érték neki az élet, a halált hívja,melytől pedig retteg. „Óh jóltevő halál! Ki borzasztóm valál,Jer, karom emelem! Itt a megszentelt kés — Tégy jól, jaj,jaj, ne kés... Óh Plútó fogadj el s nyugtató Szent kezedölelem'”2 Az ilyen feljajduló kétségbeesés ritka Csokonailírájában. Hangja általában békésebb, szelídebb, de amikor ahalálról szól, valami fojtott nyugtalanság vibrál benne. Érzia halál bús bizonyosságát. Nyugtalanítja a halál érkezése.Lépten-nyomon felmerül a mikor gyötrő kérdése. „Mikor lesz,hogy bús kínjában betöltöm hernyó éltemet. És szemfedelempupájában Ki alszom szenvedésemet?”3 Nem tud szabadulnia gondolattól, hogy „szüntelenül közel van a halál.” Az életcélját sem látja tisztán. „Csak azért lettünk-e, hogy szenved-jünk, tűrjünk, itt legyünk és járjunk, ételt-italt szűrjünk?”4

Elviselhetetlen részére a megsemmisülés gondolata, hogy belőle„csak egy por és csak egy név váljon.” Mert csak ez az, amita sors adhat. Töpreng a halál lényegén. Hánytorgatja, forgatjaa gondolatot, mely kínozza. A megnyugtató megoldást keresi,hogy talán csak álom a halál. „De ugyan lehet-e az álom?S ha álom, miben áll? én fel nem találom...”5 Úgy képzeli,

1 Csokonai Ö. M. Harsányi és Gulyás kiadása 1922. Halottvers II. I. 2492 Egy kétségbeesett magagyilkosa 1/2. 394.3A pillangóhoz. I,/2. 530.4 Halotti vers.5 Álom. II/1.

39

hogy a halál után épp úgy aludni fog a maga-nem-tudáscsendes éjjelében, mint születése előtt. Vagy megsemmisülteljesen, minden részeire bomlik, „s élőből egy rakás minéraleleszek.” Ez a teljes vigasztalan elmúlás-gondolat az, ami nemhagyja nyugodni. Az ember, Isten, cél, szorongó bizonytalan-ságban merednek elé, kérdésekként. „Ki vagy, miért vagy,hol lakol? és Kinek szavára mozgasz? s végre mivé leszel?Mig ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel.”1

Ez fáj neki. Por-hamu-ember volta az, mit nem bír elviselni.Nem a halál, hanem a teljes megsemmisülés. A legemberibbés a legmélyebben fájó gondolat, a legérthetőbb vágy sír felszívéből: diadalmaskodni az elmúláson. Tovább élni akárhogy,egy sóhajban, egy gondolatban, egy névben, de mégis élni. Akéső századokhoz szól: „Vajha te csak egyszer emlitnél enge-met! Ugy e bagoly világ nem rémitne tőié, Nemes utalássalhalnék ki belőle.”2 Védekezni a pusztulás, ellen, megakadá-lyozni valamiképen az emberi szellem halálát, ez örök emberivágy. Kikerülni a feledést, elhárítani az idők mohát és élnitovább a végtelenségben. Az a kárhozatos vágy, mely azisteni halhatatlanságot az ősemberrel megkívántatta, az fájbenne. Az emberinek ez a végtelen felé táruló szomjú ölelése,ez a csodálatos nagy akarás, ez az örök átok és örök áldás,ez a fájó azértis, ez Csokonai lelkének őrlő szúja. Es ennekad meg-megújuló hangot. Ő az első líránkban, aki ezt azemésztő gondolatot a maga nyugtalanságában megszólaltatja.Ő az első, aki gyötrődik, tépelődik magában és a halál titok-várát feszegeti, — hogy legyőzhesse. És serkenti a múzsát,hogy építsenek öröm-templomot a halhatatlanságnak, „amely-ben megholt a halál.”

Üj idők új hangja csendül felénk Csokonai lírájából. Nema vallás dogmáihoz menekülő XVI—XVIÏ. század emberénekbizonyosságát halljuk tőle, nem a XVIII. század érzelgősségé-

1 Az ember a poézis első tárgya. I. 421.2 Konstantinápoly. II. 92.

40

nek tehetetlen sóvárgását, hanem a felvilágosodás gondolkodóemberének tépelődését, kétségeit, halálfélelmét és mindenáronélní-akarását kiáltja felénk. Az ember, „a merész halandó,lelkesedett iszap” áll előttünk, aki kutató tekintetét a titkokkárpitja mögé fúrja, a porhamu-ember, aki nem retteg„angyali pitvarokat tapodni.”

A preromantikus kor végtelen felé lendülő lázas akarását,Csokonai hiánytalanul megvalósította. 0 a preromantizmuslelkétől lelkedzett, aki egyesítette magában ennek az ízlés-iránynak minden törekvését. A romantikus ellentétek csodála-tos kibékítése, egyéniségének az európai kultúra óceánjábaszakadása s egész lobogó romantikus élete, kora leglelkévéteszi. Csokonai a preromantizmusnak, az egyéniség íjján vég-telenbe röppentett diadala.

2.

A preromantikus kor nagy halálközelsége, mulandóságotsóhajtozó élefclátása, a végtelen felé feszülő sóvárgása, Ányostepedő érzelgőssége és Csokonai szilaj lendülete nélkül a leg-csodálatosabb harmóniába csendül Berzsenyi költészetében.Lírája a borongó sejtelmek, fájó érzések és nagyszerű gondola-tok bámulatos összeolvadása. Az érző ember remegő sóhajai,a látóember szárnyaló gondolatai, s a gondolkodva érzőköltő mély megnyilatkozásai ezek.

Ha lehetséges az, hogy egy ember költészetében háromszázad minden szép után sóvárgása a legtökéletesebb mérték-ben megvalósuljon, akkor Berzsenyi lírájáról minden bizonnyalállíthatjuk azt. Három századi halálköltészetünk minden eré-nye benne összpontosul. Megvan benne az énekszerzők bízóhite, a szentimentalizmus irreális finomsága, a felvilágosodáselmélyülő gondolkodása s a romantika halhatatlanság-vágya.Mindezt a sok szépet, Berzsenyi egyénisége, az elmúlás zengőlírájává olvasztja össze. Berzsenyiben romantikus koránakvégtelen felé áradása és saját lelkének halhatatlanság-vágya

41

egyesül. Benne is, mint Csokonaiban, él a vágy, egyénilételét beletágítani a végtelenségbe, de míg Csokonainál ezódái szárnyalású kifejezést keres, addig Berzsenyinél elégikusbúsongássá válik. Csokonai vágya izmosabb, erőteljesebb,hatalmasabb kilengésű, Berzsenyié bágyadtabb, szelídebbhangú, nyugodtabb hangulatú. Csokonai féktelen sóvárgásáta benne sátorozó halál bús sejtelme izzította, onnan a vibrálónyugtalanság, emésztő tűz. Berzsenyiben van valami Ányoslemondó szomorúságából. A haláltudat maga nem gyötri.Halálvágy se borzong benne, de valami halk szomorúság,szelíd bánat dallama hullámzik lírájából. Az elmúlás mélasiralmát, a tarlott bokrok, sárga levelek édes-bús hangulatátárasztja. Egész líráján a mulandóság lehelete borong. Atovasuhanó idő szomorúsága permetez lelkére, az élet tüné-kenysége fáj neki.

;,Oh a szárnyas idő hirtelen elrepülS minden mivé tünö szárnya körül lebeg.Minden csak jelenés, minden az ég alatt

Mint a kis nefelejcs, enyész.”1

Az enyészet el nem csituló érzése tör fel lelkébőlszüntelen. „Épít, ront az idő lelke, ezercsudát szül, s ismétrepülőszárnyaival ragad.”2 Az élet ezer csodáját mindenszépségét, gyönyörködő szemmel nézí. A természet csendesfensége, harmóniába olvadó gazdagsága, megnyugtató mélységerokon vele. A természetbe is beleérzi saját lelke borongását.így a természet isteni harmóniájából is az elmúlás hangjakondul, a természet ezer csodájában is a halál suhanásalebben. A természet ölén lelke „eredeti fényében s legtisztábbörömbe merül: A szívet s észt megnyitja a józan magányos-ság.” A szent egyedülvalóságot zengi, ott magára talál. „Mert— amint Schopenhauer mondja — az egyedüllétben, hol

1 Berzsenyi Ö. M. Döbrentei kiad. „Közelítő tél,”2 Barátimhoz.

42

mindenki maga magára van utalva, ott nyilvánul ki, kinekmije van önmagában.” Berzsenyiben az elmúlás szent borzon-gása van s ezt vetíti bele a nagy mindenségbe. À dísztelenliget tarlott bokraiban is az ő „gyönyörű kora” elmúlása fáj,amit sem a kikelet sem Lolli barna szemöldöke fel nemigézhet többé.

Berzsenyi mulandóságot lehelő lírájában nincs semminyugtalanító. Szelíd rezignáció, derűs megnyugvás, napsugarasbánat ragyogja be költészetét. Olyan ez a líra, mint mikorhulló levelek zizzennek meg az aranyló őszben. Nincs bennesemmi Ányos emésztő kesergéséből, sem Csokonai titok-döngető szomjúságából és mégis mindkettőnek a hangja szólbelőle. Ányos nagy búsongása és Csokonai gyötrő tudni-vágyása, szelíd borongássá és hívő bizalommá simul összebenne. Egy ember megrebbenő szorongása és egy Istenbiztosat tudó fölénye egyesül hangjában. Valami megrendit-hetetlen hit, mindentlátó bölcseség és emberi megnyugvásringatja lelkét. „Életfilozófia”-ja a bölcs ember nyugodthalálvárása.

„Pályám vége közelít:Hol a gigászi Örök várS chaosába elmeritMint egy cseppet az Óceán,Mint egy sóhajtást az orkán,Légyen álom, légyen bíró,Bátran megyek elébe,Mint egy elfáradt utazó,A vadon enyhéjébe,Mert ha bíró: nem furdal a vád,Mert ha álom: nyugalmat ád.”

Berzsenyinek nem probléma, hogy álom-e a halál vagyse. Neki a halállal kapcsolatban, nincsenek aggályai, kételyei.

Őt nem gyötri halála időpontja, nem vággyá a halált és nemfél tőle. Tudja, hogy eljön és stoikus nyugalommal várja.

43

Berzsenyi fölé emelkedik a kicsinyes emberi megfejtések ésgyermekes próbálkozásoknak. A nagyrahivatottság szent hiteél benne. „Érzi, hogy itt isteni szárnyait eléggé nem héjáztat-hatja. Érzi, hogy rab, míg testi lánczait hordozza és le nemrázhatja,” A földi vak lárma gátolja szabad szárnyalását.„A szilaj vágyások gigászi harczait Ε bujdosó csillag ezerorkánait, Bevont szemünk nem látja.” Ez a kötöttségtől valószabadulás, az egyéni lét korlátainak lerázása, az örökké-valóságig való felemelkedés a vágya. Berzsenyinek a halálnem jelent megsemmisülést, Mert a nagyság — „a századokbús omladékin állva marad s az örök tűnésnek fennyenparancsol s megtöri a halált...” Nagy mintaképének „nonomnís moriar”-ját hangoztatja. Bízik a virtus, a nagyság min-dent lebíró hatalmában. A szellem örökkévalóságát hirdeti„A bölcs nyugodt elmével búcsúzik Ε játékszín álorczájától,Szabad lelke feljebb óhajtozik Ε bujdosó csillag hantjától.”1

Nem marasztja a világ „hanygyabolyi mivé,... Csak repülőálomkép, csalódás a halandó ember élete. Rövid öröm, hosszúgond, s bántódás, bus éltünk szűk kerülete.” És azért mégis,amikor élete delén „az emberélet útjának felén” visszatekint,nagy szomorúság s a bizonytalan jövő szorongása fáj lelkében.„Mit várjak ezután, nem látom előre. Könnyes szemmel né-zek a múltra s jövőre. Annak örömeit sírva emlegetem,Ennek komor képét előre rettegtem Setét ködében.” Derettegése csak pillanatnyi. Az a bölcs megnyugvás, melyegész lírájának sajátja, az Istenben bízó hitével összeolvad sa magyar líra legszebben zengő négy sorában csendül meg.

„Bizton tekintem mély sírom éjjelét!Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,Mert a Te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.”A magyar líra három századának, — amelyből a halál-

gondolat kialakulását és fejlődését igyekeztünk megrajzolni, —

1 A halál.

44

Berzsenyi halálköltészete jelenti a beteljesedését. Az a mag,melyet a kereszténység líránk talajába vetett, Berzsenyiköltészetében borul virágba, az a sokféle irány, amelybelíránk elágazik, benne olvad össze csodálatos harmóniába.Három század ígéretének Berzsenyi a tökéletes beváltója.

A HALÁLGONDOLAT FEJLŐDÉSIRÁNYA.

Halálköltészetünk e három százados útját azon a kör-pályán futotta meg, melynek középpontjában az örök mozgató,e fejlődési folyamat megindítója, célja és irányítója, az Istenáll. Ő halálköltészetünk fejlődésének kezdete és vége. Azénekeskönyvek első halál-énekei belőle indulnak ki s nagyútjuk megtétele után Berzsenyi lírájával hozzá térnek vissza.

Énekeskönyveink halálénekei, a keresztény hit tanításátélik át költészetté, a dogmák fagylaló valóságát, az ísten-szeretet magasra csapó lángjánál olvasztják érzéssé. Vakonbízva, szinte öntudatlanul szedik csokorba „a Szentírás illatosrétjeinek” virágát, hogy azt, mint alázatos ajándékot nyújtsákIstennek. így szinte akaratlanul á Szentírás tanítása nyománjutnak a halál gondolatához. A halálköltészet náluk sohasemlesz öncélú valósággá, csak mint Istent dicsőítő tevékenysé-gük másodlagos terméke, csak mint izzó istenhitüknek járulékaél. Ez magyarázza meg azt az objektív bizonyosságot, mellyela halál gondolatát s a halál-gondolat lírai kialakítását elintézik.

A XVIII. század költői, az előző korok lírai hagyomá-nyának sablonná merevített halál-elgondolását megfosztjákjellegzetes objektivitásától s a halálgondolatot érzelmeik sodróáradatába, mint szubjektív átélést, mint emésztő halálvágyatillesztik.

Énekeskönyveink szerzőihez a halálgondolat kívülrőlközelít, az egyház tanítása vetíti lelkökbe a halálkényszer

45

gondolatát. A szentimentalizmus nagy hangadóinak, lelkébengyökerezik a mulandóság örök szomorúsága, velük nő, bennüktanyáz a halál sötét árnyéka, ők nem kívülről jutnak a halálihletet adó valóságához, a halál elválaszthatatlan tőlük. Egyéni-ségük kiegészítője, lényük immanens tartalma, melyet ők azélet minden megnyilvánulásába beleéreznek. A halál és elmúlása XVIII. század lírikusainak szívügye, mely egész költészetüketáthatja. A XVIII. század költői önmagukban érzik a halál-közelséget, s lírájuk ezt sóhajtja. Bennük, a nagy mindenség-ben, az élet ezer szépségében, a halál suhanását hallják. Azelmúlás szomorúsága lebben feléjük, a halál közelsége borzoljalelküket. És amint az élet, ez a szomorú kényszermozgás,vak következetességgel hömpölygeti őket az elmúlás felé, úgysodorja a halál bizonyossága Isten felé. Az emésztő halálvágy,tépelődő miértek és halhatatlanságot áhító akarások hátterébenmindenütt ott fénylik Isten arca. Mindaz, ami az elmúlásbanfájó és érthetetlen, Istenben elcsitul és érthetővé válik. ígyhalálénekeink három százados fejlődés után Berzsenyi költésze-tében a halálproblémát annak a kezébe helyezik, akiébőlvették. Ha elfogadjuk Byron mondását, hogy a halál az abizonyosság, mely sírni tanította az emberiséget, akkor háromszázadi líránk tanulsága alapján hozzá kell tennünk, hogy azIsten az az örökkévalóság, aki letörölte ezeket a könnyeket.

ÖSSZEFOGLALÁS.

A halálgondolat kialakulását és háromszázados fejlődésétlíránkban kutattuk, mert a líra az a forma, mely legalkalma-sabb a mélyen emberi érzelmek kifejezésére. A haláltudatszorongó nyugtalansága az emberi lélek legtermészetesebb éslegőszintébb megnyilatkozása. Olyan ősi és olyan önkéntelen,mint maga az élet. Líránkban azonban ez a leggyökeréig

46

emberi és érthető érzés nem nyilatkozik meg a maga termé-szetességében mindjárt a megindulástól kezdve. Mert a meg-indítást a kereszténység adja, így a halál gondolata is mintaz emberi szellem minden megvillanása, ennek az első ésgigászi méretű áramlatnak a sodrába kerül. A kereszténységbetölti az emberi életet, érzés- és gondolatvilágot s formáljaa halálgondolatot saját képére és hasonlatosságára. Ez azoka annak, hogy a halál ténye, mielőtt kérdéssé, problémávátudatosult volna, már mint megoldott valóság, mint befejezett,kész adottság kerül gondolkodásunkba, s lírai megnyilatkozá-sainkba, így kutatásunk legelső fázisában, nem kialakulatlan,bizonytalan, tétovázó, kétségek közt ingadozó s bukdácsolópróbálkozásokat kapunk a halál kérdésére vonatkozólag,hanem kész megoldást, megdönthetetlen és kétséget kizáró,egyetlen halálmegfejtést. Legrégibb költészetünkben halál-problémát keresni meddő fáradság. Régi líránk kész eredmé-nyeket és elvitázhatatlan bizonyosságot szegez a kutató elé.így a halálprobléma líránkban visszafelé fejlődik, az időkmúlásával fordítottan. Minél messzebb megyünk vissza líránktörténetében, annál több a határozottság, annál kevesebb akétség, s minél inkább távolodunk a kezdőponttól, annálkevesebb a biztosság és annál nagyobb a nyugtalanság. Akereszténység születése pillanatában hatalmába vette irodal-munkat. Irányt, célkitűzéseket, értékeléseket adott neki. Ezérttalálunk líránkban mindjárt megindulásakor, problémamentes,biztos és megdönthetetlen, halálelgondolást, amely változatlanformában él líránkban két és fél századon keresztül.

A XVIII. század második felében, amikor „az emberiszellem Pálfordulása” mindenütt érezteti hatását, az emberiész magáraísmerése, az egyéni lét önértéküségének hirdetése,s egészben véve az egységes kritikai magatartás, a halál-gondolat fejlődéséhez is megadja a lökést. Az a kényelmesbiztosságtudat s megnyugtató határozottság, melybe a keresz-ténység a halálgondolatot beleágyazta, meginog. A halál

47

örökéletet nyújtó lehetősége mindinkább háttérbe vonul s azegyéni létet, s ezzel értékeket pusztító jelentőségére vetimegvilágító sugarát az emberi gondolkodás. A halál mosttragikus színezetű, megrázó valósággá, kétségeket s kérdése-ket támasztó bizonyossággá, megoldhatatlan rejtéllyé, öröknagy emberi problémává válik.

A halálgondolat ezen a ponton jut el líránkban a fejlődésmegindulásához s egyszersmind beteljesedéséhez. A meg-induláshoz, mert a kereszténység statikus, két és fél századonát mozdulatlanul nyugvó halálgondolata, most alakul átállandóan ható, dinamikus erővé; most válik azzá a szüntele-nül élő nyugtalansággá, mely ott vibrál az emberiség lelkemélyén. A kereszténység egyensúlyban lévő, érzelmekbőlkialakuló halálképe, az élet megvetéséhez, passzivitáshozvezetett, a felvilágosodásnak tudatos gondolkozásból kiszakadóhalálgondolata pedig ösztönző érzésekhez, aktivitáshoz. Győznia megsemmisítő halálon, kifeszített mellel, dacosan dobbantaniaz elmúlás elé, a XVIII. század halálgondolatának következ-ménye.

És ezzel a meggondolással jutunk el a halálproblémabeteljesedéséhez. Mert a halálgondolat lobogó nyugtalanságá-ból ébred életre az emberiség örökkévalóság-sóvárgása,istenisülési vágya, halhatatlanság-akarása. Ennél többet, aporhamu-ember el nem érhet. Akár alázatos szívvel, akárfölényes értelemmel közelít a halál-problémához, a gigásziakaráson túl-jutni nem tud.

Ezért árad halálköltészetünk szüntelenül isten felé. Azember fájó kérdéseire feleletet csak Ő adhat. Nélküle mindenemberi próbálkozás — Szent Ágostonnal szólva — csak asemmiség felé tart, mint a leeső víz.

48

BIBLIOGRÁFIA.

I, A 16-17. SZÁZAD BIBLIOGRÁFIAI ANYAGA:

Bornemissza Péter: Énekek 1582.Helíai Gáspár: Vigasztaló könyvetske 1553.Károli Péter: Az halálról, feltámadásról 15Γ5.Kulísár György: Az halálra való készöletről 15Γ3.Sibolti Demeter: Vigasztaló könyvecske 1584.Ács Mihály: Zöngedező mennyei kar 1696.Cantiones funebrales.Gönczi György: Keresztyéni Isteni Dicséretek 16Γ5.LIaloííi temetésekre való énekek 1694.Illyés István: Solíári énekek és Halottas énekek 1693.Jancsó Benedek ék.In exequiis defunctorum 1654.Mihál Farkas gyűjteménye.Mária a halállal tusakodók ...Nagyváradi ék. 1651.Nyéki V. Mátyás : A földi részeg szerentsének . . . 1801.Nyéki V. Mátyás egyik énekéről Imre Lajos Figyelő 1883.Poematia Hungarica.Pál András énekes könyve.Egy 16. századi ének a halálról. Közli Gulyás József

I. K. 1931.Egy szombatos énekeskönyv ismertetése. Kriza János, Új

Magy. Múz. 1851-52, II. k.

49

Szombatos énekek és imádságok.Udvarhelyi Szeles János haláltáncéneke Hársing István

Ι. Κ. 192Γ.Szilády Áron: Régi magyar költők tára.Thaly: Régi magyar vitézi énekek.Balassa Bálint Költeményei Szilády Áron kiad.Barakonyi Ferenc Versei. Közli Erdélyi Pál Erdélyi Muz. 190 Γ.Beniczky Péter: Magyar Riíhmusok 1Γ28.Koháry István. Versek.Br. Petrőczy Kata Szidónia versei. Közli Thaly Árpád

neum 1814.

II. A 18. SZÁZAD BIBLIOGRÁFIAI ANYAGA :

Almási Ádám: Búcsúzó versek 1795.Ars beatae moriendi.Ács Mihály: Halotti tisztességtétel 1708.Ács Mihály: Boldog halál szekere 1708.Ányos Pál Költeményei Császár kiad. 1907.Bacsányi János Költeményei Toldy kiad. 1865.Berzsenyi Dániel ö. M. Döbrentey kiad. 1842.Boldog halálnak hajócskája 1738.Buzgó könyörgésekkel tellyes szomorú versek 1704.Csokonai Ö. M. Harsányi és Gulyás kiad. 1922..Dayka Gábor versei Kazinczy kiad. 1813.Gyó'ry János: Búcsúzó versek 1860.Halálról való mindennapi emlékezés 1771.Halott temetéskor. . . 1734.Illyés András : Rövid forma embernek életét 1709.

„ „ Jóra intő énekecskék 1702.„ „ Régi és új énekek 1703.

Malom János: Halállal való esmérkedés 1183.

50

Mátyási József: Semminél főbb Valami 1794.Megyaszai János : Isten hívogató követe . . .Molnár Borbála Munkáji 1794.Ráday Gedeon ö. M. Váczi János kiad.Ráday Pál Versei Négyesy kiad.Szőnyi Benjamin: Szentek hegedűje 1776.„ „ Istennek trombitája 1791.

TARTALOMJEGYZÉK.

A pogány halál-elgondolás......................................................................3 — 5 oldalA keresztény halálkép.............................................................................5—7 „Három század irodalmi arca...................................................................7—10 „A keresztény, szigorúan dogmatikus halálfelfogás.................................10—23 „Szabadabb szellemű líránk.....................................................................23—29 „A preromantikus kor:I A szentimentális halálvágy...............................................................29—36 H

II. A halálprobléma, halhatatlanság-vágy..............................................36—44 „A halálgondolat fejlődésiránya...............................................................44 — 45 „Összefoglalás..........................................................................................45—47 „

Bibliográfia.............................................................................................48—50 „