DEBRECENI EGYETEM AGRÁRTUDOMÁNYI CENTRUM

AGRÁRGAZDASÁGI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI KAR

„AZ ÉPÍTÉS ÉS A SZABADSÁG OTT KEZDŐDIK,AHOL A VILÁG NEM PARASZT”

SZÖVEGGGYŰJTEMÉNY AZ AGRÁR- ÉS FALUSZOCIOLÓGIA

TANULMÁNYOZÁSÁHOZ

Válogatta és szerkesztette:Fürj Zoltán

DEBRECEN2003-

2

BEVEZETÉS

Mottó is lehetne, hiszen olyan frappánsan fogalmazza meg Erdei Ferenc a társadalom fejlődésének tendenciáját, az agrárium értékrendjében bekövetkezett változást; én mégis a szöveggyűjtemény címének választottam. Címnek választottam, de miért? A történelmi tanulmányainkból tudható, hogy hogyan, milyen módon fejlődött a gazdaság, a társadalom. S könnyen belátható, hogy az ország, a magyar társadalom meghatározó ereje — mint mindenütt Európában — hosszú évszázadokon keresztül a vidék, a mezőgazdaság, a parasztság voltak.

Erdei Ferenc által írt gondolat azonban meditációra késztethet bennünket. Valóban? „Az építés és a szabadság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt”. Igen — a válasz csak igen lehet, hiszen Erdei a két világháború közti magyar parasztság életéről, helyzetéről ír. A földművelés mellett Magyarországon az ipari termelés, az ipari népesség aránya háttérbe szorult, a fejlett világ messze lekörözött bennünket. Az ipari forradalmak átalakítják — tőlünk Nyugatra mindenütt— a gazdaság és a társadalom szerkezetét. A magyar gazdaság fejlődése megrekedt a háború után bekövetkezett politikai döntések következtében, a parasztság helyzete szinte kilátástalannak tűnt. A falu társadalma fokozatosan átalakult elszegényedett, megszűntek az addig sem erős mobilitást segítő ipari fejlesztések, leálltak a nagy építkezések, lezárták a sorompót a szinte egyetlen biztos felemelkedést jelentő amerikai kivándorlás előtt stb.

A 19-20. században robbanásszerű változások játszódtak le. A hagyományos értelemben vett parasztság, a falu a fejlett országokban a teljes átalakulás képét mutatta. Erdei Ferenc ezt a nagyarányú változást érzékelte, s próbálta tudatosítani akkor, amikor 1937-1938 fordulóján a Parasztok című könyvét írta. Tudta és hirdette könyvében, hogy: „Nem lehet parasztországot építeni. Ha egyszer paraszt egy ország, akkor ott épp olyan naptalan az ég, mintha fölötte volna egy másik, amelyik elveszi tőle a fényt.” Prófétai küldetéssel mondja: „Az építés és a szababság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt”.1 Megfogalmazta azt a programot is, amit meg kell valósítani: „Másik világot akarunk, és régi hitünk ledőlte a kezes arról, hogy parasztnak lenni most már nem lehet.2” 1945 után Erdei elképzeléseinek töredéke megvalósulhatott. A magyar mezőgazdaság, a vidék s benne a történelmi magyar falu teljes mértékben átalakult, mára már csak, mint történelmi kategória létezik, a mindennapi valóságában a hagyományos falu eltűnt, a benne lakó népességgel együtt.

A társadalomfejlődés tendenciája.1 Erdei Ferenc összegyűjtött művei. Parasztok Hasonmás kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. 212. p.2 uo. 197. p.

3

A gazdaság, a társadalom változik, mondhatjuk, hogy állandó mozgásban van. A tények azt bizonyítják, hogy nap mint nap, évről évre többet és többet termel, fejlődik. A technikai, a kultúra, a civilizáció halad az ember és a maga által behatárolt pályán. Az ember mindig és mindig többet akar kicsikarni a természetből, a társadalomból. Ez természetes, ezért látnunk kell: mi az, ami az eddigi fejlődésünkben irreverzibilis. A Nyugatot járó Erdei Ferenc tapasztalta, hogy parasztnak lenni már nem lehet, nemcsak térbeli és társadalmi bezártsága, emberi, gazdasági kiszolgáltatottsága, megalázottsága miatt, hanem azért sem, mert ez már akkor — 1937-1938 fordulóján — sem volt modern, nem volt európai.

A gazdasági, társadalmi fejlődés tendenciáját vizsgálva, látni és tudatosítani kell, hogy a falun élők és a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma törvényszerűen csökken, illetve előbb az iparban, majd a szolgáltató szférában foglalkoztatottak, így a városban lakók száma egyre szaporodik. Szamuely László 1980-ban publikálta azt a tanulmányát, amelyben a fejlett tőkés országok társadalmi fejlődésével foglalkozik.3 Megállapította, hogy a szolgáltató szféra egyértelműen túlsúlyra került, a változás a 20. század második felében felgyorsult, s a maga teljességében bontakozott kit. A század elején, pl. az USA-ban 10 keresőből még csak három volt a szolgáltatásban, addig ez az arány 1929-ben négyre, 1956-ban ötre, 1970-ben hatra, 1980-ban hétre emelkedett. 1985-re prognosztizálta, hogy tíz keresőből nyolc fő lesz foglalkoztatva a szolgáltató szférában. Következtetése: közelednek, ahhoz az időhöz, amikor a munkaerő 20%-a állítja elő az összes feldolgozóipari és mezőgazdasági terméket.

Természetes, hogy a társadalom szerkezetének átalakulása — párhuzamosan — számos más változással is együtt járó folyamatokat indukál. Különösen szembeötlő az oktatás kiszélesedése, a társadalmi mobilitásban betöltött szerepének megnövekedése. A gyors gazdasági növekedés, a töretlen életszínvonal emelkedés nemcsak megkövetelte, hanem egyben lehetővé is tette az oktatás kiszélesítését, s benne a felsőoktatás tömegessé válását.

Ezzel szemben a magyar valóság a következő képet mutatta: „1900-ban a napszámos, az önálló paraszt és mezőgazdasági munkás, cseléd kategóriába az aktív keresők 70,8 %-a, 1910-ben 65,8 %-a, 1920-ban 60,3 %-a, 1930-ban 55,2 %-a, 1941-ben pedig 50,7 %-a tartozott.” A háború, majd az ezt követő földosztás következménye, hogy 1949-ben az aktív keresők 53,6 %-át a mezőgazdaság foglalkoztatta.4

3 Szamuely László: A társadalmi fejlődés tendenciái a fejlett tőkés országokban. Valóság, 1980/7. sz.1-20. p.4 Agrárszociológiai írások 6. p

4

A magyar társadalom fejlettségére jellemző, hogy Erdei Ferenc művének írása idején a társadalom több mint fele paraszti vagy annál alávetettebb sorban élt.

Az 1945-ös földosztással kezdődött el a magyar mezőgazdaság, a falu társadalmának átformálása, amely az ’50-es-’60–as évek kollektivizálásán át jutott el egy új, egy csak Magyarországra jellemző agrármodell megteremtéséhez.5 Óriási távolságot járt be a falusi társadalom ez alatt a néhány évtized alatt, s óriási változásokon ment át. Politikai, gazdasági rendszerváltások, művelési technológiák, termelési technikák, új és hagyományos növényi kultúrák, állattenyésztési rendszerek jöttek létre, s ezek határozták meg a vidék, az agrárium életét. Óriási ez a váltás, változás, mert az extenzív termeléstől az intenzív termelésben tevékenykedő, gazdálkodó ember áll előttünk minden örömével, gondjával együtt.

Ez a változás azonban nem hatotta át a közfelfogást, nem csapódott le a politikai gondolkodásban — hiába a tapasztalat, hiába a tudomány által feltárt és megjelenített tény, a politikai vezetés ragaszkodott ideológiai meggyőződéséhez. 1980-ban — Szamuely László tanulmányának idején — és utána még majdnem egy évtizedig a munkásság és a parasztság gazdasági, társadalmi dominanciájáról elmélkedett a politikai elit, a hatalom. A két álláspont, két világot jelentett, akadályozva a változást.

A szociológia tudományának kialakulása

Falu- és agrárszociológia

Az agrárium és a falu szervesen összetartozik, ebből adódóan: a falu- és az agrárszociológia, ha más és más vizsgálati szempontokból is közelít kutatási témájához, de az a terület, amit vizsgál, a falu, az ott élő lakosság élet és munkakörülményei, szociális, egészségügyi helyzete, a társadalomban elfoglalt helye, a falu, mint a mezőgazdasággal való foglalkozás meghatározó területe, a gazdaság mérete, a birtokelosztás szerkezete stb. azonos. Az egyik a falut, a másik a falun élőt állítja vizsgálódási középpontjába. A falut, az agráriumot alapvetően a mezőgazdaság határozta meg, illetve az ott élők mezőgazdaságban való foglalkozása volt a domináns. A huszadik század soha nem látott változásokat hozott a falu, az agrárium életében. A falu nemcsak a mezőgazdaság, hanem egyes területeken a bányászat, az ipar területe is lettek, sok esetben a rekreáció fontos színterei, illetve az iparban dolgozó munkások jelentős részben innen kerültek ki6 A gazdasági, társadalmi fejlődés szükségszerűen hozta magával az agrárium és a falu átalakulását. Ugyan a rurális területek nagysága és a mezőgazdasággal foglalkozók száma csökkent, de a termelékenység fokozódott, a kevesebb dolgozó, a kisebb földterület több

5 Lásd Romány Pál tanulmányát a szöveggyűjteményben6 Lásd: Enyedi György tanulmányát a szöveggyűjteményben.

5

embert tartott, tart el. Az előbb említett statisztikai tények egyértelműen bizonyítják ezt.7

A falu, az agrárium magyar társadalom életében napjainkig meghatározó szerepet játszott, legyen az bármilyen társadalmi-gazdasági formáció: kapitalizmus vagy államszocializmus. A szociológiai kutatás mégis kevésbé tartotta fontosnak ennek a területnek a vizsgálatát, ahogyan Tóth Pál Péter írta 1984-ben: ”Mi az oka tehát annak, hogy a szűkebb, szaktudományos értelemben vett szociológiai kutatás mind a mai napig késésben van a falu, a mezőgazdaság, az agrárnépesség területén bekövetkezett nemegyszer földindulással egyenértékű, forradalmi változásokhoz képest?”8 Válasza egyértelmű: a hazai szociológia fejlődésének késése. Ugyanakkor ő maga is kiemeli a magyar társadalomvizsgálat jelentős eredményeit, majd a népi írók, a szociográfiai irodalom jelentősségét fogalmazza meg. A szociológia és a szociográfia közti különbséget a következőképpen határozza meg: „A tudományos irányba forduló szociográfiai munkák létrejöttéhez feltételezhetően a szociográfia legismertebb képviselője, Le Play is hozzájárult. Mivel a szociológiának általános meghatározása nincs, mi abban az értelemben használjuk, hogy a szociológia a társadalmi jelenségek, folyamatok, viszonyok összefüggéseivel és a társadalomban lejátszódó makro- és mikrofolyamatok foglalkozó tudomány. A szociológia tehát — tudományos fogalomrendszerének és módszerének segítségével — az objektív társadalmi valóság feltárására vállalkozik. A szociográfia pedig — amelyet nem egyszer társadalomrajznak, valóság- vagy tényfeltáró irodalomnak is nevezünk — általában a társadalmi valóság összefüggéseinek intuitív megragadása, szubjektív megjelenítése, melyben a szaktudományos pontosságról az egyedi jelenségekből levont általános következtetésekre helyeződött át a hangsúly. A szociográfiának tehát, éppen úgy, mint a szociológiának, a középpontjában az objektív társadalmi valóság — igaz, különböző módon és módszerekkel történő — feltárása áll.”9

Andorka Rudolf szerint: „A szociológia mindenekelőtt tudomány. A társadalmat, amelyben élünk, természetesen nemcsak a szociológia segítségével ismerhetjük meg. Megismerhetjük többek közt riportok, szociográfiák, szépirodalmi művek, valamint a mindennapi élet tapasztalatai alapján is. Azt sem állíthatjuk továbbá, hogy a szociológia ezen, más megismerési módoknál magasabb rendű. Sokszor az előbb felsoroltakból többet tudunk meg a társadalomból, mint a szociológia tudományából. A két világháború közötti megismerésének elsőrendű forrásai például Móricz Zsigmond novellái vagy Féja Géza riportjai… továbbá Illyés Gyula szociográfiája, a Puszták népe. — Andokra Rudolf vallja — A szociológia ezen műveknél nem pontosabban,

7 Agrárszociológiai írások 5. p.8 uo. 5. p.9 uo.: 9-10. p.

6

hanem más módszerekkel tárja fel a társadalmi valóságot.”10 Sőt azon a véleményen van — amint láttuk —, hogy a két világháború közötti magyar társadalom megismerésének egyik legjobb, a valóságot leghűbben tükröző forrása a népi írók munkái.

A szociológia mint a társadalmat vizsgáló tudomány a 19. században alakult ki, bár a tudomány történetével foglalkozók egyetértenek abban, hogy a társadalomról, a társadalmi jelenségekről való gondolkodás egyidős az emberiség történetével. Az ember, ahogyan kapcsolatba került a természet a társadalom jelenségeivel, ugyanakkor magyarázatot is igyekezett adni a különböző jelenségekre. A választ az ember általános elméleti síkon adta meg. Az ókori görög filozófia társadalmi jelenségeket leíró művei, magyarázatai óta az európai tudományosság családfája fokozatosan fejlődik, s az évszázadok során új társadalomtudományi diszciplínák alakultak ki. Már az ókorban a politikai filozófia, a történetírás, a társadalomföldrajz, a jog jelentős eredményeket produkált. S termékenyítőleg hatnak még ma is a tudományosságra.

A társadalom, a gazdaság, a politika jelenségeiről való gondolkodás, véleményalkotás — különböző korokban — új tudományok kialakulását eredményezték, így alakultak ki az évszázadok folyamán a társadalomtudományok is. Ezt az utat járta be, pl. a demográfia, a közgazdaságtan, a politika, a szociológia stb. Természetes, hogy egy-egy új tudomány kialakulásának társadalmi és tudomány-rendszertani feltételei is vannak. A társadalom igénye, a tudomány „felkészültsége”, differenciálódása nélkül nem jöhetett volna létre új tudomány. Az egyes tudományok forradalmi változást vittek végbe nemcsak az általuk vizsgált területeken, hanem az egész társadalom életében, a problémákat megközelítő szemléletben is. A 19. században kialakuló szociológiára a biológia fejlődése tett jelentős hatást. A tudomány formálódása szempontjából jelentős az a szemléletváltás, ami a társadalomban, a politikai életben, a közgondolkodásban bekövetkezett. A filozófiában, a társadalomról való gondolkodásban paradigmaváltásnak számító kell szemléletről, a van szemléletre való áttérés döntő mozzanat nemcsak a szociológia kialakulása, hanem valamennyi társadalomtudomány megújulása, teljesen új szemléletének kiformálása szempontjából. A szemléletváltás következtében a 19. századtól a társadalomtudományi ágak megújulásáról beszélhetünk.11

A szociológia kialakulásának körülményeit illetően az egyes szerzők nagyjából egyetértenek. Abban azonban, hogy kiket tekintünk az első szociológusoknak, eltérések mutatkoznak. Általunk rokonszenvesnek tartott

10 Andorka Rudolf i.m. 31. p.11 V. ö: Kulcsár Kálmán: Szociológia Budapest passim

7

álláspont Andorka Rudolfé, aki megkülönbözteti a szociológia előfutárait: Saint-Simon, Comte és Tocqueville, illetve a szociológia klasszikusait: Karl Marx, Émile Durkheim és Max Weber.12

A magyar szociológia fejlődése

„A magyar falu- és agrárszociológia forrásvidékét” Tóth Pál Péter „ az újkonzervatív agrárius irányzat szociálpolitikai indíttatású tájékozódásának területén” keresi.13 Ha a szociológia megkésett fejlődéséről beszélünk még inkább jellemző ez az agrár- és a faluszociológiára. Történészek, írók, szociográfusok, gazdasági szakemberek, közgazdászok, lelkészek stb. vizsgálódási terepe a falu, a falun élők helyzete, a védekezési mechanizmusok, menekülési stratégiák kiépítésének bemutatása. Ezek közül előbb a kivándorlás, majd az egyke, a társadalom, a magyar népesség fogyása állítja középpontba a falu életét.

A magyar gazdaság fejlődésének következtében, a társadalom duális szerkezetű fejlődési utat futott be. A kapitalista termelési szerkezet mellett — ezt is lényegesen áthatotta a feudális tradíció — meghatározó a feudalizmusból örökölt gazdasági modell és társadalomszerkezet.14 Az 1945-ben megvalósult földreform a polgárosodás útjára lépett társadalom és gazdaság előképét vetítette elő. Ez az időszak azonban nagyon rövid ideig tartott. A társadalom még fel sem ocsúdott a háború okozta szomorúságból, majd a földosztás élményétől, az újjáépítés, a gazdaság újjászervezésének eufórikus állapotából, s máris egy totalitás jegyeit mutató hatalom gazdaságpolitikájának áldozatává vált. Ez a hatalom a kollektivizálást állította a középpontba, kisérletet téve a hagyományos paraszti gazdaság és életforma megszüntetésére. A kolhozosítás az ötvenes éveket váltakozó intenzitással végigkísérte. S a hatvanas évek elején már a pártvezetés arról számolt be, hogy a magyar parasztság és a földterület döntő többsége a termelőszövetkezetekbe koncentrálódik. A termelőszövetkezet, közkeletű szóval, a téesz lett a falu, a mezőgazdaság gazdasági és üzemszervezeti formájának a meghatározója. Ott és akkor, amikor az egyes embernek, a gazdálkodó parasztságnak le kellett mondania mindenéről, élete addigi értelméről, arról a tulajdonáról, amely, ha szűkösen is, de családja megélhetését biztonságát jelentette, szinte kilátástalannak tűnt élete. A magyar szakirodalomban túlhangsúlyozottá vált a parasztság tulajdonosi tudata, földhöz való ragaszkodása. A mezőgazdasággal foglalkozó, legyen az farmer vagy paraszt, éljen a világ bármely tájékán, nemcsak ösztöneivel, hanem minden ízével, porcikájával ragaszkodik a földhöz, élete, munkája, gazdasága értelméhez. Nélküle hivatása nem értelmezhető, munkája bizonytalan, élete

12 Andorka Rudolf i. m.. 48-98. p.13 Agrárszociológiai írások im. 11.p.14 Lásd: Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. I. és II. rész. Valóság, 1976/4. és 5. számát

8

teljesen kiszolgáltatott. A téeszbe pedig nemcsak a földjét, hanem igavonó állatai, lovait, gazdasági szerszámait teljes mértekben be kellett vinnie. Haszonállatai egy részét, töredékét megtarthatta. Növelte az elkeseredést, hogy addig, amíg megfelelő istállókat, fészereket nem készítettek az állatoknak, addig továbbra is otthon kellett tartani azokat az állatokat, amelyek közös tulajdonnak számítottak. A falu ekkor az elnyomatás, a megaláztatás képét mutatta. Reggelente már nem a megszokott kép fogadta az oda látogatót. A téesziroda előtt gyülekező emberek csoportja volt az általános kép.

A magyar falu, az agrárium fejlődésének a 19. századtól mindvégig központi problémája, hogy hogyan fejlődik, hogyan alakul a polgárosodás, egyáltalán van-e esély a polgárosodásra, a paraszti, az elnyomott mivoltú állapotból való felszabadulásra. A történelmi fejlődésünk bizonysága szerint vajmi kevés esély adódott arra, hogy a magyar parasztság és a falu polgárosodjon, emancipálódjon. Bármilyen paradox módon hangozzék is: a falun élő tömegek számára esély erre, eddigi történelmünk folyamán, az államszocializmus utolsó két évtizedében kínálkozott. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a politikai erőszakkal felszámolt polgárosodási szándék újraéledt, búvópatakként jött elő a ’70-es években, s átalakította a magyar falu, a mezőgazdaság szerkezetét, új kereteket, új termelési kultúrát és új életstratégiát teremtett a vidéken, a falun élők számára.15

A szöveggyűjteményben a 20. században lejátszódott gazdasági folyamatokat, illetve társadalmi oldalait szeretném érzékeltetni, bemutatni. Természetes, hogy a teljesség igénye nélkül. A szociológia kiválóságai mellett a magyar társadalomkutatás, gazdaságirányítás számos alakja foglalkozott a falu társadalmával, gazdaságával, így nekik is helyük van a kötetben. Ugyan ők nem szociológusként, de a társadalom, a gazdaság ismerőiként mutatták be a magyar valóságot.

15 Lásd a szöveggyűjteményben a polgárosodással foglalkozó tanulmányokat.

9

I. A FALU ÉS A FALU VILÁGA

10

11

DR. CZETTLER JENŐ:MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI SZOCIÁLPOLOTIKA

/Részlet/*A falusi kultúra védelme.

1. §.A falu kultúrképessége.

A történeti múlt folyamán a falu mint sajátságos közigazgatási, gazdasági és kulturális intézmény fejlődött ki. Az egyént jóformán felszívta ez a szociális alakulat, amely falusi öntudatot, világnézetet, társadalmi pozíciót, gazdasági szaktudást, közigazgatást, jogszolgáltatatást, szóval a kultúra minden mozzanatát közvetítette számára. Mivel a falu vérségi alapon fejlődött, s lakóit a külvilággal csupán az egyház szervezete és ennél sokkal gyengébb kötelékkel a földesuraság kötötte össze, minden ország földműves népe építési modorban, nyelvjárásban, viseletben, helyi zárkózott szokásokban, melyek az egész primitív közületet áthatották, teljesen összenőtt azzal a röggel, amelyet művelt, s amely konzerválta évszázadokra a falu lakóinak eredeti nemzetiségét, biztosítva számukra a világkultúra nivelláló hatásával szemben bizonyos önállóságot és független fejlődést. Kétségtelen, hogy a falunak ez az inkább öntudatlan, de a társadalmi fejlődés ezen fokán könnyen érthető elzárkózása a világkultúra hullámgyűrűzése elől a népek haladásának jelentékeny akadálya volt. De viszont az is kétségtelen, hogy ez az elzárkózás egész sereg kultúrértéket termelt szokásban, erkölcsi fölfogásban, gondolkodásban, szemlélődésben, költészetben, műveltségben, amelynek értéke minden kétségen fölül áll, s amelynek könnyelmű elpusztítása, bár a haladás jelszava alatt történjék is, vétek nemcsak a nemzeti kultúra, de az általános emberi polgárosodás ellen is. Mert ez a civilizáció az egyes népek termelte kultúrát tökéletesíti és általánosítja, s ennek az általános civilizációnak gyökere rendszerint a civilizáció élén járó nemzetnek földművelő osztályánál keresendő, azokban a sajátságokban, amelyeket csak a föld és a falu társadalma bír kialakítani. Bölcsen tudjuk, hogy mindaz, ami él és kultúrtényező, ezek közé számítandó a nyelv, a jogszokás, a viselet stb., folytonosan fejlődik. Dőreség volna tehát tőlünk, ha a kultúrtényezőknek általános, országokon, népeken végigvonuló hatása ellen akarnánk hadakozni. A falunak és a gazdatársadalomnak egyetlen barátja sem gondol a legtávolabbról sem arra, hogy a művelődés hatékonysága, tehát áldásai elől a falut léghíjasan elzárja, még kevésbé gondol arra, hogy a gazdasági fejlődés által megbolygatott szervezetét, összes kísérő jelenségeivel együtt, a régi állapotba helyezze vissza. A falu kultúrájának védelme egészen mást jelent. Védelmét annak a haladásnak és fejlődésnek, amely az önmagában szervesen kialakult s éppen azért egészséges alapokat nem kívánja soha nem létezetteknek tekinteni, hogy ezeket, mint nemcsak fölösleges, de káros haszontalanságokat félredobva egy egészen idegen, új kultúrát teremtsen a falu és annak lakói számára. Sőt éppen a meglévő becses alapokra kívánja felépíteni a haladást, biztosítván a falu számára mindazt az előnyt, amelyet az új kultúrfejlődés nyújt

12

és távol tartva mindazt a káros hatást, amely kísérő jelensége minden olyan kultúrának, amely idegen néplélekből megfelelő kiválasztás nélkül jut valamely nemzet birtokába.

De van még egy más irányadó szempont is, amelyből kiindulva kívánatos a falu kultúrájának konzerválása. Mint föntebb érintettük már, a világkultúra alapjában véve áthasonított, megnemesített és kifejlesztett nemzeti kultúra, amelynek végső elemei a falu kultúrájában gyökereznek. Meg lehet-e győződve az, aki az általa elmaradottnak tartott falu népét viseletének, szokásainak stb. megváltoztatására, régi építészeti emlékeinek lerontására, népdalainak és szokásainak elhagyására reábírni törekszik; hogy nem a jövő kultúrfejlődést teszi-e ezzel tönkre, hogy egy zseninek, aki e népies motívumokból a költészet, a zene, az építészet stb. terén nagyot, az emberi kultúra előbbre vitelénél új korszakot jelentőt tudna alkotni, nem teszi-e lehetetlenné munkáját e becses emlékek megsemmisítése által. Minden kultúrfejlődés a létezőnek bizonyos mérvű megsemmisítését föltételezi. A fölösleges rombolástól azonban tartózkodni kell, mert soha sem tudhatjuk, hogy a túlzott igyekezet nem rombol-e le több értéket, mint amennyi a haladás biztosításához szükséges. Egy emberöltő alatt rendszerint megváltozik az emberek felfogása; amit azelőtt újnak, modernnek tartottak, az később mint az elmaradottságnak megtestesülése tűnik fel. A felfogás gyors változása főleg a városi lakosság kultúráját jellemzi. A divat, a ruházat, az építés, a nóta, a folyton fluktuáló népesség szokása és erkölcse tiszavirágéletű, amely ma modern, holnap már eldobott lom. A falu a múltat őrzi, évszázadoknak épít. Primitív házformái tovább élnek, mint a városok hatalmas palotái, egy-egy ruhadarab, egy-egy népszokás, egy-egy népdal századokon keresztül divat s a különféle népköltési termékekben évszázadok néplelke nyilvánul meg. És vajon mennyivel ér többet a város kozmopolita, ideges egynapi műveltsége, mint a falu népének évszázadokra kiható szokásai és más egyéb kultúralkotásai. Boldogabbá, megelégedettebbé teszi-e az embert, jobban biztosítja-e számára a mindennapi kenyéren túlmenő egzisztenciát, szabadabbá teszi-e előtte az emberré levés útját, ad-e harmonikusabb világnézetet? Fokozza-e a szívjóságot és a lelki nemességet?

Sokan vannak, akik a falusi kultúrát látva, nem látják és hallva, nem hallják. E téren különösen a modern irodalom jár elől, amelynek termékei szerint a magyar falu és a magyar kisgazda ma is az elmaradottság, a kultúrátlanságnak típusa. Sajnos, e tekintetben az irodalomnak hű szövetségese a falusi intelligencia is, mert abszentizmusával szinte jóváhagyja azt a véleményt, hogy a falusi kultúra nem élő valóság, mert belső vonzó ereje nincs. A földbirtokos osztály testi abszentizmusánál talán még ezerszer veszedelmesebb a falusi intelligencia lelki abszentizmusa, amidőn azok, akik hivatva volnának a falu vezetésére, mert folyton falun élnek, nem tudnak a nép lelkéhez férkőzni, nem is keresik azzal az érintkezést s évtizedeken át faluban élve, azokból a morzsákból táplálkoznak, amelyeket nekik a napilapok egyoldalú szellemi tápláléka mellett egy-egy városi színdarab vagy kétes értékű francia regény nyújt, ahelyett, hogy

13

örömüket lelnék a falu szokásainak, a népies költészetnek, a viseletnek stb. sajátos jellegében és igyekeznének ezeknek eredetiségét tudomására hozni egyrészt a magyar népélettel foglalkozó irodalomnak és tudománynak, másrészt pedig igyekezvén a falusi kultúra eredetisége miatt jogos büszkeséggel eltölteni a falu lakóit és az okos kultúrhaladásnak ez alapon megfelelő propagandát csinálnának. Ha a falusi intelligencia nem képes betölteni azt a szerepet, amely a falusi és városi kultúra összekapcsolása terén reávár, úgy a magyar városoknak, de különösen a fővárosnak, mint kultúrcentrumnak jó hatása a falura és a falu népére a jövőben is alig fog mutatkozni. Mert a városok környékén lakó földműves, de még inkább az ott dolgozó munkás, a kultúrának csak a kinövéseit viszi magával falujába s a városhoz nem köti a nemesebb érzés, a tanulni vágyás, csupán a szórakozás és ennek hiánya miatt sóvárog a város után. Minél többet érintkezik a várossal, annál többet veszít falusi önérzetéből, annál inkább szégyenli foglalkozását, annál inkább igyekszik ősi jellegét levetkőzve, viseletét, szokásait megtagadva, a műveltség külső mázát magára ölteni. Ha a falusi intelligencia át volna hatva a falu kultúrájának értékes voltától és attól a nagy hivatástól, amely ennek a két, sokban ellentétes kultúrának összekapcsolása folytán reáhárul, akkor mindenesetre több volna a bátorság a földművesben is falusi voltának megvallásában, önérzete is nagyobb volna, mert teljes tudatában volna annak, hogy azok az értékek, amelyeket eddig öntudatlanul őrzött, a nemzeti kultúrának legbecsesebb kincsei, amelyekért érdemes küzdeni és gyakran gúnyt és lekicsinylést is szenvedni.

A legszükségesebb teendő tehát az volna, hogy a falusi intelligenciát győzzük meg a falusi kultúra értékéről. Győzzük meg különösen annak bebizonyítása által, hogy amik előtte a városban legbecsesebbek, tudniillik annak közintézményei, nem a városi kultúra önerejéből, hanem azért keletkeztek, mert az állam jórészt a falu adófilléreiből ott építette a kórházakat, iskolákat, törvénykezési és más hasonló palotákat. Ezzel szemben a falusi intézmények a falu önerejéből keletkeztek s amidőn egy község templomot, iskolát, községházát stb. emel, haladni vágyásának nagyobb tanújelét adta, mint amidőn a városok deputációt küldenek, hogy az államtól egy-egy új intézmény létesítésére százezreket kaphassanak. Igen alkalmas a falusi önérzet felébresztésére a történeti múlt teljes ismerete is, mert csak ezen az alapon épülhet fel az a szilárd hit, hogy amit a falu ezeréves kultúrája nemcsak művészetben, erkölcsökben, hanem jólétügyi intézményekben is termelt, az a néplélek legcsodálatraméltóbb megnyilvánulása, amely bár új formákba alakítva, a haladásnak fontos tényezője. Így például, amint föntebb láttuk, az egész szövetkezeti mozgalmat a középkor faluközössége teremtette meg. Menjen át a falusi intelligencia köztudatába, hogy minden haladásnak a már meglévőből kell kiindulnia s a falu kultúrájának fejlesztésével éppen ezért kötelesség foglalkozni, hogy az újítások bölcs alkalmazása által a már meglévő alapot, a falu kultúrkincseit konzerválhassuk.

14

A falusi kultúra értékére lehetőleg már az iskolában kell oktatni a tanulókat. Az első és legfontosabb teendő — s ezt úgy a tantervbe, mint az olvasó- és tankönyvekbe fel kellene venni — hogy minden tárgynak, történelemnek, földrajznak, természetrajznak egy célja legyen: a gyermek igyekezzék környezetét, az otthont, a családot, szülőföldjét megismerni. Ismerje annak történelmét, földrajzi leírását, mezőgazdasági, néprajzi, egészségügyi, közművelődési viszonyait, egyházi és erkölcsi életét stb., szóval mindazt, ami érdeklődését fe1tudja költeni és érzéseit szülőföldjéhez lebilincseli.16 Az iskolamellett természetesen igyekezni kell arra, hogy népies előadásokon, estélyeken is kifejezésre jusson a falu története, kultúrájának értéke. Ezen a téren különösen a gazdakörökre vár nagy hivatás. De nemcsak előadások útján, hanem tételes intézményekkel is szolgálni kell a falu kultúrájának érvényre emelését. Amint a nagyobb városokban kultúrpaloták létesülnek, akként minden községnek törekedni kell arra, hogy a maga erejéből, vagy az állam és a szövetkezetek támogatásával népházakat létesítsenek. A népház — amint a földmívelésügyi minisztérium által eddig létesített ily intézmények bizonyítják — a falusi kultúrának valóságos tűzhelye.17 A népházakban kellene azután összegyűjteni a

16 Ebben az irányban kellene a falusi tanítókat, sőt ezen túlmenőleg a falusi intelligencia minden tagját kiképezni. Főleg gondoskodni kellene arról, hogy a tanítóképezdékben, közigazgatási tanfolyamokon, gazdasági akadémiáikon stb. a falu kultúrájának fontosságára felhívják a tanulók figyelmét, továbbá, hogy az iskolák ifjúsági önképzőköreiben a néprajzi gyűjtésnek, amely kiterjed a népdalra, mondákra, szokásokra, viseletre, megfelelő szövetségei alakuljanak, úgy hogy e szövetségek a falu jövő vezetőit már eleve megtanítsák arra, hogy mily csoportosító- és nézőpontok szerint kell községük kultúréletét szolgálniok és javítaniok. E tekintetben sokat várunk a Magyar Néprajzi Társaság legújabb mozgalmától, amely a Folklore Feílows nemzetközi néphagyománykutató szövetség gyűjtőosztályainak felállítása által főleg az ifjúság érdeklődését kívánja felkelteni a falu kultúrája iránt. Természetesen ennek az ifjúsági mozgalomnak kell, hogy folytatása is legyen oly irányban, hogyha az illető kilép az életbe, igyekezzék falujának viszonyaival megismerkedni és törekedjék annak monográfiáját megírni, vagy legalább ahhoz az anyagot összegyűjteni. A vármegyei tanító- és jegyzőegyletek, éppígy a gazdasági egyletek is, nagy súlyt helyezhetnének történelmi, néprajzi, gazdasági stb. adatok gyűjtésére. Ne legyen olyan község, amelynek történetét, szokásait, mondáit, gazdasági és kulturális viszonyait, községi, iskolai vagy egyházi krónika meg nem örökíti. Németország egyes tartományaiban erre az iskolák kötelezve is vannak. Nálunk a Magyar Gazdaszövetség foglalkozik ily falusi monográfiák megíratásával.

17 Különösen az erdélyi népházak már külsejükben is feltüntetik a falu építőművészetét. A harasztkeréki, backamadarasi, nyárádszentlászlói népházak a magyar stílusnak évszázadokra irányt mutató emlékei. E népházakban a gazdakör, különböző szövetkezetek, népkönyvtár stb. nyernek elhelyezést. Legtöbb helyütt a gazdakör elég tágas helyiséget biztosít előadások és népestélyek számára is. Kívánatos volna, ha a falusi népjólétügy minden egyes intézménye elhelyezést nyerhetne e népházakban. Így gyermekmenhely, az ifjúsági egylet tornaterme, a háztartási iskola konyhája, egy szoba betegápolási célokra, a falu múzeuma és az elaggottak menedékhelye. A szabadbárándi népházban van népfürdő, az uszori népházban egy szoba az

15

falu kultúrájának minden becses emlékét, mert a falusi nép csak akkor jön tudatára régi kultúrájának, ha az ősei által készített tárgyakat összegyűjtve és megbecsülve látja. Németországban már egy egész sereg ilyen falusi múzeum létesült, amely főleg a régibb házieszközök gyűjtését és megőrzését eszközli. Végtelen sok művelődéstörténetileg vagy népművészetileg értékes tárgyat, eszközt, okiratot mentenek meg így az elkallódástól. Különösen a népviseletnek gyorsan pusztuló és változó tárgyait őrzik meg, amelynek jelentőségét nem ismervén, a falu lakói meg gondolás nélkül megsemmisítik, vagy pedig gyűjtőknek, akik inkább emlékül, mint tudományos felhasználás szempontjából viszik azt magukkal, potom pénzen elkótyavetyélik. A gazdasági élet változásával karöltve mindinkább eltűnő pásztor- és halászéleti tárgyaknak, régi házieszközöknek, világító és tűzszerszámoknak stb., összegyűjtése, kiválasztása és csoportosítása nemcsak a falu történetére, hanem a néprajzi kutatásokra nézve is végtelen fontosságú volna. A kutatónak nem kellene azzal a nehézséggel folyton küzdeni, hogy egyes tárgyakat egészen más vidékre cipelnek át s így eredetét csak nehezen lehet megállapítani. Figyelemmel kísérhetné a falusi stílus fejlődését is, mert az egyes tárgyak keletkezésének idejét könnyebb a helyszínen megállapítani.18

Az iskolának, a társadalomnak és az általános kultúrintézményeknek egyetemes munkája azután alkalmas volna a falusi kultúra becse iránt jobb meggyőződést kelteni, egyrészt a közvetlenül érdekelt kisgazdák, másrészt a városi lakosság körében is megértetvén azt, hogy a falu látszólagos kulturátlansága alapjában véve egy régi, igen mély s a nemzeti élet minden vonatkozásával szoros összefüggésben lévő kultúrát rejt, amelynek megbecsülése, ápolása és fejlesztése mindenkire nézve igen fontos, aki a falusi nép lelkének tisztaságából, a falusi művészet és poéziskiapadhatatlan forrásából akar egy új, igazán minden izében magyar kultúrát kifejleszteni.

elaggottak részére. A népházaknak különösen a tanyai központok létesítése körül van nagy hivatásuk, amint ezt már föntebb jeleztük is. Íly tanyai népházak Szentes határában létesültek Cicatricis Lajos főispán kezdeményezésére.

18Kívánatos volna, hogy ott, ahol népház nincs, az iskolában vagy a községházánál létesítsenek ilyen múzeumot. A berendezésre nézve Sonhrey (Wegweiser für landliche Wohlfarts und Heimatspflege) a következő utasítást adja: 1.bútorok és más házieszközök; 2.mezőgazdasági, pásztori, vadász- és. háziipari eszközök; 3.történelmi gyűjtemény; 4.népviselet; 5.okiratok, a községre stb., vonatkozó összes írások és könyvek stb.; 6.növény- és állatgyűjtemény; 7.népművészet. Természetes, hogy ezeknek a múzeumoknak az igazgatása meglehetősen nehéz, amin talán úgy lehetne segíteni, hogy az egyes falvakban csak gyűjtemények volnának, amelyekből a legtipikusabbak a járási székhelyen berendezett múzeumban helyeztetnének el. A járási múzeum vezetője külön kurzusokon kiképzett tanító volna, a járási múzeumokra pedig a múzeumok és könyvtárak tanácsa ügyelne fel; ez irányítaná a gyűjtést is, amelyet a járási múzeum kezelői foganatosítanának.

16

2. §.A népműveltség termékei.

Föntebb említettük már, hogy a falusi kultúra a sajátos gazdasági és társadalmi viszonyok által bizonyos zárt jelleget nyert, amelyen a város vagy más idegen behatás kevés nyomot hagyott hátra és ez is inkább külsőségekben, mint lényeget érintőleg nyilvánul. A falusi nép felfogása a törvény és közintézmények kényszerítő hatása alatt módosul ugyan, de ennek dacára is a népies jog, a szokás, az erkölcsi felfogás elő- előtör a kisgazda világnézetében; éppígy a közegészségügyi intézmények hatását is sokszor kétségessé teszi a babona, amely mintegy a régi, sőt mondhatnók ősrégi közegészségügyi kultúrának a maradványa, ma is fogva tartja a legtöbb falu népét. Hogy ezen a téren a modern kultúrának utat kell biztosítani és a falut saját érdekében a régi csökevényektől el kell téríteni, kézenfekvő dolog. Senki nem gondol olyan dolgok konzerválására, amelyek akár a törvényhozás rendelkezése, akár pedig a tudomány haladása folytán a falu népét a saját érdekeivel, vagy a fennálló társadalmi renddel összeütközésbe hozzák. Vannak azonban a falusi műveltségnek olyan termékei, amelyeknek kiirtása nemcsak érdekében nincs a falu népének, hanem a nemzeti kultúrára nézve valóban veszteséggel járna. A néphagyományokat, a népköltészetet visszaszorítani is oktalanság volna, sőt igyekeznünk kell annak minden megnyilvánulását összegyűjteni a műköltészet számára, amelynek megújhodását már számtalan ízben tette lehetővé a néplélek gazdag termése. De a falu népét sem szabad a poézistól megfosztani. Gyermeki fantáziájának csapongása elé gátakat emelni, teremtőerejét városi minták sablonaiba szorítani, merénylet volna a nép életkedve, kulturképessége ellen. Sehol nem látszik ez jobban, mint a nép kedélyéletét leginkább kifejező népdalnál. Mennyire össze volt nőve a népdal nemcsak a költészettel, hanem a falusi nép összes gazdasági viszonyaival, a mezei munkával, az aratással, fonással stb. Az igazi népdal ma is ott terem, ahol a fonók népét egy-egy falusi énekes (nótafa) falusi történetek megéneklésével mulattatja. Ott, ahol a leányok nem szőnek, fonnak, ilyen történeteket már csak az öregebb emberek tudnak, a fiatalság a szöveget megrontja vagy megrövidíti, újakat pedig termelni nem tud. Még inkább kihal a népdal azokban a falvakban, amelyeknek fiatalsága ipari vagy városi munkára jár. Itt a kuplék és más hasonló, egynapos dolgok járják, gyakran a jobb ízlést sértő módon. Mennyivel poétikusabb és szebb az aratóleányok természetesen, frissen csengő hangján eldalolt egyszerű dal, mint a grammofonzörgéssel kísért fővárosi kuplé. És, hogy a dal mennyire összenőtt nemcsak a nép szívével, de annak szokásaival is, bizonyítja az a körülmény, hogy a népdal háttérbe szorulásával egyidejűleg megváltozik a falu fiatalságának mulatsága is, a magyar táncot a boszton és keringő váltja fel, hiszen az újmódi nóta dallamára csárdást bajos volna járni, a tánccal együtt változik az összejövetel jellege is, amely mindinkább a tivornyázás, a

17

korcsmázás irányában fejlődik. És míg azelőtt a népdalkísérte ártatlan mulatozás egy heti megfeszített munkának természetes nyugvópontja és újabb heti munkára az erőgyűjtésnek alkalma volt, amely szívet s lelket nyugalommal, boldogsággal, az embereket egymás iránti szeretettel töltötte el, a népdal pusztulásával együtt járó tivornyázások csak keserűséget, fáradságot, irigységet keltenek az emberekben, aminek hatása nemcsak a következő munkahétre, de sokszor az egész életre kihat.

Az iskolában, falusi énekkarban sokkal nagyobb teret kellene a népdal számára biztosítani, mint ma. Népies estélyek, ünnepek alkalmával is mindig rá kellene mutatni a népdal fontosságára és szépségére, szemben a városi kuplékkal, ezenkívül gondoskodni kellene a népdalok szövegének újabb és újabb olcsó kiadásáról, hogy az minden földműveshez könnyen eljuthasson. 19l)

A falu népének sajátosságait, teremtőerejét a népdalnál is sokkal inkább érvényre emeli a népviselet. A népviselet egyike a falusi műveltség azon termékeinek, amelyben egyrészt a célszerűség és a hasznos utáni vágyakozás, másrészt pedig a falu népének fantáziája kielégítést nyer. Sajnos, a népviseletet is erősen kikezdte a tömegmunka, amely nem ér rá a falu speciális viseletével bíbelődni, továbbá pedig a városba tódulás, amely a népviseletet a falu lakói előtt hitelvesztetté teszi, amennyiben a városba jövő fiatalságot, különösen a leányokat társaik folyton gúnyolják, úgy hogy .ezek igyekeznek minél hamarább a városi munkások kozmopolita uniformisát magukra ölteni. Pedig mennyi szín, mennyi eredetiség, mennyi nemzeti vonás megy ily módon veszendőbe. Maholnap alig látunk már csizmát, magyar szabású ruhát s a magyar viselet utolsó mentsvárából, a kisgazdák köréből is kivesz. De mit lehet ez ellen a léleknélküli ruházkodás ellen tenni? Ott, ahonnan a népviselet kiveszett, hasztalan minden kísérlet annak felélesztésére. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy ahol még a népviselet él, ennek megbecsülésére buzdítsuk a népet s a falu önérzetének felkeltése által igyekezzünk azt konzerválni. Jól meg kell azonban jegyeznünk, hogy a konzerválás nem a réginek változatlan fenntartása, hanem a célszerűségnek és az életkörülményeknek megfelelő olyan reform, amely szervesen fejlődik a meglévőből a körülményekhez és az esetleges változtatás célszerű keresztülviteléhez képest. Sokat lehetne a népviselet megőrzése terén elérni külső eszközökkel is. Ha tudniillik ott, ahol a népviselet hanyatlóban van, iskolai ünnepségeknél, lakodalmaknál és más nevezetesebb alkalmakkor igyekezünk a nép, viseletben való megjelenés előmozdítására. További buzdítás volna, ha maga az intelligencia is népünnepélyek, lakodalmak alkalmával annak a vidéknek tipikus népviseletében jelennék meg, ahol lakik; végül, ha előadásokon stb. csinálna propagandát a népviselet megtartásának és múzeumok, iskolák által igyekeznék a falusi nép figyelmét felhívni a kérdés fontosságára.

19 A népdal lelket felemelő és szívet nemesítő hatását különösen a skandináv népfőiskolák használják fel. Itt minden előadást egy népies dal éneklése előz meg s úgy a tanárnak, mint a tanítványnak elmaradhatatlan felszerelése az énekeskönyv.

18

Egyébként a népviselet kérdése szoros összefüggésben áll a népművészettel, különösen a művészi háziiparral, a csipke-, varrottas stb. készítéssel, a szövés-fonással és a szűcsmesterséggel.20 Sajnos, mindig kevesebb-kevesebb lesz azoknak a hozzáértő mesterembereknek száma is, akik a népviseletet elkészíteni tudják, a művészi házi ipar is mindinkább háttérbe szorul s így a népviselet anyaga szintén rosszabbodik. A népviselet fenntartása érdekében tehát igyekezni kell arra, hogy e viselet ruhadarabjainak elkészítéséhez elegen értsenek és hogy a népművészet leggazdagabb forrása, a horgolás, hímzés és a varrás el ne tűnjék a falusi asszonyok tevékenységi köréből. Ez a munka mindinkább a kisgazda művészi érzékének érvényesítését szolgálja, amelyet a régibb időben éppen ezeknek a művészi dolgoknak készítése alakított ki. Amit a falu lakóinak ősei oly szépen elkészítettek, hogy még ma is a bámulat és a csodálat tárgyai, azt minden technikai oktatás, előképzettség és a városi kultúra segítsége nélkül, maguktól alkották meg. Számtalan nagy talentum, akiről egyszerű földműves foglalkozása miatt tudomást sem vett a kulturtörténet, dolgozott csöndben a maga primitív eszközeivel és naiv felfogása szerint, amíg egy-egy vidék csipkemintáit, építészeti stílusát stb. kialakította. A legtöbbször minden különös szándék nélkül, szinte öntudatlanul elégítette ki művészi érzékét s mivel senki nem dicsérte művészi hajlamait és tevékenységét, erről a népművészetről magának is meglehetős kicsiny véleménye volt s ha valaki művészi szempontból méltatta volna ezeket az alkotásokat, maga csodálkozott volna a legjobban azon, mert igazán nem akart semmi különöset létrehozni. A falusi kultúra veszedelme éppen az volt s ma is az, hogy megteremtőinek sejtelmük sincs jelentőségéről. Csakis ily módon lehet megérteni, hogy amidőn a kereskedelem olcsó portékákkal, semmitmondó mintákkal elárasztotta a falut, az nem tudott kellőleg védekezni a gyári minták előhaladásával szemben, annyival kevésbé, mert maga a falusi intelligencia is, félrevezetve a városi érdekeket szolgáló újságoktól, szintén a falusi nép művészete ellen foglalt állást. A népies építészet, a házieszközök, a művészi háziipar visszaszorult: az utóbbinál az eredeti mintákat ma már alig is lehet fellelni.

A nép művészi érzékét a régibb időben nemcsak a szoros értelemben vett művész -.háziipar, építészet és a viselet kötötte le, hanem maguk készítettek különféle eszközöket, asztalos., ács- és kovácsmunkákat, falfestéseket stb. is. A szoba díszítése, a bútorok, eszközök, edények, fazekas- és textilmunkák, sőt a saját lakásán túl még a templomok, temetők stb. díszítése is részint a módosabb gazdák házimunkája volt, részint pedig földművelést űző falusi iparosok

20 Vidékenként van: 1. ruházati népi háziipar, pl. a tótok, oláhok, rutének, szerbek, horvátok és sok helyen magyarok is maguk termelik a kendert és lent s maguk is dolgozzák fel fehérneműnek; 2. maguk termelik, de mesterember szövi meg, maguk nevelnek birkát, kecskét, maguk fonják meg a gyapjút s szövik meg condrának, tarisznyának stb., a bőréből pedig bocskort csinálnak, vagy szabatnak belőle a falusi mesteremberrel ködmönt, bekecset, gubát stb.; 3. kis mesteremberek készítette vagy termelte nyersanyagot, pl. szűrposztó, birkabőrök stb. használják fel ruhának, csizmának.

19

munkája s a kőfaragó-, festő-, fazekas-, kovács-, takács. stb. munkában nemzedékről-nemzedékre szállott egy-egy minta, amelynek motívumaihoz szívesen ragaszkodtak, s ha máshonnan kaptak mintát, ennek motívumait az illető falu s annak lakói jelleméhez képest annyira átalakították, hogy, amint ezt Sohnrey idézett munkájában mondja, a legkisebb népművészeti munka is a népjellem megtestesítője volt. A gyáripar hatása alatt ma már jórészt megszűnt a gazda és a művészi érzék, a falusi kultúra legbiztosabb támasza és alapja. Ezzel a pusztulással szemben igyekeznünk kell a még meglévő népművészeti tevékenység megmentésére, továbbfejlesztésére, a nép művészi érzékének ébren tartása, a kihalóban lévő művészi háziipar és falusi kézmű új életre keltése által. Tisztában kell lennünk, hogy az olyan falvakban, ahol a nép lelkében soha nem volt meg a vágy házát, házieszközeit, viseletét szebbé tenni, ott nem lehet a népművészetet bevezetni, csupán arról lehet szó, hogy újból felélesszük ezt az érzéket ott, ahol már kihalófélben van. Itt is számolnunk kell a nagyban megváltozott körülményekkel. Az eredeti népművészet szülőanyja a jómód volt; ahol a család gazdasági erőssége alkalmat nyújtott arra, hogy napokon, sőt heteken keresztül foglalkozhassanak a család asszonyai kézimunkával, a férfiak pedig faragással, ott fejlődött a népművészet, amely nem a piac, hanem a család számára termelt.21 Ma, amint ezt minden népművészeti kiállításon meg lehet állapítani, nem a módosabb gazdák, hanem tisztán kenyérkereseti szempontból a szegényebb gazdák és a mezőgazdasági munkások űzik a művész- háziipart. Itt tehát bizonyos mértékig az értékesítés kérdése játszik szerepet, de viszont az is kétségtelen, hogy ahol az értékesítés, mint szervező erő, szerephez jut, megfelelő kitartással és jóindulattal könnyebb a népművészetet életre kelteni, mint ott, ahol ily erő közre nem játszik. Külföldön egész rendszere fejlődött ki a népművészet felélesztésének. Központokat alakítanak, amely régi mintákból hozzáértő művészekkel elkészítteti a falusi kézmű- és háziipar számára azokat a motívumokat, amelyekből szabad fantáziával alakíthat újat a falusi kézműves vagy a háziipar művelője Fődolog, hogy ezeket a mintákat minden idegen motívumtól szorgosan megtisztítsák, de emellett mégis modernek és értékesíthetők legyenek. Természetes, hogy a művészeknek megfelelő hozzáértéssel kell dolgozniok, mert a legcsekélyebb eltérés színben, alakban az illető nép felfogásától, az egész dolgot értéktelen mesterséggé süllyeszti le.22

21 Erre példa a Sárköz (Deés, Öcsény stb:) asszonyainak szövésfonása22 Nálunk az Országos Háziipari Szövetség munkálkodik azon, hogy az egyes vidékek népművészetét (Kalotaszeg, Mezőkövesd) tökéletesítse és piacképessé tegye s ugyancsak ily művészi központot is állított fel. Ebben a tekintetben nagy szolgálatot tennének a falusi múzeumok is, összegyűjtvén a régi mintákat, amelyeket kellő magyarázattal megvilágítva, a falusi kézművesek is felhasználhatnának. Lehetne egyébként ezekből a mintákból vándorkiállításokat is rendezni azokban a községekben, ahol a népművészet virágzik. Épígy igen hasznos volna, ha e községekben a kézügyesség és a rajzolás tanítására nagyobb súlyt vetnének, művészileg kiképzett tanítónőket vagy tanítókat küldenének oda akár hosszabb tartózkodásra, akár pedig vándorkurzusok tartására, hogy kellő útmutatást adjanak a népművészet művelőinek.

20

De nemcsak kenyérkereseti szempontokat kell a népművészet felélesztésénél figyelembe venni, hanem valódi művészi szempontokat is. Csakis így lehet a régi falusi kultúra lerombolt épületét újból felemelni. Ennél a törekvésnél különösen két dologra kell a figyelmet irányítani. Egyik a kisgazda háza, helyesebben portája, másik annak belső berendezése és díszítése. Különösen a magyar földművesnép által épített házakból lehet a falu jellegét megállapítani. A természeti viszonyok, a foglalkozás stb. mind érvényre jut az egyes vidékek építészeti stílusában.23 A falusi építőstílus a célszerűséget tartotta mindig szem előtt, ennek keretein belül azután tág teret nyitott a szépérzék kielégítésének. A városokban a magyar stílus nem tudott kialakulni, hanem mindenféle építészeti stílusból átvettek mindent s így a városi ízlésnek a falusi építőstílus, amely pedig a nemzeti motívumokat, egy valóban nemzeti építészeti stílusnak alapjait magában hordozta, még kevésbé bírt ellenállni, mint külföldön. És a pusztítás, amelyet a falun létesített középületek romlott vagy minden jelleget nélkülöző kaszárnyastílusa a magyar népies építőművészet rovására elkövetett, még több kárt csinált, mint külföldön, mert nemcsak egyes vidékek jellegzetes építősajátságait semmisítette meg, hanem összerombolta azt az alapot is, amelyre zseniális és a nemzeti lélektől megihletett művészek a magyar stílust felépítették volna. Épen ezért sürgős szükségünk van arra, hogy a népies építészet meglévő emlékeit megmentsük, hogy összegyűjtsük a szerkesztés és díszítés maradványait, képekben és leírásokban. Ezt az anyagot falusi múzeumainkban kellene elhelyezni s annak fontosságára úgy az iskolában, mint a gazdaköri estélyeken, továbbá írásban, néplapok, folyóiratok és külön füzetek útján a falusi nép figyelmét felhívni. E mellett azonban az építészek és más művészek kiképzésénél is törekedni kellene a népies irány előmozdítására. A szakiskolákban ezt az irányt megfelelő módon kellene tanítani, évente pályadíjakat kellene kitűzni népies stílusban készítendő épülettervekre s minden falun létesítendő középületet, legyen az templom, községháza, iskola stb., az illető falu stílusában kellene megépíteni.24

23 L. Toroczkai Wigand Ede: »Népművészetünk az építészetben« című cikkét (Új igék, első évfolyam), továbbá dr. Bátky: »A magyar parasztház« (Nép barátja naptár, 1912). Wigand igen szépen mutat rá, hogy a népies építészet legeredetibb Erdélyben, a Székelyföldön. Aszerint, hogy hegyes vagy sík a vidék, más és más az építészeti stílus. Az éghajlat, az építési anyag közelsége stb. szintén erősen hat nemcsak az alapépítményre, de a szobák elhelyezésére is. Lásd még az Ethnográfia különböző évfolyamaiban megjelent cikkeket ; Malonyai Dezső: A magyar nép művészete ; dr. Bátky : Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére.24 Németországban a telepítési bizottság az újabban települt falvakat, a tartornányi biztosító intézetek pedig a munkásházakat ilyen népies stílusban építik. Nálunk a székelyföldi népházak építésénél vették e szempontot figyelembe. Érdemes egyébként a zebegényi templomot is megtekinteni, amely szintén magyaros falusi stílusban épült s a kispesti állami munkásházakat. Célszerű volna építőmesterek számára külön mintakönyvet is kiadni, amely segítségükre lenne kisebb épületek elkészítésénél. E mintagyűjteménynél azonban figyelemmel kell lenni az egyes vidékek építészeti sajátságaira, mert mindegyiknek más és más a stílusa és ha ezt kellőkép fel nem tüntetjük, igen könnyen megronthatjuk a falu

21

A ház építőstílusán kívül annak belső berendezésére is különös gondot és figyelmet kell fordítani. Azt természetesen lehetetlen előírni, hogy ki miféle bútort szerezzen be, mert ez jobbára a mód és a vagyon dolga. Azonban az iskoláknak, falusi múzeumoknak és ilyirányú előadásoknak meglesz az a hatása, hogy a módosabb gazdák is igyekezni fognak a régi faragott bútorokat, tulipános ládákat stb. megőrizni s azok helyett nem fognak olyan könnyen értéktelen vásári portékát beszerezni. Sokkal erősebb nyomást csupán egy dologban lehet és kell is a népre gyakorolnunk és ez a falak díszítése, mert ez a legszegényebb házban sem hiányzik s a legtöbb kisember művészi érzéke ebben nyer kielégítést. Azelőtt a tulipános tányérok, kancsók és néhány szentkép voltak ékességei a kisgazda házának. Ma főleg a kép dominál és olcsó gyári munka árasztja el a falut, értéktelen és ízléstelen alkotásokkal. Ezeket elmés ügynökök mint kiváló alkotásokat dicsérik és adják el a kisgazdáknak. Itt volna az ideje, hogy, mint külföldön, az olajnyomatoknak ezt a borzalmas áradatát ellensúlyozni törekedjünk jó és olcsó, a szentírásból, a magyar történelemből, falusi életből stb. vett reprodukciókkal. Ebből a célból mindenekelőtt a nagyobb műintézeteknek kellene a legjelesebb festők műveiből, különösen a falut érdeklő tárgyakat kiválasztani és ezeket úgy sokszorosítani, hogy olcsón jussanak el a falu kisgazdáihoz.25

Látjuk tehát, hogy a falusi műveltség védelme nem csupán a múlt emlékeinek konzerválása, egyes intézmények felkarolása, hanem a falusi nép kedélyvilágának, poézisének, kulturképességének egyetemes ápolása és fejlesztése, amelynek összehatásaként előbb-utóbb kell, hogy minden földműves a falusi műveltség értékének és saját kulturképességének tudatára eszméljen, aminek következménye az eddig bizonytalan és ingadozó önérzetének, hivatásszeretetének felébredése lesz. Hogy ez mit jelent úgy gazdasági, mint szociális szempontból s a nemzet fejlődését illetőleg, az eddig kifejtettek után fölösleges bővebben magyarázni.

3. §.építészeti stílusának az összhangját. Egyébként erre felügyelni, a hatóságnak volna hivatása s az építészeti szabályrendeletekben nem csupán az egészségügy követelményeinek kellene eleget tenni, hanem arra is kellene törekedni, hogy egyes falvak építészeti stílusa kifejezésre jusson. Mielőtt tehát valamely hatóság ily szabályrendeletet életbe léptetne, szükséges volna, ha egy bizottság szakértő építészekből s a népművészetnek hozzáértő barátaiból összeállítva, megvonná azokat a határokat, amelyeken belül, tekintettel a lakosság anyagi viszonyaira, az építőanyag árára és éghajlati viszonyokra stb., az építőnek szabad kezet lehet engedni. Természetes, hogy a régi népies építészeti emlékeket (székely kapu) a műemlékek tanácsának éppúgy védelmébe kellene vennie, mint ahogy ezt ma templomokkal és várakkal cselekszi.25 Németországban külön egyesületalakult a falusi művészet ápolására. Nálunk a Könyves Kálmán állít elő ilyen terjesztésre méltó reprodukciókat, csak az volna kívánatos, ha a mainál olcsóbb áron tudná szállítani azokat s így nagyobb kelendőségük lenne. Ezekből a képekből gazdagyűlések, szövetkezeti összejövetelek stb. alkalmával kiállítást lehetne szervezni, továbbá a gyűjteményeket az egyes járási, vagy falusi múzeumoknak is rövidebb időre át lehetne engedni.

22

A falu kedélyéletének ápolása.

Föntebb megemlékeztünk arról, miként lehetne és kellene a kisgazdák kulturnívóját, ismereteinek készletét gyarapítani. Az elme mellett azonban a szívnek és a kedélynek nemesítéséről, ápolásáról is gondoskodnunk kell, mert kétségtelen, hogyha a gazdasági fejlődés pusztításainak e téren gátat nem vetünk, s a népszokásokban gyökerező megnyugvás és szórakoztatás régi intézményeit új életre kelteni nem tudjuk, a falu kedélyélete olyan sivár lesz, amellyel szemben a városi életnek olcsó és erkölcsileg nem mindig kifogástalan szórakozásai valóságos oázist jelentenek, amelyre mohón menekül a munka fáradalmai közt eltikkadt vándor. A falu érdekében tehát arra kell törekednünk, hogy azt a hátrányt, amelybe ma a falu a régi népünnepségek és szórakoztató intézmények hanyatlása folytán került, kiküszöböljük és a falu lakóinak egyrészt e régi szokások életre keltése, másrészt azonban a városból átvett, de nemesebb és a falu viszonyaihoz alkalmazott szórakozások által újabb alkalmat teremtsünk a nemes mulatságra és a munka fáradságának kipihenésére. Ebben programban az első helyet a régi népünnepélyek felélesztése foglalja el, amelyeknek ifjúsági játékait, a felnőttek versenyét stb. mind új életre kell kelteni, ha azt akarjuk, hogy a falu népe ismét többre becsülje azokat a város nyújtotta élvezeteknél. Jókainak és Vas Gerebennek örökszép regényeiben le vannak írva ezek a népünnepélyek. A pünkösdi király választása, vele kapcsolatban a lovasversenyek, a májusfaállítás ; a vallásos élettel szoros kapcsolatban álló népies szokások, karácsonyfaünnepek, betlehemjárás, háromkirályok csillaga, mikulás stb.; a gazdasági élet által szórakozásra nyújtott alkalmak, mint a kukoricafosztás, kendermorzsolás, ott ahol még dívik a fonó vagy más közös kézimunkázás s mindennek koronája, az aratóünnep; végül a hazafias ünnepek, március 15-ének, Szent István-napnak, mint nemzeti ünnepnek megülése, mind kellő alkalmat nyújt a népies, a falu lelkéből fakadó szórakoztatás biztosítására. Kétségtelen, hogy e rendszerint minden évben visszatérő ünnepségek a falusi nép szórakozásának megnemesítésére s a mindinkább előtérbe nyomuló korcsmázás ellensúlyozására alkalmasak. A gazdakörök vagy más falusi egyletek által rendezett táncmulatságokat is meg lehet nemesíteni a még meglévő népünnepségek és népszokások felújítása és továbbfejlesztése által. Csupán arra kell törekedni, hogy a népünnepeknek régi etikai alapja ismét érvényre jusson. Ezért ezeket a népünnepeket felvonulásokkal, énekkel, zenei előadással, versenyekkel kell összes kötni és lehetőleg arra törekedni, hogy tavasszal vagy nyáron és lehetőleg szabadban tartassanak meg. Különösen gazdasági szempontból nagy szerepe volna a népies lóversenyek felújításának, amelyet már Széchenyi István is eléggé propagált. Magukat a tánc. mulatságokat is több etikai tartalommal kell megtölteni. Mint föntebb említettük már, falun is kezd a keringő és boszton tért hódítani a népies táncok fölött.

23

Azokat a szép régi magyar társas táncokat pedig, amelyekről történelmi feljegyzéseink szólnak, népünk nem is ismeri. Ezeknek felújítására és a nép körében való terjesztésére a legjobb alkalmat nyújtanák a népünnepélyek.26

Fődolog ezeknél a népünnepeknél, hogy abban a falu minden rétege részt vegyen s így a falusi intelligencia jelenléte szükséges már csak azért is, mert ez mindenféle túlzástól, kicsapongástól visszatartja a népet. De szükség van erre azért is, mert csupán így lehet azt a közönyt, sőt igen gyakran ellenséges magatartást legyőzni, amelyet a hatóságok és az egyház a népünnepekkel szemben eddig tanúsítottak. Még ha csupán a gazdakör rendez ily népestélyt, szóval ha az nem terjed ki a falu minden lakosára, akkor is szükséges, hogy a falu minden társadalmi osztálya képviselve legyen a mulatságon. Ezek a népünnepélyek egyébként legjobb eszközei az egyes társadalmi osztályok között mutatkozó ellentétek megszüntetésének, és a legjobb alkalmat biztosítják arra, hogy a falu lakói által létesített különböző egyesületek (ifjúsági egyesület, tornaegylet, a gazdakör, önkéntes tűzoltók ének- vagy zenekara) a közös célra együtt munkálkodjanak. Csakis így lehet, amint ezt Nunzinger igen szépen kifejti27 örömet vinni a falura és a szülőföld iránti szeretet által a szíveket láthatatlan fonalakkal a honi röghöz kötni, a falusi életet gazdagítva és megnemesítve. Igen célszerű és nagy jelentőségű dolog volna a magyarság nemzeti ünnepének, Szent István napjának a mezőgazdaság ünnepévé, arató-, illetőleg a mezei munkát befejező ünneppé való fejlesztése, amelyet minden község egyaránt megülne a szabadban, versenyezve egymással népviseletük, népszokásaik stb. bemutatásával. Ennek az ünnepnek jelentőségét megfelelő előadósokkal az iskolában, a gazdakörben stb. ki lehetne emelni s előkészítésében részt vehetne a falu egész népe, azzal a gondolattal eltelve, hogy egy évi kultúrmunkájuk eredményét ezen a napon tudják legméltóbban és legkézzelfoghatóbban bebizonyítani. Az ifjúsági egyesület tornamutatványai, leányok és fiúk táncai, népies versenyek stb. s az ünnep jelentőségének megfelelő méltatása, mind messzemenő hatással volnának már előkészületükben is a falusi nép kedélyéletére és a néppoézis felélesztésére. A hatóság, de maga az egyház is, kivehetné ebből az ünnepből a részét s a falu első gazdái által a templomba vitt kalászkoszorú mintegy hálaadás volna az Egek Urához egy év munkájának áldásáért.28

26 Prof. Sohnrey fiatal diákokból turista egyletet alakított Steglicben, amely egyesület régi népies társas táncokat tanul be és amidőn turista vándorútra kel, a falusi vezetők által felhívott lakosság, különösen ifjúsági egyesület előtt eltáncol egy-egy ilyen igazán szép táncot (takácstánc, fátyoltánc, legyezőtánc) és egy-egy délutánt annak szentel, hogy a falu népét arra a társas táncra, amelyet rendesen maguk kísérnek énekkel is, megtanítsa. Ezeket a táncokat népünnepélyek és gazdaösszejövetelek alkalmával is be szokták mutatni. Egyébként e táncok fórésze szoros összefüggésben áll az ifjúsági játékokkal s ezért leginkább az ifjúsági egyesületek útján volnának meghonosíthatók.27 Landliche Volksfeste28 Jól tudjuk azt, hogy a protestáns vallású falvakban bizonyos idegenkedés észlelhető a Szent István nap és az aratóünnepélynek vallási cselekményekkel való összekapcsolása ellen.

24

Egyébként, amint föntebb jeleztük is, ezeknek a népünnepélyeknek gyökere az ifjúsági egyesületek munkájában s még inkább az ifjúsági társasjátékokban van, mert ez egyesületek ifjú tagjainál lehet legkönnyebben a népünnepély megnemesítéséhez szükséges társasjátékokat, felvonulásokat, énekeket stb. meghonosítani. Éppen ezért igyekeznünk kell a gyermekek és az ifjúság társasjátékait kifejleszteni, ha azt akarjuk, hogy a népünnepélyeken dívó s már veszendőnek indult játékok ismét feléledjenek. Egyébként a ifjúsági társasjátékoknak messzemenő jellemképző hatása van s azért az iskolának is fel kell azokat karolni. Különösen a szabadban végzett megfelelő testmozgással kapcsolatos játékok érdekében kell mindent megtenni.

A falusi intelligenciának pedig egyik kultúrfeladata ezeket az ifjúsági játékokat és ez alkalommal mondani szokott verseket, énekeket feljegyezni, viszont a falu kedélyéletének ápolása érdekében nekik kell arról is gondoskodni, hogy ezek a játékok veszendőbe ne menjenek és hogy a fiatalság kuglizás, kártyázás helyett ezeket a társasjátékokat ápolja.29 Az ifjúsági társasjátékok úgy a léleknek, mint a testnek harmonikus kiképzését mozdítják elő, a népnek nemcsak szociális, de gazdasági és katonai erényeit is kifejlesztik, s így igen erős jellemképző hatásuk van. Bizonyos mértékig a mezőgazdasági munka nehézkessé teszi a kisgazdát s innen van az, hogy a városi munkás a gazdáknál is sokkal ügyesebbnek és műveltebbnek látszik. Az ilyen ifjúsági társasjátékok, különösen ha azok sorába a tánc szintén felvétetik, a kedélyélet ápolása és jellemképzés mellett a társadalmi érintkezésnek is meg= felelő eszközei lesznek. Az ifjúságot természetesen ezeknél a játékoknál magára hagyni nem szabad, mert egyébként képtelen lesz a már meglévő játékokat is fönntartani, még kevésbé azokat fejleszteni. Ha az iskola is segélyére lesz a derék falusi vezetőknek, az iskolás gyermekek, sőt ezen túlmenőleg a serdültebb ifjúság társasjátékainak kifejlesztésénél, ha az iskolai játékterek nyitva állanak a serdültebb fiatalság részére is, akkor kétségkívül ezek a társasjátékok nagyobb elterjedettségnek fognak örvendeni.30

Azonban Németországban, ahol a protestantizmus sokkal erősebb, ily idegenkedést egyáltalán nem találunk, sőt amint Nunzinger föntebb idézett munkájából kitűnik, maguk a német protestáns papok igyekeznek az arató: ünnepnek vallási színezetet adni.29 1) Ilyen társasjátékok voltak a kisebb gyermekek között a különböző körtáncok, farkas és a bárány stb., amelyeknek kísérő énekei és versei az Ethnográfiában és más könyvekben nagyrészt feljegyeztettek. A serdültebb ifjúság főleg a labdajátékban gyönyörködött. Újabban a vallás- és közoktatásügyi miniszter gondoskodott e labdajátékoknak a középiskolák ifjúsága körében állandó megtartásáról, az ifjúsági játékdélután intézményének meghonosítása által. Csak az volna kívánatos, ha ennek hatása a falura is kiterjedne. Németországban különben külön egyesület alakult az ifjúsági és népjátékok ápolása és terjesztése céljából. L. Kück és Sohnrey Feste und Spiele des deutschen Landvolkes; Dr. Hagen : Die Ausdehnung der Spielbewegung auf das Land. (Land, 1910. aug.)30 ) Németországban ezt a kérdést olyan fontosnak tartják, hogy a kormányok külön rendeletet bocsátottak ki az ifjúsági és népies játékok ápolása érdekében. Az ifjúság testi és lelki fejlődését szem előtt tartva, állapították meg azt a fokozatot, amely szerint az egyes játékoknak osztályok szerint egymást követniök kell és az iskoláknak rendelkezésére

25

Emellett az ifjúság más egyéb szórakozásairól, összejöveteleiről speciális, a nép lelkében gyökerező intézmények útján is kell gondoskodni. Ezek között első helyen említendő a fonó, amely még ma is elterjedt azokon a vidékeken, ahol a szövés, fonás dívik. A fonónak igen sok jó oldala van, bár nem hallgathatjuk el az árnyoldalakat sem: ott, ahol az intelligencia egyáltalán nem törődik vele, eldurvul a mulatság és sok esetben maguk a szülők tiltják meg gyermekeiknek a fonók felkeresését. Sok helyütt a közigazgatási hatóság és az egyház is ellene foglal állást, pedig ezt az intézményt is fel lehetne használni az ifjúság nemes szórakoztatására és jellemképzésére, természetesen csak úgy, ha a falusi intelligencia érdeklődnék ez összejövetelek iránt. Ez a szervezet a különben rakoncátlan falusi ifjúság fegyelmezése terén megbecsülhetetlen eszköz a falusi vezető kezében, mert az ifjúság a nem oda való elemeket maga kizárja. Különösen, ha a falusi intelligencia nőtagjai is megjelennek éspedig bejelentés nélkül a fonókban és senkivel nem éreztetve, hogy ez valami nagy kegy vagy leereszkedés volna, részt vesznek a hazafias vagy egyházi énekek éneklésében, meghallgatják, sőt fel is jegyzik a fonókban elmondani szokott meséket stb., részt vesznek az ártatlan szórakozásokban (ólomöntés stb.), maguk is elbeszélnek` ott egyet-mást, képeket, tárgyakat hoznak oda szemléletre, akkor a fonó nem réme lesz a falu erkölcsi életének és kedélyvilágának, hanem felemelő eszköze. Egyébként a fonókkal ugyanazon megítélésben részesítendő a tollfosztással, kézimunkával, dohánysimítással stb. kapcsolatos ifjúsági összejövetel is.

A népszórakoztatásnak becses intézménye, mert a falu lakóinak aktív közreműködését kívánja meg, az ének- és zeneegylet. Mindkettőnek vezetése főként a zeneileg képzett tanítóságra hárul. Énekegyletet sokkal könnyebb létrehozni, mint zeneegyletet, mert a hangszerek beszerzése tekintélyes összegbe kerül, ezenkívül pedig a tanulás is hosszabb időt vesz igénybe. Énekegyletnek tulajdonképpen egyetlen községből sem volna szabad hiányoznia, már csak azért sem, mert az énekkar a templomban is, de más ünnepélyes alkalmak, népestélyek stb. alkalmával kitűnő szolgálatot tesz. Nagy szerepe van továbbá a falusi énekegyletnek a népdalápolásban és a kuplék és más hasonló, városból importált énekek ellensúlyozásában. Csupán az a baj, hogy a legtöbb falusi énekegyletben a vezetők inkább a publikum, mint az énekegylet mulattatására tanítják be az énekeket s ezért a népdalt sokkal

bocsátották a játékok kiviteléhez szükséges eszközöket is. Ezenkívül gondoskodott a porosz kormány arról, hogy a tanítók testületeiben külön csoportok alakuljanak a népies és ifjúsági társasjátékok ápolására s maguk a tanítók is megfelelő útmutatás mellett elsajátítsák ezeknek a játékoknak technikáját. Ez egyesület azután az ifjúsági egyesületekbe is bevitte a tanító útján a népies játékokat. A községek is készségesen kezére járnak a tanító: egyesületeknek, amidőn az iskolából kikerült fiatalság számára tartandó játékdélutánokért a vezetőtanítókat tiszteletdíjban részesítik. Maga a kormány is támogatja e törekvésekben a községeket s ma Németországban oda fejlődött ez az üdvös mozgalom, hogy felnőtt gazdák, ahelyett, hogy kuglizni vagy kártyázni mennének, egész vasárnap délutánokat töltenek el az ifjúság játékterein, gyönyörködve azoknak szórakozásában.

26

kevesebb figyelemben részesítik, mint a nehezebb műdalokat. Ugyanezek a szempontok a zeneegyletnél is irányadók. Sőt itt még erősebben kellene a népdalt ápolni, mert az ilyen zenekar csak akkor tudja költséges eszközeit, kottáit stb. beszerezni, ha nemcsak ünnepségeknél, hanem lakodalmak, táncmulatságok alkalmával is közreműködik. Kívánatos volna egyébként, ha az ifjúsági egyesület és a gazdakör tagjaiból alkotnának ilyen zenekarokat minden olyan helyen, ahol erre megfelelő emberanyag készen áll.

Ha ezek az intézmények falvainkban életre kelnének, akkor sokkal könnyebb volna a falusi nép szórakoztatásának és kedélyápolásának kérdését megoldani. Télvíz idején könnyű volna minden gazdakörben hetenként vagy kéthetenként egyszer olyan gazdaköri estélyt létrehozni, ahol egy-egy tanulságos előadáshoz énekszámok, szavalatok, esetleg zeneszámok is csatlakoznak, s ennek folytán a tisztán oktató előadás közönségét olyanok is gyarapítanák, akik az estélyekre inkább a szórakozás miatt mennének, de a tanulságos előadás által felébredne bennük az önképzés iránti vágy is. Ebből a szempontból kiindulva, a gazdaköri estélyek ne legyenek tisztán szórakoztató és mulattató estélyek, hanem öleljék fel a tanítás elemeit is.31 Fődolog, hogy az ilyen gazdaköri estélyek sikere érdekében a falusi társadalom minden egyesülete és minden tagja megmozduljon. Természetesen a vezető és rendező szerepet a falusi intelligenciának kell magára vállalnia s többnyire az előadók is ezeknek köréből kerülnek ki, de a szavalatoknál, éneknél a kisgazdák, különösen pedig azok iskolás gyermekei részére széles tér biztosítandó. Egy ilyen estélynek, még inkább estélysorozatnak összeállítása nem kicsiny munka. Hiszen már magát az előadást is úgy kell megválasztani, hogy az összhangban legyen a falusi élettel s a hallgatóság gondolatvilágával. Emellett tanulságos is legyen, reformokra buzdítson és még se legyen akár terjedelménél, akár pedig tartalmánál fogva magasan a felhőkben járó.32 A gazdaköri estélyek látogatottságát legbiztosabban

31 1) Németországban ennek már régen tudatára ébredtek. A tisztán mulattató jellegű falusi estélyek helyébe a vegyes jellegű estélyek léptek körülbelül olyan keretben, mint az Országos Széchenyi Szövetség rendezi a főváros közönsége számára Széchenyi estélyeit. Ezeket az estélyeket egyébként a falusi nép körében a Bajai Széchenyi Szövetség már meghonosította32 Ez előadásokat különösen a falusi kultúra értékének megbecsülésére, a falusi művészet és a természet szépségeire való figyelmeztetés céljaira lehetne felhasználni. Lehet egy estélyt a népköltészetnek, egyet a népművészetnek stb. szentelni, a népmesékről, mondákról, közmondásokról, népdalról stb. előadásokat tartani s ezeket szavalattal és énekkel megfelelő módon kiegészíteni. Legyen az előadás rövid, könnyen érthető és lehetőség szerint az előadás tartalmához alkalmazkodjék a kísérő ének és a szavalat is. Óva kell inteni a gazdaköri estélyek előadóit attól, hogy akár politikai, akár felekezeti kérdésekről szóljanak, mert ez csak egyenetlenséget kelt s az estélyek sikerét kockáztatja. Egyes ünnepélyesebb alkalmakkor élőképek bemutatása, vetítőgépes előadások, színdarabok, zene stb. egészítik ki a gazdaköri estélyek tárgysorozatát. Ezeknél, mint szavalók, az iskolás gyermekek és az ifjúsági egyletek tagjai, a színházi előadásnál felnőtt gazdák, éneknél az énekkar, zenénél a gazdaköri zenekar szerepelhet. Nagy súlyt kell arra helyezni, hogy sem a szavalás, sem az ének túlnyomó ne legyen, hanem harmonikusan és arányosan egészítsék ki egymást. Egyébként a programra az egyházi ünnepekhez is alkalmazkodhat. Karácsony előtt például karácsonyfa-ünnepélyt,

27

vetítőgépes előadásokkal lehet emelni. Ezek élvezetessé teszik az előadást és a figyelmet is mindvégig lebilincselik. Egy kicsit drágák ugyan ezek az előadások, mert a vetítőgép beszerzése, sőt kikölcsönzése is, tekintettel a szállítási költségekre, meglehetős pénzbe kerül, de eme nehézségeken könnyű segíteni: az Uránia szívesen kölcsönöz ki vetítőgépet, képcsoportozatokat, valamint előadási vázlatokat vetítőgépes előadásokhoz. 33

Nem kis jelentősége van a gazdaköri élet kedélyesebbé tételénél a gramofonnak sem. Már igen sok gazdakör szerzett be magának ily beszélőgépet; csak arra kellene ügyelni, hogy a lemezeket jól válogassák össze. Igazán itt volna az ideje ennek a kérdésnek behatóbb, központi gondozására. A falusi kedélyélet ápolásának ezenkívül van még egy igen fontos eszköze, tudniillik népszínműveknek a falusi ifjúság által való előadása. A falusi életben kedvelt dolog egy-egy népies színielőadás. Anyagi hasznot nyújtanak, emellett erkölcsi hasznuk sem tagadható, mert a szereplők hozzászoknak a bátor fellépéshez, kedvvel tanulnak és ha a darab jól van megválasztva, megtanulnak magasabb ideákért lelkesedni.34

húsvét előtt passiójátékot lehet beilleszteni a gazdaköri estélyek közé és akkor az egész programra alkalmazkodik az ünnepély jellegéhez. A dolog természete szerint ily gazdaköri estélyek csak a téli hónapokban rendezhetők. Kivétel csak március 15-ike és Szent István napja. Ahol a gazdakör vagy népház megfelelő helyiséget nem adhat, az estély számára az iskolai helyiséget kell kölcsön kérni. Célszerű egyébként ez estélyeken a nem tagoktól 10-20 fillér belépődíjat szedni, aminek fejében azután nyomtatott programot kapna minden hallgató, amely nemcsak a tárgysorozatot, hamm az előadott dalok szövegét és az elszavalt verseket is tartalmazná, hogy az estélyre visszaemlékezhessenek később. Lehetne egyébként egyes népies költőink: Petőfi, Arany stb. munkáiból is egy-egy estély anyagát összeállítani.33 A Magyar Gazdaszövetség a Széchenyi Szövetségeknek és nagyobb gazdaköröknek szintén kölcsönöz ki vetítőgépeket. A legtöbb vármegyei gazdasági egyesület is tart ilyen előadásokat. Baj csupán az, hogy eddig nem sikerült olyan képsorozatokat összeállítani, amelyek a falu kulturéletét, népszokásait stb. szövetkezeti, gazdatársadalmi dolgokat tüntettek volna fel s ezért a falu népe kénytelen az általános műveltség köréből vett vetítőgépes előadásokkal beérni, aminek azután az a hátránya, hogy a képeket szívesen megszemlélik, ellenben az előadásra, amely pedig fődolog volna, alig hallgat valaki. Sürgős szükség volna e téren gyors reformra. Talán Győry Loránd «Az anyaföld» című Uránia darabjából lehetne a képek felhasználásával ily rövid előadást csinálni. L. Boroviczény i. m., Müller Volksbildungsabende.

34 Természetesen nem könnyű dolog egy-egy ilyen népies színdarab megválasztása, még kevésbé annak betanítása. A színmű megválasztásnál ugyanis nemcsak a színjátszók képességeit, de a nézőközönség felfogását is figyelembe kell venni. Eleve ki kell zárni a vallástalan, erkölcstelen, hazafiatlan vagy valamely társadalmi osztályt kigúnyoló és megbántó színdarabokat. Igyekezni kell továbbá arra, hogy azok igazán népies módon legyenek megírva: legjobb, ha a szülőfölddel, annak történetével s mondáival összefüggésben állnak. Ebből a célból szükséges, hogy a helyi intelligencia valamelyik tagja átdolgozza a darabokat, helyi vonatkozású megjegyzésekkel toldván meg azokat. Az előadás rendezésével a falusi vezetők foglalkozzanak, az előadásnál pedig igyekezzenek a falu minden társadalmi rétegét, kisebb és nagyobb gazdák és mezei munkások gyermekeit is bevonni, mert csak így lesz sikere az előadásnak. Éppen így igyekezni kell arra is, hogy a meglévő ifjúsági éneki stb. egyletek közreműködjenek az előadásnál. A szerepek betanítására nagy súlyt kell vetni már

28

A népmulatság és a népszórakoztatás, összefonódva a népköltészetnek s a néplélek egyéb fontos megnyilvánulásának gondozásával, a falu meglehetősen szűkös kedélyéletét ismét a régi, a mainál sokkal magasabb fokra emelni hivatottak. De legfontosabb következménye ennék a mozgalomnak a falu lakói körében mind erősebb gyökeret verő azon meggyőződés lesz, hogy a falu kultúrája teljesen egyenértékű a város csillogóbb műveltségével s a népies mulatságok tartalmuk mélységét, ideális voltát tekintve, sokkal magasabban állnak a városi nép olcsó és léleknélküli szórakozásainál.

4. §.A természeti szépségek és emlékek gondozása.

A falu poézise nemcsak lakóinak sajátos kultúrájában, kedélyvilágában, a várostól eltérő szokásaiban, szórakozásaiban gyökerezik, hanem a természeti szépségekben, a mező, az erdő, a víz, hegy, völgy változataiban, egyszóval a szabad természetben. A szabad természettel való folytonos érintkezés mély nyomot hagy a falu lakóinak lelkületén is s a szabadság iránti vágy, a levegő, a napfény életadó szeretete szinte második természetükké válik. De éppen azért, mert mindaz, amit a városi ember csak áldozatok árán biztosíthat magának s így előtte mint becses kincs tündöklik, a falu lakói előtt annyira természetes s másképp el sem képzelhető, hogy mint szabad javaknak, alig van előttük értéke és becsülete. A falusi ember igen gyakran egykedvűen tűri, hogy az előhaladó kultúra falujának természeti szépségeit legyalulja, sőt maga is sokszor segít a határ képét megváltoztatni, feláldozván fát, erdőt, elpusztítván egész növénycsaládokat, hasznos madarakat, úgyhogy, aki hosszabb ideig távol volt falujától, alig ismer rá a határra. Ennek a pusztításnak oka elsősorban a tagosítás, oktalan erdőirtás, de még ennél is inkább a vízszabályozás, amely a legpoétikusabb és legfestőibb tájképeket, a nádasokat hatalmas madárvilágukkal egykettőre kiirtotta. Az ipar, de különösen a bányászat szintén mély barázdát szántott a szabad természet arculatján. Egész erdőségek tűntek el a gőzfűrész fogai alatt s a kopaszon maradt hegyoldalon csákány fejti a követ. A vasutaknak

csak azért is, mert nemcsak az előadás napján, hanem az egész betanulás ideje alatt a legjobb alkalom nyílik a falu fiatalságával való érintkezésre és a rendező könnyű szerrel elvonhatja őket ez idő alatt a duhajkodástól, korcsmázástól. A színpad felállítása, a kosztümök beszerzése stb. mindannyi társas összeműködést kíván meg, amely a fiatalságban kifejlesztve, később a községi élet egyéb fontosabb ügyeiben is kamatoztatható. Az az érdeklődés, amellyel a szülők és rokonok a szereplők előadása iránt viseltetnek, ezt a hatását még szélesebb körre terjeszti ki s egy-egy ilyen népszínmű előadása kihat a község egész kedélyéletére. Természetes, hogy ahol a régi népszínjátszás emlékei különböző egyházi jellegű passió-, betlehemes stb. játékokban vagy farsangi tréfás előadásokban fennmaradtak, ezeket lehetőleg be kell illeszteni a gazdaköri estélyek programjába s ily módon gondoskodni annak fenn. maradásáról. A Néprajzi Társaság egyébként néhány ilyen népies színmű bemutatósáról évenként gondoskodni szokott s gyűjti azoknak anyagát is.

29

s más közlekedési eszközöknek is igen sok természeti szépség esett áldozatul. Maguk a hatóságok is behunyt szemmel nézték éppen úgy, mint a társadalom, a természeti szépségeknek, sőt igen gyakran a történelmi emlékeknek elpusztítását is s bár a Műemlékek Országos Bizottsága ma már a történelmi emlékek barbár prédálását megakadályozza, sőt az állam jelentékeny áldozatokat hoz ez emlékek megtartása érdekében, olyan törvényünk, amilyet a hesseni és porosz kormány az építési és természeti emlékek védelmére alkotott, még ma is hiányzik s ezért még a hatóság által vezetett út, csatorna. és vasútépítésnek is igen sok természeti szépség esik áldozatul. Kétségtelen, hogy ebben az általános pusztításban nagy része van a falusi nép közömbösségének is, amely azonban igen gyakran gazdaságilag indokolható; tudniillik a kisgazda nehéz helyzetében nemcsak terményt, hanem minden eladható fát stb. értékesít és minden talpalatnyi földet eke alá fog. A közlegelők felosztása is ez alá a rovat alá tartozik. Pedig a fák, bokrok pusztítása a madarak fészekrakásának legalkalmasabb helyeitől fosztotta meg a természetet, amihez még a madártojások pusztítása is hozzájárult. És amint a párolgásra alkalmas vizek levezetése a szárazságot mozdította elő s a nagy költséggel megszaporított földet kiverte a szík, úgy a madárpusztítás nyomán is a férgeknek, kártévő rovaroknak száma milliókkal megsokasodott s a gazda termelését állandóan veszélyezteti. A bokrok és fák kipusztítása a szelek és a zivataros idő veszedelmének is kiteszi a mezőt, élénk tanúbizonyságául annak, hogy a hasznossági elvnek túlhajtása nemcsak a szépérzék rovására megy, de a gazdaságban is kárt okoz.

Néhány évvel ezelőtt a földmívelésügyi miniszter felhívta az erdészeti szakközegek figyelmét a történelmi nevezetességű fák védelmére és gondozására.35 A gondolat mindenesetre dicséretes, de a természeti szépségek védelme terén néhány lépéssel tovább kell mennünk. Már az iskolában meg kell tanítanunk a jövendő kisgazdákat és mezőgazdasági munkásokat a fa és a természet szeretetére, megbecsülésére. Előadásokban kell felhívni a fiatalság figyelmét erre a fontos kérdésre és a madarak napjának megünneplésére, amelyet Apponyi, volt vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelkezése folytán az ország legtöbb iskolája programjába vett. De ez a nap ne csupán az elmélkedésnek, szavalatoknak, előadásoknak, hanem a gyakorlati természetvédelemnek napja legyen, amelyen minden tanuló legalább egy fát ültessen és részt vegyen a madarak etetésében, odúkiakasztásban és belépjen a madarat és fát védő liga kötelékébe.36 Emellett természetesen a gazdakörökben s annak előadásain is folytonosan hangoztatni kell a természeti szépségek ápolását, különösen azt, hogy az udvaroknak, utcáknak, tereknek befásítása, kerttel való ellátása, a meglévő berkeknek fenntartása, ápolása különbözteti meg a falut a városok léleknélküli kősivatagától.

35 A Természettudományi Társaság is foglalkozott ezzel. Cikkek is jelentek meg róla. L. Bátky : Népművelés, Platz Bonifác cikke a Budapesti Hírlap 1912. évf.36 ) L. Fodor Árpád : A madarak és fák napjáról szóló iskolai jelentések

30

Tudjuk, hogy a kisgazdának minden egyes talpalatnyi földet ki kell használnia s ezért korántsem akarjuk a kisgazda portáját parkká alakíttatni. De a nép lelkét legbecsesebb kincsétől fosztaná meg és vigasztalhatatlanul sivárrá tenné, aki kertjéből a virágot ki akarná gyomlálni. Legyen az ablak alatt néhány virágágy, legyen az harmóniában a föld és vidék természetével és beszéljen a magyar földműves virágszerető gondosságáról. Legyen az gazdag a jó magyar szagos virágokban. A muskátli, a rozmaring, a bazsalikum, georgina és más ily szép magyar falusi virágok nagyobb ékességei a kisgazda házának és ablakának, mint akármilyen mesterségesen tenyésztett üvegházi növénnyel, színes gömbökkel, lugasokkal kicifrázott kert. A fás és virágos porta nemcsak a ház ékessége és a gazda büszkesége, hanem a falu képének is poétikus jelleget ad. A széles ákácsoros utcák, középületek előtt helyet foglaló terek a falunak olyan becset, lebilincselő tulajdonságot kölcsönöznek, aminőt a városok százezres palotáikkal és szobraikkal stb. sem tudnak elérni.37

Különösen a község, a vasút és az állam más közintézményei törekedjenek arra; hogy kertek létesítése, fák és bokrok ültetése által jó példával járjanak a község lakói előtt.

Hogyha nem az egyes községek, hanem az egész ország természeti szépségeinek gondozásáról van szó, akkor az államnak ez a példaadása kötelességgé sűrűsödik. Mint Amerikában38 történt, az ország természeti szépségekben gazdagabb vidékeiből nemzeti parkot kell alakítani, amelynek az emberi pusztítástól mentes, nyugodtabb fejlődése védelmet nyújt a növényvilág üldözött példányainak, hiszen egész sereg olyan hazai növény van, amelyet az eke végső pusztulásra szánt. Erre a védelemre annál nagyobb szükség van, minél több ilyen növény, különösen gyógynövény kerül árusításra. A hasznos és a szép itt is összeütközésbe kerül s e két elv összeegyeztetése csakis ott lehetséges, ahol az állam e célra megfelelően áldozni tud.

A természeti szépségek védelmének kiegészítő része a madárvédelem. Bár ez, mint föntebb kifejtettük, az általános állatvédelemnek csupán egy része, tekintettel arra, hogy a madárvilág elmaradhatatlan kiegészítő része a természeti szépségeknek, hogy azoknak kellemes csicsergése, színes tolla nélkül a legszebb erdő is üres és kihalt volna, a madárvédelem az általános állatvédelmen

37 Ahol erre mód és alkalom van, a tereknek vagy erdőnek egy részét, mint népkertet tartsa fenn a község, ahol ily sétahelyről már nem gondoskodhat, mert a mezőgazdasági művelés minden talpalatnyi helyet elfoglalt, ott legalább igyekezzék a mezőkre vezető utakat befásíttatni, továbbá a temető ápolásáról gondoskodni. Ennél különben nemcsak művészi szempontok, hanem a kegyelet is irányadó. A temető fái, bokrai, a síroknak virágokkal való beültetése s magának a temetőnek kerítés által való védelmezése, a temetőt a falu díszévé, ékességévé emelheti s egyszersmind növeli az ősök iránti tiszteletet és ragaszkodást, amely a hazaszeretetnek és a falusi otthon szeretetének egyik legerősebb támasza. A régi temetőket, amelyekbe már újabb halottakat nem visznek, szintén nem szabad kegyetlenül sorsának átengedni, leghelyesebb ezeket botanikus kertté átalakítani, ahol egyrészt a falu lakói sétálhatnak, másrészt az iskolás gyermekek növénytani ismereteiket kiegészíthetik.38 1) Németországban is erdőrészleteket, hegyrészleteket vásároltak meg a Verein- ek.

31

túlmenőleg esztétikai szempontból is nagy jelentőségű. Ezzel természetesen nem azt mondjuk, hogy gazdasági jelentősége nincs a madárvédelemnek, hisz már föntebb utaltunk a kártékony rovaroknak a madárfészkek pusztításával kapcsolatos elszaporodására. Ugyanebből a szempontból részesíti védelemben a mezőrendőrségről szóló törvény, illetőleg e törvény 57-ik és 58-ik §-a alapján kiadott miniszteri rendelet a hasznos madarakat.39 A madárvédelem kiindulópontja és legfontosabb intézkedése lehetővé tenni, hogy azok fészket rakhassanak vagy fészket találhassanak. A dolog nem olyan könnyű, mint sokan gondolják, amennyiben mint föntebb is említettük, a szabad természet körében végbemenő nagyarányú pusztítás következtében mindinkább gyérül a fészekrakásra alkalmas helyek száma. Az erdőknek, bozótoknak kiirtása e téren szinte helyrehozhatatlan károkat okozott. Éppen ezért minden pusztítási tilalomnál sokkal többet ér, ha a madarak természetszerű életviszonyainak megfelelő helyekről gondoskodunk, hogy azokon fészket rakhassanak. Teremteni kell tehát a madarak számára téli menedékül vagy búvóhelyül többnyire víz mellett bozótokat, ahova a ragadozó madarak nem követhetik a kisebb hasznos madarakat. A másképpen nem hasznosítható területek, kerítések, erdőszélek, árkok és utak mentének galagonyával, fagyallal, gyertyánnal való beültetése szintén jó madárbúvókat ad. Egy lépéssel tovább megy a madárvédelem a mesterséges odvak elhelyezése által.40

Olyan madarak számára, melyek a telet is nálunk töltik és különösen a téli hideg időben, a hó- és jégtakaró alatt élelmet nem találnak, eleségről kell gondoskodni, kenyérmorzsát, különféle magvakat, szárított bogyókat külön etetőszekrényben tehetünk ki, avagy ezt ablakpárkányra vagy faggyúval 39 L. A madarak hasznáról és káráról szóló földművelésügyi miniszteri kiadványt. Aki a hasznos madarakat pusztítja, fészkeit tojásait, fiókáit elszedi vagy azokat a hatóság engedélye nélkül forgalomba hozza, 100 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető. E madarak szállítása is hatósági engedélyhez van kötve. A gyakorlati és elméleti madárvédelemnek az állam központi intézményt is teremtett a Magyar Ornitológiai központban, amely megfigyeli a madarak vonulását, szervezi a megfigyelő állomások hálózatát, azt ellenőrzi, a beérkező jelentéseket feldolgozza, szakszerű véleményt ad akár a tudományos, akár a gyakorlati madárvédelem kérdéséről, szervezi országosan a madárvédelmet, elő: mozdítja a megfogyott hasznos madárfajok fészkelését, tanulmányozza a madarak táplálkozását a hasznosság és károsság biztos megállapítása érdekében. Utóbbi tevékenysége igen fontos, mert a gazdának biztos útmutatást ad arra nézve, hogy mely madarat érdemes és kell oltalomban részesíteni. A madarak káros, vagy hasznos voltának eldöntése nagy körültekintéssel történik. Mindenekelőtt megfigyelik életmódját a szabadban, táplálkozására nézve kísérletezéseket tesznek különböző anyagokkal, gyomortartalmukat is vizsgálat tárgyává teszik, hogy abból táplálkozási módjukról meggyőződést szerezzenek.

40 Ilyen fészkek és faodvak főleg a cinkék, seregélyek, fakopács stb. odva szerint készülnek. Ezeket a fészekodvakat kertekben, erdőszéleken, erdei tisztások mentén, bokroktól fedett fatörzsekre, 15-20 lépésnyi közökben, egytől négy méter magasságig helyezik el. Az odvakat fészkelés idején hetenként egyszer meg kell vizsgálni, hogy a betolakodó házi- és mezei verebek fészkeit és tojásait eltávolíthassuk és ősszel a fészket az élősdiektől teljesen meg kell tisztítani.

32

beöntve, fenyőfákra helyezhetjük. Éppen így kell gondoskodni madáritatóról is. Végül a madárvédelemhez tartozik a madarak ellenségeinek, a karvalynak, görénynek, kósza macskáknak stb. pusztítása. Emellett természetesen gondoskodni kell arról is, hogy az emberi rosszakarat ne pusztítsa a madarakat, s ezért el kell tiltani a madaraknak divatcélokra, a madártojásoknak élelmiszerül stb. nagyobb mértékben való árusítását. Föntebb már említettük, hogy az ifjúságot is mily mértékben lehet és kell megnyerni a madárvédelem számára s ez annyival fontosabb, mert éppen az ifjúság pusztítja leggondatlanabbul a madárfészkeket és madártojásokat. Leghelyesebb tehát, ha minden ifjúsági egyesület és gazdakör a madárvédelmet is felveszi programjába és megfelelő előadások tartása és szakfolyóiratok olvasása által igyekszik rokonszenvet kelteni a gazda ez önkéntes munkatársai iránt. Aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez ifjúsági egyesületek, valamint a gazdakörök egymással kapcsolatban közreműködhetnek a madárvonulások megfigyelése terén is. Kísérletet tenni ezzel mindenesetre érdemes volna, hiszen nemcsak az Ornitológiai Központ nyerne újabb munkatársakat e gazdakörökben és ifjúsági egyesületekben, hanem a madárvédelmi központtal való folytonos érintkezés és a madárvédelem terén kifejtett tevékenység nemesítőleg hatna a falusi ifjúságra is úgy, hogy ezek már e munka következtében óvakodnának azoktól az igazán szörnyű pusztításoktól, amelyeket ma a madárvilág ellen elkövetnek. A jellemképzésnek, a kedélyélet ápolásának hasznos gazdasági ismeretekkel és tevékenységgel való szoros összeköttetése a legbiztosabb út, amely úgy a mellékes, mint az igazán életbevágó kérdésekben a falu népét nagyobb célokért megmozgatni tudja. És legyen bár látszólag olyan alárendelt kérdésről szó, mint a madárvédelem, az egyéni érdeknek és kedvtelésnek az összesség érdekében való megfékezése nagy jelentőségű a falu gazdasági, szociális és kulturális életében.

*Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság. Budapest, 1914.885-911. p.

33

ERDEI FERENCA MAGYAR FALU

A FALU NÉPE

A magyar falvaknak szinte végtelen változatát áttekintvén, a változatosság szüntelen szem előtt tartásával fölvethetjük a kérdést: milyen hát általában véve a magyar falu társadalmi építménye, milyen részekből tevődik össze és mik ennek a társadalmi csoportnak az állandó és jellemző szerkezeti elemei. Ha nem tévesztjük szem elől a falu változatosságát és állandóan folyó változását, úgy ez a kérdés lényegében nem arra vár feleletet, hogy milyen hát a magyar falu, hanem egyszerűbben és helyesebben csak azt kérdezheti, hogy most éppen milyen a magyar falu és az összes változatok fölött való általánosságban milyen szervezetű társadalmi csoport ez.

A kérdés súlyát az az arány jellemzi legjobban, hogy mennyi az ország egész lakosságából a falusi és ez az arány milyen változást mutat a múlttal szemben.41

Az 1930-as népszámlálás szerint az összes községeknek a népessége 5 807 468 fő volt s ez a közigazgatásilag falusinak minősülő tömeg, az ország egész népességében 66'8%-ot jelentett. Láttuk azonban, hogy a 3372 községből társadalmilag igen sokat, kereken 50-et nem lehet falunak tekinteni, azért, mert vagy magábanvéve város, vagy nagyobb városnak a városrészévé szerveződött, az igazi falusi népesség tehát lényegében kisebb számú. Az 50 város vagy városrész kereken 500 000 főnyi népességet képvisel, tehát ha ezt levonjuk, akkor marad 3332 falu összesen 5 300 000 lélekszámmal. Ilyen számú falusi 41 A tanulmány tárgya a mai magyar falu. A példák és az elemzett falujelenségek, mind a jelenbeli, vagy a legutóbbi évek jelenségei, s nagyjában az egész magyarság lakta területről valók. A számszerű és a részletes jellemzések azonban kisebb területre és korábbi időre vonatkoznak, nevezetesen a trianoni országterületre és az 1930-as népszámlálásra. Ez a pontatlanság, illetve korlátozás ártható kényszerűség következménye. Csak az 1930-as népszámlálás statisztikája mutatja ki a falusi népesség minden tekintetbe jöhető adatát, s ezeknek egymáshoz való viszonyát együttesen és egy időre vonatkoztatva, tehát kényszerűen ezen a statisztikai alapon kellett megállanunk. A Fölvidék visszacsatolása utáni népszámlálás igen sok használható adatot produkált a fölvidéki falvakról, azonban majdnem tízévi különbséggel az 1930-as népszámláláshoz képest, tehát egybevetésük föltétlenül hibás lett volna. Azok a falustatisztikai adatok, amelyek ugyanerről az időről, az anyaország területéről rendelkezésre állottak, sokkal fogyatékosabbak, mint a népszámlálás adatai, tehát ha a visszacsatolás idejéről gyűjtöttük volna össze a jelenlegi országterület falusi adatait, akkor nagyon eltérő statisztikai jellemzésre kellett volna szorítkoznunk. De mindezektől eltekintve a jelenlegi ország-terület sem képviseli a magyar falvak teljességét, tehát a jelenlegi ország-terület adatai sem azonosak az összes magyar falvak adataival. Ezért követtük azt a módszert, hogy egy húsz éven át azonos és részletesen ismert ország-területnek a falustatisztikáját használtuk föl, jól tudván, hogy ez nem az összes magyar falvak statisztikája, éppen ezért számszerű jellemzés nélkül mind a trianoni, mind a jelenlegi határon kívüli magyar falvakat is tekintetbe vettük.

34

népesség pedig 60,9%-ot jelent az ország egész népességében. A falusiak többsége tehát mindenképpen fennáll a városiakkal szemben, azonban ez az arány állandóan kisebbedik. 1869-ben még 76,2% volt a falusi, s bizonyos, hogy az 1940-es népszámlálás jóval 60% alatt fogja találni a falusiak arányát. Pontosan 1940-ben tehát már csak éppen hogy a nagyobbik fele lesz falusi az ország népességének. Még mindig a nagyobbik fele azonban, tehát a falusi társadalom kérdései, már csak számbeli arányuknál fogva is, legalább olyan súlyosak, mint a városié.

Mielőtt a falusi társadalom népességi összetételét és népességi csoportosulását vizsgálnánk, nem érdektelen, ha egymásmellé állítva összegezzük, hogy a magyar falu társadalma milyen típusokban oszlik meg, s az egyes típusok mekkora súlyt jelentenek a többihez viszonyítva. A kimutatás számai nem különböztetik meg a külterületi falvakat, mert ezeknek a pontos összeállítása csak helyszíni fölvétel alapján lenne lehetséges, számításba kell tehát venni, hogy a kimutatott falusi népességnek mintegy 20%-a külterületi. Ez a falusi külterület pedig részben tanya, részben a faluhoz társadalmilag is hozzátartozó külterületi lakott hely, részben pedig önálló falu, amely vagy olyan jellegű, mint az anyafalu, vagy egészen másfajta.

A falutípus a falvak népessége aránya az egészszáma népességben

Szabályos parasztfalu . .1 225 2 750 000 31,6Apró parasztfalu ..... .1 705 950 000 10,9Tanyás parasztfalu .... 280 1 100.000 12,7Óriásfalu .............. 11 150 000 1,7

Ipari falu ............ 30 100 000 1,1Bányászfalu .......... 3 1 35 000 1,5Üdülőfalu . . . . . . . . . . . , 6 30 000 0,3Lakófalu . . . . . . . . . . . . . . 22 100 000 1,1Összesen.. 3 322 5 315 000 60.9%

A 20%-os külterületi arányszám alapján számítva az összes falusi népességből 1 067 000 külterületi. Ebből azonban le kell számítanunk a tanyásközségek külterületi lakosságát 30%-os arányszám szerint, mert ezek a tanyaiak szervezetten az illető falu társadalmába tartoznak, összesen 330 000 főnyi népességet. Ami ezután marad külterületi lakos, az valóban módosítja a különböző falutípusok egymáshoz való arányát. Mindenekelőtt a külterületen álló s társadalmilag önálló ipari, bánya- és üdülőtelepek elég nagy száma és elég népes csoportja növeli az ilyenfajta falvak számát és népességét, viszont csökkenti a parasztfalvakét, továbbmenőleg pedig a körülbelül 2 000-nyi uradalmi falu, 300 000-nyi népességgel egy új falutípust iktat be, s ennek arányában csökkenti a parasztfalvaknak nem a számát, hanem csak a

35

népességét.42

Hogy falura milyen számú népesség esik a városhoz viszonyítva, az még a falusi társadalom belső szervezetéről nem mond semmit, mindössze arra való, hogy a falu társadalmi kérdéseinek a súlyát megmutassa a városéval szemben. Ott kezdődnek a falusi társadalmat jellemző arányszámok, amikor a várossal szemben mutatják ki a falu eltérő népességi rétegződését. Ebben a vonat-kozásban a falusi népesség arányszámai alkalmasak arra, hogy a, falu társadalmának különös népességi csoportosulására, tehát végeredményben a falu társadalmi szerkezetére vessenek világot.

Minden társadalomnak jellegzetes rétegződése az, ami a kor és nemzedékviszonyokban megmutatkozik. Az öregek és fiatalok csoportja nem szükségképpen cselekvő társadalmi csoport. A rendszerint való eset az, hogy a korcsoportok egyszerűen hasonlóság alapján megállapítható rétegződést jelentenek, s minden különös társadalmi viszonylat teremtése nélkül egyszerűen arra mutatnak rá, hogy az illető társadalmi csoport öreg-e vagy fiatal, tehát egészben véve fölfelé ívelő pályájú-e, vagy ellenkezőleg hanyatló. Ellenben a nemzedékviszonyok már nem egyszerűen ilyenek. Megállapodott és lehiggadt életű társadalomban nincsenek nemzedék-problémák. A korcsoportok állandók, s a társadalom minden tagja végigmegy az összes korcsoportokon, anélkül, hogy ezzel különösebb társadalmi szerepű csoportosulásnak lenne a tagja. Változó, sőt válságosan változó társadalmakban azonban a korcsoportok már aktív és egymással szembenálló csoportokat, a nemzedékeket formálhatják, s itt már különös társadalmi viszonylatok lépnek föl a nemzedékviszonyok nyomán. A magyar falvak társadalmában ez utóbbi az eset, tehát itt a nemzedékviszonyok jellegzetes társadalmi csoportosulást is jelentenek egyben.

Általában a falusi népesség korszerint való csoportosulása a legfiatalabbak és a legöregebbek túlsúlyát mutatja a várossal szemben. A magyar falvak 12 éven aluli korcsoportja az egész falusi népességnek 27,2%-a, viszont a városokban ugyanez az arány 18,9%. A különbség föltűnően nagy s mögötte az a jelenség húzódik meg, hogy a falvak népszaporodása sokkal nagyobb, mint a 42 Ilyen helyesbítésekkel kell, tehát tekintetbe vennünk a különböző falutípusok megoszlását, s akkor nagyjában hűen előttünk áll a magyar falvaknak gazdag változata. Amikor azonban összes falvainkat összevéve a magyar falunak a népességéről, társadalmi szerveződőséről és a városi csoportokkal szemben számszerűen is kimutatható eltéréseiről beszélünk, nem ezeket a helyesbített adatokat vesszük számításba, mert ilyen földolgozás nem áll rendelkezésre, hanem vesszük az összes községeknek együttesen kimutatott számadatait, amelyeket a népszámlálási statisztika részletesen feldolgozva közöl. E kényszerűség szülte pontatlanság nyilvánvalóan torzítja kissé az arányokat, azonban egyáltalán nem annyira, hogy semmitmondóvá, vagy éppen tévessé válhatna. A különbség annyi, hogy az igazi falvak népessége csak 5 315 000, viszont a statisztikában szereplő igazgatásilag vett községek népessége 5 807 068. Százalékban kifejezve ez a különbség annyi, hogy az igazi falvak az ország egész népességében csak 60,·9%-ot tesznek ki, viszont a községek 66,8%-ot. Ez az eltérés azt jelenti, hogy a városnak minősülő községek számai csökkentik a falu jellegzetes arányszámait, tehát amit ilyen számok alapján mondhatunk a faluról, azok a valóságban nagyobb eltérést jelentenek a várossal szemben.

36

városé. Ez a helyzet az 1930-as népszámlálás pillanatában. Korábbi népszámlálásokhoz viszonyítva a különbség határozottan csökkenő tendenciát mutat, tehát arra világít rá ez az irányzat, hogy a falu bőséges szaporodása nemcsak csökkenőben van, hanem egyenesen megtorpant. A 40-es népszámlálás minden valószínűség szerint további igen lényeges különbségcsökkenést fog kimutatni, ami még inkább rámutat majd a falusi népszaporodás aggályosan komoly csökkenésére. Másrészt pedig az a helyzet, hogy a mostani arányszám az összes falvak átlagát mutatja. Az átlag mögött pedig nagyon különböző jelenségek húzódnak meg. Hogy az átlag ilyen különbséget mutat, az annak a következménye, hogy igen sok rendkívül nagy természetes szaporodást fölmutató falunk van, itt tehát az átlagnál sokkal nagyobb a fiatalok korcsoportja. Viszont nem kevés azoknak a magyar falvaknak a száma, amelyekben vagy ugyanolyan korviszonyok állanak fenn, mint a városokban, vagy éppen még azokénál is kisebb a fiatalok aránya. Ilyenek pedig összes egykés falvaink. Az egykésnek nevezett, tehát rendkívüli születéscsökkenést, sőt természetes apadást mutató falvainkról bőséges demográfiai kutatásnak az anyaga áll rendelkezésre s ezek mind azt mutatják, hogy a szabályszerű széles alapú, karácsonyfaszerű korgrafikon helyett, az ilyen falvaknak az ábrája elkeskenyült alakú alaktalan folttá válik, sőt régóta egykés falvakban éppen gombaszerűen alakuló formát mutat, amely világosan érzékelteti, hogy a fiatalokat jelentő szár további elvékonyodása az egész falunak kidőlt gombaként való pusztulását eredményezi. A határozottan érvényesülő tendencia az, hogy mind a születések híján pusztuló falvaknak a száma, mind a születések csökkenésének révén bekövetkező „elöregedett” falvaknak a száma erősen növekszik.

A korcsoport még nem nemzedék társadalmilag, illetve ha nemzedéknek mondjuk az csak annyit jelent, hogy a korkülönbségnek megfelelően más életszemléletet és tevékenységet képvisel, de ezt nem határozottan cselekvő és a többiekkel szembenálló csoportként. A falu társadalmában még ez a jelentősége is csak csökkentetten érvényesült. A falu társadalmában az öregebbek vezetése föltétlen és jól megalapozott volt, tehát a fiatalok, csak az ő kezük alatt élhettek.

Igazi nemzedékké akkor válik egy korcsoport, ha olyan történelmi élmény éri, amely úgy változtatja meg egész életszemléletét, hogy szembe kerül más nemzedékekkel és azokkal szemben át akarja alakítani a társadalom életét. A magyar falut érte ilyen történelmi élmény, sőt nem is egy érte. Egyik volt a jobbágyfölszabadítás, a másik a háború előtti „boldog békevilág” és a harmadik, a világháború, illetve az azt követő válságok. Ez a három esemény, illetve korszak úgy nyomta rá a bélyegét arra a korcsoportra, amelyet éppen életének kezdetén, illetve delén talált, hogy az már szemben találta magát az előző nem-zedékkel.

Az a nemzedék, amely ifjúságát még a jobbágykor idejében, illetve a megváltás alatt, vagy közvetlen utána élte, még töretlenül képviselte a rendi korszak falusi parasztját, vagy ha nem paraszt volt, a rendi parasztszemléletet.

37

Az utána felnövő generáció már a paraszthatárokon túlterjedő lehetőségeket látta maga előtt, tehát szemben találta magát a jobbágyi kötöttségű öregekkel. Végig a háborúig csöndes harcban állott ez a két nemzedék: az öregebbek úgy akartak még élni, mintha jobbágyparasztok lettek volna, viszont a fiatalabbak már élni akartak az újabban megnyílott lehetőségekkel. Nagyobb és döntőbb volt azonban a háborúnak és az utána következő időknek a hatása. Az a nemzedék, amely fiatalon élte át a háborút és az utána következő válságos időket, a háború nagy élményét, idegen tájak ismeretét és egy társadalmi rend belső visszásságainak a megismerését kapta útravalóul, s mindezek tetejébe egy forradalom és egy ellenforradalom megrázkódtatását. Túl sok volt ez a hatás ahhoz, hogy ez a nemzedék csöndesen bele tudjon illeszkedni a falu világába. Kitágult szemhatára, sorsával való elégedetlensége odasodorta, hogy megrendült paraszt lojalitásában, érzékennyé vált falusi kivetettségében és hátramaradottságában, tehát szembekerült nemcsak a nagyapáknak jobbágyemlékű belenyugvó nemzedékével, hanem az apáknak csöndesen és megrázkódtatás nélkül emelkedő generációjával is. Ez a nemzedék már ellenzéke lett minden réginek és hagyománynak, s vagy ma is nyugtalanná teszi a falu életét, vagy a falusi ellenállás áttörhetetlen akadályától visszatorpanva elhagyja a falut, vagy ha egyénileg sok minden köti még a faluhoz és az élethez, akkor gyermekeit küldi ki a falu világából, vagy a világra sem engedi őket jönni.

Mindenfajta faluban áll ez a nemzedékharc, azonban a frontállás nagyon különböző. Egyben azonban mindenütt egyező: a harc már mindenütt eldőlt, s apróbb összeütközések folynak még, de az eredmény nem változik többé. Legtöbb helyt a fiatalok győztek, s az a törekvés, amit képviselnek: a falu átalakulása és ideges sietsége, hogy minél messzebbre kerüljön megunt múltjától; de nem kevés az olyan falu sem, ahol az öregek maradtak fölül, s a fiatalok az ő törvényüknek adták alá magukat, hogy az öregek kihalta után ők vigyék tovább az örökölt hagyományokat. Csakhogy nagyon kevés az olyan hely, ahol a termékeny és gyümölcsöző paraszthagyományok képviselői győztek, legtöbb helyen az öregek győzelme nem ennek a múltnak a továbbélését biztosította, hanem a visszájára fordított paraszttörvényeknek a végleges uralomra jutását. Ez történt az összes egykés falvakban, s nagyon kicsiny a remény arra, hogy a most felnövő generáció, amely az öregek kényeztető önkénye alatt él, valaha is meg tudja fordítani a fala sorsát. Egy községről tud a falukutatás irodalma, ahol a fiatalok győztek és megordították a pusztuló falu sorsát, s új lehetőségeket találtak a fejlődésre s ez a fejér megyei Vereb község, Hogy végleges-e a sorsfordulás, azt nem tudja meggyőzővé tenni, Földes Ferenc, a nagyon optimista szociográfus.

Falusi társadalomnak föltétlen és kötelező egysége a család. Nemcsak a parasztságnál, hanem minden falun élőnél. Egyszerűen nem lehet élni családi keretek nélkül falun. Többek közt gazdasági és társadalomszervezeti okok teszik ezt szükségessé, úgyannyira, hogy alig is van valaki falun, aki ne tartoznék valamilyen családi egységbe. A családi állapotra vonatkozó számok

38

kézzelfoghatóan jellemzik ezt a helyzetet. Falvakban 44,4% a nőtleneknek és a hajadonoknak száma, a városokban pedig 49,2%. Ez a 0,2% különbség azonban nem jellemzi a különbséget, mert ugyanakkor a falusi népességnek 39,9% a húsz éven aluli, a városokban pedig ez a korcsoport csak 31,8%. Tehát a házasságra éretlen korcsoportbelieknek a száma kereken 8%kal nagyobb a falusi társadalomban, mint a városokban, s a házasok aránya még sem marad a városi alatt, sőt egy kevéssel félé is emelkedik.

Nemcsak kötelező egysége azonban a falunak a család, hanem nehezebben is bontható föl falun a házasság, mint városokban. Városokban az elváltak száma 1,2%, míg a falvakban 0,4%. E különbségnek nagyjában három tényezőben rejlik az oka. Egyik a parasztság társadalmi törvényei: parasztok közt nem személyi okok miatt születik meg a házasság, s ilyenek miatt nem is bontható föl. A gazdaság és gyermekek végérvényesen összekötik a házastársakat, akármilyen személyes ellentéteken keresztül is. Az a parasztság pedig, amely még életbentartja ezeket a hagyományokat, igen nagy részét teszi ki a falusi népességnek. A másik tényező a mezőgazdaság. Mezőgazdasággal foglalkozó népességnél, akár parasztok még, akár nem, mind a házasság, mind a család egyúttal gazdasági egység is, tehát személyi okok miatt sokkal nehezebben bomlik föl, mint az ilyen szálakkal össze nem kötött városiaknál. A harmadik tényező csak az, ami sajátságosan falusi ok. A falusi társadalom szoros és közvetlen viszonyai, az erős ellenőrzés nyomásával tartják egybe azokat a házastársakat is, akik széthúznak egymás közt. Faluban mindig botrány a házasság fölbontása, azért is, mert minden hagyománnyal ellenkező szokatlan lépés, de meg azért is, mert a falusi társadalom kötelező normának ismeri el a házasságban élést. S ez nemcsak a falusi parasztok közt van így, hanem mindenféle más falusiak között is. A nőtlen vagy hajadon jövevényt sehol olyan házassági támadás nem éri, mint a falusi társadalomban, s nemcsak parasztok, hanem értelmiségiek közt is éppenúgy.

A magyar falvak nemzetiségei viszonyai nemcsak azért érdekesek, mert vannak nemzetiségi falvaink, amelyekben a társadalmi élet stílusa, minden falusi egyezés mellett is egészen más színezetű, mint a magyar falvakban, hanem azért is, mert vannak vegyes nemzetiségű falvaink, ahol a különböző nemzetiségek élesen elhatárolt társadalmi csoportokat alkotnak, s ezek sok helyt igen élesen szembepállanak egymással.

Falvaink nagyvésze mindenesetre színmagyar, nem kevés azonban azoknak a falvaknak a száma, még a mai ország-területen sem, amelyekben valamilyen nemzetiség van döntő többségben. Vagy egészben, vagy túlnyomóan német nemzetiségi falunk van kereken 300, ugyanígy szlovák 16, szerb 1, bunyevác 8, román 4 és horvát 28. Feltűnő a tiszta szlovák falvaknak a kicsiny száma és horvát falvaknak a meglepő aránya. Magyarázat az, hogy a hazai szlovákságnak főrésze mezővárosokban lakik, s azok is, akik faluban laknak, az alföldi nagy falvak vidékén élnek, s ott is legtöbbször a magyarsággal vegyest. A horvát falvak nagy számát pedig az magyarázza, hogy mindegyik apró kis dunántúli

39

falu, a legtöbb 1000-en aluli népességgel. Összesen 354 az ilyen tiszta vagy túl-nyomóan egyféle nemzetiségi falvainknak a száma, ennél több van azonban olyan, amelyekben vegyesen vannak különböző nemzetiségűek a magyarsággal, vagy éppen a magyarság nélkül egymás közt. Legjellemzőbb változatok: magyar-német falvak a Dunántúlon, magyar-horvát falvak ugyanitt, magyar-német-bunyevác falvak a Bácskában, s néhány a Csepel-szigeten, magyar-szlovák falvak az Alföldön és a Felvidéken, magyar-német-szlovák falvak a főváros környékén, s magyar-német-szerb falvak ugyanitt, végül magyarszerb-román falvak a Tisza-Maros-szögben és néhány magyar-német, szerb-román falu a keleti határszélen.

Egynemzetiségű faluban nem belső társadalmi probléma a nemzetiség, annál inkább az a falvak közti vonatkozásban. Probléma tulajdonképpen itt is csak egy van : a német falvaké. A falukutatás egyöntetű eredményei alapján a német falvak mindenütt fejlődők, gyarapodók. Legjellemzőbb erre a viszonyra a hartaiak és a dunapatajiak esete. Ha Dunapatajon föld van eladó, — s egyre több van ilyen — akkor azt nem Patajon dobolják, hanem Hartán, mert bizonyos, hogy nem pataji magyar fogja megvenni, hanem hartai német. Ezt az ellentétes fejlődési tendenciát és aránytalan viszonyt nyilván a nemzetiségi különbség magyarázza elsősorban, azonban távolról sem kizárólagosan, s legfőképpen nem érvényes a tétel abban a formában, hogy a magyar falvak pusztulók és a németek gyarapodnak. Nem pedig azért, mert itt jellegzetes társadalmi és történeti különbségek is fennállanak. A német falvak mind kiváltságos telepítvények, amelyek gyarmatosító energiával fogtak hozzá az új hazabeli életnek, s kezdetben különösen mindenféle olyan kiváltságokat kaptak, amik küzdelmeiket sikeressé tették. Viszont a szomszédságukba eső pusztuló magyar falvak mind ősrégi szállások, legtöbbjük agyonterhelt jobbágyfalu volt, nem csuda, ha ma nagyon fáradt energiát és életkedvet mutatnak. Ezen kívül pedig a német falvak nagy része víz mellett, város mellett települt, viszont az ősi magyar telepek legnagyobbrészt elszigetelt helyzetben élnek ma is. Mindezek a társadalmi okok nem teszik azonban egészen hatástalanná a nemzetiségi különbséget, egyet azonban világosan megmutatnak, azt nevezetesen, hogy a pusztuló magyar falvak reménytelen helyzetükbe belefáradt és mostoha múltú települések, viszont a német falvak új keletű és kiváltságos múltú gyarmatosító települések.

Ahol a különböző nemzetiségek együtt élnek egy falu társadalmában, ott az a helyzet, hogy a falu társadalma csaknem annyi falura bomlik, ahány a nemzetiség, s ezek egymás közt egy nagyobb körű falusi keretben viaskodnak. Szintén egyértelmű eredménye az újabb falukutatásnak, hogy az ilyen belső harcban is a németség bizonyult a legerősebbnek. Egyrészt avval, hogy a németség őrizte meg mindenütt a legnagyobb mértékben összetartozását és különállását, másrészt abban, hogy termelésben, jólétben és faluvezetésben mindenütt a legtöbbre tudta vinni. A magyarság és vele együtt a déli szlávok (szerbek, bunyevácok) a küzdelemben hátra maradtak, s egymáshoz nagyon

40

hasonlóan mindenütt kénytelenek voltak teret engedni a mostanában különösen életrekapott németségnek. A szlovákokkal nem ilyen aránytalan a viszony. A magyar-szlovák falvakban nagyon egyforma eséllyel állanak szemben egymással a nemzetiségi csoportok: amit a szlovákok nagyobb szaporasága jelent, annyit jelent a magyarok oldalán legalább olyan munkakészségük, erősebb tartásuk és az államnyelv segítsége.

Van mindezeken kívül még egy különös és nevezetes nemzetiségi vonatkozása a falvak társadalmának, amit sokkal kevésbé vitatnak, mint egyéb nemzetiségi kérdéseket. Nem más ez a kérdés, mint a különböző nemzetiségek aránya a falvakban és a városokban. Alapvető fontosságú itt a magyarság aránya. Falvakban 88,2%, városokban 92,3% ez az arány. Mindent jelent ez az arány, csak azt nem, hogy Magyarországon a magyarság szállotta meg a városokat és a nemzetiségeket kiszorítja a falvak kedvezőtlenebb területére. Sőt éppen az ellenkezőjét jelenti mindenféleképpen. Nem azt jelenti, hogy a németség nem tud a városba bekerülni, hanem azt, hogy ott magyarrá válik, s növeli a városok amúgy is felhígult és a falusi vidékkel, különösen pedig a magyar falvakkal nem sok közösséget érző magyarságának a számát. Erre nincs szám, hogy az arányt jellemezhessük, azonban városainknak mind üzleti életében, mind pedig hivatali helyein szereplő idegen nevekről fogalmat alkothatunk a nemzetiségi városba-özönlésnek az arányáról. És egy másik helyesbítés, amely már számokban is kifejezhető. A zsidóvallásúak aránya a városokban, 1930-ban 13 % volt, nemzetiségileg ezek természetesen magyaroknak vallották magukat. Azóta azonban a magyar törvényhozás, ha nem is nemzetiségnek nyilvánította a zsidóságot, de mindenesetre vallásukon túl megkülönböztette őket. De a törvényhozástól függetlenül éppen a város-falu vonatkozásában társadalmi szempontból is meg kell annyit állapítani, hogy ha nem is idegen a zsidó vallású magyarság, azonban semmi esetre sem egy, a minden ősével itt született magyarsággal. Annyira semmi esetre sem egy, hogy minden jelentőség nélkül valónak lássuk a különbségtételt. Ha mármost ezt a 13 %-nyi zsidóságot leszámítjuk a városok népességéből, akkor már alá esik a magyarság városi aránya 92,3%-ról 79,3%-ra, szóval alacsonyabbra, mint amennyit a falusi lakosságban tesz ki, mert itt, ha le is számítjuk a magyarság arányszámából a zsidóságét, akkor is 85,8% marad a magyarság részesedése. Ha számokban ki lehetne fejezni a magyarságnak a németeredetűekkel kiegészített németséggel szemben való hátraszorulását is a városok népességében, akkor mindenesetre nagyon közel lenne a 20%-hoz az az arány, amennyivel a magyarság kiszorult a magyar városokból. Óriási aránytalanságot fejez ez a szám, s hogy ha hozzávesszük még ehhez azt is, hogy ez mindenesetre a legkisebb szám, amiről egyáltalán beszélhetünk e vonatkozásban, akkor a „társadalmi egyensúlynak” megdöbbentő fölborulását szemlélhetjük ebben a jelenségben. Ha pedig fölmérjük a városnak és a falunak a társadalmi vezetés akármilyen területén való aránytalan szereposztását is, úgy a város-falu szembenállásnak egy különlegesen magyarságellenes tényezőjét szemlélhetjük

41

ebben az arányszámban.

A falu gazdasága

A falu társadalmi szerveződésében éppen úgy a gazdasági rétegeződés a döntő, mint a városéban, a falunak a városhoz való viszonyában pedig éppen a falu sorsát megpecsételően döntő a várossal szemben való gazdasági alulmaradása. Nemcsak arról van itt szó, hogy a város az iparforgalmi és értelmiségi népességnek a telepe, viszont a falu a mezőgazdaságé, s a mezőgazdaság minden tekintetben alulmarad a többi termelési ágakkal szemben — ez a szereposztás nem is egészen így áll —, hanem arról, hogy egész gazdasági szervezetében gyöngébb és erőtlenebb a falu, mint a város; s legfőképpen arról, hogy a termelési viszonyon alapuló osztályrétegeződésben messze alatta marad a falu a városnak.

Az egyes foglalkozási ágak eltérő aránya a falusi és a városi társadalomban magában véve nem is mond sokat. Nagy különbségek állanak fönn, azonban ebből magából még ha jelentékeny társadalmi különbségek erednek is, nem szükségképpen következik hasonlóan nagy osztálykülönbség.

Foglalkozások százalékos megoszlásuk a falu és a város népesésségében

Őstermelés ................. . 67'7 19·7Ipar, forgalom, bányászat . . . . 23'0 51 0Közszolgálat és szabadfoglalk.. . 2'8 9'5 Tőkés, nyugdíjas ............ 1,5 4·5 Házi cseléd ............... . 1'4 3'8

Föltűnő lehet az őstermelő népességnek a városokban való elég jelentékeny részesedése és az iparforgalomnak a falusi aránya. Az előbbinek az oka a különös magyar várostípusnak, a mezővárosoknak elég nagy számában keresendő, az utóbbinak a magyarázata pedig abban lelhető, hogy nem minden falunk őstermelő falu. Ennek a két foglalkozási ágnak az arányai tehát nem mondanak sokat a városok és falvak különbségéről és ennek a különbségnek a természetéről. Mindössze annyit lehet megállapítani e számok alapján, hogy a falusi népesség inkább őstermelő és a városi inkább az ipari termelésben és a forgalmi tevékenységben talál foglalkozást. A közszolgálatban álló és a szabadfoglalkozásúak arányában mutatkozó jelentékeny különbség már egyebet mond, olyat, ami a falu gazdasági szerepének a kialakulásában már döntő. Azt nevezetesen, hogy a falu a társadalom külterülete, ahol a termelésnek és az egész társadalmi életnek csak részfunkciói folynak, a központi irányítás és a

42

vezetés ellenben a városok privilégiuma, s ez úgy mutatkozik meg a népesség foglalkozási összetételében, hogy a jellegzetesen magasabb szerepet betöltő foglalkozások népessége a falvakban még egy harmadát sem éri el a városokbeli aránynak. Hogy a tőkések és nyugdíjasok szintén sokkal erősebb arányban vannak képviselve a városi társadalomban, mint falun, az nem másra, mint arra mutat rá, hogy akit már foglalkozása nem köt, az inkább a városokban telepszik meg, mint faluban, annál az egyszerű oknál fogva, mert a város teljes kényelmet nyújt, a falu ellenben semmilyet sem. A házi cselédek hasonló aránya meg arra világít rá, hogy a városokban háromszor annyian vannak olyanok, akik házi cselédnek a tartását engedhetik meg maguknak, mint faluban.

Más oldalát világítja meg a város és a falu viszonyának a különböző termelési ágakban foglalkozóknak a falvak és a városok közt való megoszlása.

Foglalkozások a tejes népességbőlfalura esik %-ban városra

Őstermelés .................. 87'3 12'7Ipar, forgalom, bányászat ...47·6 52'4Közszolgálat és értelmiség 36'8 63'2Tőkés, nyugdíjas ............ 41'4 48'6Házi cseléd ................ 40'6 59'4Együttesen .......... 60'9 39'1

Ilyen viszonylatban már az őstermelőknek és az iparforgalmi népességnek az eloszlása is jellemző. Számos mezővárosunk ellenére is az őstermelőknek túlnyomó nagy része faluban lakik, viszont az iparforgalmi népességnek a kisebbik fele falusi. Természetesen, hogyha a községek közül leszámítanánk a városias, vagy lakótelepüléseket, akkor az őstermelőknek a falusi aránya csak keveset szállana le; viszont az iparforgalmi népességé igen jelentékenyen. Az így mutatkozó áthajlás még mindig megmaradna, ha kisebb arányban is, bizonyságául annak, hogy a városok nem jellemezhetők azzal, hogy népességük ipar-forgalmi, viszont a falvak avval, hogy lakói őstermelők.

Éppígy nem döntő ismérve a falu gazdasági szervezetének, hogy kisebb gazdasági egységeknek a tömörülése, viszont a város nagyobbaknak a szervezete, noha elég jelentékeny arányban fennáll ez a különbség. Az önállóknak az aránya faluban 33,5%-a, viszont városban csak 25,6%. Hogyha azonban a különböző falutípusokat szétválasztanánk, akkor jellegzetes különbségeket kapnánk. Kiderülne, hogy a parasztfalvakban valóban igen nagy az önállók száma, jeléül annak, hogy az ilyen falu kis gazdaságoknak és vállalatoknak az egységeiből tevődik össze, viszont ipari, bánya és uradalmi falvakban a városi aránynál is kisebbre zsugorodna az önállók aránya, mert az ilyen falvakban a falu keresőinek a legnagyobb része alkalmazott.

A nagy ipari, kereskedelmi és hitelvállalatoknak azonban nem telephelye a falu, viszont a bányáknak a többsége már falura esik. Van az országban (1930)

43

1560 bányavállalat, s ebből a községekre esik 1314, viszont a városokra csak 241. Ellenben a 2383 nagykereskedelmi és hitelvállalatból 2363 (esik) a városokra és csak 14 a községekre. Majdnem hasonlóan a nagy iparvállalatoknál. Van összesen 1554, s ebből a községekre esik 242, viszont a városokra 1312.

A mezőgazdaság vállalatainak a nagysági eloszlása, már semmi jellemzőt nem mond a város és a vidék gazdasági szervezetére, mert a gazdaságoknak a túlnyomó nagy része a falvak határába esik, tehát a falvaknak a gazdaságai olyanok nagyjában, mint amilyen az egész országé: többségben vannak ugyan a kisgazdaságok, mind a gazdaságok számában, — így a többség óriási — mind pedig az elfoglalt terület nagyságában, — így már nagyon is kicsi a különbség. Falunként azonban az arány sok helyt eltolódik. Olyan falvakban, amelyeknek a határában uradalmi falvak vannak, igen sok helyt a kisgazdaságok által elfoglalt terület alatta marad a nagybirtok területének, ami természetesen mindenütt a parasztfalunak a fejlődésben való akadályoztatását jelenti.

Mindent összevéve, a falunak a gazdasági szervezete a kisebb gazdasági egységeknek a túlsúlyát mutatja s legjellemzőbb ebből a szempontból, hogy az összes kisgazdaságoknak a túlnyomó nagy része a falvakra esik, de még az iparvállalatok közül is a segéd nélkül, vagy egy segéddel dolgozók többsége (106 000: 73 000) a falvakra esik. Nem szükségszerű következménye ennek a szervezeti különbségnek, de a magyar viszonyok közt velejár az ilyen rétegződéssel, hogy a falu nemcsak kisebb gazdasági egységeknek a telepe, hanem egyúttal gazdaságilag bizonytalanabb és végeredményben gyöngébb egzisztenciáknak a hazája. Ilyen vonatkozásban még sokkal nagyobb a különbség, mint a gazdasági egységek nagysági arányában, ugyannyira, hogy éppen ezen a ponton derül ki legvilágosabban a falu alárendeltebb és kedvezőtlenebb helyzete.

Ha összehasonlítjuk az összes, akár polgári, akár kispolgári szinten élő, de biztosított egzisztenciáknak a városi és a falusi számát, a városnak óriási fölénye lesz nyilvánvaló.

Az összes 10 holdon felüli gazdák, segítő családtagjaik és eltartottjaik, az összes gazdasági tisztviselők és eltartottjaik, az ipar, kereskedelem és a hitel vállalatainak összes önállói és tisztviselői eltartottaikkal együtt, továbbá az összes értelmiségiek, valamint a tőkések és nyugdíjasok eltartottjaikkal együtt összevéve kitesznek a falvakban 1 419 001 főnyi tömeget, a városokban viszont 1 211 888 lélekszámú csoportot. Ez a szám az összes falusiaknak a 24,5 %a, viszont az összes városiaknak a 42,1 °/°-a. Azt jelenti ez az óriási különbség, hogy míg a falusi népességnek a 75,5 %a proletárjellegű bizonytalan egzisztencia, addig a városokban ez a népelem csak 57,9 %-ot tesz ki. Ha érvényes az életnívó és a kereseti lehetőségek különböző színtű területei között való népáramlásnak a törvénye, akkor a városba-özönlésnek ugyancsak megvan az oka ilyen szintkülönbségben. S nyilvánvaló, hogy akármilyen falumentő akció sem képes ellensúlyozni ennek a különbségnek a csábítását. És ha ehhez

44

hozzávesszük, hogy még hasonló helyzetben is kedvezőtlenebb a falusiaknak a helyzete, mint a városinak, úgy a gazdasági szintkülönbség olyan óriási a magyar falvak és a magyar városok között, hogy nem a városba való szivárgásnak, hanem a gátolhatatlan városba való özönlésnek van itt indokoltsága.

Sommásan az a helyzet, hogy a polgári és kispolgári egzisztenciák eloszlása a falu és a város közt csaknem egyenlő számú, faluban 1 419 901 városban 1 211 888, viszont a proletár és félproletár népességnek a száma a falvakban majdnem háromszorosa a városinak, faluban 4 387 068, városban 1 669 383! Százalékos arányban: a falvakban 24,5 % a polgárság és kispolgárság s 75,5% az egész és a félproletár elem, viszont a városban ez a rétegződés 42,1 % és 57,9%-os! A hárommillió falusi koldus emlegetése tehát nem mese, hanem olyan valóság, amelynek mindenütt ott kell szerepelni, ahol a városba özönlésről és a falusi élet válságáról szó esik, mert mint ok, nagyon is közrejátszik ezeknek a jelenségeknek az előidézésében.

Természetesen az egyes faluk nem ezt az átlagos megosztást mutatják, hanem az egyik kedvezőbbet, a másik még ennél is kedvezőtlenebbet. A hírhedtté vált summás és kubikus falvakban még rosszabb az arány: a földtelen és munkátlan szegényparasztságnak a tengerében parányi kis sziget a gazdáknak és egyéb biztosított egzisztenciáknak az aránya. Különösen az Alföldön, az Alföld északi peremén és északkeleti csúcsában vannak ilyen elproletarizálódott falvak, már a Dunántúlon általában jobb az arány: a gazdáknak az aránya még a nagybirtokok mellett is jobb, mint keletebbre, viszont itt van a legtöbb uradalmi falu s ezekben minden más falutípusénál nagyobb a szegényparasztságnak az aránya. A különbség csak annyi, hogy az uradalmi cselédségnek munkaképessége idejére a legkönyörtelenebb szűkösséggel biztosítva van a megélhetése, s amíg az uradalomban dolgozik, addig nem szaporítja a parasztfalvak szegénységének a számát.

Ilyen a magyar falu gazdasági rendje. Az a társadalmi szervezet, amely ilyen gazdasági alapokra épül, a gazdasági helyzet kirívó visszásságait esetleg enyhíteni tudja, a falu társadalmi rendje azonban nem tudja enyhíteni. Sőt megtetézve a vidéki helyzet kivetettségével és a falu szűk társadalmi kereteinek a szorításával, a többség számára majdnem elviselhetetlenné, vagy éppen elviselhetetlenné teszi az életét.

A falu társadalma

A falusi társadalom általában nagyon egyszerű társadalom szervezet. Tömegében egyjellegű csoport, amelyet kisszámú másfajta társadalmi állásúak egészítenek ki, s köztük az egymáshoz való viszony is igen egyszerű. Így van ez az olyan faluban, amely egy lehiggadt társadalmi rendszernek a légkörében él s társadalmának a szervezete hagyományosan kijegecesedett. Társadalomszervezetük egyszerűségében még a rendi és a polgári falvak sem

45

különböznek egymástól lényegesen.Rendi faluban a társadalom tömege jobbágyszerű paraszt s efölött igen

vékony közvetítő réteg után következik az egyetlen vagy néhány családból álló úri rend. Urbariális falvakban ugyan a parasztság saját csoportján belül kétfelé oszlik: telkes gazdákra és földtelen zsellérekre, azonban kuriális falvakban még ez sincs meg, mert ott csak egyfajta paraszt van: a cselédként kötött szolgajobbágy.

A teljesen átalakult polgári faluban hasonlóképpen igen egyszerű a társadalom rendje. Legalul helyezkedik el a munkásság s földművelő és ipari munkás közt igazán nincs lényeges különbség, efölött egy vékonyabb kispolgárság következik, mely egyformán mezőgazdákból s egyéb foglalkozásúakból tevődik össze, s legfölül van egy vékony polgári réteg a falu legnagyobb birtokú gazdáiból, értelmiségijeiből és tekintélyesebb iparosaiból, kereskedőiből. Ez a társadalmi szerkezet nagyon hasonló a városokéhoz, azonban annyival egyszerűbb, hogy teljesen áttekinthető és kiki nagyon pontosan tudja benne a helyét.

Nem így van azonban a mai magyar faluban. Mivel a polgári átalakulás még nem ment végbe, egyszerre fennáll a rendi és a polgári tagozódás. A falusi gazda még semmi esetre sem egyszerűen kispolgár, s hasonlóképpen nem egyszerűen polgár a nagyobb birtokos, viszont vannak a faluban igazi polgári elemek, de meg maga a parasztság is valamennyire polgárosodott. Tehát egyszerre kétfajta társadalmi rendszer is tagolja a falu társadalmát, aminek az a következménye, hogy a magyar falu nemhogy egyszerű társadalomszervezet lenne, hanem nagyon is szövevényes. Alapnak mondható mégis a rendi elvű tagozódás, azonban ezt át meg átjárja a polgári osztályrétegeződés, tehát vég-eredményben mindkét szerveződés osztja a falu társadalmát. S ha még ehhez hozzávesszük a falvak típusainak gazdag változatait, akkor igazán nem mondhatjuk, hogy a magyar falu egyszerű társadalmi képlet. Van olyan falutípusunk, amely tökéletesen rendi szervezetű, van olyan, amely már tökéletesen átalakult és köztük az átmenetnek végtelen változatai helyezkednek el. Minden változatosság és bonyolultság mellett is azonban jellemző rendje van a magyar falu társadalmának. Nem egyszerű, de mégis falusi rendje.

A társadalom széles alaprétege a falusi szegénység. Részben paraszti zsellérség, részben proletárjellegű földmunkások, részben pedig nem is a mezőgazdaságban, hanem mindenféle egyéb munkában foglalkozó munkásság az összetevői a falusi alsórendnek. Különbségek fölött egységet teremt köztük azonos gazdasági helyzetük: mind proletárok, legjobb esetben kis házzal és morzsányi törpebirtokkal, de a nagyobbik részük még ilyen kis földnek is híjával, többségük azonban házzal; és azonos társadalmi helyzetük: a falu társadalmában elfoglalt egyformán legalul kijutó helyük. A parasztzsellérség még olyan, mint a rendi időkben volt: munkás és proletár, de paraszt magatartású, a hasonló helyzetű földmunkások nagyobbik részéről azonban már lekopott ez a paraszt színezet s a paraszt hagyományoktól megszabadulva

46

egyszerűen falusi földmunkások, ami annyit jelent a faluban, mint a városban az, hogy városi proletárok. A nem földmunkás vagy nem elsősorban földmunkás proletárok pedig még avval is különböznek a parasztmunkásságtól; hogy már munkájuk révén is eltávolodtak a parasztság világától egészen annyira, hogy a faluhoz való tartozásuk is sokkal lazább, mint a többi falusi szegénységé. Falutípusonként annyi a különbség ennek a falusi alaprétegnek az összetételében, hogy érintetlenebb parasztfalvakban a paraszt zsellérség van többségben, viszont akár mezőgazda, akár ipari, de polgárosodott faluban a proletárjellegű földmunkások és az ipari munkások.

E különféle, de egyformán proletár és póri alsórend fölött a falunak paraszt elitje a gazdák csoportja. Mindenképpen osztályjellegű e csoport, azonban parasztfalvakban nem polgári értelmű osztály, hanem a parasztságnak a fölső rétege. Ugyanolyan paraszt, mint a földtelen vagy másnak is dolgozó törpe-birtokos, tehát ugyanazokat a társadalmi kötöttségeket és magatartástörvényeket tartja magára kötelezőnek, mint azok, azonban saját birtoka révén mégis kiváltságos amazokhoz képest. Olyan, mint a polgár a proletárhoz képest: ugyanannak a társadalmi helyzetnek előnyösebb oldala az övé. A falu úri és polgári elemeivel szemben a parasztrendnek a része, s ez annyit jelent, hogy egy hagyományokkal és külső-belső konvenciókkal megkötözött alsórendnek a tagja, tehát a földtelen parasztsággal együtt alatta áll a falu egész társadalmának. Noha polgári mérték szerint egy szinten áll az iparos kispolgárral, az mégis alábbvalónak tartja, mint parasztot; sőt az ipari szakmunkás is, aki ugyan proletár a polgári társadalom rendjében, de mégis a polgári világnak a tagja, az is maga alatt érzi az alsóbbrendű parasztságot. Mindenütt ilyen társadalmi elem a gazdaparasztság, ahol még vagy érintetlenül, vagy gyökeres változás nélkül paraszt.

Ellenben polgári elitje a falusi társadalomnak az igazi kispolgárság. Az a csoport, amely minden paraszt kötöttség nélkül birtokával, vállalatával vagy állásával áll fölötte a falusi szegénységnek. A falusi iparos, kereskedő és alárendelt tisztviselő. Mint osztály föltétlenül fölötte áll mindenféle proletár elemnek, mint igazi polgári réteg pedig előbbre valónak tudja magát a gazdaparasztságnál, s mindaddig, amíg a gazdák valóban parasztok, addig előbbre való is társadalmi helyzete. Csakhogy míg a gazdák csoportja nagy és önálló súlyú összetevője a falusi társadalomnak, addig a nem paraszt kispolgárság rendszerint majdnem elenyésző kis csoport, tehát súlya sokkal kisebb a falu társadalmában, mint a gazdáké. Úri elitje viszont a falusi társadalomnak a falusi középosztá1y. Ez a csoport úri tudatával és igényeivel fölötte áll a parasztságnak, hiszen éppen annak a rendi ellentéte, de fölötte áll a falu mindenféle polgári elemeinek is, mert az úriság magasabbrendűséget jelent ezekkel szemben is. Annál is inkább úri elit ez a csoport, mert polgári helyzete nem emeli a falu fölé, hiszen kötöttségeinél fogva sem a birtokos parasztságnál, sem az önálló kereskedőknél, iparosoknál nem előnyösebb a polgári helyzete. De következik ez a falu rendies társadalomrendszeréből is. Ha az egész magyar

47

társadalom sem tudott föltétlen polgári tényezőket kialakítani, úgy a falu még kevésbé tudott. Aki a faluban a társadalom legfölső szintjén helyezkedik el, az nem polgár, hanem csak úr lehet. Még a független falusi értelmiség is ide kíván tartozni, mert mint a polgárság falusi képviselőjének sokkal bizonytalanabb és kevésbé becsült a helyzete, mintha a falusi úri rendbe igyekszik beleilleszkedni. Ha általában érvényes, hogy a magyar társadalomban, aki akar valaki lenni, annak úrnak kell lenni, akkor a falu társadalmában ez fokozottan így van.

Mind e középhelyzetű s a falusi szegénység alsórendjéből kiemelkedő csoportok fölött áll — a falusi társadalom piramisának a csúcsán — a falusi úr. Legteljesebb képviselője a falusi birtokos, aki a falusi középosztály szemében is az igazi urat jelenti s azt, hogy hozzá kívánnak ők is igazodni és e réven igazolni a saját úriságukat. Ha azonban nincsen ilyen birtokos a faluban, akkor a főszolgabíró képviseli az urat, s ő is éppen olyan föltétlen úr nemcsak az egész faluhoz, hanem a falusi középosztályhoz mérten is, mint a birtokos.

Ez a falusi társadalom objektív rendje. Az egyes csoportok társadalmi tudata pontosan a megfelelője ennek, avval a hozzáadással, hogy tudatuk még jobban kifejezi különös társadalmi helyzetüknek a természetét, mint maga az elfoglalt hely.

A falusi szegénység társadalmi tudata a paraszt alárendeltségnek, a proletár osztálytudatnak és a szegény ember lojális alázatosságának a különös keveredése, mely a falu társadalmában egységes társadalomszemléletté ötvöződik. Van benne valami abból a paraszti tudatból, hogy a társadalomnak szükségrendje az, hogy alárendeltek és kiváltságosak vannak, tehát, bele kell nyugodni az alacsonyabb rendűségbe. Van benne valami abból a proletár osztálytudatból, hogy mégsem lehet megváltoztathatatlan törvénye a társadalmi életnek, hogy a kisebb rész uralma alatt tartsa a nagyobb tömeget, tehát változni kell egyszer ennek a rendnek és van benne valami abból a szegény emberi alázatosságból, hogy az alulmaradtak csak a fölsőbbektől várhatják helyzetük jobbulását, tehát lojális igyekezettel kell kiérdemelni ezt a segítséget. E különböző tudatelemek mind benne vannak a falusi szegény ember tudatában, csak a paraszt zsellérnél paraszti belenyugvása az erősebb, az ipari proletárnál harcos osztálytudata s az elesett szegény embernél a lojális igyekezete. Uradalmi cselédeknél pedig olyan mélyre temetődik a harcos ellenkezés és apellálás, hogy egészben véve szolgai tudattá és hűséggé alacsonyodik társadalmi tudatuk.

Megnyilatkozásaiban szintén ilyen különböző a falusi szegénység társadalmi tudata. Mindegyikben megvan a harcos ellenkezésnek legalább egy szikrája, mivel azonban sem a nyílt lázadásra, de még az öntudatos ellenkezésre sem nyílik lehetőség, a lázadás és ellenkezés csak torz és néma formákban nyilatkozhat meg, s leggyakrabban a menekülés mindenféle formájában. Megnyilatkozásai ennek a néma lázadásnak és menekülésnek, a születéseknek a falusi szegénységnél is egyre jobban bekövetkező csökkenése, a kivándorlás, a városba özönlés, a szektásság és a szüntelen várakozás, hogy valaminek történni

48

kell.De ott van a legtöbb falusi szegény emberben annak a tudata is, hogy más

nem történhet, minthogy a kiváltságosak és uralkodók térjenek jobb belátásra és segítsenek a falusi szegénységen. Várják tehát türelmesen és alázatosan a fölülről jövő segítséget, s ha már nem is várnak sokat, rászorulnak az ínségben való segítségre és alázatosan fejet hajtva fogadnak el minden juttatást és várják minden képviselőválasztásnál, hogy még nagyobb jótéteményeket is kapnak majd.

A parasztgazdák már tudatukban sem ilyen elesettek. Hogy parasztok, az az ősi törvény szerint a belenyugvásra és sorsuknak lojális viselésére készteti őket. Annak a tudatát táplálja, hogy parasztnak kell lenni, s a paraszt másképpen nem élhet, mert dolgozni is kell valakinek. De hogy még mindig parasztok s ez a sors mit sem enyhül századok óta, amikor pedig másképp is lehetne már élni, az elégedetlenekké teszi őket. Akár úgy, hogy mint parasztok más sorsot kívánnak már a társadalomtól, tehát a paraszt helyzet mindenféle könnyebbségét követelik, hol csendesen, hol hangosabban, akár úgy, hogy már nem akarnak tovább parasztok lenni, s ennek a követelménynek a néma forradalom mindenféle formájában adnak kifejezést. Ám, hogy birtokosok ez mégis biztonságosabbá és türelmesebbé teszi tudatukat. A parasztsors is könnyebb a birtokosnak, tehát a paraszt terhek sem olyan nehezek így, de meg a birtok révén polgári szolidasítást is éreznek a fölsőbbekkel, s ez elejét veszi föltétlen elégedetlenségüknek.

Ez a kettősség jellemzi minden megnyilatkozásukat is. A paraszt alárendeltség ellen minden falu gazdaparasztságának van szava. Egyiknek úgy, hogy gazdasági segítséget, kisebb adót és nagyobb megbecsülést követel, a másiknak úgy, hogy bensejében már szembefordul a paraszt állapottal és a néma forradalom szabadító útjaira tér. Nem akar gyereket, ha mégis születik, azt nem akarja parasztnak nevelni, s ha nemcsak a jövő bizonytalan, vagy tűrhetetlenül terhes, hanem az egyéni élet is, akkor városba igyekszik, és nyugdíjas biztonsággal és kispolgári könnyebbséggel kívánja fölcserélni a paraszt bizonytalanságot és ridegséget. Viszont a gazdai birtok mégiscsak összeköti a falu kiváltságosabb elemeivel s a velük való szolidaritás védekezővé teszi minden „fölforgató törekvéses” ellen. Hiába érez maga is elég okot a lázadásra, az a beszéd, hogy minden fölforgatás a földje ellen irányul, mindig hatással van rá, és hajlandóvá teszi minden gyökeres változás ellen való védekezésre.

A falusi kispolgár tudatában is polgár. Hogy mentes már a paraszt kötöttségektől, az fölényét és magasabbrendűségét táplálja, tehát védekező és belenyugvó készségeit erősíti. Ám, hogy polgári helyzete nagyon szűkmarkú és mindent összevéve mégiscsak nehéz, az nyugtalanná és okkal-móddal követelődzővé teszi. Mindenesetre ennek a csoportnak a helyzete nem gyö-kerében tűrhetetlen, mivel helyzetében mégiscsak nyílnak utak arra, hogy emelkedjék, legnagyobb energiával az emelkedésnek rendelkezésére álló lehetőségeit ragadja meg és ezek útjain igyekszik a kívánt kedvezőbb helyzetbe

49

jutni.A falusi középosztálybeli és a falusi birtokos egyformán úrnak érzi magát, a

különbség csak az köztük, hogy a birtokos föltétlenül és magában véve is úr, a tisztviselő középosztálybeli pedig állásánál fogva az. Közös azonban tudatukban, hogy egyformán a falu fölött álló társadalmi szint és hatalom részeseinek tudják magukat, s ez egyrészt biztosítja fölényüket a faluval szemben, másrészt a faluval való teljes összetartozás vagy éppen szolidaritásuk kialakulását gátolja meg bennük. Ők a falu fölött állanak, s ha egész életüket is a faluban töltik, tudatukban mindig fölötte állanak a falu egyéb összetevőinek.

Ilyen helyzetnek és ilyen tudatnak a megnyilatkozása nem lehet más, mint föltétlen vezetői arculat egyfelől, másfelől pedig védekező igyekezet minden lényeges változással szemben. A vezetői igény érvényesül is tökéletesen. Nemcsak annyiban, hogy a letöltött hivatali állás vagy munkakör területén vezetnek, hanem egyáltalán a társadalmi élet minden területén ők az elöljárók a faluban. Védekező igyekezetük pedig olyan formában jut kifejeződésre, hogy ők — minden esetleges panaszuk és okkal-móddal való elégedetlenségük ellenére is — úgy ragaszkodnak meglévő helyzetükhöz, hogy végsősorban jónak is tartják.

Tehát mindenféle, akár legtávolabbról is éket érinthető változás követelményével szemben akár a társadalmi rend, akár a falu egysége, békéje és fejlődése nevében föltétlenül heves ellenállást fejtenek ki.

A politikai, illetve pártszerveződés nem állandó eleme a falu társadalmi rendjének. A falu magában véve egy különös társadalmi egységben él, amelyet nem tud tartósan megosztani a pártkülönbözés, tehát nem tud pártélet kifejlődni. Egy-egy pártmozgalom vagy az egész falut meg tudja ragadni, vagy csak ideig- v óráig tudja hallatni szavát a faluban, mert állandó pártélet kialakulása, a falunak nagyon szoros társadalmi kötöttségei között nem lehetséges. Még olyan közvetlen ügyekben is, mint a községi politika, ahol mindenki előtt ismeretesek a szereplők és a törekvések, csak egy-egy időre tudnak élesen szemben állani a pártok. Egyiknek a másik fölött való győzelme már magában véve elpusztítja az ellenpártot, mert a falu szűk határai között lehetetlen fönntartani tartósan a kiengesztelhetetlen szembenállást. Nagyon kivételesen, ha egyes vezetőknek kiengesztelhetetlen gyűlöletéről, vagy olthatatlan reformszándékáról van szó, akkor megmarad a párt akármilyen viszonyok közt. De ha ilyen különös tényezője nincsen, akkor előbb-utóbb szétmállasztja a falu egybemosódó társadalmi élete.

Egészen más ellenben a falu felekezeti tagozódása. Ez már csak a hagyományoknál fogva is, de meg a vallási különbség falusi szerepénél fogva is lényegesen tagolja a falu társadalmát. Ahol az egész falu egyvallású, ott természetesen nem rétegeződik felekezetek szerint a társadalma, ellenben jellemzően különbözik a más felekezetű falvaktól. Falukutató útjainkon nagyon sokszor tettünk olyan próbát, hogy minden előzetes tájékozódás nélkül kívülről, a falu külső képéről, a házakról és az emberek viselkedésérő1 próbáltuk

50

megítélni a falu vallását és sohasem tévedtünk. Még az egyformán színtiszta magyar falvak közt is igen lényeges társadalmi különbséget jelent a felekezeti hovatartozás, nemzetiségi községekben pedig a nemzetiséggel tipikusan egybeeső felekezetiség rikítóan színezi a falu társadalmi életét.

Ott azonban, ahol különböző felekezetek állanak egymás mellett, akár nemzetiségi különbséggel tetézve, akár anélkül, mindenütt jellemző szembenállás is alakul ki. Nemcsak 'abban, hogy kisebb nagyobb felekezeti villongások történnek, hanem egész társadalmi arculatukban, tehát nem felekezeti, vagy vallási ügyeken kívül is megnyilatkozik a különbség. A református falusiak mindenütt ellenkezőbbek, keményebb derekúak és türelmetlenebbek, viszont a katolikusok szelídebbek, türelmesebbek és lojálisabbak. Nem lehet másban találni ennek a különbségnek az okát; mint nem is annyira a hittételek különbségében, hanem ezeknek az egyházaknak a történeti szerepében. A katolikus egyház mindig a megbékélő konzerválásnak, tehát egyúttal a falusi és paraszti belenyugvásnak is istápolója volt, viszont a reformáció már születésében is a protestálásnak lett a hitvallása. Ha ehhez még hozzá vesszük, hogy a magyar reformáció és ellenreformáció korszakában szelektálódtak is vallásuk szerint a falvak, akkor különösen érthetővé lesz a különbség. Áttértek az elégedetlenebbek és nyakasabbak, mert akkor a szabadságtörekvéseknek ez volt az egyetlen formája, viszont megmaradtak régi hitükben az erőtlenebbek és belenyugvóak. Amikor pedig minden eszközzel visszatérítgették a protestánsokat, akkor meg éppenséggel csak a szerencsésebbek, vagy a nagyon kitartók tudtak protestánsnak megmaradni.

Másik nagyon jellemző különbség, hogy a református falvakban, vagy a, vegyes falvak reformátusai közt feltétlenül több az egykés, mint a katolikusok közt. Ezt ismét nagy tévedés lenne a hittételek különbségével, vagy a két egyház erkölcsi fölfogásának az eltérésével magyarázni, hanem itt is az előbbi társadalmi különbség jut kifejezésre. Nem azért lesz egykés a parasztság, mert az egyháza elhanyagolja, vagy szabadjára ereszti, hanem azért, mert igényesebb annál, hogy paraszt módon hajlandó legyen tovább élni, viszont más útja nincsen az életre. Választja tehát az öngyilkosságnak az útját mindenféle egyháznak a parancsával szemben. Az ilyen parasztok közt pedig azért van több református, mert éppen a reformátusok a szabadabbak, türelmetlenebbek és igényesebbek. Akárhány olyan katolikus falu is van, ahol hasonlóan terjed az egyke, mint a református falvakban, mert ott is ilyen türelmetlen és igényes parasztok laknak. Azt persze nem lehet tagadni, hogy a parasztság belső fölszabadulásában és életigényének a kifejlődésében szerepe van annak a felekezetnek, amelybe tartozik. S nemcsak magának a társadalmi keretek között folyó felekezeti életnek, hanem a vallási élet különbségének is.

Buzgó falukutatók gyakran állítják, hogy a falunak jellemző társadalmi egységei az egyesületek, szövetkezetek, azonban ugyanakkor kénytelenek elismerni, hogy az ilyen társulások életében mindenféle bajok vannak. Ez az utóbbi föltétlenül így van. Így van pedig azért, mert a falu társadalma annyira

51

szoros egység magában véve — jellemző és nagy ellentéteket jelentő rétegződé-sében is — hogy minden másfajta kisebbrendű társulás nagyon nehéz benne. Olyan egyesületek és szövetkezetek alakulásának, amelyek egy-egy társadalmi réteg kebelében éppen a többiekkel való szembenállás, vagy védekezés, céljaira alakulnak, azért nem élhetnek, amiért a pártok sem. Nehéz szüntelen és állandó ellenőrzés alatt fönntartani az ilyen szervezetet ott, ahol az egyes rétegek minden ellentétük ellenére is közvetlenül egymásra vannak utalva. Olyan egyesülésekben viszont, amelyben nem egy falusi réteg szerveződik, hanem valamilyen különös célra a falunak mindenféle lakosa, azért nincs élet, mert akármilyen tiszteletreméltó célért, is, hacsak nem a mulatságért, nehezen kaphatók arra a falusiak, hogy megtöbbszörözzék a falusi társadalom szervezetét. Elég egyszer is, mint falusinak az elöljárók alatt állani, nem pedig még külön is, mint egyesületi vagy szövetkezeti tagnak.

Mindamellett vannak a faluban olyan egyesülések is, amelyek osztályon belüliek és olyanok is, amelyek osztályok közöttiek. Az elsőre példa a mindenféle parasztszövetkezés és a gazdakör, a másikra pedig a falusi dalárdák és hazafias egyesületek. Mindjárt szembeötlő a különbség a kétfajta egyesülés között. Az elsők általában élnek, de csakúgy, hogy az élükre állítanak egy osztályukon kívüli tekintélyt, aki biztosítja az egyesület kifogástalan működését, viszont a második csoportba tartozók éppen csak hogy megvannak, s megválasztották az elöljáróságukat. Nyilván azért, mert ezek senkinek nem ügyei, hacsak nem az elnöküknek, aki így is reprezentáltatja magát.

A falu társadalma nagyon is egy közösség ahhoz, hogy, a felekezeteket kivéve, akármilyen külön célú egységei tartósan működhessenek. Mert nagyon is egy közösség, azért nem lehetnek külön külön osztálybeli egyesülései, s mert nagyon is élesen rétegeződött, azért nem lehetnek különös egyesítő szervezetei. Amik megvannak, azok vagy kivételképpen vannak meg, vagy úgy, ahogy éppen megvannak.

A magyar falu

A falu általában nemcsak belső szervezetében, hanem kifelé való betagolódásában is egyszerű. Egyszerű szervezetű vidéki társadalmi egység, amely egyszerű viszonyokkal tartozik valamely város vidékébe.

A rendi falu külön jogállású és külön rendű társadalmi terület, amely egyszerűen alárendeltje a vár és a város más jogállású és társadalmi rendű területének. A polgári falu ugyan nem külön jogállású és nem másrendű társadalmi terület, azonban mégis a városok alatti áll, mint másodrendű polgári terület. Nem külön társadalmi világ, hanem ugyanazon társadalmi területnek a másodrendű külső tartozéka.

A magyar falu kifelé való társadalmi rendjében sem ilyen egyszerű. Nem egyszerű pedig azért, mert rendies jellegű vidéke a tőle elkülönülten és idegenül polgárosodott városnak.

52

A város és a falu közönséges rendi viszonyában megvan a teljes különneműség és másodrendűség, azonban ez éppen olyan viszony, mint az úri rendé és a parasztságé. Minden ellentét és alárendelődés fölött egy bátya-öcsi összetartozás fűzi őket össze. Alárendeltje a paraszt és a falu az úrnak és a várnak, azonban ugyanazon egy testnek a részei, vagy legalább is ugyanazon családhoz hasonlítható nagyobb egységnek a hozzátartozói.

A magyar falu és a magyar parasztság terheit ezzel ellentétben még az is növelte, hogy kiesett az ilyen összetartozásból. A fölső rend és a város kinőtt a testvériségből és a bátya helyett nagy részében idegenné lett, amely nem tudta az összetartozás érzésével enyhíteni a meglévő különbségeket. A falu megmaradt magatudatlan és tömény népiségében, a város ellenben egy fölhígult magyarság kohójában úgy keverte össze a Szent Istváni nemzetiségek mindenféle színeit, hogy egészében nem is Szent Istváni színpompájú, hanem egyszerűen idegen lett. Ennek a magyar városnak nem volt öccse a magyar falu, hanem olyan gyarmati vidéke, amely sem inge, sem nadrágja, csak éppen vidéke. Az idegenség magában véve is éppen elég ahhoz, hogy sokszorosan megnehezítse a falu helyzetét, azonban ehhez még az is járult, hogy az idegenségen felül a város rohanva sietett előre a polgári fejlődés útján, a falu pedig csaknem ugyanott maradt, ahol a rendi világban állott. Ez az oka annak, hogy a magyar falu, még ha itt-ott polgári vidékké is tudott fejlődni, nem másodrendű, hanem harmadrendű polgári területté lett. Ez az igaz és csak ez az igaz abból, hogy a magyar falu Ázsia és földünkön csak a városaink képviselik Európát.

Durván és sommásan úgy lehetne mondani, hogy a magyar falu keleties vidéke a nyugatias magyar városnak, s ez sokkal nagyobb és sokkal veszedelmesebb különbség, mint akármilyen más város-vidék viszony. Akármilyen terhes, de „egészséges” város-vidék viszonyban a falu tud élni, vagy ha még azt a terhet is sokallja, ami kijut neki, akkor legföljebb elnéptelenedik, mert a volt falusi városban a is otthon van, s magasabb szinten lehet ugyanaz, ami a faluban volt. A magyar falu azonban egyiket sem teheti. Vagy élhet azért, mert úgy is tud élni, ahogy számára lehetséges, vagy elsodródik, vagy elsüllyed.

Tragikomikus változata a hazai falvaknak a német faluk esete. Mindenesetre nem idegenebb hozzájuk a város, mint a magyar falvakhoz, s az odavezető utat legalább olyan könnyen megtalálják, mint a magyar falusi, ha nem sokkal könnyebben. Igaz, még mindig nehezen, s egy gyökeres változás árán, azonban legalább ilyen nehezen és ilyen átalakulás árán teheti meg ugyanezt a magyar falusi, vagy még sokkal nehezebben és sokkal nagyobb átalakulás árán.

A magyar falu magyarságában való elkülönülése és harmadrendű polgári minősége nyomaték azokon a terheken felül, amik úgy is, mint falut, úgy is, mint vidéket magában véve is éppen eléggé nyomják. Ennyi teher alatt már aligha nő pálma, itt már legföljebb csak élni lehet, vagy változatos utakon süllyedni a pusztulás felé. Ez is a sorsa magyar falvaknak. Fejlődni csak különös

53

szerencsével tud a kisebbik részük, tömegük éppen hogy él, nem kis részük pedig csöndesebben, vagy sebesebben halad a pusztulás felé. Nemcsak települési rendjükben, gazdasági szervezetükben, hanem abban is rendszere van, így a magyar falunak, hogy tud-e élni, vagy már a pusztuláshoz van csak ereje.

Az élén állanak ennek a különös rendszernek azok a falvak, amelyek még tudnak fejlődni és virágzani, követi őket az a sereg, amely éppen csak, hogy élni tud és bezárják a sort azok a halálfoltos magyar falvak, amelyek már nem tudnak élni ebben a világban.

A fejlődő magyar falvaknak háromféle szerencse tudja biztosítani a fejlődést. A legnagyobb szerencse, ha a városok közvetlen vidékén, de különösen a főváros vidékén vannak, mert itt nekik is jut abból, ami a városoké. Ez a legnagyobb szerencse azonban alig jut magyar falunak. A főváros környékének a falvai legnagyobb részben németek, s ez a város nem is olyan idegen hozzájuk. Ha vasárnap délután a budai körúton összetalálkozik a pesti sváb cseléd meg a vasárnapot ülni beutazó hidegkúti, vagy soroksári sváblegény, akkor nagyon is együtt és nagyon is otthon érzik magukat. Másik szerencse az, ha olyan nagy egy falu, hogy magában is tud városiasodni. Ez az egy kivételesen a magyar falvak szerencséje, mert a magyarok falvak közt vannak ilyenek legtöbben, s ezek is különösen a tanyásfalvak közt. Ezek magukban is tudnak élni, sem a világtól való elzártság, sem a határuk szorossága nem fojtogatja őket, tehát itt-ott még virágzani is tudnak. Ám ez a szerencse túlságosan magyar szerencse: az az ára, hogy a legelesettebbeknek ki kell szorulni örökösen a tanyára, vagy úgy, mint tanyai cselédnek, vagy úgy, mint pár holdon küszködő pusztai embernek. Harmadik szerencse a telepesfalvaknak jutott. Megszabadultak egy megkötöző múltnak a terheitől és frissebb energiával nyúlhatnak azokhoz az erőforrásokhoz, amelyek a falusi helyzetben is rendelkezésre állanak. S azért is, mert rövidebb történetük alatt még nem töltötték be egészen azt a teret, amely egy falunak élettere lehet. Az egykori telepítési politika azonban ezt a szerencsét is szűken mérte a magyaroknak, s százannyi az idegen telepesfalu, mint amennyi magyar falunak jutott ez a szerencse.

Falvaink legnagyobb része éppen csak hogy él. Van annyi földje, hogy nem kell rajta éhen halnia, s van olyan közlekedése a várossal, hogy nem kell önmagába zárkóznia. Ez a normális életkeret azonban nem elég arra, hogy akármilyen irányban is fejlődni tudjon a falu, hacsak nem abban, hogy fölösen születnek a gyermekek. Ezen felül már sem arra, hogy gazdálkodásában új utakra térjen, sem arra, hogy társadalmi tartásában szabadabb és emberebb legyen, sem arra, hogy az egész falu magasabb kultúrába és civilizációba kapcsolódjék, nem elég. Csak él és várja a jobb időket.

Azok a falvak pedig, amelyeknek még ennyi szerencse sem jutott, azok már csak pusztulni tudnak. Nem tudnak úgy élni, ahogy szeretnének, úgy pedig, ahogy lehet, nem akarnak, nincs más út számukra, mint a pusztulás. És a pusztulásnak sokféle útja van. Lehet úgy elpusztulni, hogy nem születik több

54

gyerek, mint amennyi egy időre még fenntartja az életet, de már nem szaporodik tovább a nép. Lehet úgy falunak elpusztulni, hogy kimenekül belőle a nép, ki a városba, ki a tengerentúlra. S lehet úgy is elpusztulni, hogy fölrúgnak minden eddig tisztelt törvényt, és betyármódra rabolnak egy farsangra valót a sanyarú élettől, hogy azután jöjjön utánuk az özönvíz.

Ez a magyar falu már végképpen nem az örök falu. Pedig hogy ez a magyar falu sorsa, azt nemcsak rémlátó írók és hevesvérű fiatalok bizonyítják, hanem rideg számok szólanak errő1 és olyan jelenségek, amelyekért nem is kell a faluba kimenni.

55

A MAGYAR FALU ÉLETEA FALUSI TÁRSADALOM ÉLETE

A falu ugyan kicsiny, egyszerű szervezetű és szűk keretek közé szoruló társadalom, azonban társadalmi élete általában sem ilyen egyszerű meghatározottságok közt folyik. Annak a magyar falunak a társadalmi élete pedig, amely szerkezeti viszonyaiban is olyan szövevényes összetételű, különösen nem egyszerű és egytörvényű. Igaz, hogy a falunak területi egysége egy falusi társadalmi közösséget teremt, s ennek a határai közt a társadalmi életnek is vannak azonos törvényei, azonban a falu összetevő rétegei a falu határain túl is beletartoznak egy-egy nagyobb egységbe s annak a magatartástörvényei a falura is kiterjednek.

Van olyan társadalom, amely egészbenvéve egy hatóterület, s benne osztályok közti viszonyban éppen úgy, mint a falvak és a városok közt, ugyanazok a folyamatok mennek végig, csak éppen szereposztásuknak megfelelően másképpen vesznek részt benne ezek a csoportok. A magyar társadalom azonban nem ilyen. Itt nemcsak különböző társadalmi szerepeket jelentenek a különböző osztályok és területi csoportok, hanem egyúttal különálló hatóterületeket is, amelyekben külön köröken képez a vezetés, ellenőrzés és egyáltalán a társadalmi élet minden meghatározója. És nemcsak az egész társadalom oszlik külön úri, paraszt és polgári körökre, hanem külön hatóterületet jelentenek a városok és a falvak is.

A falu tehát úgy illeszkedik bele ebbe á társadalmi szférába, hogy magábanvéve is egy társadalmi kör, amelynek megvannak a maga külön és sajátságos hatótényezői, azután minden falu külön-külön összetartozik valamiképpen egy-egy várossal, amellyel egy jellegzetes város-vidék hatóterületet alkot, s mindezeken felül a falu összetevő rétegei beletartoznak a maguk csoportja szerint való külön körökbe, tehát az úri rendébe, a parasztságéba és a polgárságéba. Ezért olyan végtelen változatú a magyar falvaknak a társadalmi arculata. Minden falu társadalmi »egyéniségét» ugyanis ezeknek a különböző hatásköröknek a jellemző összetétele szabja meg, s ennyi tényező összetételében óriási a változatosság. Ezért vannak paraszt falvaink, amelyek majdnem egészükben a parasztságnak a társadalmi törvényei alá esnek, ezért vannak uradalmi falvaink, amelyek mint parasztfalvak alig számítanak amellett, hogy úri törvények alá esnek, s ezért vannak polgári falvaink, amelyek, úgy ahogy, a polgári szférába tartoznak. S ezeken az alaptípusokon belül is csaknem számtalan a változat.

E változatok fölött azonban minden faluban minden ilyen körnek van valamilyen képviselete. Minden faluban van úr, aki azon felül, hogy falusi, részese az egész magyar úri rendnek, a ha maga nincs is éppen a faluban, a helye mindenesetre ott van, s ez éppen annyi, mintha testszerint is mindig ott lenne. Minden faluban van képviselete a polgárságnak, illetve a parasztsághoz képest polgári természetű munkásságnak, s végül minden faluban van paraszt.

56

Számolni kell tehát minden faluban azzal, hogy a jellegzetes falusi társadalmi törvények mellett ezek a falusi rétegek még külön parasztságuknak, polgárságuknak, vagy úriságuknak a hatását is viselik, tehát egyáltalán nem alakulhat ki egyforma falusi társadalmi élet semmilyen területen.

A másik betagolódása a falvaknak a városokhoz való viszonyukban ölt testet, s ez ismét olyan változatos, hogy ez is növeli a falvak típusainak a számát. Vannak olyan falvaink, amelyek olyan szorosan együvé tartoznak városukkal, hogy beletartoznak annak hatóterületébe, társadalmi életüknek minden területén követői a városnak. Vannak mások, amelyeknél ez az összetartozás sokkal lazább, tehát csak egy-egy területen jutnak olyan közel a városhoz, hogy hatása alá kerülnek. S vannak végül olyan falvaink, amelyek ha közlekedésben vannak is valamennyire a várossal, társadalmi életükben hatástalan marad rájuk a város és megőrzik életük falusi autonómiáját, amely természetesen szinte kivétel nélkül egyúttal paraszt autonómia is.

Mindezek a falu külön körét áttörő viszonylatok azonban nem rontják le, csak módosítják és többrétűvé teszik a falu jellegzetes társadalmi autonómiáját. Minden falunak van ilyen autonóm egysége, s ennek a körnek különös törvényei nem maradnak hatástalanul még azokra a falusiakra sem, akik egyébként éppen nem falusi jellegű körbe tartoznak bele. Nyilvánvaló, hogy azok a különleges falusi társadalmi törvények, amelyek a falu körén belül ekképpen érvényesülnek, tökéletesen megfelelnek a falusi társadalmi helyzet sajátságainak, tehát a vidéki helyzetnek, a belső közelségnek és a természetközelségnek. Olyan a falu társadalmi érintkezése, a vezetés-követés, az ellenőrzés, a politikai élet és minden különös társadalmi viszony, hogy egyik oldalon ez a hármas falusi bélyeg a jellemző rá, a másik oldalon pedig ez a három különös falusi tényező a magyarázat rá.

Természetesen minden olyan magatartás, amely társas viszonyba kerülhet, ennek a falusi meghatározottságnak a törvénye alatt áll. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden embernek minden magatartása beleesik ebbe a körbe. Szóval végeredményben az egész falunak az élete viseli a falusi társadalmi helyzetnek és a falusi társadalmi törvényeknek a hatását.

Nézzük azonban egyelőre csak a különösen társadalmi viszonyokat, tehát azt a tulajdonképpeni társadalmi életet, amely mindenestül az emberek egymásközti viszonyára vonatkozik.

Minden elmélkedésnél világosabban bizonyítaná a falunak különböző körökbe való tagolódását és mégis fennálló külön autonómiáját, ha részletes szociográfiai felvétel állana rendelkezésünkre arról, hogy milyen arányú különböző falusiaknak a falun kívül és egymás közt a falun belül való közlekedése. Kiderülne az ilyen vizsgálatból mindenekelőtt, hogy aránytalanul nagyobb a belső közlekedés, ami természetes is, de az is kiderülne, hogy különböző rendű falusiak nagyon különböző arányban közlekednek kifelé a faluból, s még az is nagyon különböző, hogy kik hova és milyen célból közlekednek. Piacra, munka végett és hivatali ügyben, kivéve a mezőgazdasági

57

cselédeket és a mezőgazdasági munkásokat, minden falusi elég sokat közlekedik akár a várossal, akár a szomszédos falvakkal, akár a járási székhellyel. Ez azt mutatja, hogy a falu erősen kapcsolódik a városhoz, vagy a részleges városi funkciót teljesítő járási székhelyhez, tehát azzal az egész falu összetartozik egy szorosabb vagy lazább körbe. Ugyanerről tesz bizonyságot az is, hogy minden társasági cél nélkül, egyszerűen személyhez nem kötött szórakozás céljából már ha sokkal kevesebbet is, de szintén mindenféle rétegbeliek közlekednek. Legtöbbet a falu értelmiségijei, azután az iparos, kereskedő és kisebbrendű alkalmazottak, majd a mindenféle nem paraszt munkásság, azután a parasztgazdák s végül a földmunkásság és a cselédség. Viszont társasági céllal, tehát úgy, hogy a közlekedéssel a falun kívüli saját köréhez kapcsolódik, aki kimegy a faluból, már sokkal megoszlóbb a közlekedés. Legtöbbet közlekedik így a falubeli úr, akár a városba, akár a szomszédos családokhoz, utána a falusi középosztály, szintén egyformán a városba és a szomszédos hasonlókkal, sokkal kevésbé már a falusi kispolgárság s még kevesebbet a parasztság minden rétege, s azt is, amit így közlekedik, nem a várossal, hanem a szomszédos falvakkal, tehát egy másik falu parasztságával.

E külső közlekedésből tehát csak a várossal való kapcsolat jellemző a falura, többi ilyen viszonylatai külön-külön ügye a különböző falusi rétegeknek. Ellenben a falura jellemző már az, ahogy a belső közlekedések és érintkezések folynak, akármilyen csoportbeliek között is. Ennek a közlekedésnek a főjellemzője az, hogy gyakori és hogy közvetlen.Gyakori a falusiak egymásközt való érintkezése, mert a szomszédság magában véve is indokolja ezt, de ezen kívül az egész falusi társadalom rendje szükségessé teszi. Lehet, hogy végeredményben kevesebb emberrel érintkezik közvetlenül egy falusi, mint á városi, azonban sokkal kisebb az érintkezési kör, tehát ugyanazokkal föltétlenül többször találkozik. S ez így van parasztok közt éppúgy, mint a nem parasztok közt. A parasztságra jellemző szomszédolás, kapuelőtti összeállás is végeredményben nem paraszt tulajdonság, hiszen sem a tanyai, sem a szállási nem érzi ezt szükségesnek, hanem ott is különleges falusi alkalom. Felejthetetlen Reymont regényében az egyre visszatérő eset: átszaladtak az emberek a kapuközbe pár szót váltani a szomszéddal. Semmi különös ok nincs rá, de jólesik átszaladni s megkérdezni, hogy hallotta, mi történt, vagy mit szól az időjáráshoz. Nem ilyen formák közt történik, de éppen ilyen a polgári falusiaknak az érintkezése is. Mindig van alkalom az összejövésre, vagy ha nincs, akkor csinálnak, de valamiért találkozni mindig jólesik. Amit a városi telefonon intéz el, ha nem többet, mint hogy megkérdezi valamiről az ismerősét, azt a falusi mindig személyes találkozás formájában bonyolítja le.

Így vannak az érintkezések közvetlenségével is. Már maga a gyakori érintkezés is közvetlenséget jelent, de ezen felül még a falusi helyzet szorossága és egymásrautaltsága külön is közvetlenné teszi. Minden érintkezés sokoldalú, az egész ember benne van mindig, s még akkor is, ha valamilyen különös ügyről

58

van szó, akkor is sokféle egyéb tényező belejátszik az érintkezésbe. Természetesen nem ugyanaz az eset kebelbelivel és más rétegbelivel szemben. Akkor is, ha külön csoportbeliek érintkeznek, érvényes a falusi érintkezési törvény, azonban akkor már az osztálykülönbség is érvényesül. Mindenesetre azonban nem abban a formában, hogy szóba sem áll egyik a másikkal. Szóba állanak egymással, ha ez éppen elkerülhető lenne is, azonban itt már a közvetlenségen fölül az egymásközt fennálló távolság is érezteti a hatását.

Különös jellemzője ezen fölül a falusiak társas érintkezésének az alkalomszerűség. Nincsen magáért való összejövetel, hanem mindnek valami különös céljának kell lenni, s ha ilyen nem kínálkozik, akkor keresni kell rá az alkalmat. Persze csak az alkalom címe kell, ez alatt azután már a falusi közvetlenséggel és beleéléssel történik minden. Mivel végeredményben maga az egész falu egy társaság, külön kisebb körű társas érintkezések csak a termelés és az élet különös alkalmai vagy hézagai folytán születnek meg. A parasztságnál ez különösen így van. Nincsen paraszt összejövetel csak azért, hogy összejöjjenek, vagy születés, vagy halál, vagy lakodalom, vagy áldomás, vagy a téli munkaszünet alkalma kell hozzá, hogy összejöhessenek az emberek. A parasztságon kívül már ilyen termelési kényszere nincsen az összejöveteleknek, azonban ez annyira falusi érintkezési törvény, hogy a többiek is alig vonhatják ki magukat alóla. Tehát ők is elsősorban alkalomkor csinálnak ilyeneket, azonban megsokszorozzák és külön is keresik az alkalmakat. Parasztoknál például nincs jelentősége a születésnapnak, a nem parasztok ebből is összejöveteli alkalmat csinálnak. Vagy a névnap is parasztoknál csak annyi, hogy »Isten éltessen» s egy pohár pálinka vagy bor, a falusi értelmiséginél és kispolgárok közt ellenben nagy lakoma és mulatság, amelyre egyszerre nagy sereg ember csődül össze.

A falusiaknak a sokféle hatáskörökbe való tagozódása igazában a vezetés és a követés törvényszerűségeinél ütközik ki. Minden falusi beletartozik elsősorban annak a vezetésnek a körébe, amely a saját csoportjában érvényesül. Tehát a paraszt, a parasztság falunként való vezetőtényezőinek a hatása alatt áll s azokat követi. Az úrféle viszont az úri vezetőeszméket és vezetőket tartja elsősorban szem előtt, akár városiak azok, akár falusiak. A polgári rendűek pedig polgári vezetéshez igazodnak s példáikat mindenben a városban találják meg.

Ezen fölül természetesen külön vezetői és követői kör maga a falu is. És itt nevezetes átalakulásról beszélhetünk. A régi falunak az volt a törvénye, hogy az osztályok felett érvényesülő és az egész falut érintő vezetés semmiképpen nem volt totális, hanem éppen az ellenkezője. Tehát nem ugyanazok a vezetőtényezők érvényesültek általánosan minden életterületen, hanem külön-külön vezetése volt minden tevékenységnek. A falu igazgatási vezetése szorosan csak a közügyekben volt érvényes, minden egyéb életterületen egészen másoknak volt döntő szava. A tanácsban ülők és a bíró mind az öregebbek közül kerültek ki, mert a közdolgokban elsősorban a tapasztalat és a hagyományoknak a pontos ismerete kellett. Más területeken viszont olyanoknak a vezetése

59

érvényesült, akik az illető dolgokban voltak a legkülönbek, vagy legjáratosabbak. Így például az igazgatási vezető mellett külön gazdasági vezetői voltak a falunak: a hegygazda, piacbíró stb.; azután a fiatalok közt szertartásosan választottak első legényt, aki a fiatalság ügyeiben vezetett, a művészetek, mulatságok kérdéseiben poétás, vőfélyes emberek voltak az irányadók, az orvoslás és babonás hitélet kérdéseiben pedig a tudós asszonyok és a tudós férfiak.

A falu mostani átalakulásával ez a vezetői osztottság megszűnőben van és helyét a totális vezetői irányítás kezdi elfoglalni. Kezdődött azzal az átalakulás, hogy az igazgatási vezetés mind több és több kérdésbe nyúlt bele, s ma már ott tart, hogy a falu igazgatási vezetői a falu általános vezetői, akik minden ügyben illetékesek és igyekeznek is vezetésüket több-kevesebb sikerrel minden téren érvényesíteni. Most már az igazgatási vezetőszemélyiségek elnökei a dalárdának, a hazafias egyesületnek, a tűzoltóknak, szövetkezeteknek és így tovább, ezen kívül legfőbb erkölcsbírók, szóval minden területre kiterjedt vezetői hatáskörük.

Éppen így változott a vezetői presztízs jellege is. Egykor általános presztízst csak a kor jelentett, minden egyéb tiszteletreméltó tulajdonság csak az illető területen jelentett megkülönböztetett megbecsülést. Így az erős embernek, az okos embernek, a poétásnak, a gyarapodónak külön-külön megbecsülése volt, ami csak éppen azokban az ügyekben érvényesült, amire vonatkozott a kiválóság. Generális presztízse csak az úrnak volt, akit nyilván a legokosabbnak, legerősebbnek s mindenben a legkiválóbbnak tartottak. Ma már ez is másképpen van. Ma az úrnak az általános presztízsét igyekszik kialakítani minden vezetőegyéniség, tehát megkülönböztetett megbecsülését arról a területről, ahol megszerezte, ki akarja terjeszteni minden térre. S ez szintén sikerül is. Az első gazda alig elégszik meg azzal, hogy termelésben ő a tekintély s tőle vesznek vetőmagot, tenyészállatot, hanem mindjárt politikai szerepre is tör, ő akar első lenni a mulatságokban s végül kormánytanácsosságot kíván, hogy ezzel az úri pecsét is ráüttessék az úri általánosságú tekintélyre. Azelőtt, ha a nagygazdalegény nagyon virtuskodni kezdett a kocsmában, akkor a megválasztott első legény vagy saját kezűleg intette rendre, vagy a legénytársakkal csitította le. Most már nincsen ilyen gát: aki a fődolgokban az első — tehát gazdagságban és politikában — azt mindenütt elsőség illeti meg.

Így lett a faluban is általános és mindenekfölött való presztízse a gazdagságnak és a társadalmi állásnak, ami mellett már minden más kisebbfajta kiválóság jelentéktelenné válik. És mert ezek a tekintélyen elváltak az úri állástól annyiban, hogy más is megszerezheti őket s akkor az úrhoz hasonló helyzetűvé válik, csakis ennek van igazi becsülete a falu társadalmában. A régi faluban még a külországban kitanult falusi diákot, akár papként, akár tanítóként úgy becsülték meg, mint az okos és kitanult embert, aki minden úri kiváltság

60

nélkül nevezetes és megbecsült személy, csak azért, mert okos és világot látott ember. Ma már hiába megy vissza a faluba az egyetemet végzett falusi, csak azért, mert művelt ember lett, nincsen semmi különös becsülete, ellenben akkor, hogyha valamilyen állással vagy egyéb úri jeggyel általánossá tudja tenni magasabbrendűségét, akkor általános tekintélye lesz. Ha pedig éppen gazdálkodásba fog, akkor teljes értetlenség veszi körül, bizalmatlanság és gyanakvás, nemhogy megkülönböztetett tekintélyt élvezne. Annak meg, aki a falusiakért való kemény politikai harcot vállalja, éppen csak a legöntudatosabbak és legvilágosabbfejűek közt van becsülete, a többiek azt a bolondot látják benne, aki nem a maga javát nézi, hanem a többiekért küszködik haszontalanul.

Ilyenformán a falusi vezetés és a falusi tekintélyek is nagyon hasonlókká lettek a városéhoz, avval a különbséggel, hogy a falu szűk határai között a városihoz képest eltorzultak. Azonkívül azért is eltorzultan, mert magának a városnak vezetése is csak harmadkézből érvényesül. Általános vezetője a falunak a hivatalosan is fölülbélyegzett és hatáskörénél fogva úri jellegű vezetőcsoport, amely maga is követője a városi vezetésnek. S legnagyobbrészt rajtuk keresztül éri a falut a város hatása, tehát végeredményben nagyon is megszűrten és átalakultan.

A falusiak vezetőeszméi nagyon kis részben közösek és sajátságosan falusiak. A falusi úr az úri vezetőeszmék szolgálatában él, a falusi parasztság a parasztság vezetőeszméihez igazodik és a fatusi polgári elemek a polgári eszméket tartják szemelőt. Egy közös vezetőeszméje van a falusi társadalomnak s ez a hagyomány megtartása, illetve a vele való szembehelyezkedés. Nevezetesen a régebbi falu s ma is az, amelyet nem kezdett ki az átalakulás, a legteljesebb hagyományosság szellemében él. Minden úgy van jól, ahogy volt, mert nem lehet másképp, tehát mindenkinek igazodni kell a hagyományokhoz. Ezzel szemben az átalakult faluban éppen az ellenkező érvényesül. Semmi, ami régi, nem jó, tehát újítani kell, s új ideálokat követni az élet alakításában. Mégpedig kétfajta ez a hagyománnyal való szembefordulás. Egynémely parasztfaluban ma is paraszt vezetőeszmék érvényesülnek, azonban éppen fordítottjai a régi paraszti életnek. Egészséges paraszttársadalomban az élet kettőságú vezetőeszméje a termelés és a gyermek, ezekben mind a kettőnek a visszája: a termelőmunkától való menekülés és a gyermektelenség. Ezek az egykés falvak, s itt az egész parasztélet visszájára fordult. Viszont polgárosodó falvakban a paraszt vezetőeszmék fölcserélődtek azokkal a polgári ideálokkal, amelyeket egyáltalán elérhet a falu. Tehát az élet külsőségeinek az átalakítása, nagyobb kényelem, fölfelé való törekvés és egyáltalán a külsőlegesen megítélt »jobb élet».

Semmiben nem olyan határozott és megszabott a falusi társadalmi élete, mint az ellenőrzésben. Mert kicsi, áttekinthető és közvetlen viszonyokkal egybeszövött társadalom, mindenkinek minden magatartása aláesik a közösség ellenőrzésének. S ez nem változott az időkkel és az átalakulással. A falusi

61

társadalmi ellenőrzés most is mint régebben is olyan teljes, amilyen egyáltalán csak lehet.

Teljes úgy, hogy minden térre kiterjed. Nincsen az életnek olyan területe, ami kivonhatná magát alóla. Nincs privátélet olyan értelemben, ahogy a városok rengetegében lehetséges. A közösség minden magatartás iránt érdeklődik, és mindegyiket ítéletével kíséri. Teljes úgy is, hogy mértéktelen. Nem ismer határt sem az ügyekben, sem a megítélés mértékében. Minden ügyet teljességében ítélet alá von, tehát nem lehet sehol sem kibúni alóla. Végül pedig teljes úgy is, hogy mindenki szerve és tárgya a falusi közvélemény ellenőrzésének. Mindenki szerve, mert a közítélet kialakításában mindenki részt vesz, viszont mindenki tárgya lesz abban a pillanatban, amikor egyáltalán csinál valamit. S nem kivétel itt a legmagasabban álló falusi úr, csak persze őt más ítélet kíséri, s m éginkább másképpen érvényesül az ő dolgairól való ítélet.

Általában az az ellenőrzés érvénye, hogy közvetlen ítélet követ minden magatartást. Ebben általános és föltétlen a közösség ellenőrzése, abban azonban, hogy az ítéletet mi követi, már megoszlik a falu. Az ítéletnek a közvéleményben való kifejezése általános és az is általános, hogy nagy ügyekben egyformán az elítélés érvényesül. Ezen túl azonban már a vezetés különböző köreinek a területén folyik le az elítélés következménye. A régebbi időkben itt is a megosztottság érvényesült. Kit-kit azon a területen és az ott illetékesek részéről ért minden megtorlás. Ha a férj menyecskékhez járt, abból még sem válási botrány, sem közbotrány nem lett, legföljebb a családja és az öregasszonyok ítélték meg érte. Ma ezzel szemben a vezetés általánossága révén a megítélésben is ilyen általánosság érvényesül. A falu általános vezetőinek ítélete szerint akármilyen területen való kilengés általános következményeket von maga után.

Nagyot változtak azonban az ellenőrzés szabályai, amiket a közítélet alapul vett. Itt már a falu életének a gyökeres változása, de különösen a vezetőeszméknek az átalakulása érezteti a hatását. A régi falu társadalmában szigorúan különálló törvényterület volt a parasztságé és különálló a többi falusiaké.

A parasztság moráljában nem is annyira falusi, mint parasztgyökerű értékítéletek érvényesültek. Vállalni a paraszthelyzet kiszabta szerepeket, mert bűn minden alóluk való kibúvás. Rossz az az ember, aki nem dolgozik és rossz az a nő, aki nem szül és gyermeket nem nevel, hanem cifrálkodik. De még a legapróbb konvencionális szabályokban is ez a szellem érvényesült. Köszönni mindenkinek, a parasztnak azért, mert azt ismerni kell, s a nem parasztnak azért, mert annak ismeretlenül is tisztelet jár. Különös falusi szabályok ezen a téren pl., hogy mindenkit állása szerint szólítani, valamilyen általános formula helyett: szomszéd, koma, sógor, kurátor úr, bíró úr stb. Jellemzője még ennek a parasztmorálnak az is, hogy nem ismerte az abszolút és elvonatkoztatott értékítéletet. Mindent a helyzethez kötötten ítéltek meg. Sem a lopás, sem a gyilkosság, sem a paráznaság nem bűn magában véve, csak esetenként lehet bűnnek tartani, s esetenként, akár virtus lehet belőle. Aki a paraszt értékelés

62

szerint jól és kihágás nélkül betöltötte a szerepét, az tiszteletben álló öregségre juthatott a példának idézték a többiek elé. Ellenben ismert másfajta virtust is a parasztmorál. A paraszt helyzet ellen való magatudatlan ellenkezés nyilvánul meg abban, hogy a paraszterkölcsöt aki betartotta, az tiszteletreméltó vén ember lehetett, de aki az urakkal szemben virtussal hágta át a közkeletű szabályokat, az hős lehetett. Másik parasztot, szegényt megrabolni bűn, ellenben úrtól, gazdagtól rabolni, az lehet virtus is. Szüntelen verekedni, kötekedni, az bűn, de urat vagy hatalmaskodót megleckéztetni, az már hősiesség. Rózsa Sándor, Ludas Matyi és Turi Dani azok a fajta hősök, akiknek minden faluban van kisebbrendű képviselőjük, de ezeknek a főhősöknek a becsülete minden parasztok közt megvolt.

Az átalakulás persze itt is nagyot fordított. Megbomlott az értékelés paraszt autonómiája s visszájára fordultak a paraszt erkölcsök, vagy polgári értékek léptek a helyébe. A legjellemzőbb változások. Egykés faluban a sokgyermekes asszonynak olyan lebecsülés jár, mint régen a cédának: »malacozik, mint a göbe» és efféléket mondanak rá. Régen a nagybirtokú parasztgazda is úgy dolgozott, mint akármelyik paraszt, mert ő is paraszt volt, s nem tőkés, polgár s ha nem dolgozott, éppen úgy elítélték, mint a birtoktalant. Most ellenben azt a nagygazdát ítélik el, akinek módja lenne hozzá, hogy dologtalanul éljen és mégis dolgozik s a szegény elől veszi el a munkát.

A parasztság körén kívül minden időkben a saját osztályabeli erkölcsi fölfogáson fölül különös formalizmus és kicsinyesség jellemezte a falusiakat. A falu kicsiny körén belül minden kis dolog jelentőséghez jut, tehát mindent nagyobb súllyal ítélnek meg. Ami a városban egyszerű lazaság, az itt már súlyosan elítélt könnyelműség, ami a városban illetlenség, az itt már erkölcstelenség, s ehhez hasonlóan minden fokozottabb megítélés alá kerül. De nemcsak a megítélés formája, hanem maga az alapul szolgáló erkölcsi értékelés is mindjárt nagyobbakkal mér a nem paraszt falusiak közt, mint más területen. Noha a vezető eszme csaknem általánosan az köztük, hogy érvényesülni, karriert csinálni s legalább megtollasodni egy kicsit, a nyilvánosan megmutatkozó értékelésben, akár saját csoportbeliről, akár parasztról van szó, a legfenköltebb kereszténység és nemzeti öntudat nyilatkozik meg. Sehol a világon olyan nagy űrtartalmú mértékekkel nem mérnek kicsi dolgokat, mint a magyar faluban a falu középosztálybeli vezetői. De mert így mérnek mindent, valóban érvényesülő értékelésnek kell tartani ezt a nem őszinte és meglehetősen üres megítélést.

A jogszabályokban megnyilatkozó értékelés szintén kétfelé osztja a falut. A törvénytudatlan népre és a törvénytudó vezetőkre. A nép értetlenül és bizalmatlanul áll szemben a tételes joggal. Az az értékelés, ami bennük megnyilatkozik, vagy érthetetlen számára, vagy fel sem fogható, csak a kisebb része az a jogban megnyilatkozó értékelésnek, amely a nép ítéletével is egyezik. Zavartan áll tehát vele szemben, cselekvésében rá se gondol, hogy mit szól hozzá a törvény, s ha felelősségre vonják, akkor meglepetéssel veszi tudomásul

63

a következményt.A törvénytudó faluvezetők ellenben eleve elfogadják a jog értékelését,

hiszen erkölcsi felfogásuk innen kapja a biztonságot., s úgy állanak szemben a néppel, mint az ellenőrzendő és megfegyelmezendő nyájjal, tehát az írott szabályokat elképesztő formalitással képesek alkalmazni minden akadály ellenére. Ez a különös jogkörüli viszony aztán nem egyszer komoly ellentéteket szül a falu és a vezetője között, ez azonban nem akadálya annak, hogy teljes bürokratizmussal ne alkalmaztassanak a legjelentéktelenebb előírások is. Akárhányszor előfordul, hogy egy magasabb jogi szerv nyomban talál könnyítést az alkalmazásban, ha megismeri a helyi körülményeket, azonban az alsóbb szervek nem találnak ilyeneket, mert nem az a vezetőszempontjuk, hogy ilyeneket keressenek, hanem hogy a hivatal tekintélyét minden áron fönntartsák. Jóllehet a tekintély másképpen őszintébb és nagyobb lehetne.

Él ellenben a törvénytudatlan falusi nép közt autonóm szokásjog, akár úgy, mint önálló jogi jellegű szabály, akár úgy, mint törvénymagyarázó és kiegészítő szabály, akár úgy, mint törvénypótló megállapodás. Persze ez a népi szokásjog nagyon sok helyt pusztulóban van már, vagy éppen el is pusztult, azonban nyomait még mindenütt megtaláljuk. Különösen a mezei és határkérdésekben vannak még ilyen élő népjogi szabályok, s ezenkívül az örökösödésben, mint a férfiörökösök elsőbbsége s ehhez hasonlók. A törvény egymásközti alkalmazására való kiegészítése és pótlása pedig különösen munkaviszonyokban még ma is igen gyakori. Az az értékelés, ami az ilyen szokásjogi szabályokban megnyilatkozik, a legsajátosabb paraszti értékelés. Olyan, amilyen a nem jogi természetű paraszt kovenciókban is lépten-nyomon érvényesül.

Az így élő társadalom politikai megnyilatkozásaiban sem fordulhat ki a sarkaiból; olyan politikai élet. folyik a falu társadalmában, amilyen egyáltalán társadalmi élete lehet. Gyökeresen más a falu különböző rétegeinek a politikai frontja és arculata, azonban a falusi közösség egyfelől kicsinyességében, másfelől pedig aránytalan túlméretezésében hasonlóvá teszi őket egymáshoz.

A községi politikában például abszolút vezetői akaratot érvényesít a vezetőcsoport, az adófizető többség csak arra tud törekedni is, hogy semmi ne történjék legalább nélkülök, a többi, a falusi szegénység csak a kérdés szaván fordul a községhez, vagy kívülről és hatástalanul ellenkezik. A tárgya pedig az ilyen frontok közt folyó községi politikának a legaprólékosabb folyó ügyek, amikben hozzáértésüknél és előnyösebb helyzetüknél fogva föltétlenül érvényesül a falu vezetőinek az akarata, s ezzel ellenkezni mással nem is igen tudnak az ellenkezők, mint a falu határait messze meghaladó társadalompolitikai és gazdaságpolitikai érvekkel, amikkel természetesen semmire sem mennek.

Hasonlóan van az országos ügyekre vonatkozó politikai életben is. A tényleges politikai küzdelem apró kis falusi ügyekben folyik, nagyobb politikai ügyekben csak messziről való fantáziálás burjánzik, kivéve a vezetőket, akik céltudatos védekező és okosan reformos politikát folytatnak. A gazdák saját kis

64

ügyeiket érzik nagy politikai kérdéseknek, a pótadót és a kisüstöt, a szegénység pedig csak várakozó képzelődéssel kíséri a politikai élet folyását. A nemzetközi politika minden rétegben beszédtéma, azonban ez már nem politikai élet, hanem olyan politizálás, ami a gazdáknál és a kispolgároknál szórakozás, a szegénységnél pedig tehetetlen reménykedés. Az elöljárók ebben a politizálásban az iparosok és a kereskedők. A politikus csizmadia, kovács és borbély minden falunak élő alakja.

Mindebből azonban nem következik, hogy a falusi nép, szóval a falusi parasztság és a falusi szegénység politikailag éretlen. Éppen hogy nagyon is érett, hiszen társadalmi és gazdasági helyzete nagyon is megérlelték minden politikai megnyilatkozásra, azonban politikai tudatra és politikai akciókra képtelen. Nem éretlen, hanem tehetetlen. Ez a tehetetlenség teszi politikai életét kicsinyes viaskodássá, vagy hiábavaló képzelődéssé. Így persze nem is nevelődik a politikai életre, minden nevelőszándék ellenére sem, hanem tanulatlansága és avatatlansága csak fokozza tehetetlenségét. Érlelődését azonban mindez csak tovább növeli.

A falu gazdasági élete

A falu és a város gazdasági szereposztásában nem az a lényegesebb, hogy a falu őstermelő, a város pedig iparos, kereskedő és mindenféle értelmiségi foglalkozást űző, hanem az, hogy a falu elsősorban termelőterület, a város pedig fogyasztó. S még ezen fölül: a falu fogyatékos munkamegosztású és elsősorban nem készárut termelő terület, viszont a város mind termelésében, mind fogyasztásában különösen differenciálódott és magasabbszintű gazdasági életet képvisel.

Közelebbről nézve ez a szereposztás abban fog a faluban megnyilvánulni, hogy a termelés az elsőrendű gazdasági funkciója, s fogyasztása csak a szükségszerű mértékre korlátozódik és mindig alatta marad fontosságban a termelésnek. Ezen kívül pedig a termelés elsősorban nyerstermelés és egyik ágában sem specializálódik úgy, mint a városban. Tömegében olyan nyerstermelés, amely a városok fogyasztása, vagy finomabb feldolgozása részére termel, s kisebb részében olyan készárutermelés, amely a helyi szükségletnek kielégítésére való. Egyik fajta termelésben sem érvényesül azonban olyan részletes munkamegosztás, mint a városi termelésben. A nyerstermelő mezőgazda nagyon sok ipari szükségletét maga látja el s nagyon sok áruját maga viszi a városi piacra, viszont a falusi iparos és kereskedő legtöbbször maga is folytat mezőgazdasági termelést házi szükséglete céljaira. Egyetlen rétege van a falusi társadalomnak, amely erős munkamegosztásban él s ez a falusi értelmiség, noha kertje ezek közül is nagyon soknak van. Abban is egyetlen ez a réteg, hogy nála a fogyasztás szempontjai nem rendelődnek alá a termelésnek.

65

Termelés áganként természetesen különbözők a termelés társadalmi motívumai.

Így a legigazibb falusi termelőknél, a falusi mezőgazdáknál tökéletesen érvényesül e különös falusi meghatározottság, azonban a paraszt hagyományok még csak fokozzák mindazt, amit a falusi helyzet kialakított. Mind a termelésnek az előbbvalósága, mind pedig jellemző falusi osztatlansága a végsőkig fokozódik a paraszt társadalmi törvények hatása alatt. A parasztságnak az a legalapvetőbb jellemzője, hogy nemcsak termelőszerepre szorult, hanem arra tudatában és erkölcsi felfogásában is beidegződött társadalmi rend, amely mindenekfölött való vezetőeszméjének ismeri a termelő munkát. S az is hozzátartozik a paraszt jelleghez, hogy termelő munkája nemcsak úgy őstermelés, hogy mezőgazdasági termelés, hanem úgyis, hogy magában foglalja a mezőgazdasághoz és a fogyasztáshoz legközvetlenebbül kapcsolódó ipari munkákat is. A falusi parasztgazda ezt a falusi és paraszt termelőszerepet tökéletesen betölti. Nemcsak azért dolgozik szüntelenül, mert dolgoznia kell, hogy élhessen — birtoka esetleg fölmenthetné ez alól — vagy hogy újabb birtokot szerezzen, hanem azért is, mert ezt ismeri társadalmi kötelességének. S nem csak azért végez mindenféle házkörüli ipari munkákat, mert így kevesebből el tudja végezni, mintha iparossal csináltatná, hanem azért is, mert ezt kötelező paraszt hagyománynak tartja.

Természetesen a parasztság átalakulása sokat változtatott ezen a termelő arculaton. A házát ma, már nagyon kevés helyen építi maga a gazda, mezőgazdasági szerszámait és lakásának a berendezéseit is nagyon kevés helyen csinálja maga, azonban a részletmunkákat még most is maga végzi. Vagy a család nőtagjai ma már nem szőnek és fonnak, csak igen kevés helyen, azonban kenyeret mindenütt sütnek és a meszelést, mosást mindenütt maguk végzik el. Tehát az átalakulással a paraszt törvények már nagy részben elvesztették erejüket, azonban a falusi helyzetnek a kényszerűségei fennmaradtak s ez majdnem annyit tesz, mint a régebbi paraszt állapot. Minden átalakulás ellenére a falusi parasztgazdának ma is a fogyasztás szempontjait alárendelve kell dolgoznia, akkor is, ha csak éppen élni akar, akkor meg különösen, ha adósságait szeretné kifizetni, vagy éppen újabb földeket szerezni. S ezt a termelőmunkát úgy kell folytatnia, hogy minél kevesebb ipari munkát végeztessen el arravaló iparossal, tehát amit csak meg lehet a háziüzemben csinálni, azt mind meg is csinálja.

Nagyon hasonló a falusi iparosnak a helyzete is. A falusi helyzet tőle is megköveteli, hogy minden gondja termelő munkája legyen, akkor is, ha csak élni akar, ha pedig vagyont is szeretne szerezni öregségére, akkor meg éppenséggel minden erejét erre kell fordítania. Éppen így van a falusi kereskedő is, azzal a különbséggel, hogy a kereskedőknél többször jár sikerrel a vagyongyűjtő igyekezet. Náluk is azonban föltétele ennek, hogy teljes idővel és energiával folytassák munkájukat.

66

Ugyanez az esete a falusi munkásnak is. Nem azért, hogy vagyont gyűjtsön, de a puszta megélhetésért mérték nélkül kell dolgozni, nagyon sokszor még ünnepnap is. Mindazok a munkakorlátozások és szabadidő kedvezmények, amik a városokban maguktól értetődőek, faluban el sem képzelhetők. Olyan szoros a falusi életnek a gazdasági korlátozottsága, hogy mindenkinek megállás nélkül kell dolgoznia. Az ünnepek egy része is csak részben ünnep, másik részében arra használja föl a falusi, hogy a szakmáján kívül eső, de mással el nem végeztethető munkákat ellássa. A munkás ekkor dolgozhat csak magának, a gazda ilyenkor végez ipari munkát és az iparos ilyenkor dolgozik a kertjében vagy a szőlőjében.

Ilyen szorosságok miatt lesz általánosan jellemző a falusi termelő munkára az, hogy ugyanazért az eredményért többet kell dolgozni, mint a városban. A tökéletlen munkamegosztás és a termelés egyébként is mostohább föltételei különösebb városi kizsákmányolás nélkül is erre kényszerítik a falut, csak azért, mert a falusi gazdasági szervezet ennyivel kedvezőtlenebb helyzetben van a városival szemben. S ilyen termelőviszonyok mellett alig kivihető akármilyen munkaidő-korlátozás is. Sem a gazdának, sem az önálló iparosnak vagy kereskedőnek nem lehet megszabott munkaideje, mindig kell dolgozniok, amikor csak lehet, de a munkásnál is nehéz a korlátozást keresztülvinni, mert neki is az az érdeke, hogy amikor dolgozhat, akkor annyit dolgozzon, amennyit csak tud. S ha éppen egy-egy szakmában van is munkaidő-korlátozás, a munkás mégis nagyon sok munkaidőt tölt, mert szakmai szabadidejében a házán dolgozik, vagy a kertjében foglalatoskodik.

Sokkal rosszabb helyzetben van a városnál a falu a termelés szakmai tudományában is. Sem képző és oktatóintézmények, sem kísérleti telepek, sem pedig magasabb szaktudást képviselő gazdaságok és vállalatok nincsenek olyan közel, mint a városokban, tehát a szakmai kiképzés szükségszerűen fogyatékosabb faluban, mint városon. S ezen kívül jobban köt a hagyomány, mint a városban, tehát még az erős igyekezet is gátakkal találja szemben magát. S e tekintetben nem sokat különböznek egymástól a különböző termelési ágak.

A mezőgazda kétféle úton szerzi meg a szaktudását. Egyfelől a szülők gazdaságában megtanulja a termelés hagyományos paraszti módszereit, másfelől úgy-ahogy tanul valamit más gazdaságokban, újságból, nagyritkán könyvből és tanfolyamokon. Egyik sem teszi föltétlenül jó mezőgazdává. A hagyományos termelőtudomány ugyan sok értékes ismeretet ad, mert a helyi viszonyok közt hosszú időn keresztül leszűrt tapasztalatokat közvetíti, azonban semmiféle tájékozódást nem ad a növényi és állati élet törvényszerűségeiről és a termelői beavatkozás okozati összefüggéseiről, tehát végeredményben egy tehetetlen szakismeretet alakít ki. Viszont a fogyatékosan megszerzett könyvbeli tudomány egészben véve is sok olyat tartalmaz, amit a helyi viszonyokhoz

67

képest át kell értékelni, ha pedig ezt csak fogyatékosan és rendszertelenül tanulja meg valaki, akkor meg éppenséggel nem sok hasznát veszi. Így kínlódik tehát a falusi mezőgazda hiányos és kétesértékű szaktudással, s csak kivételesen sikerül egynek-egynek a sikeres gazdálkodás tudományát elsajátítani.

Nem sokkal jobb a falusi iparosnak a szakképzettsége sem. Az ő tudománya is részben a helyi hagyományokból, részben szakmai kiképzésből származik, azonban az összetétel nála sem szerencsés. A falusi iparoshagyományok csak kis részükben erednek a helyi népi mesterkedés fogásaiból, nagyobb részben félművelt mestereknek a szövevényes és tudálékos módszerei, amik sem igazi népi kultúrának nem mondhatók már, sem magasabbrendű műszaki tudománynak. Ez a rendszerint való eset. Kivételesen azonban vannak egyes falvak, ahol ez a népies iparostudomány nagyon életrevaló és kitűnő munkákat tud produkálni. Így például az Alföld egyes vidékein a kocsigyártás, másutt az építkezés, sok helyt pedig a különböző faipar dicsekedhet harmonikus szép művekkel. Nem sokkal szerencsésebb a falusi iparos másik szakismeretforrása sem: az iparostanonciskola. Egy németes műszaki tudománynak az elemeit tanulja itt meg olyan példákon, amiknek semmi köze a faluhoz, nem csodálatos, ha csak megzavarodik mind az ízlése, mind pedig a tudása. Ilyen vegyes és összevéve is fogyatékos iparos szaktudománynak a számlájára írható a falvak építkezésében, lakásbelsőjében és ruházkodásában megnyilatkozó elképesztő ízléstelenség. Ahol még élnek a paraszt hagyományok, ott még harmonikus és szép a falu, mert a parasztkultúra szigorú és fegyelmezett ízléssel szabta meg mindennek a műformáját. ott azonban, ahol már elvesztették erejüket a paraszthagyományok, ott a falusi iparosoknak az eltorzult ízlése találkozik a polgárosult parasztok elromlott és megzavarodott ízlésével a mindenféle torzszülöttet eredményez.

A falu egészben is önellátó jellegű, kisebb gazdasági egységeiben is. Milyen lehet itt a forgalom? Olyan, amilyen ebben az önellátásra szorult világban lehetséges. Van egy kis belső forgalmi kör és van forgalom a városokkal. Egyik forgalom sem hasonlít azonban ahhoz, ami a városban van.

Hiányzik mindenekelőtt a forgalomnak az a döntő szerepe, ami a városok forgalmi gazdasági szervezetére oly jellemző. Persze a falu is a forgalmi gazdaság rendjében él és itt is árut termelnek végeredményben, azonban ez a forgalmi jelleg annyit kopik, változik, alakul a falu viszonyai közt, hogy már nem is igazi forgalmi gazdaság. Sem a piacra való termelésnek, sem a piacról való élésnek a határozott rendje nem alakult ki. A falu értelmiségijei és a falusi iparosok, kereskedők még jórészben ilyenek. Piacra termelnek és áruval kereskednek, s életszükségletüknek a nagyobbik részét a piacról elégítik ki. Azonban távolról sem olyan kizárólagosan, mint a városban. A kert, a természetbeni járandóság ezeknek az egzisztenciáknak is úgy alakítja az életét, hogy nem mindenben szorulnak a piacra. Pontosabban szólva termelésükkel a piacra dolgoznak, de fogyasztásuk már nem teljesen a piacról való élés.

68

Falusi őstermelőknél még a piacra való termelés is csak részben érvényesül. Sok mindent visznek a piacra, de nem a piacnak termelnek. Termelnek úgy, ahogy a hagyomány tartja, vagy ahogy egy-egy falun végighullámzó divat megkívánja, azonban a termelésüket nem mérik a piachoz, tehát követni sem tudják a változásait. Ha jó a piac s jó áron fölveszi azt, amit termeltek, akkor örülnek, s ha nem kell a piacon, akkor panaszkodnak és várják a jobb időket. Hozzájárul természetesen ehhez a piaciatlan szemlélethez a falusi hagyományosság törvénye is és a termelési szakértelem bizonytalansága. Ha a piac ösztönzésére egyik-másik gazda mégis megpróbálkozik valami újítással, legtöbbször kudarccal jár a kezdeményezése, tehát csak azokat erősíti meg meggyőződésében, akik eleve tartózkodnak az ilyen kísérletezéstől.

A forgalom szerepének ilyen lecsökkenése általában véve nyilván rossz és hozzájárul ahhoz, hogy a falu gazdasági helyzete mélyen alatta marad a városénak. Válságok idején azonban ez ad biztonságot a falu életének. Kisebb körökre húzódva jobban lehet bírni a válság terheit.

A városokkal való forgalom, akár erős, akár gyenge, mindig aránytalanul kedvez a városnak. Nemcsak az agrárolló kirívó esetében, hanem egy általár minden áru forgalmában kedvezőtlenebb helyzetben van a falu. Akkor is, ha vesz, alakor is, ha elad. Két főtényezője van ennek a falusi kiszolgáltatottságnak. Az egyik az, hogy a szállítási költség akár városba menő, akár városból jövő árunál a falut terheli, a másik pedig, hogy a forgalom központja a város, tehát a gazdasági életnek minden mozzanata a város szempontjai szerint alakul ki. A falu, mint gazdasági külterület, kénytelen mindent úgy elfogadni, ahogy a városból jön.

A falusi fogyasztás arányát a termelés túlságosan érvényesülő szempontjai határozzák meg. Nem külön gond a fogyasztás a faluban, kivéve a piacról élő szegénységet és középosztálybelieket, hanem mellékfunkciója a termelésnek. A gazdák fogyasztásának a legnagyobb része kitelik a házi gazdaságból, de az iparosnak és kereskedőnek is sok minden megterem a kertjében. Ez, ami a fogyasztás arányát jellemzi.

Nevezetesebb azonban a fogyasztás technikájának és ökonómiájának az ügye. A régi parasztfaluban a paraszttörvények rideg és szigorú szerepet szabtak a fogyasztásnak, s ez egyben föltétlen gazdaságosságot is biztosított. Nem létezett önálló fogyasztási szempont: csak a termelés árnyékában és addig a mértékig, ameddig az élet föltétlenül megkívánja, addig lehetett törődni vele. Sem a táplálkozásnak, sem a lakásnak, sem a ruházkodásnak külön alkalmai, berendezései és darabjai nem voltak. Minden elsősorban a termeléshez igazodott s csak mellékesen szolgált fogyasztási célokat. Legjobban jellemzi ezt a törvényt az, hogy a paraszt ünneplőruha nem különálló ünnepi reprezentáció, hanem a paraszt márkaruhának egy ékesebb formája.

Amikor azonban ez a szigorú paraszttörvény fölengedett, akkor már el is pusztult a fogyasztás ökonómiája. Kivétel a középosztály és az igazi polgári

69

elemek, akik polgári gazdaságossággal élnek. A megváltozott parasztság azonban teljesen belekeveredett az aránytalanságokba. Egészben véve is megnövekedett a fogyasztás jelentősége, azonban különösen azokon a területeken, amelyeket a polgárosodás legjobban elérhető útjainak ítélnek. Így például egyes falvakban mérhetetlen fontosságra jutott a ruházkodás. Mindent erre költenek, s ha akármilyen házban laknak, vagy akárhogy étkeznek is, a ruhában tüntetni és mutatni akarnak. Egyik helyen még a parasztviselet jutott ilyen túlságos szerepre, másik helyen azonban már a polgári formákat vették át. A Sárközben pompás paraszti viseletben páváskodnak a lányok, a pestmelléki falvakban pedig bundában és selyem estélyi ruhákban. Másik helyen a táplálkozás került ilyen aránytalanul túlsúlyra. Mindenné vált a jó evés-ivás s ezt a szükségletüket ruházkodás és a lakás hátrányára is mindenáron kielégítik. Legkevesebb olyan hely van, ahol a lakás szükséglete növekedett így meg. Arra még bőven van példa, hogy nagy házakat építenek sok szobával, túl minden paraszt mértéken, azonban arra már sokkal kevesebb akad, hogy a házbelsőben is egy nagyobb lakásigénynek a kielégítését kíséreljék meg. Még legtöbb ilyen eset a német falvakban akad. A zongora legendája, amennyire kirívó példája ennek az esetnek, annyira ritka is.

Akárhogy is változott azonban a falu gazdasági szerepeiben, annyira meg nem változott, hogy a fogyasztás jelentősége egészében fölébe kerekedett volna a termelésnek. Csak a teljesen polgári falvakban és a »romlott« parasztfalvakban billent át az arány. Itt azonban kétségtelenül átbillent, s következményül azt vonta maga után, hogy a termelés az ilyen fogyasztásnak a terheit nem bírván el, mindenféleképpen válságba került. Vagy a földek elhanyagolása következett be, vagy a nagymértékű eladósodás. Mindkettő olyan zavara a falu gazdasági életének, ami nagyon gyökeres és a falu egész gazdasági helyzetét megváltoztató átalakítás nélkül nem is orvosolható. Vannak pusztuló falvak, amelyekben a földek egy része parlagon marad, másik részét bérbe adják s annyit-amennyit gyöngén megmunkálnak, viszont drága ruhákban járnak, bőségesen élnek (Dunapatajon két cukrászda is van!) s az adósságuk már majdnem elnyelik őket. Ezeken már nem hitelreform vagy védettség segít, hanem csak egész életszemléletüknek és társadalmi világuknak a megváltozása. Szóval a falu valóban gyökeres átalakulósa.

A falusi életmód

Mindenféle falukutatás könnyen esik abba a hibába, hogy a falusi életmódot azonosítja a parasztság életmódjával, s jellemző falusi törvényszerűségként különös parasztjellemvonásokat sorakoztat föl. Igaz, hogy a falu túlnyomóan a parasztság hazája, az is igaz, hogy a falusi jelleg sokban hasonlatos a parasztsajátosságokhoz, azonban a föltétlen azonosítás mindenképpen olyan hiba, ami csak akadályozza a falu helyes megítélését. Annál is inkább, mert a falu különös társadalmi helyzete mindenrendű falusiaknak a társadalmi életét,

70

ha nem is egyformán, de egyformán jellemzően megszabja. Van tehát különös falusi életmód, amely minden társadalmi osztály külön jellemzői fölött mint falusi törvényszerűség érvényesül. Már pedig akár a falu valósága, akár a falu politikája szempontjából mégiscsak ez a fontos s nem a parasztság egészen más természetű ügye.

Annál is inkább fontos ez a megkülönböztetés, mert éppen az ember biológiai életének a jelenségei azok, mint a nemi élet, párválasztás, házasság, születés, nevelés, életberendezés, egészségügy, orvoslás, továbbá a játék, sport, szórakozás, ünneplés, amelyeken a legélesebb vonásokkal ütközik ki a társadalmi helyzet hatása. Mind ezeknek az életmegnyilvánulásoknak a lefolyása, mind pedig azok a nyomok, amiket az ember alkatán hagynak, egyformán különös jellemzői annak a társadalmi helyzetnek, amelyben az ember él. Nyilvánvalóan így van ez a falu esetében is.

Azt lehetne gondolni, hogy a falu egymásrautalt és természetközeli világában az olyan biológiai jellegű magatartások, mint a párválasztás, házasság, nemi élet és születés sokkal közvetlenebbül, egyszerűbben és természetesebben történik, mint a város szövevényesebb és civilizáltabb világában. Pedig nem így van. Nem pedig azért, mert van a falu társadalmának egy másik élettörvénye is, nevezetesen a tipikus és szertartásos meghatározottság, s éppen az életnek ezekben az alkalmaiban az ilyen törvények jutnak szóhoz elsősorban.

Itt van például a párválasztás kérdése. A természetes állapot nyilvánvalóan az, hogy ezt biológiai tényezők döntsék el. A falu társadalmában azonban még sokkal nagyobb mértékben, mint a városban, nem így történik. Eleve tipikusan kötött a választási lehetőség. Mindenkinek megvan a falu világában a típusszerinti helye, s csak ezen belül van párválasztási lehetősége. Amilyen számos az irodalomban a regényes kiviteleknek az esete, olyan kevés a számuk a valóságos életben. Olyan erős társadalmi falak veszik körül az embert a falu társadalmában, hogy legtöbbször föl sem merülhet a kívülről való élettárs választásának a gondolata. Ha mégis fölmerül, s ilyen kivételek a valóságban is vannak, akkor mindig regényes nagy ügy lesz belőle, ami éppen nem kedvező hatását az egész életen keresztül érezteti.

Maga a házasság megkötése pedig éppenséggel nem egyszerű és természetes dolog, annyira sem, mint a város társadalmában. Falun el sem képzelhető olyan házasságkötés, ahol szürkén az anyakönyvvezető elé állanak és utána minden teketória nélkül megkezdik a házaséletet. Sokkal nagyobb eseménye ez még a legszegényebb zsellérnek vagy cselédnek is, hogysem ilyen egyszerűen megtörténhetne. Szertartásos előírásai vannak a házasságkötésnek, s ezek, ha különbözők is, egyformán megvannak mind a parasztság, mint pedig a falusi urak vagy falusi polgárok közt. A legszertartásosabb természetesen a parasztok közt s e tekintetben a gazdáktól nem különböznek a zsellérek vagy a cselédek sem. Illyés leírja, hogy az uradalmi cselédeknél az élet egyetlen bőségalkalma, ahol életre szólóan teleeszi és issza magát mindenki s felemésztik

71

a házasulónak egész évi keresetét. Hogy az életnek miért éppen ezt az alkalmát választja ki a paraszttörvény ilyen bővelkedésre, az meglehetősen titokzatos, mert cselédeknél különösen nem is a lakodalommal kezdődik az együttélés és a fiataloknak nem kezdődik új élet a házassággal. A szülők házában élik át házaséletük jórészét, tehát még az önállósodásnak az ünnepéül sem fogható föl a nagy lakodalom.

De a házasélet folyása sem szabad és természetes együttélés, hanem megszabott szerepeknek a betöltése. Parasztok közt a gazdasági szerepek a fontosak. Ha önállók a fiatal házasok, akkor egy közös gazdasági vállalkozás az életük, amely szigorúan előírja a férjnek is, meg a feleségnek is a szerepét. Ha pedig a szülők valamelyikénél élnek, akkor a szülői gazdaságban jut ki meglehetősen alárendelt szerep a fiataloknak. A férj az apja vagy az apósa mellett a második a gazdaságban, tehát a vezetésben csak másodsorban számít az ő szava, a munkában azonban a nagyobb rész az övé. Viszont a menyecske az anyja, de még inkább az anyósa mellett a megbecsültebb cseléd szerepét kapja. Egyenrangú a családban, de munkaköre a háztartás alacsonyabbrendű munkái. Hasonlóképpen kötött háztartási szerep várja az új asszonyt a falusi iparos, kereskedő vagy kistisztviselő házában. Szűkös, de mégis sokgondú háztartásnak a munkáit kell elvégeznie, s hogyha ebből itt-ott ki akarja vonni magát, akkor egy szigorú közösségnek az ítélete sújtja. A falu középosztálybeli vezetőinél pedig a háztartási szerepen kívül a falusi reprezentálásnak hasonlóképpen kötött szerepét kell betöltenie. Vasárnaponként a templomba menni, jótékonykodni, nőegyletben vezérkedni és más ehhez hasonló dolgokat ellátni. S ezt mind kötelezővé teszi a falu törvénye, mert aki nem így él, azt mindenféle következmény sújtja.

A régi parasztfaluban a születés volt az egyetlen természetes mozzanata a házaséletnek. A születésszabályozásnak mindenféle módját tiltotta a paraszterkölcs, tehát annyi gyermek született, amennyi éppen születhetett. A parasztság átalakulása azonban alaposan megszüntette itt is a természetességet. A birth control-nak mindenféle formája polgárjogot nyert a falusi parasztság körében is, sőt éppen a legbrutálisabb módszerek honosodtak meg. Arra legtöbbször nincs módjuk és civilizáltságuk is kisebb annál, hogy a veszélytelenebb, de drágább eljárásokat használják, tehát a legegyszerűbb, de legveszedelmesebb módszerekhez folyamodnak. Leggyakoribb a coitus interruptus, aminek a testi-lelki következményeiről a legsúlyosabb véleménye van az orvosoknak. Egykés vidékeken különös idegesség, zavartság és bizonytalanság jellemzi a férfiakat, s utánanézve az oknak, mindig kiderül, hogy a hosszú időn keresztül folytatott megszakított érintkezés az oka. Egykés vidékek falusi orvosai egyöntetűen állítják, hogy előbb nem tudták mire vélni a parasztok tömeges idegességi zavarait, hiszen paraszt nem szokott ideges lenni. S mindenütt ebben találták az okát. A másik közönségesen követett módszer már az asszonyok számlájára történik. Nevezetesen a leggorombább fölsértés a vérzés elindítására. S mivel még babonás hiedelmek is fűződnek ahhoz, hogy

72

milyen tárggyal kell beavatkozni, a fertőzés veszedelme mindenütt fönnáll. Ennek a védekezésnek a következménye a fiatalasszonyok gyakori halála vagy korai megrokkanása, ami a legtöbb faluban napirenden van.

Nem parasztok közt természetesen legalább ilyen mértékű születésszabályozás érvényesül, azonban ennek a módszerei már civilizáltabbak, tehát a következményük is kevésbé veszedelmes. Hogy van születésszabályozás, az magában véve természetesen nem falusi törvény, az ellenben, hogy a primitívebb és veszedelmesebb védekezési módszerekre szorulnak, s az orvos sincsen mindig közel, az már különös falusi sors.

Erre az életterületre tartozik azonban egy másik különösen falusi jelenség. A régi faluban a szerelmi élet a házasság előtt és a házasságon kívül zajlott le. A népdalok, szerelmi babonák és varázslatok mind a házasságelőtti időben születtek és ahhoz maradtak kötve, mert a házasság már olyan szigorúan kötött és fegyelmezett élet, amelyben az ilyennek már nem jut hely. (Néprajzi szemponttal, de társadalmilag is jellemzően tárgyalja. ezt a kérdést Ortutay Gyula kis tanulmánya: Szerelmi élet Ajakon.) S ebben az időben, hol kivételképpen, hol általánosabban, megvolt a fiatalok nemi érintkezése is s ezekben az időkben szolgált segítségül a sokféle paraszt védekező és elhajtási módszer. Csakhogy az a paraszterkölcs, amely ezt megengedte, egyúttal meg is tiltotta a házasságon belül való alkalmazásukat. Sőt mintha a szerelmet is megtiltotta volna, semmi helyet és alkalmat nem adott a fiataloknak arra, hogy egymással töltsék a kedvüket szerelmeskedésben. Akár a polgárosodás. akár a paraszt reakció irányában változott meg egy falu rendje, mindenképpen megváltozott a szerelmi életnek ez a kötöttsége. Most már lehetséges »szerelmi« házasság, s a szerelemmel együtt bevonult a házaséletbe a sokféle paraszt védekező és elhajtó eljárás is. Persze kötöttség azért így is maradt éppen elég, sőt egy új kötöttség jelent meg, az egykének a szigorú előírása. S ez a falusi parasztegyke nem olyan, mint a városi gyermektelenség. Városban nincsen gyermek, mert nem vállalják a szülők a velejáró áldozatot vagy éppen képtelenek fölnevelni úgy, ahogy szeretnék, de ez mindig csak kényszerűség és akinek van több gyereke, azt nemhogy lenéznék, hanem különösen megbecsülik. Egykés falusiaknál nem közvetlen kényszerűség az egyke, hanem törvény, s aki megszegi, az vét a közösség törvénye ellen, tehát elítélés a következmény e. Ez a legbrutálisabb kötöttség ezen a területen, de ezenkívül még ezerféle változatban vannak kisebb kötöttségek az ilyen »romlott« faluban. Az öregek szüntelen beavatkozása és ellenőrzése, az együtthálások korlátozása és ehhez hasonló borzalmak kötik és keserítik meg újabb kötöttségekkel a »fölszabadult« szerelni életet.

Másrendű falusiaknál hiányzanak ezek a különös szabályok, náluk akkora a szabadsága a szerelmi életnek, amekkorát az általános társadalmi megkötöttségen felül a falu korlátozásai megengednek. S ezek a falusi korlátozások erősebbek a városiaknál. Erősebbek, mert az ilyen viszonyok is kötöttek, s az egy rétegbe tartozók közé korlátozódnak. Kivételesen

73

természetesen a határokon keresztül is keletkeznek ilyen viszonyok, ezek azonban mindig kivételek, még az olyan kirívó esetekben is, amilyen az uradalmi cselédlányok és summáslányok esete. Akár rendszer lehet belőle, hogy kiváltságosok ilyen módon is »használják« az alárendelteket, azonban ezt még az uradalmi falunak a közítélete sem szentesíti, hanem csak legföljebb kényszerűségből eltűri. Más az eset a legkivételesebb helyen, Dejtáron, ahol a pénzért való szabad szerelmeskedést vette be a falu erkölcse, azonban ez másképpen is »romlott« falu.

Mindent összevéve azonban, ha nem is igaz a kegyes beszéd a falu egyszerű népének a tisztaságáról, termékenységéről és erkölcséről, annyi igaz, hogy részint a kötöttségek ellenére, részint azok révén is kiegyensúlyozottabbak ilyenfajta viszonyaik, mint a városiaknak. Kivéve a »romlott« falvakat, mert itt minden” városi bűnöknél« nagyobb és rafináltabb bűnök tenyésznek. És végeredményben, újra kivéve a »romlott« falvakat, több gyerek születik a falusi társadalomban, mint a városiban. Ez kétségtelenül így van, csakhogy nagyon elhamarkodott lenne ezt úgy magyarázni, hogy az a törvény tehát, hogy több gyerek születik azért, mert falusiak. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy éppen a falusi társadalom az, amely meg is tudja tagadni a születéseket sokkal határozottabban, mint a város és a falu az, amelynek a születési aránya sokkal rohamosabban csökken, mint a városé. Úgy lehetne helyesebben fogalmazni a tételt, hogy a magyar faluban nagyobb a születések aránya a városinál, annak ellenére, hogy faluról van szó. Mert lehet, hogy egyszer éppen azért, mert falusiak, majd általában kisebb lesz a szaporodásuk, mint a városiaknak.

Másik életterülete a falusi életmódnak, ahol jellemző falusi meghatározottságot találunk: a nevelés.

Döntő különbség van mindenekelőtt a falusi és a városi nevelőkörnyezet között. Ahogy ezt éppen a magyar szociológiai irodalomban Dékány István rendszeresen kifejti, a falusi nevelőkörnyezet egészen más világba iktatja bele a gyermeket és más hatásokkal veszi körül, mint a városban. A falusi nevelőkörnyezet áttekinthető: egy egész világ, amelyben a gyermek tud tájékozódni s nemcsak szavakat, hanem összefüggéseket és jelentéseket tanul meg. Mindent ért a gyermek, ami körülötte van, mert nincsenek olyan összefüggések, amelyek meghaladnák felfogóképességét. Mive1 lassúbb a falusi élet tempója, mint a rohanó városé, a gyermek mélyebb élményeket kap, amelyek egész lelkivilágát megragadják. Ezenkívül pedig a gyermek már nagyon korán munkában vesz részt, feladatokat kap, tehát felelősségérzése és társadalmi tudata növekszik. Végül pedig a természet jelenségei veszik körül, tehát korán megtanulja ismerni őket, s még a legilletlenebb jelenségeket is megtanulja érteni. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy a falusi gyermek világa egyszerűbb, áttekinthetőbb, értelmesebb és mélyebben átélt világ, mint a városié. Egyúttal természetesen kisebb is, tehát a gyermek érdeklődési köre szűkebb marad.

Ha pedig a tudatos nevelői ráhatásokat nézzük, akkor ismét különös falusi

74

viszonyokat találunk. A falusi gyermeket kevesebb nevelői beavatkozás éri, mint a városit, még a nem parasztoknál is. A falusi gyermeket többet szabadjára engedik, mint a városit, már csak azért is, mert nem fenyegeti annyi veszély, mint a város utcáin, tehát s, gyermekek egymás közt, a gyermekek társadalmában nevelődnek és igen sok dologban a fölnőttek beavatkozása nélkül fejlődnek ki.

Éppilyen jellemző a falusi nevelésre az is, hogy amennyiben érvényesül a tudatos nevelői hatás, az nem annyira általános emberi dolgokra, mint inkább a gyermeknek szánt társadalmi szerepre vonatkozik. A parasztgyereknek azt tanítják meg a fölnőttek, hogy mit kell tudni és hogyan kell viselkedni a parasztnak, az úri gyereknek pedig azt, hogy mi illik és mi nem egy leendő úrnak. Újabb változat, amikor parasztgyerekeket »úrnak« nevelnek s gondosan elválasztják a többi »parasztgyerekektől« és megkímélik mindenféle munkától. Gondolható, hogy ez a különösen torz és idétlen nevelés milyen hatással lesz a gyerekre.

A közösen bandázó paraszt- és polgárgyerekek meg úrfiak kitűnően érzik magukat a világ mindenféle titkainak a felfedezése közben, s sejtelmük sincs arról, hogy miképpen tartoznak bele egy társadalomba, csak éppen a felnőttek társadalmától tartanak, amikor egyszer csak keservesen kezdik tapasztalni, hogy az úrfiakat és polgárgyerekeket kitanácsolják közölök a szüleik, mert nem jót tanulnak a parasztgyerekek között s nem illő az, hogy velük pajtáskodjanak. Ez a különbségtétel még abban az iskolában is meg van köztük, amelyben együtt ülnek, áthidalhatatlanná növekszik aztán ez a távolság, ha az úrfiak és polgárgyerekek magasabb iskolákba kerülnek. Természetes, hogy a gyerek idejében megtanulja az osztálykülönbséget városon is, azonban ott nincs is soha a gyermekek közt együttélés. A faluban az a nevezetes, hogy a társadalmi különbség nélküli gyerektársadalomban élő gyermeket éri a szigorú társadalmi oktatás olyan erővel, hogy az pótolja az elmulasztottakat is. S hogy pótolja, arról a falu egész társadalmi rendje kezeskedik.

Gyökerében kétfelé válik a falu élete az élet mindennapi folyásában és berendezéseiben, úgyannyira, hogy itt jobban, mint akármely más életterületen beszélhetünk parasztfaluról és nem parasztfaluról. Közös falusi meghatározottság azonban itt is van. Abban nevezetesen, amit a falusiaknak a civilizációhoz való viszonyában már érintettünk.

Civilizációnk jellegzetesen városi civilizáció, ami már magából a szóból is eléggé kitetszik, tehát a városinak magától értetődően egyszerű viszonya van ezekhez a javakhoz és az ilyenfajta kényelemhez. A polgár él vele, a proletár pedig szeretne vele élni. Ellenben a falusinak, akármilyen rétegéhez is tartozik a falu társadalmának, nem ilyen egyszerű ez a viszony, Különös és szövevényes. A paraszt eleve idegenül áll vele szemben, s még ha a hatása alá kerül is, zavarodottan és felemásul él vele. Viszont a falusi polgár és úrféle a teljességét igényli s a falu kedvezőtlen körülményei közt különös erőfeszítést folytat a megteremtéséért. A végeredmény az, hogy a paraszt civilizálatlanul vagy torz

75

civilizáltságban él, a falusi polgár és úr pedig gyarmati civilizációban.Íme, ami közös mindenfelé falusiaknak az életberendezésében, már az is

eleve kétfelé válik. Csak annyi közösség marad, hogy egyformán különböznek a város életberendezésétől. De még a különbség is eltérő.

Az életberendezés parasztszabályai szerint az étkezés nem főgondja az életnek. Nem kell hozzá különös berendezés, nem kell rá külön hely és idő, s az elkészítés munkája nem külön munkakör, hanem az és akkor végzi, amikor éppen ideje van rá, hiszen sok idő úgy sem kell hozzá. Következménye ennek a szemléletnek az is természetesen, hogy éppen emiatt parasztok soha nem tudtak jól főzni és nem is étkeztek valami különösen jól. Csakhogy mint a parasztélet minden mozzanatának, ennek is két oldala van. Hétköznapokon ez a parasztság étrendje, azonban ünnepeken ez is visszájára fordul, s akkor fölös bőségben mindenféle olyan ételek kerülnek az asztalra, amiket a parasztfantázia csak ki tudott találni. Ezért igaz egyszerre az, hogy a parasztasszonyok nem tudnak főzni, s az is, hogy kitűnő népi és parasztételek vannak.

A parasztság átalakulása gyökeresen megváltoztatta az étkezésnek ezt a szerepét. Talán ez volt az első a változás területei között, s itt mondta föl először a parasztság a rideg paraszttörvényeket. Nagyobb ügy Lett az étkezés és az asszonyoknak majdnem minden munkáját ez foglalja le. Természetesen, mert olyan polgári ételeket főznek, amik egészen más viszonyok közt alakultak ki, ha falusi házban akarják ezeket megcsinálni, akkor kétannyi gond, utánajárás és kapkodás jár vele. De megcsinálják és már ezért is alig jut ideje az asszonyoknak a termelés munkájában való segítésre. Persze ez csak a gazdákra vonatkozik, mint ahogy a parasztbőség is csak náluk volt lehetséges.

A falusi szegénység, akár paraszttörvények szerint él, akár nem, mindenképpen olyan szűkösen él, hogy eszik ami van és mivel mindig szűkösen van valami, hát éppen csak hogy eszik. Náluk nem az étkezés formáján keresztül társadalmi probléma az étkezés, hanem azon a gazdasági kérdésen keresztül, hogy van vagy nincs. Széltében ismeretes a falusi szegénységnek az étrendje. Szabó Zoltán kutatásain keresztül is, meg másokén is, épp ez szülte azt a gondolatot, hogy meg kell tanítani a falusi asszonyokat főzni. Mindenképpen célt téveszt ez az igyekezet, mert a gazdaasszonyok, akiknek van miből főzni, azok úgyis megtanulják mindenféle receptkönyvből, viszont a szegényasszonyok nem azért nem főznek jól, mert nem tudnának jobban, hanem azért mert nincs miből.

A falusi kispolgárságnál a legharmonikusabb az étkezés rendje. Úgy élnek, ahogy falusi körülmények között egyszerűen lehetséges, de nem kötve semmiféle paraszthagyománytól sem. Ugyanígy vannak a mezőgazdák is, ha már ők is fölszabadultak a parasztkötöttségek alól.

Nem ilyen egyszerű már a falusi polgároknak és uraknak ez a kérdés. Igényeik szerint többet kívánnak, mint ami falun egyszerűen lehetséges, tehát mindenféle gondokkal szerzik meg azt, amit megkívánnak. Szóval gyarmati

76

módon élnek. Sokszor fejfájdító gond a háziasszonyoknak halat, kávét, fűszert, italokat beszerezni, de azért akármilyen nehézségek árán is, beszerzi éppúgy, mint a gyarmati fehér ember. S hozzájárul még ehhez, hogy mindezt gyarmati légkörben kell elfogyasztania, úgyhogy nem csak csudálkozó és ellenséges szemek nézik, ha hozzáférhetnek, hanem még a levegő, por, légy és a széljárás is ellenségesen avatkoznak bele. Azért minden megvan, s végeredményben bőségesebben, mint a városban.

Mindennél jobban jellemzi azonban a falusi életet a ház és belső berendezése. Ebben a dologban legharmonikusabb a parasztéletrend, ebben bomlott meg legjobban a polgárosodó falusi gazda, ebben a legnyomorultabb a falusi szegény és ebben a leggyarmatibb a falusi polgár és a falusi úr.

A régi paraszttörvények szerint a ház szigorúan helyi anyagból készült és beosztását szigorúan a szükségletek szabták meg. Tipikus rendje volt a falusi házaknak az előszobaszerepű pitvar, abból előre a konyha, egyik oldalon a lakószoba, a másik oldalon a tisztaszoba, s a lakószobában a kemence. Ez a házberendezés tökéletesen megfelelt a parasztéletrendnek. A fűtést gondtalanná tette a helyi anyag eltüzelésére alkalmas kemence, s mert a berendezés is teljesen a szükségszabta formákban alakult ki, egy szobában minden lakásfunkciónak megvolt a helye. Egy sarokpados asztal az ablak alatt étkezésre, üldögélésre és minden szobai munka elvégzésére, körül a kemence mellett ülőpadka a téli üldögélésekre, egy ágy az asztallal ellenkező sarokban az öregebb házaspár számára, s egy «alsó« ágy az ajtó mögött a fiataloknak, s a kemence melletti vackon hely annyi gyereknek, amennyi csak volt. Téres volt itt a szoba közepe, s szabad és célszerű a közlekedés kifelé az udvarra, illetve az eresz alá. A tisztaszoba pedig arra való volt, hogy ott tartsák körülbelül a lakószoba rendjének megfelelően ,a jobb, újabb és díszesebb bútorokat, s az szolgáljon vendéglátó helyül és ünnepélyes alkalmakkor való színhelyül.

Ezt a szigorú és fegyelmezett rendet mindenestül fölborította az átalakulás. Az első változás az volt a legtöbb helyen, hogy eggyé lett a pitvar a konyhával, ami avval járt, hogy a konyhán keresztül kellett a szobába járni. Ez természetesen nem felelt meg az igényeseknek és a szobák mögött az eresz alá való kijárattal építettek egy alsó konyhát, s a fölső mint «hideg konyha« vesztette el szerepét. Olyan tiszta konyha lett, mint amilyen a tisztaszoba. Amikor így megtörték a zárt parasztrendet, akkor már végtelen változatokban más újítások is következtek. Úgyannyira, hogy ma körülbelül kétszer akkora egy parasztgazda háza, mint régebben volt, s mégis egyetlen része sem felel meg a rendeltetésének. Nem pedig azért, mert amikor elvesztették a parasztízlés biztonságát, :akkor polgári minták után építkeztek, s mivel a példák magukban véve is rosszak voltak, a parasztgazda életviszonyainak pedig éppen nem voltak megfelelőek, mindenféle torzók épültek. A házépítés kórtanának óriási példatárát lehetne összeállítani a magyar falusi gazdaházak épületeiből. Alaprajzi beosztásuk szerint. Az pedig, ami a kiépítésben és a díszítésben

77

fölburjánzott, az az ízléstelenségnek és bomlottságnak valóságos orgiája. Ez is azért, mert elvesztették a helyi anyaghoz mért parasztízlésnek a biztonságát és a legrosszabb szecessziós polgárházaknak a »díszítését« vették mintának. S mindezt fokozta még az építtető zavartságán és a példa alkalmatlanságán felül az építőiparosok felemás ízlése és újító igyekezete. Ha ezek után a házak után ítéljük meg a polgárosodó falusi parasztság életformájának a felbomlását és zavarodottságát — pedig nyilván ítélhetjük — akkor reménytelen zavart és kétségbeejtő bomlottságot állapíthatunk meg.

Éppen ilyenek a falusi polgári és kispolgári házak is, hiszen innen vették a mintát a polgárosodó parasztok. Az utóbbi évtizedek legkorcsabb stílusainak, legselejtesebb példái süllyedtek le a faluba. A szecessziónak, neobarokknak és a klasszicizálásnak példátlan korcsai épültek a falu tágas, szép utcáira, olyanok, hogy hozzájuk képest minden parasztház és minden úri kúria összes társadalmi árnyékával együtt is valóságos műremek. A szerencse csak az, hogy mégis higiénikusabbak ezek a házak, mint a régebbiek voltak és mégis vannak olyan falvak, ahol az építésbeli újításnak ez a rettenetes hulláma még nem ömlött végig. Kétes szerencse mind a kettő, de mégis vigasztalás.

Más azonban az úri kúriának a formája. Ha gyarmati életnek a várai is, műformájukban mégis tiszteletreméltó épületek. Vidéki ízlésű építmények ezek is, azonban ízléssel és harmóniával épültek, tehát minden gyarmati elkülönültségük mellett is szépek. Egy exkluzív kényelemre berendezett életnek a hajlékai, amelyeket szövevényes erődítések védnek a gyarmati környezettől: kerítések, kertek, kutyák, redőnyök, hálók és függönyök. S mégis beletartoznak a magyar falvak képébe minden különállásuk mellett is, s nem mondható, hogy nem a legüdítőbb színfoltjai lennének formájuk szerint. S még egy: nem változtat rajtuk az idő.

Nem sokat változtak a falusi szegénység hajlékai sem. Parasztelv szerint épült házak, helyi anyagból és a szükségletnek megfelelő szigorú rend szerint, viszont minden higiénia és kényelem hiányzik belőlük. Annyira hiányzik, hogy a legtöbbjük nyomorúságos, zsúfolt, nedves és szellőzetlen, télen hideg, nyáron dohosan hűvös lakás, amelyben lakni kész betegség. Csakhogy itt újra nem az a társadalmi kérdés, hogy mért nem építenek jobban, hanem az hogy miből építhetnének különb lakásokat. Itt nem a ház formájával és a benne lakó ízlésével van a baj — ez legtöbbször nagyon épen megvan —, hanem a ház lakójának a gazdasági helyzetével.

Minden változatok fölött azonban van közös jellemzője a falusi lakásnak, s ezt a természetközelség alakította ki. Minden falusi lakás természeti környezetben van. S ez egyfelől jelenti mindazt a jót, amit az ember a természettől mindennapi életében kap: napfényt, levegőt és kertes környezetet, de másfelől azt is jelenti, amit a civilizáció védőpajzsa nélkül kénytelen az ember elviselni a természettől: a port, sarat, szelet, hideget és esőt. A falusiakat

78

a kétfajta természethatás egyformán közelről éri, csak nem egyformán viselik e hatást.

A ruházkodás is olyan külsősége a falusi életnek, amely sok mindent elárul abból, ami a társadalom mélyén folyik.

A régi parasztrend szerint a viselet alapformáját a parasztmunka szabta meg, s ezen a csizmás, bőszoknyás alapformán mindenféle néphagyománynak a díszítései kaptak helyet. A népviseletnek sokféle formája alakult ki az ország különböző vidékein, de ez az alapforma mindenütt egyező. S az is egyező, hogy a falusi paraszt nem sokféle alkalomra való ruhát viselt, hanem csak ünneplőt és munkára valót. Az ünneplő díszes is lehetett, de a munkára való, a «viselő« mindig egyszerű volt. Sőt az is érvényes szabály volt, hogy az ünneplő, ha megkopott, akkor mindennapi viseletre fogták be.

Ezen a szigorú és célszerű renden nagyot fordított az átalakulás. Legtöbb helyt az történt, hogy a munkára való viselet még ahogy-úgy megőrizte a régi parasztjelleget, azonban az ünnepi öltözet már polgári minták után készült: csizma nélkül nyakkendővel, a nőknél pedig szűkebb szoknyával, s egybeszabottan. Sok faluban pedig odáig ment a változás, hogy tökéletesen polgári ruházatot viselnek a volt parasztok, csak éppen kisebb-nagyobb ízlés eltévelyedés mutatkozik az egyes darabok viselésében.

Különös falusi jelensége a ruházkodásnak a népviseletre való visszatérésnek az erőltetése. A falusiak szívből szabadulni akarnak már ettől, mint paraszthelyzetüknek nyilvános bélyegétől, azonban az a propaganda, amely a magyarság erősítését véli a népviselet visszaállításával, sok helyt olyan erőltető volt, hogy itt-ott fölvették a parasztok. Leghíresebb a mezőkövesdiek esete. Azonban itt is megtörtént az, hogy mivel a mulatságon nem kellett belépődíjat fizetni annak, aki népviseletben ment, a legények a hónuk alatt vitték a díszkötényt és csak az ajtó előtt kötötték föl. S amikor már újra kezdett virágzani a népviselet, akkor egyszerre csak kijelentette a legények egy csoportja, hogy »nem cirkuszolunk!« és azóta szvetterben és micisapkában járnak.

S pontosan ez a két darab az, ami a falusi viseletben megnyilvánuló polgáriaskodásra jellemző: a szvetter és a micisapka, s még hozzá a sárga cipő. Ilyet visel a falusi szegénységnek proletárabb része is és hovatovább egyenruhája lesz az a polgárosodásra törekvő, de proletárnak megrekedt falusiak közt. Városi forma, amely falusi szegénységet takar.

A falusi úri és polgári viselet szintén nem jelentőség nélkül való. A formák azok, amelyek a városban érvényesek, azonban sokkal tüntetőbb és vasaltabb viselet, mint a városban. Avval a jelszóval, hogy »falun ez is jó« kínos gonddal vigyáznak a megjelenésükre az efféle falusiak, s óvakodnak attól, hogy külsőleg is összekeveredjenek a többiekkel. Az egész magyar társadalomra jellemző ez a megjelenésbeli vigyázat, ami nyilván belső bizonytalanságot takar, de a falu társadalmában különösen érvényesül. Csak föltétlenül nagy urak merik azt

79

megtenni, hogy kopottan, vagy rendetlenül mernek alkalomadtán mutatkozni, mindenki, akinél probléma lehet társadalmi állásának a megkülönböztetett volta, ruházatában megkülönböztetett módon úr és polgár. S mert mindenki fél, hogy probléma lehet, hát mindenki nagyon vigyáz a megjelenésére.

Az ilyen formák közt folyó falusi élet az egészség szempontjából nyilvánvalóan nem egyértelműen egészségápoló. Az egyik oldalon áll a természetközelség kedvezőbb oldala: napfény, levegő és a falusi élet munkában edző szigorúsága, a másik oldaton azonban ott van a természet mostohasága: por, sár, légy stb., és a társadalom edzésen túlmenő mostohasága. A következménye ennek az, hogy a faluban legalább olyan rosszak az egészségügyi viszonyok, mint a városban. Betegség mindenesetre több van, s a betegséggel való foglalkozás és az orvoslás mindenesetre kevesebb, mint a városban.

A parasztságnál a sok helyt meglévő hagyományos életrend, amely inkább edző, semmint egészségápoló, nem sok ügyet vet a betegségre. Az ősi törvény az, hogy az életrevaló megmarad, a nyomorultnak pedig úgy sincs mit keresni a világban. éppen ezért a betegséget határozottan tehernek tartották az egészségesek és nem nagyon törték magukat az orvoslásban. A változás persze itt is nagyot fordított. Higiénikusabb lett az élet és nagyobb gond lett a betegség. Akár polgárosodott faluban, akár egykésen »romlott« faluban, komoly ügy a betegség, s az orvoslásért mindent megtesznek az egészségesek, akkor különösen, ha a gyermekről van szó, holott éppen a gyermekért nem sokat tett meg a régi parasztéletrend, mert úgyis volt belőle elég. S nagyban hozzájárult mind az élet higiénikusabbá tételéhez, mind a betegséggel való foglalkozáshoz az egészségügyi szociálpolitika, amelyet eleinte bizalmatlanul fogadtak, azonban egyre jobban megbarátkoznak vele.

A falusi szegénységnél a paraszthagyományokon felül a tehetetlenség is növeli az élet veszedelmeit. A falusi egészségügyi gondozás ugyan legnagyobbrészt velük foglalkozik, azonban gyökeres javulást — kivéve a gyermekhalandóság csökkentését — nem tud elérni köztük. Nem, mert nem az orvosság hiánya és a gondozás fogyatékossága a fő oka betegségeiknek, hanem emberpusztító életmódjuk. Számukra az egészségpolitika egyenlő társadalompolitikával és gazdaságpolitikával. Addig csak kirívó sebeiket lehet orvosolni, vagy azt is csak elkendőzni.

Hogy a falusi élet magában véve, éppen természeti környezeténél fogva igen egészségépítő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a falusi urak, polgárok és haladóbb gazdák közt sokkal jobb az egészség és sokkal kevesebb a mindenféle megbetegedés, mint akármilyen más falusiak, vagy a városiak között. Az ok nyilvánvaló. Számukra a falusi élet jelenti azt, ami a természetből jó, de ezenkívül azt is, ami a társadalomból jó. S e két jó együtt még az egészségnek is használ.

Az a falusi életmód, amit az eddigiekben vázoltunk, a falusi életnek a

80

hétköznapi, az árnyékosabb arca. Van azonban a falunak egy derültebb, naposabb arca is, s az ünnepek életében mutatkozik meg. Mert az is különös jellege a falusi életnek, hogy a városinál sokkal nagyobb eset itt az ünnep. Ünnepen szinte átalakul és föllélegzik a falu. Az lesz egy-egy napra, ami vágyai szerint szeretne lenni. Ha tehát a falunak úgy élettörvénye a naptár, hogy az évszakok szabják meg az élet folyását, úgyis törvénye, hogy a naptár ünnepei is irányítják.

A régi parasztfaluban az ünnepi falusi élet is megmaradt a paraszthatárok közt, csak derültebb arcot öltött. Az ünnep volt az ideje a parasztművészetek mindenfelé megnyilatkozásainak, ez volt a munkától szabad idő, s ilyenkor került csak jobb étel az asztalra, s ilyenkor nyílt alkalma a fiatalságnak a mulatságokra, játékokra és mindenkorúaknak annyi szórakozásra, amennyit a paraszttörvények egyáltalán megengedtek.

A mai faluban azonban már nem ilyen parasztünnep a vasárnap. A falunak vágyai és ideáljai már áttörik a falu határait és vasárnap úgy igyekeznek forogni a világban, mintha az a másik világ már valóság is lenne. Polgárias képet ölt vasárnap a falu, kivéve az érintetlenebb parasztvidékek falvait, tehát a kisebb részt. Ilyenkor öltik föl legvárosiasabb ruháikat, ilyenkor folynak köztük a városias szórakozásoknak és sportnak mindenféle fajtái, s végül ilyenkor mennek be a városba, ha csak tehetik. Fordítottja ez annak, amit a városi weekend jelent, de egyúttal másfajta jelenség is az, kiszabadulás a városból, de városi szinten és városi stílusban, ez ellenben kiszabadulás a faluból, falusiasan ugyan, de már a város illúziójában és városi vágyakkal.

A falu szellemi életeA rendi falu szellemi élete két kultúraréteg között oszlott meg. A túlnyomó

nagy része a parasztkultúra falunként összezáruló színes és gazdag világában élt, a kisebb rész pedig a nemesi kultúra országra szóló nagy egységébe tartozott bele. A határ éles volt e két kultúrréteg között, azonban ha megszűrve és körülményesen is, közlekedés is volt köztük. A maga körében mind a kétfajta kultúra szerves fejlődésű, sokoldalú és harmonikus kultúra volt, tehát a falunak minden tagja egy Szellemi életében kiművelt világnak volt a részese.

A nemesi kultúra nem volt egészében falusi, azonban a falusi úr vidéki életének az élményeivel és színeivel gazdagította e rendi műveltségállományt. Viszont a parasztkultúra már sajátságosan falusi termék volt. Mert ha élt is parasztság minden időben a falvakon kívül, a parasztkultúra igazi termőközösségei mindig a falvak voltak. Éppen ezért minden falunak megvolt a maga sajátságos kultúrarca a falu és a parasztság egységesítő közösségén felül.

Föltétlenül mélykultúra volt ez, de nem is annyira primitív, mint inkább tömény és kisszerű. Különössége volt még az is, hogy nem önállóan a szellemi élet kultúrája volt, hanem az élet és a termelés különböző alkalmaihoz tapadó

81

szellemi megnyilvánulásoknak a kiművelése a legérettebb műformákig. Viszont teljes kultúra volt. Teljes volt a szellemi élet, összes területére kiterjedő gazdaságban is és különösen teljes volt abban, hogy mindenki egyformán teremtő, alakító és vele élő részese volt. A falusi paraszti kultúrának mind az ismeret és tudás, mind a művészet és vallási élet területén egyformán gazdagon termettek kisszerű, de mélységes közösségi élményt kifejező művei. S ha voltak is ennek a kultúrának tudott, vagy ismeretlen kezdeményezői és elindítói, végeredményben a közösség minden tagja részt vett alakításukban és végső kiformálásukban. Nevezetes ez az általános kultúrélet akkor, ha a mai faluval hasonlítjuk össze, ahol már nyoma sincs az ilyen ható és eleven kultúrának.

A parasztság átalakulásával a parasztkultúra teljesen pusztulásnak indult. Egy-egy műve még megvan a legtöbb faluban, azonban a vele való élés már korántsem olyan, mint ennek előtte volt. Ma már az ilyen parasztművek csak a hagyománynak többé-kevésbé megunt tárgyai, nem pedig egy élő kultúréletnek az elemei. Nem különösen e színes és gazdag kultúra ellen irányult a parasztság átalakulása, azonban következménye volt a társadalmi helyzettel való türelmetlen szembefordulásnak. Hiába szépek külön e kultúra művei, amikor a társadalmi helyzet, amely szülte őket, hovatovább tűrhetetlenné vált, tehát a társadalmi állapot megtagadása el kellett hogy pusztítsa a hozzánőtt műveket is.

El is pusztultak és helyükbe a falu társadalma maga már nem alkot újabbakat, hanem a városi kultúra követőjévé és fogyasztójává szegődött. Mivel pedig a polgárosodás nagy részben a nemesi kultúra épületét is lerombolta, egészében megszűnt a falusi kultúrélet termőképessége és az egész falu a városi kultúra hatása alá került. Nem kivétel ebben a falunak egyetlen rétege sem, azonban annyi különbség van köztük, hogy eltérő készséggel és különböző szinten kapcsolódnak bele a városi kultúrába. A parasztság, a régi kultúra emlékének a gátlásával, a városi kultúra legkönnyebben hozzáférhető alsó szintjéhez, a falusi urak fenntartással és ellentmondásokkal a magasabb szinthez, s a polgári elemek fönntartás nélkül az egész városi kultúrához kapcsolódnak.

A falusi szellemi élet átalakulása még nem ment végbe teljesen, azonban lesüllyedése és szétszóródása már tökéletesen bekövetkezett. Azon a történeti okon kívül, hogy két szervesen fejlődött és harmonikus műveket termő kultúra pusztult el a falun, még az is növelte a bomlást és lesüllyedést, hogy egy olyan városi kultúrának a hatása alá került a magyar falu, amely nem csak városiasságában, hanem népi jellegében is idegen a faluhoz. Egy történeti hagyományaitól eltávolodott, fölhígult magyarságú kultúra fejlődött ki városainkban, amely szinte teljesen elvesztette nemcsak falusi, hanem történeti és magyar gyökereit is. Legalábbis a nagyobbik és az érvényesülő részében föltétlenül. Ez a kultúra pedig, mint a város terméke, már csak ezért is távol áll a falu világától; még azzal is tetézve, hogy ízlésében is messze eltávolodott a

82

falusi magyarságtól, teljesen idegen kultúrát képvisel a falu társadalmában. Tehát akkor is, ha legjobb műveiben eljutna a faluba, zavart és ellentmondásokkal teli kultúréletet teremtene. Csakhogy a faluba nem ezekkel, hanem legselejtesebb tömegtermékeivel jut csak el, s ezek képviselik a falusiak számára a magyar kultúrát és a városi kultúrát.

Ilyen föltételek között a falusi szellemi élet bomlott és megzavarodott tájékozatlanság, amely nemhogy harmonikus kultúrformák teremtéséig jutna el, hanem még másodkézből sem él ilyenekkel. Egyszerűen nem kultúrélet a falu szellemi élese, hanem a teljes műveletlenség és egy lesüllyedt idegen kultúra idétlen művei közt való tanácstalan hánykódás. S hiábavaló itt minden emelkedő igyekezet, mert nincs hova emelkedni. Tökéletesen át lehet váltani az elérhető városi kultúra szférájába, azonban akkor minden falusi, paraszt- és magyarságélményt meg kell tagadni és tökéletesen elszakadni a falutól, vagy lehet kínlódni távoli múlt és távoli tájak példáján erősödve egy falu és város fölötti magyar kultúra formálásával, s aki egyikre sem képes, annak nem adatik más, minthogy tétován, barbárul és kilátás nélkül élni

Ha a szellemi kultúra nagy tájait vesszük sorra, részletekben is,föltárul ez a kietlen és elszomorító kép.

Az ismeret és a tudomány mezején talán nem a legnagyobb, de mindenesetre a legveszedelmesebb következményű a szellemi zűrzavar. Egyetlen művelt és tájékozott rétege van ezen a területen a falunak, s ez az értelmiség. Szaktudásban nagyon kevés kivétellel minden falusi értelmiségi képzett és tájékozott. Soha jobb szaktudású értelmiség nem kell a falunak, mint a mostani falusi orvosok, papok, jegyzők és a fiatalabb tanítók. S mégis nem lelik a helyüket ezek a falu világában s a falu népe nem tud velük mit kezdeni. Nem, mert tudásuk szellemében egy világ választja el őket a falutól s sem arra nem képesek, hogy maguk éljék át komolyan a falu élményét, sem arra, hogy a többi falusiaknak közvetítsék tudásuk anyagát.

A falu többi rétegében még a szaktudás sem áll ezen a fokon. Az iparosság szakismerete a helyi hagyományok és a sikertelen műszaki iskolázásnak a keveréke, amely a legelemibb természettudományi ismereteket ugyan megadja, azonban sem a szakmának a helyes tudományára, sem az alkalmazásban való ízlésre és ónállóságra már nem elég. Így minden falusi iparos tud valamit, és csak kivételesen tud valamit ízléssel és jól megcsinálni. A mezőgazdák szaktudása pedig még ennél is siralmasabb. Még tudják a parasztkultúra termelési hagyományait, azonban a sok oktatás folytán úgy meg vannak félemlítve, hogy már ebben sem bíznak és kapkodnak mindenféle könyvbeli szakismeret után. S mivel iskolájuk nincs arra, hogy az alapvető természettudományi tájékozódást megszerezzék, csak vergődnek annak az agrártudománynak az anyagával, amely magábanvéve is nagyon messze áll a magyar mezőgazdaság helyes tudományától. Így aztán üdítőbb mezőgazdasági szaktudás csak azokban a falvakban van, ahol a paraszti tudást sikerült

83

magasabbra fejleszteni, vagy egy-egy jó tanító vagy mintagazda a példájával hatni tudott, vagy komolyabb tanfolyamok segítették. Csakhogy ez a ritka kivétel.

Általánosabb ismeretekben és tudásuk szellemében pedig éppen semmi különbség nincsen a falusi iparosok és a falusi gazdák és a falusi szegénység között. Egyformán egy homályos világban tapogatóznak, és nem lelik benne a helyüket. A természeti, társadalmi és szellemi világban egyformán olyan tanácstalanul állanak, mint az árva szamár a mezőn. Hiába tanultak az iskolában részleteket a nagy mindenségből s hiába hallanak azóta is egyet-mást a világról, nem tudják magukhoz mérni ezeket az ismereteket és végeredményben haszontalannak ítélik az egészet. A népművelő előadások akármilyen buzgón folynak is, a világon semmit sem használnak, mert hiába hallanak Árpád vezérről, vagy a tengeri hajózásról, esetleg az atomok rendszeréről, mert nem látják, hogy nekik mi közük ehhez. De különben is, éppen a falu hagyományai közt nem sokat ér a felnőttek közt való oktatás, mert itt minden tanulás szigorúan a fejlődés korszakához kötött.

Részint a falusi gátlások miatt, részint pedig a tudásanyag természete miatt a könyvek, folyóiratok és újságok sem sokat javítanak a helyzeten. A könyvek és a folyóiratok legnagyobb részét nem értik, s ha értik, nem tudnak mit kezdeni a megszerzett tudománnyal, mert nem értik a hozzá való viszonyukat. Az újságok legnagyobb része pedig vagy olyan népszerűsítő stílusban értekezik, hogy azt még a falusi sem veszi be, vagy megelégszik a kíváncsiságnak hírekkel való kielégítésében. Így áll elő az a helyzet, hogy minden faluban vannak könyvtárak, vannak előadások, s a legfőbb faluban van egy-két «tudós« ember, aki ilyeneket tud, hogy mikor született Mária Terézia és meddig állott fenn a perzsák birodalma, s a falusi nép általában vajmi keveset tud a világról.

A művészeti kultúra területén azután végképpen kietlen a falusi helyzet. A falusiak legnagyobb része nem is ismeri ezt a szükségletet. Mióta a parasztművészet műveit eldobta magától, azóta úgy é1, hogy sem igénye, sem vágya nincsen művek után. Az élete vagy formátlan kínlódás, vagy formátlan «jólét«, s ez mind a kettő egyformán barbár állapot.

A faluban azonban van művészet, sőt túl sok fajtája is van. A falu hivatalos vezetői népies, nemzeties a magyar művészet istápolóinak és propagálóinak érzik elkötelezve magukat, s mindent megtesznek, hogy az efféle művészetnek a műveit terjesszék a faluban. Persze a falunak ez a művészet nem kell. Semmi közösséget nem érez vele. Nem, mert sem magyarságában, sem társadalmi tudatában nem érzi közel magához azt a lelkivilágot, amelyet ezek a művek kifejeznek. Így lesz olyan szobra a falunak, amelyet sem tárgyában, sem műformájában nem érez magáénak a falu. Vagy mindenféle népies irányú irodalom van a falusi könyvtárakban, amik legföljebb regényessége miatt olvas a falu népe, de sem tartalmában, sem stílusában nem érez vele közösséget. Egyáltalán a falusi olvasók mindenütt egyöntetűen egyet keresnek a könyvekben: regényességet, mert ez mulatságot szerez nekik, de sem az írásmű

84

mondanivalójával, sem a stílusával nem tudnak mit kezdeni. Ez az egész szellemi tartomány érthetetlen számukra, az a formanyelv pedig, amelyen ezek a művek szólnak mind vadidegenek, akkor is, ha a legmagyarabbnak véli őket a falunevelés.

Másik művészeti irányzat a faluban, amit a városból lesüllyedt művek képviselnek, akár olajnyomatok, akár könyvek, akár színdarabok formájában. Egyetlen szempont, amivel közel tudnak férkőzni a falusiak lelkéhez, az érdekesség és regényesség. De ez már kell a falunak, mert ez mulatság. Már nincs is érzékük arra, hogy közösséget és beleélést keressenek a műben, s hogy érteni akarják annak nyelvét: csak az izgalmát fogják fel, s mert ez az izgalom szórakozás, hát élnek vele. Szórakozás nekik az olvasás, a műkedvelő előadás és kérkedés a falra akasztott hitvány lenyomat. És szórakozás a zene vagy az éneklés minden formája. Nem «műélvezet«, ahogy megkívánja az esztétika, hanem a komoly életből való magafelejtkező kiereszkedés. Semmi más követelmény nincs már a művekkel szemben, minthogy ezt a kellemes izgalmat és jótékony menekülést biztosítsák. Ezért legkedveltebb forma a film és a magyar nóta. Hogy egyik sem az ő művészetük s hogy egyikhez sincs semmi közük sem élményben, sem nyelvben, az semmit nem számít, mert izgalmat és menekülést mind a kettő biztosít.

Már nem is bírják elviselni a régi parasztműveket. Az valóságos életüknek volt a kiizzott élménye, s egy nagy közösségi összetartozásnak a megvalósulása, nyelvében pedig a paraszt magyarságnak tömény és metszően éles megszólalása. S ez elviselhetetlen, mert az életből való menekülés kell. Ezért hiábavaló igyekezet a régi parasztműveknek a visszaédesgetése. Ez már nem kell a falusinak, s ha még kell valaha valami, akkor az nem lehet más, mint olyan magasabb művészet, amellyel közösséget tud érezni. Csakhogy ilyen mű nagyon kevés van s ezek sem jutnak el hozzájuk. Pedig ha akad egy-egy ilyen, akkor azt meg tudják szeretni és keresnek hasonlókat. Kitűnő példa Tamás Ábelje és Nyírő Uz Bencéje. Ábelt megszerették, ahol olvasták, családtagnak fogadták be, s mint egyet maguk közül, mindig úgy emlegették, Uz Bencét pedig hűvösen fogadták. Pedig Nyirő is író, csakhogy ő a középosztály írója, Tamási pedig a nép írója.

Mindazonáltal fáradhatatlan a paraszti népművészet fölélesztésére irányuló mozgalom. A Gyöngyösbokréta valóban az imponálóan szép népdalokat, táncokat, énekeket akarja föléleszteni, s látszólag hajlanak is rá a falusiak. Szívesen mennek a fiatalok «szerepelni« és mutogatni magukat. Csakhogy ez már nem újjáéledés, hanem szerepjátszás, amit megtesznek a mulatság kedvéért és a hasznáért. «Cirkuszolnak« tehát, de olyanok is kerülnek, akik lealázónak érzik, hogy ők «cirkuszoljanak«. Hiába szól tehát a művészet, amit ez a mozgalom föl akar éleszteni, meddő az igyekezet, mert nem a kihalt parasztművészetet kelti életre, hanem csak egy szerepjátszást alakít ki.

Ugyanilyen sikertelen dolog a falusi őstehetségek istápolása is. Valóban tehetségek, akik a parasztművészet korszakában kitűnő poétások és mesterkedők

85

lettek volna, akik parasztművek születését tudták volna kezdeményezni közösségükben. Vagy megfelelő műveltség révén kitűnő művészek lehetnének a falusi közösségen kívül. Így azonban, mint őstehetségek, már nem kezdeményező művészei a falu életének, mert ilyen nincs és nem művészei egy magasabb közösségnek, mert tanulatlanok a magasabb kifejezés tudományában. Csak szomorú alakjai a szétesett falunak és szánalmas áldozatai a magyarkodó városnak.

ERDEI FERENC: A magyar falu élete. In. Erdei Ferenc Magyar falu 159-199. P.

86

ERDEI FERENC:PARASZT BESZÉL PARASZTOKRÓL

A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban ahol nevelkedtem; a makói kertekben és szántóföldeken, amelyek paraszt munkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót. Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszttörvények szerint; de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha: Egyszer hangzott el szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg.

Fölsőiskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Minta a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: „Jót van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?” Az ütő megállt bennünk, s a bűn nehéz tudatában apám is, aki pedig régen-föllázadt már sorsunk ellen; csak gyönge tagadással, mert felelni: „Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik épp úgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?” — „Nem!” — zúgta rá a nagyapám és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta hogy nem, apám is tudta; én is tudtam, és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát.

Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni.Annak születtem és hosszú éveken át úgy éltem ezt a sorsot, hogy nem

tudtam határait, csak kemény törvényeit ismertem. Ötéves alig voltam még, amikor egy hűvös hajnalon apám kiparancsolt az ágyból, s a malacok mellé állított, hogy legeltessem őket a tanyagyepen. Szúrósan nyilalltak szemembe a korai napsugarak és úgy kapkodtam a lábam a harmatos fűben, mint a libák a tarlón. Fáztam, a lábam szára égett a deres harmattól, sírni szerettem volna, olyan kegyetlennek éreztem apám kemény parancsát. De aztán fölszáradt a harmat, átmelegült a tiszta reggeli levegő és a malacok barátságosan rágcsálták körülöttem a füvet, reggeli időre úgy mentem már be a tanyába, mint aki kiállott egy próbát, s boldog voltam, mikor anyám azzal vett az ölébe, hogy „jól van kisfiam, ember lesz belőled”. — Úgy értette, hogy paraszt, s én is úgy értettem, hogy abban az életben akarom megállani a helyemet, amely úgy kezdődik, mint az én hajnali pásztorkodásom.

Hajnali fölkeléssel éltem attól kezdve napjaimat. Hamarosan lovat vezettem az eke előtt, magot szórtam a barázdába, fényesre csutakoltam reggelente a lovakat, szalmakötegeket raktam aratáskor a kévék alá, végtelen hosszúságú kukoricasorokba álltam könnyű kis kapával és szénát raktam a kocsira magasan, mint az emelet és boldog voltam, amikor a hepehupás úton keresztül baj nélkül behajtottam az udvarra.

Az őszi szántást pedig halálom órájáig nem felejtem el. Bágyadtan tűztek már a napsugarak s a magasra nőtt kórószárakon az ökörnyál zászlaja lengedezett. A föld puha és omlós volt. A nyári termés hulladékai enyészetre

87

készen hevertek az eke előtt, a fényes vas hangtalapul temette őket a sírba és párát lehelő friss fekete hantokat fordított föl. Nem fáradtam el, nem éheztem meg és nem teltem be soha evvel a munkával. Paraszt voltam és úgy éltem együtt a föld életével, mint ezer és millió más paraszt.

A falukból összetevődő mezőváros élete úgy vett körül, mint nyugodt nagy tó: tükrén játszódott le minden élményem és vágyam. Este öblös cserépkannákkal mentünk a kútra s ott játékos beszédekkel évődtünk lányok és legények között; harangszó után kiültünk a kiskapuba és távoli bölcselkedésekkel kísértük a világ nagy eseményeit. Férfikorom felé mutató vágyaim is a paraszttörvények mentén támadtak föl. Szívmelegítő tervezgetésekkel okoskodtam ki, milyen lovaim lesznek, hol bérelem ki a tanyát, amelyen a magam gazdája leszek. Kiterveltem, milyen forgó szerint termelem a búzát, takarmányt, hagymát és kukoricát és hogyan emelek szót a gyülekezetben, ahol parasztok jönnek össze. Azt is kiszínezte a fantáziám, hogy milyen asszony lesz mellettem Bíró Pannából, s milyen eleven és ügyes gyermekek népesítik majd be a dáli tanyaudvart.

Apám szándékai vittek az iskolába, s nagyapám sötét tekintete kísért utamon. Olyan világ tárult elém ezen az úton, amelynek az ízei megkeserítették az addig való paraszt békességet. A melegítő paraszt élmények kísértetekké fagytak és attól kezdve két világ közt hánykolódtam szomjú lélekkel.

Baromi erőlködéssé fajult a forró nyarak munkája és félállati vegetálássá alacsonyodott a meleg gőzt lehelő parasztélet. Amikor pedig meztelen szögességével jelent meg előttem az úr és paraszt mostoha testvérisége, a lázadás forró hevülete buzdult föl bennem: nem, így élni nem lehet és nem méltó emberhez.

Azt hittem akkor, hogy én magam, ruhám és gondolkozásom révén áttörtem a paraszt törvényeket, s nincs más hátra, mint hogy szabad erőkifejtéssel szolgáljam többi paraszt véreim fölszabadulását. Csak amikor tiszta európai tájakra vitt jósorsom, akkor tudtam meg, hogy csalóka képzelődés ez és sem parasztnak lenni, sem parasztállapotból kiemelkedni nem olyan egyszerű, mint ifjúi fantáziám elképzelte.

Nyugati városok utcáin ért el utolsó paraszt élményem, amikor azt hittem már, hogy régen nem vagyok paraszt. Egy rettenetes kéz lerántotta a leplet, ami addig jótékonyan takarta az igazságot. „Paraszt vagy”— égette a fülem dobhártyájára egy kegyetlen istenség, s ez most nem legyökeresedés és biztonságérzés volt, hanem kegyetlen ítélet és elítéltetés, bélyeg: „paraszt vagy”, s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az mind tiltva van előtted. Minden: a tenger és a hegyek szépsége; a mindent ismerés mámora, a mezők és az ég szabad szemlélete, egyszóval minden, amit úgy hívnak, hogy szabadság. Paraszt vagy, lenyűgözött és kipányvázott.

Ezzel a lesújtó élménnyel váltottam meg a jogot igazán arra, hogy tudjam és elmondjam: mit jelent parasztnak lenni. A paraszt és nem paraszt világok

88

határán való istenkísértő küszködések világították meg idilli parasztéletem értelmét és oltották belém az olthatatlan vágyat: nem lenni parasztnak. A paraszt népek közt való bolyongásaim pedig megadták a feleletet arra, hogy hogyan viselik parasztsorsukat azok a milliók, akiknek nem adatott meg az egyszeri lázadás kínja és gyönyörűssége.

Ha én beszélek parasztokról, magamról és magunkról beszélek, s ha érthető a nyelv, amelyen szólok, a civilizált világ fölszínén élő ember számára, elmondhatom életünk rideg titkait a keserült szívünk minden vágyát és, elmondhatom minden panaszunkat a napsütésben élők felé. Könnyen csordul a pohár, amely színültig telt keserűséggel.

Jó, hiszen mi is tudjuk azt, hogy lehet, paraszt módon élni; több az, mint az állat vegetálása. Jól tudjuk, hogy a szigorú törvényű parasztközösség biztos és bölcs formája az együttélésnek, s az ember ember már, ha ilyenben adatott élnie. Nem pillanatonként elviselhetetlen sors, ez, s jobb, mint ínséges proletárnak lenni gazdagok kapujában vagy pincéjében. Azt is tudjuk, hogy a szellem is él félhomályú hajlékainkban, hiszen minden szerszámunkon művi gond nyoma van rajta és hogy mi az, művekkel élni, azt mi tudjuk legjobban

De azt ki mondja meg, hogy miért kell parasztnak lenni akkor is, amikor már van jobb szerszám a föld felhasogatásához, mint lovaink által vont ekénk, s amikor jobb energiaforrás ezer van, mint karunk inai, s amikor városban is lehet élni, nemcsak puszta falukban, vagy elhagyott tanyákon? És arra ki ad feleletet, hogy mért élünk akkor is a szigorú közösség hínárjai között, amikor az ember életének szabadságos szép formái is vannak már a világon? És azért ki kárpótol bennünket valaha, hogy mi akkor is csak szerszámainkra lophatjuk rá szellemünk alkotásait, amikor szerte a világon nagy művek élnek a maguk törvényei szerint s emberek élnek szabadon velük?

Próbáltunk mi már ezerszer fölhágni az élet magasabb grádicsára, de mindannyiszor visszataszított okos vagy oktalan akarat. Csak gyümölcseinket és jobbra való fiainkat fogadták el tőlünk, kit vérének elhullatására, kit fajtájának megtagadására. Ha mi magunk akarunk mindenestől felemelkedni arra a másik életszintre, ezer tőr fogad, s -a bélyegünket hiába próbáljuk lemosni, nem megy és ha menne, újakat igyekeznek ránk festeni, vagy a régit előhívni.

Hány századon keresztül voltunk belenyugvó és dolgos parasztok! Mennyi gabonát és leölni való állatot hordtunk a városok kövére, hogy magunknak csak a férgese maradt és hány millió gyermeket adtunk életre, halálra, hogy csak az árnyékuk jött vissza.

De most már lázadunk: legszebb faluinkban nem születik gyerek: minek, hogy szolga legyen, vagy szabadnak mondott paraszt, amikor mi tudjuk, hogy parasztként élni nem érdemes; népes vidékeinkről ezrek és-milliók kelnek föl a hajósíp szavára és új világ félé hajóznak, ahol, mondják, nincsenek parasztok; legnyomorultabb testvéreink megtagadják a régi isteneket és szektákba verődve, kegyesebb atyákat formálnak a maguk képére, s azokhoz menekülnek eszelős

89

hitükkel; gyermekeiket seregestől adjuk az iskolába, ahol annak a másik életnek a tudományát tanítják, s nem nyugszunk belé, hogy elszakadjanak tőlünk: követeljük, hogy velünk maradjanak és segítsenek bennünket föl a napvilágra. Ám ha kemény és illetlen így a szó, beszélhetek úgy is, mint akinek nem fáj ez a sors — hiszen annyit fájt már, hogy megkeményedett a szív — elmondhatom életünket a fölszíni világ nyelvén is.

Kimondhatom a szót lágyan, könnyen és derülten. Jó ízek futnak össze a szájban, könnyed vágyakozás kél a szívben, s a képzelet idilli tájakat rajzol az enyhülő szemek elé. Széles tetejű faház ül az Alpok oldalán, fehér havasok vetnek rá árnyékot és széjjel előtte levegős völgyek nyílnak. Tehenek legelnek a réten halk szavú kolomppal, s derült és elégedett emberek forgolódnak körülöttük. Végtelen szőnyegként virágmezők borítják a földet és fapapucsos, szótlan emberek babrálnak a töveken. Odébb mezei házakból fehér fejrevalós asszonyok integetnek. Sötétvizű tavak mellett fehérderekú nyírfák hajladoznak, apró barna tehénkék rázzák a felűket a laposan járó nap felé és kastélyos tanyaházakban nagy, szőke emberek szorgoskodnak.

Kimondhatom, a szót keményen és hűvösen, s keleti tájak elevenednek meg rá. Fekete birkák cserkésznek a havasok alatt és subás emberek kukoricakenyeret esznek a fakalyiba előtt. Piros kötős asszonyok dohányleveleket szednek a széles völgyekben, szikkadtarcú emberek meg vízikerekeket hajtanak árkolt veteményföldeken. Ezek is parasztok.

És kimondhatom a szót akart nyugalommal és lázadás nélkül való fájdalommal. Tágas grófi szérűn rongyos koldussereg siratja a termést, gubás részeg emberek pántlikás kocsin mennek követválasztásra, boltíves épület udvarán görnyedve állnak kucsmás öregek és ékes viseletben meddő menyecskék páváskodnak fülledt levegőjű faluk házai között. — Ezek is parasztok.

Akárhogy mondom ki a szót, egy értelem rejtőzik benne mindég a fölszíni világ embere számára: furcsák, idegenek, titokzatosak és nyugtalanítók.

Mindent szeretne kivallani ez az írás: amit én éltem át, amit a magyar parasztság átélt, és amit egyáltalán a paraszt ember és a paraszt társadalom átélt. A vallomás kétfelől szab határt magának. Az egyik oldalon — mivel az egészről akarja lefejteni a titkot — csak általánosat mondhat, olyat, ami a mindennapi jelenségek fölött is érvényes, a másik oldalon pedig — mivel az átélt sorsról akar számot adni — csak az európai parasztról tud érthetőt mondani. Lehet, hogy az ázsiai és afrikai társadalmaknak és civilizációknak is vannak parasztjai, azt azonban csak a idegen szemlélő szemével mondhatja el az európai ember, akkor is, ha paraszt.

Ez hát az írás szándéka: íme a parasztsors úgy, ahogy kérdés és felelet annak az embernek, aki benne él: nekem magamnak, nekünk parasztoknak és nekünk európaiaknak.

90

ERDEI FERENCPARASZTNAK LENNI MOST MÁR NEM LEHET

1. Parasztnak lenni most már nem lehet

A parasztság kultúrának, társadalomnak egyaránt a múlté, akkor is, ha megvan még. Szükségességét és érvényességét régóta elvesztette már azoknak az okoknak az eltűntével, amelyek annak idején létrehozták. Most már csak a saját tehetetlensége és a társadalomvezetés kényelmessége tartja fönn, de így is csak a múlt él benne tovább, jelene már pusztulása és letűnése felé mutat.

Akár ítéljük szépnek és jónak a parasztállapotot, akár nem, azt el kell ismernünk, hogy a fejlődésnek egy fokán érdemes és szükséges rendje volt a társadalomnak. Semmi más nem biztosíthatta oly jól a termelés gyarapodását, városok növekedését és egyáltalán a kultúra nyugodt fejlődését, mint a parasztok megbékélése mostoha sorsukkal.

Napjaink távlatából tekintve vissza a fejlődés menetére, kétség nélkül írhatjuk a parasztok javára az európai kultúra és civilizáció fejlődésének komoly megindulását. Lehetett fejlődés az európai államokban, mert a parasztság megbékélése és sorsába való beletörődése megalapította azt a békét, melyben állandó megszakítás nélkül megindulhatott a munka. Talán az európai népek vérmérsékletén, talán az európai uralkodók államművészetén, talán az európai ember elpusztíthatatlan építővágyán múlott, hogy ez a béke bekövetkezett, mert a gazdasági tényezők hatásaképpen történhetett volna úgyis, hogy soha nem adja meg magát a munkára szorított csoport, hanem állandó harcot folytat a szabadságért s másképpen, mint láncos-fegyveres szolgaságban nem hajlandó dolgozni. Egyszóval parasztnak lenni nem volt kikerülhetetlen szükségesség, s ha mégis parasztokká lettek az európai földművelők ősei, úgy az az ő érdemük, ha békéjük eredményét értéknek és fejlődésnek tartjuk. A másik történeti érdeme a parasztmegoldásnak, hogy ugyanakkor, amikor örökös munkára kötelezett egy csoportot, azt nem kényszeríttette teljesen önmaga megtagadására; hanem engedett neki annyi szabadságot, hogy emberré és kultúrlénnyé művelje magát. Nem csak azért érdem ez, mert a parasztkultúra időálló értékű műveket produkált, hanem azért is, mert emberek nagy tömegei a teljes szolgaság és megalázkodás helyett megmaradhattak emberi méltóságuk és szabadságuk valamelyes birtokában, s ezen a szinten készen állottak arra, hogy bármikor magasabbra tudjanak emelkedni.

A paraszt társadalmi rend szükségességének és viszonylagos értékességének az elismerésénél is továbbmenő történeti megítélés sem juthat máshova, mint hogy most már se nem szűkséges, se nem értékes ez az állapot. A társadalmi élet minden vonalán erre az eredményre jut a tájékozódás, és minden részletjelenség csak megerősíti azt a sommás ítéletet, hogy parasztnak lenni most már nem lehet. Ha értékes volt valaha a fejlődés számára a parasztok megbékélése, úgy ma nem a további megbékélést, hanem parasztságuk fölszámolását követeli a

91

történelem a paraszt ősök ivadékaitól.Amikor még nem állott rendelkezésre más termelőerő, mint az ember karja

és az igavonó állatok izmai s a termelés eljárásai is olyan tökéletlenek voltak, hogy csak nagyszámú munkáskéz állandó munkájával jutott eredményre a termelés, akkor másképpen nem szabadulhatott az ember a termelés nyűgei alól, mint hogy másokat vetett szolgaságra. A parasztszereposztás kikerülhetetlen volt, s ha a fölszabadult emberek és csoportok is produkáltak értékeket s az alávetettek pedig nem süllyedtek egészen állati szintre, akkor még értékesnek is ítélhető. A parasztszereposztás értékes volt s benne a feudalista gazdasági társadalmi rend lényegét kitevő alá-fölérendelődés a legszerencsésebben ölt testet. Az őstermelő-munkás parasztszintre szorult, de egyúttal maga is parasztként bástyázta körül magát: ez a megoldás, fejlődést biztosított fölfelé és védelmet a teljes lealacsonyodás ellen lefelé.

A kapitalista árutermelés idejére azonban minden gyökeresen megváltozott. Nagy termelőenergiákat szabadított föl az ember, hatásos gépeket és termelő eljárásokat talált ki, most már nem parasztmunkás kellett a termeléshez, hanem olyan, akit nem köt semmiféle hagyomány vagy megbékélés, hanem egyszerűen munkaerő s hajlandó és tud is idomulni a gépek törvényeihez. S az önálló paraszt is idegen test ebben a rendben. Itt már nincs értelme annak, hogy valaki termeljen elkötelezettség alapján, itt a piacra termel mindenki, és ha mása nincs, munkaidejét viszi a piacra. Ennek a termelési rendnek nincsen szüksége parasztra, s ha örökségül mégis parasztot kapott, úgy kettőt cselekszik vele: egyfelől kihasználja, másfelől pedig kezébe adja azokat az eszközöket, amelyek által fölszabadíthatja magát.

A kapitalista termelőrend kihasználja a parasztot úgy is, mint munkást, úgy is, mint piaci felet. A parasztmunkás, igénytelenebb és kevesebbet érő, felét, harmadát fizetik neki csak, mint a városi munkásnak, akár ipari, akár mezőgazdasági üzemben. De ha önálló is a paraszt, s eladó és vásárlóként jelenik meg a piacon, akkor is minden ügyletére ráfizet: a termékeiért kevesebbet kap, mint amennyi munkája után járna neki — mert ez a termelőrend az iparnak kedvez —, ha pedig vesz valamit a maga szükségletére, azért magasabb árat kell fizetnie, mint amennyi indokolt lenne. Mindenképpen csak teher ebben a rendben parasztnak lenni, ha munkás, bért kap kevesebbet, ha önálló gazda, az agrárolló metszi le a jövedelmét.

Kihasználja a parasztot a tőkés termelőrend, de ugyanakkor kényszeríti és segíti is, hogy ne legyen paraszt. Egészen új termelőrendet testesít meg s annyit a paraszt is lát belőle, hogy érdemesebb a piacra termelni, mint saját szükségletre. De ennél többet is tapasztal: a gyárak elárasztják minden anyaggal és áruval, amely elől nem lehet kitérni, mert jobban használható és kevesebbért megszerezhető, mintha maga állítaná elő. De még tovább is: olyan szerszámokat, gépeket szállít a parasztnak, amikkel gyorsabban, jobban és kevesebb erővel végezheti a munkáját, mint a maga kézi szerszámaival; végül pedig olyan közlekedési hálózatot teremtett a kapitalista termelés, ami kiemelte

92

elszigeteltségéből a paraszt szállásokat s nem lehet többé kitérni a városokkal való forgalomból.

Sommásan: kellett a paraszt a feudalista gazdasági rendben, de nem kell a kapitalizmus korában.

A társadalom fejlődése sem követett más utat. Kellett a kötött társadalom, amikor a termelés rendje csak mindenféle lekötelezések és jogosítványok révén állhatott fenn. A paraszttársadalom szövevényes szabályrendszere kellett ahhoz, hogy a paraszt békességgel végezze a munkáját és fölötte nyugodtan országolhasson a fölső rend. Nem más volt ez a társadalom, mint a termelőszervezet törvényesítése, rendezése és állandósítása. Értelme és sorsa ugyanaz tehát, ami a hűbéres gazdasági rendé. Kikerülhetetlen volt és nem is a legrosszabb, ami történhetett. A paraszttársadalom kétszeres szabályozottsága olyan biztos medret szabott az egyének életének, hogy azt nem volt nehezebb viselni, mint magát a munkát, amit ez a rend kötelességül szabott. Viszont az ilyen társadalom éppúgy értelmét vesztette a fejlődés során, mint az alapjául szolgáló termelőrend.

A kapitalista termeléshez nem kell semmiféle kötöttség és szövevényes szabályokkal egybetartott társadalom. A tőkés termeléshez tág lehetőségek és szabadság kellenek. Az kell, hogy szabadon csoportosulhassanak az emberek, és minden korlátozás nélkül vállalkozhassanak vagy vállalhassanak munkát. Szabadnak kell tehát lenni a társadalomnak s a csoportosulások sem követhetnek más elvet, mint a szabad választásét. Paraszt nyilván nem soká maradhat fönn az ilyen rendben: az élete csupa elkötelezettség és belülről is csupa megkötöző törvényt ismer, nem csoda, ha nem leli helyét ebben a világban. Abban a pillanatban azonban, amikor termelésében idomul a megváltozott rendhez és hajlandó a piacra termelni, és a piacról fogyasztani, már késznek mutatkozott arra is, hogy társadalmi kötöttségeit feloldozza. Nem is történhet másként: minthogy — ha már egyszer a termelésében megváltozott — társadalmi helyzetében is változnia kell: itt is föl kell szabadulnia.

Egyszerűen nem lehet paraszt egy csoport abban a társadalomban, amelynek minden szabálya és minden összetevője ellene van az efféle kötöttségeknek. Még akkor sem maradhat meg a paraszt, ha a polgári társadalom menteni akarja. Mert hogy mentheti? Iskolában tanítja, hogy jó és érdemes parasztnak lenni, de ugyanott mást is tanít mellette: Amerika fölfedezését, a föld kémiáját, növények és állatok életének titkait, a jog rendszerét, ami együttvéve nagyon elég arra, hogy saját szerepe ellen lázítsa a parasztot. Vagy példát mutatnak a parasztnak. De mit ér az olyan példa, amely csak a szép parasztruházat viselésében jár elől s minden más magatartása ellenkezik a parasztéval. Végül föltarthatatlan a paraszttársadalom széthullása s ez még nagyobb értékű történelmi esemény, mint a keletkezése volt.

Így a parasztkultúra is. Jó ott, ahol más nincsen. Amíg aközött volt a választás, hogy tökéletesen kultúra nélküli szolga vagy kezdetleges kultúrájú paraszt legyen az ember, addig nagyon értékes volt a parasztkultúra. Ahol

93

egyébként állatiasság, vadság és kietlenség tanyázott volna, ott teremtette meg a kultúra biztató kezdeteit. A hűbéres társadalomnak semmiféle eszköze nem volt ahhoz, hogy a vallási nevelésen túl valamilyen kultúrában is részeltesse a parasztot. A legtöbb, ami tőle kitelt, hogy legalább nem állta útját annak, hogy maguk a parasztok teremtsenek kultúrát.

Nyomban alászállt azonban a parasztkultúra értéke, mihelyt úgy fejlődött a társadalom, hogy kultúrjavait mindenkihez eljuttathatták, sőt megvolt ahhoz is a módja, hogy neveléssel egyetlen kultúrterületté alakítson városokat és falukat. Akkor pedig, amikor magasabb kultúra is lehetséges a legelhagyatottabb pusztán is, akkor már nincsen értelme a primitív parasztkultúrának, akármilyen színes legyen is az. Parasztok maguk nem ok nélkül teszik azt, hogy minden parasztkultúrát megtagadnak: a jobb és a magasabb reményében cselekszik s ez a remény tökéletesen alapos. Ha nem vonható komolyan kétségbe, hogy a társadalomnak ma rendelkezésre álló eszközeivel általánosan magas kultúréletet lehet teremteni, akkor semmi nem indokolja, hogy a parasztkultúra fönntartásáért kelljen küzdeni. A parasztkultúra nem elég már, amikor a helyén magasabb is lehetséges, elpusztulása tehát éppannyira indokolt és helyes, mint a megszületése volt.

*Volt egy biztos és megnyugtató tudatunk: jól van így ez a világ, mert nem

lehet másképpen; kell a paraszt, mert nem lehet mindenki úr. Evvel a tudattal tán az idők végezetőig is eléltünk volna. Igaz, nehéz parasztnak lenni, olykor már-már tűrhetetlen is, mégis viseli az ember, ha nem lehet másképpen. Magunk soha nem vetettünk volna véget ennek az állapotnak, mert nem is tudtunk komolyan hinni abban, hogy másképpen is lehet. Minden és mindenki azt bizonyította, hogy nem lehet s néhány szerencsés kivételével parasztnak hal meg az, aki annak született. A magunk erejéből és a magunk szándéka szerint legföljebb arra telt; hogy ahol már nagyon szorongatott volt a helyzet, ott megkötötték magukat s megtagadták a paraszterkölcsöket, de akkor sem gondoltak egy más világra, hanem egyszerűen úgy tettek számvetést, hogy így élni nem érdemes, másképpen nem lehet, legyen hát vége az egésznek.

De mostanában, tőlünk függetlenül, úgy változik a világ, ahogy remélni sem mertük, s a változás, ami a világgal történt, elpusztította sorsunkba belenyugvó, jámbor hitünket.

Hitet nem kaptunk másikat helyébe, magunk pedig csak egyetlen hitet ismertünk s most azt elvesztvén, úgy állunk a világban, mint a fészkéből kiesett madárfiók. Megyünk arra, amerre egy kis út nyílik, s ha eltévedtünk visszafordulni sem tudunk már, mert amit egyszer elhagytunk, attól végképpen menekülni akarunk.

A föld, amely istenünk volt valaha, a szemünk előtt alacsonyodott le tőkévé és termelőeszközzé. De még tőkének is a legmostohább, mert a legfukarabban fizet. Menekülünk tőle, ha lehet s kedvetlenül munkáljuk, ha magához köt.

Megzavarodtunk. Nem érdemes parasztnak lenni, mert mindenki más

94

jobban él. De hát mit csináljunk akkor? Megyünk a magunk esze után: az egyik a földjéből akar gyárat csinálni, a másik egyéb mesterség után néz, a harmadik legalább a fiát menti át becsültebb pályára. De egyben mindnyájan megegyezünk: nem érdemes parasztnak lenni s földművelőnek is csak akkor és ott, ahol méltóképpen megbecsülik.

A társaságainkkal is kételkedésben vagyunk. Milyen jó volt szorosan egybetartozni a falubeliekkel, s tökéletesen együtt élni a családi közösség melegében. Nem voltak az embernek olyanfajta gondjai, hogy kihez forduljon, ha valami baja van, kivel jöjjön össze, ha társaságot kíván, kivel dolgozzék együtt és kire bízza a kis gyermekeit, ha valami dolga akad. Még csak az sem volt vitás, hogy hol és milyen pályát kezdjen az ember, mert ott volt a családi ház s a föld, adott az munkát és pályát. Most vége mindennek. Fölbomlottak paraszt közösségeink s köszönés nélkül megyünk el már egymás mellett. Ám ha jó is visszagondolni a biztonságra és a nyugalomra, mégsem kívánjuk vissza a régi állapotot. Tudjuk, szolgaság jár vele s abból már igazán elég volt. Mindennel leszámoltunk, s ha emlékezünk is olykor, nem kívánjuk a folytatását. Szabadabb társadalom után vágyakozunk, s úgy hagyjuk sorsára a régit, mint levetett és eldobott ruhát.

Sokat dicsérik régi kultúránkat. Mondják, szép volt, különb volt, mint ami a helyére állt. Nekünk abból is elég volt. Nem érezzük a szépségét, és nem tudjuk az igazságát. Mindent egy hitre építettünk s hogy ez a hit megcsalt, most már semmiben nem tudunk hinni, ami arra épült. Könnyű szívvel cseréljük föl a műveinket városiakkal. Nekünk az új a jobb, a különb, mert ez hoz magával szabadabb világot s ennek a reményében könnyű a felejtés és a múlt megtagadása.

Nem mi kezdtük. A világ változott meg körülöttünk, s mi a látottak után megyünk, amikor magunk is megváltozott lélekkel szemléljük a világot. Most már nem kell a paraszt gazdasági rend, sem a társadalom, sem a kultúra és mindenki gyanús előttünk, aki arról beszél, hegy mentsük meg ezeket. Másik világot akarunk és régi hitünk ledőlte a kezes arról, hogy parasztnak lenni most már nem lehet.

2. Akik idegen tájakra futnak

Egy pillanatig sem kérdés, hogy futnak-e parasztok idegen tájakra paraszt keserveik elöl: futnak, egyre többen és egyre messzebbre s ezt egyszerű tényállásként jegyzi föl a történelem. A kérdés az, hogy mi lesz azokkal, akik paraszthazájukat vadidegen világgal cserélték föl. Hogy mi lesz a sorsuk idegen tájakon, az már arra felelet, hogy mi lehet a parasztból, ha más akar lenni, és hogy egyáltalán van-e megoldása a parasztsors emésztő kétségeinek.

Akik egymagukban vagy apró csoportokban hagyják el a süllyedő hajót, azok bizonyosan jó1 menekülnek: nem lesznek többé parasztok. Ám hogy miként viselik az elcserélt idegen sorsot, az egész életükre szóló gondjuk marad.

95

Aki parasztzsellérből városi munkás lesz, akár hazai, akár idegen városban, az csak nyer és fölszabadul. Elhagyja a megkötözött és rideg paraszttársadalmat; a szüntelen munkát, a fukar életet, és a teljes reménytelenséget bármilyen változás iránt, viszont belekerül egy szabadabb társadalomba, ahol a munkának mértéke van, a bér módosabb életet enged s a sok egysorsú ember bizodalmas társaságokba egyesül, és alapos hitet táplál a társadalom átalakítása felől. Aki magatudatlan földtúró volt azelőtt, öntudatos emberré szabadul és azt is tudja már, hogy milyen szerepe van a világban és hitet abban is, hogy meg fog változni egyszer a világ. Nem lel biztos és nyugodt sorsot, aki így cserélt hazát, de tökéletesen új emberré lett: az új világ fölszabadította elfojtott emberségét, s azt hiheti, hogy minden vágya beteljesült. Aki egyszer parasztzsellérből városi munkássá emelkedett, az soha többet vissza nem kívánkozik a falujába, még ha nagyobb nyugalmat ígérne is az elhagyott föld. A parasztkötelékek nyom nélkül föloldódtak, a parasztgondok mind leomlottak s ami baj és kérdés fönnmarad, az már a tőkés termelés munkásának a gondja, amelyre a szívekben és a harcos szándékokban meg van a megoldás akkor is, ha a napokat nyomorúság borítja sötétbe.

Ha szolgának szegődik a paraszt városi urakhoz, vagy községi intézményekhez, akkor is biztos cserét csinál. Kivetette nyakából az összes parasztterheket és megszabott szolgálat ellenében kevesebb gondú életet kap. Nem szabad ember és nem megbecsült, de beletartozik a hatalmasabbak körébe s ezek az ő számára is felelnek a kérdésekre és kijelölik a helyét, ahol állania kell. A parasztgondok itt sem maradnak fönn tovább, és ha az új élet nem is gondtalan, de olyanokkal sem jár, amiket tűrhetetlen lenne viselnie.

Oldatlan marad ellenben a sorsa a magános menekülőnek, ha iskolák révén kerül a városba úrnak vagy polgárnak. Amikor még kevés és szabályszerű fölemelkedést engedett csak a társadalom, akkor sima volt az útja a nemessé emelkedő parasztivadéknak tehetség és szorgalom, de legfőképpen a hűség kimutatása és a királyi pecsétes levél minden akadályt elhárított az útból és többé föl sem merült a parasztmúlt kísértete. Most ellenben, amikor rendkívül nagy számmal és nemeslevél nélkül törekednek magasabb mesterségek és hivatalok után, már gond és megoldatlanság a beolvadás. Annak is, aki befogad és annak is, aki befogadást kér.

Nyugaton és északon nincsen ilyen gond: egységes a társadalom, korlátozás nélkül mindenkinek nyitva áll a fölemelkedés útja, északon pedig még különös aján1ó1evé1 is a paraszti származás. Középen viszont annál nehezebb. A vezetőrend bizalmatlanul és idegenkedve nézi a föltörekvő igyekezetet, és lehetőleg útját állja boldogulásuknak. Keleten pedig, ha könnyű is a fölemelkedés, nehéz és megoldatlan az élet a társadalom felső szintjén is.

Minden ellenállás kevés azonban ahhoz, hogy megakadályozza jelentékeny számú parasztivadék fölemelkedését. Ezzel azonban még nem oldódott meg a sorsuk. Akármilyen szívesen hódolnak is meg a jövevények, arra csak a legritkább esetben számíthatnak, hogy fönntartásnélküli befogadást nyernek.

96

Annál gyakoribb azonban az az eset, hogy se kinn, se benn nem állanak és két világ közt függve nem lelik helyüket. Ahhoz sok parasztterhet hurcolnak magukkal, hogy tökéletesen tudnának hasonulni, ahhoz pedig kevesek, hogy maguk alakítsák át azt az idegen világot. Semmi osztályharcos jellege nincs ennek a betörésnek, még akkor sem, ha a jövevények nagyon sokan vannak és nagyon elégedetlenek. Ki-ki a maga útján igyekszik befogadtatást nyerni, s ha egyszer bevették, akkor már nem is tud a többiekről.

És ha sikerül is a befogadtatás, még mindig történhet baleset. Az élő ősök emlékeztetnek a múltra és az ember maga sem tud nyom nélkül elszakadni. Nem tud mindent elfelejteni, amit őseinek érzékei beszívtak. Hiányzik a szabad mező, sok és értelmetlen képmutatást kell csinálni, s az ideges forgatagú élet nagyon hamar nyüvi az embert. Nagy baj azért nem történik. Nem lesz tökéletesen megnyugtató a kiharcolt úri élet, de annyira jó lesz, hogy komolyan ne kívánkozzék többé vissza parasztnak a szerencsés menekülő.

Egyéni sorsok — akár megoldódnak idegen tájakon, akár megoldatlanul nyomják tovább viselőjét — nem mutatnak utat az egész parasztságnak. Általánosan érvényes megoldást csak ott lelhetnek, ahol tömegesen mozdulnak, és mind közönségesen igyekeznek beleolvadni idegen tájak társadalmába és életformájába. Ha be tudnak olvadni aggály és fönntartás nélkül valamilyen létező és elérhető világba, akkor már meg is van a megoldás. Rátérnek mindnyájan erre az útra és a gyermekeik már nem is tudnak arról, hogy mit jelentett: parasztnak lenni.

Polgári társadalom be tudja olvasztani a parasztot. Nyugaton és északon simán és tökéletesen megtörtént a beolvadás, annyira, hogy csak a név maradt fenn, de ez is új és könnyű ízekkel telt meg. A mesterség is kivetkőzött minden paraszt gátoltságából és nem sokban különbözik már az egyébfajta termeléstől; a lakóhely is átalakult vagy várossá, vagy városokhoz szorosan hozzákötött faluvá, s az ember is legföljebb mezei vagy vidéki ember lett, de különben éppen olyan, mint a városi.

Keleten és középen már nehezebb a helyzet. Nincs kiépült polgári társadalom, amely ilyen egyszerűen bevehetné a parasztot. Ami városias élet kifejlődött, annak megvan a maga baja, nem hogy még a parasztokét is meg tudná oldani. Itt nem olvadhat be tökéletesen a paraszt, mert nincsen hová hasonulnia. A törekvés azonban itt is megvan és itt is azzal az eredménnyel jár, amivel nyugaton és északon.

Mindegy most már, hogy van-e teljes polgári társadalom, amely máris elnyelte a parasztot, vagy csak kialakulóban van és idővel elnyelheti, az a kérdés mindkét esetben fönnmarad, hogy hogyan viseli ezt a parasztság és lel-e tökéletes megoldást az új életformában.

Semmi esetre sem lel. Még ahol teljes gazdagságú polgári társadalom fogadja be, ott is idegenséget érez maga körül, ahol pedig magábanvéve is tökéletlen polgári rend lesz a hazája, ott különösen sok ügye marad megoldatlan.

97

A mezőgazdasági termelés és a mezei élet nem változtatható meg és minden falu sem építhető ki várossá, pedig a polgári társadalom minden mozzanata iparforgalomra és a városok testére szabatott. Ha mind a befogadó társadalom, mind a bebocsátatást kérő paraszt egyértelműen törekednék is a különbözetek csökkentésére, akkor is fönnmarad egész sereg kiegyenlíthetetlen ellentét. Nem olyanok, hogy rövid időre is lehetetlenné tennék a beolvadást és a megnyugvást, hanem olyanok, amik végül is komoly gondokká lépnek elő és megoldást követelnek.

Naponkénti valóságukban olyképpen jelentkeznek ezek az ellentétek, hogy a paraszt — ha régebbi sorsával szemben fölszabadulásnak és fölemelkedésnek érzi is a polgári világot — állandó késségei maradnak fönn, akár munkájában, akár szükségleteinek kielégítésében. Egyszer munkájának és munkája gyümölcseinek lebecsülése vagy leereszkedő dicsérete szaporítja gondjait, máskor egyenesebb és durvább beszéde riasztja meg váratlanul a városiakat, majd az szomorítja el, hogy amit a városi mind helyben kap, azért neki mérföldeket kell utaznia. Végül pedig nem hallgathatja különös gyönyörűséggel azokat a beszédeket, melyekkel a városiak állandóan idegenkednek a falutól és a mezőgazda munkájától, s valóságos szerencsétlenségnek tartják, ha ilyenbe kell számkivettetniök.

A sok ellentét és megoldatlanság az oka, hogy a paraszt, ha ideig-óráig meg is nyugszik a polgári társadalom szabadabb tájain, tökéletes megnyugvást csak akkor nyerhet benne, ha azt a maga képére formálta. Addig pedig éppúgy kívánkozik ki belőle, mint ahogy bejutni kívánkozott.

Vágyakban és törekvésekben mindenütt a nagy keleti parasztországban valóságosan is a szocialista társadalom kínálja a maga világát megoldásul a parasztkérdésekre. A parasztok türelmetlenebbjei és a földtelenek különösen kapnak ennek az új világnak az ígéretén, annál is inkább, mert parasztsorsuk leghitelesebb magyarázatát a szocialista világszemlélet adta.

Ígéret és fölszabadulás a parasztnak az a társadalom, ahol mindenki munkás és a termelőeszközök egyformán illetnek minden munkást, ahol nincsen uralkodó osztály, hanem csak állandó kiválasztás és ellenőrzés alatt álló vezetőcsoport. Kívánatos az a kultúra is, amely nem ismeri a szabad és szeszélyes szárnyalást, hanem a termelés szolgálatában áll s annak eszközeihez és alkalmaihoz tapad. A közösségi erkölcsöt is nagyon jól ismerik a parasztok, s a magukéra ismernek a szocialista közösségekben.

Mégis, parasztok nem tudnak igazi szocialisták lenni, s ha ilyen társadalomban kell élniök, állandó ellenkezéssel juttatják kifejezésre elégedetlenségüket.

Kétféle okuk is van arra, hogy a szocialista társadalomban ne leljenek tökéletes megnyugvást. Az egyik történeti, a másik világszemléleti. Történeti okuk az, hogy a paraszt közösségi és munkástársadalom hosszú időkre megelégeltette velük a rideg fegyelmű és megkötözött életet. A munkás fáradozás és az állandó közösségi fegyelem olyan erővel nehezedett rájuk

98

századokon keresztül, hogy ha valamibe belefáradtak már, az elsősorban a munka és a közösség tűrhetetlen nyomása volt. Amikor föllázadtak paraszt állapotuk ellen, akkor legelőször ez ellen a kettős nyomás ellen lázadtak föl s az a különbség, hogy az egyik urak szolgálatára, a másik a saját társadalmuk javára van, nem feledteti a mindennapi élet hasonló menetét. Mostan, ha kívánnak valamit, az a teljes, a rövid úton való fölszabadulás és az egyén igényeinek kielégítése. Nem azt kívánják minden szocialista jellegű lázadásuk ellenére sem, hogy egyetemlegesen szervezett munkástársadalomba kerüljenek, hanem azt, hogy ki-ki a maga ura legyen azon a földön, amit megmunkált és szabadon boldogulhasson erői szerint. A másik ok az elnyomott és szabadságvágyó ember legmélyebb vágyakozásában gyökeredzik. A paraszt, aki régi kultúrájában csak lopva és megnyomorítva szólaltathatta meg teljes emberségét, és aki hirtelen feltámadt kultúrigényeiben most minden idegen kultúrát mohón tesz magáévá, szívének legmélyebben gyökerezett szándéka szerint teljes kultúrára vágyakozik. Megnyomoríthatták a parasztállapotban eltöltött századok és meg-téveszthették a rázúduló idegen kultúrtermékek, egyoldalúvá mégsem tették, sőt ha primitíven is, de megőrizte ember- és világszemlélete teljességét. A paraszt minden változáson keresztül anyagelvű és szellemhívő, racionalista és ösztönember egyben. Ezt az egységes és teljes emberségét még nem pusztította el semmi, legföljebb, ha megzavarta. Akárhogy igyekeznék is a megértésre, mindvégig értelmetlenül áll szemben minden olyan világszemlélettel, amely dogmatikusan anyagelvű vagy dogmatikusan spiritualista.

Ahol nem szocialista a felszíni társadalom, ott soha nem lesz egész tömegében szocialista harcos a parasztság, mert idegennek érzi a küzdelem célját, s ahol szocialista államban él, ott is szüntelenül polgárias indokokkal ellenkezik az uralkodó rendszerrel és hovatovább ellensége lesz annak. Nemcsak a tőkés paraszt kerül szembe a szocialista társadalommal egy ponton, hanem a dolgozó parasztság is. Egyáltalán nem a tőkés ellenkezéséről van itt szó, hanem a parasztéról, tekintet nélkül arra, hogy gazda vagy földtelen. A tőkés ellenállása a szocializmussal szemben egészen másfajta s nem történeti vagy világszemléleti okokon múlik, hanem egyszerűen gazdaságiakon. Lehet ugyanaz a története a tőkésnek s ugyanaz a városi világ felfogása, akkor is szembehelyezkedik a szocialista munkással, mert ugyanazon javak megosztása vagy megtartása szorítja erre. A paraszt ellenállása más gyökerekből táplálkozik.

A paraszt sohasem lehet nacionalista a szó mai értelmében. Sem az egybetartozó csoport uralmát megvalósító nemzettel, sem a vérségi szálakkal összefüggő fajjal nem érez közösséget. A nemzet alatt él, nem érdekli az, hogy milyen vitákat folytatnak a feje fölött, s ha háborúba szólítja az elmérgesedett ellentét, megy, de nem érti miért, csak azt tudja, hogy menni kell. Fajnak pedig bizonyára a legtisztább vérű, mert állandóan egyhelyben lakván, legkevesebbet keveredett, azonban ezt nem is tudja, vagy ha igen, akkor sem tulajdonit különös fontosságot neki. Egyszerűen valóság számára, amely nem jelent sem

99

követelményt, sem elvet.Nemzetiszocializmust sem csináltak sehol parasztok, s ha már beleszakadt a

nyakuk, nagyon is egykedvűen viselik. Akármilyen magasra is emeli az ilyen társadalom a parasztot, és akármilyen kiváltságokkal igyekszik is kedvében járni, nem jut más eredményre vele, mint a szocializmus. Nemhogy megoldaná a parasztság kérdéseit, hanem még újabb problémákkal tetézi. A paraszt, amikor szigorú közösségekben élt is, csak akkora közösséget ismert és ismert el, ameddig a faluja terjedt. A faj és a mindenható állam mindenek fölött álló uralmát sem fölfogni, sem elviselni nem képes. És különösen nem képes elviselni azt, hogy mikor már nagy igyekezettel lassan kikecmergett egy megkötött szerepből, újra hasonló állapotba szorítsák vissza. Nagyon jól érzik a parasztok, hogy a sok szép szó a nagy hivatásról ugyanolyan beszéd, mint amit az Istentől rendelt állapot türelmes viseléséről hallottak. A nemzetiszocialista társadalom parasztjai még jobban tudnak ellenkezni, mint a szocialista államéi. Megszegik a szövevényes törvényeket, ahol csak tehetik és a nagy hevességgel zajló népközösségi életnek ők a leglassúbb és legkételkedőbb elemei.

Egyik idegen táj és egyik elérhető társadalomrendszer sem oldja meg a parasztsors csomóit, egyben sem lelnek tökéletes megnyugvást. Akárhova fut is az ember, csak kétséget talál mindenütt, s ha egyik-egyik ki is segíti paraszt alávetettségéből, olyan magaslatra egyik sem juttatja, ahol a keservesen megelégelt sors helyébe a végtelen fejlődés kilátásait kapná.

Amikor már elég volt a parasztvilág nehéz levegőjéből, akkor futna az ember akárhova, csak azt ne viselje tovább, amit eddig viselt, hol nehezebben, hol beletörődve. Mindenki fut itten a keserves élet elől, s aki csak teheti, egymagában igyekezik elmenekülni, és sorsára hagyja a többieket.

A magános futókat nem ítéljük el nagyon. Az apa úgy adja magasabb iskolába a gyermekét, hogy ne legyen többé paraszt. Ne keserves verejtékkel és ne lenézetten keresse a kenyerét és ne az első vonalban érje a puskagolyó, ha háborúba viszik. Nem beszélünk itt köteles szolidaritásról, és ha valaki ilyet érez magában, s nem tud egyedül elszakadni, azt csodálkozással nézik a többiek, és nehezen hiszik el, hogy ép ésszel cselekszik.

Ám ha valaki így menekül el, százszor visszasír az még, ha van benne lélek. Az idegen világ, naponként sérti és bántja paraszt érzékeit, és sokszor kell arra gondolnia, hogy tán jobb is lett volna úgy, ha nem fut el többi sorstársaitól. A parasztból lett író száján így buggyant ki ez a keserves érzés: „Mire vihetnéd a mi tülekvő, marakvó, egymás hegyin hátán gázoló úrifalkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is — rongyos lenne a cipőd és elsápadnál a szíved gyökeréig, amikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket és beálltál úrnak…”

100

És akik úgy futottak el közülünk, hogy látó szemmel látják is a világ rendjét, és okát is tudják keserveinknek, azok alábbhagyják a magános futást és a közös szabaduláson fáradnak szívvel és elmével.

Úgy kezdi mindegyikünk, hogy a megvilágosodás gyönyörűségével szívja be az osztályharcos tanítás igéit, és boldogan keresi a maga helyét és paraszt fajtája helyét ebben a világban. Abban a világban, amit az új ige korhol és pusztítani akar, meg is találja. Minden érzett keservének okát és magyarázatát leli az okos beszédekben, azonban ha azt keresi, amelyik után vágyakozik, úgy kétségek támadnak a szívében, és nem leli az áhított országot. Lát és meggyőződik, emberséges indulatokra készteti magát, mégis elhagyja a hit, és elégedetlenül ejti ki kezéből a már-már megragadott szabad világ nyitját.

Ha fordulnak az idők és a hús-vér népközösségi eszméje kínálja magát az elszármazott parasztnak, akkor ez gyújt vérmes reményeket a könnyebben hajló szívében.

Te vagy a tiszta faj és te vagy a tartóoszlopa minden társadalomnak, tebelőled újulhat meg a világ és a romlott erkölcsök között te őrizted meg a jóságot, szépséget és a tisztaságot…úgy szólnak ezek az igék; mintha parasztok szabadítására küldötte volna az istenség. Ám ha beleveti magát a paraszt a jótékonyan kavargó ködbe, éppúgy föltámadnak a kétségei, mint ahol a valóságok szigorú sarkai vették körül. Nem tud hinni akkor sem, ha egyenesen az ő dicsőítésére kelleti is magát ez a világ. Kesernyésen fordul ki az ige a szájából, és ha tiszta emberséget hordoz magában, új tájak felé húzza a szíve.

Valami azért mindent átélt vagy átérzett rendből lerakódik a szívünkbe és úgy építi világunkat, mint a zajló folyóba lerakódó iszap. Ha meg is tagadjuk a parasztsorsot és menekülünk is belőle, mint az égő házból, mégis megőrizzük egyszerűnek mondott épségünket. Ösztöneink maradnak és olyan érzékeink, amik rögtön tudatják, ha eltévelyedtünk, vagy méltatlan célokra adtuk magunkat. Ha nem is vesz be mindenestül a polgári világ és mi sem adjuk magunkat egészen, annyi kipusztíthatatlanul befészkeli magát a szívünkbe, hogy a szabadság és az egymagában is érvényesen megálló ember az el nem pusztítható értékek világába tartozik, s másként, mint így nem érdemes élni. Ha meg is riasztanak bennünket a rideg proletár igék, ha egyszer kóstoltuk az ízüket, ki nem mossa a szánkból ezer más íz sem. Hogy az ember mind egyforma jogú és hogy nem élhet magában, csak uralom nélkül való társaságban, azt mi tudjuk legjobban, mert mi éltünk igazán hatalom alatt és mi valósítottunk meg igazán hatalom nélkül való társaságokat a saját körünkön belül. És ha nem is kábít el bennünket fajtánk tulajdon íze, ha nem is hisszük el, hogy csak egy hús és egy vér formálhat szoros társaságot, és ha nem tudunk lemondani arról a szabadságról, amit oly buzgón kívánunk; azt mi tudjuk legjobban, hogy nincs embereknek társadalma úgy, hogy ne kösse őket össze valami a közös táplálékon túl, és hogy ezt a kört sajátjaként kell éreznie az embernek, s úgy védeni, mint ahogy a két szemevilágát védi az ember, aki élni és látni akar.

101

3. Akik paraszországot akarnak

Amelyik országban kínál valami megoldást a társadalom, ott elfogadja a parasztság, ha idegen és csak félig-meddig megnyugtató is. Ott azonban, ahol semmi ilyen kiút nem kínálkozik s a múltból itt maradt úr-paraszt osztatú társadalom nem képes már semmi fejlődésre, ott parasztországról képzelődnek a parasztok: politikai törekvéseikben olyan paraszttársadalmat tartanak szem előtt, amely megszabadul ugyan terheitől, de parasztelveit nem adja föl.

A vágy és törekvés tökéletesen indokolt. Ha a parasztság fejlődési válságában egymásután minden fölemelkedési formát kipróbálhatna, az idegenelvű rendszerekkel való elégedetlenkedés után akkor is eljutna a parasztelvekkel fölépített szabad társadalom kívánságáig. Ott pedig, ahol nem is áll rendelkezésükre semmi meglevő rendszer, igazán nem akarhatnak mást, mint a saját képzeletük szerint való birodalmat.

Kelet és Közép parasztsága nevezetes politikai mozgalmakkal jelentkezett a háború utáni időben s mindegyik politikai erővel tudta alátámasztani követeléseit. A horvát Radics, a bulgár Stambuliisky, a lengyel Witos és a magyar Nagyatádi Szabó jelentékeny tömegekkel léptek föl s követeléseik nem abban merültek ki, hogy a parasztsors enyhítését vagy a parasztok polgáriasítását kívánták volna, hanem helyet követeltek a parasztság számára országaik igazgatásában és végsőleg egy parasztelvű ország fölépítése volt a szívük igazi vágya. Egyikük közelebb állott a szocializmushoz, másikuk távolabb, de mind szigorúan osztálytudatos és osztályharcos politikát folytatott, — ha ugyan lehet a parasztságot képletesen osztálynak nevezni. Tökéletesen szembefordultak a fölöttük uralkodó politikával és akár idegen nemzet uralkodott rajtuk, akár saját népükbeli, egyforma hévvel törekedtek országuk átalakítására és parasztságuk fölszabadítására. Kevésbé tisztázott célokkal és kevésbé átütő erejű vezetőkkel hasonló parasztmozgalom támadt Romániában is, s volt olyan történelmi pillanat, amikor az egész közép- és keleti parasztság egységes parasztpolitikát folytatott s egyformán közel volt ahhoz, hogy valóban paraszturalmat és parasztországot teremtsen.

Ma már mindezek a mozgalmak lelohadtak, a parasztvezérek elhaltak vagy számkivetésben élnek s mozgalmuk mindenütt visszaesett. Egyik helyt fegyveres erő verte le, másik helyt alkotmányos politikai harc szorította vissza, ismét másutt idegen nemzet uralma nyomta el s végül olyan ország is volt, ahol okos politika békítette meg a parasztmozgalmat.

A valóságos és politikai erőkre támaszkodó parasztmozgalmak ekképpen visszaestek, azonban a politikai eszmék, amik bennük kifejeződtek s a társadalmi törekvések, amik mögöttük föltámadtak, változatlanul élnek ma is.

Mind földművelőországok azok, ahol ilyen parasztpolitika keletkezett, nem kivihetetlen gazdasági programja tehát a parasztország építőinek, hogy az ország gazdasági szerkezete mezőgazdasági üzemekben, közelebbről parasztüzemeken nyugodjék. Minden irányítást és ellenőrzést a mezőgazdaság

102

kezébe akartak juttatni, olyan forgalmi szervezetet terveztek, amely tökéletesen megszünteti a mezőgazdaság alárendeltségét. Ideáljuk a kisegységek szabad szervezete. Parasztgazdaságok és egyéb kisegységek szövetkezése révén igyekeztek megvalósítani a termelés és a fogyasztás irányítását éppúgy, mint az egyes termelési ágak érdekvédelmét és a többiekkel való együttműködését. Antikapitalisták voltak kivétel nélkül e paraszt mozgalmak vezetői és ellenkezésükben nemcsak az fejeződött ki, hogy a tőke kizárólagos uralma és vezető szerepe ellen tiltakoznak, hanem az is, hogy az ipari és pénztőke elsőbbségét s vele az ipari termelés és a kereskedelem fölényét vonták kétségbe, illetve akarták megszüntetni. A gazdasági szabadság eszméje vezette a paraszt gazdasági rend szervezőit, de nem azé a gazdasági szabadságé, amely a tulajdon kiváltságait s a gyöngék elnyomását szentesíti, hanem azé, amely nem tűri idegen akarat beavatkozását a dolgozók szervezeteibe, hanem a szervezkedés szabadságának megőrzésével a gazdasági önrendelkezést igyekszik megvalósítani. Jó paraszterkölcsökhöz híven a munka és a mezőgazdasági termelés teljes becsületét írta zászlójára a paraszt gazdaságpolitika s érvényesülésével a mezőgazdasági termelés elsőbbségét és a munka mindenekfölött való értékét valósította volna meg.

Parasztország társadalma olyannak indult, mint a régi parasztrend, megszabadítva egy felette uralkodó rend nyomásától. A parasztpolitika városellenes. A százados városi uralom után most a falu és a tanya uralmát akarta megvalósítani, s a társadalomvezetést parasztkezekbe venni. Kíméletlen energiával tört minden úri kiváltság és tőkés polgári előny ellen. Dolgozó társadalomnak indult és csak a dolgozók rétegeződését ismerte el. Ahol kifejlésre juthatott, mindenütt radikális földreformot valósított meg s a termelőeszközök tulajdonába úgy juttatta a munkásokat, hogy kezükbe adta a megfelelő darab földet. Ugyancsak mindenütt — ahol csak állandósulhatott — eltörölte az úri kiváltságok minden fajtáját. Az apró egységeket igyekezett menteni s a falu és a tanya társadalmát akarta védeni és magasabb szintre emelni. Semmi érzéke nem volt a birodalmi nacionalizmus iránt, de hallatlan erőfeszítésekre volt képes a népszabadság érdekében. Ha ország lehetett volna e törekvésekből, annak a társadalma ugyancsak különbözött volna minden polgári és szocialista vagy nacionalista rendszertől. Népi társadalom lett volna, amely apró egységek szabad társulásán épül s a paraszttörvények újjáélesztett uralma alatt folyt volna az élete.

A parasztország kultúrája népi kultúra formájában élt a mozgalom vezetőinek lelkében: úgy képzelték, hogy a parasztkultúra minden művét magasabb szintre lehet és kell emelni, s akkor tökéletesebben valósítja meg az ember teljességét. Hagyománytisztelőnek indult ez a kultúra és az a törekvés fűtötte, hogy a paraszthagyományokból minden új szükségletnek megfelelő megoldást kifejlesszen, amit a megváltozott élet csak megkövetel.

Gazdaság, társadalom és kultúra egyformán ködös elképzelés formájában vezette a sajátosan parasztpolitikát, azonban nem jutott odáig sehol, hogy a

103

megvalósítás útján eleven példákkal mutassa meg, hogyan lehet parasztelvekkel nem parasztéletet is berendezni. De függetlenül is attól, hogy sikerültek-e, anélkül is egyértelműen azt az igényt fejezték ki, hogy kell lennie olyan megoldásnak, amely megszabadul a régi parasztvilág primitívségétől, de ugyanakkor nem téved a fölszíni világ egyoldalságaiban sem. Hogy paraszt-egyoldalúságba tévedt volna, a parasztok előtt észrevétlenül maradhatott s akkor is, ha észrevevődik, sokkal kevésbé nyugtalanította a parasztságot, mint azok az idegen egyoldalúságok, amelyek a mások vezette társadalomban eléjük tornyosultak.

Fölvethető a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán ilyenféle modern paraszttársadalom, amikor a parasztság minden törvénye akkor is a múlté, ha érvényben van még. A legszélsőbb lehetőségek határait véve tekintetbe, bizonyára lehetséges, de hogy egyenrangúan állhasson fönn a többi európai társadalomrendszerek mellett és nem barbár tartományként, ahhoz meg kell oldania a paraszttársadalomnak a maga ellentétein kívül mindazokat az ellentéteket is, amelyek a többi társadalomrendszerekben ma oly feszülően benne vannak. Szóval: ha lehet modern paraszttársadalom, az csak nagyszabású és a teljesség igényével föllépő kísérlet lehet, mert különben primitívséget és visszaesést jelent és ennek sem parasztok számára, sem pedig mások előtt nincsen értelme.

*Szép és lelkesítő, ha egy parasztország reménységén tűnődhetünk. Úgy

buzdulnak föl szíveink ilyen terveken, mint ahogy a rügy nyílik ki az első tavaszi napsugár melegére. Annyi századokon keresztül volt nehéz a föld alatt parasztnak lenni s olyan kevés a reménysége annak, hogy idegen világokban jól érezze magát az, aki egyszer paraszt volt, hogy utolsó menedékképen ragadja meg a parasztfantázia a parasztország vágyát.

Lelkesedésünk mélyről jövő és őszinte. Mert minden meghasonlásunkban és minden ellenkezésünkben, amelyet parasztsorsunk ellen fordítunk, benne van az a fönntartás, hogy nem mindenestől akarunk kifordulni magunkból, hanem csak a terheinktől és a nyűgeinktől akarunk szabadulni. Nem akarunk kicserélődni, csak fölszabadulni szeretnénk. Már pedig ha idegen tájak világában keressük a jobb sorsot, akkor magunkat kell kicserélni s ezt sem tökéletesen, sem fájdalom nélkül nem tudjuk megtenni soha. De amikor egy parasztország lehetősége merül föl, azt úgy gondolja el az ember, hogy ott minden úgy lesz, ahogy a legegyszerűbb, legjobb és legkívánatosabb. Nem kell megváltoznunk, és mégis szabadon emelkedhetünk arra a magasságra, ahova erőink engednek.

Ám ez a szép reménység és lelkes bizakodás csak az első fölhevülésben zavartalan és azok közt a sorstársaink között él, akik éppen benne vannak egy ilyen mozgalomban. Ha továbbgondoljuk a dolgot, vagy ha odáig jutunk, hogy eleven valóságokká kell testesíteni elképzeléseinket, akkor elfog a kétség: hátha

104

kevesebbre juthatunk ezen az úton, mintha kissé idegen, de kipróbált világba való beolvadással igyekszünk megoldani oldatlan ügyeinket?

Ki tud ma hinni abban, hogy parasztfajta gazdasági rend többre képes és jobban megfelel az embernek, mint akár a kapitalista, akár a szocialista? Ki meri állítani, hogy az őstermelés az első minden más termelési ág előtt? — Könnyű elgondolni jobbat annál, ami van, és amit egy idegen világ ígér, de nagyon nehéz minden láthatóval szemben hinni is benne.

Nem lehet eloszlatni azokat a kétségeket sem, amik a paraszttársadalom rendjével szemben föltámadnak. Könnyű mondani, hogy a falut föl kell szabadítani a város uralma alól — azonban senki sem kívánkozik jobban a városba, mint a parasztok abban a pillanatban, amikor egy csöppet is ráeszmélnek állapotukra. Sokat várunk attól a társadalomtól, amely megnyugvást adhat nekünk, hiszen olyan keveset kaptunk eddig, de nagy kérdés, hogy parasztelveink megtartásával teljesülhet-e ez a várakozásunk.

Kérdés az is, hogy parasztkultúránk minden íze nincs e annyira egy szoros és alávetett helyzethez kötve, hogy attól elszakítva már nem is lehet eleven? Már pedig ha csak avval a paraszthelyzettel jár együtt, amiben eddig volt részünk, akkor mindent akarunk inkább, mint ilyet föltámasztani vagy tovább éltetni.

Íme, ilyen a mi hitünk,Minden okunk megvan arra, hogy ne olvadjunk bele nyom nélkül a

fölkínálkozó vagy nyakunkba szakadó idegen világokba, de arra is jó okunk van, hogy az elképzelhető parasztországgal szemben kétségeket tápláljunk. Van-e hát egyáltalán megoldás a számunkra, — méltán merülhet föl a kérdés. Nyilvánvalóan van. Csakhogy nekünk azonfölül, amikkel társadalmunk fölső szintjének is meg kell birkóznia, még külön parasztkérdéseket is meg kell oldanunk. Egy bizonyos, senki más helyettünk nem fogja megoldani, tehát, ha akarjuk, ha nem, hinnünk kell a magunk erejében.

Az ember mégis hisz

Voltam úgy paraszt, hogy halvány reményem sem volt a fölszabadulásra vagy az elmenekülésre. Született ösztönök, vagy látott idegen világok a szabad és a méltó emberség vágyát oltották szívembe s minden, ami paraszt világomban körülvett, lázítóan az ellenkezője volt ennek: meg kellett tagadnom ezt a világot.

Voltam úgy paraszt, hogy a menekülés útjára bocsátott apám s csak azt az óhajtását küldte utánam ki nem mondott szavakkal, hogy ne legyek hűtelen és térjek vissza, ha szükség és alkalom lesz rá. Minden sejtemben vittem a paraszt terheket, de szomjas emberséggel nyíltam ki a szabadabb világ tudománya előtt. Tárult az út, hogy tagadjam meg paraszt véreimet és higgyem el, hogy nekem lehet a hátukra emelkedni, de nekik ott kell maradni, ahol vannak, mert ez az Isten és az ember legbölcsebb törvénye. Fölgyújtottam ezt a hidat magam előtt

105

és nem menekültem.Voltam úgy paraszt, hogy beomlott lélekkel futottam a lázadók táborába és

az ő lázadó beszédjeikben kerestem a sorsunk nyitját és a szabadulás törvényeit. Elkapott a harci hevület és tagadásukban a magam tagadását ismertem föl s azt hittem, hogy azt a világot akarják, ami az én szívemben él. A harc meddősége és a vágyak kietlensége megállított ezen az úton.

Tagadtam a parasztsorsot, nem menekültem a kínált úton és nem fogadtam a legbölcsebbnek látszó lázadás támaszát, de az embereket, akik parasztok, sohasem tagadtam meg. Unszoltak és elvárták tőlem, hogy fussak és elszaggatva a tenger szálakat, belőlem legalább legyen szabad ember. Ők viszont sokszor elhagytak. Amikor azt hittem, hogy igyekvő véreimmel együttesen teszünk egy lépést fölfelé, akkor fordultak el tőlem, amikor legközelebb voltunk a pillanathoz, mert okos urak többet ígértek és a szándékomat nagyon veszedelmesnek látták.

Mégis hiszek. Tagadom a parasztsorsot és hiszek az emberben, aki paraszt.Nem szabad parasztnak maradni. Kevés és méltatlan ez a sors, akkor,

amikor út nyílik rá, hogy más legyen belőle, és minden vágy megvan arra, hogy kövesse is az ember ezt az utat. Akkor sem szabad parasztnak lenni, ha azt mondják, hogy ez a legigazabb állapot a világon, és akkor sem, ha azt akarják elhitetni, hogy nem lehet másképpen ez a világ.

Nem szabad menekülni. A futás sem a menekülőn, sem az elhagyotton nem segít soha. Feszüljön csak a tagadás és buzogjon csak a vér, emelkedésre így lesz majd elég erő valaha.

Nem lehet parasztországot építeni. Ha egyszer paraszt egy ország, akkor ott épp olyan naptalan az ég, mintha fölötte volna egy másik, amelyik elveszi tőle a fényt. Az építés és a szabadság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt.

De hiszek az emberben, aki paraszt. Hiszem, hogy paraszt emberekkel lehet országot építeni. A lázadások szüntelen sora megtanított arra, hogy ok van itt a tagadásra és ugyanezek az okok a hitnek is elég támasztékai. Hiszem azt, hogy az az emberfajta, amely épség(ben) kibírta a sötétben lappangás századait, képes arra is, hogy romlatlan ösztönnel építsen akkor is, ha napvilágra kerül.

Amikor fölsőiskolás koromban gyakorta együtt szorgoskodtam apámmal a mezei munkában, urak és parasztok egyformán megütközve kérdezték tőlem:

— Mi akarsz hát lenni tulajdonképpen?— Én nem akarok úr lenni - tagadtam és állítottam akképpen.— Szóval paraszt — vették tudomásul a kérdezők és értetlenül mentek

tovább.Akkor nem értettem még: a világot tagadtam, amely úr és paraszt, s

embernek törekedtem, aki túl van ezeken.

Erdei Ferenc

106

107

ANDORKA RUDOLF:VÁROS ÉS FALU

Az elsősorban foglalkozáson alapuló osztályokon és rétegeken kívül az egyenlőtlenség lényeges tényezője az egyén és a család lakóhelye is. A kedvező feltételekkel rendelkező lakóhelyen ugyanis nagyobb a munkahelykínálat, magasabb jövedelmeket lehet elérni, jobbak a lakásviszonyok, kellemesebb a művi és a természetes lakókörnyezet, jobb a kereskedelmi ellátás több és jobb iskola és egészségügyi intézmény van a közelben, jobbak a közlekedési viszonyok stb. Azonos társadalmi rétegbe tartozók között tehát nagy különbségeket találhatunk aszerint, hogy hol laknak.

A lakóhelyek legegyszerűbb megkülönböztetése a városok és a községek vagy falvak szétválasztása. Ezt az egyszerű megkülönböztetést követve alakult ki külön a városszociológia és külön a faluszociológia. Valójában azonban nemcsak e két településkategóriát lehet megkülönböztetni, hanem a városokon belül is sok – eltérő életkörülményeket nyújtó – kategória van, a világvárosoktól a kisvárosokig, hasonlóképpen a falvakon belül a városközeli fejlődő falvak, az üdülőtelepülések és az elmaradott és hanyatló községek között Emellett a városokon belül is igen nagy különbségek fordulnak elő a különböző városrészek között.

Alapfogalmak Város és község

A város és a község fogalma teljesen egyértelműnek tűnhet, hiszen városnak szokás nevezni azokat a településeket, amelyeknek városi államigazgatási rangjuk van, községeknek vagy falunak pedig azokat, amelyeknek rangja községi. Rögtön belátjuk azonban, hogy ez a definíció nem felel meg teljesen a tudományos elemzés céljainak, mert országonként nagyon eltérő az, hogy milyen településeknek van városi rangja, továbbá Magyarországon is időről időre városi rangot kapnak egyes községek (a múltban az is előfordult, hogy a korábban városi rangú települések elvesztették a város rangot és községnek minősültek).

Ezért az urbanizáció szintjét és ütemét sem nemzetközi összehasonlításban, sem hosszú távú hazai vizsgálatokban nem szabad egyszerűen a városi rangú településeken élő népesség arányával mérni.

Nem sokkal jobb a település népességszámának kritériumként való felhasználása sem a város vagy a község definiálásánál. Azt mondhatjuk, hogy az egymilliónál nagyobb lakosságú települések valóban „metropolisok", a 100 ezren felüli népességűek „nagyvárosok", a 20-100 ezer lakosúak „középvárosok", és megvonhatjuk 5 ezer lakosnál a „kisvárosok" és „községek" határát. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy 5000-nél kisebb népességű települések is lehetnek városias, több tízezres települések pedig falusias jellegűek. Az

108

utóbbi fajta óriásfalvak éppen hazánkban fordulnak elő. Várossá nyilvánítása előtt Érd volt a „legnagyobb falu" Európában, és Érd városának ma is számos falusias jellemzője van.

A szociológiában azonban ennél lényegesen finomabb város- és falufogalmakat használunk.

Az egyik ilyen definíció szerint város az a település, amelynek lakossága és környezete, a környező falvak számára bizonyos központi funkciókat lát el, tehát ahol szaküzletek vannak, specializált orvosi ellátást lehet igénybe venni, ahol magasabb szintű iskolák vannak (gondoljunk arra, mennyire fontos egy-egy város számára, hogy valamilyen felsőoktatási intézmény legyen benne, hiszen akkor válik igazán nagyvárossá, ha egyeteme van), ahol művelődési intézmények működnek (nagyobb könyvtár, színház). Ezek a települések többnyire környékük államigazgatási központjai is.

A másik definíció ennél is mélyebbre megy, és azt emeli ki, hogy a városok lakossága minden szempontból (foglalkozás, műveltség, életszínvonal, gondolkodás szempontjából) heterogénebb, ezért az emberi kapcsolatok személytelenebbek, a szomszédság, sőt a család szerepe is meggyengül, ezért gyengébb az egyén viselkedésének társadalmi kontrollja, gyakoribb a deviáns viselkedés. Ezzel szemben a falut a társadalmi kapcsolatok szorosabb volta, a hagyományosabb gondolkodás, a társadalmi normákhoz való nagyobb fokú alkalmazkodás, általában a nyugodtabb életmód jellemzi.

Egyéb formák

A településszociológia használja az agglomeráció fogalmát. Azokat a községeket és kisebb városokat, amelyeknek lakossága szoros és mindennapos kapcsolatban áll a nagyvárossal, például ahonnan sokan ingáznak naponta a nagyvárosba, nevezzük a nagyváros agglomerációjának.

A magyar településhálózat vizsgálatánál különleges típusként szokás megkülönböztetni a tanyákat. Tanyának nevezték a magyar szakirodalomban a falvak és városok zárt beépítésű részén kívül fekvő, egyedül álló vagy csak kevés lakóépületből álló településeket és a hozzájuk tartozó gazdasági épületeket, amelyeknek lakói mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak.

A magyar hivatalos statisztikában a tanyákra vonatkozó adatokat nem találunk, hanem helyette az úgynevezett külterületi lakott hely kategóriája szerepel. Ez nemcsak a tanyákat, hanem mindenféle, a belterületeken kívül fekvő lakott helyeket magában foglal: például a bakterházakat, üdülőket stb. is.

Urbanizáció, városodás, városiasodás

A nemzetközi szociológiai szaknyelvben használt urbanizációfogalomnak két magyar fordítása lehetséges: városodás és városiasodás. Érdemes e két

109

szakkifejezést megtartani, mert az urbanizáció két különálló oldalát nevezik meg.

Városodásnak nevezi a magyar szakirodalom azt a tendenciát, hogy a városi népesség aránya nő. Ettől szokás megkülönböztetni a városiasodás fogalmát. Ezen azt értik, hogy a települések városias jellege emelkedik, például nő az emeletes épületek, a kemény burkolatú utak aránya, javul a kereskedelmi ellátás stb.

Szuburbanizáció, szegregáció, slum, invázió, szukcesszió, filtráció

Szuburbanizációnak nevezzük azt az újabb tendenciát, amikor a városok központi részeiben lakó népesség száma fogy, viszont a városok külső „kertes" kerületeinek népessége vagy a városhatáron túl elhelyezkedő kertes-családiházas területek népessége nő.

Szegregációnak nevezzük azt a jelenséget, ha egy-egy településen belül a különböző társadalmi rétegek, etnikai csoportok stb. lakóhelye erősen elkülönül egymástól. A szegregáció sokszor együtt jár a jövedelmi viszonyok és a települési infrastruktúra lényeges egyenlőtlenségeivel.

Az angol slum kifejezést használja a magyar szakirodalom is a városok, elsősorban nagyvárosok fizikailag leromlott állapotú és szegények által lakott városrészeinek megnevezésére. Használhatnánk a nyomornegyed elnevezést is, ez azonban lényegesen elítélőbben hangzik, mint a semlegesebb slum kifejezés.

Inváziónak nevezik a szociológiában azt a jelenséget, amikor egy településrészbe, városi kerületbe a korábbi népességtől eltérő népesség költözik be, és amikor a korábban szokásos tevékenységek, például a kiskereskedelem mellé újabb tevékenységfajták települnek, például nagy áruházakat építenek a környéken.

Szukcessziónak nevezzük, amikor egyrészt az invázió, másrészt a korábbi lakosság és tevékenységek kiköltözése következtében a településrész lakosságának és gazdasági tevékenységeinek összetétele megváltozik, kicserélődik.

A szukcesszióval rokon fogalom a lakásszociológiában használatos filtráció. Ezen azt értik, hogy az idők folyamán a lakások lakói kicserélődnek, azaz a lakásokba egyre szegényebb rétegek költöznek be, míg a korábbi lakók fokozatosan nagyobb és jobb minőségű lakásokba költöznek. A lakások tehát mintegy „lefelé", a lakók pedig „fölfelé" mozognak a társadalmi, illetve a lakásstruktúrában. A jó minőségű lakások építése elősegíti a filtrációt, ebben az esetben a legszegényebb családok a lakások nagyság és minőség szerinti hierarchikus struktúrájának az alsó lépcsőfokára lépnek. Ha viszont olcsó bérházakat építenek a legszegényebb réteg számára, „luxus"-lakások pedig nem épülnek, akkor mindenki „marad a helyén", nincs filtráció.

110

A városok és községek vizsgálatához hasonló kérdések merülnek fel a földrajzi régiók vizsgálatánál is: egyes régiók kedvezőbb helyzetben vannak, mint más régiók, eltér a régiók népességének összetétele, másfajta tevékenységek összpontosulnak az egyes régiókban, és nem utolsósorban ennek következtében egyes régiók az országos átlagnál gyorsabban fejlődnek, más régiók viszont az országos átlaghoz képest, némelykor pedig abszolút értelemben is hanyatlanak.

Módszerek

Az alapvető társadalomstatisztikai adatok, különösképpen a népszámlálási adatok régóta rendelkezésre állnak város-község (többnyire Budapest - vidéki városok - községek) bontásban. A különböző időpontokra vonatkozó adatok összehasonlításakor azonban nem szabad elfelejteni, hogy minden időpontban az akkor érvényes államigazgatási beosztás szerint közölték az adatokat, tehát különböző időpontokban más-más települések szerepelnek a város és a falu kategóriáiban. (Egyre több település került át a községek közül a városok közé.) A népszámlálási kötetekben találhatunk adatokat a külterületekről is. A kötetek egy része közli a város-község részletezésű adatokat az adott időszak államigazgatási beosztása szerint visszamenőleg is.

Finomabb elemzéseket tesz lehetővé a települések (esetleg külön a városok és külön a községek) népességszám szerinti kategorizálása. Különösképpen arra kell felhívni a figyelmet, hogy a kis lakosságú - ezer-kétezernél kevesebb lakosú - községek általában minden tekintetben lényegesen hátrányosabb helyzetben vannak, mint a nagyobb községek.

Egyszerűbb megoldás, ha a városokat valamilyen kritérium alapján két vagy több kategóriára osztjuk fel. Ilyen volt régebben a négy, később öt úgynevezett megyei város (Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged, később Győr) megkülönböztetése a többi várostól, mert ez a négy, illetve öt város Budapest után a legnagyobb és legvárosiasabb települések. Ez az öt város emellett egy-egy nagyobb régió központja is. Meghúzhatjuk a választóvonalat a városok két kategóriája között úgy is, hogy a megyeszékhelyeket és a nem megyeszékhely városokat választjuk szét azzal a megfontolással, hogy a megyeszékhelyeken több városi funkció összpontosul. A községek között nehezebb ilyen egyértelmű kritérium alapján különbséget tenni. Időről időre készülnek olyan összeállítások, amelyek meghatározzák, hogy mely községek vagy kisrégiók különösen elmaradottak és szorulnak ezért speciális költségvetési támogatásra. Az e kategóriába tartozó községek különválasztása a többi községtől lehetővé teszi a községek közötti egyenlőtlenségek vizsgálatát.

A tudományos vizsgálat céljára a legalkalmasabb lenne egy olyan településkategória-rendszer, amelyben minden várost és falut a funkciói és a különböző dimenziókban mért fejlettsége alapján lehetne osztályozni. Az 1981-82. évi társadalmirétegződés-adatfelvétel mintájában szereplő 245 város és falu

111

számára Baráth Etele (1984) dolgozott ki egy ilyen tízkategóriás osztályozást. Az 1. kategóriába kerültek a legelmaradottabb községek, a 10. kategória Budapestet tartalmazta.

Szelényi Iván (1990) a központi támogatásban való részesülés és az ezzel összefüggő fejlődési lehetőségek, illetve hanyatlás alapján az alábbi öt falu és két város kategória megkülönböztetését javasolta: 1. sorvadó falu és tanya, 2. hanyatló falu, 3. stagnáló falu, 4. fejlődő falu, 5. gyorsan fejlődő, városiasodó falu, 6. kevéssé fejlődő, főleg kisebb és nem megyeszékhely város, 7. erősen fejlesztett város.

Ha Magyarországon regionális vizsgálatokat akarunk végezni, legegyszerűbb a 19 megyét és Budapestet megkülönböztetni. A megyék ugyanis bizonyos közös történeti múlttal és kulturális sajátosságokkal rendelkeznek. Ha nagyobb régiókat akarunk vagy tudunk csak összehasonlítani, akkor kézenfekvő az ország hagyományosan megkülönböztetett három nagy táját, a Dunántúlt, az Alföldet és az Északi-középhegységet egy-egy régiónak tekinteni. A gazdasági fejlettség különbségei azonban indokoltabbá teszik a régiók határait másképpen megvonni, éspedig 1. Budapestet, 2. a főváros körüli központi megyéket (Pest, Fejér, Komárom), 3. az északnyugat-dunántúli megyéket, 4. a déli megyéket (Dél-Dunántúl és Dél-Alföld), végül 5. az északkeleti megyéket (az Északi-középhegység, valamint Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar) megkülönböztetni. Úgy látszik, hogy ez a durva regionális beosztás nagyjából tükrözi e régiók fejlettségi sorrendjét is.

ElméletekUrbanizáció

Az elmúlt évszázadok európai és az elmúlt évtizedek világméretű rohamos városodási folyamatának korában a városszociológiának - de a várostervezésnek, az államigazgatásnak, a gazdaságpolitikának és a környezetvédelemnek is - alapvető kérdése, hogy meddig folytatódhat ez az urbanizációs tendencia. Az egyik szélső álláspontot többek között Arnold Toynbee (1971) angol történész fogalmazta meg: néhány évtizeden belül a fejlett országok népességének túlnyomó többsége néhány nagy „megalopoliszban", azaz egymással összefüggő, sokmilliós városok övezetében fog élni. Ilyen megalopolisz például az Egyesült Államok keleti partvidékének Boston és Washington közötti része.

Egy másik felfogás szerint a „szolgáltatási társadalomban" a technika lehetővé teszi a munkahelyek nagyfokú decentralizációját, emellett tökéletesedik a közlekedés és a távközlés, és ezek hatására a lakosság kisebb településeken fog szétszóródni, mert a nagyvárosi lakóhely jelenlegi előnyeit majd ugyanúgy élvezheti, viszont elkerülheti a nagyvárosok nyilvánvaló hátrányait. Enyedi György (1984) ezt a modern urbanizáció ciklikus elméletében fogalmazta meg. Eszerint a ciklus első, „városrobbanás" szakaszában

112

rohamosan nő a városok népessége. A második szakaszát a relatív dekoncentráció jellemzi: a városnövekedés lefékeződik, a nagyvárosok központjaiban helyenként már csökken a népesség, viszont gyorsan fejlődnek az elővárosok, s a falvak között elválnak a dinamikusan növekvők és a hanyatlók. A harmadik a dekoncentráció vagy dezurbanizáció szakasza. Ekkor a városnövekedés megáll, a falusi népesség száma és aránya nőni kezd. Hazánk jelenleg a második szakaszban van. A településfejlesztésnek azonban fel kell készülnie a minden bizonnyal bekövetkező harmadik szakaszra is. Ebből a szempontból különösen fontos azzal tisztában lenni, hogy teljesen elnéptelenedett falvak, továbbá olyanok, ahol már az alapvető ellátás is hiányzik, nem élednek újjá, ilyen helyre városi lakosok nem költöznek.

A városiasodás, illetve annak lelassulása és a dekoncentráció, vagyis a falvak újabb fejlődésnek indulása természetesen szorosan függ a városi és a falusi jövedelem-színvonal különbségétől, az életkörülmények egyenlőtlenségeitől is. Tisztázatlan kérdés, hogy van-e olyan törvényszerűség, hogy a város-falu különbségek e vonatkozásokban csökkennek-e a fejlődés során.

A városi és a falusi életmód különbségei

A másik alapvető elméleti kérdés, hogy miben különbözik egymástól a városi és a falusi életmód, továbbá a városi életmód jobb-e, mint a falusi.

A középkor óta uralkodott az a felfogás, hogy „a városi levegő szabaddá tesz", mert a városi önkormányzatok többé-kevésbé függetlenedni tudtak a feudális földesurak elnyomó hatalmától. Tocqueville (1983) viszont az 1830-as években azt állapította meg az Egyesült Államokról, hogy a demokratikus intézmények fenntartását elsősorban az segíti elő, hogy nincs egyetlen nagy főváros, amely az egész országot befolyásolni tudná. L. Mumford (1985) könyvében, amelyben a városok több ezer éves történetét és jövő perspektíváit áttekinti, mindkét oldal érveit és meglátásait megtalálhatjuk: egyrészt a városoknak a műszaki, gazdasági és kulturális fejlődést előmozdító szerepét, másrészt a városi központok szerepét a politikai elnyomásban és a háborúk kirobbantásában.

A városi és falusi életmód megkülönböztetése terén klasszikusnak számít Tönnies (1983) 1887-ben megjelent könyve, amely szerint a falvakra a „közösség" (Gemeinschaft) a jellemző, a városokra a „társadalom" (Gesellschaft). A közösségben a személyes kapcsolatok uralkodnak, azok szabályozzák a társadalmi életet, a társadalmakban viszont a személytelen cserekapcsolatok uralkodnak, s szerződések szabályozzák a társadalmi életet.

A chicagói városszociológiai iskolához tartozó L. Wirth (1938) Urbanizmus mint életmód című munkájában a nagyváros lényegét találóan egy különleges életmódban látja. A városi életre a kifinomultság, a változatosság, a szabadság és a tolerancia jellemző. Ennek okát abban véli felfedezni, hogy a városi

113

lakosok sokféle életstílussal tálátkoznak; ezért elfogadóbbak, toleránsabbak az övéktől eltérő nézetekkel, életstílusokkal szemben, azaz kevésbé etnocentrikusak, mint a kisvárosok és a falvak lakói. A városi életmód ezen előnyeinek azonban nem jelentéktelen költségeit is látta: az emberi kapcsolatok elszemélytelenednek, a városi lakosok jellegzetes attitűdje a közömbösség, a csömör (a „blazírt" attitűd). A városi lakosok nem teljes személyiségükkel vesznek részt az emberi kapcsolatokban, hanem csak személyiségük egy részével, egy szeletével. Mereven elváló szerepek szerint érintkeznek egymással. Egy falusi boltban például a vevő és az eladó vásárlás alkalmával elbeszélget egymással, viszont a városi boltokban érintkezésük csak az adásvételre korlátozódik. Az ilyen részleges emberi kapcsolatok és a szerepek azért kell hogy uralkodjanak a nagyvárosokban, mert az egyes ember számára lehetetlen személyes kapcsolatot kialakítani azzal az igen nagyszámú emberrel, akivel a nagyvárosban érintkezésbe kerül. S. Milgram ezen továbbmenve úgy magyarázta a nagyvárosi kapcsolatok felszínességét, hogy a nagyvárosi emberre pszichológiai túlterhelés nehezedik a környezetből érkező nagyszámú kihívás miatt, és e túlterhelés ellen csak úgy tud védekezni, ha kapcsolatai felszínesek és rövid távúak. Más szociológusok azt emelték ki, hogy a városokban nagyobb fokú az elidegenedés, az anómia, ennek következtében gyakoribb mindenféle deviáns viselkedés és társadalmi dezorganizáció.

Egyes empirikus vizsgálatok azonban azt mutatták ki, hogy a nagyvárosi lakosság életmódja és életfelfogása korántsem egységes, és nem minden része mutatja a Wirth és mások által feltételezett sajátosságokat. H. Gans (1962) amerikai szociológus például „etnikai faluszigeteket" („ethnic villagers") mutatott ki az amerikai nagyvárosokban, amelyeknek lakói egy-egy etnikumhoz tartoznak (például olaszok), és a nagyvároson belül olyan személyi kapcsolataik vannak, amilyenek a falvak lakóira jellemzők.

A szuburbiákban, vagyis a nagyvárosok körül elhelyezkedő, nagyrészt a városban dolgozóknak lakóhelyéül szolgáló kertes-családiházas övezetekben szintén a családok, barátok; lakóhelyi közösségek közötti intenzív személyes kapcsolatok a jellemzőek (Gans 1967).

Városökológiai elméletek

A városszociológia egyik klasszikusának számító, de ma is nagyon jól használható elméletét, az úgynevezett humánökológiai vagy városökológiai elméletet a chicagói szociológiai iskola dolgozta ki a két világháború között. Chicago rohamosan fejlődő nagyváros volt ebben az időszakban, de a gyors városnövekedéssel együtt súlyos urbanizációs problémák is jelentkeztek, mint a bűnözés, szegénység stb. Ezeknek felismerése ösztönözte a chicagói szociológusokat arra, hogy kifejlesszék a nagyvárosok szociológiai kutatását, és megpróbálják a városi bajok okait megtalálni, továbbá az orvoslás lehetőségeit megmutatni.

114

A városökológiai elmélet abból indult ki, hogy a növény- és az állatvilág területi elhelyezkedéséhez hasonlóan a nagyvárosokban is bizonyos városrészekhez kapcsolódnak különféle tevékenységek, és bizonyos városrészekben koncentrálódnak a lakosság különböző rétegei. Különösen a deviáns viselkedéseknek és bizonyos társadalmi problémáknak, mint a szegénységnek egyes városrészekbe koncentrálódása érdekelte őket. Azt találták, hogy Chicagóban mindezek a város meghatározott, úgynevezett átmeneti övezetében különösen gyakoriak.

Park és Burgess (1925) a Chicagóban és más amerikai városokban talált ökológiai elrendeződés alapján a koncentrikus körök elméletét fogalmazta meg. Eszerint a városközpont az üzleti övezet. Itt vannak a nagy áruházak, bankok, szállodák, művelődési és szórakoztató intézmények. Körülötte helyezkedik el az úgynevezett átmeneti övezet. Ez korábban viszonylag jó lakásokat magukban foglaló bérházak területe volt, de fokozatosan leromlott, és ezzel párhuzamosan egyre inkább a szegények, újonnan bevándorlók, Amerikában a színes bőrűek lakóhelyévé vált. Ezzel összefüggésben itt összpontosul az összes társadalmi probléma, mint a szegénység, a prostitúció, az alkoholizmus stb. Az amerikai nagyvárosokban az alkoholisták negyedének külön elnevezése van: Skid Row. A fizikai és társadalmi leromlás mechanizmusa világos: az üzleti negyed közelében lévő bérházakat a tulajdonos nem tartja érdemesnek restaurálni, mert az üzleti negyed fokozatos terjeszkedésével a telekárak hatalmas emelkedésére lehet számítani, viszont a lakóházak értéke minimális marad (mivel lebontják majd őket, hogy helyet adjanak a felhőkarcolóknak). A leromlott városrészeket és nyomornegyedeket nevezzük angol szóval „slum"-nak.

A harmadik gyűrűben valamivel jobb helyzetű munkások élnek bérházakban, a negyedik övezet a munkások családi házainak területe, az ötödik övezetben új bérházak állnak. Végül a nagyváros körül van az ingázók lakásainak övezete. Itt alakultak ki a kertes, családiházas külvárosi területek, a „szuburbiák".

Egy másik városökológiai elmélet szerint nem koncentrikus körökre, hanem a központtól a város határáig kinyúló szektorokra lehet a városokat felosztani. Így vannak ipari szektorok, kereskedelmi szektorok és lakóterületi szektorok. A szektorok kialakulásában szerepet játszanak a fő közlekedési utak. Megfigyelték, hogy a nyugat-európai városokban a központtól északnyugat felé elhelyezkedő területen állnak a legjobb módú, rétegek lakóépületei, mert — az uralkodó északnyugati szél következtében — itt a legjobb a levegő. A domborzat is befolyásolja a város szerkezetét: a dombokon és a nagyobb folyók partján jobb lakónegyedek helyezkednek el.

Egy harmadik városökológiai elmélet szerint a nagyvárosokon belül több városmag van, ezek köré egymástól többé-kevésbé független városrészek szerveződnek.

A városi övezetek elkülönülése együtt jár lakosságuk erős szegregációjával. Az amerikai városszociológia figyelmének középpontjában a bőrszín szerinti

115

szegregáció áll, azaz elsősorban a szegény fekete lakosság elkülönülése egyes városrészekben, főképpen az átmeneti övezet egyes részeiben. A megismétlődő zavargások ezekben a városrészekben (legutóbb például Los Angelesben), az igen rossz közbiztonság, az „egy szülő - gyermek" összetételű családok igen magas aránya, a nagyon magas házasságon kívüli születési arány és más problémák egyre több gondot okoznak az amerikai társadalomnak. Az elmúlt évtizedek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ezeken a problémákon úrrá lenni. Ezekből a leromlott városrészekből ugyanis nemcsak a fehér lakosság menekül el, hanem a szegénységből kiemelkedő feketék is igyekeznek azokat elhagyni. Ezért leromlik bennük a kereskedelmi hálózat, az oktatás, az egészségi ellátás stb. Ezek a népmozgások inváziós és szukcessziós folyamatokkal járnak: beáramlik a szegény lakosság, és elfoglalja a távozó jobb módú lakosság helyét. Közben maga az átmeneti övezet elhelyezkedése is lassan megváltozhat: a városközpont, ha növekszik, lassan kijjebb szoríthatja az átmeneti övezet belső határát, viszont az átmeneti övezet is terjeszkedhet a munkások lakta bérházak felé.

Az invázió és szukcesszió kísérőjelensége a lakások vonatkozásában a filtráció. A filtráció következtében, de ettől függetlenül egyszerűen a fizikai elhasználódás következtében is, a lakások állapota és minősége többé-kevésbé szükségszerűen romlik. Így a régi lakóházak övezete lassan halad a „slumosodás" felé.

Végül a városok és falvak szociológiájának kérdésköréhez közel áll a regionális különbségek kérdése. Régóta felismerték, hogy egy-egy országon belül vannak az átlagosnál sokkal fejlettebb és gazdagabb régiók, és sokkal elmaradottabb, szegényebb régiók. A fejlett régiót szokás centrumnak vagy magnak (core) nevezni, a fejletleneket pedig, mivel többnyire a magtól távolabb helyezkednek el, perifériának. A centrum és a periféria között helyezkedik el a „félperiféria".

Érdekes elméleti kérdés, hogy ezeknek a regionális egyenlőtlenségeknek a léte mennyire szükségszerű, illetve mennyire változik az egyenlőtlenség a gazdasági és társadalmi fejlődés során. Van a regionális szociológiában olyan hipotézis is, amely szerint a modern gazdasági fejlődés kezdeti szakaszában erősen megnőnek a regionális különbségek, mert a fejlődés a magrégióban indul meg, és a perifériális régiók csak lassan vagy egy ideig egyáltalán nem követik azt. A fejlődés későbbi szakaszaiban viszont feltételezik a regionális különbségek mérséklődését azzal párhuzamosan, hogy a gazdasági fejlődés az ország minden részére kiterjed.

Enyedi György (1996) szerint a tömegtermelés korszakát (1920-1970) felváltó posztfordista gazdaság korszakában (1970-től) a fejlett országok regionális különbségei megváltoznak. Egyes hagyományos ipari — jelentős részben nehézipari — régiók hanyatlásnak indulnak, viszont korábban elmaradott falusi körzetek sok esetben rugalmasan képesek az újfajta gazdasági fejlődés követelményeinek megfelelni, és így fellendülnek. Lehetővé válik a

116

gazdasági tevékenységek földrajzi dekoncentrálása, ezáltal megerősödnek a kis- és középvállalatok. Mindez összefügg az előbbiekben tárgyalt dezurbanizációval. Ugyanakkor néhány nagyváros, főleg a nemzetközi metropolisok szerepe megerősödik, a metropolisok között szoros kapcsolatok alakulnak ki.

Nemzetközi tendenciákUrbanizációs tendenciák

A város- és faluszociológiában felvetődő elméleti kérdésekre nem mindig tudunk egyértelmű válaszokat adni a fejlett országokban végzett szociológiai vizsgálatok alapján. Még az urbanizáció tendenciájának viszonylag egyszerű kérdésében is nagy a bizonytalanság. A fejlett országokban a városi népesség aránya körülbelül 1960-ig folyamatosan nőtt.

Az 1960 körül és után tartott népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy a fejlett országok legtöbb nagyvárosának lakossága nem nőtt tovább, sőt sok helyütt csökkenni kezdett. Először a szuburbanizáció jeleit figyelték meg: a városközpontok lakossága, éspedig elsősorban annak jómódú része, kiköltözött a környező kertes, családiházas övezetekbe. Az utolsó 10-15 évben azonban új tendencia jelentkezett: nemcsak a nagyvárosok körüli falusias területek népessége növekedett gyors ütemben, hanem a távolabbiakban is megállt a lakosság csökkenése, sőt kisebb növekedés is mutatkozott, mert a korábbi nagyvárosi lakosok kezdtek ide is kiköltözni. Nem teljesen világos, hogy mik voltak ennek okai. A kiköltözők között vannak nyugdíjasok, gyerme-kes családok, akik a falusias környezetet kedvelik, a városi társadalomból „kihullott" marginális helyzetű emberek. Biztosnak csak az mondható, hogy e tendencia megjelenésének előfeltétele a falusi életkörülmények, az ellátás közeledése a városiakhoz, továbbá a személygépkocsi elterjedése (ezért a tendencia nyilván függ az üzemanyag árának alakulásától is).

Az 1980-as években viszont újra az urbanizáció megerősödésének jeleit vélik felfedezni Észak-Amerikában, sok nyugat-európai országban és Japánban is, bár a városok növekedésének üteme nem annyira gyors, mint az 1950-es években. Ennek a tendenciaváltozásnak okát még kevésbé tudjuk megmondani, mint az 1970-es évekbeni dezurbanizációs jelenségekét. Van olyan feltevés, hogy az 1970-es évekbeni dekoncentráció csak átmeneti jelenség volt. Mások szerint a városnövekedésnek egy hosszú, 55 éves ciklusa van (a Kondratyev-ciklussal párhuzamosan), és a gazdaság nagy depressziós szakaszaiban (a nagy világválság és az 1970-es évek olajválsága idején) visszaesik a városnövekedés. Ismét mások szerint a nagyvárosok növekedésének leállása azzal függött össze, hogy az ott megtelepedett hagyományos iparágak hanyatlásnak indultak, és a gazdasági struktúraváltás eredményes végrehajtása vezetett az urbanizáció újabb felgyorsulásához. Mivel nem tudjuk, hogy melyik magyarázat közelíti meg legjobban a valóságot, azt sem tudjuk megmondani, hogy az urbanizáció

117

tendenciája milyen lesz az elkövetkező években, és hogy ezek a tendenciák és váltások érvényesülnek-e minden fejlett országban, így például Magyarországon.

Ugyanakkor a fejlődő országokban a városodás tendenciája egyértelműen folytatódik. Ezeknek az országoknak a népessége gyorsan nő, a népsűrűség némelyik országban már igen magas, a mezőgazdaságban és a falvakban nem képes a növekvő népesség minden tagja munkát, jövedelemforrást találni, földhöz jutni, ezért a falusi szegénység elől sokan a városokba menekülést választják, ahol alkalmi munkákból remélnek megélni.

Szegregáció és slumosodás a nagyvárosokban

A városokba áramló népesség többnyire az európai és észak-amerikai állampolgárok számára elképzelhetetlen nyomor körülményei között él, kunyhókban, sátrakban, sokszor a városi utcákon, megfelelő ivóvíz és csatorna nélkül. Egyes fejlődő országbeli város lakossága már hatalmas méretűvé duzzadt. Jelenleg a világ 20 legnagyobb népességű városa közül 17 a fejlődő országokban van. A világ öt legnagyobb népességű városa ma sorrendben: Mexikóváros, Sao Paulo, Tokió, Kalkutta és Bombay.

A városokon belüli egyenlőtlenségek, a szegregáció és a slumosodás vonatkozásában meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak a fejlett országok között. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban különösen szemmel látható a szegregáció és a szegények lakta városrészek leromlása. Ennek okát sokan abban látják, hogy a városépítésben teljes mértékben érvényesülnek a piaci viszonyok. A nyugat-európai nagyvárosokban tudatos városépítési politikával próbálták elejét venni a slumosodásnak és a szegregációnak. Stockholmban például nem lehet slumosodó városrészt látni. Párizsban sikerült az átmeneti övezethez tartozó Marais városrészt felújítani és vonzó lakóhellyé, sőt kulturális központtá tenni. (Ide építették például a Pompidou Központot.) Hasonlóképpen Rómában a korábban meglehetősen leromlott Trastevere városrész elsősorban értelmiségiek, művészek kedvelt lakóhelyévé vált.

A volt szocialista országokban a városi lakásállomány állami tulajdonban volt és elvben erélyes várostervezést alkalmaztak. Ez azonban elsősorban az olcsóság érdekében a nagy előre gyártott lakótelepi épületek építéséből állt a nagyvárosok egyes körülhatárolt, többnyire külső részeiben. Az ötven-száz évvel ezelőtt épült városrészek felújítására viszont, annak költségessége miatt, kevés gondot fordítottak, ezért azok leromlottak.

Az emberi kapcsolatok és a lelki egészség

A nagyvárosok anómiás viszonyairól, az emberi kapcsolatok elszemélytelenedéséről nincsenek megbízható vizsgálati bizonyítékok. Egyrészt közismert az, hogy egyes amerikai és nyugat-európai nagyvárosok

118

slumövezeteiben (nyomornegyedeiben) súlyos társadalmi problémák koncentrálódnak, a szegénységtől a bűnözésen keresztül a kábítószerfogyasztásig, másrészt amikor kérdőíves vizsgálatok segítségével próbálták mérni a nagyvárosi, kisvárosi és falusi lakosok elégedettségét, a hatalomnélküliség érzését vagy az elmagányosodás érzését, továbbá a lelki stresszek erősségét, nem találtak nagy és következetesen érvényesülő különbségeket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a kisvárosokban és a falvakban lakók ezekben a vonatkozásokban minden esetben jobb helyzetben lennének. Főképpen a hanyatló falvakban találták magasnak a különféle lelki problémák gyakoriságát.

A városi népesség lelki egészségi állapotának kutatásában úttörő Midtown- Manhattan (Manhattan belvárosa New Yorkban) vizsgálatban (Langer-Michael 1963) azt találták, hogy a felnőtt lakosságnak 82 százaléka szenved valamilyen lelki betegségben (neurózisban vagy ennél súlyosabb betegségben). Srole (1972) hasonlóan igen magas arányokat mutatott ki amerikai falusi környezetben.

Mivel ezek a kutatások többnyire csak egy-egy városrészre vagy falura terjedtek ki, és eltérő módszerekkel mérték a lelki betegséget, nehéz az eredményeket általánosítani. Azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy nem annyira a városi és a falusi életmód között mutatkozik különbség, hanem egyes városok és községek, valamint városrészek között lehet meglehetősen eltérő életmódot megfigyelni, és ezzel összefüggésben nagy különbségeket felfedezni a lelki egészség terén is.

Magyarországi helyzet

1995. január 1-jén Magyarország népességének 18,8 százaléka lakott Budapesten, 44,0 százaléka más városi rangú településeken és 37,2 százaléka községekben. A települések népességszáma szerint részletezve a népesség már említett 18,8 százaléka lakott a metropolisnak tekinthető Budapesten, 11,6 százaléka 100 és 211 ezer közötti lakosságú nagyvárosokban, 13,8 százaléka 30 ezer és 100 ezer közötti lakosságú középvárosokban, 9,1 százaléka 5 és 10 ezer közötti lakosú kisvárosokban és nagy falvakban, végül 30,7 százaléka 5000-nél kisebb lakosságú településeken, amelyek nagy többségükben községek.

Késleltetett városfejlődés

Ezeknek az adatoknak az alapján nehéz lenne azt eldönteni, hogy Magyarországon a városiasodás elmaradt-e más országokhoz képest vagy Magyarország gazdasági, iparosodottsági szintjéhez képest. A városi népesség aránya ugyanis nagymértékben függ attól, hogy az adott országban milyen kritériumok alapján dől el, hogy valamely település város-e vagy község. Például a Franciaországban használt városdefiníció szerint a jelenleginél lényegesen nagyobb lenne nálunk is a városi népesség aránya. A település

119

népességszáma sem biztos kritérium, mert hazánkban - főleg az Alföldön - sok a meglehetősen nagy népességű falu.

Ha nem a városi népesség arányával, hanem a városias környezet arányával mérnénk az urbanizációt, tehát a városiasodottságot vizsgálnánk, akkor hazánk valószínűleg meglehetősen elmaradott képet mutatna. Ugyanis még a vidéki városok egy része is, különösen egyes városrészeik (gondoljunk például az alföldi városok lecsökkent, de még meglévő tanyavilágára!) kevéssé városias jellegűek. Ilyen irányú átfogó vizsgálatra azonban eddig nem került sor. Az alábbi néhány adat azonban érzékelteti, hogy mennyire hiányos még az alapellátás, amelyhez pedig elvben a falvak lakosságának is helyben kellene hozzájutnia. 1982-ben az ország felnőtt népességéből 19 százaléknak lakóhelyén nem volt gyógyszertár, 23 százaléknál nem volt helyben Patyolat-felvevőhely, 46 százalék lakókörnyezetében nem volt szervezett szemétszállítás. A lakástól 10 perces gyaloglással elérhető távolságban nem volt élelmiszerüzlet 19 százaléknál, tömegközlekedési eszköz megállóhelye 23 százaléknál, bölcsőde 59 százaléknál, óvoda 39 százaléknál, általános iskola 41 százaléknál. Szilárd alapozás nélküli vályogházban lakott 9 százalék, vertföld-padlójú lakásban 4 százalék, 30 százalék lakásában nem volt vízvezeték, 30 százaléknál hiányzott a szennyvízelvezetés.

Hasonlóképpen problematikus az urbanizáció gyorsaságának megítélése is. Ha ugyanis az 1990. január 1-jei államigazgatási besorolás szerinti községek 1930. évi népességét vesszük összehasonlítási alapnak, akkor a községi népesség aránya 65 év alatt 51,9 százalékról 37,2 százalékra csökkent. Ha azonban az akkor községnek minősülő települések népességének arányát (66,9 százalék) hasonlítjuk a mai községek népességének arányához, akkor az urbanizáció gyorsabbnak látszik.

1990 óta a városodás üteme erősen lelassult, Budapest népessége pedig kissé csökkent. Ez összefügg a súlyos gazdasági depresszióval, továbbá az új lakásépítések nagyfokú visszaesésével.

Valószínűleg nincs értelme a városi népesség arányát valamilyen fejlettségi mutatóként kezelni, éspedig nemcsak a városdefiníciók összehasonlíthatatlansága miatt, hanem azért sem, mert a településszociológiának az utóbbi időben kialakult álláspontja szerint nem feltétlenül előnyös és kívánatos, hogy a városokban lakó népesség aránya növekedjék. Ennek az álláspontnak kialakulásában lényeges szerepet játszottak egyrészt az egyes amerikai országokban kialakult nyomornegyedekkel kapcsolatos súlyos problémák, másrészt azoknak a fejlődő országoknak a tapasztalatai is, ahol egyes nagyvárosok népessége igen gyorsan nőtt, és ahol ennek következtében a városi slumövezetekben tömegessé vált a nyomor, és megnőtt a deviáns viselkedések gyakorisága.

Ezzel szemben kívánatos célnak azt kell tekinteni, hogy az urbanizáció szintje minden településen növekedjék, illetve az ország minden lakosa számára

120

elérhetőek legyenek a városi élet nyújtotta előnyök, hozzáférhetőek legyenek a városi funkciók (kereskedelmi, egészségügyi ellátás stb.).

Konrád György és Szelényi Iván (1971) azt a tételt fogalmazták meg, hogy a szocialista országokban a városfejlődés késleltetve ment végbe, mivel a kormányzatok a termelő - elsősorban ipari - beruházásoknak adtak prioritást, ezekkel szemben mindig háttérbe szorultak az infrastruktúrát, ezen belül a városi infrastruktúrát fejlesztő beruházások, így többek között a lakásépítés is. Ennek következtében a városi népesség lassabban nőtt, a városban - az ipari üzemekben - foglalkoztatottak jelentős része nem a városokban, hanem a környező községekben lakott, és onnan ingázott naponta vagy annál ritkábban a városi munkahelyére. Még inkább megnyilvánult ez a politikai szándék a városokat igazán várossá tevő beruházások elhanyagolásában, ezért a meglévő városok is sok tekintetben falusiasak maradtak, nem voltak képesek a városi funkciókat ellátni. A falvakban viszont alig került sor infrastrukturális beruházásokra, a lakásépítés majdnem teljesen magánerőből valósult meg, így a községek falusias jellege alig változott.

Tanyák

Itt kell a tanyákról is beszélni. A XIX. század közepéig a tanyákat legtöbbször csak ideiglenesen lakták. A század második felében, az alföldi legelők feltörésekor, a homokos területek megművelésének kezdetekor nőtt meg hirtelen a tanyákat állandóan lakó népesség. Az 1945 utáni földreformot követően a szétosztott nagybirtokokon az új gazdák sok új tanyát építettek. A mezőgazdaság kollektivizálása után azonban rohamosan csökkenni kezdett a tanyai népesség: 1930-ban 1,9 millió, 1949-ben 1,6 millió, 1970-ben már csak 852 ezer, 1980-ban 443 ezer ember lakóhelye volt külterületen. (Meg kell jegyezni, hogy az úgynevezett külterületi népesség nemcsak a tanyán lakókból, hanem például a mezőgazdasági nagyüzemi épületek, gátőrházak, bakterházak, erdészházak lakóiból is áll.) Egy ideig úgy gondolták, hogy a tanyák nem fejleszthetőek, nem képesek a korszerű nagyüzemi mezőgazdaságba tartósan beilleszkedni, s nem nyújthatnak korszerű életkörülményeket az ott élők számára. Ez az elgondolás figyelmen kívül hagyta, hogy Európa északi részén és Észak-Amerikában a vidéki lakosság nagy része nem zárt falvakban, hanem szétszórt tanyás jellegű településeken lakik. Azóta világossá vált, hogy a tanyákon lévő háztáji és kisegítő gazdaságok, 1990 óta pedig egyéni gazdaságok, jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket állítanak elő, és hogy egyes tanyás területeken a fejlődés szemmel látható jelei mutatkoznak (bekötőutak, jó közlekedési lehetőségek stb.). Úgy látszik, hogy míg az ország egyes részein a tanyák gyorsan fogynak, másutt, elsősorban a Duna-Tisza közén, meglehetősen sokáig fenn fognak maradni. Nem világos ma még, hogy a paraszti magángazdálkodásra való áttérés hosszú távon elő fogja-e segíteni új tanyák épülését, a régiek feléledését.

121

Városhiányos településhálózat

A különböző településkategóriákban lakó, tehát a városi és a községi, valamint a tanyai népesség arányánál fontosabb kérdés, hogy milyen az ország településhálózata, milyen a különböző nagyságú és funkciójú városok aránya, és van-e minden nagyobb és kisebb régiónak városközpontja. Ebből a szempontból az egyes települések alacsony urbanizációs szintjénél is nagyobb társadalmi problémát okoz, hogy még ma is vannak az országnak olyán „városhiányos" részei, amelyeknek lakossága nem tud viszonylag kis távolságon és időn belül a városok nyújtotta szolgáltatásokhoz hozzájutni. Ezt a helyzetet nagymértékben a múltból örököltük. A kiegyezés utáni Magyarországon ugyanis tudatos politikai megfontolások miatt elsősorban a fővárost fejlesztették. Az első világháború után a korábbi ország területének majdnem összes olyan vidéki települése az országhatáron kívülre esett, ahol a városi fejlődésnek régi gyökerei voltak, és ahol az urbanizáció magasabb szintet ért el. Így a valóban metropolis jellegű főváros körül igen elmaradott és kevéssé városiasodott vidék terült el. Sem a két világháború között, sem az 1945 utáni első tíz-egynéhány évben nem történt sok ennek az ellentmondásos helyzetnek az enyhítésére. Ennek oka az előbbi időszakban a gazdasági stagnálás volt, az utóbbiban pedig az erőltetett iparosítással összefüggően az infrastrukturális beruházások háttérbe szorulása. Egyszerűbb és olcsóbb volt ugyanis a budapesti ipart fejleszteni, itt építeni új gyárakat, mert nem kellett azonnal infrastruktúrát is építeni. Budapest mellett néhány ríj szocialista városban (Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika) történtek nagy ipari beruházások, a többi vidéki város ipara azonban kevéssé fejlődött. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1949-ben az ipari munkások 49 százaléka (1930-ban 60 százaléka) budapesti üzemekben dolgozott. Az életkörülmények, az életmód különbségeit pedig találóan jellemezte Enyedi György (1980) azzal, hogy az elmaradt kis faluban élő paraszt és a fővárosi tudós „mintha nem is egy kontinensen élnének". Az elmaradt falvakban élő lakosság súlyosan hátrányos helyzetét pontosan írták le az 1960-as és 1970-es években írott szociográfiák (Végh 1972; Moldova 1974).

Az 1950-es évek második felében azonban egyre világosabban kezdtek megmutatkozni a fővárosra koncentrált fejlesztés nehézségei és költségei: a fővárosi lakásállomány, közlekedési hálózat, vízművek és csatornák egyre kevésbé voltak képesek a növekvő iparban foglalkoztatottak szükségleteit kielégíteni. Ekkor fogalmazódott meg az a koncepció, hogy Budapest vonzásának ellensúlyozására néhány vidéki nagyvárosban (Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Győrött) „ellenpólusokat" kell kialakítani. Ezek mintegy az ország öt nagy régiójának középpontját is alkották. Ennek nyomán ez az öt nagyobb vidéki város gyors fejlődésnek indult.

Hamarosan itt is jelentkeztek azonban - bár sokkal kisebb mértékben - a korábban a fővárosban észlelt problémák. Emellett a hat nagy tervezési régió

122

(központi, északi hegyvidéki, északkelet- és dél-alföldi, dél- és észak-dunántúli régió) sem vált a gazdasági tervezés és irányítás valóságos egységévé. Viszont az 1960-as évek második felében a gazdasági reformokkal párhuzamosan nagyobb önállóságot kaptak a megyék, nagyobb pénzösszegek felhasználásáról dönthettek. Ennek következtében szinte minden megye saját központjának erőteljes fejlesztéséhez kezdett. Ezekben az években váltak korszerű városi központokká az olyan, korábban elmaradott, álmos megyeszékhelyek, mint Nyíregyháza, Szolnok és Szekszárd.

A fejlesztési erőforrásoknak a megyeközpontokba történő összpontosítása azonban azzal járt, hogy a legtöbb megyében a többi város és nagyobb község alig fejlődött. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció. Ugyanis a fővároson és a felsőfokú központi funkciót ellátó 23 felsőfokú központon kívül (ide tartoznak a megyeközpontok és még néhány nagyobb város, mint Baja, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Sopron) kiválasztott 106 középfokú központot. Ezeknek egyik része város, másik része község volt. Távlatilag a terv mindegyiknek várossá fejlesztését írta elő. Ezzel meg lehet valósítani Erdei Ferencnek és Bibó Istvánnak az 1945 utáni években kifejtett koncepcióját, hogy az országnak minden kisebb régiójában legyen egy városi központ, amely a környező falvak lakossága számára könnyen elérhetően (egynapos, félnapos oda-vissza utazással és ott-tartózkodással) biztosítja a városi szolgáltatásokat, tehát a kereskedelmi szakboltokat, középfokú iskolákat, egészségügyi szakellátást, művelődési intézményeket (Bibó 1986).

Az elgondolás csírái Erdei Ferenc híres trilógiájában, a Magyar város (1939), a Magyar falu (1940) és a Magyar tanyák (1941) című könyvekben találhatók meg. Erdei itt az alföldi mezővárosok és a környező tanyavilág közötti kapcsolatot mutatta be, kiemelve, hogy így biztosíthatóak a városi élet és a termelés színhelyén lakás előnyei. A városi lakos parasztgazdáknak ugyanis a városi lakás mellett tanyájuk is volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez az Erdei-Bibó-féle koncepció nemcsak a településhálózat fejlesztését, hanem a közigazgatás teljes átalakítását, a megyerendszer megszüntetését és helyette e kisebb városkörnyékeknek önigazgatási egységgé való átalakítását is tervbe vette. A településhálózat-fejlesztési koncepciónak kétségtelen érdeme volt, hogy kimondta a decentralizáltabb településfejlesztés szükségességét, és annak megvalósulását is elősegítette. Bírálhatjuk azonban ezt a koncepciót azért, mert az úgynevezett alsó fokú központoknak már a kiválasztása sem mindig volt sikeres (a 984 ilyen alsó fokú központot a megyék választották ki a községek közül). Még kevésbé sikerült őket a környező terület alapellátását biztosító központokká fejleszteni. Ennek következtében nagy részüknek lakossága is csökkent.

Még nagyobb problémák jelentkeztek abban a közel 2000 községben, amelyeket semmilyen központi funkcióra nem jelöltek ki. Lakosságuk 1980-ban 1,6 millió volt. A koncepció semmilyen elképzelést sem tartalmazott ezek

123

sorsáról, és ez azzal a következménnyel járt, hogy sokan fejlesztésre alkalmatlannak tekintették őket. Ennek következtében ezeknek a községeknek jelentős része a korábbi fejlettségi szintet sem tudta tartani, hanem szegényedett, infrastrukturális ellátottsága is romlott. Ezért a lakosság fiatalabb és vállalkozó kedvű része igyekezett elköltözni, az ottmaradt idős és szegény népesség helyzete pedig ennek következtében még hátrányosabbá vált. Ezeknek a problémáknak következtében az 1970-es években a régi város-falu ellentétpár helyére olyan településszerkezet lépett, amelyben az éles válaszvonalak a középfokú központok és az alsó fokú központok és még inkább az utóbbiak és a központi funkciókkal nem rendelkező, ügynevezett alapfokú települések közé tevődtek át.

Az 1980-as években a településhálózat fejlesztésében új elképzelések érvényesültek. A népgazdasági tervek célként tűzték ki a községek népességmegtartó erejének fokozását s azt, hogy a kisebb községek fejlesztésére, a helyi önkormányzat visszaállítására nagyobb figyelmet fordítsanak. Ugyanebben az időszakban azonban a gazdasági nehézségek következtében lényegesen csökkentek azok a pénzalapok, amelyeket településfejlesztésre lehetett fordítani. Ezért ezeknek a leszakadó községeknek a helyzete, népességüknek az országos átlaghoz képest megállapítható hátrányai nem csökkentek, hanem inkább tovább nőttek.

1990 után a települések önállósága nagymértékben megnőtt. Ezzel párhuzamosan a településhálózat központi kormányzati intézkedésekkel történő fejlesztésének lehetősége és az erre vonatkozó országos tervek kidolgozása nagymértékben visszaszorult. Ezáltal az elmaradt községek a korábbinál sokkal nagyobb mértékben magukra vannak utalva. A szegény községek esetében, amelyek nem tudnak jelentékeny helyi adókat szedni, ez igen súlyos problémákat okozhat. Igen alapos szociológiai vizsgálatok lennének szük-ségesek annak felméréséhez, hogy ilyen körülmények között az elmaradt és szegény községekkel mi történik majd.

Az életkörülmények különbségei

A különböző kategóriájú települések életkörülményei közötti különbségek lényeges társadalmi egyenlőtlenségeket jelentenek. Csökkentésük a magyar településpolitikának évtizedek óta hangoztatott célja. Nézzük meg, mennyire sikerült e cél felé közeledni!

A két világháború közötti korszak jövedelemkülönbségeit érzékeltetik a 4. fejezetben idézett társadalmi rétegenkénti jövedelemadatok az 1930-as évek elejéről: ekkor a falusi népesség túlnyomó részét alkotó mezőgazdasági munkások az országos átlagjövedelemnek 34 százalékát, a gazdasági cselédek a 38 százalékát és a 0-10 holdas kisbirtokos parasztok a 43 százalékát érték el.

A KSH háztartásijövedelem-felvételeiből ismerjük az egy főre jutó átlagos jövedelem alakulását Budapesten, a többi városban és községben 1962-től 1987-

124

ig. Hasonló adataink vannak a háztartáspanel-felvételekből 1992 óta (6.1. táblázat). Meg kell jegyezni, hogy a különböző évekre vonatkozó adatok nem teljesen összehasonlíthatóak, mert a község- és a városkategóriák mindig az adott évi községi és városi rangú települések jövedelmeit mutatják, és időközben egyre több község kapott városi rangot. Az adatok azonban ennek ellenére világosan jelzik azt a tendenciát, hogy míg 1962-től 1982-ig lassan csökkentek a főváros, a többi város és a községek közötti jövedelemkülönbségek, ezután a különbségek nőni kezdtek, és 1990 óta erőteljesen növekednek. Még élesebbek lennének a különbségek, ha a községeken belül különválasztanánk a különlegesen elmaradottakat, mert ezekben a jövedelem messze elmarad a községi átlagtól is.

A jövedelmi olló szétnyílásának messzemenő következményei vannak. A községi népességben sokkal nagyobb a szegények aránya, mint a városokban, és különösen Budapesten. Még nagyobb a községi népesség hátránya, ha a tartósan szegényeket vizsgáljuk. A községekben az országos átlagnál magasabb a munkanélküliségi arány, és átlagosan hosszabb ideig tart a munkanélküliség.Noha az elmúlt évtizedekben a községekben lényeges infrastrukturális fejlődés ment végbe, és javultak a lakáskörülmények, mégis 1994-ben még mindig a községi népesség 21 százaléka lakott vízvezeték nélküli lakásban, míg országosan ez az arány csak 12 százalék. A községi lakások 88 százalékában nem volt telefon, míg országosan 60, Budapesten 38 százalék a telefon nélküli lakások aránya.

6.1. táblázat Az egy főre jutó háztartási jövedelem átlaga az országos egy főre jutó jövedelem átlagos százalékában

Év Község Város Budapest 1962 90 108 1311967 95 99 1191972 95 97 1181977 96 98 1161982 96 99 1121987 94 100 1141992 89 95 1291995 85 93 145

A háztartáspanel-felvételekben vizsgáltuk a lelkiállapot problémáinak egyes lelki és testi tüneteit is. Ezek rendre gyakrabban fordulnak elő a községi népességben, mint a városokban, és a budapesti lakosság ebben a tekintetben is viszonylag a legelőnyösebb helyzetben van (6.2. táblázat).

125

6.2. táblázat A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai, településkategóriák

A lelkiállapot problémáinak megnyilvánulása

Község Kisebb város

Megyei város

Buda-pest

Össze-sen

százalékGyakran kimerült 67,1 58,5 58,6 54,1 61,2Sokszor van erős szívdobogása 40,5 30,0 30,6 30,5 34,4Állandóan izgatott, ideges 36,6 27,7 27,6 22,9 30,5Gyakran erősen fáj a feje 35,7 29,6 23,5 22,6 30,1Gyakran előfordul, hogy mindene remeg

27,7 17,3 17,7 15,0 21,2

Többnyire úgy érzi, hogy nincs szerencséje 64,9 56,5 50,5 44,7 57,1

Sokat aggódik egészségi állapota miatt 47,6 39,1 36,2 33,5 41,2

Egészen összezavarodik, ha több dolgot kell rövid idő alatt

elvégeznie34,3 26,4 25,0 21,7 28,6

Félelmeitől, szorongásaitól nem tud szabadulni 24,3 16,9 17,2 16,2 19,8

Regionális különbségek

A regionális különbségekről rendelkezésünkre álló mutatók arra engednek következtetni, hogy a megyék közötti különbségek az 1960-as évek óta kissé csökkentek. Például az 1967. évi családijövedelem-vizsgálat idején a legalacsonyabb egy főre jutó jövedelmű megye, Szabolcs-Szatmár az országos átlag 88 százalékát, a legmagasabb jövedelmű Baranya megye pedig annak 107 százalékát érte el. Az 1987. évi felvétel szerint a legalacsonyabb jövedelmű megye, Borsod-Abaúj-Zemplén az országos átlag 90 százalékát, a legmagasabb jövedelmű Komárom megye pedig 104 százalékát érte el. (Természetesen mindkét időpontban Budapesten lényegesen magasabb volt a jövedelemátlag, mint a legmagasabb jövedelmű megyében.) Az infrastrukturális ellátottsági mutatók is a korábbi szélsőséges egyenlőtlenségek kiegyenlítődésére engednek következtetni.

Az 1990 óta eltelt időszakról — az adatfelvételek mintájának kisebb volta következtében — nincsenek hasonlóan pontos jövedelmi adataink regionális vagy megyei részletezésben. Úgy látszik azonban, hogy a messze kiemelkedően kedvező helyzetű főváros után a központi régió következik, ezt követi az északnyugat-dunántúli és a déli régió, és a jövedelem tekintetében a keleti-északkeleti régió messze elmarad ettől. Ennek következtében a szegénység is az utóbbi régióban a legelterjedtebb. Az évtizedeken keresztül fennálló és kissé

126

mérséklődött jövedelemkülönbségek tehát ma ismét felerősödtek (Enyedi 1996). Annyi módosulást lehet sejteni, hogy a nyugati határszélhez közeli területek relatív jövedelmi helyzete javult. A munkanélküliségi arány is hasonlóan nagy regionális különbségeket mutat: 1996 februárjában a munkanélküliek aránya Budapesten csak 6 százalék, 7 százalék Vas megyében, 8 százalék Győr-Moson-Sopron megyében, viszont 21 százalék Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, 19 százalék Borsod-Abaúj-Zemplén megyében és 18 százalék Nógrád megyében.

Az ország különösen elmaradt régiói azonban nem követik a megyehatárokat. Ha finom módszerekkel településenként próbálják meghatározni különböző mutatók alapján az elmaradottságot, akkor az így meghatározott elmaradott régiók hátrányai még lényegesebbeknek látszanak. Ezek a különösen elmaradt mikrorégiók elsősorban Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye északkeleti részén, Nógrád és Heves megye északi részén, Jász-Nagykun-Szolnok megye északkeleti részén, továbbá Baranya, Somogy és Zala megye határ menti kisfalvas részein találhatók meg. Összefoglalóan és hosszabb történeti korszakra visszatekintve kétféle regionális egyenlőtlenséget lehet Magyarországon megállapítani:

1. Budapest és a körülötte lévő megyék lényeges előnyét a központtól távol fekvő megyékhez viszonyítva. Ez tehát egy centrum-periféria jellegű egyenlőtlenség, és valószínűleg az iparosodás kezdetén alakult ki.

2. Az északnyugati országrész előnyét a keleti-délkeleti országrészekkel szemben. Azt gyaníthatjuk, hogy ez az egyenlőtlenség sokkal távolabbi múltban gyökerezik, és azzal függ össze, hogy a nyugat-európai hatások előbb érték el a Kisalföldet, és az Európával való kapcsolatok évszázadokon keresztül (amikor például az ország többi része a Török Birodalomhoz tartozott) erősebbek voltak, mint a keleti országrészekben.

Budapest városökológiai övezetei

Budapest kerületeinek összehasonlításakor azonnal szembetűnik, hogy mennyire lényeges különbségek vannak közöttük a társadalmi összetétel, az életszínvonal és az életkörülmények tekintetében. Elég utalni Józan Péter (1986) azon megállapítására, hogy 1980-1983-ban Budapestnek négy kerületében (I., II., XI., XII.) a férfiak születéskor várható élettartama 68 évnél hosszabb, ezzel szemben hat kerületben (VI., VII., VIII., IX., XVIII., XX.) 65 évnél rövidebb, tehát három évnél nagyobb volt a különbség. Józan Péter szerint a „legjobb" kerületekben a halandóság szintje eléri a nyugat-németországi férfiak átlagos halandóságát, míg a „legrosszabbakban" Szíria halandósági szintjén áll. Mivel a halandóságot felfoghatjuk az életszínvonal és élet-körülmények összefoglaló mutatójaként, ezek az adatok szemléletesen

127

érzékeltetik, hogy mekkora különbségek vannak az egyes kerületek lakosságának körülményeiben.

A szociológiai szakirodalomban leírt városökológiai mintákat azonban csak részben találhatjuk meg Budapesten. A budai kerületek nagy része a legjobb társadalmi helyzetű rétegek lakóhelye, így - elsősorban a domborzati viszonyok miatt - a más nagyvárosok külső övezeteiben megfigyelt kertvárosok, villás lakónegyedek, szuburbán övezetek szerepét töltik be. Az V. kerület, vagyis a Belváros kormányzati és üzleti központ szerepet játszik, de ma már nem a privilegizált rétegek preferált lakóhelye. A Belváros körül, a VI, kerülettől a IX. kerületig fel lehet ismerni a koncentrikus körök elméletének átmeneti övezetére jellemző sajátosságokat. A VII. és VIII. kerületben a legelterjedtebb a sze-génység. A pesti oldalon lévő szuburbán övezetek, valamint Óbuda és Budafok-Albertfalva nagy része csak olyan értelemben szuburbán területek, hogy sok családi házat találunk bennük, ezekben azonban nagyrészt munkások laknak. A budai oldalon a városhatáron kívül fekvő települések egy része (például Budakeszi) az utolsó években kezd „előlelő" szuburbán övezetté válni.

Csanádi Gábor és Ladányi János (1992) több évtizedre visszamenően és a kerületeknél kisebb területi egységek adatai alapján vizsgálták Budapest városszerkezetét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kerületeken belül is lényeges különbségek vannak, a szegénység különösen egy-egy kisebb területen összpontosul. Míg a VI. kerületben például az Andrássy út és néhány annak közelében lévő utca a privilegizált rétegek lakóhelye, a messzebb fekvő mellékutcákban helyenként a szegénység tömörülését lehet megállapítani. Sőt, ennél is továbbmenve azt állapították meg, hogy hagyományosan még egy-egy lakóházon belül is meg lehet figyelni a szegregációt: az utcai oldalon lévő nagyobb és komfortos lakásokban a privilegizáltabbak, az udvarra néző kis és komfort nélküli lakásokban a szegény rétegek laktak.

Szirmai Viktória (1988) Dunaújvárosban végzett hasonló ökológiai vizsgálatot, és azt találta, hogy bár Dunaújváros igazi „szocialista" város volt abban az értelemben, hogy majdnem teljes mértékben 1950 után épült, tehát érvényesíteni lehetett a szocialista városépítési elveket, a társadalmi rétegek szegregációja az egyes városrészekben ott is kialakult.

Lakásviszonyok

Magyarországon az elmúlt évtizedekben igen alapos lakásszociológiai kutatásokat végeztek. Különlegessé tette a hazai lakásviszonyokat az a tény, hogy két élesen elkülönülő lakáshoz jutási rendszer élt egymás mellett: a magántulajdonban lévő lakások vásárlásának és építésének piaca és az állami (tanácsi, vállalati) lakáskiutalás.

Szelényi Iván (1972; 1990) a két rendszeren belül is megkülönböztetett lakásosztályokat a lakások jellege és minősége szerint. Az állami bérlakásokban

128

lakók között megkülönböztette: az új állami bérlakásokban élőket, továbbá a régi állami tulajdonú bérlakások lakóit. Mindkét bérlakás-kategóriában a lakók a reális piaci árnál sokkal alacsonyabb lakbéreket fizettek.

A magántulajdonban lévő lakásokban lakók között megkülönböztette: a nagyobb lakóépületekben lévő öröklakások tulajdonosait, az új családi házak tulajdonosait, továbbá a régi családi házak, parasztházak tulajdonosait.

A magántulajdonban lévő lakáshoz jutás az építés vagy vásárlás alkalmával egyszeri igen nagy kiadásokkal járt. Végül külön osztályba sorolta a lakással nem rendelkezőket. A különböző társadalmi rétegeknek az ezekben a lakásosztályokban való megoszlása és a közöttük való mozgása nagyon eltérő. Az átlagosnál magasabb jövedelműek elsősorban az új állami bérlakás és az új öröklakás osztályba tartoznak. A legszegényebb rétegek viszont vagy a régi állami bérlakás-, vagy a parasztház-kategóriában laknak.

Ez már eleve jelzi, hogy az elvben az egyenlőséget megvalósítani kívánó lakáspolitika oda vezetett, hogy a legjobb módú réteg élt legnagyobb arányban a legjobb minőségű és viszonylag alacsony lakbérű első lakásosztályban.

Még nagyobb egyenlőtlenségeket okoz a lakáshoz jutás módjainak társadalmi differenciálódása: a legjobb módú rétegek tagjainak van a legnagyobb esélyük arra, hogy új állami bérlakáshoz jussanak, tehát az első osztályba lépjenek be. Viszont a legszegényebb rétegek tagjai igen nagy arányban arra kényszerülnek, hogy magánerőből építsenek lakást.

Az egyenlőségi elven alapuló lakáspolitika azért vezetett ilyen fokú egyenlőtlenséghez, mert az általános lakáshiány következtében (és mert az állami lakásépítés egyre inkább visszaesett) az új állami bérlakások elosztásánál kimondottan vagy ki nem mondva érvényesült a lakásigénylők „társadalmi hasznosságának" mérlegelése, és ennek keretében a nagyobb képzettségű, magasabb beosztást betöltő személyeket ítélték hasznosabbnak és ezért érdemesebbeknek az állami bérlakáshoz jutásra.

A szocialista korszak lakásviszonyainak és lakáspolitikájának ez az elemzése Konrád György és Szelényi Iván (1969) korábbi lakótelep-vizsgálatára támaszkodott, amely az 1960-as években újjászületett magyar szociológia egyik első korszerű szociológiai adatfelvétele volt. Négy magyar városban négy új lakótelepet vizsgáltak meg. Megállapították, hogy a lakótelepek egyáltalán nem felelnek meg azoknak a reményeknek, amelyeket hozzájuk fűztek, többek között, mert

1. a lakótelepeken élő népesség a társadalmi szerkezetben túlnyomórészt középső helyzetben van, tehát nem a leginkább rászorult rétegek jutottak ezen a viszonylag erősen támogatott módon lakáshoz;

2. a lakótelepek lakóinak nagy része elégedetlen a lakásával; ebben lényeges szerepet játszik, hogy a lakások kicsik, pontosabban a lakások nagyság szerinti megoszlása erősen koncentrált, így a nagyobb létszámú családok számára szükségképpen szűkek;

129

3. a lakótelepek ugyan viszonylag kényelmes életkörülményeket biztosítanak, de nem képesek a belső meggyökerezettségnek, a személyessé vált sokoldalú emberi kapcsolatoknak élményét nyújtani az ott lakóknak, ebben a tekintetben lemaradnak még az elavult városrészek mögött is;

4. ezért az új lakótelepeken lakáshoz jutottak jelentős része a következő években el akar onnan költözni.

A rendszerváltás gyökeresen megváltoztatta a lakásviszonyokat. Az állami tulajdonban lévő lakásállománynak nagyobb — minőségileg jobb — részét eladták a lakóknak, mégpedig igen kedvező áron. A vevők nagyrészt a társadalom magasabb jövedelmű rétegeihez tartoztak, mivel a jobb minőségű lakásokban már eleve a jobb módúak laktak, továbbá a magasabb jövedelműeknek volt annyi megtakarított pénzük, hogy lakásukat meg tudták vásárolni. Többnyire a nagyobb és régebbi bérházak maradtak önkormányzati tulajdonban. 1995-ben már csak a lakásállomány 9,1 százaléka volt állami (önkormányzati) tulajdonban. Ezek jelentős részben a városok leromlás felé tartó kerületeiben helyezkednek el. Az önkormányzatok a lakbéreket nem emelték fel a piaci ár színvonalára, mivel a nagyrészt alacsony jövedelmű lakók képtelenek lennének ezt a lakbért megfizetni. Ezáltal azonban a nagyobb bérházak építése nyilvánvalóan gazdaságtalan vállalkozás maradt. Ezért magánszemélyek nem építenek nagyobb többlakásos bérházakat, az önkormányzatoknak pedig nincsenek meg ehhez az anyagi eszközeik. Így a lakásépítés nagymértékben csökkent, és az épülő új lakások túlnyomó része családi ház vagy kisebb magántulajdonú társasház. Jelenleg 1996-ban még egyáltalán nem látszik, hogyan fog a lakáspiac és a lakásépítés a jövőben alakulni.

Társadalompolitika

A városszociológia születése óta „alkalmazott szociológiaként" értelmezte önmagát, tehát a valóság megismerése és az elméleti általánosítások megfogalmazása mellett mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy a városfejlesztéshez segítséget tudjon nyújtani. Hasonlóan a faluszociológia számára mindig az egyik központi kérdés volt, hogy mi lesz a falvak jövője, hogyan lehet a községek fejlődését úgy befolyásolni, hogy értékeik ne menjenek veszendőbe az elnéptelenedés következtében.

Településfejlesztési politika

Nem kétséges, hogy a települések fejlődését kormányzati és helyi államigazgatási döntésekkel erősen befolyásolni lehet. Nem teljes azonban az egyetértés abban a kérdésben, hogy milyen célok megvalósítására törekedjék a településfejlesztési politika, és hogy milyen eszközöket alkalmazzon. Gyakran

130

megfogalmazzák azt a gazdasági célt is, hogy a településfejlesztés alkalmazkodjék a gazdasági fejlődés követelményeihez, tehát azokat a településeket fejlesszék, amelyeknek gazdasági, fejlődési adottságai a legjobbak.

A szociológusok viszont a különböző településeken és városrészekben lakó népesség helyzetében mutatkozó társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését és a szegregáció csökkentését szokták célul kitűzni. Az utóbbi célok mellett érvelve rá lehet arra mutatni, hogy a szélsőséges egyenlőtlenség és a szegregáció előbb vagy utóbb olyan társadalmi feszültségeket okozhat, amelyek magát a gazdasági fejlődést veszélyeztetik.

A politikában sok esetben mutatkozott hajlandóság arra, hogy az eszközök közül a legegyszerűbbnek látszó adminisztratív eszközöket alkalmazzák, például megtiltsák vagy megnehezítsék bizonyos településekre való beköltözést, illetve többé-kevésbé erőszakkal költöztessenek embereket egyes településekre. Az ilyen akciók tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy előbb-utóbb mindig több kárt okoznak, mint hasznot, mert az emberek erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy lakóhelyüket szabadon válasszák meg.

Sokkal hatékonyabbak a gazdaságpolitikai eszközök, amelyek segítségével preferenciákat lehet biztosítani a fejleszteni kívánt területeken létesített vagy már működő munkahelyeknek, illetve pénzügyi ösztönzőkkel vissza lehet tartani a vállalatokat attól, hogy bizonyos településeken beruházzanak. A pénzügyi ösztönzők és ellenösztönzők teljesen igazolhatóak, ha a munkahelyek létesítésének, új beruházásoknak külső, gazdasági hatásai (külső költségek és hasznai) vannak, tehát a beruházás költségei (például a környezetszennyezés) vagy hasznai (például a kapcsolódó infrastrukturális fejlesztés) nemcsak a vállalatnál, hanem annál szélesebb körben is jelentkeznek.

Ennél is lényegesebb településpolitikai eszköznek mondható a fejlesztési források elosztása. Az infrastrukturális fejlesztés egy részét ugyanis az állami vagy helyi költségvetésből finanszírozzák. Már maga az a tény is, hogy ezeknek az összegeknek mekkora részét központosítják, azaz osztják el kormányszinten, erősen befolyásolja a településfejlesztést. Ha nagyobb részt osztanak el központilag, akkor a kormánynak nyilvánvalóan nagyobb lehetősége van az elmaradottabb területek fejlesztésének támogatására. Sajnálatos módon azonban a történeti tapasztalatok szerint a központi elosztás sok esetben oda vezet, hogy a főváros és néhány kiemelt terület aránytalanul sokat, az elmaradott területek pedig aránytalanul keveset kapnak a fejlesztési erőforrásokból.

A decentralizált elosztásnak is vannak azonban veszélyei. Ezek a decentralizáció szintjétől függnek. Amikor a megyék például az 1970-es években nagyobb erőforrások felosztása fölött dönthettek, a megyeközpontok és egy-két kiemelt település részesült aránytalanul nagymértékben a fejlesztési összegekből. Ezért látszik előnyösnek, hogy minél több erőforrás maradjon meg azon a szinten (tehát az adott településen), ahol azokat adók és más befizetések

131

formájában előteremtik. A kormányzati szinten elosztott erőforrásokat pedig lehetőleg nagyobb arányban az elmaradott területek fejlesztésére kell fordítani.

A városfejlesztés terén az a dilemma merül fel, hogy milyen mértékben hagyják a várost spontán módon, a piaci erők hatására fejlődni, vagy mennyiben próbálják azt várospolitikai eszközökkel befolyásolni. A piaci erőkre hagyatkozó spontán fejlődés káros következményeinek példájaként számos amerikai nagyváros igen súlyos problémáira, nyomornegyedeire szokás hivatkozni. Általában kívánatosnak látszik tudatos várospolitikával elejét venni annak, hogy ilyen nyomornegyedek kialakuljanak.

A városi slumosodást és az erős szegregációt a várostervezők korábban és főképpen az Egyesült Államokban úgy próbálták megállítani, hogy a leromlott városrészeket lebontották, és helyükre korszerű új lakótelepeket építettek. Magyarországon a leromlott városrészeket többnyire változatlanul hagyták, és addig beépítetlen területeken építettek fel új nagy lakótelepeket. A slumosodás megállításának másik lehetséges útja a régi városrészek fokozatos restaurálása, amelynek során a lehető legtöbbet próbálnak megőrizni a régi épületekből. Néhány évtizeddel ezelőtt az építészek nagy többsége a nagy lakótelepek, új városrészek építését pártfogolta, itt ugyanis meg lehetett valósítani a korszerűnek tartott város- és lakásépítési elveket. A szociológusok is szerepet játszanak abban, hogy a lakótelepek iránti lelkesedés mérséklődött. Szociológiai vizsgálatok, többek között Konrád György és Szelényi Iván (1969) magyarországi lakótelep-vizsgálatai kimutatták, hogy a teljesen átépített vagy újonnan épített lakótelepi városrészekben mind a régi, mind az új lakosság idegenül érzi magát. Elég általános tapasztalat, hogy az új lakótelepekből hiányzik valami, ami a várost igazán „várossá" teszi, nincsenek igazi utcák és terek, „agorák", ahol a városrész lakói — ha felszínesen is — egymással kapcsolatba kerülnek, sétálnak, vásárolnak, vagy csak egyszerűen nézelődnek. Ezzel kapcsolatban újra felmerült az a kérdés, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a várost valóban „szeressék" a lakói.

Az amerikai nagy városrész-felújítások tapasztalatai arra is utalnak, hogy a slum régi lakosai nem képesek megfizetni a régi slum helyén felépült új lakóházakban a lakbéreket, ezért elköltöznek egy olyan városrészbe, ahol a lakbérek alacsonyabbak, ezzel azonban éppen ezeknek a városrészeknek a slumosodását mozdítják elő, így a slumprobléma a város másik részében újratermelődik. Ezért szociológiai megfontolások alapján jobb megoldás a leromlásnak induló városrészek fokozatos és gondos építészeti restaurálása. Ez a megoldás kétségtelenül költséges, a városszociológusok azonban arra mutattak rá, hogy a városrészek leromlásából és a szegregációból származó társadalmi problémák közvetett társadalmi költségei (például a közrend fenntartásának költségei) a restaurálási költségeknél sokkal magasabbak. Ezért újabban erős a törekvés arra, hogy a régi városrészekben és lakóházakban lévő lakásokat folyamatosan felújítsák, még akkor is, ha ez jelentős építési költségekkel jár. Ha azonban ezek a leromló bérházak magántulajdonban vannak, akkor

132

tulajdonosaik általában kevéssé érdekeltek a felújításban, mert rövid távon kifizetődőbb a régen épült és viszonylag kicsi lakásokat viszonylag alacsony bérért kiadni, nem törődve a felújítással, továbbá arra várni, hogy a belváros lassú terjeszkedése elérje a városrészt és felhajtsa a telekárakat.

Lakáspolitika

A lakáspolitikában három alternatíva különböztethető meg:1. a magántulajdonban lévő családi házak és társasházak építésének előnyös

hitelekkel történő ösztönzése;2. a magántulajdonban lévő nagy bérházak építésének elősegítése, ehhez

azonban teljesen szabaddá kell tenni a lakbérek megállapítását, továbbá biztosítani kell a tulajdonosoknak a kilakoltatás jogát a nem fizető bérlőkkel szemben;

3. legalább minimális állami és önkormányzati lakásállomány és új lakásépítés fenntartása, azaz alacsony lakbérű lakások juttatása az arra rászorultaknak.

Ebben a pillanatban nem látszik még, hogy a következő évek magyarországi kormányai melyik politika mellett fognak dönteni, illetve a három alternatív politika milyen kombinációját fogják alkalmazni. A jelenlegi lakáspolitika (pontosabban lakáspolitika-hiány) fenntartása mindenképpen súlyosbítaná a lakáshiányt, nagymértékben nehezítené az új családok lakáshoz jutását és élesítené a társadalmi egyenlőtlenségeket, mert a szegények lakáshelyzete tovább romlana.

Összefoglalás

Az első városok körülbelül 5500 évvel ezelőtt jelentek meg Mezopotámiában. Az ipari forradalom kezdetéig a népesség kis része élt városban. Az iparosodással párhuzamosan indult — meg először a mai fejlett országokban, az utolsó évtizedekben azonban a fejlődő országokban is — a gyors ütemű urbanizáció. A fejlett országokban —az utolsó évtizedekben — a városi népesség növekedése lelassult, a fejlődő országokban viszont tovább nőnek a városok, közöttük sok a 10 milliósnál nagyobb város. A fejlett országokban 1960 után szuburbanizációs tendencia mutatkozott: a nagyvárosok lakosságának egy része, elsősorban a legjobb módú családok elköltöztek a városok központi részeiből, és a város körüli kertes-családiházas övezetben telepedtek le. Ezzel együtt járt a belső városrészek infrastrukturális leromlása, lakosságuk elszegényedése.

A városokban, elsősorban a nagyvárosokban, övezeteket lehet megkülönböztetni a bennük összpontosuló tevékenységek (például üzleti

133

negyed, kereskedelem, ipar, kultúra) és a lakosságuk összetétele szerint. A chicagói városszociológiai iskola különösképpen a belváros és üzleti negyed körül elhelyezkedő átmeneti övezetre hívta fel a figyelmet, amelyben a lakásállomány és az infrastruktúra leromlik, és amely a szegények lakóhelyévé válik. Ezt a folyamatot nevezik slumosodásnak. Ez a tendencia érzékelhető az amerikai nagyvárosokban, de kevésbé látható az európai nagyvárosokban, minden bizonnyal azért, mert Amerikában a piaci viszonyok teljes mértékben meghatározzák a városépítést, viszont Európában többnyire tudatos várospolitikával próbálják megállítani egyes városrészek leromlását.

A slumosodás kísérőjelensége a szegregáció erősödése. Mindenütt megfigyelhető az a tendencia, hogy a hasonló társadalmi helyzetű, életkorú, azonos etnikumhoz tartozó népesség egymás közelében keres lakóhelyet, részben mert anyagi lehetőségeik hasonlóak és így hasonló árú lakóhelyeket engedhetnek meg maguknak, részben azért, mert az emberek törekednek arra, hogy hozzájuk hasonlóak között éljenek. A szegregáció azonban, különösen ha nagyon élessé válik, igen súlyos problémákkal jár. A nagyvárosok szétszakadhatnak a jómódúak és a szegények, Amerikában például a fehérek és a feketék lakta városrészekre, s közöttük szinte megszakad az érintkezés. A szegények lakta városrészekben igen súlyos társadalmi problémák jelentkezhetnek, például elterjed a bűnözés, és az ilyen slumokban lakók számára igen nehézzé válik a szegénység és a slum elhagyása.

A városi, különösen a nagyvárosi és a falusi lakosság életmódja különbözik egymástól annak következtében, hogy a nagyvárosiak igen sok és változatos hatásnak vannak kitéve. Nem lehet azonban egyértelműen azt állítani, hogy a városi emberi kapcsolatok mindig személytelenebbek és a városokban mindig elterjedtebbek a lelki betegségek, mint a falvakban. Vannak olyan városrészek, elsősorban a szuburbiák és a városokon belüli etnikai faluszigetek (egy adott etnikum, például Amerikában az olasz bevándorlók és leszármazottaik által lakott kerületek), amelyekben nagyon szorosak a személyes kapcsolatok. Sorvadó, hanyatló falvakban is igen magas a lelki betegségek gyakorisága.

Magyarországon több mint száz éve nagyon nagyok a főváros, a többi város és a faluk életkörülményei közötti különbségek. A jövedelmi különbségek 1960 óta kissé csökkentek, a rendszerváltás után azonban ismét nőni kezdtek.

Andorka Rudolf: Bevezetés a Szociológiába, Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 192-217. p.

134

135

II. SZOCIALIZMUS ÉS VIDÉK

136

137

ERDEI FERENC:A KÖZIGAZGATÁSI REFORM PROBLÉMÁI

A magyar demokrácia fejlődésének most még fel sem mérhető jelentőségű eseménye, hogy a közigazgatási reform kérdése napirendre került. Az a mélyreható és gyökeres átalakulás, amit a demokrácia politikai rendszere megindított, nyilvánvalóan átformálja nemcsak egész társadalmi rendünket, hanem az államigazgatási szervezetét is. Történelmileg tehát a felszabadulás óta aktuális a közigazgatási reform, csak politikai okok folytán és a politikai fejlődés előrehaladásának különös körülményei folytán nem vált eddig ténylegesen aktuálissá. Most azonban ez is bekövetkezett.

A magunk részéről már a tisztviselői létszámcsökkentés elhatározása alkalmával felvetettük a kérdést olyképpen, hogy a létszámcsökkentés csak az első lépése a közigazgatás megtisztításának és átalakításának s azt követnie kell a második lépésnek: a kőigazgatás szervezeti reformjának. Pár hónappal később a Baloldali Blokk nyilatkozata tette magáévá a feladatot s programba vette a közigazgatás népi újjászervezését. Végül mind a négy koalíciós párt elfogadta a közigazgatási reform eszméjét s megállapodás jött létre arra nézve, hogy az önkormányzati választások előkészítéséhez a közigazgatási reform kidolgozása és végrehajtása is hozzátartozik. Ezzel gyakorlatilag kormányprogrammá lett a közigazgatási reform ügye s itt az ideje, hogy felvessük és megoldjuk e nagy reformmunka minden lényeges kérdését.

Nyomban, ahogy a terv aktuálissá lett, a Nemzeti Parasztpárt elő is terjesztette a közigazgatási reformra vonatkozó javaslatát. Ez a javaslat tehát a közigazgatási reform kiindulása, miután más hasonló reformterv még nem ismeretes. Annál is inkább, mert ez a tervezet hosszú előkészítő munkának az eredménye s lényeges elveiben már eddig is széles körben megegyeztek a közigazgatási szakemberek éppen úgy, mint a politikai tényezők. Ennek a tervezetnek a főbb szempontjait vesszük tehát alapul, amikor a közigazgatási reform problémáit meg akarjuk világítani.

Mi a lényege ennek a reformjavaslatnak? Ha a részletkérdéseket kikapcsoljuk, néhány tételbe összesűríthető a javaslat lényege. Ezek a kővetkezők:

1. Az általános önkormányzati közigazgatás egységeit újjá kell szervezni a valóságos társadalmi és gazdasági egységeknek megfelelően. Ez azt jelenti, hogy a kisközségek, nagyközségek, megyei városok és törvényhatósági jogú városok helyett egységes községi és városi szervezetei kell létesíteni olyan változatokban, ahogy azt a települési társadalmi és gazdasági viszonyok megkövetelik, (tanyaközség, aprófalvak csoportja stb.). A vármegyék és járások helyett pedig városmegyéket kell szervezni az ország 60-80 városi közfontja körül.

138

2. A szakigazgatás szerveit az általános közigazgatás újjászervezett egységeihez kell idomítani, hogy az ország valóságos társadalmi és gazdasági struktúrájához szervesen igazodjék minden igazgatási szervezet.

3. A központi állami igazgatást decentralizálni kell a minisztériumokból a kerületenként szervezett állami kerületi hivatalokba. Ezáltal a minisztériumok felszabadulnak kormányzó szervekké, a kerületi központok pedig igazhatásilag is egy-egy nagy táj központjai lesznek. E kerületi közigazgatási szervek mellé csoportosítandók a szakigazgatás magasabb szervei is.

4. Az új közigazgatási szervezet felépítését annak az elvnek az alapján kell végrehajtani, hogy a vezetőposztokon választott laikusok álljanak, viszont a hivatalnokok jól képzett szakemberek legyenek.

5. A közigazgatási eljárást olykép kell egyszerűsíteni, hogy általában két fórum előtt minden ügy elintéztessék. Kisebb súlyú ügyek két önkormányzati fokon, nagyobb ügyek egy önkormányzati és egy állami fórumon. Harmadfokú intézkedést csak kivételes esetekben szabad engedni. Az a közigazgatási reformterv, amely ezeken az elveken épül fel, nagyon sok olyan részletkérdést vet fel, amelynek a helyes megoldása még több újítást, illetve racionalizálást követel meg, azonban e problémák elhagyásával is érdemlegesen tárgyalhatók azok a kérdések, amelyek a reform kapcsán előállnak. Itt három szempontból igyekszünk megvilágítani a kérdést: politikai, közigazgatási és társadalomtörténeti szempontból.

I.

A közigazgatási reform alapvető politikai kérdése az, hogy lehet-e most a háborúutáni leromlottság állapotában és az újjáépítés ezernyi nehézségei között mélyreható, szinte az egész ország rendjét érintő reformot végrehajtani. Szilárd meggyőződésünk, hogy lehet, sőt éppen most lehet. Néhány szempont világossá teszi e meggyőződés indokoltságát.

A közigazgatási létszámcsökkentés befejeződött. A leépítés olyanmérvű, hogy most van a legkevesebb tisztviselő. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi létszámot később több ponton növelni kell. Ezen a mélyponton kell tehát végrehajtani a reformot, hogy az újabb felveendő tisztviselők már az új szervezeti posztra és az új feltételek szerint. kerüljenek. Másik következménye a létszámcsökkentésnek, hogy a közigazgatás átalakítása csak egy részben történt meg a létszámcsökkentéssel. Igazi és teljes átalakítása akkor következik be, ha a szervezetet is átépítjük úgy, hogy a régi emberek és a régi szervezet helyére új emberek és új szervezet kerül.

A stabilizáció két oldalon teremti meg a közigazgatási reform lehetőségét, illetve hozza magával a szükségét. Egyik, hogy az államháztartás egyensúlya megköveteli az önkormányzati háztartások szanálását. Ezt pedig a jelenlegi szervezeti keretekben biztosítani szinte lehetetlen. A különböző községi

139

háztartások bevételi forrásai rendkívüli mértékben aránytalanok. Az arányosítás máskép, mint államsegéllyel, illetve másféle állami beavatkozással, nem lehetséges. Nagyon nehéz a mai szervezetben a különböző önkormányzati vállalkozásokat megindítani, amikor ezeknek minden feltétele bizonytalan. Az új szervezetben, mely a tervezet alapjain épülne fel, szinte minden önkormányzati háztartás számára új és jövedelmező közüzemi lehetőségek nyílnának meg. Megoldaná az új szervezet azt a nehéz kérdést is, ami a földreform folytán állott elő különösen a mezőgazdasági városokban és nagyobb községekben. A másik oldalon pedig a stabilizáció lehetővé teszi a reformot azáltal, hogy évekre szóló kalkulációt és egyáltalán szilárd költségvetési lehetőségekei teremt.

Égetően szükségessé teszi a közigazgatási reformot a különböző szakigazgatási ágaknak és érdekképviseleti szerveknek az újjászervezése. A mezőgazdasági közigazgatást alapjaiban újjá kell szervezni s ugyanakkor napirenden van a mezőgazdasági érdekképviseleti testület kifejlesztése. Mindkét szervezet szinte megbukik a közigazgatási szervezet aránytalan és irreális viszonyain. Megoldhatatlan kérdés, hogy a vármegyékre vagy a járásokra építsük e szerveket, mert lényegében egyik sem alkalmas és valahol a kettő között van a helye a szükséges szervezeti egységnek, Ugyanígy a többe szakigazgatási ágakban, de különösen a tanügyi igazgatásban és egyáltalán az iskolaszervezetben, de hasonlóan az ipari, kereskedelmi és pénzügyi igazgatásban. Minden szakma részéről sürgető a reform s ha a közigazgatás új alapjait nem rakjuk le, akkor, vagy külön kereteket kel teremteni az egyes szakok számára, ami mérhetetlenül irracionális és költséges megoldás, vagy a szakmai érdekek rovására alkalmazkodni kell a közigazgatás teljesen alkalmatlan kereteihez.

És végül a legdöntőbb érv. A demokrácia elvitathatatlan követelménye az önkormányzati választások megtartása, málszóval az ideiglenesség megszüntetése községi és vármegyei fokon is. Viszont még erőteljesebb parancsa a demokráciának, hogy közigazgatásunk régi, feudális és bürokratikus kereteit ne véglegesítsük, mint a hogy a királyság államformáját sem véglegesítettük. Egyetlen megoldás tehát az, hogy az önkormányzati közigazgatás végleges rendjét egy gyökeres közigazgatási reform alapjaira rakjuk le. Reform nélkül tehát nem lehet önkormányzati választást tartani. Viszont a választások valóban nem halaszthatók sokáig, ezért a reformot haladéktalanul munkába kell venni.

Nem kevésbé súlyosak azonban azok a politikai szempontok sem, amelyek a reform következményeiképp merülnek fel. A felsorolt szempontok azt indokolják, hogy a reformot most és sürgősen meg kell csinálni. Van azonban a reform végrehajtásának néhány olyan általános politikai következménye, ami általában szól amellett, hogy a reformot csináljuk meg.

140

A reform végrehajtása modern népi közigazgatást teremtene a régi feudális rendszer helyére. Befejezné azt a munkát, amit a köztársaság megalapítása elkezdett: létrehozná a köztársaság méltó alsóbb igazgatási szervezetét. Azon felül, hogy ezzel közigazgatásunk megjavulna és a demokratikus államhatalom végrehajtó munkája egycsapósra hatékonyabbá válna, még egyéb politikai eredménye is lenne a reformnak. Annyi helyi előny és megoldatlanul hagyott helyi kérdés megoldása jár együtt a reformvégrehajtásával, hogy mindez a demokrácia javára íródnék széles tömegekben, s méltán érezné meg az egész ország, hogy a demokrácia politikai rendje valóságos és nagy eredményeket tud fölmutatni.

A javasolt reformterv olyan mélyen demokratikus jellegű, hogy leépítése egyszer s mindenkorra biztosítaná a magyar társadalom demokratikus szervezeti kereteit. A mai közigazgatási rendszer éppen szervezeti formáinál fogva alkalmas arra, hogy elsikkassza és megmásítsa a kormányzati intézkedéseket, a javasolt szervezet viszont a legszélesebben biztosítaná a végrehajtását minden demokratikus reformnak. Olyan szervezete lenne a magyar társadalomnak, amely beláthatatlan időre biztosítaná a társadalom minden rétegéhén és az ország minden 'vidékén a demokratikus politikai és társadalmi fejlődést.

Különösen észrevehető hatása lenne a reformnak a parasztság életére. a falvak és tanyák fejlődésére. Jelenlegi szervezetünk szinte intézményesen szorítja vissza a parasztságot a politikai és kulturális élet magasabb szintjéről, s rekeszti ki a városok életéből. Ezzel szemben a javasolt reform intézményesen kapcsolná be a falvakat és a tanyákat a városok életébe, s intézményesen emelné be a parasztságot az önkormányzati életen keresztül az országos politikai életbe.

Legvégül nem elhanyagolható szempont az, ha a demokrácia olyan mindenkit érintő és érdeklő reformmal jelentkezne, amely szinte az egész ország képét alakítja át a régi feudális jellegűből modern népi, demokratikus jellegűvé. Bizonyos olyan rétegeket is föllelkesítene és ~:, mozgásba hozna a demokrácia mellett, akik egyébként bizalmatlanul, nagy sértetten húzódoznak a demokrácia politikájától. A javasolt reform végrehajtásával minden iskolakönyv, minden térkép, minden vasúti menetrend és minden közigazgatási akta, vagy rendelet a demokrácia 'propagandairatává válna.

II.

Közigazgatásunk kétségtelenül és menthetetlenül rossz. Végtelen sorban hozhatnánk elő azokat a kifogásokat, amelyeket modern közigazgatási tudomány, vagy a modern élet emelhet közigazgatásunkkal szemben. Nem szándékunk a felsorolás, mindenki könnyen, hozhat fel ilyeneket, akármelyik közigazgatási kézikönyvből vagy a saját közigazgatási tapasztalataiból. Csak néhány sarkalatos kifogást hozunk elő akképpen arra, hogy milyen a mai közigazgatási rendszerünk és a javasolt reform hogyan javítaná meg.

141

Az egyik főbaj legfölül a központi állami igazgatási szervezetben. Minisztériumainkat elborítják azok a konkrét ügyek, amelyek engedélyezés, kiutalás, felül bírálat, vagy harmadfokú döntés végett a miniszternek vannak fenntartva. Ennek eredménye az, hogy minisztériumaink mérhetetlenül nagy szervezetté nőttek, kétségbeejtően lassan intézik az ügyeket és legfőképpen képtelenek arra a munkára, amire valók, nevezetesen az országot áttekintő kormányzásra. Ezen máskép nem lehet segíteni, mint azzal, ha a konkrét ügyintézést levesszük a minisztériumok válláról, s ezeket decentralizáljuk kerületi kormányszervekre, s a lecsökkentett létszámú minisztériumokat visszaadjuk eredeti rendeltetésüknek, a kormányzásnak. Ezzel egy csapásra azt is megoldottuk, hogy a különböző minisztériumok rendeletei a kerületi szerveknél összefutnak összehangolódnak, s nem a vármegyék alispánjai, vagy a járások főjegyzői találják szemben magukat a legellentétesebb kormányrendeletek amelyek különböző minisztériumoktól származnak.

Szakigazgatásunk ma keresztül-kasul keresztezi az általános igazgatás szervezetét és eljárásait. Ebből pedig mérhetetlenül sok visszásság és ellentmondás származik, a népre pedig rengeteg fölösleges fáradság és bosszankodás. Rögtöni eredménye lenne a reformnak, ha összehangoljuk különböző igazgatási szerveket, egy helyre, a közős városmegyei székhelyekre tömörítjük intézményeit, miáltal a nagyfokú megtakarítás mellett ügyintézést is nagymértékben egyszerűbbé tehetjük.

Önkormányzati igazgatásunknak is megszámlálhatatlan a baja, de ezek között a legfőbb, hogy a vármegyei igazgatás nem is önkormányzati. Valamikor a nemesi rend önkormányzati testülete volt, de a népé sohasem lett. A vármegye mai keretei nem érdekközösségben élő és közös problémájú népet foglal egybe, hanem egy-egy széteső részekből álló vidéket, nem csodálatos, ha a megyei törvényhatósági bizottságok tehetetlen és üresen járó testületek. A járási szervek pedig egyszerűen felülről ereszkednek a községekre, tehát még látszólag sem önkormányzati szervek.

Ezen a menthetetlenül beteg helyzeten csak az segíthet, ha a valós társadalmi és gazdasági egységekre építjük az önkormányzati igazgatás magasabb egységeit, szóval egy-egy város és a hozzátartozó vidékre — mert csak akkor lehet igazi önkormányzat a megye.

Önkormányzati igazgatási szervezetünk másik kiáltó visszássága a városok teljes elkülönítése a községektől, illetve a járástól és a megyétől. Ez pontosan a feudális fejlődés eredménye, holott a modern életben a városokban fut össze a társadalom minden jelensége s a vidék problémáit is csak a városokon keresztül lehet megoldani. Mi következik ebből? Az, hogy közös igazgatási keretbe kell foglalni a városokat és vidéküket, mert csak így lehet jól igazgatni az országot, s csak így lehet megoldani mind a városnak, mind a vidéknek a problémáit. A javasolt tervezetnek ez az alapgondolata.

142

III.

A magyar közigazgatási szervezet minden ízében feudális jellegű. Nemcsak azok a szervei és eljárásmódjai viselik magukon a feudális leget, amelyek a feudalizmus korszakában fejlődtek ki, hanem azok is, amelyek 48, illetve 67 után alakultak ki. Természetes ez, hiszen a magyar államszervezet és a magyar társadalom gazdasági politikai szerkezete a fölszínen liberális-polgári átalakulás után is megtartotta mélyen feudális természetét. Így következett be az a különös történeti fejlődés, hogy a magyar közigazgatási szervezet minden változás ellenére megmaradt feudális jellegűnek.

Községi szervezetünk, szakigazgatási szerveink és központi igazgatásunk egyként dicsekedhetnek azzal, hogy épségben megtartották feudális intézményeiket és egész eljárásmódjuk megőrizte a feudalizmus szakában kialakult jellegét. Kimagaslik azonban e téren a vármegye, amelyet nem ok nélkül vesz célba minden olyan demokratikus politikai törekvés, amely közigazgatásunkat is demokratikusan akarja átalakítani. Így történt ez a reformkorban is és így történik most is. Nézzük példakép a vármegyét néhány legmarkánsabb jellemvonásában.

A vármegye lényege szerint területi önkormányzati szervezet, amely önkormányzati keretben ellátja egy-egy vidék általános igazgatását. Első pillantásra kiderül azonban, hogy mind a területtel, mind az önkormányzattal baj van.

A vármegyék területe hosszú történeti fejlődés során alakult ki olyanná, amilyen most. Ez a történelmi fejlődés azonban nem a népnek és a nép közvetlen alsó szervezeteinek a fejlődése volt, hanem a nemesi birtokosoké. A vármegye mindig mint a birtokos nemesi családok municipiuma alakult-fejlődött s területileg a földesúri birtokok bizonyos egységeként alakult ki. Ezért akkora, amekkora. A nemesi birtok a nemesi családok számára, az a legkisebb egység, amelyen belül mindenki ismeri egymást és a birtokok közvetlen érdekközösségbe kapcsolódnak. Ez a vármegyei egység tehát nincs a nép testére szabva, nem kapcsolja össze valóságos egységbe a dolgozó osztályokat, a városokat, a falvakat, a műhelyeket, a kisgazdaságokat és az igazgatási irodákat. Ahhoz túl nagy, hogy közvetlen területi egysége legyen egy-egy vidék népének, ahhoz pedig kicsiny, hogy az állami igazgatás alakítson ki keretei között egy-egy vidéket átfogó igazgatási szervezetet. A vármegye tehát, mint területi egység, ma már értelem és cél nélkül való hagyományos keret, amelyet türelmesen és hagyománytisztelően visel a nép, s türi megszámlálhatatlan igazgatási nehézségét, úgy, mint ahogy számos egyéb feudális hagyományt megadással visel mindmáig.

De mint önkormányzat is elhalt a vármegye. Eleven önkormányzat volt a vármegyei nemesség számára s mint ilyen, kiválóan betöltötte a szerepét. Amikor azonban a vármegye névleg az egész nép önkormányzatává lett,

143

természetszerűen elsorvadt az önkormányzat, miután mindazok a föltételei hiányzottak, amelyek az önkormányzati élethez szükségesek. Hiányzott mindenekelőtt az önkormányzat területi föltétele. Egy megye népe nem él olyan közelségben és érdekközösségben egymással, hogy eleven önkormányzatot fejleszthetne ki. A megye túl nagy ehhez, egyes járások nem ismerik a többieket, s így egy-egy megye rendszerint több olyan egységből áll, amelyeknek területe és népe szorosan valóságosan összetartozik. De hiányzanak az önkormányzat politikai föltételei is. A megyei törvényhatósági bizottság nem tud népi testületté válni, akkor sem, ha tagjai valóban a nép képviselői, mert általános ügyekben és általános személyi kérdésekben kell határozniok, ahol nem érvényesülhet az önkormányzati közvetlenség. A járási főjegyzők válasza például ma is teljesen elvont politikai kérdés egy-egy megyegyűlésen, ahol a járás érdekei és szempontjai semmiképpen nem érvényesülhetnek. Külön önkormányzat ellenes a megyék tisztviselőgárdája. Nemcsak azért, mert a régi megyei tisztviselők egy része ma is hivatalában maradt, hanem azért is, mert mind a főispáni, mind az alispáni állás magában véve önkormányzat ellenes és ezenfelül a központi állami igazgatás szempontjából sem megfelelő. A főispán állami tisztviselő, de az önkormányzat irányítója, amiből az következik, hogy inkább ránehezedik az önkormányzatra, mintsem vezetné, vagy fejlesztené azt. Az alispán pedig, mint önkormányzat első tisztviselője úgy áll a vármegye élén, hogy tökéletesen beilleszkedik az igazgatási hierarchiába s az önkormányzat irányítására, vagy éppen kiszolgálására tökéletesen képtelen. A járási főjegyzők pedig mind az önkormányzati élet, mind az állami központi igazgatás pontjából teljesen lehetetlen helyzetben állnak.

Különlegesen kiáltó baja és egyúttal rikítóan feudális ,jellemvonása vármegyéknek az, hogy a városok külön testként állnak egy-egy megye területén. A nemesi vármegye kirekesztette a városokat, s ez a modern igazgatás kiépítése után is megmaradt. A törvényhatósági városok szervezetileg is teljesen kívül vannak a vármegyén, a megyei városok pedig nagyon kényszeredetten illeszkednek bele. Súlyos szervi hibája ez és ma már érthetetlen feudális vaskalapossága az igazgatásnak akkor, amikor a modern társadalom élete a városok központjain keresztül folyik és mind gazdaságilag, mind társadalmilag a városokon keresztül szerveződik a mezőgazdaságnak és a parasztságnak az élete is. Olyan anakronizmus ez, amit egy modern demokratikus állam nem tarthat fönn tovább.

Nem kell tovább sorakoztatni a példákat és az érveket ahhoz, hogy nyilvánvalóvá legyen a régi vármegyei szervezet és továbbmenően az egész régi igazgatási szervezet tarthatatlansága. Itt azonban eljutottunk ahhoz a nagy kérdéshez, hogy lehetséges-e racionális meggondolások alapján egy olyan régi és hagyományos szervezetet fölszámolni, mint amilyen a vármegye. Itt merül föl a legtöbb aggály több oldalról is. Okvetlenül szükséges tehát néhány szempontot tisztázni.

144

Mindenekelőtt azt, hogy az előterjesztett javaslat a vármegyék felszámolására és városmegyék kialakítására, bármenyire forradalmi újítás is, nem egyszerűen utópista racionális kikövetkeztetés. Távolról sem elvont okoskodás következménye, hanem a magyar közigazgatási és társadalomszerveződési fejlődés szerves továbbépítése, csakhogy a modern népi demokrácia politikai elveinek megfelelően. Tehát forradalmi annyiban, hogy mélyen és következetesen levonja a demokratikus átalakulás következményeit és hagyományos annyiban, hogy pontosan a ma társadalomfejlődés és területi szerveződés alapjaira akar modern igazgatást fölépíteni.

Mindez talán nehezen érthető és nem elég világos azok előtt, akik a megyéknek, mint társadalmi egységeknek s szervezeti kereteknek a fejlődését nem látják világosan. Ezt kell tehát legalább vázlatosan fölidézni, hogy a javaslat városmegyéit helyes történeti perspektívában szemlélhessük.

Mielőtt azonban ezt tennénk ki kell térni arra az aggályra is, hogy olyan állandó és történetileg tartós kereteket, mint a vármegye, lehet-e egyáltalán revízió alá venni, lehet-e lényegesen átalakítani. Bizonyos, hogy a megyei szervezet nemcsak a feudális társadalomrend szervezeti kerete, hanem általában és történetileg igen tartósan a magyar társadalom szervezeti kerete, s ezt akármilyen újítás kedvéért semmiféle társadalmi rendszer nem rúghatja fel. Valóban nem, és el kell fogadnunk, hogy a megyei szervezet a magyar társadalom állandó szervezeti formája, amelyet minden történeti korszak a maga képére alakít, de egyik sem számolhatja fel. Csakhogy azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez az állandó, vagy legalábbis korszakokon keresztül tartós szervezeti forma igen lényeges változásokon ment keresztül és most is ilyen lényeges változásra van szüksége, hogy megfeleljen a modern életnek és a demokratikus népi igazgatásnak, szóval az igazi népi önkormányzat követelményeinek. Ezt az aggályt is eloszlatja egy futó áttekintés a megyék fejlődéséről.

Ott kell kezdenünk, hogy a magyar megyefejlődés három nagy történeti korszakon keresztül és három egymástól igen lényegesen különböző szervezeti formán keresztül jutott el mai alakjához. Egészen más volt a Szent István előtti ősmegye, a Szent Istváni vármegye és a feudalizmus korának nemesi vármegyéje, mint az előttünk álló „modern" vármegye. Van valami közös mindegyikben, közös elv testesül meg minden alakjában, azonban azoknak a lényeges gazdasági, társadalmi és politikai föltételeknek megfelelően, amelyek az egyes korszakok között vannak.

A Szent Istváni előtti ősmegyék a honfoglalás előtt itt megtelepült szláv társadalmak kezdetlegesen feudális szerveződésének a látható keretei voltak. Tehát nem területi egységek voltak, hanem egy feudális szerveződésnek a helyrajzi formái. Lényegük, hogy egy-egy várban, vagy várszerű telepen székelő földesúri hatalom, a maga fősége alá szervezte a környező telepeket és azok dolgozó népét adóztatta. Itt tehát a megyének nem voltak határai: addig

145

terjedt a megye, ameddig a székhelyi várban lakó földesúri hatalom ki tudta terjeszteni a maga feudális befolyását és földesúri hatalmat. Ezek a megyék tehát nem igazgatási keretek voltak, hanem gazdasági, politikai, szóval hatalmi szervezetek: egy feudális társadalmi szerveződés alapjai.

A Szent Istváni vármegyék nagyjában-egészében ezeknek az ősmegyéknek az alapjain alakultak ki. A legtöbb Szent Istváni vármegyének ilyen ősmegyei földesúri székhely lett a központja, s eköré szervezte meg a király feudális uradalmát. Ott pedig, ahol ilyen ősmegyei alapok nem voltak, ott is ezen a módon szervezte meg Szent István a királyi vármegyéket. Ezek a királyi vármegyék sem egyszerű igazgatási keretek voltak. A király feudális gazdasági és politikai hatalmi szervezete volt ez a vármegye, ennélfogva kívül maradt rajta a honfoglaló magyarság nemzetségi társadalma. Így határai sem voltak e királyi megyéknek olyan értelemben, mint a mai vármegyéknek. Tehát nem területi egységek voltak, hanem hatalmi gazdasági, illetve földesúri egységek. Kiterjedt oda, ahol a király földesúri jogai érvényesültek, s kimaradt belőle az a terület, amely más földesurat ismert. Mi a lényege tehát e királyi megyéknek? A királyi földesúri hatalom szervezete, amely egy-egy uradalmi központ, egy-egy ispánság köré szerveződött. Ezek a megyei székhelyek azonban nemcsak a király uradalmi központjai voltak, hanem egyúttal hadi és egyházi központok is, tehát lényegében város szerepet töltöttek be. Szóval városi központok voltak olyan jelleggel, amilyet az a társadalmi rend kialakított, illetve megkövetelt. Annyiban is városok voltak, hogy a fokozatosan fejlődő és szakszerűsödő ipari mesterségek, valamint a piacok és városok is ezekre a helyekre tömörültek. Mai nyelven szólva, tehát a Szent Istváni vármegye szervezete azon az elven alapult, hogy a városi ',központokat és a köréjük szervezett vidéket fogták össze.

A nemesi vármegye, kialakulása lényegesen átalakította a királyi megyerendszert. Mindenekelőtt területi egységek lettek a megyék, megvont határokkal, s egyúttal igazgatási keretekké is fejlődtek. Ez az átalakulás pedig azáltal következett be, hogy a megyék királyi uradalmakból átalakultak a nemesi földesurak önkormányzati kereteivé. Más szóval, a királyi uradalom átalakult egy-egy vidék földesurainak a szervezetévé. Ezt jelenti a királyi megyék átalakulása nemesi vármegyévé. Ennek az átalakulásnak a során elhomályosult a megyéknek az a szerveződési elve, hogy egy városi központot és a hozzája tartozó vidéket fogják egybe. A több földesúr és több nemesi család vármegyéje már nem lehetett olyan pontosított, mint az egyetlen királyi uradalom, ezért a nemesi megye meglehetősen decentralizált egység lett. Gyakran változtatták is a megyeszékhelyet, aszerint, hogy az alispán, vagy a főispán hol lakott. Viszont megyei központ mégsem enyészett el. Legtöbb helyt megmaradt a régi királyi megyei központ, amely amellett, hogy mint hadi, gazdasági és egyházi központ továbbfejlődött, a király által kinevezett, vagy örökletes főipán révén az országos igazgatásnak is királyi székhelye maradt. Annyi történt, hogy nem központosan fejlődött tovább a megye, hanem decentralizáltan. Decentralizáltan annyiban, hogy a nemesi birtokos családok megyei élete hol egyiknek, hol

146

másiknak a birtokára összpontosult, és annyiban is, hogy az iparos, kereskedő-és kulturális központot jelentó városok a nemesi vármegye keretein kívül fejlődtek ki, közvetlen a király fősége alatt és a királyi kincstár gazdaságpolitikájának megfelelően. Így történt, hogy a megye területén külön fejlődték és külön autonómiában éltek a városok. Még egy fontos jellemzője a nemesi vármegyéknek, hogy nemcsak a városok estek ki belőle, hanem mindazon területek is, amelyek nem tartoztak egy-egy nemesi földesúr birtokához, hanem közvetlenül királyi birtokok maradtak. Ezek, mint különálló kiváltságos területek, területileg is kívül estek a nemesi vármegyéken, mint például a Jászkunság.

A nemesi vármegyék átalakulása „modern” vármegyévé, mindenekelőtt azt jelentette, hogy a vármegyék kizárólagos területi szervezetekké lettek. Tehát magukba olvasztották a kiváltságos területeket is és a városok legnagyobb részét. Mindössze azok a városok estek ki, amelyek mint szabad királyi városok a megyékkel egyenlő, jogú, külön törvényhatóságokká lettek. Az átalakulás másik következménye az volt, hogy a vármegyék most már elsősorban igazgatási szervezetté lettek, s igazgatási hatáskörük kiterjedt a megye egész területére. Még egy változás: a megye újra központosabbá lett, miután a megyei székhely fontos igaugatási központtá lett s mint ilyen, városfejlesztő erővel gyarapította megyeszékhelyet. Azon azonban már nem segített ez az átalakulás, hogy a külön kifejlődött városok továbbra is különálló központjai lettek a megyének. Csongrád megyéből például ez a modern igazgatási központosítás sem csinált egy testet, mert Szeged és Hódmezővásárhely visszavonhatatlanul külön egységgé alakultak a hozzájuk tartozó vidékkel együtt. A „modern" vármegyék kialakítása tehát létrehozott egy olyan területi beosztást, amely nem számolt a közben végbement gazdasági és társadalmi fejlődéssel, s egyszerűen véglegesítette a feudalizmus viszonyai között kialakult vármegyei kereteket. Innen származik a mai megyerendszer minden alapvető baja és képtelensége.

Ilyen megyefejlődésen végigtekintve, nyilvánvalóan nem elvont okoskodás eredménye a városmegyék terve. A terv forradalmi annyiban, hogy a nemesi vármegye kialakult viszonyait föl akarja számolni, de nem azért, hogy valami elvont és utópisztikus szervezetet állítson a helyükbe, hanem azért, hogy az igazi megyei kereteket újjáteremtse. Szóval a városmegyék terve ugyanazokat az elveket testesíti meg, amelyek az ősmegyékben, vagy a Szent Istváni megyékben, vagy bizonyos értelemben a nemesi vármegyékben testet öltöttek. Csak azoknak a gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően, amelyek mostanára kialakultak. Elesik tehát az az aggály, hogy egy hagyományos szervezetet akarunk felborítani egy bizonytalan értelmű új szervezetért. Éppen ellenkezőleg. Egy valóban bevált és valóban állandó szervezési elvet akarunk korszerűen megvalósítani. Olyan megyéket akarunk szervezni, amelyek betöltik a megyei szervezet értelmét és célját. Ha ez forradalmi újítás, akkor olyan forradalmi újítás, amely hasonlíthatatlanul jobban megvalósítja a megyerendszer értelmét és célját, mint a nemesi vármegyékből idétlenül és oktalanul kialakított

147

„modern” vármegye. Ez a javaslat tehát szervesen következik a megyefejlődés múltjából és a legmélyebben gyökerezik a magyar társadalomfejlődés hagyományaiban.

Hogy mindezen kívül a városmegyei szervezet a közigazgatás célját is kitűnően szolgálja, az eggyel több érv a javasolt reform végrehajtására. Végezetül ejtenünk kell néhány szót a jövő fejlődés perspektívájáról is. A városmegyei szervezet mit jelentene társadalomfejlődésünk jövője szempontjából? Röviden szólva a városok vidékiesítését és a vidék városiasítását. Tehát azt, hogy a városi központok szervesen kapcsolódnának vidékükhöz és viszont a vidék a városokhoz. Így megszűnne az az aránytalan helyzet, ami ma van város és vidéke között. Ez a perspektíva pontosan egybevág mindazokkal a reformtervekkel és elképzelésekkel, valamint gyakorlati szükségszerűségekkel, amelyek a városok és a vidék jövője irányában ma felmerülnek. És legfőképpen intézményes és szervezett lehetőséget nyújtana arra, hogy a parasztság felemelkedjék a társadalmi élet magasabb szintjére.

In: FORUM, 1946 szeptember, 86-94. p.

148

GYENEI MÁRTAMUNKÁS-PARASZT "SZÖVETSÉG" ÉS TELEPÜLÉSPOLITIKA

(1950-1956 )II. rész

Tanulmányomban — az első részhez hasonlóan — folytatni kívánom azoknak a történelmi és társadalmi körülményeknek a feltárását, amelyek között kialakultak az alapvonalaiban jelenleg is érvényes településpolitika körvonalai.

A településfejlesztés és ezen belül a községpolitika szempontjából meghatározó jelentőségű volt a "parasztkérdés" mindenkori megítélése. Az 1945 és 1949 közötti időszak vizsgálata azt támasztotta alá, hogy ezekben az években — a parasztság érdekképviseletének hangoztatása mellett — mindössze a parasztságnak tett átmeneti engedményekről, taktikai megfontolásokról, a hatalom kizárólagos biztosításához szükséges megtévesztő lépésekről volt szó. A Kommunista Párt alapvetően gyanakvással fordult a parasztság felé, a "munkás-paraszt hatalom" hirdetése nem jelentette a hatalom tényleges megosztásának még a szándékát sem.

Az 1945 és 1949 között gyakran emlegetett — "igazságos", a város és falu közti különbség felszámolását célul kitűző — településpolitikai irányelvek lassan lekerültek a deklarált jelszavak listájáról. A településpolitikában egy olyan városcentrikus szemlélet kapott — hosszú évtizedekig, gyakorlatilag a mai napig — prioritást, ami megfelelt a politikai elvárásoknak.

A városközpontúság az ötvenes évek elején a nagyipari munkásosztály lakóhelyeinek, a nehéziparral rendelkező településeknek a kiemelt fejlesztését jelentette. Ezt az irányvonalat egészítette ki a másik oldalról a falvakkal szemben alkalmazott diszkrimináció, amely hatalmi eszközökkel volt hivatva biztosítani azt az elosztáspolitikát, aminek segítségével az infrastruktúra fejlesztésére rendelkezésre álló minimális erőforrásokat — a politikai szándékoknak megfelelően — az új ipari központokba csoportosították át.

A parasztság politikai és gazdasági korlátozása, érdekvédelmi szervezeteinek felszámolása azt a célt szolgálta, hogy amint a feltételek erre megértek, vagyis a hatalom korlátlan megszerzése után a politika és a gazdaságpolitika rátérhessen az általa vélelmezett "egyetlen helyes útra", a gyorsított ütemű nehéziparosítás megvalósítására.

A településpolitika kettős jellege — vagyis a szavakban vállalt célkitűzések és a tényleges gyakorlat ellentmondása — a hatalmi harc eldőlte, vagyis 1949 után megszűnt. A településpolitika — részterület jellege miatt — némi fáziskéséssel követte a "nagypolitika" változásait.

Az ötvenes évektől kezdődően már "tudományos" érvekkel alátámasztva az elmélet — szinkronban a praxissal — a központosított településpolitika

149

szolgálatába állt, amely teljes eszköztárával kiegészítette az alapvető politikai és gazdaságpolitikai célok megvalósítását. Ez a gazdasági és társadalmi élet szigorú központi pártirányítását és ellenőrzését, a nehézipar elsődleges fejlesztését jelentette, amihez a szükséges gazdasági erőforrások zömét a mezőgazdaságból, mégpedig egy kollektivizált és így könnyebben kezelhető mezőgazdaságból kívánták elvonni.

1. A "bekerítés"

"Az angliai parasztság közös földvagyonának erőszakos kisajátítása a földbirtokosok által. Az eredeti felhalmozás egyik eszköze volt, mert a földjüktől megfosztott paraszti tömegek szabad munkaerőt jelentettek az iparba özönlő tőke számára."

(Új Magyar Lexikon)

A bekerítés fogalmát a gazdaságtörténet és a politikai gazdaságtan a klasszikus kapitalizmus angliai kialakulási folyamatára alkalmazza. Köznapi értelemben pedig a bekerítés "a támadó harc folyamán az ellenség egy adott csoportjának vagy egy helységnek minden oldalról való körülzárásá"-t jelenti. Ami a magyar parasztsággal a "szocializmus építésének" első évtizedeiben történt, az kimeríti a bekerítés — mindkét értelemben használt — fogalmát.

A parasztság érdekképviseleti szerveinek a felszámolása szabaddá tette az utat a parasztság mindenoldalú "bekerítésé"-hez. Ennek a folyamatnak az egyik, faluközösségi szinten működő eszközét jelentette az 1950-ben — a helyi önkormányzatok felszámolása után — létrehozott tanácsrendszer, amelynek kizárólagos feladata az államhatalmi intézkedések végrehajtása, illetve végrehajtatása volt. A "bekerítés" teljessé tételéhez a legfontosabb lépés, a parasztság gazdasági ellehetetlenítése sem váratott sokáig magára.

A mezőgazdaságnak szánt szerepet jól tükrözi az első ötéves terv beruházási tervszámainak alakulása, és a tényleges megvalósítás összevetése: Az 1949. április 3-i határozatában az MDP Központi Vezetősége az első ötéves tervidőszakra 35 milliárdos beruházással számolt, ezen belül a mezőgazdaság részesedése 6 milliárd forint, vagyis az összberuházások 17%-a volt. Az 1949 decemberében beiktatott tervtörvény már 51 milliárdos beruházást irányzott elő, amiből 16% a mezőgazdaság aránya.

Az 1951 februárjában megtartott MDP II. kongresszusán a beruházási előirányzatot — az eredeti tervhez képest — két és félszeresére, 85 milliárd forintra emelték. A mezőgazdaságra fordítandó összeg 11 milliárd forintra növekedett, de az összberuházáson belüli aránya 13%-ra csökkent. Az amúgy is alacsony szintre tervezett mezőgazdasági beruházásokból azonban kevés valósult meg. Három és fél év alatt — 1950 elejétől 1953 júniusáig — az állami

150

tervgazdaság keretében az állami gazdaságok, a gépállomások és a termelőszövetkezetek csupán 5 milliárd forintot kaptak, részben ezt is visszatérítendő hitel formájában. Ugyanakkor a mezőgazdaságból történt állami elvonás — az adó- és árrendszer alapján — egyetlen év alatt is (pl. 1952-ben) meghaladta a 10 milliárd forintot.

Az ország mezőgazdasági termelését súlyosan érintette -az egyre inkább kibontakozó "kuláktalanítás", amely a későbbiek során "kulák-likvidálás"-ba csapott át. A követendő utat Rákosi jelölte ki a Központi Vezetőség 1949. március 5-i ülésén, ahol a párt parasztpolitikája volt a vitatéma. Rákosi kijelentette, hogy a kulákságnak az addigi korlátozás "meg se kottyant", s ezért "itt az ideje, hogy a kulákok korlátok közé szorítását végre komolyan vegyük". A kommunisták feladata a kulákok leleplezése, hiszen "minden kuláknak, kivétel nélkül van vaj a fején, van valami takargatnivalója, van valami, ami őt ellenszenvessé teszi a középparasztok előtt. Ezeket ki kell teregetni... Ahol pedig a kulák előre merészkedik vagy megszegi a demokrácia törvényeit... ott kíméletlenül le kell rá csapni."

Rákosi — szavakban — célul tűzte ki a középparasztság megnyerését, és a helyi vezetőket hibáztatta, akik a középparasztot is kulákként kezelik. "Mi kulákoknak általában a 25 holdnál nagyobb birtokkal rendelkezőket tekintjük — mondta —, de falusi elvtársaink a mezőgazdaság-fejlesztési járulék rendelkezéseivel kapcsolatban a 15 holdon felüli gazdákat is kulákként kezelik. Magát a járulékot is általában országszerte 'kulák-adónak' hívják." Rákosi ekkor — úgy tűnik — megfeledkezett arról, hagy az említett járulék bevezetésekor a rendeletbe ő maga tétette be a 15 holdon felüli középparasztokat is. Hallgatott arról is, hogy a különböző kivetéseknél a megyék keretszámokat kaptak, amelyeket a megyék járásokra, a járások pedig községekre bontottak le. Amennyiben ezek a keretszámok nagyobbak voltak, mint a helyi lakosságnak rendeleti úton előírt kötelezettségek, akkor a hiányt a helyi szervek csak pótlólagos kivetéssel tudták eltüntetni, s amennyiben nem volt elegendő kulák, kénytelenek voltak "csinálni".

Azoknak a parasztgazdaságoknak és úri maradványgazdaságoknak a száma, amelyeket döntő mértékben bérmunkásokkal műveltettek meg, 1948-1949-ben kb. 45-50 ezer lehetett. Ezzel szemben a hivatalos ismérvek alapján 1949 nyarán 63 300 gazdaságot kezeltek kulákgazdaságként, a kuláklistán pedig 65 600 főt tartottak nyilván. Miközben 1953 elejére a kulákgazdaságok száma 49 700-ra csökkent, a kuláklistára került személyek száma 71 660-ra növekedett, ugyanis a listáról nem lehetett lekerülni még akkor sem, ha a gazdaság méretét csökkentették, vagy teljesen felhagytak a gazdálkodással. Az azonban előfordult, hogy a megszűnt kulákgazdaságok pótlására közép- és kisparaszti gazdaságok is átminősültek "kulákgazdaság"-gá. (A kuláklistákon például 21 900 földnélkülit tartottak nyilván.)

151

Egyéni elbírálás alapján is bővíteni lehetett a kuláksághoz sorolhatók számát, amikor már nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontok is szerepet kaptak. Aki nem felelt meg a szokványos kritériumoknak, az "kulákbérencként" került fel a listákra. A kulákkérdés ily módon való kezelése kettős célt szolgált: egyrészt a kezdetleges nagyüzemekkel versenyképes, gazdaságilag sikeresebb paraszti gazdaságok felszámolását, másrészt — a kuláklisták nyitottsága révén — az egész birtokos parasztság elbizonytalanítását, megfélemlítését. Ennek az irányvonalnak felelt meg, hogy az egész parasztságra kiterjedő gazdasági megszorítások szükségességét is hangoztatták: "olyan intézkedéseket kellene foganatosítani — mondta Dögei Imre — , hogy érezze az újgazda és a középparaszt, hogy amennyiben nem keresi a szövetkezés útját, úgy ez az állapot nem tartható fenn számára".

A parasztságot sújtó beszolgáltatási kötelezettség 1949-1953 között — az egyéni gazdaságok 1 kat. holdjára számítva — háromszorosára emelkedett. Ez azzal a következménnyel járt, hogy pl. 1952-ben 1,2 millió parasztcsalád közül 800 ezernek nem maradt télire gabonája, kenyere és vetőmagja. 1953 elejére 330 ezer parasztnak 160 millió forint begyűjtési hátraléka volt és több százezerre rúgott az adóhátralékosok száma is, akiknek a tartozása megközelítette az 1 milliárd forintot. A mezőgazdasági termeléssel fölhagyók 1949-1953 között 1 650 000 kat. holdat ajánlottak föl az államnak, s így 1953 júniusában 1 millió kat. holdat tett ki a megműveletlen állami tartalékföldek mennyisége. Takarmányhiány miatt 1951-1952-ben több tízezer állat hullott el. A betakarított termények mennyisége több növényféleségnél még a háború előtti szintet sem érte el, holott a termésátlagokban javulás mutatkozott. Szinte természetesnek próbálták feltüntetni, hogy az őszi búza vetése még decemberben, sőt januárban is folyamatban van. Ez összefüggésben volt azzal a téves szemlélettel, amely megkérdőjelezte a mezőgazdasági termeléshez szükséges szakértelmet, s amely szemléletnek éppen Rákosi Mátyás volt az egyik szószólója.

Mindezek hatására a közellátásban súlyos gondok jelentkeztek. Ezért 1951 elejétől több élelmiszerre és iparcikkre bevezették a jegyrendszert, majd alig pár hónap eltelte után — beismerve a korábbi intézkedés sikertelenségét, illetve a kiemelkedően jó termés hatására — 1951. december 2-án eltörölték. Ugyanakkor rendkívül nagyarányú, átlagosan 40%-os kiskereskedelmi áremelést hajtottak végre. Az élelmiszerek átlagára 43%-kal haladta meg az előző évit, de jelentősen nőtt — az elsősorban a parasztság által keresett — ruházati cikkek ára is. Ezzel párhuzamosan a munkások átlagosan 21%-os, a tisztviselők pedig 18, illetve 15%-os fizetésemelésben részesültek, vagyis az áremelések hatása csak körülbelül fele részben egyenlítődött ki. Ugyanakkor a hivatalos indoklás — a fizetésből élők esetében — az áremelések teljes összegű kompenzálását próbálta elhitetni: "Ha a munkások és tisztviselők vásárlásait általában nem akartuk csökkenteni, akkor bér-, illetve fizetésemelés formájában

152

olyan összeget kellett nekik juttatnunk, amilyen összeggel az áremelések háztartási kiadásaikat terhelték." A parasztsággal kapcsolatban azonban fel sem merült ez az igény. Mivel bért vagy fizetést nem kap, "így természetesen bér- vagy fizetésemelést sem kaphatott" — indokolták a döntést. A szándék — a paraszti fogyasztás drasztikus visszafogása — nyilvánvaló volt: "Az áremelkedés tehát, ha esetleges módosító körülményeket nem veszünk figyelembe, arra vezet, hogy fogyasztását csökkentenie kell." Ugyanezt a célt szolgálta, hogy a foganatosított "rendszabályok" további kiegészítéseként még "bizonyos fokig kiterjesztettük a beadást". Mindezek betetőzéseként az idézett cikk szerzője azt is megállapította, hogy "a dolgozók: munkások, tisztviselők, parasztok egyaránt elégedettek a kormány intézkedéseivel".

Az adott helyzetben "elégedettséget" emlegetni még önámításnak is túlzás volt. A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére 1952-ben — 1949-hez viszonyítva — 78,3°o-ra esett vissza és sok szakmában elmaradt a háború előttitől. A parasztság reáljövedelme 1952-ben az előző évhez viszonyítva 50%-kal csökkent, s alig érte el az 1949. évi kétharmadát. Az alig elviselhető közállapotokért, a falusi lakosság szó szerint vett éhezéséért azonban már nem volt senki, aki szót emelhetett volna.

Mindenfajta érdekképviselet megszűntével a szakapparátus kísérelte meg — elvétve — a lehetetlent, szakmai érvekkel módosítani, enyhíteni a helyzetet. Ezért kapott bírálatot az Országos Tervhivatal, amelynek munkáját "egyes alapvető kérdésekben pártunk vezetésének kellett helyesbítenie" írta Gerő Ernő 1952-ben, s példát is említ: "Ilyen kérdés volt az alapanyagipar fejlesztésének kérdése, amelyet az Országos Tervhivatal hosszú időn keresztül háttérbe szorított." Elítélték és opportunistáknak bélyegezték azokat, akik a mezőgazdaságot és a parasztságot sújtó terhek mértékét kifogásolni próbálták. Ide tartozott az a Földművelésügyi Minisztérium is, ahol — az 1948-as FM pert követően több száz fős tisztogatásra került sor, s ahol ennek ellenére — mégis "a munkásosztállyal szemben akarják 'védeni' a falut, lazítani szeretnék a közteherviselést, ami vagy arra vezetne, hogy a szocialista építés terheiből aránytalanul sok hárulna az ipari munkásosztályra és a többi városi dolgozóra, vagy — ha hagynánk — lassítanunk kellene a szocialista iparosítás politikáját". Itt is megfigyelhető a problémák áthárítása, a város és a falu, a munkásság és a parasztság szembeállítására, egymással szembeni kijátszására való törekvés.

Az 1951 februári felemelt terv ipari programjának végrehajtásához 650 ezer "új" munkaerőre volt szükség, akiket elsősorban a mezőgazdaságból kívántak elvonni. Ennek egyik útja a munkaerő-toborzás volt, de a kötelező munkaerő-közvetítés és más munkaügyi adminisztratív szigorítások bevezetése után a gazdaságirányítás legfelsőbb szintjén az is felmerült, hogy országos méretekben elrendeljék a munkaerő kötelező behívásának rendszerét. Erre végül is nem került sor, az időközben beindult téesz-szervezés és a megnövelt beszolgáltatási kötelezettség — kiegészülve különböző hatósági intézkedésekkel —

153

elegendőnek bizonyult a parasztság egy részének "bérmunkássá" tételéhez és így az ipari munkaerő-szükséglet biztosításához.

Az újabb téesz-szervezési kampány 1951 első hónapjaiban indult meg, miután az MDP II. kongresszusa a mezőgazdaság szocialista átszervezését "döntő stratégiai feladattá" nyilvánította. A tervek szerint 1953-1954-re a szántóföldi terület 80%-át kívánták közös művelés alá vonni. A súlyos atrocitásokkal terhelt erőszakos téeszesítés során tovább romlott a város és falu kapcsolata. A szervezésben részt vevő munkásokkal elhitették, hogy az élelmiszerhiány a közös gazdaságokkal szemben álló, a beszolgáltatást elszabotáló parasztok műve.

Az erőszakos tagszervezés egyik bevált módszere az ún. tagosítás volt. Ez azt jelentette, hogy mindazok kötelesek voltak átadni földjüket a termelőszövetkezetnek, akiknek birtoka a szövetkezeti gazdaság számára kijelölt földterületen feküdt. Az átadott föld helyett a gazdálkodás szempontjából rendszerint előnytelenebb, távolabb fekvő földet jelöltek ki csereingatlanként, és ez gyakran kisebb értékű volt az eredetinél. Az említett módszer alkalmazása különösen a kulákoknál volt kívánatos, ugyanis az iránymutatás szerint: "a földrendezésnél — a kulákság korlátozására irányuló politikának megfelelően — a kulák földjét a község határának legtávolabbi részén kell kiadni". A tagosítás azonban nemcsak a kulákokat sújtotta. A földrendezés méreteire jellemző, hogy 1949 őszétől 1953 tavaszáig a községek 70%-ában, közel 4 millió kat. hold földön végeztek tagosítást, és a tagosított községek több mint felében kétszer vagy többször is megismételték ezt az eljárást.

Az ötvenes évek elején tehát a tagosítások jelentették a legsúlyosabb csapást a paraszti földtulajdon sérthetetlenségére. Ennek során megszűnt a paraszt és a föld szilárd kapcsolata: nemcsak a gazdáknak, hanem községeiknek is az egész régi birtoklási rendje felborult. A tagosítások pedig éppen ezt a célt szolgálták. A földrendező bizottságoknak kiadott utasítás külön kitért erre a kérdésre, miszerint a csereingatlan kijelölésénél vagy esetleges kártalanítási összeg megállapításánál "figyelmen kívül kell hagyni az egyéni vonzalmon, ragaszkodáson, egyszóval érzelmi mozzanatokon alapuló előszereteti értéket", ugyanis az "előszereteti érték szubjektív idealista kategóriája összeférhetetlen a szocialista jogrenddel".

A "kulákgazdaságok" gazdasági alapjának megtörése 1953-ra lényegében megtörtént, s a kulákokat gyakorlatilag törvényen kívül helyezték. A teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettségek, a megfélemlítésként kierőszakolt — halálos ítéletek mellett lezajlott — "kulák-perek", az alaptalan vagy túlzottan magas büntetések, emberi megalázások azonban az egész parasztságot egyaránt sújtották. Ezzel szemben kialakult egy új parasztegység, a nagygazdáktól a szegényparasztokig, de ez már nem a régi nagybirtokkal, hanem a párt falusi politikájával került szembe. Ez a paraszti összefogás azonban lényegében csak

154

passzív ellenállásban nyilvánult meg: "a kommunista parasztemberek kevés kivétellel kiléptek a pártból, a pártonkívüliekkel együtt otthagyták a DÉFOSZ-t, a hivatalos gyűléseket, a rendezvényeket nem látogatták és igyekeztek elkerülni a termelőszövetkezetbe való beszervezésüket".

A munkás-paraszt ellentétek fokozására a hivatalos sajtó azt sugallta, hogy a városi munkás azért él nehezen, mert az egyéni paraszt drágán termel, s ezért a munkások aktívan kapcsolódtak be a téesz-szervezésbe, falujárásba, "padlássöprés"-be.

Ekkorra már az — addig hirdetett — munkás-paraszt szövetség a jelszavak között is háttérbe szorult. Így például a párt politikai prioritásait kifejező május elsejei jelszavakból az egyenlőség, politikai vagy osztályegyenlőség kérdése teljesen hiányzott. S míg "1945-46-47-ben tételesen éltették a munkás-paraszt szövetséget, ez a következő hat évben nem fordult elő". A munkás-paraszt kapcsolatban a parasztság alárendelt szerepét azzal hangsúlyozták, hogy a parasztság a munkásosztálytól földet "kapott" és a munkásosztály nyitotta meg számukra a "felemelkedés útját". A beszolgáltatást összegyűjtő teherautókon, vagonokon pedig transzparensek hirdették: "FÖLDET KAPTÁL, ADJ KENYERET!".

Az 1953 júniusi fordulat után a Központi Vezetőség 1953. december 19-én megtárgyalta a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló előterjesztést, amely a következő három évre az állami eszközökből 12-13 milliárd forintot kívánt fordítani a mezőgazdasági termelés fejlesztésére. Ez az összeg két és félszerese lett volna az előző három év mezőgazdasági beruházásainak. Az említett határozat a meglevő termelőszövetkezetek megszilárdítására helyezte a hangsúlyt, míg fél évvel korábban még a tsz-szervezés ütemének meggyorsítása volt a fő feladat.

A Nagy Imre nevével összekapcsolt új agrárpolitika 1954 januárjában olyan beszolgáltatási rendszert léptetett életbe, amely több vonatkozásban is könnyítést tartalmazott. Mind a termelőszövetkezetek, mind az egyéni gazdaságok beadási kötelezettségét csökkentették, és a beadandó mennyiséget három évre előre — évről évre azonos szinten — állapították meg. Jelentősen emelkedett a kötelező beadás teljesítése után az államnak megvásárlásra felajánlott termékek felvásárlási ára is.

A közteherviselés arányosítása érdekében tett intézkedések azonban csak átmenetinek bizonyultak. Már 1954 tavaszán a Friss István által benyújtott előterjesztés a gondok fő forrását az életszínvonal emelésében, főként a parasztság anyagi helyzetének javulásában látta. A június elején létrehozott Gazdaságpolitikai Bizottság, személyi összetételéből adódóan is -— elnöke Gerő Ernő, titkára pedig Friss István lett — ezt az álláspontot képviselte. A Politikai Bizottság 1954 július végén tárgyalta a következő évi tervet, amelynek végrehajtása kizárta volna az életszínvonal emelését, és külön is hangsúlyozta:

155

nem szabad megengedni, hogy "a munkásosztály és a reáljövedelmének aránya a munkásság rovására tolódjon el".

A tervezet szeptember 15-i újratárgyalásán különösen éles vitára került sor. Friss István többek között szükségesnek tartotta — a mezőgazdasági árak csökkentése révén — a paraszti vásárlóerő visszafogását. Ezzel szemben Nagy Imre azt hangsúlyozta, hogy a pénz áramlása a falu felé "nem jelent veszélyt. Így növekszik a paraszti életszínvonal, amitől nem kell félni. Ez előfeltétele a munkásság életszínvonala növekedésének" — mondta. A Központi Vezetőség októberi ülésén még Rákosi is engedni látszott, és a parasztkérdésben — átmenetileg — Nagy Imre álláspontját támogatta: "a paraszti termelést, és ami ezzel együtt jár, a paraszti vásárlóerőt szakadatlanul támogatni, erősíteni és serkenteni kell" — szögezte le felszólalásában.

Az őszi szovjetunióbeli útjáról visszatért Rákosi azonban hangot váltott. A visszarendeződés elkezdődött. A nehézipar elsődleges fejlesztése ismét a gazdaságpolitika legfontosabb feladata lett. Ez egyben az agárszektor újbóli átértékelését is jelentette. A budapesti pártbizottság 1955. március 11-i jelentésében már az olvasható, hogy örülnek, mert "vége a parasztpolitikának". Ennek megfelelően intézkedés született, hogy már tavasszal meg kell kezdeni a tsz-mozgalom számszerű fejlesztése érdekében az agitációt, ősszel a helyi viszonyoktól függően általános vagy részleges tagosítást kell végrehajtani.

Támadás indult a háztáji gazdaságok ellen is. Erős bírálat érte azokat, akik a mezőgazdasági árak emelését szorgalmazták. Az indoklás szerint ugyanis "A mezőgazdasági árak nagyfokú emelésére irányuló tendencia mögött az a törekvés húzódott meg, hogy a népgazdaság más területeiről átvitt eszközökkel konzerváljuk a drágán termelő kisparaszti gazdaságokat. A költségeket elsősorban a munkásosztálynak kellene fizetnie" — állapította meg Friss István. Az állami gazdaságok díjtételeit "rendezték", vagyis emelték, az egyéni gazdák rovására a korábbinál erősebben differenciáltak, s előírták számukra az előzetes fizetési kötelezettséget.

A kormány — az érvényben levő több évre szóló terménybeszolgáltatási előírásokat megszegve — 1955-ben és 1956-ban az állami szabadpiaci felvásárlásra szánt mennyiségeket is a kötelező beszolgáltatások közé sorolta. Annak ellenére, hogy ezért a mennyiségért magasabb árat kapott a parasztság, a garantált beszolgáltatási szint megszegése tovább rontottá a parasztság közérzetét.

Rendelet született az "aratással és csépléssel kapcsolatos szabálysértések büntetéséről". Ilyen vétségnek minősült, ha valaki a "még eltürhető szemveszteségnél" nagyobbat idézett elő, vagy gabonát engedély nélkül, kézi erővel csépelt stb. A rendelkezés hatékonyabbá tételéhez pedig a "bejelentő" megkapta a "jogerős bírói ítélettel elkobzott terménymennyiség állami szabadfelvásárlási árának 10 százalékát", ami fokozta a gyanakvás légkörét.

156

Az 1955. évi 35. tvr. — a "mezőgazdasági lakosság jogos kívánságá"-ra hivatkozva — bejelentette, "a mezőgazdasági ingatlan műveléséből származó jövedelem adóztatásának lényeges egyszerűsítését". Ezzel az "egyszerűsítéssel" a kormány a pénzadót 143 millió forinttal emelte, változatlanul fennmaradt a 240 millió forintos terményadó-kötelezettség, ezen felül előírták a parasztság hátralékaiból további 250 millió forint behajtását, amiben döntő súllyal szerepelt az 1945. évi földreform még elmaradt földmegváltási tartozása.

Mindezek ellenére az országgyűlésben a parasztság "képviselői" támogatásukról biztosították ezt a gazdaságpolitikát. Dögei Imre — az Országos Földművesszövetkezeti Tanács elnöke — kijelentette: "a dolgozó parasztság helyesli, hogy a Központi Vezetőség leleplezte azokat a jobboldali elhajlókat, akik akadályozták a nehézipar fejlesztését, a dolgozó parasztság munkájának könnyebbé, életének szebbé tételét''. A parasztság "bekerítése" — saját "képviselői" által — így vált teljessé.

A "parasztpolitika" képviselői továbbra is gyanúsak maradtak. Amikor 1956 őszén elterjedt a közvéleményben, hogy Nagy Imre visszatér a vezetésbe, Kádár János cáfolta a hírt: "Nagy Imre nem a munkásosztályra, hanem a parasztságra támaszkodik, s ilyen irányzatnak nincs létjogosultsága a mozgalomban".

2. Minden hatalom a dolgozó népé

"A szovjeteken át valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által."

(Sztálin)

A parasztság proletariátus általi vezetéséhez a hazai kommunisták már a negyvenes évek végén a "szovjet típus" bevezetését sürgették. "A mi államunk szervezetének törekednie kell a proletárdiktatúra szovjet típusához, pl. közigazgatásunk átszervezésénél, a közigazgatás kettősségének megszüntetésénél..." A szovjet "minta" mechanikus átvétele, az ott jelentkező problémák elhallgatása, a szovjet közigazgatás idillisztikus bemutatása hazai gyakorlatunkban és a közéletben hű követőkre talált.

A közigazgatás kettősségének — vagyis a központi irányítás és az önkormányzati döntések egymásmellettiségének, valójában az önkormányzati jellegű döntéseknek — a kiküszöbölését volt hivatott a tanácsrendszer biztosítani. (Az I. tanácstörvényt 1950. május 18-án hirdették ki.) A korlátlan központi hatalom biztosításának igénye már a tanácsok személyi állományának kialakításánál működésbe lépett.

A tanácstörvénnyel egy időben napvilágot látott minisztertanácsi rendelet kimondta, hogy "a választások megtartásáig a tanács tagjait és póttagjait — a

157

Magyar Függetlenségi Népfront megyei, illetőleg fővárosi szervezetének javaslatára — az MFN Országos Tanácsa küldi be és hívja vissza". Ez a rendelet először csak a megyei tanácsok, valamint a budapesti városi tanács felállítására vonatkozott. Már a választások előtt megalakítandó — és így személyi összetételükben megfelelően kiválogatott — tanácsok körét a későbbiekben kiterjesztették a budapesti kerületi, a járási és a városi tanácsokra is. A magasabb szintű tanácsok előzetes felállítása azt a célt szolgálta — az utólagos indoklás szerint —, hogy már "rájuk támaszkodva", "irányító munkájukat felhasználva" lehessen majd a választások után a községi tanácsokat megalakítani. Ezt megkönnyítendő az 1950. 31. sz. tvr. rendelkezett a helyi tanácsok választásairól és kimondta, hogy a "jelölés joga a Magyar Függetlenségi Népfrontot illeti" meg, azt a Népfrontot, melynek irányítását Rákosi Mátyás vette a kezébe. Az 1950. október 22-én megtartott és minden oldalról bebiztosított választásokon a választópolgárok 96,9%-a jelent meg és 97,8%-uk szavazott a Népfront jelöltjeire.

Az alkotmány és a tanácstörvény a tanácsok irányítását legfelsőbb fokon az országgyűlésnek és az Elnöki Tanácsnak rendelte alá, de a tanácstörvény "az adott történelmi helyzetben a Minisztertanács kezébe adta ezt a feladatot". A legitimációs érv: "hasonló megoldást találunk a Szovjetunió szovjetjeinek első időszakában" is. A Minisztertanács pedig — törvényellenesen — a tanácsok felügyeletét a Belügyminisztérium hatáskörébe utalta. Beér indoklása szerint ez a szabályozás "nyilván azért nem került bele magába a tanácstörvénybe, hogy ennek a megoldásnak ilyen módon is az átmeneti jellege kapjon nagyobb hangsúlyt".

Ismeretes, hogy ennek a megoldásnak történelmi hagyományai is voltak: a közigazgatás irányítása 1945 előtt a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott. A félelmekkel terhes "személyi kultusz"-os ötvenes években azonban súlyos hiba volt a tanácsok alárendelése a Belügyminisztériumnak. Igaz, hogy így teljesen egyértelművé vált a központi akarat végrehajtása és végrehajtatása, de a tanácsoknak az önkormányzatokból visszamaradt népképviseleti jellege éppen ezekben az években szűnt meg.

Bár a tanácsok megalakításánál a Függetlenségi Népfront tevőlegesen közreműködött, azonnal megindult a támadás a tanácsok "népfrontos" jellege ellen: "Egyesek hajlamosak — az állam osztályfelettiségéről szóló burzsoá hazugság mintegy felújulásaképpen — tanácsainkat is valamifajta osztályközi szervezetnek tekinteni, mások viszont tanácsainkat annak a szélesebb! (és hí-gabb) osztályszövetségnek a talajára helyezik, amely életre hívta a régi nemzeti bizottságokat. Pedig tudjuk, hogy a nemzeti bizottságok ingadozását, gyengeségét, megszüntetésük szükségességét éppen az okozta, hogy a 'nemzeti' burzsoáziát és a kulákságot is magába foglaló, átmeneti osztályszövetség szervei voltak, amelyek azonban forradalmi vezetésre, sőt akár csak ... maradéktalan együttműködésre is alkalmatlannak bizonyultak. A tanácsok már nem a régi

158

típusú koalíciós politika szervei, nem azonosak a régebbi népfront bizottságaival sem."

A népképviselet jelentőségét hangsúlyozó elvek, valamint a kialakult gyakorlat között egyre élesebb lett az ellentét. Amíg egyrészről a tanácsok jelentőségét hangzatos szólamokkal és figyelemre méltó stílusérzékkel deklarálták, addig a tanácsok feladatainak meghatározása igen prózai és egyértelmű volt: "az államhatalom helyi szervei az állami rendelkezések végrehajtásának, az állami fegyelem biztosításának szervei".

Az "állami fegyelem biztosítása" többek között a "tervfegyelem" biztosítását is jelentette. Az egyre-másra felemelt tervekért, a községekben elsősorban a begyűjtési tervek teljesítéséért a tanácsok voltak a felelősek. Az "állami rendelkezések végrehajtásá"-val szemben a körültekintően létrehozott tanácsok egy részénél mégis burkolt ellenállás bontakozott ki. Ezért az "alkudozó", engedményeket tevő funkcionáriust "opportunistá"-nak bélyegezték, aki "méltatlan a nép bizalmára".

A párt- és állami utasításokkal szembeni tanácsi ellenállás mértékére nincsenek adataink, de a fluktuáció nagysága arra utal, hogy nemcsak néhány egyedi jelenségről volt szó. Egy 1951-ben megjelent cikk az éberség hiányára vezette vissza az okokat: "amint a párt nem elég éber, a tanácsok nemegyszer az ellenség eszközeivé válnak", és ezért felhívta a figyelmet arra, hogy a tanácsoknál csak olyan emberek dolgozhassanak, akik "alkalmasak arra, hogy gyakorlatilag megvalósítsák a Párt politikáját". Az autonómia kérdését feszegetők megfélemlítésére pedig "ellenforradalmároknak" nevezték azokat; akik a fordulat éve előtt a belügyi tárca költségvetési vitájának tárgyalásakor "az autonómia és a központi hatalom egyensúlyának megteremtését" követelték

A párt politikájának következetes végrehajtása érdekében már 1951 nyarán felmerült, hogy "szükséges megjavítani egyes tanácsok személyi összetételét". Ennek érdekében az Elnöki Tanács 1951. évi 23. sz. törvényerejű rendelete lehetővé tette, hogy a következő választás megtartásáig a tanácsok "kivételesen indokolt esetben" önmagukat kooptálás útján kiegészítsék, legfeljebb azonban tagságuk megállapított létszámának 20%-áig. Ez a rendelkezés — még az érintettek véleménye szerint is — különböző visszaélésekre adott alkalmat, és valószínűleg sok helyen meghaladta az engedélyezett 20%-ot is. A személycserék pontos mértékét adatok hiányában nem lehet megállapítani. Beér János — a már többször idézett könyvében — csak az 1953-as év első kilenc hónapjára vonatkozó adatokat közli: a községi végrehajtó bizottságok vezetőinek kb. 30%-át váltották le, ugyanezen idő alatt a járási tanácsok dolgozóinak 36,6%-a, a községi tanácsoknál pedig 40,7%-a cserélődött ki.

A "leváltások" és az "önként" lemondások okai mögött a tanácsok ellentmondásos helyzete, a velük szemben támasztott irreális követelmények és nem utolsósorban a párt és a tanács kapcsolatának tisztázatlansága húzódott meg.

159

"Ne keverjék össze a funkciókat" — mondta Rákosi Mátyás a járási párttitkárok országos értekezletén. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy elsősorban a pártfunkcionáriusok felelősek a hozzájuk rendelt területekért és csak másodsorban a tanácsi vezetők: "Az ország vezetője természetesen pártunk, és a megye tulajdonképpeni felelőse a megyetitkár, a járásé a járási titkár... Ha a járásban valami baj van, mi elsősorban a járási titkárt vonjuk felelősségre, nem a járási tanácselnököt. A tanácselnöknek azonban szintén megvan a maga hatásköre és a tanácselnök a belügyminiszternek ezért felelős."

A pártirányítás további erősítése érdekében az országgyűlés 1952-ben Rákosi Mátyást választotta meg a Minisztertanács elnökévé. Ezekben az években az országgyűlés szerepe formálissá vált. Amíg az országgyűlés 1946-49 között évi átlagban 70 napot ülésezett, addig 1950-53 között évente 12 napnál is kevesebbet. A bizottsági ülések száma 1948-ban 107 volt, 1950-ben mindössze kettő. Az 1946. évi országgyűléseken 220 interpellációra került sor, 1947-ben 149-re, 1949-ben már csak egyre, 1950 és 1953 között pedig már egyetlenegy interpelláció sem történt a parlamentben.

A tanácsülések lebonyolításában is a formális szempontok váltak uralkodóvá. Ugyanakkor a beszolgáltatási kötelezettségek teljesítésénél és a termelőszövetkezetek szervezésénél alkalmazott hatósági erőszak következtében a tanácsok "paraszti tömegkapcsolatai" a mélypontra süllyedtek.

A pártvezetés azonban sokáig struccpolitikát folytatott, nem volt hajlandó az egyre éleződő problémákról tudomást venni. Az 1953-as országgyűlési választásokat értékelő május 28-i PB-határozat a párt „tekintélyének és befolyásának további erősödésé"-ről, a munkás-paraszt szövetség "megszilárdulásá"-ról beszélt, s fel sem merült, hogy a párt általános politikájában vagy akár csak a gazdaságpolitikában hibák mutatkoznának. A határozat szerint — ott, ahol a választásoknál átlagon felüli volt a tartózkodás, vagy viszonylag sok volt az ellenszavazat — a szavazók nem a rendszer; hanem a "helyi vezetők rossz munkája ellen" szavaztak.

Úgy tűnt, hogy 1953 nyarán fordulat következik be. Június közepén Rákosi vezetésével magyar pártdelegáció utazott Moszkvába, ahol sürgették, „a személyi kultusszal kapcsolatos hibák" feltárását és kijavítását. A Központi Vezetőség június 27-28-i ülésére beterjesztett határozattervezet részben a hibák okaival foglalkozott, s hiányosságként sorolta fel "a kollektív vezetés hiányá"-t, a "tömegektől való elszakadás"-t, a "párt súlyos elmaradásá"-t az ideológia és az elmélet terén. A határozat megállapította, hogy a "leszűkített pártvezetés nem reagált megfelelő módon azokra a jelzésekre, amelyek a lakosság köréből a törvénysértések elszaporodásáról, a rendőrség, az államvédelmi szervek helytelen, a dolgozókkal szemben rideg magatartásáról, a tanácsok gyakran rossz, a néppel szemben igazságtalan és jogtalan ténykedéseiről s a bíróságok nagyszámú ítéletéről stb. érkeztek".

160

A határozat kiemelte, hogy a kollektív vezetés hiánya ahhoz vezetett, "hogy a párt vezetése nagyrészt kisajátította az állam, a Minisztertanács funkcióit. A Minisztertanácsnak nem volt önálló szerepe, s a pártvezetés árnyékává lett", amihez hozzájárult, hogy a párt főtitkára és a Minisztertanács elnöke egy személy volt.

A határozat a legfontosabb feladatok közt sorolta fel a párt és az állam kapcsolatának rendezését: "Biztosítani kell, hogy a Minisztertanács teljes mértékben töltse be hivatását az állam, az ország vezetésében. Mindennek érdekében el kell választani és külön-külön személlyel kell betölteni a párt titkárának és a Minisztertanács elnökének tisztét." A Közpondi Vezetőség javasolta, hogy a Minisztertanács elnöke Nagy Imre, első elnökhelyettese Gerő Ernő és Hegedűs András legyen. Az MDP KV júniusi határozata után a 37/1953. (VII. 23.) MT. sz. rendelet a tanácsok irányításának "főfelügyeleti jogkörét" a belügyminisztérium hatásköréből közvetlenül a Minisztertanács kezébe utalta.

A Központi Vezetőség júniusi határozata után — átmenetileg — a sajtóban is nyilvánosságot kaptak kritikai-önkritikai megnyilvánulások. A pártszervek és a tanácsok kapcsolatának értékelése új megvilágításba került: "jelentős hiba, hogy egyes pártszerveink egyenesen kivették tanácsaink kezéből az irányítást. Kisajátították feladataikat, kis kérdések eldöntésére is a pártbizottság tartott jogot."

A Politikai Bizottság 1954 áprilisában tűzte napirendre a népfront újjászervezésének kérdését. A Nagy Imre által benyújtott tézisek szerint a népfrontot nem mozgalomként, hanem szervezetként szükséges újjáéleszteni, egyéni tagsággal, és bár a kommunista párt irányítása alatt, de a párt közvetlen szervezeti részvétele nélkül. Nagy Imrének ez a nézete általános ellenzést váltott ki a vezetésben, mert "egy helyi szervezetekkel és egyéni tagsággal is működő népfrontszervezet pártjelleget kapott volna, alkalmas lehetett volna arra, hogy a kommunista párttal szemben álló erők használják fel saját céljaik érdekében". Mint Gerö és mások is rámutattak: "főként vidéken számolni kell azzal, hogy helyi szervezet és egyéni tagság esetén a népfront ellenzéki párttá nőheti ki magát".

Az MDP III. kongresszusa 1954. május 24-én ült össze. A Nagy Imre által megtartott referátum azt mutatta, hogy Nagy — a pártvezetés egységének látszatáért, a kritikának megfelelően — lényeges pontokon revideálta korábbi álláspontját. A kongresszuson Nagy a népfrontot már nem szervezetnek, hanem mozgalomnak nevezte. A referátumban nem szerepelt sem a helyi szervek létesítésének igénye, sem az egyéni tagság szükségessége, s állást foglalt a pártnak a népfrontban való részvétele mellett is. Ugyanakkor leszögezte, hogy: "Az új népfrontnak szélesebbnek és demokratikusabbnak kell lennie, mint a múltban volt. Ennek megvalósítása azt jelenti, hogy az új népfront ne politikai pártoknak vagy töredékeinek legyen az egyesülése, hanem pártunk részvételével

161

és vezetésével a dolgozók legszélesebb rétegeit felölelő tömegszervezeteké és népi bizottságoké..."

Ebben a — korábbinál nyitottabb — légkörben született meg a II. tanácstörvény, amely kimondta, hogy a "tanácsok az államhatalom helyi szervei és egyben a dolgozók legszélesebb tömegszervezetei..." Bár a "tömegszervezet" kifejezés használata nem teljesen korrekt a tanácsok vonatkozásában, ennek hangsúlyozása mégis azt mutatja, hogy ekkor komoly szándék volt a tanácsok népképviseleti jellegének az erősítésére.

Az 1955-ös visszarendeződés során felléptek az "új" tanácstörvény végrehajtása során jelentkező "káros", "jobboldali", "revizionista" nézetekkel szemben is, amelyek a Hazafias Népfrontot a tanácsok fölé kívánták emelni, arra hivatkozva, hogy "nem a tanácsok, hanem a Népfront a legátfogóbb tömegszervezet". Nagy Imrének a hatalomból való kiszorításával az önkormányzatok kérdése, a népfrontmozgalom és a tanácsok demokratizálása lekerült a napirendről.

Annak ellenére, hogy a II. tanácstörvény kidolgozása során módosították a tanácsok szerepét a begyűjtési feladatok végrehajtásában, mégsem sikerült a tanácsellenes hangulaton javítani. Az 1954. évi 6. sz. tvr. (III. 24.) a begyűjtési apparátust kivonta ugyan a tanácsi keretekből, de ugyanakkor fenntartotta a végrehajtó bizottság elnökének felelősségét a begyűjtési tervek teljesítéséért és a tanácsi szervek hatáskörébe utalta e területen is a végrehajtás elrendelését, továbbá a bírságolási és szabálysértési jogkört, ami korábban belügyminisztériumi, rendőrségi feladat volt. Tehát a népszerűtlen feladatoknak éppen a legnépszerűtlenebb részei továbbra is a tanácsot terhelték. A tanácsok voltak felelősek a hozzájuk tartozó tsz-ek munkájáért is. Ennek hatására a tanácsok "paraszti tömegkapcsolatai" ahelyett hogy javultak volna, tovább romlottak.

Az 1955-ös visszarendeződési folyamat, az ismét előtérbe került "kemény kéz" politikája a tanácsokkal szembeni elvárásokban is jelentkezett. Az 1955. március 11-én a városi és járási VB-elnökök részére tartott országos értekezleten Apró Antal, a minisztertanács elnökhelyettese a tanácsok felelősségét nemcsak általában a tsz-ek munkájára, hanem a legapróbb részletekbe való beavatkozásra is kiterjesztette: "A tsz-ek állapotáért a tanács VB teljes mértékben felelős. Ha tehát egy termelőszövetkezetnél alacsony a termés, laza a fegyelem, azért a VB s a VB elnöke a felelős. Neki kötelessége felelősségre vonni, ha alacsony a tejhozam az állattenyésztési szakembereket, ha kapálatlan a terület, azért a növénytermelési szakembereket, ...".

A begyűjtési miniszter, Szobek András pedig az állandó ellenönzés fontosságát hangsúlyozta: "A tanácselnök elvtársak naponta ellenőrizzék a begyűjtési munkát. Be kell számoltatni, felelősségre kell vonni, ... nem szabad tűrni semmi lazaságot."

162

Miközben a feszültségek egyre halmozódtak, a vezetés változatlanul optimista volt, vagy annak igyekezett látszani. A Központi Vezetőség 1956. március 12-13-i ülésén Rákosi így számolt be moszkvai útjáról: "A XX. kongresszus munkája folyamán megállapíthattuk, hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes..." Pedig 1956 tavaszán és nyarán a figyelmeztető jelzések egyre szaporodtak. Sok bírálat érte a központosított vezetést és a tanácsok munkáját is. Ezzel a tárnakörrel kapcsolatban például Simó Tibor, a kecskeméti járási pártbizottság első titkára a "Pártélet"-ben olyan kritikai hangot ütött meg, amire az azt megelőző években nemigen volt példa.

1956. október végén a tanácsrendszer összeomlott. Az országban — a városokban és községekben egyaránt — spontán módon "forradalmi bizottságok" és "nemzeti bizottságok" alakultak. A Budapesti Nemzeti Bizottság november 1-jén jött létre. Decemberben a 17/1956. (XII. B.) Korm. sz. határozat "azonnali hatállyal" megszüntette a Nemzeti Bizottságokat.

A tanácsok 1956-os szerepének utólagos értékelése — az időtényező függvényében — eltérő képet mutatott.

A korszak legelismertebb közigazgatási szakértője szerint az "ellenforradalmi erők támadásai közepette a tanácsi testületek munkája általában és átmenetileg megbénult", de "általában meg lehet állapítani, hogy az apparátus többsége ha nem is tanúsított nyílt ellenállást az ellenforradalmi erőkkel szemben, ha bizonytalanul viselkedett is a nehezebb körülmények között, nem árulta el a szocializmus ügyét".

Dobi István 1957. május 9-én, az országgyűlésen tartott beszédében kitért a tanácsok munkájára is: "A tanácsi szervezet az ellenforradalmi időkben általánosságban megállta a helyét és méltónak bizonyult arra, hogy népi demokratikus államrendszerünk alappillérének tekintsük."

Az MSZMP VII. kongresszusán, 1959 novemberében Kádár János referátuma pedig már a következőképpen értékelt: "Az 1956-os ellenforradalmi támadás az országgyűlés és a helyi tanácsok történelmi próbája volt és ezt a történelmi próbát fényesen kiállták."

Az államhatalom helyi szervei, a tanácsok tehát visszaállíttattak régi jogaikba. Hatalmukat a hatalomtól kapták, feladatuknak is a hatalom szolgálatát tartották. Népképviseletről, helyi érdekek képviseletéről szó sem eshetett. A központosított településpolitika érvényesülésével szemben a helyi tanácsoknak sem kedvük, sem lehetőségük nem volt fellépni.

163

3. Osztályszempontú településpolitika

"A városokat és községeket osztályba kell sorolni."

(1950)Már 1949-ben éreztette hatását a nehézipari fejlesztéssel és a munkásosztály

vezető szerepével összekapcsolt "új" településpolitika. A nehézipari centrumok kiemelt fejlesztését bírálva — egy 1950-ben megjelent cikkben — a szerző megállapítja, hogy az nem tekinthető tervszerű város- és községfejlesztésnek, mert "így nem tudjuk eltüntetni a főváros és a vidék, falu és város közötti különbségeket"

A múlt rendszer "bűnös községpolitikájá"-nak emlegetése azonban lassacskán elmaradt, s elkezdődött — most már elméleti megalapozás mellett — az "új", a városcentrikus településpolitika bevezetésének az előkészítése.

A Népgazdasági Tanács ugyanis 1950-ben határozatban utasította az Országos Tervhivatalt, hogy a Területrendezési Intézet útján tájrendezési (regionális) terveket készítsen. További feladatként jelölte ki, hogy a "városokat és községeket osztályba kell sorolni". A határozat többek között kimondta:

- Az I. osztályba "azokat a településeket kell felvenni, amelyeket már az ötéves tervidőszakban átlagon felül kell fejleszteni".

- A II. osztályba sorolt településeknek is városias fejlődést kell biztosítani, de ezek "az országos átlagon felül általában nem fejlődnek".

- A III. osztályba pedig a "falusias" települések kerüljenek, amelyek így természetesen az átlag alatt fejlesztendők.

Az I. osztályba sorolt városok és községek jegyzéke már 1951. V. 10-én "szigorúan bizalmas" minősítéssel megjelent a Határozatok Tárában, s a későbbiekben sem ismertették nyilvános fórumon. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szakmai közvélemény erről az első hierarchikus felépítésű településfejlesztési tervről megfeledkezett.

A kategóriába sorolást végző szakembereket ekkor még kötötte egy területileg arányosabb fejlesztés képzete, s az infrastruktúrára fordítható összegek növekedésének vágyálma. Így 72 települést, köztük sok falut és alföldi mezővárost is a kiemelten fejlesztendő I. osztályú települések közé soroltak. Az indoklásban azonban már — az elvárásoknak megfelelően — összekapcsolódik a "nagyüzemi ipari munkásság" kialakítása és a városi fejlesztés igénye: "Az iparosítás eredményeként ezeken a településeken megerősödik, illetőleg kialakul a nagyüzemi ipari munkásság. Ezért az első ötéves tervidőszakban az országos jelentőségű kommunális beruházások elsősorban az I. osztályba sorolt települések városias kialakítását és fejlesztését kell hogy szolgálják."

164

A Népgazdasági Tanács az osztályba sorolás alól Budapestet és Miskolcot kiemelte, és ezzel ezekre a városokra a többitől eltérő intézkedés lehetőségét biztosította. Miskolc szerepe — kiemelt nehézipari potenciálja miatt — egyértelmű volt. A főváros megítélésében azonban különböző szempontok játszottak szerepet. Közismert volt ugyanis az a szovjet gyakorlat, amely a nagyvárosok ipari fejlesztését korlátozta, s ezt az iránymutatást a többi szocialista ország is átvette. "Valamennyi országban kísérletek történtek az ipar térbeli decentralizálására. Úgy tűnt, hogy az iparfejlődés igényei nem indokolják a legnagyobb városok további növekedését... Az ötvenes években ez az elv vezetett az új városok építéséhez, majd a hatvanas években a vidéki centrumok fejlődésének támogatásához, amit a milliós városokba való bevándorlás lelassítását célzó intézkedések kísértek Budapesten, Moszkvában, Varsóban egyaránt" — állapította meg Szelényi Iván. Ennek a hatása is érződik az 1958-as politikai bizottsági állásfoglalásban és az 1959. évi 10 155. sz. GB-határozatban, amelyek elrendelték a budapesti iparfejlesztés egyértelmű korlátozását.

Addig azonban a főváros politikai és így gazdasági szerepének megítélésé igencsak kétoldalúnak nevezhető. Egyrészt Budapest volt a "bűnös város", a volt uralkodó osztály központja, amelyet szükséges megtisztítani a nemkívánatos "elemektől". Ezt a célt is szolgálta a nagyszámú kitelepítés, internálás, kényszerlakhely-kijelölés, Budapestről való kitiltás. Gazdasági oldalról pedig Budapestet, mint egy "kapitalista ipari centrumot" emlegették, amely "gyarmati sorban" tartotta a vidéket, s amely helyzetnek véget kell vetni. Másrészt azonban a budapesti munkásság volt a kommunista párt fő bázisa, amit szükség esetén azonnal mozgósítani lehetett. Maga Rákosi Mátyás is nagyra értékelte ezt a tényezőt:

"Ez a 'rohamcsapat' a magyar munkásosztály több mint fele, a fővárosban összpontosult proletárököl, meghatványozta pártunk befolyását." Ezért is támogatta teljes súlyával az MKP 1945 után Nagy-Budapest létrehozását, hogy a környező — főként munkáslakta — települések beolvasztásával növelje politikai befolyását a fővárosban.

A kialakult iparfejlesztési gyakorlat az 50-es években — a tervekkel ellentétben — Budapest ipari létszámát tovább növelte, nagyobbrészt a meglévő üzemek rekonstrukciójával és bővítésével. A budapesti iparban foglalkoztatottak száma 1949 és 1958 között tíz év alatt 117 ezer főve1 gyarapodott, de ezzel nem tartott lépést az infrastruktúra fejlesztése.

A szocialista országokban az "eredeti felhalmozás" egyetlen járható útjának feltüntetett gyorsütemű nehéziparosítás, a "vas és acél országa" megteremtésének mítosza minden elvonható és átcsoportosítható anyagi erőforrást ennek a célnak rendelt alá. "Sztálinvárost építeni, és új kultúrát építeni ugyanannak a dolognak két oldala" — szólt a verdikt. Az ideológiai oldalról is alátámasztott beruházáspolitika az 1950-es években a nem termelő ágazatba sorolt infrastruktúrának a beruházásokból való részesedését — a kívánatosnak

165

tekinthető 55-65 százalékról — 30-33 százalékra csökkentette le. A "maradék elv" alkalmazásával az infrastruktúra fejlesztésére mindössze annyit juttatott, amennyi a nehézipari ágazat maximális mennyiségi növekedéséhez elengedhetetlenül szükséges volt Ennek megfelelően a településfejlesztési politikát is egyértelműen az eredeti szocialista tőkefelhalmozáshoz szükséges erőforrások biztosításának rendelték alá, mint a redisztribúció egyik eszközét.

A városi jogállás nem járt különösebb előnyökkel, mivel iparosítás nélkül az infrastruktúra fejlesztésére minimálisak voltak a lehetőségek. Az új "szocialista városok" — Komló, Várpalota, Sztálinváros, Kazincbarcika, Oroszlány, Ajka — várossá nyilvánításukkor "nem jelentettek többet, mint a fejlődésüket megindító ipartelepet, bányát, s ezek épülőfélben lévő lakótelepét".

Valamennyi szocialista országra jellemző volt, hogy egy-egy nehézipari üzem körül új város vagy városrész jött létre, de ezek nem segítették elő a területi egyenlőtlenségek csökkenését. A településstruktúra szempontjából "az új városok nem mindig a fejletlen területeken jöttek létre, ezért hozzájárultak a fejlettebb területek súlyának növekedéséhez". Hazánkban is hasonló volt a helyzet.

A kiemelt fejlesztésre 1951-ben kijelölt, I. osztályba sorolt települési körről kiderült, hogy maximalista törekvéseket tükrözött. Jelentősebb fejlesztés csak a kijelölt települések töredékében, főként az új iparvárosokban történt. A többi első osztályba sorolt település lényegében két részre bontható: azokra, amelyeket mint lehetséges ipartelepítési pontokat új gyárak létesítésénél figyelembe vettek, de a városias fejlődést célzó "országos jelentőségű kommunális beruházások" elmaradtak, és azokra a településekre, amelyek mind az ipari, mind a kommunális beruházásokból kimaradtak, s mint "első osztályú" települések elfelejtődtek.

Hasonló sorsra — a probléma elnapolására, az eredeti tervek "elfelejtésére" — jutott a tanyakérdés megoldása is. A Népgazdasági Tanács 1950. II. 16-i határozata szerint ugyanis 160-180 tanyaközpont községet és 5-600 kirendeltséget kellett volna kijelölni. A határozat kimondta, hogy "80 községben és 100 kirendeltség területén 1950. december 31-ig, a többi község és kirendeltség területén pedig a tervidőszak első felében meg kell építeni a következő létesítményeket:

a) a községekben községházát, kutat, postát, telefont (!), bekötőutat, b) a kirendeltségeken kutat, bekötőutat, telefont (!).A nagyobb községekben népboltot, a kisebbekben és a kirendeltségeken

pedig szövetkezeti boltot kell létesíteni" — szólt a határozat. A tervezett beruházásokból alig valami valósult meg. Az 1949-ben létrehozott Tanyai Tanács 1951-es csöndes kimúlásával az említett tervek is elfelejtődtek és új beruházások helyett a tanyákra — főként a téeszesítések idején — az "önkéntes" felszámolódás várt.

166

Tehát az első, "szocialista" körülmények közt létrejött, viszonylag átfogó településfejlesztési terv — röviddel a megszületése után — megbukott. A tervek már elkészülésük pillanatában, a kor tervezési gyakorlatának megfelelően, irreálisan rövid határidők mellett, teljesíthetetlen volumenű feladatot tartalmaztak. Ennek ellenére ez az eleve kudarcra ítélt tervezet több szempontból is jelentősnek mondható, hatása a "felejtés" után is sokáig érződött, is nyomai az azóta született településfejlesztési koncepciókban rendre kimutathatók.

Az egyik ilyen hatás a települések közigazgatási státusától eltérő kategorizálásra való törekvés, ennek a lehetőségnek jogszabályi rögzítése. A másik, nem kevésbé lényeges momentum, hogy a politikai szempontok településfejlesztési vonzata itt lett először jogilag is megfogalmazva, a "nagyüzemi ipari munkásság" lakóhelyének törvényesen elismert preferálása innen datálódik:

4. A településfejlesztés intézményrendszerének elsorvasztása

"A szocialista területszervezés legfontosabb feladata biztosítani, hogy az állam területi-szervezeti berendezkedése elősegítse a proletárdiktatúra megszilárdulását."

A településfejlesztés érdekérvényesítési intézményrendszerének változása az 50-es években kisebb-nagyobb fáziskéséssel követte, és egyben híven tükrözte a politikai irányvonal módosulásait. Az eddig kevésbé vizsgált terület, s az erre az időszakra rendelkezésre álló — gyakran egymásnak is ellentmondó — hiányos adatok arra késztettek, hogy megkíséreljem felvázolni ezt a folyamatot, annál is inkább, mert az ekkor kialakult, az előző évekhez képest beszűkített intézményrendszer a későbbiekben magyarázatát adja a településfejlesztési kérdések másodlagos kezelésének.

A városrendezés és tájrendezés feladatát kezdetben az 1946. XXIV. sz. törvénycikk alapján felállított Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium kapta meg, ahol először a Városrendezési Főosztály — amit később, a munkás-paraszt szövetség hangoztatása jegyében Területrendezési Főosztálynak kereszteltek át — foglalkozott településfejlesztési kérdésekkel. Ennek a főosztálynak két szakosztálya volt:

- Városrendezési, valamint- Falu- és Tájrendezési Szakosztálya, ami 1949. január 1-jén újabb osztállyal, a- Területrendezési Tudományos Osztállyal bővült.

167

Ez utóbbiból alakult a Területrendezési Műhely, amely 1950. január 1-jéig az Építési és Közmunkaügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozott. Tehát 1948-49-ben még a településfejlesztéssel foglalkozó intézmények térnyerése figyelhető meg. Többek között ebben az időszakban hozták létre a Tanyai Tanácsot is.

A centralizáció fokozódása és a tervezés szerepének növekedése miatt a Területrendezési Műhelyt a 366/19/1949. NT határozat kivonta a minisztérium fennhatósága alól és Területrendezési Intézet néven az Országos Tervhivatal alá rendelte. A Területrendezési Intézet azonban még megtartotta viszonylagos önállóságát és — amint már volt szó róla — a gyorsított nehéziparosítási programhoz nem kellően kapcsolódó, az általános területfejlesztés érdekeit szem előtt tartó "maximalista" városfejlesztő programot dolgozott ki. A feszített ütemű tőkeakkumulációs politika azonban szükségszerűen magával hozta a területi érdekek háttérbe szorítását és az érdekérvényesítésre hivatott intézményrendszer felszámolását. A Területrendezési Intézet 1952. július 1-jéig működött, majd megszüntetése után feladatát az Országos Tervhivatal vette át.

A minisztériumi hatáskörbe tartozó területfejlesztési apparátus visszafejlesztése is erre az időszakra esett. Az Építés- és Közmunkaügyi Minisztériumból 1949. június 11-tól Építésügyi Minisztérium lett. Az ehhez tartozó Területrendezési Főosztály 1949. november 12-től először csak Területrendezési Osztállyá minősült vissza, de emellett még létezett az ún. Falusi Osztály. Először megszüntetik a Területrendezési Osztályt, 1950. április végén, majd a Falusi Osztály is sorra kerül 1950. október 1-jétöl. A Terv Főosztály keretén belül már csak egy kis létszámú csoport alakult, amelynek feladata mindössze "a falusi lakások elvi kérdései"-vel való foglalkozás.

A város- és községfejlesztés feladatköre 1952. január 5-től az újonnan létesített Helyiipari Minisztérium hatáskörébe tartozott. A korszak gazda-ságpolitikáját tükrözi, hogy ebben az időben egy ipari jellegű minisztérium feladata a településfejlesztés.

A vizsgált időszakra jellemző, hogy amíg egyik oldalon a politikailag nemkívánatos intézmények leépítése, addig a másik oldalon a bürokrácia elburjánzása figyelhető meg. A tervutasításos rendszer kiépülése együtt járt a hivatali apparátus létszámának megnövekedésével, s ez — kiegészülve az általános bizalmatlanság légkörével, mindenütt az "ellenség kezének" a keresésével — végeredményben az ellenőrzés minden addiginál szélesebb körű kiterjesztését eredményezte. A Minisztertanács mellett például létrehozták az Építészeti Tanácsot, amelynek feladata városrendezési, művészeti szempontok alapján javaslatok készítése, majd egy következő rendelet kimondta az Országos Építésügyi Hivatal létrehozását, amely "véleményezi az Építészeti Tanács által kidolgozott irányelveket".

A szervezési intézkedések nem hagyták figyelmen kívül az újonnan megalakult tanácsokat sem. A gondot az jelentette, hogy 1950-ben, a

168

tanácshálózat kialakításakor lényegében minden 300 főnél nagyobb községben önálló tanácsot hoztak létre, amiben döntően politikai szempontok — a minél szélesebb körű ellenőrzés — játszottak közre. A korábbi 1162 nagyközség és 682 körjegyzőség helyére 2808 önálló és 170 közös tanács lépett. Ez azt jelentette, hogy "egyszerre 1125 új tanács számára kellett hivatali helyiségről, annak berendezéséről és tanácsonként legalább két alkalmazottról (elnök, titkár) gondoskodni", ami a "költségek hatalmas emelkedését, a bürokrácia felduzzasztását jelentette a szakszerűség és a gazdaságosság rovására" — állapították meg már 1954-ben, a racionalizálási kampány kidolgozásakor.

Az 1125 új tanács megítélése azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem volt egyértelmű. Pozitívumként értékelték, hogy amíg "a körjegyzőségek rendszerében a nem székhely kisközségeket 'gyarmatként' kezelték", addig a "valamennyi községben megalakításra kerülő tanács gyökeresen változtatta meg ezt a helyzetet; az igazgatás, a helyi ügyek intézése lekerült a legkisebb községekbe is", s ez megegyezett a "lakosság legszélesebb tömegeinek igényével". Ugyanakkor az ésszerűtlenül megnövekedett apparátus leépítésének szükségessége is változatlanul napirenden szerepelt.

Az eldöntendő kérdés az volt, hogy milyen lakosságszámnál létjogosult az önálló tanács, s mi a teendő az ennél kisebb községek közigazgatásának megoldásánál? Felmerült továbbá, hogy egyáltalán mi legyen a falvak és a tanyák sorsa?

A városcentrikus településpolitikának megfelelően az ötvenes évek elején célkitűzésként felmerült a faluhálózat átalakítása oly módon, hogy — az új iparvárosokhoz, "proletárközpontokhoz" hasonlóan — a kisebb falvak, tanyák helyén, illetve helyett új "kolhoz-városok" épüljenek. A Népgazdasági Tanács által hozott határozat a III. osztályba sorolt "falusias" településeknek átlag alatti, vagyis minimális fejlesztési lehetőséget sem irányzott elő. Ezért a mezőgazdasági területek infrastrukturális fejlesztését a mezőgazdasági üzemek feladatának tartották. A mintaként emlegetett Szovjetunióban a kolhoz-városok építésének szükségességét összekapcsolták az akkori kolhozegyesítési kampány megideologizálásával. Mivel az eredeti szocialista felhalmozáshoz szükséges tőke jelentős részét ott is a mezőgazdaságtól vonták el, így még a nagy kolhozok sem vállalkoztak az említett kolhoz-városok megépítésére, s az erre irányuló kampányt a Szovjetunióban rövidesen leállították.

Ezzel párhuzamosan a "kolhoz-városok" felépítése nálunk szintén lekerült — a tervek szintjén is — a napirendről, holott ekkorra már a korszak leginkább elismert szaktekintélye, Erdei Ferenc is — korábbi "narodnyik" nézetei, a mezővárosi-tanyai elmélete miatt önkritikát gyakorolva — támogatta ezt a megoldási lehetőséget. Erdei csak az 1950-es évek közepére szakított a "kolhoz-város" elmélettel és 1955-ben egy hasonló tervről, mint "teljesen meggondolatlan" dologról beszélt, amely "semmi más, mint formalista tervezgetés".

169

Pénz hiányában tehát a kolhoz-városok megépítésére nem került sor hazánkban. Változatlanul gond volt azonban az önálló községhez minimálisan szükséges lakosság számának a meghatározása. Egy 1946-os BM rendelet szerint az önálló falu alakításának kritériumát 600 fő, az aprófalvas megyékben pedig 300 fő jelentette, s a tanácsrendszer kialakításakor ezt az alsó határt vették figyelembe. Az I. tanácstörvényig életben lévő rendelkezések ugyanakkor kimondták, hogy a községeket érintő szervezeti változtatás esetén bizonyítani kell, hogy az átalakítással az érintettek egyetértenek. Ezután az egyes települések közigazgatási változásainak eldöntse államigazgatási hatáskörbe került. Ezen kívánt változtatni — a későbbi erőszakos községösszevonások idején a támadások kereszttüzébe kerülő — 1954. évi 9. sz. törvényerejű rendelet, amely az igazgatási területszervezésről szólva kimondta, hogy "az igazgatási területszervezési ügyekben — a lakosság véleményének meghallgatása után — a közvetlenül érdekelt községek (városok) tanácsa határozatot hoz, amelyet döntés céljából a felettes tanácsok végrehajtó bizottságain keresztül a Minisztertanácshoz terjeszt fel". Az említett törvényerejű rendelet végrehajtási utasítása pedig előírta, hogy az Elnöki Tanácshoz döntésre előterjesztett ügyirathoz mellékelni kell többek között "az érdekelt lakosság többségének akaratát kifejező falugyűlés, kisgyűlés jegyzőkönyvét, vagy írásbeli kérelmét..." Tehát — az átmenetileg demokratikusabbá váló közéletben —: ez a rendelet a közigazgatási változtatásoknál messzemenően igyekezett figyelembe venni a lakosság akaratát, s éppen emiatt került sor a közös tanácsok 60-as évekbeli kialakításánál az említett rendelet hatályon kívül helyezésére.

A II. tanácstörvény és a közigazgatás átszervezése kapcsán 1954-ben egy vitaülésen merült fel — román mintára hivatkozva — a későbbiekben "optimális méretű szocialista falutípus"-ként ismert 3 ezer fős alsó faluméretre a javaslat: "A kellően differenciált községi igazgatást csak a minimálisan 3000 főnyi községben lehet megvalósítani." Az előadó azonban elfogadhatónak tartotta a II. tanácstörvényben az új községek szervezésének feltételeként kívánt 1500-as minimális lélekszámot is — tekintettel arra —, hogy "3200 községünk közül csak 500-nak van 3000-nél több lakosa".

A konferencián nagy vita bontakozott ki az 1500 fős kritérium körül. Néhányan ezt az alsó határt is emelendőnek tartották a gazdaságos és szakszerű igazgatás érdekében. "A többség azonban élesen állást foglalt ellene — írta a korabeli beszámoló —, mert szerintük ez demokratikus szempontból visszalépést jelentene, a kisebb községeket elsorvasztaná, s politikai szempontbál is kivihetetlen, mert a községek ragaszkodnak önálló tanácsukhoz. Minden községnek legyen lokális autonómiája, önálló tanácsa és végrehajtó bizottsága." Javasolták továbbá, hogy a kisebb önálló községek "a szakigazgatási feladatok ellátására valamilyen formában szövetkezzenek". Ekkor azonban még nem történt intézkedés a tanácshálózat "racionalizálása" érdekében, a politikai erővonalak tisztázatlansága miatt.

170

Az infrastruktúrától elvont pénzeszközök azonban egyre jobban hiányoztak. Ennek áthidalására vezették be a társadalmi munka fogalmát. Egy 1953-as határozat szerint a város- és községgazdálkodás fejlesztését "úgy kell irányítani, hogy a helyi anyagi lehetőségek is maximálisan ki legyenek használva. Ugyancsak célszerű megoldással lehetővé kell tenni, hogy egyes munkák elvégzésébe — társadalmi munka útján — a lakosság is bevonható legyen." Ugyanez a rendelet célul tűzte ki — a legnagyobb települések kivételével — a községgazdálkodás felszámolását.

Az ötvenes évek elejének intézményi változásai a párton belüli küzdelmeknek rendelődtek alá. Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után csökkentik a minisztériumok számát, többek között a Helyiipari Minisztériumot összevonták a Könnyűipari Minisztériumma1 Így a településfejlesztés feladatköre a gyakorlatban átkerült a könnyűipari tárcához (!), bár a jogszabályi rendezésre csak egy fél év múlva került sor. Erről az időszakról egy korabeli — 1953. decemberi — beszámoló a következőket írta: "Jelenleg nincs biztosítva a városfejlesztési, gazdasági és a városrendezési, műszaki tervek közötti összhang. A városfejlesztés irányítása elvileg a Könnyűipari Minisztérium Városfejlesztési Igazgatóságának a feladata volna. Az Igazgatóság azonban nem foglalkodik a városfejlesztési tervek jóváhagyásával. Nem foglalkozik mindazoknak a vállalatoknak az irányításával sem, melyeknek részük van a város- és községfejlesztésben."

Nagy Imre hatásának tudható be, hogy — az előző évek rendelkezéseivel ellentétben — a helyi tanácsok megerősítésére az 1954. évi III, törvény alapján létrehozták a Város- és Községgazdálkodási Minisztériumot. A helyzet ellentmondásosságát mutatja, hogy amíg egy határozat 1954. január 1-jétől a város- és községgazdálkodási feladatokat "általában a könnyűipari miniszter irányítása alá" helyezi, addig egy következő határozat a Város- és Községfejlesztési Igazgatóságot a Könnyűipari Minisztériumtól — február 1-jével — az akkor létesített Város- és Községgazdálkodási Minisztérium irányítása alá rendeli. Érdemes elolvasni a minisztérium létrehozásának az indoklását, amely egy megváltozott településfejlesztési programot feltételezett:

"A kormányprogram a lakosság ellátásának lényeges megjavítása érdekében az új lakóházak építése, a meglévők tatarozása és karbantartása, a lakásokkal való gazdálkodás megjavítása, az ivóvízellátás, csatornázás, a belső utak, járdák és hidak fenntartása és létesítése, a tisztasági és strandfürdők, a köztisztaság, valamint a város- és községfejlesztés és -rendezés, illetve a szocialista város- és községkép kialakítása terén új, nagyszabású feladatokat állapított meg, melyeket a város- és községgazdálkodás szervei jelenlegi felépítésükben nem képesek megoldani.

A város- és községgazdálkodás jelenleg zömmel a Könnyűipari Minisztérium, az Építésügyi Minisztérium, kisebb mértékben a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium irányítása alatt áll, egyes feladatoknak pedig nincs

171

gazdája. Így a város- és községgazdálkodás munkájában nem érvényesült az egységes vezetés. Ezek a feladatok a minisztériumok fő tevékenységétől élesen elkülönültek és a fő feladatok mellett alárendelt jelentőségűek voltak.

Figyelembe véve, hogy a város- és községgazdálkodás munkájának megjavítása jelenlegi széttagoltságában nem lehetséges, szükséges, hogy a különböző minisztériumoknak a város- és községgazdálkodással kapcsolatos feladatait egy minisztérium vegye át, mely a város- és községgazdálkodás tevékenységének alapelveit kidolgozza, felelős a kormányprogramnak e téren való végrehajtásáért és megvalósítja az egységes vezetést."

A minisztérium rövid fennállása alatt nem sok eredményt tudott felmutatni. A Nagy Imre által kezdeményezett — kifejezetten településfejlesztéssel, lakossági infrastruktúrával foglalkozó — Város- és Községgazdálkodási Minisztériumot 1956. december 31-i hatállyal megszüntették, a regionális tervezés, a város- és falurendezés kérdésköre pedig 1957. január 1-jétől az Építésügyi Minisztérium hatáskörébe került. Tehát a területfejlesztés, településfejlesztés ismét önálló intézmény, s ezáltal megfelelő érdekképviselet nélkül maradt.

Szociológia, 1990/1-2. sz.29-62. p.

172

173

FÜRJ ZOLTÁNVidékfejlesztés történelmi, társadalmi változásai

Mindennapi tapasztalat, illetve a szociológia által feltárt, bizonyított, tudományos igazság, hogy a társadalomban az egyének egyenlőtlenségek sorozatában élnek, s az egyenlőtlenségek számtalan területen érvényesülnek. A társadalmi egyenlőtlenségek területei között az egyik, ha éppen nem a legdöntőbb — a világ számos országában, de Magyarországon is — a lakóhely, annak a településnek a státusza, ahol az egyes társadalmi pozíciókat betöltő, szerepeket ellátó egyének élnek és dolgoznak. Alapvető, meghatározó továbbá az, hogy az ország melyik városában, vagy mely vidékén él az ember. Tehát: a vidék nemcsak térbeli, termelési elkülönülést, különbséget jelent, ami természetes jelenségnek számít, hanem társadalmi, anyagi megkülönböztetést magában hordozó jelenség is. Amiből adódik, hogy a vidék a kulturális, a szociális ellátás terén, a munkához jutás esélyében, egyáltalán az élet minőségében: elkülönítést, hátrányos megkülönböztetést jelent.

A vidék, a vidékfejlesztés vizsgálata során magának a fogalomnak a tisztázása is szükséges. Az elmúlt években jelentős eszmecsere bontakozott ki e téma és fogalma körül /KOVÁCS/. A vidékfejlesztés, mint fogalom, mint sajátos tartalom és sajátos ágazati politika új keletű, de mint régóta gyakorolt politikai magatartás jelen volt a magyar politikában, a magyar közgondolkodásban és közéletben. A vidék, vidékfejlesztés fogalmának tartalmi változása része nemcsak a történelmi fejlődésnek, hanem fontos területe a vizsgálatnak is. Az hogy ki, milyen céllal használja a fogalmat, az már önmagában jelzésértékű. A vidék többféle dimenzióban fordul elő: régió, megye, kistérség, de a területfejlesztés, településfejlesztés, illetve az ágazati politikák is sok szállal kapcsolódnak, kötődnek a vidékhez.

A vidékfogalom meghatározásának legegyszerűbb módja, ha a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz fordulunk, ez négy értelmezését adja: „1. Valamely szempontból egységes földrajzi terület. 2. Valamihez közel levő terület; környék. 3. Az országnak a fővároson kívüli része. Vidéki szóhasználat, a város tágabb környéke, az ottani falvak. 4. Vidéki lakosság. A vidék életmódja.” A szó jelentése a központtól, a várostól eltérő, tehát jellegében és lényegében valami más; termelési szerkezetében, társadalmában, életmódjában más. A melléknévi alakja, illetve értelmezése már önmagában sem hagy kétséget az iránt, hogy a szó pejoratív értelmet hordoz. Eszerint: „A vidék elmaradottabb, életmódjára jellemzően alacsony színvonalú, csiszolatlan, nem elég finom.” Államigazgatásban, közigazgatásban vidéken főleg a fővároson, illetve a nagyobb városokon, igazgatási központokon kívül eső településeket értik. Gazdaságpolitikában és a mindennapi életben egyre markánsabban, az iparhoz nem kötődő, mezőgazdasági tevékenységet folytató, rurális területek értendők a vidék alatt; a vidékfejlesztés fogalma pedig egyre inkább a mezőgazdaság, az agrárágazat fejlesztéséhez kötődik. Valójában pedig a vidék énnél sokszínűbb:

174

élettér és lehetőség mind a gazdaság, mind az emberi élet számára. Erre társadalomtudományok, s különösen a szociológia ad, adhat magyarázatot.

Szociológiában a vidéken, a városokon kívüli részeket értik. A szociológia fogalma szerint, a vidék: nem város, az a falu, de a vidék kapcsolódik a városhoz, az adott vidék városához. A falukutató mozgalomban ténykedő Erdei Ferenc szerint: „A falu általában nemcsak belső szervezetében, hanem kifelé való betagolódásában is egyszerű. Egyszerű szervezetű vidéki társadalmi egység, amely egyszerű viszonyokkal tartozik valamely város vidékébe.” /ERDEI/ Majd gondolatmenetét három évtized multán úgy folytatta, hogy: „Korunk mindent összesűrítő jelensége a városok növekedése és a városiasodás kiterjedése, egyszóval az urbanizáció…Városa minden civilizációnak volt, a mi európai civilizációnk is városokkal kezdődött… Ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk, hogy a civilizáció egyértelmű a városokkal. Csakhogy. A városokban (sokáig nem is olyan nagy városokban) a népességnek csupán kisebb része élt, és a civilizált városi világ mellett — kívül rajta, illetőleg alatta — másik, rurális civilizáció létezett, olyan néprajzi kultúra, ami a maga külön törvényei szerint fejlődött és szűkebb-tágabb csatornákon keresztül közlekedett a városi világgal. Képesen szólva: tulajdonképpen csúcsok vagy szigetek voltak a városok falusi-tanyai vidékük tengerében. Ez a helyzet megfordult korunkban… Olyan méretű a változás, hogy a képes hasonlatot is meg kell fordítani… a városiasodásból addig-ameddig kimaradó vidékek válnak egyre szűkülő szigetekké… a városok mind nagyobb mértékben és mind gyorsabban hasonlítják magukhoz vidéküket, mintegy külvárosukká alakítva az egykor külön világot alkotó falvakat és tanyákat.” /ERDEI 1977./

A társadalmi fejlődés tendenciáját tapasztalva, illetve Erdei Ferenc munkáit ismerve, leszögezhetjük, hogy város és vidéke hosszú évszázadokon keresztül szerves egységet alkotott. Az egység megbomlása után, a kapitalizmus renddé szervezete egy-egy ország gazdaságát és társadalmát; érvényesült mindez ott, ahol a szerves fejlődés működött, ott a polgárosodás egységes renddé formálta a társadalmat, s a falu is polgárosodott. A kapitalizmus kialakulása után a vidék fejlődése nem jelentett mást a gazdasági, társadalmi életben, mint a falu, a rurális területek modernizálódását, művelődésének kiszélesülését, a társadalom polgárosodását. Természetesen a polgárosodás nem egyirányú folyamat, ez együtt járt a vidék egy részének, jelentős részének proletarizálódásával, a lakosság városba áramlásával. Továbbgondolva az előzőeket: a polgárosodás pedig nem jelent mást, mint a polgári jogegyenlőséget, a kiműveltséget, az anyagi biztonságot, az anyagi előrelépés garanciáit. Ahogyan Péter László írja: „A polgári asszociációja a rendezett, a biztonságos, a kiművelt.” /PÉTER/ Magyarországon ez másként történt, Erdei Ferenc megállapítása szerint Magyarországon kettős társadalmi struktúra alakult ki: egyrészt tovább élt a hagyományos feudális struktúra; másrészt megjelent egy modern szerkezet, a polgári struktúra is. Kialakult egy „történelmi nemzeti társadalom” és egy „modern polgári társadalom”. /Erdei 1976/

175

A vidék, az ország fejlődése szempontjából központi kérdés volt a vidék fejlődése, polgárosodása, ami egyet jelentett a jogegyenlőség, a művelődés, a biztonság megteremtésével. Az ország fejlődött, de a vidék lemaradt már a Monarchiában is. A dualizmus Magyarországa a magas kultúra szintjén Európa egyik vezető állama, de a lakosság 40%-a még a századforduló után is írástudatlan, akik főleg vidéken éltek. A vidék elmaradott lett, kívül maradt, rekedt a polgárosodáson. A két világháború között pedig a 3 millió koldus országa lettünk, annak ellenére, hogy a dualizmus időszakában az ipar és a mezőgazdaság addig soha nem látott fejlődést produkált, s már 1894-ben telepítési törvényt fogadtak el a parasztság földhöz juttatása érdekében, 1940-ben a kishaszonbérletekről történt intézkedés. A vidék fejlesztése, a jobbágyi mivoltát éppen csak levető parasztság polgárosodásának elősegítése ekkor, ennek a rétegnek a földhöz való juttatása jelentette volna. A politikai elit több képviselője ennek érdekében akart tevékenykedni — mindhiába; az akarat kevés volt, ha ez igazi politikai szándékkal nem párosult. A népi írók megrázó, tényfeltáró művei szinte a nemzet szívére helyezték a kérdést. Az ifjúság a Debreceni Református Kollégiumban telepítési akciót szervezett 1938-ban A Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett kultúrpolitika iskolák sokaságát állította fel, ami a vidék szellemi felemelkedését szolgálta, legalábbis azon a szinten, hogy az elemi műveltséghez jussanak, ami a polgárosodás kiindulópontja lehetett volna. De a biztonság: a vagyon és jogbiztonság, s ami ezzel jár az ember méltóságának tiszteletben tartása csorbát szenvedett.

1944-1945 fordulójától egy új szemléletű vidékpolitika alapjainak lerakására történt kísérlet. A földreform, a társadalmi változásokkal együtt a falu polgárosodásának ígéretét rejtette magában. A közigazgatás átszervezése során pedig a vármegyerendszert felváltó koncepció kidolgozása vette kezdetét. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban belügyminiszterként tevékenykedő Erdei Ferenc, 1946 szeptemberében a Forumban tette közzé közigazgatási reformelképzeléseit. Ennek lényege, hogy a vármegyék helyett 60-80 városmegyét kell szervezni. A város és vidéke alkotott volna ilyen módon nemcsak egy közigazgatási, hanem gazdasági, kulturális egységet is. Ez az elképzelés az ország politikai, térbeli átalakítása mellett jelentős társadalmi, s ezzel együtt tartalmi változtatást is magában hordott. A reform más elemei pedig még inkább a tartalmi változásokat állították a középpontba: az önkormányzatiságot, a demokrácia elemeinek erősítését. /Erdei 1946/ A koncepció azonban nem valósulhatott meg, az új hatalmi elit politikai akarata meggátolta megvalósulását. A tanácsrendszer kiépítésével a helyi önkormányzatokat, az önkormányzatiság elvét gyakorlatilag teljesen felszámolták. A tanácsrendszer a jelszavak szintjén a demokrácia kiépítésének fontos területe, a valóság azonban teljesen más képet mutatott, a tanácsok a totális ellenőrzés, a központi irányítás eszközeivé váltak. A politikai akarat következtében a vidéket, a város, a közigazgatási centrum maga alá gyúrta. Önálló, autonóm vidékfejlődésről, illetve a központból vezérelt és támogatott

176

vidékpolitikáról szó sem lehetett. A politika, s benne a vidékpolitika minden területét az osztályszempontok uralták el, a legfontosabb cél a vidék megadóztatása, a parasztság kiszipolyozása, proletárrá tétele lett. A Népgazdasági Tanács 1950-ben, határozatban utasította az Országos Tervhivatalt, hogy a Területrendezési Intézettel tájrendezési, vidékfejlesztési tervet készíttessen. A határozat megfogalmazta a főbb szempontokat, ami tartalmazta a városok és a községek osztályba sorolását. Az első osztályba tartoztak azok a települések, amelyeket már az első ötéves terv keretében kiemelten, átlagon felül szándékoztak fejleszteni; a másodikba sorolták azokat a településeket, amelyeknek városi fejlődést szántak az országos átlag szintjén; a harmadik osztályt pedig a falusias jellegű települések alkották, ezek a települések az átlag alatt fejlesztendő településtípust képviselték /GYENEI/.

A településpolitika mellett a gazdaságpolitika voluntarista elemei akadályozták a vidék fejlődését, megakadályozták az önerőből táplálkozó, az autonóm módon megvalósítható vidékfejlesztést. A vidék fejlődésének központi eleme a parasztság polgárosodása lett volna, azonban erről az adott politikai helyzetben szó sem lehetett. Éppen ennek az ellenkezője volt az elérendő cél. Az MDP vezetőinek a célja, hogy a paraszti társadalmat proletárrá, tulajdonnal nem rendelkező, bérből és fizetésből élő mezőgazdasági munkássá alakítsák, formálják át. A falu, az ott élő parasztság a szocialista eredeti tőkefelhalmozás alanya, az elvonások, a szegénység, a társadalmon kívülre rekesztettek világa lett. A parasztság, a falu, a vidék a legyőzendő terület, mint a társadalom olyan szegmense, amely a város, a munkásosztály ellensége. A politika központi elemévé vált a munkásság és a parasztság egymással szembeni kijátszása. A gazdagparasztság, a kulák elleni harc lett a politika egyik legfőbb eleme, ez a támadás nemcsak az érintettek elleni legfőbb bűnök egyike, hanem az egész társadalom ellen való fellépés is. Az árutermelés falusi elemei, a város ellátásának garanciái. E réteg felszámolása az egész ország gazdasági életét, az ország élelmiszerellátását veszélyeztette, mert az erőszakkal létrehozott kollektív gazdaságok semmilyen formában sem tudták pótolni a kieső termelést, nem beszélve arról, hogy ugyanolyan vagy hasonló terheket kellett elviselniük a tszcs-knek is, mint a paraszti gazdaságoknak. Az 1945 utáni korszak kiemelkedő politikai alkotása az előző politikai kurzus téveszméinek felszámolását célzó lépés, Nagy Imre miniszterelnök nevéhez fűződött, aki Város- és Községgazdálkodási Minisztériumot állított fel 1954 januárjában. /BÖLÖNY/ Ilyen módon a vidék is megjelent a politika színterén.

A magyar vidék, a településházat fejlődésére jellemző, hogy városhiányos volt. Egyes tájegységek, régiók jelentős városi funkciót ellátó településekkel nem rendelkeztek, így a vidék lakossága nem tudott — viszonylag kis térbeli és időbeli távolságon belül — a város nyújtotta funkciókhoz, szolgáltatásokhoz jutni. A településszerkezetből, a megyeszékhelyek alacsony infrastrukturális szintjéből adódott, hogy az államszocialista időszakban a vidékre — a fővároson kívülre — juttatott fejlesztési források jelentős részét, döntő többségét a

177

megyeszékhelyre, illetve az iparosodó, de lassan városiasodó települések fejlesztésére fordították. A vidék, a rurális területek pedig alig, vagy egyáltalán nem fejlődtek. Vági Gábor — Versengés a fejlesztési forrásokért c. könyvében — hangsúlyozta, hogy a társadalmi munkamegosztás egyben térbeli munkamegosztás is, ami azzal jár együtt, hogy egy-egy országrész különböző tájai eltérő termelési szerkezettel járulnak hozzá a nemzeti jövedelem előállításához. Ez optimális esetben nem egyéb, mint a termelés racionális szakosodásának térbeli vetülete. Önmagában se nem jó, se nem rossz. A társadalompolitika motiválta fejlesztés azonban az egyenlőtlenségek forrásává vált, és mint ilyen nem kívánatos, ennek következtében a lakóhely vált a társadalmi egyenlőtlenségek legfontosabb forrásává. /VÁGI/

A vidék, a rurális területek a fejlődés során háttérbe szorultak, de ott is maradtak, azonban valami elkezdődött, valami megmozdult a ’60-as években. Be- és elindult — a francia mintát figyelembe vevő — tudatos területfejlesztési politika, ez a főváros túlsúlyának felszámolását, a vidék népességmegtartó képességének növelését, a kultúra decentralizációját tűzte ki célul. /BARTA/ A helyzet tarthatatlanságát felismerve, a politikai vezetés 1971-ben elfogadta az Országos településhálózat-fejlesztési koncepciót, ennek megvalósításával szándékozott változtatni az előnytelen struktúrán. A politikai, társadalmi szituáció lényeges különbségeket mutatott 1950-hez képest, de a fejlesztési koncepció azonban — mai szemmel — vészesen hasonlít ahhoz. 1971-ben is három, illetve négy osztályba sorolt településszerkezet a kiindulópont, amit ki kell alakítani, illetve fejleszteni kell; a kiindulópont ekkor is tartalmaz osztályszempontokat. A főváros mellett 23 felsőfokú központ, a megyeszékhelyek mellett Baja, Dunaújváros Hódmezővásárhely, Nagykanizsa és Sopron került az első kategóriába. 106 középfokú központ kialakítását is tervbe vették, ezek között — szép számmal — városok mellett községek is találhatók, távlatilag valamennyi település várossá fejlesztését tűzték ki célul. A koncepció vitathatatlan érdeme, hogy a decentralizáció szükségességét megfogalmazta. A falvak döntő többsége azonban kimaradt a közel ezer alsó fokú központi szerepből, s mintegy 2000 kisebb-nagyobb község került a szerepnélküli település kategóriájába. /ANDORKA/ A vidék ily módon a politikai hátrányait nem tudta leküzdeni, jogilag legalábbis nem, mert más téren a vidék ebben az időszakban páratlan fejlődést futott be. Vitathatatlan tény, hogy a ’60-as évek végétől a társadalom mélyrétegeiben, a vidéken, a mezőgazdaságban komoly változások játszódtak le. Kialakult a magyar agrármodell, ami lehetővé tette a vidék gazdasági emelkedését, a vidék emancipálódását. /ROMÁNY/ Tegyük hozzá a ’70-es évek végétől a polgárosodást, legalábbis a megszakított polgáriasodás újra elindult a vidéken. /SZELÉNYI-MANCHIN/

A rendszerváltás új kihívást és lehetőségeket jelentett a vidéknek. Az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunk szükségessé teszi az európai normák átvételét. Ez a vidék számára eddig nem látott és soha nem tapasztalt

178

lehetőségeket nyit meg. Az Európai Unió regionális és vidékfejlesztési politikája hosszú, szerves fejlődés eredményeként alakult ki. Akkor is ezt kell mondani, ha igazán vidékfejlesztési elvekről, elképzelésekről csak a ’90-es években beszélhetünk, de ezt megelőzte egy komoly területfejlesztési politika. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy szinte a vidék, a vidékfejlesztés nem jelent mást sem itthon, sem pedig az Európai Unióban, mint a mezőgazdasággal, az agrárágazattal fejlesztéseket, ha ennek vannak szociálpolitikai, kulturális, ágazatpolitikai stb. vetületei is. Ennél azonban sokkal többről van szó, legalábbis Magyarországon. A vidék magába foglalja a városokon kívül eső területeket. Az ottani ipart, az iparban dolgozó munkásságot, a falu, a vidék értelmiségét, amely réteget a történelmi hagyományok szerint: lelkészi, tanítói, pedagógusi földilletmény illetett meg. A szocializmus korszakában a pedagógusnak és más tanácsi alkalmazottaknak is járt föld, akiket a jobb megélhetés reménye vitt a mezőgazdasági munka, az agrár termelésből élés felé, s ott van az élethivatás szerint mezőgazdasággal foglalkozó, valamint az iparban dolgozók rétege, akik szintén két forrásból szerezték és szerzik jövedelmüket.

A rendszerváltás után a magyar vidékfejlesztési politika még önmeghatározása nehéz szakaszában van, az európai minta kötelező számunkra, ez nemcsak külső, hanem belső kényszer is, hiszen amióta a magyarság megjelent a Kárpát-medencében mindig mintakövető nép és ország volt, azóta a nyugati mintát követte, történelmünk egy nagyon rövid szakaszát leszámítva. Látnunk kell azonban azt is, hogy a későn jötteknek vannak előnyei, amit kihagyni nemcsak vétek, hanem a társadalom, az ország ellen elkövetett történelmi bűn. A vidékfejlesztés önmeghatározásának ki kell terjednie a szervezeti keretek, az intézményhálózat és magának a tartalomnak a meghatározására is. Az egyes területektől jól elhatárolt öndefiníciója önmagában kevés, hiszen ma még a vidékfejlesztés jelentős mértékben régiókban, kistérségekben, megyékben, az ágazati politika különböző színterein, a területfejlesztés, településfejlesztés stb. csatornáin történik. A magyar vidékfejlesztés a ’90-es évek mezőgazdasági válságának következtében genetikusan kötődik az agrárágazathoz, mind törvényi szabályozásában, mind intézményrendszerében. A legfontosabb tényező azonban az, hogy 1998–tól önálló államigazgatási feladatnak tekinti ezt a területet a kormány. /HARZA-TANKA/

Ezen gondolatmenet mentén: a vidék: az nem város — az a falu; a városnak vidéke, a vidéknek városa van. Ebből adódik, hogy a vidékfejlesztés központi elemének kell lenni, a vidék, a falun élők polgárosodásának elősegítése. S ezt a szemléletet a következőkben összegezhetjük: „A vidékfejlesztés egy olyan mindenre kiterjedő fejlesztést jelöl, amely a vidéki lakosság gazdasági és szociális körülményeit, intézményeit és életkörülményeit is felöleli.” /PETŐ-NAGY/

In:

179

BOKOR ÁGNESA MODERN SZEGÉNYSÉG: A DEPRIVÁCIÓ

A szegénységet, mivel a magyarban és a világnyelvekben sok száz éve azonos jelentéssel élő szó, axiomatikus fogalomnak is tekinthetnénk, ha a szegénységkutatások kezdeti évtizedeitől fogva sokan nem egyszerűsítették volna le annak értelmét az alacsony jövedelműségre. Ma már a szegénység szociológiájában a több szempontú, az élet szinte valamennyi lényeges területére kiterjedő, a társadalmi folyamatok összefüggéseiben gondolkodó megközelítések vannak többségben. Ez a szemlélet a közgazdászok, a politikusok és az átlagemberek között is terjed. Szegénység és depriváció azonos és mégis különböző jelenség. Az első kifejezéssel jelöljük általában a jelenséget, a másodikkal annak ún. modern típusára utalunk.

Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy csupán viszonylagos elhatárolást látunk lehetségesnek. A jelenség régi és új típusát egyaránt szegénységnek tartjuk: különbözőségüket a társadalmi környezet megváltozása által kiváltott, a jelenségen belül végbement-végbemenő átrendeződésben véljük felfedezni. Nem látunk viszont lényegi különbséget a kétfajta szegénység között a társadalom rendszerében elfoglalt helye, az abban betöltött szerepe tekintetében. (Nem zárjuk ki azonban annak a lehetőségét, hogy hosszabb idő alatt a jelenséget alkotó mozzanatok belső átrendeződése a társadalom más jelenségeihez, alrendszereihez való viszonyt átalakítja, s ez a szegénység társadalmi szerepének megszűnéséhez vezethet.) Magyarországon, ahol a jövedelem-egyenlőtlenség viszonylag kicsi, s a társadalmi státus kapcsolata is gyenge a jövedelemmel, általában nem látjuk szükségesnek az alacsony jövedelműség mozzanatának kiemelését, mégoly szélesen értelmezett jövedelemfogalom esetén sem. Nem látjuk bizonyítottnak, hogy az anyagi javakban való szűkölködés az egyedüli oka annak, hogy a társadalmilag elfogadott életstílust képtelenek követni.

A depriváció a szegénységnek az ipari társadalmakban megjelenő és dominánssá váló formája. Ezekben a társadalmi-gazdasági fejtettség már eléri azt a szintet, amelyen lehetővé válik a társadalmi hierarchiában minden szempontból alul lévők elemi szükségleteinek a kielégítése. Ezt a viszonylagos termékbőség teszi lehetővé, s a társadalmi-gazdasági rend legitimációs igényei szükségessé. A deprivációt a szegénység korábbi formációjától az különbözteti meg, hogy az alapvető javaktól megfosztottság már nem jellemző. Egyező vonás a nem alapvető anyagi javak és a szimbolikus javak hozzáférhetetlensége. A meghatározás kulcskérdése, hogy mit értünk „alapvető, elemi" szükségleten? Erre a fogalomra teljes és minden tekintetben pontos, felsorolásszerű meghatározást lehetetlen adni. Ezért hatott olyan termékenyen a Marshall-féle teljes jogú állampolgárság elmélet a szegénység szociológiájára is, mivel azt a megoldást kínálta, hogy az itt és most társadalomban érvényes alapszükségleteket a többség számára kielégíthető szükségletekkel azonosítsuk.

180

Hogy tehát egy adott társadalomban még hagyományos szegénységről vagy már deprivációról beszélünk-e, két, egymásba játszó tényezőn múlik. Az egyik az, hogy valamely társadalom egésze szegénynek számít-e más országokhoz viszonyítva; a másik pedig az, hogy a lakosság többségét vagy pedig kisebbségét alkotják-e a szegények. Magyarország történetében mindaddig nem lehetett deprivációról beszélni, amíg végbe nem ment az „eredeti felhalmozás”. Ez csak egy-két évtizede történt meg, s ezért a depriváció kevéssé kikristályosodott formában, néhol a hagyományos szegénység jellemzőit is hordozva létezik. Ezért szegénység és depriváció fogalmának elhatárolását a megismerés szempontja még inkább szükségessé teszi.

Szándékosan használtuk az előbb az „ipari társadalmak” általánosító kifejezést, mivel úgy gondoljuk, hogy a szegénység konkrét mibenléte elsősorban a gazdasági fejlettség függvénye. Ezen általános szabályszerűségen belül eltéréseket eredményezhet az, hogy valamely társadalom berendezkedése a tőkés vagy a szocialista modellt követi-e. Azokban az országokban, amelyek az elsők között léptek a tőkés fejlődés útjára, nem egy esetben több száz évig is eltartott az a folyamat, amelynek lényege témánk szempontjából az, hogy a hagyományos szegénységet felváltotta a depriváció. Azokban az országokban viszont, amelyek gazdasági fejletlenségük miatt az iparosítást főként a szocialista társadalmi rendszerben hajtották végre, e folyamat néhány évtizedet igényelt. E gyors változás a nagymérvű és nyilvánvaló társadalmi egyenlőtlenségeket nem tűrő szocialista ideológia, célrendszer hatásának tulajdonítható. A „nagy ugrás" azonban árat követelt. (Bizonyos értelemben éppen a depriváltak fizettek a legtöbbet.) Az események „sűrítettsége" számos eltérést eredményezett, ezért a kétfajta folyamat közé nem tehető egyenlőségjel.

Definíciónk szerint tehát azok az emberek a szegények, illetve közelebbről: depriváltak a nyolcvanas évek elején Magyarországon, akik a társadalom által nyújtható javak bizonyos köréhez (tudás, hatalom, autonómia stb.) nem, vagy a társadalom többségéhez képest igen csekély mértékben jutnak hozzá; az életfontosságú anyagi javakban pedig, legalábbis mennyiségi értelemben, szükségleteiknek megfelelően részesülnek.

Nem gondoljuk, hogy a hagyományos szegénységet már minden tekintetben felváltotta volna a modern szegénység, a depriváció, de ma már ez a túlsúlyos jelenség. Cigánytelepi vizsgálatunk kimutatta, hogy a hagyományos típusú szegénység is létezik még, de országos mintánkban ennek csak nyomait találtuk. A hagyományos szegénység tehát csak a Galbraith által szigetesnek nevezett formában él. Ezzel szemben a depriváció a népesség nagy csoportját, körülbelül 15%-át érinti. Azonban ugyanezzel a definícióval még szélesebb társadalmi, csoportot is kiválaszthattunk volna. Akadnak olyan hipotézisek, amelyek 10-30; illetve 30%-os népességbeli arányt említenek. Ha azt a társadalmi csoportot is a depriváltak közé sorolnánk, amelyet mi deprivációval veszélyeztetettnek nevezünk, 30% körüli arányt kapnánk. Bizonyos érvek arra mutatnak, hogy jogosan tekinthetnénk őket is depriváltaknak. A társadalmi lét

181

vizsgált területein általában azt tapasztaltuk, hogy mutatóik a nem depriváltaké és a depriváltaké között helyezkednek el, de az utóbbiakéhoz közelebb. A vizsgált jelenség karaktere igen gyakran a veszélyeztetetteknél is olyan volt, mint a depriváltaknál. Ugyanakkor minduntalan azt vehettük észre, hogy valamiben különbözik a két csoport. A veszélyeztetettek kivételes erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megjavítsák társadalmi helyzetüket, s ezt, úgy tűnik, kiemelkedően sok munkával és fokozott konformitással, lojalitással gondolják elérni.

A depriváltak fogyasztásuk és életstílusuk szempontjából alig-alig különböznek egymástól, viszont a többiektől nagyon eltérnek: megfosztottak egy sor, a társadalom többsége számára elérhető árutól, szolgáltatástól, tevékenységtől. Ezt igazolja deprivációs tipológiánk, amelyben csak a lakókörnyezet, lakáshelyzet (lényegében a falusi vagy városi lakóhely) és az egészségi állapot szerint tudtunk differenciálni. A magánszférában vagy e mellett a közszférában is deprivált aktív keresők mutatói nem különböznek lényegesen a csak a magánszférában jellemezhető nem aktív kereső depriváltak mutatóitól. Csak egy igen kis létszámú aktív keresőkből álló csoportot találtunk, amely rendkívül hátrányos munkamegosztási, érdekérvényesítési pozíciója ellenére a magánszférában az átlagostól nem túlzottan elmaradó helyzetű. Ilyen értelemben tehát a fogyasztásban és az életstílusban megjelenő hátrányt tekinthetjük a depriváció központi mozzanatának.

Valamennyi vizsgált vonatkozásban a depriváltak súlyos hátrányait mutattuk ki. Lényegében helyesnek bizonyultak előzetes elgondolásaink a depriváltak megkülönböztető specifikumai tekintetében. Ezeket most már nemcsak hipotézisként, hanem tényként is megfogalmazhatjuk, mégpedig a korábbinál pontosabb módon.

A depriváltak többsége nem vesz részt az első gazdaságban, viszont a másodikban többen és többet dolgoznak, mint a nem depriváltak. Ezzel szemben az utóbbiakat a mindkét gazdaságban való aktivitás jellemzi. Ugyanakkor a második gazdaság révén (amely lényegében a háztájival egyértelmű nálunk) nem sikerül hátrányaikat ellensúlyozni. Itteni tevékenységükkel annyit érnek el, hogy ne hagyományos értelemben vett szegények, hanem depriváltak legyenek. Jelentős arányú népességcsoportok viszont éppen elsősorban a második gazdaság segítségével kerülik el a depriváltságot. Az első gazdaságban az aktív keresőknek azok a nehezebb és unalmasabb munkák jutnak, amelyeknél e hátrányokat nem kompenzálja a viszonylag jó kereset. Munkaerőpiaci esélyeiket képzetlenségük és a lakóhelyi megoszlásuknak nem megfelelő munkahely kínálati struktúra határozza meg. Sem a munkahelyen belül, sem azon kívül nem képesek olyan érdemeket és teljesítményeket felmutatni, amelyek rejtett érdekkonfliktusaikat láthatóvá, vállalhatóvá és kedvező kimenetellel kecsegtetővé tehetnék.

A társadalmilag szervezett munkamegosztásnak az a formája, amely a nyolcvanas évek elején létezik Magyarországon, legtöbb résztvevője számára

182

nem biztosít hatalmat sem a termelési folyamat, sem a többlettermék, sem pedig az itt dolgozók felett. Ezen belül a munkamegosztási rendszer szereplőinek egy része rutinszerű, egy automata gép képességeit igénylő munkát végez (elsősorban az ipari segéd- és betanított munkások), vagy pedig ma már elavultnak számító, kihalásra ítélt ismeretekkel, technológiával dolgozik (például a mezőgazdasági gyalogmunkások). Ezen belül van az a csoport, amelynek a munkamegosztási rendszer nem kínál fel — bár ugyanilyen jellegű, de — jobb vagy könnyebb megélhetést biztosító pozíciót. („Nem kínál fel" — ez annyit jelent, hogy nem elfogadható feltételekkel kínál fel, tehát például messze fekvő településen vagy a potenciális munkavállaló számára idegen munkaszervezetben, idegen idő- és térbeli körülményekkel.) Ezen utóbbi csoport tagjai a depriváltak, azokkal együtt, akik a társadalmilag szervezett munkamegosztásba való bekapcsolódás minimális feltételeinek — a gazdasági kényszer ellenére — sem tudnak megfelelni. (Azoknál, akiknek a közmegegyezés — korukra és a társadalmilag szervezett munkamegosztás keretében korábban végzett munkájukra való tekintettel — elismeri a jogát kilépni a rendszerből, még erősebben működik e szabályszerűség.)

Egyfelől vannak a termelési feladatok, s köztük azok, amelyeket a technika fejlettsége részben vagy egészében emberek nélkül is elvégezhetőnek jelöl ki. Másfelől vannak a munkavállalók. Ezek egymásra találását alapvetően a felfelé szűkülő iskolarendszer szabályozza. Ennek sokfajta fokozatán szelektálódnak és a termelési feladatok bizonyos osztályára diszponálódnak a munkavállalók. Az iskola azonban önmagában nem képes összepárosítani a termelési feladatot a megfelelő munkaerővel. Ahhoz, hogy a legrosszabbnak számító munkát is elvégezze valaki, több feltételnek kell teljesülnie: hogy a települések jó részén ne legyenek munkahelyek, hogy a más településen való munkavállalás, a kényelmes közlekedési eszköz (autó) hiánya és a tömegközlekedési szisztéma miatt különösen terhes legyen, hogy legyenek olyan csoportok, amelyek bármifajta munkát kénytelenek elvállalni és semmilyen eszközzel nem rendelkeznek, hogy a munkavállalási feltételeket a maguk előnyére módosítsák. (Esetleg a munkavállalás szabadságát jogilag is korlátozni kell, vagy pedig büntetni azokat, akik vonakodnak huzamosabban ugyanazt a feladatot és ugyanolyan feltételek mellett elvégezni.) Ha mindezen feltételek adottak és az egységnyi tőke jóval drágább, mint az egységnyi bér, akkor a technikai színvonal ellenére konzerválódik a munkamegosztási struktúra.

A társadalom által jóval kevésbé ellenőrzött munkamegosztás: a második gazdaság hivatott arra, hogy a munkaereje árával elégedetlen termelő, illetve az ezen az áron vásárolható javakkal elégedetlen fogyasztó számára alternatívát nyújtson. Ez az alternatíva azonban ma nálunk a többség számára kényszer. Az kényszerít a többletmunka-végzésre, hogy csupán az első gazdaságbeli tevékenységgel nem érhető el a jólét átlagos színvonala. A második által azonban az első gazdaság jó néhány kényszerétől (például az ingázástól, a kis eredménynövekedés — például néhány száz forintnyi fizetésemelés vagy

183

jutalom — fejében kikényszerített nagy teljesítménynövekedéstől, a nők bizonyos csoportjának a munkavállalástól) szabadulni lehet. Ezekben az esetekben valódi alternatíva a második gazdaság. Nem választhat azonban mindenki. Akik nem vehetnek részt az első gazdaságban, és akik a második gazdaságbeli szereplésükkel együtt sem képesek túllépni a szó eredeti ételmében vett egzisztenciális szinten, azok számára csupán kényszerűség. Ők továbbra sem tudnak olyan háttérre szert tenni, amely választást, a méltánytalan, előnytelen feltételek elutasítását, racionális gazdasáli magatartást, a „befektetés" és a „haszon" viszonyának mérlegelését tenné lehetővé, s azt, hogy munkaerejüket az eladók, és ne a vevők piacán bocsáthassák áruba.

A depriváltak élete a munka világán kívül is nehezebb és egyhangúbb. A társadalom többsége számára már letűnt, meghaladott körülmények jellemzik őket a mindennapi élet valamennyi területén. A lehetséges magatartások köre igen szűk számukra. Míg a társadalom egészében tizenkét, náluk csak négyféle tipikus élethelyzetet találtunk. Az életkörülmények javítására felkínált egyéni lehetőségeket nem képesek kihasználni. Ebben az információhiány, a tradicionális értékszerkezet, a lehetőségek felismerésének képtelensége is szerepet játszik a szorongató körülményeken kívül. Ugyanakkor nem volt igazolható az a feltételezésünk, hogy a depriváltak értékszerkezete specifikus. Találtunk megkülönböztető jegyeket, amelyeket a szegénység kultúrájának részeként szokás értelmezni, de a depriváltak értékrendje közelebb áll a középrétegekéhez, mint a középrétegeké a privilegizáltakéhoz.

A termelő egyén autonómiáját akkor korlátozzák erősen a strukturális viszonyok, ha a fogyasztó autonómiája is kicsi. Természetesen itt is kölcsönhatásról van szó, hiszen ha a termelésben szükségesek olyan emberek, akiknek csak a rosszat választás szabadságát adjuk meg, akkor a társadalom e szükségletének kielégítéséhez fogyasztásuk választékát is szűkre kell szabni.

A társadalom felkínálta alternatívák közötti választás lehetőségéről a depriváltak esetében alig-alig lehet beszélni — erről tanúskodnak a változatosságot nélkülöző tevékenységszerkezetet és a szegényes, hiányos tárgyi környezetet leíró adataik. A „meg kell élni" kényszere nem enged túl nagy teret olyan cselekvéseknek, amelyek a hasznos munka fogalmába nem tartoznak bele. Hosszú évszázadok alatt annyira berögződött a munkaközpontú szemlélet- és viselkedésmód, hogy öncélúvá válva sem szűnik meg, és intenzitását csak a betegség vagy az öregkori gyengeség csökkentheti. A „munka a munkáért" életvezérlő elvének fennmaradását azok körében, akik rengeteget dolgozva sem jutottak „egyről a kettőre", az is támogatja, hogy a környezetükben élők többsége szintén megfeszítetten dolgozik azért, hogy „ötről hatra" jusson. Csakhogy abban, hogy ki mit érhet el a munkájával, nagyon lényeges szerepet játszik az „egyről" és az „ötről" indulás különbsége. Míg a társadalom többségénél az „önkizsákmányolás kényszerét az életkörülmények abszolút és relatív értelmű javulása ellentételezi, s ez által az egyén autonómiája is nő, a depriváltaknál legfeljebb abszolút javulásról beszélhetünk. Az önmagukkal és a

184

körülményeikkel való rendelkezés lehetősége ugyanis csak azok számara bővül, akik a társadalmi hierarchián azokhoz közelednek, akik mind munkájukban, mind azon kívül szabadnak érezhetik magukat, és távolodnak azoktól, akik felett mindkét szférában a „körülmények hatalma" uralkodik.

A depriváltakra kétfajta életstílus: a „robotolók" és az „elesettek" életstílusa a jellemző. E kettő között sem választhatnak azonban igazán szabadon: a „robotolás" választását az egészség felemésztődése gátolhatja, az „elesettség" szabadságát pedig a családi, társadalmi segítség elmulasztása korlátozhatja. Gyakorlatilag nincsenek „elesettek" a nem depriváltak között, a „robotolók" is igen kevesen — ez utóbbiak jellegzetesen a veszélyeztetett csoportba tartoznak. A deprivált és veszélyeztetett „robotolók" ugyanúgy és mégis másképpen élnek: egyformák abban, hogy mindig dolgoznak, de az utóbbiak ügyesebben válogatják, válogathatják meg, hogy milyen munkát végeznek.

A mindennapi élet keretei és annak tartalma, mint a — múlt századi szóval élve — közjóhoz való hozzájárulás jutalma formálódik ki a minden tagjának minden szükségletét kielégíteni nem tudó társadalmakban. Azonban az, hogy ki milyen mértékben képes a hozzájárulásra, attól függ, hogyan kellett-kell élnie. A munka szerinti elosztás elvét csak azoknál igazságos alkalmazni, akiknél a munkavégzés minőségét csupán az akarat és a szorgalom szabályozza. Megkérdőjelezhető ezen elv kiterjesztése egy másik szempontból is. (Persze nemcsak a kiterjesztés túlzottsága, hanem elmulasztása is problematikus, de ez nem tartozik témánkhoz.) Azt ugyanis, hogy egy társadalomban mi számítódjék teljesítménynek, és mi mekkora teljesítménynek értékelődjön, nem azok határozzák meg, akik az értékelés folyamatának vesztesei, s nem bizonyított, hogy az értékelés feltételei az ő érdekeiket is szolgálják.

Bizonyos demográfiai-társadalmi csoportoknak másokhoz képest nagyobb esélyük van a depriváltságra. A nők nagyobb esélye túlnyomórészt abból ered, hogy az idősek s főként a magányosan élő idősek között jóval több a nő, mint a férfi. Szerepe van ezen kívül a társadalmi munkamegosztási rendszer férfiakat preferáló jellegének is. Az időseknek hétszer akkora esélyük van a depriváltságra, mint a fiataloknak. Az 1945 utáni, illetve az 1968 utáni társadalmi változások pozitívumaiból sokan már pusztán életkoruk miatt sem tudtak profitálni; nem vagy jóval kevésbé tudtak váltani azok, akik már kialakult személyiséggel, s rögződött képpel rendelkeztek afelől, hogy „hol a helyük a világban", hogy mit érhetnek e1 és mit nem az életben. Különösen a magukra maradtaknak vagy a csupa hasonló korú személlyel élő időseknek van kis esélyük arra, hogy ne legyenek depriváltak. A nem aktív keresők fokozott depriválódási esélye is nagyrészt az életkorból következik, ugyanakkor a betegség vagy más körülmény miatt munkaképes korú, de nem kereső személyek is esélyesebbek. E „más körülmény" leggyakrabban a sok kisgyerek. A sokgyerekesek gyakrabban depriválódnak, de a kettőnél több kiskorú gyerek jelenléte a családban valószínűbben okoz alacsony jövedelműséget, mint depriváltságot. Az alacsony jövedelműség távolról sem azonos a depriváltsággal,

185

bár az alacsony jövedelműek egy része deprivált. (A depriváltak fele, a nem depriváltak tizede tartozik a legkisebb jövedelmű 20%-hoz.) a fiatalok és különösen a több gyereket nevelő fiatalok között nagyon sok az olyan kis jövedelmű, aki nem deprivált. Részben szintén az életkorral összefüggésben jelentkezik az alacsony iskolai végzettségűek nagymérvű depriváltsága. Ugyan akkor a fiatalabbak között is igen nagy esélye van depriváltnak lenni mindazoknak, akik nem végezték el az általános iskolát. A lakóhely lélekszámával fordítottan arányos a depriváltság valószínűsége. A Budapest-vidék, város-falu, nagyközség-kisközség egyenlőtlenségen túl az egyes régiók társadalmi-gazdasági fejlettségének hatása is kimutatható.

A demográfiai és települési tényezők elemzése alapján egy olyan társadalom képe bontakozott ki előttünk, amely az időseket és a falusiakat alacsonyan értékeli. Az „életkori", illetve „települési lejtő" alján lévők körülbelül egyharmada nem teljes jogú tagja a társadalomnak a marshalli értelemben, mert nem élvezi azt a jólétet, amely a többség számára megadatott.

A családösszetétel vizsgálata arra enged következtetni, hogy az idősebb emberek elsősorban akkor depriválódnak, ha egyedül vagy csak saját nemzedékükhöz tartozó személlyel élnek együtt. A több generációs család tagjaként élő idős ember helyzete nemcsak azért lehet jobb, mert a családon belüli jövedelem-újraelosztás és a fiatalok anyagi helyzetének megfelelő lakás, berendezés az életszínvonalát felfelé húzza, hanem bizonyára azért is, mert családi szerep, funkció birtokosa. Családtagjai közvetítésével könnyebben eljutnak hozzá a tágabb környezet hírei, beszivárognak bizonyos új életstílus elemek, s ügyeik intézésében, esetleges érdekkonfliktusaikban a fiatalok is szerepet vállalnak. Bizonyos társadalmi körülmények (az állami lakások méretei, a magánerős lakásépítés költségei, az alacsony bérszínvonal, mely azokat a nőket is egész napos munkavállalásra kényszeríti, akiknek csak a kereset a fontos stb.) szinte lehetetlenné teszik, hogy az emberek több generációs családban éljenek. Ezért sok idős ember törvényszerűen nélkülözi utódai gondoskodását és társaságát, anélkül, hogy a társadalom akkora jövedelmet biztosítana neki, amelyen megvásárolhatná azokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyeket a több generációs család nyújt.

Az idős házaspárok és özvegyek depriválódása a kis településeken azért is gyakoribb, mert fiatalabb családtagjaik igen sokszor más településre költöztek. Az aprófalvak tömegében szinte kizárólag öregek élnek, akiknek nemhogy a gyerekeik, de még szomszédaik sem nyújtanak mintát, nem segíthetnek a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásban. Az a településpolitika, amely sorvadásra ítélte az ötezer lakosúnál kisebb községeket, s az ezt támogató termeléstelepítési koncepció hozzájárult a több generációs családforma felszámolásához is: az életkorukból következően még mozgékony, törekvő családtagokat a nagyobb, tehetősebb településekre szívta, de nem voltak meg annak a feltételes, hogy a nagycsalád egésze a nagyobb településre költözzön, s így a migráció a család fiatalabb nemzedékét elszakította az idősektől.

186

Nem általában az idősek és nem általában a falusiak a nagyon valószínűen depriváltak, hanem a falusi öregek. Ez kettős strukturális ok következménye: a kis településekre hátrányos nemzeti jövedelem-elosztásé és a mezőgazdaságot, a parasztságot hosszú időn át háttérbe szorító gazdaság- és társadalompolitikáé. A mai idős parasztok jórészt akkor élték meg gazdaságilag aktív korukat, amikor a társadalom tudatosan kizsákmányolta a mezőgazdaságot, s nem ismerte el az ott dolgozók jogát az átlagos életszínvonalra, a nyugdíjra, illetve később a nem mezőgazdasági dolgozókéval azonos nyugdíjfeltételekre. Amikor e hátrányos megkülönböztetés csökkenni kezdett, s az életszínvonal-növekedés alternatív lehetőségei kibontakoztak, ezek az emberek már túl idősek voltak; munkaerejük és energiájuk jórészt elhasználódott, a nagycsaládok már felbomlottak, és a települések bizonyos osztályának kor- és foglalkozás-struktúrája súlyosan eltorzult. Ezen túlmenően szerepe van annak is, hogy az, idősek, vagyis azok, akik már nem járulnak hozzá a nemzeti jövedelemhez, „könnyűnek találtatnak" egy olyan elosztási rendszerben, amely a teljesítményelvet a nem teljesítőknél inkább érvényesíti, mint; az akár kiemelkedő, akár át1agos, akár annál rosszabb teljesítményt nyújtóknál. „A nyugdíjasoknak; nem rendelkezvén semmiféle gazdasági teljesítménnyel, nincs elmulasztani valójuk, amivel ... a társadalmi rendszer stabilitását hihető kockázatoknak tennék ki, s ezzel az állami figyelmet magukra irányítanák." Azonban a nyugdíjak a kereset függvényei, és mindenki arra számít, hogy egyszer ő is nyugdíjas lesz, így a nyugdíjasok érdekképviselete bizonyos mértékig megtörténik. (Ez meggyengült formában továbbgyűrűzik a nem saját jogon nyugdíjasokra is.) Viszont azok, akik úgy öregedtek meg, hogy nem szerezték meg a jogosultságot, a lehető leggyengébb érdek megtestesítőivé lesznek.

Mégsem lehet, általánosságban kijelenteni, hogy az időseknek nagy esélyük van a depriválódásra. Ez nagymértékben függ attól, hogy milyen társadalmi pozícióból mentek nyugdíjba, illetve attól, hogy családtagjaik milyen helyet foglalnak el a munkamegosztásban. Mielőtt erről szólnánk, megemlítjük, hogy a család nagysága és összetétele még egy vonatkozásban fontos: a gyerekszámot illetően. Mellőzhetetlennek tartjuk megismételni, hogy a ma már — minden népesedéspolitikai deklaráció és beavatkozás ellenére — soknak számító három vagy ennél is több gyerek felnevelésének költségei inkább vezetnek az alacsony jövedelműséghez, mint a depriváltsághoz. Ez ismét sokféle ok következménye. Feltétlenül számít az, hagy a sokgyerekes családok aránya igen kicsi, mivel általános törvénynek tűnik, hogy a társadalom a kis tömegű, enyhe devianciát (ezt a kifejezést teljesen értékmentesen használjuk) aránylag jól tűri, kevésbé bünteti. Fontos az is, hogy a gyerekek radikális jövedelemcsökkentő hatása miatt kettőnél több gyereket a középrétegek tagjai ritkán vállalnak, a jó társadalmi helyzetűek viszont ezeknél gyakrabban. Náluk is erőteljesen csökkenti az egy főre jutó jövedelmet a „sok gyerek", de a társadalmi helyzet egésze nem romlik.

187

A sokgyerekes családok ma is a társadalmi hierarchia alján fordulnak elő a legnagyobb arányban. Az általános igazság nálunk is érvényes: nem a sok gyerek következménye a rossz pozíció, hanem a rossz pozíció következtében születik a sok gyerek. Még ma is vannak olyan életfeltételek, amelyek cseppnyivel sem lennének jobbak pusztán amiatt, hogy nem öt, hanem csak két gyerek jönne a világra. Nem tűnt el még teljesen a sok gyereket az öregkori megélhetés biztosítékának, a születésszabályozást véteknek, az óhajtott gyerekszámnál (a feltételezett csecsemőhalandóság miatt), több születést, szükségesnek tartó szemlélet sem az igazán szegényeknél. A sokgyerekes családoknak ez a része nemcsak alacsony jövedelmű, hanem deprivált is. Mégis tény, hogy a sokgyerekes családok kisebb eséllyel depriváltak, mint a „gyerektelenek", vagyis az idősek. Ennek magyarázatában fontosabbnak tartjuk az eddig említetteknél azt, hogy a sokgyerekesek egy szempontból, életkoruk szempontjából mindenképpen előnyös helyzetűek. S ez akkor, amikor sokféle strukturális hatás úgy játszik össze, hogy mindig és elsősorban az időseket sújtja, igen nagy előny. Ezért — amikor azt, hogy ki számít depriváltnak és ki nem, alapvetően az idősek jellemzői határozzák meg — a köztudatban általában hátrányos helyzetűnek tartott sokgyerekes családok egy része még „belefér" a nem depriváltak közé.

A depriváció a munkamegosztási hierarchia alsó felében jelenik meg. A szakmunkások rétege a legfelső, amelyben még felbukkan. Az értelmiségiek és vezetők közül mindenki, az egyéb szellemi dolgozók közül szinte kizárólag mindenki a nem depriváltakhoz tartozik. A szellemi nyugdíjasok között azonban van deprivált. A leggyakrabban a volt parasztok, a volt (szakképzetlen) munkások, illetve a parasztok és a (szakképzetlen) munkások depriváltak.

E csoportnál nemcsak a valamikor általánosan jellemző életkörülmények tovább élése, hanem a társadalmi struktúra konzerválódása is megfigyelhető. Mind iskolai végzettségük, mind pedig a népgazdasági ágak közötti megoszlásuk a harminc évvel ezelőtti viszonyoknak megfelelő. A náluk meghatározó szerepű rétegző tényezők az aktivitás, a munka mezőgazdasági vagy nem mezőgazdasági jellege, a tulajdonforma — a népesség egészében már csekélyebb jelentőségűek. Szakképzettségi struktúrájuk is a megkésettségről tanúskodik: köztük a szakmunkások aránya akkora, mint a nem depriváltak között a segédmunkásoké, a betanított munkásoké akkora, mint azok között a szakmunkásoké, s a segédmunkásoké akkora, mint azok között a betanított munkásoké. Ugyanígy értelmezhetjük azt a megfigyelést, hogy a mezőgazdasági gyalogmunkás, állatgondozó, hagyományos építőipari munkás, kézi anyagmozgató, rakodó foglalkozások a jellegzetesek a férfiaknál, a nőknél pedig a „háztartásbeli".

A „megkésettség" részben abból ered, hogy nem vagy túl későn adták fel a hagyományos paraszti munkát. Elsősorban azok és azoknak a gyermekei a ma depriváltjai, akik nem vettek részt a felszabadulást követő nagy társadalmi átrétegződésben. Kevesebben és később, idősebb korban többnyire csak

188

átmeneti jelleggel kerültek át a mezőgazdaságból az iparba; gyerekeik pedig legfeljebb szakképzetlen munkások lettek.

A depriváció ma nálunk erősen rétegekhez kötött társadalmi jelenség. A depriváltak 90%-a a három alsó társadalmi réteg tagja; s e rétegek csak egy kis hányada nem deprivált. Hasonlóan erős a származással való összefüggés. Valamennyi korcsoportjukban a paraszti (az idősebbeknél elsősorban agrárproletár, törpebirtokos) eredetűek dominálnak. S míg a parasztszármazású nem depriváltak fele legalább szakmunkás lett, a parasztszármazású depriváltaknak még a tizede sem.

A hagyományos szegényég átalakulása deprivációvá a vizsgálatunkat megelőző 35 évben zajlott le. (Ismét szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy ennek ellenére a hagyományos szegénység sem tűnt el még teljesen, mint ahogy a nálunk sokkal fejlettebb országokban sem.) A társadalmi körülmények kétszer kínálták fel az egyén számára a tradicionális szegénységből való kiemelkedést. Előszór a felszabadulást követően, a nagy társadalmi átrétegződés időszakában. Ezt a lehetőséget azok tudták a leginkább kihasználni, akik egészen fiatalok voltak, mivel a még kevéssé kialakult személyiség képes a gyökeresen új helyzethez alkalmazkodni, az új társadalmi szerepeknek megfelelni. A hetvenes években azoknak, akik korábban nem voltak képesek a régi típusú szegénységből kiemelkedni, egy másfajta „javítási" lehetőség adódott. Ez nem terjedt ki a társadalmi helyzet egészére, hanem csupán az életkörülményekre. Ezzel főleg a munkaerejük teljében lévők tudtak élni, mivel az életszínvonal javulásának mind a központilag nyújtott, mind pedig az egyénileg megkeresendő módozatai, ha nem is a kívánt mértékben, de teljesítményhez kötöttek voltak. Ezzel magyarázható, hogy ma a negyvenes éveikben járók között van a legkevesebb deprivált, s hogy ebben a korcsoportban a legnagyobb a társadalmi távolság depriváltak és nem depriváltak között. Akik sem a tömeges mobilitás, sem a tömeges életszínvonal-javulás időszakában nem tudtak a „tömegbe" bekerülni, azok ma depriváltak.

Galbraith szerint az új típusú szegénység azokra jellemző, akik személyes okokból kimaradtak az általános fejlődésből. Nem vitatjuk, hogy az én és a társadalom közötti viszony helyes felismerésében, az ennek megfelelő cselekvési stratégia megtalálásában és kivitelezésében egyéni, lélektani sajátosságok is szerepet játszanak.Ezek nem mindegyike társadalmilag determinált. Ugyanakkor a depriváció túlnyomórészt azokat sújtja, akik tőlük független strukturális mechanizmusok következtében hátrányba szorított társadalmi létszférák megtestesítői.

Annak okát, hogy ma a depriváltak többségét idősek, falusiak, (volt) parasztok alkotják az utóbbi négy évtized strukturális folyamataiban véljük megtalálni. Magyarország számára ugyanis csak 1945 után teremtődtek meg a „szegény ország" státusából való kiemelkedés feltételei. Az ezen időszakban lezajlott civilizációs fejlődés — melyet témánk szempontjából a szegény többség szegény kisebbséggé olvadása jellemez — a mezőgazdaság, a falusi

189

térségek, az infrastruktúra rovására ment végbe. A mezőgazdaság díszpreferálása főleg az első évtizedben volt nagyfokú, a hatvanas években ez erősen lecsökkent, s ma már inkább alulprivilegizáltságáról beszélhetünk. Az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolása is csökkent. Ennek ellenére az infrastruktúra fejlettségi szintje ma már a gazdasági növekedés egyik korlátja, és a nemzetközi rangsorban semmivel sem biztosít előkelőbb helyezést, mint az ötvenes években. Az örökölt települési egyenlőtlenségek alig csökkentek. A munkahelyi és lakóhelyi struktúra eltérése az ötvenes évek ipartelepítésének, a hatvanas évek termelőerő-koncentrációjának a következménye. A társadalom és a gazdaság modernizálódása nem érte el azt a fokot, hogy a szakképzetlen munkaerő iránti nagymérvű igény megszűnt volna. Emellett az elosztáspolitika mindvégig sújtotta az időseket: az alacsony nyugdíjszínvonal és a nyugdíjigény elismerésének (bár egyre csökkenő) korlátai hozzájárultak a szegénység fennmaradásához.

Három megfigyelt jelenséget: a köz- és magánszféra relatív függetlenségét; a szembetűnőbb, de kisebb csoportot érintő városi deprivációt a kevésbe feltűnő, de nagyobb csoportot érintő falusival szemben; s a szegénység két hullámban való (a felszabadulást követő tömeges mobilitás és a gazdaságirányítás reformját követő tömeges életszínvonal-javulás idején) összezsugorodását egymással összekapcsolva, hipotetikusan az alábbiakkal magyarázhatjuk. Durván az ötvenes és szintén durván a hetvenes éveket az erőteljes, lökésszerű társadalmi-gazdasági modernizáció időszakának foghatjuk fel. Mindkét periódust a megkésettség felszámolásának igénye, a nyugat-európai színvonalhoz való felzárkózás törekvése fémjelezte. Mindkét modernizációs hullám alapvetően felülről irányítottan ment végbe, de míg az első dominánsan szervetlen, a második dominánsan szerves fejlődésként írható le. Azok a történelmi körülmények, amelyek között az első hullám lezajlott, csupán felemás modernizációt tettek lehetővé. Ennek következtében a második hullám feladata nemcsak a korábbi társadalmi rendszertől örökölt, hanem az első hullámban felemásan megvalósított modernizáció következményeként előállt elmaradottság csökkentése is volt. Több ok miatt nevezzük az első modernizációs hullámot felemásnak: 1. csak bizonyos, kitüntetett gazdasági ágakra korlátozódott, 2. de ezekben sem a korabeli, hanem annál korábbi nyugat-európai színvonalat hívott életre, 3. a szovjet modell változtatás nélküli követése szükségszerű diszfunkciókkal járt, 4. a szűkebb értelemben vett társadalmi modernizáció elsősorban a várost, és nem a falut, a köz-, és nem a magánszférát érintette. E felemásságot a szakirodalom egybehangzóan a nem organikus fejlődés velejárójaként jellemzi. A második modernizációs hullámban sikerült csökkenteni az egyenlőtlenséget mind a gazdasági ágak, mind a falu és város, mind a köz- és magánszféra között, mind pedig a világgazdasági munkamegosztási rendszer és az ország vonatkozásában. (Ez utóbbi folyamatban azonban megtorpanás következett be: néhány év alatt lehetetlen volt az ország adottságaiból a világpiacon előnyt kovácsoló, ugyanakkor a

190

világpiac változásaihoz rugalmasan, gyorsan alkalmazkodni képes gazdaságszerkezetet kialakítani. S mivel a reform a sokak szemében leglényegesebbnek számító ígéretét nem tudta egyik pillanatról a másikra beváltani, a reformfolyamat egésze megkérdőjeleződött és — úgy tűnik, átmeneti — visszarendeződés indult be.) A második modernizációs hullám a társadalmi létnek az első által nem vagy alig érintett szeleteit is elérte, mivel a külső és belső történelmi helyzet, nem kényszerített már a teljesen szervetlen megoldások elfogadására. Más is volt az a társadalmi közeg, amelybe az organikusabb fejlesztési eljárásoknak be kellett épülniük. (E másság az előző hullám eredményeként, illetve az első hullámban alkalmazott, formák, módozatok kiválogatódása, a megmaradtak beépülése következtében állott elő.) Ugyanakkor a felszabadulás utáni korszak e második modernizációs hulláma sem hozott létre olyan társadalmi-gazdasági környezetet, amely a modernizáció önmozgását biztosító feltételeket tartalmazná. (Kulcsár összegzi ily módon az Eisenstadt-féle eredményes modernizáció lényegét.) Emiatt egy újabb modernizációs impulzus elodázható, de el nem kerülhető.

A köz- és magánszféra viszonylagos önállósága, valamint a városinál objektíve súlyosabb, de szubjektíve enyhébb falusi depriváció dominanciája annak tulajdonítható, hogy az eddigi modernizációs folyamatok kettészakítottan mentek végbe. Az első hullámban főleg az iparhoz, a másodikban főleg a mezőgazdasághoz kapcsolódó lakosságcsoportok körében alakult át a hagyományos szegénység deprivációvá. A kétszeresen megkésett falusi modernizáció tükröződik vissza a depriváció most megfigyelt természetében. Azonban úgy gondoljuk, csak idő kérdése, hogy a szervetlen városi modernizáció váljon a depriváció jellegének meghatározójává.

Az ötvenes és részben a hatvanas években nemcsak nálunk, hanem a sokkal fejlettebb országokban is élt a szegénység megszűnésének illúziója. Nálunk ezt a fejlődésbe, ott a fejlettségbe vetett hit táplálta. Azután itt is, ott is fel kellett ismerni, hogy a hierarchikusan tagolt társadalmakban az alul lévők mindig szegények, illetve depriváltak a többiekhez képest. Bármilyen sokat is költsön egy ország szociálpolitikára, bármilyen széles hatókörű legyen is az, a szegénységet nem lehet szociálpolitikával megszüntetni, csak enyhíteni. Az egyenlőtlenségekkel tagolt társadalmakban természetes az előnyök és hátrányok léte. Nem szükségszerű azonban, hogy a hátrányok halmozódjanak. Nincs általánosan érvényes szabály arra sem, hogy milyenfajta hátrányok válnak dominánssá. (Például Angliában a munkanélküliségnek vagy az alacsony jövedelemnek sokkal nagyobb, a települési hátrányoknak kisebb a szerepe, mint nálunk.) A munka - tudás dimenziójának azonban időtől és tértől függetlenül meghatározó jelentősége van a depriváció szempontjából is.

Gans szerint a szegénység akkor fog megszűnni, ha szükségtelen lesz a nem szegények számára, vagy ha a szegényeknek lesz elég hatalmuk ahhoz, hogy a társadalmi szerkezetet megváltoztassák. Az elmúlt 15-20 év fejleményei megalapozzák azt a reményt, hogy a magyar társadalmi és politikai struktúra

191

képes megszerezni a folyamatos megújulás képességét, s ezáltal a szegénység elveszítheti társadalmi jelentőségét, és csendes kimúlással szűnhet meg.

Valóság, 19 26-34.p.

192

193

PÁPAY ZSUZSAA RANG EGY MÁTRAALJI FALUBAN

Hat évvel ezelőtt ismertem meg ezt az észak-magyarországi kis falut. Kétszintes házak, autók, koloniál bútorok, üvegcsillárok, virágmintás faltól falig szőnyegek, selyemtapétás falak, a falakon bekeretezett Lila ruhás hölgyek és csendéletek. Bőség, tisztaság, rendezettség, áttekinthetőség — gondoltam. Nem lesz nehéz dolgom, egy-két év, és megtudom, amiért jöttem, megírhatom dolgozatom a párválasztást befolyásoló okokról, a megismerkedéstől a házasságig.

Akkoriban három párról beszéltek a faluban. Az egyikről azért, mert „összehozták” őket, a másikról azért, mert a szülők akarata ellenére keltek egybe, a harmadikról pedig mert „szétbeszélték” őket. Akár róluk, akár magukról, elvetélt és lehetséges kapcsolataikról beszéltek, újból és újból visszatért egy szó: a rang. Eleinte nemigen törődtem vele, gondoltam, tudom, mi az, hiszen a népi íróktól megtanultam, hogy nem más, mint a föld nagyságán alapuló tekintélyhierarchia. De később, ahogy sokasodtak a jegyzeteim, már nem térhettem ki a fogalom pontos meghatározása elől. Fogódzóért a szakirodalomhoz fordultam. Kerestem a néprajzban, kerestem a szociológiában, nem találtam: A két világháború közti szociográfia még tud róla, aztán már csak úgy emlegetik, mint ami eltűnőben van vagy már nincs is, mert a földosztás, de különösen a téeszesítés végleg kihúzta alóla a talajt. Hogy van ez? Olyasmivel találkozom, ami nincs? A szociológia megváltozott faluról beszél, s azt mondja, megértéséhez lényegében az kell, ami az egész megértéséhez is: a struktúra, rétegződés, foglalkozás, iskolai végzettség, jövedelem ismerete. Ha ezt ismerem, a falut is ismerem. Az adatok a kezemben voltak, még a jól feldolgozott kérdőíveké is — és mégis. Sehogy sem akart összeállni a kép. Ezekkel az adatokkal nemcsak a párválasztásban fellelhető gyengébb vagy erősebb szülői beleszólás okát nem tudtam magyarázni; nem magyarázták azt a képet sem; amely az itt élőkben önmagukról, a faluban elfoglalt helyükről, presztízsükről élt. S mert az emberi döntésekben az a meghatározó, hogy magukról mit gondolnak, s nem az, amit a szociológus mond róluk, vagyis ha őket akarom megérteni, akkor azt kell megtudnom, hogy milyen — számukra fontos és mindenki, de legalábbis sokak által elfogadott — értékek alapján ítélnek egyes embereket, családokat tekintélyesebbnek. Így kezdtem el vizsgálni a rangot.

Az tudható volt, hogy a múltbeli vagyoni helyzettel függ össze. De vajon csak azzal? Vagy talán mással is? Még inkább: miért élhet ma? Ezek persze a kutató kérdései. Az itt élőket nem az okok érdeklik, a kérdésre nem kész definíció a válasz, nem elemezgetik, hogy miből áll össze, hogyan működik, csak a helyzetet élvezik vagy elszenvedik. Csakhogy engem éppen onnan kezdve izgatott, ahol a többségnél befejeződött. A magától értetődőség; az, hogy valóban ismerjük-e, amire rábólintunk, amiről úgy véljük, hogy tudjuk. Az nem

194

új megállapítás, hogy a helyi hierarchiában jobb hely jut annak, akinek nagyobb, magasabb háza van — jelezve, hogy jól él —-, mint akinek nincs. Így van ez itt is, csak egy kicsit mégis másképp,

Mert igaz, hogy a vagyon a hierarchia alapja,

de nemcsak az. Mondják ugyan, hogy aki keményen dolgozik, spórol, az előrejut, de azt is mondják, hogy erre tömegméretekben nemigen van példa, mert azért ma is csak az van elöl, aki régen elöl volt.

Egyelőre maradjunk ennél az állításnál. Tehát azt mondják, ma is inkább azok a gazdag családok, akik régen azok voltak. Vajon áll ez a rangra is? Azok a rangos családok, akik régen is azok voltak? De hogyan lehet ezt megtudni? Feltűnt, hogy a faluban sok azonos vezetéknevű ember él, és hogy megkülönböztetésükre a ragadványnevüket használják. A ragadványnév apai ágon öröklődik, az azonos ragadványnevűek — ha távolról is — rokonok, ahogy ők mondják: egy nemzetségbe tartozók. Aztán az is feltűnt, hogy gyakran az egyes emberről mint a nemzetiség tagjáról beszélnek. Ha rákérdezek a nemzetségen belüli kiscsaládra, különbséget tesznek köztük, fel is sorolják, miben — főleg az anyagi helyzetben —, de mégis egységes egészként kezelik őket. Az egy nemzetséghez tartozó egyéneket, kiscsaládokat — minden különbség ellenére — többnyire azonos rangúaknak tekintik. Ha tehát a ragadványnevekhez különböző rangot kapcsolnak, akkor a helyi ranghelyzet megismerhető, ha ezeket a neveket „rangsoroltatom”. Összegyűjtöttem hát a faluban fellelhető ragadványneveket, s arra kértem őket (több mint 100 embert), hogy osszák a neveket — a rangosság mértéke szerint — különböző csoportokba. Így megismertem a mai állapotot. Majd ugyanezt kértem tőlük a két világháború közti időszakra vonatkoztatva is. E szerint vannak és voltak jó, közepes és alacsony rangú családok. A természetes szélsőségeket leszámítva a két idősor adatai meglehetősen hasonlítottak egymásra. Az eredmény meglepett. Mit jelent ez?

Azt, hogy a tudat mereven őrzi a múlt hierarchiáját. S ez vajon a tudat „hibája", vagy mélyebben keresendők az okok, talán magában a társadalomszerkezetben? Lehetséges, hogy az utóbbi 40 év minden változása ellenére érintetlenül maradt valami lényeges? De mi, miért és hogyan? A válaszhoz rövid kitérőt kellett tennem, és meg kellett néznem a falu társadalomszerkezetének történeti változását.

A falu gazdaságtörténete lényegében azonos a szőlőművelés történetével. A szőlőtől kapta a gazdaságot és a szabadságot. Társadalomszerkezetét is ez határozza meg. A falu polgárosodása két ütemben történt. Volt egy korai — a feudalizmuson belüli —, és van egy késői, mondhatni, megkésett, az 1950-es évek közepén kezdődő és napjainkig tartó szakasza.

A nagybirtok hiánya és a kisárutermelés olyan gazdaságszerkezetet hozott létre, amely eltér a feudalizmus klasszikus formáitól. A pénzbeli, illetve borban

195

való megváltás nagyobb mozgási szabadsággal, kevesebb kötöttséggel járt, mint másutt. Az úr és szolga viszony nem volt jellemző a helyi társadalomra. A kapitalista keretek között folyó kisárutermelés az előző szakasz viszonylagos szabadságához képest nem hozott gyökeres változást, a jobbágyból gazda, a zsellérből földtelen lett. A tőkés termelés nem szabdalta osztályokra a helyi társadalmat, pontosabban: volt egy igen jelentős réteg, a gazdák rétege, és mellette egy viszonylag kis létszámú agrárproletárság. De még a legszegényebbnek is volt egy kevés bérelt vagy saját szőlője, ami a megélhetéshez ugyan kevés, az előrejutás illúziójához azonban elegendő volt. Sőt nem más struktúrát, csak a maguk számára kedvezőbb helyzetet szerettek volna elérni. Az ellentétek azért is tompultak, mert mindkettőjükre egyazon társadalmi kötöttségek és magatartásszabályok vonatkoztak: A különbségek tehát elsősorban vagyoni, és nem osztálykülönbségekként léteztek; ugyanazon társadalmi helyzet előnyösebb, illetve előnytelenebb pozícióját foglalták el. A polgárosodás második, kései szakasza az ötvenes évek elejétől, közepétől számítható, amikor megindult az ipar felé áramlás, amikor a — ha a tömegesnek nem is nevezhető — kirajzás áttörte a falakat, s az így támadt résen érkező „másságok" kikezdték a hagyomány irányította faluközösséget.

De ez még csak az „igazi” változás előszele volt. Mert az a tsz-szervezéssel kezdődött. A föld szövetkezeti tulajdonba vétele egy csapásra szüntette meg az évszázados termelési módot. A kisárutermelés, úgy látszott, végérvényesen a múlté. Ekkora változást ott még nem éltek át, hiszen a földosztással ebben a faluban nem a struktúra lett más, hanem „csak” a kisbirtokosok száma növekedett. Az ő emelkedésükkel és a „legfelsők” megszüntetésével olyan nivelláló folyamat indult meg, amely a köztük lévők helyzetét lényegében változatlanul hagyta. A földosztás valamelyest megtörte a megtörhetetlennek látszó előnyhalmozást, s kedvezőbb starthelyzetbe hozta a reménytelenül lemaradókat. A tsz-szervezés — a központi szándék szerint — az egyenlő esélyt volt hivatva szolgálni. Kezdetben úgy látszott, ez jó úton halad. Az emberek vagyoni állapotuktól függően vélték — vagy félték —, hogy az általános közszegénység előbb-utóbb az egyének egyenlőségéhez vezet. De a tsz megerősödése, az „egy család - egy háztáji" elv megszűnése és helyette a tagoknak juttatott föld rendszere megszüntette a naiv egyenlőségeszményt. A volt nagyobb gazdák tartalékuk, eszközeik, szaktudásuk, kapcsolataik birtokában újból megerősödtek, egyre több földhöz jutottak. Hogy miért? Az okok a szőlőművelés társadalmi következményeiben keresendők.

A szőlőtermesztés lényege, hogy hosszú távra szól

Eszköz- és tőkeigényes, nagy beruházás kell a telepítéshez, a borszűréshez, a megtérülés ideje lassú, évtizedekre meghatározza a termelést, ennélfogva piaci igényekre érzéketlen, legfeljebb az értékesítés helyét és idejét illetően lehet taktikázni. A hordókkal, szállítóeszközökkel, pénz- és bortartalékkal bíró

196

nagygazdák borukat jóval a szüret után, távolabb és drágábban tudták eladni, mint a kisebb gazdák. Ez utóbbiak nem sokkal a szüret után, gyalog, háton, közelebbi piacokon vagy helyben, az erőfeszítések miatt mindenképpen kevesebb haszonnal értékesítették. A még kisebbek pedig még „lábon" — pince, hordó, pénz híján —, szőlőként.

Az értékesítésben még ma is lehet taktikázni, bár ez már nem annyira vagyoni állapottól (noha a kocsi elengedhetetlenül szükséges), inkább a házalást vállaló hajlandóságtól függ. (De a múltbéli kapcsolatokból származó piacok ismerete ma is előny.) A volt helyi nagygazdák helyett ma a tsz a felvásárló. Csakhogy van egy igen lényeges különbség: míg akkor a helyi adásvétel — a konjunktúrától függően — vagy létrejött, vagy nem, addig ma a tsz biztos piac, ami az egyénnek biztonságot jelent.

Az igazi különbségek még ma is a megművelendő földterület nagyságában keresendők. Ami a hatvanas évek közepén úgy látszott, hogy visszavonhatatlanul megszűnt, az a hetvenes évek közepére ismét megerősödött. A kisárutermelés kontinuitása nem szakadt meg. Földhöz ugyanis sokféle címen (háztáji, részes művelés, saját, hobbi stb.) lehet jutni, s ez olyan földkoncentrációt eredményez, amelyhez ha még a korszerű telepítést, az intenzív termelést is hozzászámítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyes családoknál a második gazdaságban a régi magángazdálkodáshoz hasonló méretű termelés folyik. Az él jól, aki szőlővel foglalkozik, az még jobban, akinek minden felszerelése megvan, és legjobban az, aki ezt a beruházást készen kapja. A szőlőtermelés társadalmi következménye épp abban van, hogy ezek a pozíciók tömegméretekben alig változtak.

Az előrejutási versenybe a „kívülről" érkezők, a nem szőlővel foglalkozók is beléphetnek. Elvileg. Noha van példa az ipari munkát második gazdaságban is űzők anyagi felemelkedésére, ez nem általános. A másfajta mezőgazdasági munkákkal sikertelenül próbálkozók példája, mint a „nutriázóké", arról győzi meg a falut, hogy a szőlőn kívül mással nemigen érdemes kezdeni. Itt nincs fóliázás, nincs málnaültetvény, bab vagy krumpli is csak addig van, míg az innen származó bevétel a szőlőre nem fordítható. Ők a hátránnyal indulók, a kerülővel célhoz érők.

A második gazdaság súlya

se anyagi, se társadalmi szempontból nem másodlagos. Ha az egyén versenyben akar maradni, neki is, családjának is be kell kapcsolódnia a szőlőművelésbe. Ezzel viszonylag függetlenítheti magát a „nagy" gazdaságban-társadalomban zajló folyamatoktól, de nem a családi kötelékektől. Minél több munkaerő áll rendelkezésre, annál nagyobb földterület művelhető. Munkaerőért pedig a szűkebb-tágabb rokonsághoz kell fordulni, ami viszontszolgáltatásokra, jó kapcsolatokra, kölcsönös érdekbelátásokra kötelez, vagyis kisebb függetlenséget enged. Ez is oka, hogy az iparban, szolgáltatásban végzett munka még nem vált

197

életmódszervező erővé, hogy a nem mezőgazdasági termeléshez kötődő munka még nem tudott létrehozni más, új, egységes értékrendet.

Ennek az új értékrendnek eddig csak gazdasági összefüggéséről beszéltünk, mondván, hogy a gazdasági szférában a hatvanas évek téeszesítésével, az iparba járással jelentős szakadás következett be: ám azt is látjuk, hogy ugyanakkor a második gazdaság újraéledése, kiszélesedése a folyamatosság megmaradását eredményezi. A helyzetet bonyolítja, hogy a másik két szférában a radikális váltás jóval korábban vagy még nem is ment végbe. Lényegi fordulat először a politikában történt. A mindig is kisgazdapárti faluban, 1945-ben egy addig ismeretlen erő jelent meg, a kommunista párt. Jól jellemzi a frissen vezető pozícióba került ember elképzelését a hatalomról, politikáról az alábbi interjúrészlet. „Amikor párttitkár lett, a párttagokkal el akarta fogadtatni, hogy minden párttag egy napot dolgozzon neki, mert a titkárnak sok a dolga. Mindennap ide megy meg oda megy." Egy adott történelmi pillanatban tehát a feudalizmus legstabilabb intézményrendszere, a robot majdnem találkozott a jövő társadalmával.

A vallási életben nincs szakadás, csak a vallási érzület van lanyhulóban. (Bizonyítja a kiterjedt Rózsafüzér-szervezet, amely azonban a falu 40 év feletti lakosságának jelentős — nagyobb? — részét még mindig átfogja.)

Így az itt élőket nem lehet valamiféle egységes szerkezet részeként ide vagy oda sorolni. Láttuk, hogy magában a gazdaságszerkezetben is ambivalensen helyezkednek el. Egyik „felükkel" a főálláshoz, a másikkal a második gazdasághoz kapcsolódnak, sajátos kettős struktúrában élnek. Ez a felemás gazdasági helyzet a társadalmi életre is hatással van, de hatással van rá a politika és vallási szféra viszonylag öntörvényű mozgása is. Még erősek, ha nem is épek a tradicionális kötések, ezért tömegméretekben egyelőre nem tapintható ki, hol, kiknél, milyen csoportoknál törik meg a hagyomány irányította életvitel. (Fellelhető, hogy a választóvonal nem is embercsoportok között, hanem az egyes emberekben van.)

Arra a kérdésre, vajon „jogosan" őrzi-e a tudat a múlt hierarchiáját, maga a történelmi áttekintés adott választ. Az esélyegyenlőtlenség okai ugyanis magában a gazdaságszerkezetben keresendők, abban, hogy a szőlőművelés — jellegéből adódóan — meghatározott vagyoni helyzetet stabilizál és örökít tovább. Persze, nem végzetszerűen. Azért ki is lehet törni, rendkívül kemény munkával utolérni, sőt „előzni" is.

Az örökség kontra szorgalom

vitában a megkérdezettek ranghelyzettől függő véleményt mondanak. A jó ranghelyzetűek inkább a szorgalmat hangsúlyozzák: „Aki dolgozik, jól is él." „Szorgalmasan gyűjtöget; sokat dolgozik." Az alacsony rangúak inkább az öröklést említik: „Ma is az a vagyonos, aki régen volt." „A sok pénzből veszítettek, de még mindig több van nekik, mint akik a nulláról indultak." „Az

198

ötvenes években el tudott, el mert tenni, nem merült ki, nem kellett elölről kezdenie." „A gyerekkel mindezt tovább örökítik. A hajdani kulákleszármazottak mögött ott állnak a szülők, a nagyszülők, mindenki az induló párnak kapar össze mindent." „Ha én milliomos leszek, a kuláknak akkor kétmilliója lesz." „Azok maradtak lentebb, akik munkájukkal keresik kenyerüket." „Aki üres kézzel jött a demokráciába, az mindig lentebb van, hacsak nem jutott be valamilyen beosztásba”.

Végül is azt mondják, hogy a szorgalom nem kompenzálja a rangot. De az alacsony rangúakon belül van egy szűk csoport, amelyik nem ezt mondja, hanem pontosan azt; amit a rangosak: „Aki nem dolgozik, az szidja ezt a világot, pedig nincsen ennél jobb világ, aki nem lusta". „A rangot az adja, ha valaki becsületesen dolgozik, jó munkatárs, másokért is élő ember". „Nagyobb becsületének kellene lennie annak, aki két keze munkájával szerezte, amije van". Itt egyfelől már egy új típusú, az egyéni érdemtől függő rangfelfogásról van szó, másfelől a megítélés szempontja más. Az utóbbiak a múlthoz viszonyítanak, s onnan nézve kétségtelen az előrejutás, az előbbiek (az előnyt behozni lehetetlennek tartók) a mához, s onnan nézve kétséges az előrejutás. A vélemények csak megerősítették, amit eddig is tudtunk. A ranghelyzet összefüggésben van a vagyoni helyzettel, pontosabban a többség szerint egy múltbéli vagyoni helyzettel. És innentől kezd egy kicsit bonyolultabbá válni a dolog. Mert hogy rangtól függőek a vélemények a vagyoni helyzet eredetére vonatkozóan, és megjelenik egy etikai elem, a szorgalom. De nem csak az.

Az erkölcsi értékek széles skáláját sorolják a rang összetevői közé. „Rendes, becsületes, tisztességes" volt a visszatérő jelző. Negatívumként — rangcsökkentő tényezőként — elsősorban az ivást említették, mondván, az ilyen családnak nemcsak az elivott pénzzel romlik az anyagi helyzete, hanem az így kiesett potenciális munkaidő alatt szerezhető jövedelemmel is. Említették még az erőszakot, bűnelkövetést, összeférhetetlenséget. „Lehettem volna én nagyon jó is, de minket, T.- ket nem tartanak olyan jónak, mert van a családban olyan akadékos is, hogy soha nem jött ki senkivel."

A morális értékeket egyfelől a vagyoni helyzet feltételeként és következményeként kezelik (a vagyonban az ősök által felhalmozott legfőbb etikai értékek, a szorgalom, a nem ivás testesülnek meg), másfelől viszonylagos függetlenséget is élveznek, önmagukban is lehetnek rangmódosító tényezők. De csak azok. Mert a nem közvetlenül vagyoni helyzethez kapcsolódó morális elemek önmagukban nem ellensúlyozzák a vagyont, a ranghoz önmagukban nem elegendők. Ezek a családok lehetnek, jó családok", de rangosak aligha. Hiába az ősök által felhalmozott tisztesség, ha az nem váltódott anyagi javakra. És mi van a fordítottjával?

199

Újvagyonos lehet rangos?

„Akármit gyűjtöttünk is össze azóta, akik szegények voltak és nem volt rangjuk, úgy vannak megítélve, mint azelőtt." „Akik újabban szereztek sok pénzt, mégsem tartoznak egy sorba egy rangossal." „Ha régen semmije nem volt, de ma mindene meg van, most is lenézik." „Én hiába csinálok bármit, hiába van emeletes házam, kocsim, mert ha N. kunyhóban lakik, akkor sem jutok oda." „A szülők szemében sokkal többet jelent a rang, mint ha nekem például 10 000 forint fizetésem lenne. Hogy egy P. soha életében nem emelkedhet föl olyan magasra, mint egy B. vagy egy U." „Egy F. nem versenyezhet egy B.-vel."

És mi van fordítva? Az elveszett vagyon mikor jár rangcsökkenéssel? Rögtön vagy később? „A régi kuláknak hiába vették el a földjét, a régi rangjuk megmaradt." „A tsz bejött, elvitte a vagyont, a rang megmaradt." „A rang akkor is megmarad, ha valaki szegényebb lesz." „Aki kulák volt, annak még ma is megvan a tekintélye, a tekintélyt nem vehetik el, mert amíg világ a világ, az mindig B. vagy M. marad." „Az egész falu így emlékszik rá, és valószínűleg így is fognak. Ez átmegy a fiatalokba is, és nem tudom, elmúlik-e egyáltalán." Ez volt az a pont, amikor azt kérdeztem: lehet, hogy ez már nem a tudomány dolga? Vagy csak én nem értem, én nem tudom követni, hogy ki kit és miért néz le. Hátha csak túl érzékenyek? De mi ez, ha nem „társadalmi tény"? Ha így érzik, akkor számukra ez a valóság. S ha ez, akkor ezt a valóságot kell vizsgálni, bármennyire kétséges is az eredmény. Most már egyenesen tettem föl a kérdést. Elveszíthető-e a rang? Bár a jövőről kérdeztem, a válasz a jelenről szólt: A vélemények megoszlottak. A jó ranghelyzetűek többsége azt mondta, igen, aki nemmel szavazott, nem indokolt. „A rang elveszik, ha az állam elveszi a földet." Sokan a tömeges rangelvesztést a tsz-szervezés idejére tették. Idézet egy rangos apa és leánya közötti párbeszédből:

„- Régen én voltam valaki. Az elsők között voltam. Tegyél az első csoportba. - De a mai kell.- Akkor rakd az utolsóba. Sok mindent elvettek tőlünk.”

„Az államosítással megszűnt a rang.” „A rendszerváltozással bukik vagy emelkedik az ember." „A rendszerváltozás azt jelenti, hogy elveszik az embertől, amire büszke volt." A nem rangosak ennek az ellenkezőjét állították. A kisebbség mondta azt, hogy elveszíthető, a többség szerint viszont nem. A kisebbség olyannyira ezt mondta, hogy szerintük már nincs is. „Ebben a rendszerben nincs rang. Ez a mi rendszerünk." „A rangot a múltból hozták, a demokráciában már egyformának kéne lenni." (Ez a normatív megfogalmazás azt sugallja, mintha a válaszadó egy kissé bizonytalan lenne a „rangmentes demokrácia" létében.)

Az elveszíthetetlenségre voksolók: „Beleszületik az ember, s abban is hal meg." „A rang ugyanaz, mint régen." „Fennmarad, amíg a világ fennáll."

200

„Nemzedékeken keresztül folytatódik, a rangosság és a rangnélküliség egyaránt öröklődik." „Csak úgy veszíthető el, ha kihal a család." A rang megszűnésének idejére vonatkozóan — ranghelyzettől független — jóslásokkal is találkozni. Van, aki tíz évre teszi: „Remélem, tíz év múlva nem lesz a faluban rang." Van, aki még későbbre: „Húsz év múlva már azt sem fogják tudni, hogy voltak valaha ragadványnevek." Vannak, akik nem bocsátkoznak jóslásba, csupán megjegyzik: „Hosszú idő, emberöltők kellenek a rang elvesztéséhez"; „A rang fokozatosan feledésbe megy."

Az adatokat elemezve az a furcsa kép bontakozik ki, hogy bár objektíve mindenkinek javult az anyagi helyzete, szubjektíve a többség mégsem érzi jól magát. A rangos azért tagadja a rangot, mert az szerinte a földdel együtt elveszett; a nem rangos meg azért állítja annak létét, mert a számára — úgy véli — elérhetetlen.

Elérhetetlen, mert „beleszületik" az ember, éppen ezért se megszerezni, se elveszíteni nem lehet. Van tehát egy újabb összetevőnk, s ez a származás, amely az anyagiakon kívül — néha attól függetlenül —

a nemzetségről szóló hír,

aura öröklését jelenti. „Valamikor, nem is akkor, hanem még azelőtt voltak ilyen elnevezettek. Szegény nagyapám emlegette, úgy szokták mondani, hogy Hangya báró, Török herceg, Jutka gróf. Hajdanában azt mondták, hogy ezek az előkelő népek.

- Jobb gazdák voltak?- Hát, nem éppen jobb gazdák, mert az ángyomék is voltak nyolcan

testvérek, nemigen jutott neki több föld, mint énnekem, de engemet mégis lenézett, mert hogy én nem olyan előkelő családból származtam, mint ő. Nem vett semminek se, mert ilyen meg olyan család vagyok, mivel hogy H." Ez a hír körülveszi a nemzetséget, azonnal „beugrik", bármely tagjáról is legyen szó. Nem feltétel nélkül azonosítják nemzetsége hírével az egyént, a kiscsaládot, különösen akkor, ha a kettő között van eltérés, de azért mégis támpont. Ha ebből bármely irányban „kitör", a „pedig” akkor is ott marad, csak a hangsúly változik. Mert meghatározó mégis a kibocsátó nemzetség. Mintha az odatartozás bizonyságot és kezességet jelentene. Bizonyságot a jövőre nézve, hogy az egyén is olyan lesz, mint szülei, rokonai. Mintha a múltból a jövőbe ívelő folyamat kiszámítható lenne. „Tudod, az apukája iszákos ember — mesélte egy fiatal lány az egyik udvarlójáról —, és anyu mindig azt mondja, nem esik messze az alma a fájától. Hogy a gyerek is olyan lesz." Egy másik: „Ha a lány anyjáról azt mondják, hogy rossz hírű volt lánykorában, akkor hiába nem olyan a lány, ráhúzzák a lepedőt: »az is olyan«! S ha tényleg olyan: »nem is lehet rajta csodálkozni, csak az anyja nyomdokaiba lépett«. Isteni szerencse, hogy az apám vagy az anyám nem csinált semmit fiatalkorában." „Hiába, hogy több földjük volt, napszámosaik is voltak, de mégsem voltak olyan kiemelkedők a faluban.

201

Hogy miért, miért nem, nem tudom. Olyan alacsonyabb fajta volt. Nem viselkedtek olyan rendesen, családja is olyan maradt. Unokája, ükunokája is olyan maradt." Kitapintható tehát egy olyan szemlélet, amely a viselkedés biológiai jellegű öröklődését vallja. Ez az etikai elem számukra oly mértékben válik meghatározóvá, hogy nemcsak más rangról beszél, hanem más fajtáról is. Az egyén a szocializáció során „tanulja" meg nemcsak a másokra, hanem másoknak a rá, pontosabban a nemzetségére vonatkozó véleményét. S ha ez számára nem kedvező, egyéniség legyen a talpán, hogy ne az „elvárt", önsorsrontó útra lépjen.

Múlt nélkül nincs rang

Mindent, vagyont és tisztességet is az idő érlel, igazol vagy cáfol. „Emelkedni" és „süllyedni" azonnal nem lehet. Ha hiányzik a múlt, akkor hiányzik a rang is, és nincs, ami segítené az eligazodást. Az „alma a fájától" jelenség különös élességgel rajzolódik ki, amikor idegennel kerülnek szembe. Történelmi tapasztalatuk nemigen volt a „keveredésre". A képviselőtestületi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a testület a letelepülési engedélyt csak a legritkább esetben adta meg, mondván, „neve ismeretlen a legidősebb képviselőtestületi tagok előtt is" (1927). A faluba kerülni leginkább a házastárs révén lehet. De ez sem régi gyakorlat. A téeszesítésig a házasságkötések túlnyomó részében mindkét fél helyi volt. Ez az arány napjainkban 40% körül stabilizálódott. Ott, ahol az élet értelme a gyerek, ahol minden a családdal, a családért történik, ahol a sikeresség fokmérője a bőség — mert ebben a falu által fontosnak tartott etikai értékek is megtestesülnek —, ott érthető, ha a szülő nem szívesen engedi el a gyereket. Segíteni — a szőlőben, építkezésben — akkor tud, ha gyereke is ott marad, s ha falubelivel házasodik, s már két szülői ház támogathatja a fiatalokat. Nemcsak a várható anyagi helyzet miatt, hanem a várható morális értékek; a várható szándék, magatartás miatt is tudniuk kell, hogy gyerekük leendő párja „ki fia-borja". Hogy elkerüljék, ami előre kiszámítható rossznak látszik. Egy kicsit „terelgetni" kell a gyereket, segíteni a választásban — gondolják. Családja, gyereke, szülője válogatja, hogy ez a terelgetés mennyire sikeres. Vannak, akik azzal kerülik ki a beleszólásnak még a lehetőségét is, hogy nem helybélivel barátkoznak. Az „idegent" nem veszi körül aura, nincs híre, ő csak önmaga, és nem a családja „része". Információhiányban nem érvényesül az „alma a fájától" elv. Nem is könnyű belenyugodni. „A haverom egy környékbeli lánnyal szaladgált. Úgy két napja szedte össze a nőt. Másnap az anyja jön haza a tsz-ből és azt mondja: »hát hallom, nagyon rátarti anyja van annak a lánynak«. A srác csak lesett. Azt se mondta az anyjának, hogy jár valakivel. De az anyja már azt is tudta, hogy kivel, azt is, hogy hova valósi, sőt, hogy rátarti anyja van." A családi háttér ismeretének hiánya bizonytalanságot szül, megszüntetéséhez információ kell. A „múlt-hiány" rangcsökkentő tényező. Gyakori panasz: „Nem tudjuk, hogy a falujában milyen

202

rangos volt." „Nem lehet besorolni, mert elverte azt a pénzt, amit kapott. De ha legalább helyi lenne, tudnám, milyen volt az apja-anyja." Új az a helyzet, amelyben az egyes embert nemzetségének ismerete nélkül kell megítélni, éppen ezért nemigen tudják elhelyezni a ranghierarchiában. S aki ebből kimarad, egy kicsit a falu tudatából is kimarad. Különösen érdekes a falu vezetőinek helyzete. Mint idegenekre, rájuk is érvényes a fönti megállapítás, de mint akiktől a dolgok függnek, kijár nekik a hivatalos elismerés. Kitüntetett, ám a „hierarchián kívüli" helyzetük van.

Befejezésként

nem kerülhetem ki, hogy ne szóljak a rangosságot kísérő jelenségről, arról, amit ellenőrizni nem lehet, de a létéről mindenki tud, arról, ami a rang kapcsán mindig fölmerül — természetesen kizárólag az alacsony rangúak panaszaként —: a gőgről, a lenézésről. „A rangos beképzelt." „Most már senkinek sincs semmije, mégis arra néznek fel, aki rangos volt." „Ha rangos volt, olyan neve volt, hogy rangos, az már lenézte a másikat." „A rangos csak felüti a fejét és megy." Sok esetben rövidre zárnak, s a rangosságot gőgként definiálják. Feltehető, hogy van gőg és lenézés, de valószínű, hogy van túlérzékenység is. Ez a kettős viszonyulás átjárja a falu társadalmát, s akit hátrányosan érint, szenved tőle. Régen erősen szabályozta a társas kapcsolatok alakulását, mára elhalványult. ... És akkor jön az, hogy ki kivel barátkozik. Hogyha véletlenül olyasvalakivel barátkozik, akinek az apja elissza a pénzét, elherdálja, akkor jönnek a szülők. »Édes fiam, azért én mégis többre gondolom magam, mint annak a szülei. Nem ajánlom, hogy ilyenekkel társalogj. Találj magadnak mást.« És akkor mondanak példát, hogy ezzel próbálj meg barátkozni meg amazzal."

Nem tudom, hányan gondolkodnak így, s hányan már nem így. Vannak, akik szóban ugyan tagadják, de döntéseikbe mégis belejátszik. Létezik, van, tudnak róla. Még a fiatalok is. Gyakran előfordult, hogy erről beszélgetve élénken tiltakoztak, aztán amikor másról folyt a szó, mégis előbukkant. Mert nemcsak „alapját vesztett felépítményként" van jelen, hanem ha rejtetten és ellentmondásosan is, de újratermelődik.

Él, hat és eligazít. Ez az, ami — visszahúzóan? megtartóan? — nem engedi szétesni, elemeire bomlani a helyi társadalmat.

Valóság, 1986/8. sz.58-65. p.

203

III. POLGÁROSODÁS A RENDSZERVÁLTÁS ELŐTT ÉS UTÁN

204

205

LAKI LÁSZLÓ

A MAGYAR FEJLŐDÉS SAJÁTSZERŰSÉGEINEK NÉHÁNY VONÁSA

(avagy a polgárosodásból kimaradó társadalmi csoportok)

Hazánkban a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján végbement "aktuális" rendszerváltás és az azt követő új politikai-gazdasági berendezkedés immár több mint fél évtizedes gyakorlata és "eredményei" szigorú ítéleteket mondtak az előző, az államszocialista rendszer teljesítményéről. Gondoljunk csak arra, hogy körülbelül 1,5 millió munkahely szűnt meg az elmúlt években; a munkanélküliség három-négy év alatt 20 ezerről 700 ezerre nőtt; több százezren tartósan (évekre) kiszorultak a munkaerőpiacról; milliók voltak kénytelenek feladni elért és megszokott életnívójukat; a lecsúszás társadalmi tömegélménnyé vált; az alsó rétegek aránya gyorsan növekedett; a szegénység robbanásszerűen megnőtt, és a szegénység már rég túlhaladottnak vélt tipikus jegyei (pl. éhezés, alultápláltság, nyomor, tüdővész) éledtek újjá és váltak jól láthatókká.

Sokakat annyira meglepett és lesújtott ez a szigorú ítélet, hogy ebben nem is annyira az államszocializmus alacsony teljesítményét, sokkal inkább a rendszerváltó és azóta hatalomra került politikai erők felkészületlenségét, alaptalan illúzióit, szociális érzéketlenségét, hozzá nem értését, a fejlett gazdaságú országok segítségnyújtásának elmulasztását stb. vélték felfedezni. Jóllehet ez utóbbi feltételezések megfontolandók, hiszen sok reális elemet is tartalmaznak, mégis úgy gondoljuk, hogy a problémát érdemes alaposabban is körüljárni.

Annál is inkább, mert az "aktuális" rendszerváltás során nem csupán az államszocialista rendszer mintegy négy évtizedes teljesítménye került mérlegre, hanem az azt megelőző rendszereké, pontosabban, a hazánkban az ebben az évszázadban mintegy 20–40 évenként menetrendszerűen egymást követő rendszerváltásoké is. A hazánk eddigi fejlődését, fejlettségét, a világgazdaságban elfoglalt helyét, versenyképességét és lehetőségeit e szempontból mérlegelő ítélet szintén szigorú. Eszerint ugyanis ezek az egymást követő, az egymástól nemegyszer gyökeresen eltérő célokat kitűző, gazdasági-társadalmi újratermelődési modelleket alkalmazó és politikai megvalósítási gyakorlatot folytató rendszerek társadalmunk alapvető problémáira nem tudtak kielégítő és hatékony válaszokat adni. Pedig már régóta ismert volt a világgazdaság mindenkori élvonalába tartozó országokhoz és az általuk kialakított fejlődés irányát és dinamikáját meghatározó évszázados trendekhez képesti "lemaradás" (lásd például Andorka–Harcsa 1987; Berend–Ránki 1972; 1976; Berend–Szuhai 1975; Berend 1976; 1995; Kulcsár 1980; 1986) és "perifériára" (Wallerstein 1983) kerülés, és a rendszerváltók számoltak az "utolérés" és "felzárkózás" modernizációs kényszerével. Másként fogalmazva, a

206

többszöri rendszerváltás sem bizonyult hatékonynak a probléma kezelésében, sőt az idők során a "lemaradás" növekedésének a tényét kellett regisztrálni a téma kutatóinak.

„A fejlettségi szintkülönbségek 1950 és 1973 között szerény mértékben, s először a modern történelemben összezáruló tendenciát mutattak: a térség (Közép- és Kelet-Európáról van szó, ahova hazánk is tartozik – L. L.) jövedelmi szintje a nyugati színvonal 41 százalékáról 45 százalékra emelkedett. A korábbi 1:2 arányról azonban a különbség az utóbbi időszakban szakadékká mélyült, és soha nem látott 1:4 arányra nőtt. Ez kedvezőtlenebb, mint a 19. század elején fennállt különbség" (Berend 1995: 35).

A két szigorú ítélet tehát összecsengeni látszik, ugyanakkor a probléma rendszerváltásokon túlmutató folytonosságára is ráirányítja a figyelmet. Úgy gondoljuk tehát, hogy az államszocializmus ebbeli teljesítményét is reálisabban tudjuk megítélni, ha azt a történeti folytonosság oldaláról közelítjük meg.

* * *E keretek közt nem kívánjuk még csak vázlatosan sem bemutatni hazánk

nyugat-európaitól eltérő fejlődését, lemaradását, vagy a kapitalizálódás lassúságát és felemásságát. Ezt tényként fogadjuk el, és a két világháború közti gazdasági-társadalmi állapotok néhány – a mondandónk szempontjából fontosnak tekintett – jellemzőjéből indulunk ki, lévén az a jelzett fejlődés és fejlettség államszocializmus előtti "csúcsteljesítménye".

Ebben az időszakban az ország gazdasága stagnált. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1,5 százalék alatt volt, azonban a népesség növekedése miatt – 7,9 millióról 9,1 millióra – az egy főre jutó nemzeti jövedelem évi átlagban csupán 0,8 százalékkal emelkedett. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet 1937-ben 120 dollárra becsülték a szakemberek (Csernok et al. 1975: 361).

A foglalkoztatottak többsége a mezőgazdaságban dolgozott és arányuk alig csökkent 1920 (58%) és 1941 (48%) között (Andorka–Harcsa 1986: 23). A mezőgazdaságból élők döntő részét kitevő paraszti népesség csaknem fele (45%) föld nélküli vagy egy kat. hold alatti földdel rendelkező agrárproletár, gazdasági munkás és cseléd volt. Ha ide számítjuk az 5 kat. holdnál kevesebb földdel rendelkezőket is – hiszen ez a réteg sem volt képes kizárólag a saját földjéből eltartani családját és így rendszeresen bérmunkát kellett vállalnia –, akkor a paraszti népességnek már 70 százaléka sorolható az agrárproletárok közé (Gunst 1987: 15–17).

Az ipari és építőipari munkások arányának rendkívül lassú növekedése – az 1920. évi 18 százalékról az 1941. évi 23 százalékra – szintén a társadalom

207

stagnálásának és nagyfokú zártságának az állapotát mutatja. Az ipar alatt részben kisipar értendő: az ipari termelés egynegyedét itt állították elő, ugyanakkor a munkások mintegy felét (45%) itt foglalkoztatták.

A szellemi foglakozásúak közé szintén nehezen lehetett bekerülni ebben az időszakban, mivel arányuk 1920 és 1941 között 6-ról mindössze 7 százalékra nőtt (Andorka–Harcsa 1986: 23).

A korabeli jövedelmi helyzetbe és a rétegek közti jövedelem-különbségekbe enged betekinteni egy, az 1930/31-es gazdasági évre vonatkozó becslés (Matolcsy 1938), amely szerint az egy főre jutó évi 534 pengős országos átlagjövedelem alatt kerestek a mezőgazdasági munkások (183 pengő), a cselédek (205 pengő), az 1–10 kat. holdas parasztok (227 pengő), az ipari, közlekedési stb. munkások (376 pengő), a bányászati és kohászati munkások (427 pengő), a 10–100 kat. holdas parasztok (432 pengő) és a kisiparosok egy része is (320 pengő) (Andorka–Harcsa 1986: 118). A felsorolt társadalmi rétegekre és csoportokra, melyek a lakosság 81 százalékát tették ki, az összes személyi jövedelem 44 százaléka jutott, a középosztályba tartozó mintegy 18 százalékra a jövedelmek 36 százaléka, és a "vagyonosok" 0,6 százaléknyi csoportjára 20 százaléka (Ferge 1986: 40). A rendelkezésre álló adatok alapján Ferge Zsuzsa a "szociális szegénység" arányát a két világháború között – a fellendülési és a visszaesési időszakoktól függően – 55–75 százalék közöttire teszi, hangsúlyozva, hogy ezek jelentős része szegényebb lehetett, mint az első világháború előtt. A legszegényebbek – a pauperek – számát fél- és egymillió közöttire becsli (Ferge 1986: 42).

A meglehetősen jelentős tömeget képviselő "szegények" – cselédek, summások, törpe- és kisbirtokosok, ipari munkások, kisiparosok, munkanélküliek stb. – élet- és lakáskörülményeiről, földéhségéről, függő helyzetéről, elesettségéről, nyomoráról és az ebből való kiútkereséséről gazdag szociográfiai és szépirodalom áll rendelkezésre, és – ha nem is ilyen bőségben –, statisztikai feldolgozások is.

A jelzett irodalom – sok más mellett – felhívja a figyelmet azokra a megélhetési módokra, eljárásokra és technikákra is, amelyekkel e családok megkísérelték jövedelmeiket tőlük telhetően kiegészíteni; megélhetésüket minél szélesebb alapokra helyezve biztonságosabbá tenni; lecsúszásukat megakadályozni; vagyonkájukat – ha csak egy kis földdel vagy házacskával is – növelni, és életüket némileg élhetőbbé tenni. Témánk vonatkozásában ezeknek az erőfeszítéseknek és technikáknak némelyikére felhívjuk a figyelmet.

Először is arra, hogy a foglalkoztatottak többsége igyekezett saját és családja megélhetését többféle bevételi forrás köré szervezni. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint például a nem mezőgazdasági foglakozású kereső

208

férfiak negyedének (26%) és a kereső nők nyolcadának (13%) volt valamilyen ingatlana: háza és/vagy földtulajdona (Népszámlálás 1930: 180–188). Feltűnően magas volt az ingatlantulajdonosok aránya az önálló férfi iparosok között – 43 százalékuknak volt háza, 30 százalékuknak földje –, ami azt jelzi, hogy ezek az emberek inkább voltak iparos munkát végző parasztok, mint a megélhetésüket kizárólag az ipari tevékenység köré szervező vállalkozók. Jóllehet a tisztviselők között alacsonyabb a házzal (14%) és/vagy földbirtokkal (14%) rendelkezők aránya, mint az előbb jelzett önállóknál – ott a fenti felsorolás sorrendjében 40 és 25 százalék –, mégis úgy látszik, hogy a közlekedési, illetve közszolgálati és szabadfoglalkozású tisztviselők az átlagnál jobban törekedtek ingatlanok szerzésére. Például a közszolgálati és szabadfoglalkozású férfi tisztviselők 21 százalékának volt földje.

A segédszemélyzet körében is hasonló arányokat találunk, és közülük is elsősorban a bányászatban és kohászatban, a közlekedésben és a közszolgálatban dolgozók birtokoltak ingatlanokat. És persze az sem meglepő, hogy a nyugdíjas férfiak 42 százaléka szerzett öregkorára házat és/vagy 26 százaléka vett földet, remélve, hogy ezzel könnyebbé teszi a visszavonulása utáni életét (Népszámlálás 1930: 180–188). Pogány Ágnes becslése szerint összességében "a nem paraszti családok legalább harmada rendelkezett ház- és/vagy földtulajdonnal, és ennek révén a családi költségvetést rendszeresen gyarapította mezőgazdasági eredetű mellékjövedelem" (Pogány é.n. 2).

Nos, ezek a zömében egy kat. hold körüli töredékföldek – a földbirtokok fele e területnagyság alatt volt – és a ház körüli kertek alkalmasak voltak a háztartás részére bizonyos mennyiségű zöldség, gyümölcs, bab és burgonya termelésére, és ha kukoricára is jutott elegendő terület, akkor a baromfi- és disznótartáshoz is termett elégséges takarmány. A háztartási szükségletek feletti maradék eladásával pedig növelni lehetett a pénzbevételeket is. E háztartásokban általában a családfő vállalt ipari és más nem-mezőgazdasági munkákat, az esetek egy részében ingázott, és családja mellett – a bérmunkán túli szabadidejében – maga is végezte a mezőgazdasági munkákat. E csoportok tehát az alacsony bérek és fizetések miatt nem nélkülözhették az innen származó termékek pénzkiváltó, pénznövelő szerepét.

A földdel nem rendelkező városi munkásháztartások jövedelemszerkezete hasonlóképpen a több lábon állás kényszerét és stratégiáját mutatja. Egy 1930-ban végzett vizsgálat szerint (Illyefalvi 1930: 410–413) a budapesti munkás-háztartások jövedelmeinek mindössze háromötöde (61%) származott a családfő főfoglalkozásából, a további kétötöde pedig részben a családfő mellékfoglalkozásából (3%), részben a családtagok kereseteiből (24%), továbbá egyéb rendszeres (4%) – például albérlők, ágybérlők és kosztosok tartása – vagy rendkívüli (8%) – például segélyek, pénzbeli ajándékok, zálogosítás –

209

bevételekből. Az adatok arról tanúskodnak, hogy mivel a legmagasabb jövedelmű háztartások bevételeinek a döntő része (92%) a családfő fő- és mellékfoglalkozásából származott – szemben a legalacsonyabb jövedelműek 66 százalékával –, az előbbiek kevésbé szorultak rá a pótlólagos forrásokra, és így az utóbbiakétól eltérő jövedelemszerző stratégiát követtek. Ennek megfelelően az alacsony jövedelműek körében gyakoribb volt a többi családtag alkalmi vagy állandó munkavállalása, és a többnyire szoba-konyhás főbérleti lakásokban is gyakrabban tartottak albérlőket, ágybérlőket és kosztosokat, nem beszélve a segélyekért folyamodásról.

A rendelkezésre álló adatok szerint az értelmiségiek és tisztviselők közül is sokan vállaltak mellékállást ebben az időszakban; feltehetően többen, mint amennyien ezt az 1930. évi adatfelvételkor bevallották. A köztisztviselők 6 százaléka jelezte – főként a pedagógusok (nyelvtanítás, magántanítványok stb.) –, hogy van mellékfoglalkozása, de sok ügyvédnek, orvosnak és mérnöknek is több állása volt. Az sem volt ritka, hogy e rétegek tagjai albérlők befogadásával egészítették ki jövedelmeiket (Pogány é. n. 21–29).

A megélhetés könnyebbé tételének és a jövedelmek növelésének technikái közé tartozott már a harmincas években is a kétkeresős családmodell kialakítása. Mint az előbbiekben jeleztük, az alacsony keresetű budapesti munkáscsaládok közül sokan alkalmazták a háztartások jövedelemnövelésének ezt a módját: hol a feleség, hol valamelyik gyerek dolgozott; szerencsés esetben pedig mindketten, illetve, több gyerek esetén, többen is.

Az önálló parasztgazdaságok eleve többkeresősek voltak, hiszen ez a termelési egység az egész család – ide értve az öregeket és gyerekeket is – munkájára, munkamegosztására épült. A törpebirtokosok és a mezőgazdasági munkások háztartásainak döntő többségében szintén többen dolgoztak, hiszen a férj különféle munkavállalásaikor (aratás, napszám, summás munka, útépítés stb.) az otthon maradottakra – főként a feleségre – hárul az 1–5 kat. hold föld, kert vagy a szőlő megművelése. E családokból a gyerekek is gyakran vállaltak munkát, ahogy a cselédek gyerekei is.

A középosztályba tartozó rétegek számottevő része is élt a háztartás jövedelemnövelésének ezzel a módjával. Például a tanárok és tanítók körében kiugróan magas volt (44%) a kétkeresős családok aránya, de az orvosok egyötödének (19%), a mérnökök és ügyvédek 6–7 százalékának is dolgozott a felesége (Pogány é. n. 23).

Ha úgy tetszik, a vázolt két- vagy többkeresős jövedelemjavító technika "másik" oldala a gyerekszám korlátozása. Akár az egyik, akár a másik, illetve főleg mindkettő egyidejű alkalmazásával még nagyobb mértékben javítható a háztartások jövedelmi helyzete és tagjainak életnívója, hiszen az egy keresőre

210

jutó eltartottak száma csökken. Persze ne csak a hírhedtté vált "egykére" gondoljunk, hanem arra is, hogy a korabeli középosztály, a városi munkásság és a parasztság körében is terjedt a gyerekszám csökkentése. Nem véletlen, hogy a szegénység kapcsán sokakban az egykeresős-sokgyerekes családok képe merül fel. Gunst Péter arra a következtetésre jutott, hogy az egykeresős törpebirtokosok, mezőgazdasági munkások és gazdasági cselédek között kell keresni azokat a családokat, amelyekre ráillik a "koldus" jelző. "Lényegében tehát 60 ezer családra, valószínűleg valamivel több mint 400 ezer lélekre tehető azoknak a száma, akik igazi nyomorszinten tengették életüket, legalábbis addig, amíg a gyerekeik keresővé nem cseperedtek, vagyis életük mintegy 15–20 évén át" (Gunst 1987: 85).

Előttünk áll tehát egy stagnáló, gazdaságilag fejletlen és szegény ország; jelentős mezőgazdasági és falusi népességgel, melynek zöme földtelen és néhány holdas agrárproletár; kis számú városlakó nagyipari munkássággal és tömeges, a lakosság 55–75 százalékára kiterjedő "szegénységgel". Láttuk, hogy a szegénység és a szegénységbe való lecsúszás megelőzésére az agrárproletároktól a parasztságon és a munkásságon át egészen a középosztályokig mindegyik réteg igyekezett többféle megélhetési forrás köré szervezni az életét, és e források között feltűnően fontos szerepet játszott a föld, egészen pontosan a zömében kicsi – egy kat. hold körüli – töredékföldek. Ez egyfelől azt jelzi, hogy a birtokos parasztságon kívül a társadalom más rétegei is tömegesen kapcsolódtak a földhöz és a mezőgazdasági termeléshez, másfelől azt is, hogy az innen származó termékek, csereformák és pénzbevételek a családi jövedelmek nem elhanyagolható, integráns részét képezték. A különféle rétegek és családok között azonban lényeges különbségek voltak a tekintetben, hogy a naturális önellátás, a naturális és a pénzbeli jövedelmek milyen kombinációi fordultak elő a megélhetésükben, és az egyes elemeknek milyen volt a súlya. Az adatok alapján jelentősnek kell becsülnünk azok arányát, akiknek az életét szinte kizárólag a naturális önellátás, csere és fizetésformák uralták, és pénzbeli ügyletekkel alig volt dolguk. (Például Nagykőrös környékén az éves tanyás cseléd bére 1938/39-ben 10 q rozs, 13 kg szárazbab, 13 kg szalonna, 13 kg só, egy kat. hold föld, egy tehén tartása, lakás, fűtés volt. Aratáskor, külön szerződéssel, még kb. 5 q gabonát kereshetett. A fentieken túl részét képezhette az illetménynek a cipő, bakancs, csizma, fehérnemű, szappan, tűzifa vagy a tej is [Gunst 1987: 67–69].)

Más társadalmi rétegek és csoportok életében ezzel szemben már a pénzbeli fizetések és ügyletek nagyobb súllyal bírtak – például a készpénzt is kialkudó mezőgazdasági cselédek, ipari idénymunkások, ingázók, parasztok – és megint másokéban – a városi munkások, tisztviselők, tanítók, orvosok, kereskedők, gyárosok stb. – döntő vagy kizárólagos szerepet töltöttek be.

211

Más összefüggésben vizsgálva ugyanezt a jelenséget, azt is látjuk, hogy a lakosság döntő hányadának munkaeszközei és termelési eljárásai alkalmanként évszázadokkal előbbi fejlettségi szinten voltak, ugyanakkor néhány nagyüzemben a korabeli legfejlettebb technikákat és technológiákat alkalmazták, illetve fejlesztették ki. Ez azt is jelzi, hogy ez utóbbi üzemek sokkal inkább a fejlett országok piacaihoz, az általuk diktált fejlődési-fejlesztési irányokhoz és ütemhez igazodtak, mint a hazai, naturális ügyletekkel terhelt vagy túlsúlyos gazdaság szükségleteihez és piacaihoz.

Mindent egybevetve úgy látjuk, hogy a nemzetgazdaság keretei között rendkívül eltérő állapotú, fejlettségű és működési logikájú újratermelődési formák, termelőmódok, csereügyletek, munkapiacok, munkakultúrák, érdekeltségek és megélhetési módok léteztek: az egyik póluson – kissé sarkítva – a naturális elemekkel túlsúlyos falusi-paraszti, a másikon pedig az áru- és pénzviszonyok legfejlettebb európai folyamataihoz kapcsolódó városi- ipari formáit találjuk. Ehhez még annyit tennénk hozzá, hogy az egymástól merőben eltérő társadalmi és gazdasági újratermelődési formák és logikák miatt a modern értelemben vett gazdasági és társadalmi integráció sem létezett az országban.

* * *Kérdés tehát, hogy mi történt ezzel a társadalommal és gazdasággal az

államszocializmus viszonyai között?

Nem történt más, mint az, hogy az államszocializmus – a maga céljainak, berendezkedési és működési logikájának megfelelően – államosította a harmincas–negyvenes évekből készen talált társadalmat, gazdaságot, életkörülményeket és megélhetési formákat. Az államosítással merőben új társadalmi fenomén jött létre: az államosított vagy első gazdaság. A politikai hatalom számára hosszú időn keresztül ez volt "a gazdaság". Ez közvetlen állami felügyelet és ellenőrzés alatt állt; a társadalomban bárhol termelt és az állam által elérhető és begyűjthető érték kizárólag ebbe a szférába került; a tervezés és fejlesztés csak erre terjedt ki; itt döntöttek az erőforrások elosztásáról stb., vagyis ez a szféra minden – például jogi, politikai, erkölcsi, ideológiai – szempontból előnyöket élvezett a társadalomban jelen lévő, de rajta kívülálló bármely gazdasági és társadalmi jelenséghez, folyamathoz és ügylethez képest.

Miután az államosítás totális volt, hiszen jószerivel kiterjedt minden olyan erőforrásra, amely egyéneknek vagy családoknak az első gazdaságtól független megélhetését biztosíthatta volna – sokszor még akkor is, ha ezek az erőforrások az első gazdaság számára használhatatlanok voltak –, az állam lett a legnagyobb munkaadó. (1959-ben a foglalkoztatottak 63, 1961-ben 89, 1968-ban pedig 96 százaléka dolgozott a szocialista szektorban [Berend 1976: 240].) Az állam ellenőrizte ezt a szférát is: a bérek és fizetések szintjét, ezek növekedési ütemét,

212

differenciáltságát, vásárlóerejét, a pénz- és természetbeni állami juttatások körét, a foglalkoztatáspolitikát és az ipartelepítést.

Mindez azt is jelzi, hogy a politika számára az első gazdaság nemcsak "a gazdaság", hanem "a társadalom" is volt. Az első gazdaságbeli munkavállalás – jóllehet a bérek és fizetések alacsonyak voltak – megélhetési biztonságot, családi pótlékra való jogosultságot, egészségügyi ellátást vagy nyugdíjat biztosítottak. Csupa olyan jogosultságot és juttatást, amelyben a harmincas–negyvenes években csak kevesen részesültek.

Látnunk kell azonban, hogy az első gazdaság szociális gondoskodásának ily mérvű gyors és tömeges kiterjesztése nemcsak a rendszer tudatosan vállalt céljaiból adódott, hanem az államosítás bizonyos következményeinek kényszeréből is. Ugyanis az államosítás megváltoztatta a társadalmi újratermelődés alapvető intézményei – állam, család, iskolarendszer, munkaszervezetek stb. – között addig kialakult erőforrás-megosztást és ezzel a feladatmegosztást is. Például a családi erőforrások (föld, üzlet stb.) államosításával a megélhetés, a társadalmi helyzet átörökítésének és a mobilitásnak ehhez kapcsolódó formái is leértékelődtek, és jórészt átkerültek az iskolarendszerbe. Vagy az alacsony bérek és fizetések miatt most már tömegesen kétkeresőssé váló családoktól az iskolának társadalmi méretekben át kellett vállalnia a gyerekek étkeztetésének, megőrzésének, pihenésének vagy a szabadidő megszervezésének feladatait. És mivel az állam erre képtelen volt, e feladatokat igyekezett a munkaszervezetekre (gyári bölcsődék, óvodák stb.) is áthárítani. A nyugdíjbiztosítás gyors kiterjesztése mögött hasonlóképpen felsejlik a kényszer, hiszen az öregek ellátását addig hagyományosan biztosító családi erőforrások államosítása miatt, e funkciók az államra hárultak. A lakásépítés – legalábbis a városokban – a család intézményétől részben szintén átkerült az államhoz.

Mindent egybevéve úgy látjuk, hogy az első gazdasággal olyan feladatokat is magára vállalt az állam, amelyekhez a korabeli szinten sem az adekvát intézményekben nem voltak meg a kielégítésükhöz szükséges erőforrások (pl. a családok a lakásproblémáikat nem tudták megoldani társadalmi méretekben), sem maga az első gazdaság nem rendelkezett ilyenekkel. Másként fogalmazva, az első gazdaság korabeli fejlettségéhez képest túlvállalta magát. (Ezt jelezték mind az első gazdaság, mind a társadalmi intézményrendszer egészének súlyos funkciózavarai.) Annál is inkább, mert az államosításról azt is tudjuk, hogy politikai, az erőszakot sem nélkülöző adminisztratív eljárás volt, ami önmagában nem eredményezett gazdasági vagy társadalmi fejlettségbeli ugrást, technikai- technológiai forradalmat vagy minőségileg magasabb szintű gazdasági integrációt. Államosítani ugyanis csupán az addig létrejött, adott fejlettségi szinten álló intézményeket, intézményesült tevékenységeket és

213

újratermelődési logikákat lehetett. És ha ez nincstelen tanyai cseléd, a maga munkakultúrájával, igényeivel és törekvéseivel, akkor azt; ha 5–6 holdas paraszt a lovával, tehenével, disznajával és tyúkjaival, akkor azt; ha városi kisiparos, a lakása egyik helyiségéből kialakított üzletével, kéziszerszámaival és tanoncával, akkor azt; ha pedig európai szintű technológiával, fejlesztő részleggel és több száz vagy ezer munkással dolgozó termelőüzem, akkor azt. Így az első gazdaság még évtizedekig a harmincas–negyvenes évek vázolt örökségének zagyvaságát és fejletlenségét mutatta, mivelhogy nagyon is eltérő gazdasági fejlettségű, újratermelődési logikájú és műszaki színvonalú termelőpotenciálokra terjedt ki. Ez a szféra tehát hosszú ideig csak politikai értelemben tekinthető egységesnek, hiszen hiányoztak a gazdasági integráció minimális feltételei is. Ennek látványos megjelenési formája volt, hogy a hatvanas évek végéig a mezőgazdaság szocialista szektorában hivatalosan is a naturális fizetési és csereügyletek voltak túlsúlyban (pl. beszolgáltatás, kötelező terményleadás, munkaegység, év végi reziduális alapú jövedelem- elszámolás), míg az első gazdaság más területein a pénzviszonyok uralkodtak, persze nem egészen a fejlett piacgazdaságokra jellemző értelemben.

Az államosítás adminisztratív mozzanatának gazdasági teljesítménybeli korlátozottságára utal az a tény is, hogy ezzel az első gazdaság eltartóképessége nem javult oly mértékben, hogy az államosítás miatt tömegesen bérmunkássá váló lakosság megélhetését és szükségleteinek kielégítését kizárólag a munkaviszonyból származó bérekből és fizetésekből (a kor színvonalán) biztosítani tudta volna. Így az állam a lakosság kezelésében hagyott olyan, az első gazdaságon kívüli értéktermelő potenciálokat, eszközöket és lehetőségeket (pl. házhely, gyümölcsös, háztáji, illetményföld), amelyekkel az a (megfelelő szintű) megélhetését biztosíthatta, az első gazdaságból származó jövedelmeit kiegészíthette, pótolhatta vagy növelhette. Egyszerűen értelmetlen volt például tiltani a falusi lakosságnak, hogy zöldségből, gyümölcsből és burgonyából önellátó legyen, amikor ezekhez másként nem juthatott hozzá, és értelmetlen volt megakadályozni a csirke-, kacsa-, tyúk- vagy disznótartást, amikor falun csak így juthatott húshoz. És nemcsak azért, mert nem volt elegendő ezekből a cikkekből, hanem mert falun nem volt megfelelő üzlethálózat, nem volt húsbolt, nem volt hűtőhálózat – egyáltalán a falu ellátottsága meglehetősen alacsony szintű volt. Az önerős lakásépítés tiltása szintén értelmetlen volt, hiszen a községekben nem vagy elvétve épültek állami vagy szolgálati lakások.

A parasztságon túl természetesen más falusi és városi rétegek kezén is maradtak kertek, gyümölcsösök, házhelyek és illetményföldek, illetve sokan ebben az időszakban vagy később jutottak telekhez, hétvégi házhoz vagy parasztházhoz. E folyamat láthatóvá válásához és politikai elismeréséhez aztán nagymértékben hozzájárult az a tény, hogy az állam képtelen volt teljesíteni azokat a feladatait, amelyeket a család intézményétől "átvállalt", és így azok

214

költségeit nem építette be a bérekbe és fizetésekbe – gondoljunk a lakásra, az egészségügyi ellátásra vagy az iskoláztatásra –, később pedig az időközben gyorsan fejlődő új modernizációs szükségletek kielégítésének – például autó, víz-, gázbevezetés – nem voltak meg az első gazdaságbeli jövedelmi potenciáljai. Gyakorlatilag értelmetlenné vált az első gazdaságbeli alacsony bérek és fizetések pótlásának, kiegészítésének, kiváltásának vagy növelésének az e szférán kívüli eljárásait és módozatait tiltani. Így a hetvenes évek elejétől kezdve hivatalosan is támogatták a lakosság első gazdaságon kívüli értéktermelő tevékenységét.

A politikai és gazdasági áttörés a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától következett be. Hátterében az első gazdaság növekedésének a megtorpanása, egyensúlyi helyzetének a romlása és a külső eladósodás felgyorsulása állt, amikor az első gazdaság működtetői politikai (pl. legitimáció, elégedetlenség megelőzése) és gazdasági (pl. erőforrás-elvonás) okokból a jelentősebb árutermelést és tőkefelhalmozást is lehetővé tevő második gazdaságbeli termelési formákra is áldásukat adták. (A második gazdaság kifejezés is ekkor nyer polgárjogot [Gábor–Galasi 1981a; 1981b].)

Azt állítjuk tehát, hogy az (államosított) első gazdaságon kívül – elsősorban a háztartás intézményéhez kötődve – az államszocializmus egész időszakában fennmaradt egy nagy volumenű termelő-szolgáltató szféra, amelyet – jobb híján – második gazdaságnak nevezünk. Természetesen nem gondoljuk, hogy két gazdaság volt a korabeli magyar társadalomban, csupán Braudellel (1985: 2) egyetértve azt, hogy egyetlen társadalom gazdasága sem ragadható meg és írható le egyetlen gazdaságként: különösen nem a korabeli magyar társadalomé, ahol a naturális önellátás és nyomokban a világszínvonalú nagyipar még az első gazdaságon belül is kimutathatóan együtt volt. Más kérdés, hogy az államosítással létrehozott első gazdaságot – amely, mint jeleztük, az állam közvetlen felügyelete és ellenőrzése alatt állt; amelyre tervezési, fejlesztési és elosztási elképzelései és döntései irányultak stb. – mesterségesen és önkényesen kiemelték és megkülönböztették természetes társadalmi és gazdasági közegétől. Mesterségesen, hiszen politikai-ideológiai megfontolásokból "fejlettebbnek", "magasabbrendűnek" tekintették, míg hivatalosan az azon kívüli termelési, gazdasági és megélhetési ügyleteket lebecsülték és "csökevényesnek", "ideiglenesnek" és "kiegészítő" jellegűnek minősítették.

A korabeli tapasztalatok és adatok persze nem támasztották alá ezt az elmarasztalást és lebecsülést. A második gazdaság társadalmi elterjedtségét mutatja egyrészt az, hogy 1972-ben 1 681 ezer háztartás (több mint 5 millió fő tartozott ide), 1982-ben 1 500 ezer háztartás (mintegy 4,5 millió személy) vett részt a mezőgazdasági kistermelésben. Ha ehhez hozzászámítjuk azt a körülbelül 700 ezer háztartást, amely ugyan nem felelt meg a KSH háztáji és

215

kiegészítő gazdaságokra vonatkozó számbavételi kritériumainak, de valamilyen szinten foglalkozott mezőgazdasági termeléssel, akkor a magyar háztartások mintegy kétharmada kapcsolódott így vagy úgy a földhöz és az őstermeléshez. Ez meghaladta mind a mezőgazdasági keresők (20%), mind a falusi lakosság (48%) részarányát (Oros 1983). Másrészt a mezőgazdasági kistermelésben érintett háztartások társadalmi összetétele is jelzi – lásd az alábbi táblázatot – ennek a jövedelemszerzési és megélhetési módnak a paraszti népességen messze túlmutató társadalmi elterjedtségét.

A harmincas évekhez hasonlóan tehát a hatvanas–hetvenes és nyolcvanas évtizedekben nagy számban találunk valamilyen földtulajdonnal, megművelhető területtel rendelkezőket az ipari, építőipari, kereskedelmi és közlekedési munkások között csakúgy, mint a tisztviselők (nem fizikai foglalkozásúak) vagy a nyugdíjasok (inaktívak) körében.

A kistermelő háztartások társadalmi összetétele 1972-ben és 1982-ben (százalékban)

Osztályok és rétegek 1972 1982 Munkásosztályhoz tartozó 30,4 31,2 Szövetkezeti parasztsághoz tartozó 21,4 11,2 Kettős jövedelmű 11,8 8,9 Nem fizikai foglalkozású 9,2 18,1 Kisárutermelő, kiskereskedő 5,4 3,7 Inaktív 21,8 26,9 Összesen 100,0 100,0

Az egyes foglalkozási és lakóhelyi csoportok természetesen eltérő mértékben és módon vettek részt a kistermelésben, és e mögött különböző jövedelmi- és élethelyzetek, megfontolások, alternatívák, törekvések és kényszerek húzódtak meg. Így az innen származó bevételeknek más volt a súlya a budapesti és a városi munkás, paraszt, szellemi vagy kettős jövedelmű háztartásokban, mint ezek községi megfelelőiben. Például a községi szövetkezeti paraszt háztartások jövedelmeinek 1967-ben 50, 1972-ben 40, 1977-ben 36, 1982-ben 24 és még 1988-ban is 36 százaléka származott a háztájiból. A vidéki városok szövetkezeti parasztjainak jövedelmeiben azonban ennél kisebb arányt képviselnek az innen származó bevételek – 1972-ben 33 százalék, 1988-ban 28 százalék; a községekben lakó munkásokéban 1972-ben 15 százalék, 1988-ban 15 százalék; a szellemi foglalkozású háztartásokban pedig 1972-ben 14 százalék, 1988-ban 11 százalék. A háztájiból származó bevételek a vidéki városok szellemi foglalkozású háztartásaiban viszont elenyészően kis arányt – 1972-ben 3 százalék, 1988-ban 3 százalék –

216

képviselnek. Az adatok – sok más mellett – arra hívják fel a figyelmet, hogy a községi parasztháztartások jövedelemforrásai között a téeszesítés után még évtizedekig olyan jelentős – 35–40 százalék – súlyt képviselt a háztájiból származó bevétel, hogy azt sem az összjövedelem, sem a megélhetés szempontjából nem lehet mellékesnek tekinteni. Annál is kevésbé, mert – ahogy azt az 1982 és 1988 közti irányzat mutatja – az első gazdaságbeli bérek stagnálása vagy csökkenése idején megnőtt e jövedelemforrás szerepe.

Figyelemre méltó az a törekvés is, hogy a háztájizásban érintett családok bizonyos élelmiszerekből igyekeztek szükségleteiket maguk kielégíteni, és csak annyit vásárolni, amennyi elkerülhetetlen. A háztartás-statisztikák szerint például 1980-ban a községi parasztháztartások az általuk elfogyasztott baromfi 88, tojás 85, burgonya 78 és zöldség 67 százalékát maguk termelték meg. A naturális önellátás hasonlóan magas aránya mutatható ki a községi munkás és szellemi foglalkozású háztartásokban is. Az előbbiek a baromfi 77, a tojás 75 és a burgonya 69, az utóbbiak a baromfi 73, a tojás 67 és a burgonya 63 százalékáig voltak önellátóak. A városi munkás és szellemi háztartások körében ennél ugyan számottevően alacsonyabb a saját termelésű fogyasztás aránya, de alkalmanként egyáltalán nem elhanyagolható, hiszen az előbbiek a baromfi 28, a tojás 30 és a burgonya 25, az utóbbiak a baromfi 16, a tojás 17, a burgonya 20 százalékát termelték meg maguknak.5

Jóllehet a fentiek is érzékeltetik, hogy a második gazdaság legjelentősebb szektorában, a háztáji és kisegítő gazdaságokban milyen elterjedt volt a naturális önellátásra törekvés – szokás, habitus, kényszer, tapasztalat stb. –, tényleges társadalmi elterjedtsége azonban jobban lemérhető egy, a nyolcvanas években kimondottan e szférára irányuló kutatásból (Kovách 1988). Kovách Imre azt találta, hogy a tradicionális önellátó (15,2%), a szabadidős önellátó (29%) és a középparaszti mintára szervezett paraszti típusú üzem (38,8%) uralja a hazai mezőgazdaság második gazdaságát – az összes kisüzem több mint 80 százaléka sorolható ide –, míg az elsősorban árutermelésre beállt integrált félüzem (5,2%), integrált vállalkozás (6,3%) és a szabadpiaci vállalkozás (5,5%) alkotja az egyötödöt sem elérő hányadot. Nyilván korábban még nagyobb lehetett az önellátás súlya, hiszen e felvétel idején a politika már nem akadályozta a különféle vállalkozási formákat.

Ha talán kissé sokat foglalkoztunk a második gazdaság töredékföldekhez kapcsolódó, naturális elemekkel túlsúlyos és jórészt élőmunkán alapuló formáival – nem lebecsülve az ipari, építőipari, szolgáltatásbeli stb. több százezres látható (Laky Teréz [1987] becslése szerint 1986-ban 450 ezren–500 ezren dolgoztak vgmk-ban, szakcsoportokban stb.) és láthatatlan formáit – azért tettük, mert szerettük volna érzékeltetni a megélhetés és jövedelemszerzés harmincas évekbeli formáinak tömegméretű továbbélését az államszocializmus

217

egész időszakában. Továbbá, mert ez a naturális önellátás és csere – gondoljunk az önerős építkezések kalákáira és munkacseréire is – az áru- és pénzviszonyok mögött meghúzódó gazdaság hatalmas kiterjedtségére is utal.

Ha az elmondottak alapján közelítünk a korabeli magyar gazdasághoz és társadalomhoz, akkor a megszokottól sok tekintetben eltérő kép bontakozik ki előttünk.

Például, ha a gazdaság fejlettségét a második gazdaság súlya, szektorális elhelyezkedése (főként őstermelés) és ügyletei (naturális önellátás, pénzkiváltás stb.) figyelembevételével minősítjük, akkor jóval fejletlenebb világot regisztrálhatunk, mint ha ezt kizárólag az első gazdaság szerkezete stb. alapján minősítenénk. Sokatmondó tény, hogy a családok körülbelül kétharmada kapcsolódott a háztáji és kistermeléshez, vagyis az őstermeléshez, és ezt a naturális ügyletek uralták.

Hasonlóképpen más társadalomszerkezet rajzolódik ki akkor, ha csak az első gazdaságban elfoglalt helyből és abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a munkavállalók kizárólag az innen származó jövedelmeikből éltek meg és érték el életnívójukat, és más, ha az ezen kívüli gazdaságot is figyelembe vesszük. A kutatások alapján a mezőgazdasági kistermelésre fordított összes munkaidőt az 1970-es évek eleje óta nagyjából évi 2,7 milliárd órára becsülték a szakemberek, ami "több mint 1,2 millió dolgozó egész évi kötelező munkaidejének" felel meg. Ez az egész évi munkaidejét hiánytalanul végigdolgozó 1,2 millió "számított" munkavállaló nem szerepelt az első gazdaság hivatalos nyilvántartásában – ott az aktív keresők 18 százalékát, több mint 900 ezer embert regisztráltak mezőgazdasági fizikaiként –, jóllehet a mezőgazdaság bruttó termelésének 31 százalékát, nettó termelésének a felét az előbbiek állították elő (Andorka 1979: 103). Miután a foglalkoztatási szerkezetből egy ország gazdasági fejlettségére szoktak következtetni, hazánk jóval fejlettebbnek és termelékenyebbnek látszik az első gazdaság mezőgazdasági szektorában regisztrált dolgozók aránya (900 ezer fő), mint a mezőgazdaságban megtermelt értéket valóságosan előállító – 900 ezer valóságos, plusz 1,2 millió "számított" – munkaerő "együttes számbavétele" alapján. Az "együttes számbavétel" természetesen vitatható, arra azonban alkalmas, hogy a korabeli mobilitási, átrétegződési, jövedelem- és életszínvonal-kiegyenlítődési folyamatok megítélését némileg újragondoljuk. Kérdés, hogy miként értékeljük a mezőgazdaságban dolgozó fizikaiak gyors csökkenését az 1960. évi 37 százalékról az 1980. évi 10 százalékra, ha tudjuk, hogy ezek többsége nem vált meg a földtől és mezőgazdasági termeléssel is foglakozó "félproletár" volt. Kérdés, hogy azonos minőségként kezelhetünk-e jelentősen eltérő megélhetési módokat, sarkítottan azokét, akik csak az első gazdaságból éltek, személyes jövedelmeiket kizárólag pénzben kapták, és azokét, akik jövedelmeik 50–70 százalékához jutottak csak hozzá az első

218

gazdaságból, ezt sem kizárólag pénzben kapták, és megélhetésükben a naturális önellátás és csere számottevő súlyt képviselt. Kérdés, hogy az azonos rétegen belüli, ennyire különböző megélhetési módokat, illetve az ilyen mögöttes különbségeket mutató mobilitásokat "egyenértékűnek" tekinthetjük-e. Kérdés, hogy a jövedelem- és életszínvonal-kiegyenlítődés korabeli folyamatait miként értékeljük, ha tudjuk, hogy ezt a legrosszabb helyzetű rétegek nagy mennyiségű többletmunkával érték el. Ez azt jelenti, hogy a magasabb életszínvonalú rétegek rövidebb idő alatt keresték meg ugyanazt a bért és fizetést, mint az alacsonyabb életszínvonalú rétegek, "az utóbbi rétegek tehát napi másfél-két órával több munkával érték el azt, hogy az életszínvonaluk az 1970-es évek folyamán lényegesen emelkedett és közeledett az átlaghoz". Paradox helyzet ez, hiszen a jövedelem- és az életszínvonal-kiegyenlítődési irányzat nemhogy maga után vonta az életmód hasonló kiegyenlítődését vagy közelítését, hanem ellenkezőleg, az életmód- különbségek növekedtek, mivel ez volt az eszköze és ára az előbbiek kiegyenlítődésének. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a jövedelemkülönbségek az adott viszonyok között átalakultak életmód-különbségekké, vagyis formát váltottak és rejtetté váltak.

Az államszocializmusban a hatvanas–hetvenes évekbeli gazdasági növekedésnek, az első gazdaság keretei közti teljes (totális) foglalkoztatásnak, a politikailag vezérelt jövedelempolitikának és jövedelemkiegyenlítésnek, a nyugdíjazás és az egészségbiztosítás kiterjesztésének, a középfokú oktatás tömegessé válásának, a második gazdaság társadalmi elterjedtségének vagy a két világháború között is már alkalmazott jövedelemnövelő technikák – kétkeresős családok, gyerekszám-korlátozás – széles körű alkalmazásának a körülményei között a szegénység is visszaszorult, formái megváltoztak. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna csoportok, melyek a szó klasszikus értelmében vett szegénységben éltek (nyomorogtak), de többségük már ki tudta elégíteni elemi szükségleteit, viszont az ezek "feletti", fontos társadalmi javakhoz (pl. iskola, hatalom) nem vagy másoknál korlátozottabb mértékben jutott hozzá (depriváció) (Ferge 1986; Bokor 1987).

Ferge Zsuzsa véleménye szerint az államszocializmus kezdeti időszakában, az ötvenes években, a szegénység zömmel létfenntartási problémát jelentett, és a lakosság 65–75 százalékát érintette. A hatvanas évektől ezt a formát a "relatív szociális szegénység" váltotta fel: ez ekkor a népesség 30–40 százalékára terjedt ki, majd a nyolcvanas évek elejére a népesség 10–30 százalékára csökkent. Erről a 10–30 százalékról a szerző azt mondja, hogy "elsősorban csak nyugdíjból, segélyekből élő, vagy mindkét ilyen forrást nélkülöző idősek, a zömmel szakképzetlen alacsony keresetűek, a három- vagy többgyerekesek jelentős része mélyen a kor színvonala alatt élnek, súlyos megélhetési nehézségekkel küzdenek. Közöttük az egész népességben elfoglalt súlyuknál (4–5%) nagyobb arányban vannak képviselve a cigányok, de az anyagi szűkösség, illetve a

219

»halmozott hátrányok« kérdése messze nem csak »cigánykérdés«" (Ferge 1986: 61). Magáról az arányról – a 10–30 százalékról – pedig megjegyzi, hogy az általában, de az ország fejlettségi szintjéhez viszonyítva nem szokatlanul nagy.

A különféle módon számított (pl. létminimum, alsó jövedelmi decilis, az egy főre számított havi jövedelem átlagának 50–60 százaléka) szegénységküszöbök alatt élők összetételére vonatkozóan egybehangzóak az adatok – főként nyugdíjasok, eltartottak, alacsony iskolázottságuak, szakképzetlen nem mezőgazdasági fizikaiak, közülük sokan falun laknak (ingázók); mezőgazdasági fizikaiak, cigányok, három vagy többgyerekesek stb. –, és az is kimutatható, hogy e rétegek és csoportok az államszocializmus egész ideje alatt sok szálon kapcsolódtak a második gazdasághoz, annak mezőgazdasági formáihoz. Kemény István (1979) az 1968-as szegénységvizsgálat adatai alapján megállapítja, hogy a szakképzetlen munkáscsaládok 70, a betanított munkások 69 százaléka falun élt és ingázott lakóhelye és munkahelye között, továbbá, hogy e családok 80 százaléka rendelkezett egy kis művelhető földdarabbal, melyet többnyire intenzíven meg is művelt. Az érintettek megélhetésében és jövedelmeiben tehát a mezőgazdasági kistermelésből származó termékeknek és bevételeknek nem kis szerepe volt.

Bokor Ágnes a nyolcvanas évek eleji rétegződésvizsgálat adatai alapján szintén azt állítja, hogy a depriváltak nagyobb arányban vettek részt a második gazdaságban (83%), mint a nem depriváltak (72%). "Ez a háztáji gazdaságok miatt alakul így. A deprivált családok 76 százalékának van kisebb-nagyobb földje, a nem depriváltaknál csak 59 százalékos ez az arány" (Bokor 1987: 101). A mezőgazdasági kistermelésben való részvételükre jellemző a magas idő- és élőmunka-ráfordítás, a piaci ügyletek alacsony aránya és az alacsony jövedelmezőség.

Figyelemre méltó, hogy közvetlenül a depriváltak "feletti" vagy a deprivációval veszélyeztetett – a depriváltak közé könnyen lecsúszó – rétegek még intenzívebben vettek részt a mezőgazdasági kistermelésben, és nem utolsósorban ennek köszönhették, hogy nem tartoztak a depriváltak közé (Bokor 1987: 104).

Az államszocializmus tehát végeredményben hazánk gazdasági fejletlenségét, annak harmincas évekbeli formáit és ennek részeként a tömeges szegénységet nem "megoldotta", hanem államosította, és a saját működési logikájának megfelelően e problémákat más "dimenziókba" helyezte és részben elfedte. Egyfelől létrehozta az első gazdaságot, amely nagyon is eltérő fejlettségeket és újratermelődési logikákat foglalt magába, és erre olyan foglalkoztatáspolitikát és szociális ellátó rendszert épített, amelynek nem voltak meg a gazdasági előfeltételei – Kornai János (1994) ezt nevezi "koraszülött

220

jóléti államnak". Másfelől a családok kezén megmaradtak olyan, a társadalomban addig is tömegesen elterjedt és bevett megélhetési és jövedelemszerzési források és módok – elsősorban is a házhelyekhez és töredékföldekhez kapcsolódva –, amelyek biztosíthatták az első gazdaságbeli alacsony, de zömében pénzbeli bérek és fizetések kiegészítését, kiváltását vagy növelését. Hangsúlyoznánk, hogy a megélhetésnek és jövedelemszerzésnek e módjai – a földművelés; a több forrásból való jövedelemszerzés; a pénz és a naturália kombinálása; a munkacentrikus élet; a háztájiban végzett munka nem számolása stb. – annyira elterjedtek voltak, hogy államszocializmusbeli továbbélésüket a társadalom zöme nem érezte természetellenesnek, és semmiféle szocialista jellemzőt nem látott bennük. A téeszben dolgozó "utóparasztság", az ő gyerekeikből is kikerülő falusi és városi értelmiség, az agglomerációkba és városokba elvándorló ipari munkásság stb. életének ez olyan természetes része volt és maradt, hogy a nyolcvanas évekbeli gazdasági pangás, jövedelem- és életszínvonal- csökkenés rendszerváltást megelőző időszakában – jóllehet a rendszerváltó politikai erők a szegényedő lakosság "lázadását" várták, ehelyett – a szokásos módon, a második gazdaságban próbált javítani az első gazdaságban romló helyzetén. És ez sokaknak sikerült is, hiszen az első gazdaság romló helyzetének és eladósodásának a negatív következményeiből a teljes foglalkoztatottságot és szociális ellátást mindvégig fenntartó államszocialista rendszer a rideg valóságot nem, vagy szépítve hárította át a lakosságra, ugyanakkor a hiány körülményei közt a második gazdaságban csak kevéssé volt érezhető a visszaesés. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy amit a politikusok és az elit tudott az első gazdaság tönkremeneteléről és fenntarthatatlanágáról, azt csak kevesen érezték a bőrükön, részben a második gazdaságnak is köszönhetően.

Úgy látjuk tehát, hogy noha az államszocializmus idején az első gazdaság sokat fejlődött, a társadalom munkaképes korú tagjait szinte totálisan integrálta, és az áru- és pénzviszonyok kiterjesztése irányába is óriási lépéseket tett, végül is az örökölt fejlettségi problémák jelentős részét a nyolcvanas évek végéig sem tudta megoldani. Ez azonban csak a rendszerváltás után vált nyilvánvalóvá.

* * *A hetvenes évek végétől a magyar gazdaság növekedése lelassult, a

reálbérek csökkentek, az infláció növekedett, az állam eladósodása meglódult, és így a nyolcvanas évek közepére már jól látható jelei voltak annak, hogy az első gazdaság változatlan formában történő működtetése és társadalmi szolgáltatásainak biztosítása tarthatatlan. Már ekkor elkezdődött az állam vállalásai lefaragásának és az érintett területekről (lakás, iskola stb.) való kivonulásának az irányzata. A feladatokat áthárította más intézményekre – például a családokra – anélkül, hogy az ellátásukhoz szükséges erőforrásokat is átadta volna, vagyis az alacsony bérekbe és fizetésekbe most sem építette be a

221

különböző, a társadalomban "szokásos" élethez nélkülözhetetlen szükségletek kielégítésének fedezetét. Továbbá, hogy az eladósodott első gazdaságot erőforrásokhoz juttassa, megkezdte a romló első gazdaságbeli bérek és fizetések miatt az egyre inkább a második gazdaságban pótlólagos erőforrásokat felhajtó lakosság innen származó bevételei megadóztatásának az előkészítését. Ezzel természetesen jelentős lépéseket tett az első és második gazdaság mesterséges elkülönítésének a leépítéséhez, a piaci mechanizmusok kiépítéséhez, annak elismeréséhez, hogy a lakosság döntő többsége addig sem az első gazdaságbeli jövedelmeiből érte el adott életszínvonalát, aminek nyomán a család intézménye a korábbiakhoz képest felértékelődött és társadalmi fontossága elismerést nyert. E fejleményeknek azonban "ára" volt: a személyi és a személyhez kötött családi jövedelmek megadóztatása (ezen intézmény ismételt bevezetése), jóllehet – mint már hangsúlyoztuk – az első gazdaságbeli bérek nem tartalmazták a fontos szükségletek kielégítésének a fedezetét (pl. lakás, iskoláztatás), a második gazdaságbeli bevételek pedig a többségnél alacsony első gazdaságbeli bérek és fizetések kiváltását, pótlását és kiegészítését célozták.

Ez a folyamat a politikai rendszerváltás után – immár a piacgazdaságra való áttérés hivatalos ideológiájától is legitimáltan és az államtalanítás logikájának megfelelően – haladt tovább, most is figyelmen kívül hagyva azt a rendszerváltás során egyébként politikailag megfogalmazott követelést, hogy az államszocializmusban mesterségesen alacsony szinten tartott béreket és fizetéseket, amelyekbe alapvető társadalmi szükségletek fedezete nem volt beépítve, fel kell emelni és az európai szinthez közelíteni. Az elmúlt években tehát úgy épült ki a piacgazdasággal adekvátnak tekintett intézményi munkamegosztás, hogy az erőforráshiánnyal küszködő állam – a súlyos gazdasági visszaesés, a külső piacok elvesztése, az eladósodás folytatódása, az egyensúlyi problémák, a privatizáció, a tömeges elbocsátások, a magas infláció stb. körülményei közt – egyszerűen áthárította a feladatokat a szintén erőforráshiánnyal küszködő más társadalmi intézményekre, elsősorban is a családra. E meglehetősen nyers folyamatok aztán viszonylag gyorsan láthatóvá tették, hogy az államszocialista első gazdaság totális foglalkoztatásához kapcsolódó társadalmi-gazdasági integráció mennyire törékeny alapokon nyugodott; hogy az az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat mennyire eltérő mértékben volt képes "beemelni " a társadalomba, és természetesen azt is, hogy a rendszerváltás erőforrás (pl. vagyon, tudás) újraosztási–osztódási folyamatában a politikusok mit szántak az egyes rétegeknek, és ők ténylegesen mihez jutottak.

Amikor az államszocializmusban kialakult teljes (totális) foglakoztatásról beszélünk, akkor azt is látnunk kell, hogy e mögött nem kizárólag politikai-ideológiai megfontolások vagy az adminisztratív megtorlástól való félelem munkáltak. A munkavállaló korban levőknek elemi érdekük fűződött a

222

munkaviszony létesítéséhez, hiszen a megélhetés biztosításán túl így jutottak szociális ellátáshoz, továbbá ez egybeesett nagy létszámú rétegek törekvéseivel, melyek a mezőgazdaság elhagyásához, a biztos állás megszerzéséhez, rendszeres pénzbevételekhez, az életszínvonal növeléséhez stb. kapcsolódtak, szorosan kötődve a kétkeresős családmodellhez. Ugyanakkor a munkáltatók is a túlfoglalkoztatásban voltak érdekeltek, hiszen a keresetszabályozás, a tőkejavak hiánya vagy az élőmunka alulértékeltsége miatt érzéketlenek voltak a termelés, illetve a gazdálkodás költségei iránt. E kényszerek, törekvések, érdekek és érzéketlenségek aztán "olyan társadalmi csoportokat is a foglalkoztatottak közé tereltek, akik a fejlett piacgazdaságok munkaerőpiacán meg sem jelennek, vagy ha munkát keresnek, képzettségük, illetve munkakultúrájuk miatt csak nehezen vagy egyáltalán nem találnak munkahelyet" (Frey 1994).

Nos, ők azok, akik a szervezett munkaerőpiacra a hatvanas–hetvenes években kerültek be először; akik az általános iskolát sem végezték el, vagy ha befejezték is, szakmával nem rendelkeztek; ők az elsőgenerációs segéd- vagy betanított munkások, illetve a mezőgazdaságban szakképzetlenként megmaradók – az e foglalkozásokhoz "szokásosan" kapcsolódó törekvésekkel, motivációkkal, igényekkel és munkakultúrával. Meglehetősen színes világ ez, hiszen közéjük tartoztak a volt uradalmi pusztákon maradt cselédek és mezőgazdasági munkások utódai; a tanyákon élők, akik a hetvenes évekig nem változtattak lakóhelyükön, foglalkozásukon és megélhetésükön; az iparilag fejletlen vidékek napi és heti ingázói, akik otthon tartózkodásuk idején segítettek a családnak a kistermelésben; a városokba és a környéki agglomerációkba költöző képzetlen munkások, vagy a putrikból a "C" lakásokba a hetvenes években átköltöző falusi cigányok, akiknek a körében az első gazdaságbeli munkavállalás és az iskolázás ekkor kezdett általánossá válni. E rétegek és csoportok a társadalmi és gazdasági integráció más és más fokára jutottak; voltak, amelyek csak az első tétova lépéseket tették meg ezen az úton az első gazdaságbeli részleges munkavállalásukkal, és voltak olyanok is, amelyek saját és gyermekeik jövőjét tervezve magasabb iskolázásra, szakképzettségre, a mezőgazdasági kistermeléstől való megszabadulásra és teljes értékű ipari munkássá válásra törekedtek.

Ha ma a munkanélküliek adataira, vagy a szegények és szegénységgel veszélyeztetettek körére tekintünk, akkor e társadalmi rétegeket és csoportokat találjuk elsősorban köztük.

A kutatások azt tanúsítják, hogy az érintettek nagyon is eltérően élték át és értelmezték az elbocsátást vagy az elhelyezkedés megnehezülését a kilencvenes évek elején. Sokatmondó tény, hogy szép számmal voltak csoportok, amelyek addig is az első és a második gazdaság kettősségében élve úgy gondolták, hogy az első gazdaságbeli bér szerepét pótolják a némileg alacsonyabb összegű

223

munkanélküli járadékkal, majd jövedelempótló támogatással, a felszabaduló munkaerejüket pedig a második gazdasági termelésben hasznosítják. Mégpedig úgy, hogy növelik a kisegítő gazdaságukat, pontosabban annak árutermelő kapacitását. Elképzeléseiket erősítette, hogy mindenki a piac lázában élt; a kistermelésben még nem volt érzékelhető nagyobb arányú visszaesés és piaci bizonytalanság; a törvények földterületeket ígértek a szövetkezeti tagoknak, a volt tagok és földtulajdonosok örököseinek, és az átalakuló szövetkezetek is sok helyen kínáltak előnyösnek tűnő, naturális cseréken alapuló ügyleteket, amelyek nem fenyegettek sem a munkanélküli járadékok jogosultságának elvesztésével, sem azzal, hogy a bevételek után adózni kell.

Néhány év alatt azonban gyökeresen megváltoztak a kistermelés szervezeti, gazdasági és pénzügyi feltételei. A szövetkezeti integrációban működő formák megszűntek vagy lényegesen átalakultak, a termelést jelentős tőkeberuházásokkal kellett kezdeniük a résztvevőknek, és ehhez elégtelennek bizonyult a munkanélküli járadék vagy a főállású fizetés. A termékek piaci értékesítése bizonytalanná vált (vagyis a beruházás kockázatossá), és az e szektort korábban uraló naturális ügyletek helyét egyre inkább a pénzügyletek vették át. Egyszóval – tőke, eszközök, piacok, kapcsolatok, szakismeretek stb. hiányában – kiderült, hogy a munkanélküli állapot átvészelésének vagy az abból való kitörésnek ez az útja számukra sem járható. A kistermelést vissza kell állítaniuk arra a szintre, amelyet meg akartak haladni: a naturális önellátás, esetleg a maradékelvű árutermelés szintjére, még akkor is, ha netán van néhány hektár földjük.

Ezzel ellentétes volt azon munkanélküli csoportok mozgása, amelyek az államszocializmus idején nem foglalkoztak mezőgazdasági kistermeléssel, az elbocsátásukat követően sem volt ilyen szándékuk, azonban tartós kiszorulásuk a munkaerőpiacról és a járadékok alacsony összege végül is arra kényszerítették őket, hogy a háztartás szükségleteinek legalább egy részét próbálják megtermelni maguknak. Náluk is a járadékok, a naturális önellátás és/vagy az alkalmi munka kombinálása lett a megélhetés alapja, mint ahogy a munkanélküliségből rokkantosítással vagy nyugdíjazással kimenekülő idősebb (községi) lakosságé is.

Vannak azonban szép számmal olyan csoportok is, amelyeknek még a naturális önellátásra való berendezkedés is gondot okoz: elsősorban, de nem kizárólag a cigányság körében. Ugyanis az ő hagyományaikból, megélhetési és termelési tapasztalataikból, kultúrájukból sok nemzedékre visszamenően hiányzik a mezőgazdasági termelés. Itt azonban ne csupán arra gondoljunk, hogy termelési szokások és szakismeretek hiányoznak, hanem arra is, hogy a kistermelés egyben gazdálkodási forma is, vagyis a gazdálkodás e sajátos formáját – a maga értékeivel, életvitelével, gazdasági megfontolásaival stb. – is

224

el kellene sajátítaniuk. (A tennivaló tehát sokkal több, mint földet és vetőmagot adni.)

A kistermelésnek és a naturális önellátásnak a megélhetésben betöltött szerepe kapcsán jeleznünk kell egyrészt azt az általános tendenciát, hogy a rendszerváltás után is (1991-ben) mintegy 1,4 millió kistermelő gazdaságot írtak össze – a becslések szerint összesen az ország lakosságának kétharmada élt olyan háztartásban, amelyben folyt valamilyen mezőgazdasági termelés –, és a gazdaságok háromnegyedének a földterülete nem érte el a fél hektárt (Laczka–Oros–Schindele 1994). Az elmúlt évtizedekben tapasztaltakhoz képest tehát e téren nem történt változás. Másrészt a kárpótlás és vagyonnevesítés ellenére a falusi lakosság többsége nem rendelkezik megművelhető földterülettel a telkén, kertjén, szőlején stb. kívül. Egy községre kiterjedő teljes körű (732 háztartás) vizsgálat során azt találtuk, hogy a háztartások 68 százalékának nincs földterülete, további 7 százalékának is egy hektár alatti van, jelentősebb (10 hektár feletti) birtoka pedig a háztartások 6 százalékának. A töredékföldek nagysága, az eszközök, a termelési tapasztalatok és más erőforrások hiánya, továbbá a piacok beszűkülése együttesen oda vezettek, hogy e csoportok vagy egyáltalán nem folytatnak termelést – a háztartások egynegyede állatot sem tart és növényt sem termel –, vagy csak a háztartás szükségletei minimális kielégítésének mértékéig. Másként fogalmazva: némi zöldség- és burgonyatermesztés, kevés tyúk és egy-két sertés tartása jellemzi ezt a szférát (Laki é. n.).

A tárgyalt társadalmi rétegek és csoportok többsége tartósan – olykor négy–öt–hat éve – kiszorult a hivatalos munkaerőpiacról, ahová csak alkalmilag tud visszakerülni, illetve sokan csak kényszerhelyzetben vállalják a visszatérést. Ezen állapotok kialakulásának és fennmaradásának sokféle oka van, lássunk ezek közül néhányat. Egyrészt az államszocialista első gazdaság viszonylag egységes (vagy annak tűnő) munkaerőpiaca a rendszerváltás után szétesett és szegmentálódott, és ez a helyi – mikrokörzeti, községi – munkaerőpiacokra nézve is igaz. Az egyik iparilag fejletlen mikrokörzetben végzett kutatás során (Laki 1996) a munkaerőpiac négy szegmensét lehetett megkülönböztetni: a "hivatalos-legálist", a "hivatalos-legális-kényszerűt", a "természetes szürkét" és az "illegális szürkét".

A "hivatalos-legális" szegmens – mint az elnevezés is jelzi – mindenben meg kíván felelni az alkalmazás törvényi előírásainak, azonban még így is sok tekintetben elmarad attól, amit a "hivatalos" vagy "legális" szavak ideálisan jelentenek. Itt is gyakori, hogy a munkáltatók nem tudnak időben fizetni, és nemcsak a kisebb vállalkozók, hanem a nagyobbak sem, sőt néha az önkormányzat sem.

225

A "hivatalos-legális-kényszerű" szegmens szintén mindenben megfelel a törvényi előírásoknak, azonban annak speciális részét képezi. Azt, amelyben a bruttó béreket a minimálbér környékén állapítják meg, a normákat pedig úgy, hogy a napi nyolcórai munkával elérhető havi nettó keresetek a minimálbér alatt maradnak, így csak kevéssel haladják meg a munkanélküli járadék vagy a jövedelempótló támogatás szintjét. Tekintettel arra, hogy ezekből a bérekből ugyanúgy nem lehet megélni, a családot eltartani, és a szegénységből kikerülni, mint a jövedelempótló támogatásból, ilyen állások esetén többnyire felbukkan a "kényszer" eleme. Méghozzá a munkaügyi hivatalok részéről, amelyek a munkanélkülieket ezen állások elfogadására ösztönzik és "kényszerítik", az önkormányzatoké, amelyek valamilyen megoldást keresvén a jövedelempótló támogatás csökkentésére, továbbá a tartós munkanélküliség nem kívánatos következményei (pl. leépülés, elszigetelődés, iszákosság, közöny) megelőzésére, "kénytelenek" olyan munkaadókat hozni vagy támogatni a településükön, akik csupán a minimálbért kínálják. A munkavállalók számára pedig azért "kényszer", mert ezeket az állásokat csak azok fogadják el, akiknek már nincs más választásuk, ide értve alternatívaként a háztartás keretében működtethető kistermelés némi jövedelem- kiegészítést biztosító szintjét is.

A munkaerőpiacnak az a szegmense kapta a "természetes szürke" nevet, amely mindmáig hagyományosan része a háztartások működésének és a mezőgazdasági csúcsmunkák idején jelentkező háztáji és kisgazdaságok alkalmi munkaerőigényeinek. Ezeket a munkaerő-szükségleteket napjainkig a hivatalos munkaerőpiacon kívülről elégítették ki, többnyire szomszédsági, ismeretségi és rokonsági körből, és ezekért a legkülönbözőbb formákban fizettek (pl. munkacsere, pénz, naturália), de úgy, hogy ezek hagyományosan kívül estek az adózás körén, következésképpen szociológiai értelemben nincs ok ezt illegálisnak tekinteni. A tömeges és tartós munkanélküliség, a kistermelés és a "több lábon állás" kényszerkörülményei között e szféra nőtt és erősödött a rendszerváltás óta, és úgy tűnik, hogy hosszú távú fennmaradásával kell számolnunk.

A munkaerőpiac "illegális szürke", közismertebben "fekete gazdasági" szegmense szintén sokaknak nyújt munkaalkalmat. Tekintettel arra, hogy a fekete munkást alkalmazó vállalkozások egy része minőségileg kifogástalan árukkal tud csak piacképes maradni, azonban ilyen munkát nem, vagy kevéssé képes a "feketén" munkát vállalókból kipréselni – így az olcsó munka nagyon drágává válik –, e munkaszervezetek egyfelől szelektálják a "fekete" munkaerőt, másfelől a "minőségre" érzékeny ösztönzési formák bevezetésével kísérleteznek.

Bár a vázolt munkaerőpiaci szegmensek között vannak átfedések és átjárások, látnunk kell az elkülönülésük és átjárhatatlanságuk irányába mutató

226

tendenciákat is. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt években kialakultak bizonyos szelekciós mechanizmusok, amelyek a potenciális munkaerőpiaci szereplők egyes csoportjait nagyon is egyértelműen terelték és sorolták be az egyes szegmensekbe. Aligha véletlen, hogy az alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, igénytelen, motiválatlan és megbízhatatlan munkavállalói csoportok kikerültek a "hivatalos-legális" szegmensből, oda nem, vagy csak átmenetileg kerülnek vissza, de a "hivatalos-legális-kényszerű" szegmensbe sem tudnak és/vagy akarnak visszatérni. Munkaerőpiaci alkupozícióik azonban a "természetes-szürke" és az "illegális-szürke" szegmensekben sem jobbak, ugyanis a lelkiismeretes és a minőségi munkát igénylő területeken már nem alkalmazzák őket, vagy csak kényszerhelyzetben. Másként fogalmazva: e csoportok lassan – vegyük figyelembe a nemzetközivé váló "fekete-munka" piac kínálati körülményeit – kiszorulnak az alkalmi munkák piacáról és legfeljebb a községen belül jutnak ilyen munkákhoz.

A hivatalos munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tetemes része az általa elérhető munkakörökben megszerezhető bérek alacsony szintje miatt nem is kívánt visszatérni oda. Az a tapasztalat, hogy a magas munkanélküliséggel sújtott körzetekben a bérek és fizetések alacsony – minimálbér körüli – szintje alakult ki, ami nem ösztönöz rendszeres munkavállalásra, mert az itt megszerezhető nettó bér és a járadék vagy a jövedelempótló támogatás összege között nem volt túl jelentős különbség. Ha a jövedelempótlóval és a mellette vállalt alkalmi munkával, netán egy piacképesebb háztáji termékkel annyit vagy többet lehetett keresni, mint a hivatalos munkaerőpiacon – és még adózni sem kellett –, akkor semmi sem ösztönzött az ide való visszatérésre.

A hivatalos munkaerőpiac jelzett szegmenseiben kialakult bérek és fizetések alacsony szintjei, amelyek nem biztosítanak elfogadható életnívót az ott dolgozóknak, és nem jelentik az elszegényedés vagy a szegénységből való kilépés alternatíváját, e munkaerőpiacok mozgását sok tekintetben kiszámíthatatlanná, bizonytalanná és hektikussá teszik. A munkaadók például nem értik, hogy a magas munkanélküliség ellenére a náluk munkát vállalók miért lépnek ki az első adandó alkalommal; miért nem "becsülik" meg magukat; miért nem hajtanak és végeznek kifogástalan munkát, vagyis miért rendkívül magas a fluktuáció, alacsony a munkafegyelem és a teljesítmény. Pedig csak arról van szó, hogy az általuk felkínált bérekből alacsony életnívón lehet megélni, és ezért még a tartósan munkanélküliek számára sem vonzóak e munkahelyek. E munkaerőpiacok további sajátszerűsége, hogy nem teszik lehetővé az alkalmazott munkaerő minőségi megújulását, annál is kevésbé, mert az alacsony bérek miatt az érintetteket arra kényszerítik, hogy életüket továbbra is többféle megélhetési forrás köré szervezzék, vagyis valamilyen második gazdaságot működtessenek és fenntartsanak. (A "több lábon állás" kényszere és

227

a munka- centrikus életmód tehát esetükben – de a társadalom más csoportjainál is – ma sem meghaladott probléma.)

A jelzett társadalmi rétegek és csoportok körében megsokasodtak a deviáns (pl. bűnözés, alkoholizmus) és a környezet – elsősorban is a "tisztes" szegények – által deviánsnak tekintett jelenségek: a megélhetésben kizárólag a munkanélküli segélyre és a jövedelempótló támogatásra való hagyatkozás; a családi pótlékból való megélés, vagy a sokgyerekesek lakásépítési kedvezményeivel való manipuláció. Az utóbbi jelenségek azért irritálják a szegénységtől és/vagy a munkanélküliségtől szintén sújtott, képzetlen, netán dolgozó, de alacsony keresetű stb. csoportokat, mert úgy érzik, hogy a jelzett túlélési technikákat alkalmazók nem tesznek meg mindent saját helyzetük javításáért, elsősorban vagy kizárólag a segélyekre építik megélhetésüket, illetve, mert úgy látják, hogy az ő személyes erőfeszítéseiket (a különféle támogatási formákon keresztül) az állam nem méltányolja.

Mindezek jelzik, hogy kialakultak olyan, a munkanélküliséggel összefüggő és ahhoz kötődő megélhetési formák, amelyek az életvitel, az értékrend és az igényszint adott fokához kötődve – vagyis bizonyos szubkulturális szokásokra és eljárásokra építve – nem a társadalmi és gazdasági integráció bevett és elfogadott formái irányába ösztönzik az érintett csoportokat. Éppen ellenkezőleg, a szubkultúra olyan elemei megerősödésének és kibővülésének az irányába hatnak, amelyeket a környező kultúra elítél és elfogadhatatlannak tart. Emiatt az alapprobléma hosszú távú megoldatlanságát vetítik előre, továbbá az ebből fakadó konfliktusokkal való együttélés kényszerét. Nem utolsósorban azért, mert e munkanélküli szubkultúrák létrejötte egyben szocializációs környezetet is jelent, vagyis az értékrendek, szokások, megélhetési módok és túlélési technikák generációs átörökítésére késztetnek.

A vázolt társadalmi rétegek és csoportok a szó eredeti értelmében napi megélhetési gondokkal küszködnek. Állandó pénzzavarban vannak, hiszen az egyik jövedelempótló támogatás felvételétől, családi pótléktól, nyugdíjtól vagy fizetéstől a másikig nem tart ki a pénzük. Gondot jelent számukra a napi fogyasztási cikkek (pl. kenyér, liszt, tej) megvétele, nem beszélve a húsról. Ilyen körülmények között kénytelenek lemondani a ruhaneműk és cipő vásárlásáról, mint ahogy a tüzelő beszerzését is igencsak meg kell fontolniuk. (Bizonyos területeken a falopás olyan méreteket öltött, hogy a határ néhol az ökológiai katasztrófa képét mutatja, de gyümölcsösök is áldozatául estek a fűtőanyagszerzés e módjának.) Miután az érintettek számottevő része olyan lakásban él, amely el van látva a civilizációs javak bizonyos körével (pl. villany, víz, gáz), sokaknak gondot jelent a lényegesen megemelt díjak fizetése. A családok sajátos fizetés-rangsorolási és fogyasztási technikákat (lásd például Csoba 1994) dolgoztak ki, hogy lehetőleg ne kelljen lemondaniuk e javak

228

használatáról. Sokszor ők maguk korlátozzák fogyasztásukat, ami azt eredményezi, hogy a háztartások egy részénél a civilizációs javak birtoklása egyáltalán nem jelenti azok tényleges, illetve racionális használatát. Másként fogalmazva: e háztartások többsége birtokában van a civilizációs javak bizonyos körének – ide értve a tartós fogyasztási cikkeket is –, de korántsem biztos, hogy használni is tudja azokat. (A "cifra nyomorúság" mintájára ezt nevezhetjük "technicizált nyomorúságnak", hiszen van hűtő, de nincs hús, tej, sajt stb., amit hűteni lehetne.)

Az érintett rétegek és csoportok számára gyerekeik iskoláztatása is gondot okoz: az alapiskola elvégzéséig még csak-csak eljutnak – bár oda sem mindenki –, a középfokú iskolákba azonban sokan nem kerülnek be, illetve itt nem állják meg a helyüket és lemorzsolódnak. A szerencsésebbek és hajtósabbak esetleg szakmát is szereznek, többnyire azonban olyat, amivel nem tudnak elhelyezkedni. Az alacsony iskolázottság újratermelődése figyelhető meg körükben, következtetésképpen az új generáció munkaerőpiaci pozíciói és elhelyezkedési esélyei többnyire nem jobbak szüleikénél. Tekintettel arra, hogy az elmúlt években a piacgazdaság működésének megfelelő intézményi munkamegosztás az erőforráshiánnyal küszködő családra hárította az oktatási-képzési terhek jelentős részét – ide értve a rosszul ellátott és alacsony szinten működő iskolák versenyképtelen felkészítése miatt az iskolán kívüli képzés többletköltségeit is –, az érintett rétegek és csoportok társadalmi és gazdasági integrálatlanságukból, szubkulturális helyzetükből, pénztelenségükből és szegénységükből adódóan intézményes állami beavatkozások nélkül nem képesek helyzetükön és esélytelenségükön változtatni.

Az elmúlt csaknem egy évszázad rendszerváltásokon átnyúló iparosodási és modernizációs folyamatai lassan és felemás módon zajlottak, következésképpen a különböző gazdasági-vagyoni helyzetű, iskolázottságú, munkakultúrájú stb. rétegek és csoportok társadalmi és gazdasági integrációja is hasonlóképpen felemás módon ment végbe. E felemásság fontos jellemzőjének tekintettük azt a tényt, hogy a mezőgazdaságot különböző időszakokban és okok miatt elhagyó társadalmi rétegek és csoportok teljes értékű átstrukturálódása nem történt meg. Ezen azt értjük, hogy az iparba, építőiparba, kereskedelembe, oktatásba stb. átkerült foglalkoztatottak nagy része nem volt képes az innen származó kereseteiből megélni és továbbra is foglalkozott mezőgazdasági termeléssel. A megélhetésnek ez a módja társadalmi tömegjelenség volt hazánkban a vizsgált időszakban – a lakosság mintegy háromnegyede érintett volt a mezőgazdasági termelésben –, jelezve a gazdaság fejletlenségét, eltartó- és integrálóképessége korlátozottságát. Miután az egyes társadalmi rétegek és csoportok eltérő mértékben és módon vettek vagy kényszerültek részt venni a mezőgazdasági termelésben – például a városi gazdasági, igazgatási vagy kulturális elit ebben nem vett részt, a falusi gazdasági vezetők és pedagógusok viszont igen; a városi

229

munkások bizonyos rétegei szintén nem vagy csak hobbikert szintjén kapcsolódtak ide, míg az ingázó falusi szak- és segédmunkások már komoly bevételekhez juthattak általa; a mezőgazdasági fizikaiak egy része viszont enélkül nagyon alacsony életnívón élhetett volna, hiszen jövedelmeinek fele-harmada innen származott –, ez egyszersmind társadalmi-gazdasági integráltságuk eltérő állapotára utal. Arra, hogy a társadalom alsó rétegeiben az integráltság alacsony szintű és törékeny, hiszen minden alkalommal, amikor gazdasági nehézség vagy kimondottan krízishelyzet adódik – gondoljunk a nyolcvanas évekre vagy a rendszerváltás időszakára –, e termelési-megélhetési forrás szerepe jelentősen felértékelődik. (Mi több, a politikusok e csoportok alacsony szintű gazdasági-társadalmi integráltságának az állapotát a mezőgazdaság irányába kívánják [szeretnék] megoldani, ami jelzi, hogy a problémát alaposan félreértik.)

A felemásság másik fontos jellemzőjének tartjuk azt, hogy bizonyos társadalmi csoportok mindössze néhány évtizede jutottak el a gazdasági-társadalmi integráltság küszöbére. Őket az államszocialista első gazdaság túlfoglalkoztatási gyakorlata sodorta a munkaerőpiacra, hiszen csak némileg racionálisabb és piacelvűbb működés viszonyai között is alacsony képzettségüknél és munkakultúrájuknál fogva erre aligha kerülhetett volna sor.

E csoportok – elsősorban is a falusi cigányság – gazdasági integrációja tehát rendkívül rövid időre tekint vissza, és a problémák ellenére jelentős lépéseket tettek ebbe az irányba; gondoljunk a munkavállalás és az iskolázás gyors és tömeges elterjedésére (Kertesi 1994). A rendszerváltással ez a folyamat megtört, sokuknál megszakadt és e csoportok néhány évtized után ismét a gazdasági-társadalmi integrálatlanság állapotába kerültek. Helyzetük nemcsak ezért tragikus, hanem mert a jelenlegi körülmények között nem találnak alternatívát ennek megváltoztatására, illetve, mert olyan életkörülmények közé kerültek, amelyek nem vagy alig különböznek a húszas–harmincas évek nyomorától.

Internet

230

231

ROMÁNY PÁL dr.ÚJABB AGRÁRMODELL A LÁTHATÁRON?

Lassan-lassan kimúlik egy harsogó illúzió, a valóság józanít. A farmba nem lehet „belépni", a nagyüzemet — súlyos következmények nélkül — nem lehet „leváltani".

Egy új agrármodell, csak egy világos, képviselhető és változatos módon alkalmazható agrárpolitika segíthet az agrárgazdaságon. Különben, egy modern, a hazai helyzethez, falvainkhoz, tanyavilágunkhoz formált és egyben a külfölddel is számoló program nélkül, az esély — mint századunk során annyiszor — hosszú időre ismét elvész. „Ha nagyon nem vigyázunk..."

A felfedezés nem eredeti. Már az Egyesült Államok centenáriumi rendezvényeiről hazahajózó látogatók is megfogalmazták. A millenniumi években a józan szakemberek számoltak azzal, hogy a farmok úgy vannak előttünk, hogy bennünket sohasem előztek meg. Azaz: máshonnan és másképpen indultak. És teljesen más utat jártak be És egyébként is: „A keresztény civilizáció történetében itt (az USA-ban) vétetett a gyakorlatban és elméletben egyaránt tekintetbe a földmívelőnek társadalmi értéke".

Megírták újból, a húszas években is, hogy „a farmer csak foglalkozásánál fogva, vagy viseletében különbözik a vele vagyonban, jövedelemben egyívású városi néptől". Rámutattak: „a farmer mögött nincs — emlékek darócában sem— paraszti osztálytagoltság. S kimondták — Közép- és Kelet-Európa akkori parasztságát tekintve a döntő különbséget —: „a farmer csaknem tisztán közgazdasági, s nem történelmi, vagy társadalmi fogalom ". Ehhez — ma már — hozzátehetjük, hogy közgazdasági szerepét nem a fizikai munkával, hanem műszaki-biológiai felkészültségével együtt tudja betölteni. Európa eme tájain viszont más volt a felhőjárás, a feltételek alakulásának nem kedvezett a történelmi klíma. Egyébként is: „Percig sem szabad gondolni, hogy a rabszolgatartó, ültetvényes Dél nyomtalanul eltűnt, hogy a kaliforniai spanyol kolonizáció, vagy Új-Anglia puritán, önellátó gazdaságai csak a történelemkönyvek lapján léteznek".

Ismeretes, hogy az ipari kultúra, a koncentrált gyári termelés — kellő szervezettség mellett — áttelepíthető, kiépíthető. A mezőgazdasági termelésnek viszont nemcsak a folyamatai állítanak idő és térbeli korlátokat, szigorú zónahatárokat, hanem bármilyen változtatás sajátos és megkerülhetetlen követelményeket támaszt. Az agrárviszonyokon belül is, de általános társadalmi-gazdasági összefüggésekben is. Nem lehet eltekinteni, például még a népsűrűség és azon belül az agrárnépsűrűség adott arányaitól sem.

Az agrárviszonyokban a történelmi különbségek, valamint a sokféleség létjogosultságának tagadása, sőt üldözése, súlyos következményekkel járó tévedés. Az agrárkérdés leegyszerűsítő felfogása, az agrármodellnek a gazdasági sematizmus módszereivel való kegyelése, több mint tévedés. A stájer falu a múlt században is más volt, mint a nagyalföldi, a francia más volt, mint a

232

skandináv, sohasem volt — és sohasem lesz — azonos az agrártermelés Brazíliában és Kanadában (jóllehet autógyártásuk adott esetben megegyezhet.) Ezért sem fogadható el a gondolkodást azzal kikapcsoló tétel, hogy csak „két út van — s két világ". És hogy az egyikben a falu boldogul, a másikban pedig tönkremegy.

Óvár professzora ausztriai tapasztalatairól, 1896-ban (!), írja: „Ha egy szövetkezeti tag állatját el akarja adni, azt 8 nappal előbb bejelenteni tartozik a törzskönyvvezetőnél. ...Azonos árak ígérete mellett a szövetkezet tagjai elővételi joggal bírnak". Száz évvel ezelőtt... Annyiféle az agrármodell, ahány ország, ahány önálló agrárpolitika érvényesül. Sőt: országon belül is lehetnek, adott esetben kellenek is, változatok, térben és időben érvényesített határozott különbségek. Még a viszonylag kisebb méretű országokban is. Képletesen mondva: az utak is, a járművek is nagyon különbözőek lehetnek, nem szólva a sofőrök eltérő felfogásáról és képességéről...

Félfeudális agrármodell

Magyarország XX. századi történetének első felében a félfeudális agrármodell volt a jellemző. A mezőgazdasági termelés tőkés átalakulásának kezdetei után is, a feudális jegyek meghatározók maradtak. Az ókonzervatív birtokrend túlélte önmagát.

A hazai birtokállomány (és birtokos népesség) több mint 70%-át az 5 kat. holdnál (3 hektárnál) kisebb földtulajdonok képezték. Ezek a „gazdaságok" viszont az összes földterületnek mindössze 10%-ával rendelkeztek. A könyvtárnyi reformtervezetek, faluszociográfiák után is maradt a nagybirtok, amelynek 56 %-a még kötött forgalmú földterület is volt, hitellel nem terhelhető, külön szabályok szerint örökölhető stb. A vállalkozói mezőgazdaság tehát, amelyre — másodszori minisztersége idején — Darányi Ignác oly erőteljesen és tiszteletreméltóan törekedett, nem terjedt el.

Az 1920 után kialakult országokban, szomszédainknál, teljes körű földreformot hajtottak végre. Magyarországon a paraszti tulajdonra épített birtokstruktúra kiépítése elmaradt; tovább élt a régi modell. A polgárosodás a Csallóközben, a Burgenlandnak elnevezett egykori Őrvidéken és más tájak falvaiban lendült fel, nem a Nagyalföldön. Ebből az agrárvilágból a mezővárosok, Erdei Ferenc áhított parasztpolgárai emelkedtek csak ki, de csupán kis szigeteket alkottak. A falvak és a puszták népe alig változott. A mezőgazdasági lakosság 15%-át gazdasági cselédként, 31%-át pedig mezőgazdasági munkásként, vagyis alkalmi földműves-napszámosként tartotta számon a statisztika. Ahogyan egy félfeudális agrármodellhez illik...

233

A kolhozmodell

A nagybirtokrendszer 1945-ben megszűnt, a királyi adományokat, a hitbizományt felszámolta a történelem. Esély kínálkozott arra, hogy a polgárosodásban új tempót vegyen fel az ország, emancipálódjék a magyar falu. Az esély csak esély maradt, a falu polgárosodása nem lendült fel.

Az elmaradásban szerepe volt a társadalom és gazdaság felkészültségi állapotának is, a politikai erőviszonyoknak is. Nem hagyható figyelmen kívül — mai tanulságai okán sem —, hogy a földigénylőknek juttatott átlagosan 5 kat. hold föld csak csökkentette a „földnélküli földművesek", napszámosok, törpebirtokosok többmilliós táborát, de a földosztás után sem, érte el még a 10 ezret sem az országban az 5O kat. holdnál (30 hektárnál) nagyobb földterületű gazdaságok száma. Főleg pedig: rövid, 2-3 év türelmi idő után új agrárpolitika (s persze, még előbb: új belpolitika) következett. Az új gazdákat — később a régi gazdákat is, kivéve az úgynevezett kulákokat — közös gazdálkodásra, a kolhozok követésére buzdították. Az ötvenes évek elején pedig már mind több helyen kényszerítő eljárások alkalmazásával terjesztették a kolhozmodellt. Ezzel a polgárosodás esélyének reménye is elveszett.

A kolhozmodell az orosz faluközösségben gyökerezett, naturálgazdálkodásra, állami elosztásra és irányításra, egységes szabályozásra, a maradék elvet érvényesítő munkaegységrendszerre és központilag előírt árakra, valamint termény- és termék-beszolgáltatásra épült. A modell a gazdaság minden érdeke fölé helyezte a politikai (fokozatosan az MDP pártpolitikai) érdeket. A magyar falu benépesítetett az „Új barázdát szánt az eke" kulákjaival.

Az agrártermelés korszerűsítésének, gépesítésének egy olyan változatát tartalmazta a kolhozmodell, amely teljes mértékben nélkülözte a hazai (általánosan kötelező volta következtében: a helyi) realitásokkal való számolást, a történelmi hagyományok figyelembevételét, s így a társadalom támogatását is. A hazai gyakorlattól idegen — sőt a birtokos parasztság, valamint a frontot járt volt katonák jelentős körében elítélt — kolhozminta érvényesítésének rendelték alá az egész agrárpolitikát. A sztálini mintát másolta a mezőgazdasággal kapcsolatos ár-, adó-, pénzügypolitika, az áru- („korabeliül": termék-) forgalom és annak szervezete, a jogalkotás és alkalmazás, röviden: a falufejlesztés és a parasztpolitika egésze. (Az állami gazdaságok már ekkor sem követték mindenben a szovhozmintát.)

A magyar mezőgazdaságot, a falu társadalmát néhány év alatt válságos helyzetbe sodorta az agrárkrízis. Az „új szakasz" politikája csak rövid, időszakos eredményt, nyugalmat tudott a falunak nyújtani. A termőföld — a permanens tagosítás révén — vándorfölddé, értéktelenné vált, más paraszti értékekkel együtt.

A kolhoz (kényszerszövetkezeti) modellhez tartozott:- a kötelező mintaalapszabály, a tulajdon szigorú korlátozása;

234

- a tagsági viszony röghöz kötött jellege, a munkakönyvkiadás korlátozása; - a mindennemű függőségi viszony, a látszatönállóság;

- a parasztokkal szembeni bizalmatlanság, a termelőeszközökkel való rendelkezés korlátozása, a gépállomási rendszer;

- a beadási és a kiutalási rendszer. A korabeli MDP politikai gyakorlata a falu ellen követte el a legszélesebb

köröket érintő, eléggé el nem ítélhető erőszakot. A kolhozmodell erőltetése szerepet játszott a katonafiatalok 1956-os magatartásának alakulásában is. Az agrárszakemberek — kevés kivétellel — perifériára szorultak, jobb esetben az állami gazdaságokban találtak munkát.

A magyar agrármodell

Az 1957. évi átmenet, néhány vonásában az 1947. évi agrárpolitikai helyzethez hasonlított. Az Agrárpolitikai tézisekben ismét a paraszti gazdálkodás szabadságának biztosításáról volt szó; az MSZMP központjában dán és más nyugati agrárszövetkezetek tanulmányozására készültek tervek. Szűk két év sem telt el azonban és ismét a mezőgazdaság kollektivizálása, az „igazodás" került napirendre. A félelem a más országoktól való lemaradástól, hasonló türelmetlenséget termett, mint 1948-at követően. Aki türelmet kért, a termelés elsődlegességére, a közgazdasági feltételek hiányára hivatkozott — elhallgattatott. Nem volt több szerencséje azoknak sem, akik a szövetkezeti változatosságot (szakszövetkezetet, vagy csak a növénytermelés közösbe vonását), vagy az egyéni gazdálkodást ajánlották. Az MTA véleményének sem volt foganatja.

Az 1958. évi átszervezési párthatározat — végül már országgyűlési támogatással — végrehajtatott. A „vonal"-tól eltérő parasztromantikusok, „ökonomisták" pedig önkritikára kényszerültek, vidékre kerültek. Azaz: a módszerek változtak, az elhallgattatás módszerei. Kiszorultak, sőt kizárásra kerültek a kormányzópártból az „ortodoxok" is, a „baloldali elhajlók", a „túlteljesítők", köztük a földművelési miniszter és a miniszter helyettesei is.

Néhány év alatt azonban az is világossá vált, hogy a korabeli magyar társadalomban, a nemzetgazdaságban az agrárágazatnak olyan méretű és jellegű a szerepe, hogy az ágazat — szovjet mintára való — gyengélkedését nem viselheti el tartósan az ország. A „kolhozok"-ba került parasztság passzív ellenállása, háztájiba való húzódása, katasztrófába sodorta volna Európa egyik kiemelkedő agrárpotenciállal bíró országát. Elsőrendű követelmények indokolták tehát — majd a nemzetközi feltételek is lehetővé tették —, hogy az MDP idején mintának tekintett „nagy példától", az úgynevezett kolhozmodelltől eltérjen a hazai gyakorlat. Váljék exporttényezővé az agrártermelés, gazdagodjék a falu.

A parasztság és szakembergárdája alakította át, ezernyi leleménnyel, gyakran az elmélet és a jogi lehetőségek előtt járva, a kolhoztípust. Túllépett — egyebek között — a legfeljebb 5 háztáji juhot, vagy kecskét megengedő egykori

235

alapszabály soha meg nem tartott előírásain. A hatalmi központok kezdeti ellenállása előbb elhalványult, majd tudomásulvételbe, végül támogatásba ment át. Időnként azért visszatért az ortodoxia, ami hol a büntetőjog alkalmazásában, hol az ár- és jövedelempolitikában, hol az irányításban nyilvánult meg. Volt, amikor „csupán" azért marasztalták el az agrárágazatot, hogy nem rubelelszámolású országtól szerzi be az új technikát, a tenyészanyagot, ahelyett, hogy „rubelelszámolású relációból" (korabeli nyelven fogalmazva) tenné azt meg. S persze: dollárért exportálna!

Egyensúlyozások, diplomáciai mimikri, esetenként tisztáldozatok árán, de mégis kialakult a hetvenes évekre a nemkolhoz, azaz a magyar modell. Mintegy másfél-két évtizeden át működött a modell, amely gazdasági haladást hozott a falunak, az országnak, továbbá — több hasonló rendszerű országhoz képest — jobb élelmiszer-ellátást és irigyelt méretű agrárexportot. (Nem igaz, hogy korszerűtlen termékkel ment a magyar mezőgazdaság a világpiacra, hiszen a hízómirha, a sonkaexport, vagy a világelső baromfi, vagy a gyümölcskivitel nem az elmaradottság jele volt.)

A magyar - „revizionista, „bucharinista", „nemzeti" - agrármodell leggyakrabban emlegetett jellegzetességének — itthon és külföldön —, a második gazdaság szerepét tartották, benne a nem korlátozott hájtáji termelést, a mezőgazdaságon belül szervezett ipari tevékenységet, valamint a közvetlen anyagi érdekeltséget s az ezzel együtt járó vállalkozás támogatását. Ezek valóban ismert elemei voltak a modellnek, de korántsem csak ezek képezték a magyar modellt, még kevésbé annak alapját. A fontosabbak, nem teljes körűen, és vázlatosan:

1. A szövetkezeti önállóság és egyenjogúság deklarálása (érvényesülése nem mindig sikerült) első helyen említendő. Ez ahhoz is hozzájárult, hogy Magyarországon sohasem volt napirenden a szövetkezetek „össznépi", állami vállalattá való fejlesztése. (Az egyenjogúság feltűnő megnyilvánulása volt, amikor a földművesszövetkezeteket a városokba „beengedték", sőt a Skála áruházzal a fővárosban is megjelentek.)

2. A szövetkezeti önigazgatás törvényi elismerésből következett a saját érdekképviselet létrehozásának és fenntartásának lehetősége. És ebben a hálózatban — a revizorizmus világos bizonyítékaként, mondták úgynevezett marxista bírálói — nem érvényesült a demokratikus centralizmus elve. Belépett a TOT a „tőkés irányítás alatt álló" SzNSZ-be is, Moszkva után Párizsba járt konferenciákra.

3. A szövetkezetek ügyeiben, gazdasági terveik kialakításában a közgyűlést illette meg a döntés joga. (Az ebből keletkező „anarchiát" sohasem tudták megérteni a KGST országokból, főleg a „legfejlettebb tervgazdaságokból" érkezett látogatók.)

4. Lehetővé vált, hogy a nagyüzemi (társas) és a kistermelői (magángazdasági) kapcsolat a kétoldalú, változatos megállapodások mentén, egy sajátos munkamegosztás keretében szerveződjék.

236

5. A szövetkezeteken belüli önelszámoló egységek, vállalkozások elterjedése, a családi (egyéni) gondozású föld, vagy állatállomány átvétele (kihelyezése), a saját „csoporttulajdonú"(!) géppark és a sztálini modelltől gyökeresen eltérő megannyi más módszer világosan jelezte a „keleti minta" elvetését a magyar mezőgazdaságban. A tájékozódási irány, a versenytárs, a nyugat agrártermelése lett.

6. Az ágazati vertikumok (vágóhidak, tejüzemek, pékségek, más feldolgozók), valamint az ipari tevékenység (könnyűipari, gépipari) kialakítása végképp eldöntötte, hogy ez a modell szakított a nyersanyagszállító, szántó-vető falu doktrínájával, az obscsina utóhatásaival is. A termelési rendszer új szervezési modellként elterjedt, majd külföldre is eljutott.

7. A szociálpolitikai jogosultságok fokozatosan azonossá váltak a városéval és a jövedelmi színvonal is kiegyenlítődött a mezőgazdasági és az ipari foglalkozásúak között.

A falu emancipálódásában részt kapott lakóinak tájékozottsága, felkészültségének növekedése is. A háború utáni nemzedék sok tagja szövetkezete szervezésében indult el világot látni, más népekkel ismerkedni.

A gazdasági reform változó keretei között végül is egy sokszínű, sokféle vállalkozással rendelkező, ökológiai és ökonómiai feltételeit, saját technikáját maximálisan hasznosítani akaró és erre képes mezőgazdaság víziója bontakozott ki. A látomás megvalósítására mind több helyen mód nyílt, a paraszti szorgalom és a szaktudás által. Valójában az agrárértelmiség tevékeny részvétele, és a technológiai lehetőségek nyomán.

Amikor a termelési biztonság párosult az értékesítési biztonsággal, ez tükröződött a családok, a falvak szellemi és anyagi gyarapodásában is. „A falvakban százezrével építettek, a magyar történelemben először, emeletes házakat, olyanokat, amelyeket a nyugat-német, holland, vagy amerikai munkás is megirigyelhet" — állapítja meg Wisconsin egyetemének magyar származású tanára. Ez volt a hivatalos fogalmazás szerint is a többszektorú mezőgazdaság hazai változata.

A magyar agrármodell persze távolról sem volt tökéletes, az adott viszonyok között is módosításra szorult. A rendszeresen gyenge szövetkezetek (20-30%) átalakítása, „visszaszervezése", egy-két vidék kivételével mégis elsikkadt. A változás igényének politikai befogadása késik, a 80-as évek végére pedig már elkésik. A szakközvélemény, 1985-ben, már új agrárstratégia kidolgozását sürgette. Egy gödöllői MTA tanácskozáson tételesen is. Hiába...

Farmer modell, családi gazdaság

Századunk negyedik - a földreformmal, az egy-két évig lebegő kisparaszti modellel is számolva: ötödik - hazai agrármodelljének elkerülhetetlenül meg kellett születnie. A kérdés csupán az, hogy a megoldást a meghirdetett farmer

237

modell jelenti-e, vagy pontosabban: a farmgazdaságok hazai kialakításának az alkalmazott módszer megfelelő útja lehet-e?

Vitán felül áll, hogy a tulajdonviszonyokat rendezni szükséges, az 1967-ben hozott, úgynevezett földtörvényt hatályon kívül kellett helyezni. Nem volt kétséges az sem, hogy — részben az előzőekből eredően — a szövetkezeti jogviszonyokat újra kell fogalmazni, s annak nyomán a szövetkezetek átalakulnak. Érthetetlen viszont az a koncentrált támadás (esetenként pocskondiázás), ami a termelőszövetkezeteket és a szakembereket érte.

Ahogyan érthetetlen volt, és nem maradt következmények nélkül, amikor Károlyi Mihály hadügyminisztere kijelentette, hogy „soha többé katonát nem akarok látni", ugyan úgy érthetetlenek a rendszerváltás ama agrárpolitikusainak kijelentései, akik szerint „elég volt a nagyüzemekből". Hogy a zöldbárózás válfajait ne is soroljuk.

A politizáló humán értelmiség számos képviselője, mintha Bibó István szavait kívánná ismét igazolni, aki még 1940-ben írta: „a magyar középosztálynak, különösen, a helyzetet hite szerint közelről ismerő vidéki vezető rétegnek a parasztságról kialakított képe nem reális". Nem, mert „tökéletesen idegenül áll a parasztság életével, törekvéseivel, főleg pedig polgárosodó igyekezetével szemben".

Az úgymond kolhozok elleni fellépés a szövetkezeteket, s velük együtt a mezőgazdaság nettó termelésének, már évtizedek óta 50-60%-át adó kistermelőket, magánvállalkozókat, családi gazdaságokat is sújtotta. A „túltermelés", a „túldimenzionált mezőgazdaság" visszatérő kárhoztatása a rendszerváltást követő időben, egy fontos nemzeti termelő ágazat minden résztvevőjét marasztalta el, indokolatlanul, hamis megítélés alapján.

Tévedés volt azt hinni, hogy a szövetkezetek mai tagsága haragszik a „kolhozaira" és alig várja, hogy a termelőszövetkezeteket feloszlassák, hogy a munkahelye megszűnjék. Figyelmen kívül hagyták, hogy akiket a termelőszövetkezetekbe „bevertek", ma nincsenek ott, akik pedig ott vannak, azok valójában munkavállalók és sokkal inkább a munkajövedelemben, mint a vagyon felosztásában érdekeltek. És egyébként is: a jó szövetkezetek „olyan kis magyar köztársaságok" (voltak), ahol a magából kitermelt vezetők által boldogulnak az emberek. Hasonló súlyú tévedés — és a ”farmmodellel” is ellentétes — volt, hogy az 1947. évi agrárállapotokat szükséges kiindulásnak tekinteni. Az évtizedekkel korábbi állapot a kisgazdaságok világát, a kézi munkát és az igaerőt jelentette. Európa másik része már régen túllépett ezen a „földműves” állapoton (ahogyan mi is, más körülmények között), s a Nyugat a múlt maradékát is szeretné már, állami támogatással, régvolttá tenni. Nálunk — baljós előjelként — még az agrárigazgatás csúcsán is visszaidézték a „Földművelésügy” megnevezéssel a letűnt időt. A farmodell lényegévé a szakítás vált, a szakítás mindennel, jóval-rosszal, ami 1989 előtt volt a hazai agrárvilágban. Ez ellentétben állt az 1990. évi kormányprogram kinyilvánított tételeivel is.

238

A harmadik érthetetlen akció a korszerű mezőgazdasági termelés attribútumaival szemben jelent meg. Nosztalgiából, vagy tájékozatlanságból, vagy más okból előkerültek a „régi jó fajták", dicsőítették a műtrágya nélküli termelést, felnagyították a modernizáció elkerülhetetlen következményeit (például a mezőgazdasági terület csökkenését). Parlamenti követelményként fogalmazódott meg, hogy a magyar mezőgazdaság kövesse a vegyszerhasználatban a holland mezőgazdaságot, mondván, hogy ne mérgezze tovább a talajt. (Az nem zavarta a „szakértőt", hogy a hazai agrártermelésben meg sem közelítették a hollandiai adagokat, a követés tehát nem csökkentést, hanem a vegyszerek növelését jelentené.)

Mindezt tetézte az elhúzódó, sőt állandósult termelési, értékesítési és tulajdonosi, valamint szervezeti bizonytalanság.

Lehet-e meglepetés ilyen közgazdasági és társadalom-pszichológiai körülmények között az agrártermelés súlyos visszaesése és a farmmodell születés előtti — elsorvadása? Nem a rendszerváltás, hanem a rendszerváltás módja tette az indokoltnál súlyosabbá az agrárválságot, akadályozta meg a vállalkozói mezőgazdaság szerves kifejlődését. Nagyüzemben és kisüzemben egyaránt.

A politikai akarat és a közvetlen érdekeltek szándéka nem, vagy csak elvétve találkozott. A következtetések levonása már elkerülhetetlen. Mindenhol, az agrártermelés valamennyi feltételének alakításában is, de itt csak a modell néhány fontosnak tartott elemérc szorítkozunk.

A vállalkozói agrármodell

Az új agrármodell alapvetően abban kell, hogy különbözzék elődjétől, amennyiben elismeri: számolnia szükséges bizonyos kontinuitással, a folyamatosság nem szakítható meg tetszés szerint. S főleg: látni, tudni a folytatást, mert ha a bontással nem párosul az építés, akkor az eredmény — üres pusztaság. Ez pedig nem lehet cél.

1. Az első kérdés tehát, a közelmúlthoz való gazdasági (nem érzelmi) viszony meghatározása. Ahhoz a múlthoz, amiről a Le Monde Diplomatique 1982 februárjában (!) azt írta „A magyar példa " című elemzésében, hogy „az eredmények a sztálini kritériumhoz viszonyítva nem ortodox intézkedéseknek köszönhetők". És hozzátette: „az autonómia és a felelősség az anyagi ösztönzés és a választási szabadság erősítésével a magyarok — hátat fordítva annak a modellnek, amely nyilvánvalóan csődöt mondott — a szocialista gazdaságban példa nélkül álló fellendülést valósítottak meg a mezőgazdaságban".

Hogy lehetett volna az elmaradásból — az úgynevezett magyar modell keretében is — ledolgozni többet, az agrárfellendülést elérni másképpen? Bizonyára, csak éppen nem volt egy másik Magyarország, ahol ezt bizonyítani,

239

elvégezni tudta volna az agrárlakosság. Amit elért, amit tett — az adott rendszerben —, a kiszólással élve: egyáltalán nem semmi.

2. Ennek az időszaknak a tudomásulvétele, az erőfeszítések elismerése alapot adhat a további lépésekhez. Mindenekelőtt ahhoz, hogy az agrárátalakításnak, az új modell formálódásának tevékeny részese legyen — lehessen —, a korábbi teljesítmények kovácsa: az agrárértelmiség. Ennek az értelmiségi csoportnak a felkészültségét, biológiai, műszaki, közgazdasági, számítástechnikai stb. tudását nem nélkülözheti a hazai agrártermelés, kereskedelem, szaktanácsadás. Az agrárértelmiség problémája nem azonos az orosz nyelvtanárokéval. Szükség van rájuk, nem „átképezni" kell őket, hiszen a termesztés sok-sok ága „rendszersemleges", hanem párbeszédben lenni, békét kötni velük, az ország, az ágazat és saját érdekükben is. Hogy legjobb énjük érvényesülhessen.

3. A harmadik kérdés — ahol szintén az agrárértelmiség a közvetlen partner — az érdekképviseletekkel való kapcsolat rendezése. Nem új és még újabb szervezetek keretében, hanem a vélemények közvetítésére valóban képes tömörülések által.

4. Az üzemforma — a magántulajdon elvén nyugodva — nem határozható meg központilag. Az sem mondható hitelesen, hogy a farm esélyesebb, mint a szövetkezet.

Először is: a tegnapi, vagy a holnapi szövetkezetnél esélyesebb? És milyen farm? Van néhány hektáros, de tulipánhagyma termelő farm, de van több ezer hektáros monokultúrás, búzatermelő farm is a piacgazdaságban. Ki akarja elönteni, hogy itt melyik az esélyesebb? És a földbérlő szövetkezet, a részvénytársasági föld hová sorolandó? És az alapítványi mamutfarm? És lehet-e családi gazdaság egy sok száz hektáros, de legeltetéses állattartó farm, de nem az egy intenzív, alkalmazottakkal dolgozó „kisfarm"?

5. Az agrárpolitika tehát — közgazdasági, támogatási, pénzügyi stb.—-, feltételeit ne az üzemeltetési módhoz, hanem természetföldrajzi adottságaink, termőföldjeink hasznosításához kösse. Ahhoz, hogy a lehetőségeinket a lehető legjobban tudjuk kamatoztatni, mind az ország egésze, mind az agrárágazat részesei számára. Évekig tartó ingadozás után, több jel mutat — kényszerítőleg immár — ennek felismerésére. Erre utal a földművelésügyi miniszter is egyik nyilatkozatában.

A vázolt, nem csekély követelménynek egy — más szó híján — liberalizált agrártermelés, a valóságos vállalkozói agrármodell tudhat csak megfelelni. A vállalkozáshoz pedig biztonság, bizalom és befektetés szükségeltetik. És a három „b"-n kívül még sok egyéb is. Bizonyára úgy működhet egy ilyen vállalkozói modell, ahogyan a háztáji is, a szövetkezet is akkor virágzott a legjobban, amikor jórészt mentesült a kötöttségektől és „felső" beleszólás nélkül — de a feltételek alakításában az állami segítséget élvezve —, a saját, tartós érdekeiből indult ki. S akkor még azt is elviselték — korabeli fogalmazással —,

240

hogy „fölül szocialista, alul maszek". Így válhatott a magyar agrármodell eredményesebbé, mint például az egyéni gazdaságokra épített lengyel mezőgazdaság, amelyet viszont megkötött a tervgazdasági bürokrácia.

Igaz, nálunk akkor — Galgóczi Erzsébet metaforájával szólva — nádtetős szocializmus volt. S most akkor „tyúkólas kapitalizmus" van? Az agrárpolitikai mellényt újra kellene gombolni...

Befejezésül álljon itt Kállay Miklósnak, egy más helyzetben, de hasonló dilemma kapcsán megfogalmazott álláspontja. Ezt írja 1939-ben: „...még a legjobban végrehajtott földbirtok-politikai reform is nagy nemzeti érdekek feláldozását jelenti... A nagyüzem, az üzemi termelés, az eltartóképesség, a gazdasági élet folytonossága, száz és százfelé nyúló kihatásaiban több érteket képvisel, mint maga a föld... Nemcsak a gépből lesz ócskavas, hanem ha nagyon nem vigyázunk, minden, ami a magyar mezőgazdaság magasabb szintjét biztosította, elpusztul, kárbavész. "

Igaz lenne? Ez most is elkerülhetetlen?

Gazdálkodás, 1993. 8. sz.11-19.p.

241

KOVÁCH IMREA MEZŐGAZDASÁGI KISÁRUTERMELÉS ÜZEMFORMÁI

/RÉSZLET/

A mezőgazdasági kistermelés az esetek többségében elkülönült kisüzemi formában történik. A kistermelők autonóm módon intézik a gazdálkodás ügyeit, a termelés legfontosabb kérdéseiben szabadon döntenek, birtokosai a termelési eszközök egy részének. A családok, háztartások kisüzemei, ahogy ezt az utóbbi huszonöt év teljességgel igazolta, elsősorban a munkaigényes termelési kultúrákban eredményes versenytársai a nagyüzemeknek. A mezőgazdasági kisüzem termelése ugyanakkor sok szállal kapcsolódik a nagyüzemekhez. A kisüzemek takarmányigényének nagyobb részét a nagyüzem biztosítja. Nagyobb teljesítményű erőgépekkel és szállítóeszközökkel is a nagyüzemek rendelkeznek, bár néhány éve a magánosok birtokában is lehet legálisan traktor vagy teherautó. A föld magántulajdonának korlátozása miatt a kistermelők a nagyüzemek földjeit is használják háztáji föld, bérelt föld, szerződéses vagy szakszövetkezeti formában. A hetvenes évek második felétől egyes termelőszövetkezetek ás állami gazdaságok a kistermelés erőteljes integrálására törekszenek. Háztáji ágazatokat hoztak létre; szakcsoportokkal telepíttetnek és műveltetnek szőlőt, gyümölcsöt; Verlag típusú kihelyezéses rendszerrel hizlaltatnak, neveltetnek nyulat, sertést, szarvasmarhát; termelési technológiát, eszközöket, berendezéseket, gépeket, takarmányt, állatot adnak az iparszerű csirketartásra vállalkozóknak.

A kistermelésnek létezik olyan változata is, amelyben kisüzemi forma nélkül folytatnak termelést. A termelőszövetkezet háztáji földként területet ad, biztosítja a gépeket, a vetőmagot, műtrágyát, az értékesítést. A tagok a kézi munkát végzik. A kistermelők munkavégzése annyira integrált része ebben az esetben a tsz termelésének, hogy nem kíván külön kisüzemi formát. Mákot, babot, borsót, burgonyát, cukorrépát termelnek így a legtöbb helyen.

A következő interjúrészletekkel azoknak a kisüzemeknek a típusait mutatom be, amelyek termelésének az értékesítés az elsődleges célja. A Társadalomtudományi Intézetben végzett rétegződés vizsgálat mintáján készített számításaim szerint a rendszeresen értékesítő kisüzemek aránya 55-56% az összes kisüzemen belül.

Az interjúkat Kuczi Tiborral készítettük 1982-ben, az árak és jövedelmek az akkori szintet képezik. Interjúzásunk során először egy rövid adatlapot töltöttünk ki, s csak ezután kezdődött a beszélgetés. Az interjúkban előforduló utalások ezekre az előzetes információkra vonatkoznak. Közlöm a gazdálkodástörténeteket is, mert a jelenlegi kisüzem állapota ezek nélkül nem mindig érthető. A kiválasztott részletek két városból, Hajdúböszörményből és Hajdúnánásból származnak, de az ország más részein készített interjúink is

242

hasonló kisüzemeket mutattak be. A kisüzemtípusokat tizenkét településen végzett terepmunka és a rétegződésvizsgálat adatai alapján írtam le.

A középparaszti vegyesgazdaságok mintájára szervezett kisüzem

Árutermelésre szervezett üzemfajta, de a régi parasztgazdaságokhoz hasonlóan élelmiszer önellátást is biztosít egyes termékekből. A termelés helye a ház körüli telek, zártkert, háztáji vagy bérelt föld egyaránt lehet. Az önellátás kényszere és az értékesítés lehetőségei szerint többfajta terméket is termelhetnek. A termelés nem specializált, de egy-két termékből ettől még egészen nagy mennyiséget is előállíthatnak. A háztartás és a gazdaság munkáit és pénzügyeit esetenként szétválasztják, de az üzem és háztartás gazdasági egység marad. A pénzügyeket racionálisan kalkulálják, egyes terményeknél azonban ez a kalkuláció a hagyományokban és a közvéleményben adott és nem tényleges számításokkal igazolt. A munkaráfordítás a legtöbb esetben kalkulálatlan. A termelés technikája sok hagyományos elemet őriz.

A vegyes termékszerkezet, a forgalmi kapcsolatok sokszínűsége, az árutermelés és élelmiszer-önellátás kettősége olyan stratégiai lehetőségeket biztosít, amellyel a kisüzem sikerrel kivédheti a gazdasági és politikai változások hátrányos következményeit. Ennek feltétele, hogy meg kell őrizni az üzemfajta autonomitását. Ezért nem integrálják a nagyüzemek termeléséhez minden árufajta előállítását, ezért nem kötnek minden termékre értékesítési szerződést. A vegyes termékszerkezet és a többoldalú forgalmi kapcsolatok miatt tudnak a piaci változásokra válaszolni. Mindig képesek a legjobban értékesíthető árufajtát is termelni, illetve a legelőnyösebb értékesítési formát is megtalálni. A mozgékonyság biztosítása miatt a termelés lehető legtöbb szakaszát a kisüzemben végzik.

Ez az üzemtípus őrizte meg a leginkább az önellátásra és árutermelésre szervezett régi, paraszti kisüzem szerkezeti sajátosságait. Ma is a legelterjedtebb üzemforma. Az összes (árutermelő és önellátásra termelő) kisüzemek 38-40%-át találtam ilyen típusúnak. Valószínű, hogy fennmaradását a gazdálkodás mintáinak átörökítése mellett az is magyarázza, hogy a kistermelő népesség nagyobb részének a kistermelésen kívül nincs más lehetősége a többletjövedelem-szerzésre, ezért annak stratégiai lehetőségeit a mezőgazdasági kistermelésben kell megteremteniük.

Az üzemfajtát az egyik hajdúnánási termelőszövetkezet építőbrigádjának a vezetőjével készített interjú reprezentálja, aki Tiszavasváriban él.

Integrált félüzemA specializált állattartás egyik jellegzetes üzemformája. A termelés a

kistermelő – esetleg hitelből vásárolt, épített – gazdasági épületeiben és

243

eszközeivel történik, de a kistermelő a termelésnek csak egy-egy szakaszát, a legtöbbször a hizlalást, nevelést végzi. A mezőgazdasági nagyüzem a munka, az idő- és épületigényes termelési szakaszokat végezteti a kistermelővel, az értékesítés a nagyüzem joga. A nagyüzem és kisüzem integrációjának legegyszerűbb formája, mikor a nagyüzem felvásárlási szerződést köt a kistermelővel és a takarmányellátás fejében megszerzi az értékesítés jogát. Az integráció egy másik változatában tulajdonképpen a Verlag-formát valósítják meg, a nagyüzem bizonyos időre kihelyezi állatait a kisüzembe. Arra is van példa, hogy a termelés eszközeit is a nagyüzem biztosítja.

Az önellátásra termelés esetleges ebben az üzemtípusban. A specializált termelés miatt teljes a háztartás és gazdálkodás elválasztása, bár a termelés legtöbb esetben a lakótelken történik. A kisüzem termelése annyira integrált a nagyüzemi termeléshez, a nagyüzem a termelés és értékesítés oly sok mozzanatát ellenőrzi, hogy ebben az üzemtípusban a termelés specializáltsága és a racionális kalkuláció mellett sem jöhet létre kistermelő vállalkozás. A vállalkozó funkciója és haszna is a nagyüzemé. Az üzemforma aránya az összes kisüzem között 5% körüli.

Az integrált félüzemet egy középkorú termelőszövetkezeti traktoros interjújával mutatom be.

Integrált vállalkozás

Racionális a pénz- és munkaráfordítás kalkulálása. A háztartás és gazdaság ügyeit minden szempontból szétválasztják. A termelés erősen specializált és rendszerint a lakástól, lakótelektől távol folytatják. A nagyüzem az induláshoz szükséges állatokat, gépeket, hitelt, palántát, vetőmagot, oltványt, növényvédő szereket a termelés folyamat elején biztosítja. A munkavégzés kistermelő feladata, míg az értékesítést, feldolgozást rendszerint a nagyüzem végzi. Az előző típussal szemben, itt azért válik a kistermelés vállalkozássá, mert a termelési folyamat legfontosabb részeit a kistermelő irányítja; befektetése, pénzügyei sokkal függetlenebb a nagyüzemtől. A kistermelő nemcsak munkaerejét, szaktudását és gazdasági eszközeit, épületeit adja a vállalkozáshoz, hanem nagyon gyakran jelentősebb összegű pénzt is. A vállalkozás irányítása nem egy esetben főfoglalkozás. Ennél az üzemformánál már nem biztos, hogy a munkákat egy család végzi. Gyakori a családok, háztartások társulása, és ennél az üzemtípusnál jelenhet meg a bérmunka is.

Az integrált vállalkozásnak három típusa van. Az elsőben a nagyüzem a termelés kezdetén és végén integrálja a kisüzem munkáját. Lehetővé teszi a vállalkozás megindulását és a termék értékesítését. A második típusban, amelynek legtisztább formája a szakszövetkezeti, tagi gazdaság, a kistermelők önállóan, elkülönített üzemekben termelnek, csak a nagyobb beruházásokat igénylő gépeket, eszközöket, vegyszereket vásárolja a szövetkezet, majd a

244

gépek működéséről, szereléséről, a szaktanácsadásról gondoskodik. A közös beszerzéseket és a géppark fenntartását a tagok biztosítják befizetéseikkel vagy terményeik meghatározott részeinek átadásával. A harmadik típusú integrált vállalkozás abban különbözik a másodiktól, hogy a kistermelők nemcsak a termelés befektetés-igényes részét végzik közösen, hanem a termékek feldolgozását és értékesítését. Az integrált vállalkozások aránya 5-6%.

Ezt az üzemfajtát két interjúval mutatom be. Az elsőt egy tökéletes vállalkozói mentalitású fiatalemberrel készítettem, akinek technikusi és szakmunkás végzettség is van. Csirkefarmján évi 14 000 db másfél kilós csirkét nevel fel. A másik beszélgető partnerem az egyik legnagyobb mértékben vállalkozó volt interjúalanyaim közül. 4 000 db libája mellett, amit 1981-ben 80 holdon legeltetett, még sertéseket és hízómarhát is értékesített. Egy liba egy évi tiszta jövedelmét 1982-ben saját maga és más, libát tartó kistermelőkhöz hasonlóan – 150.-Ft-ban adta meg.

A szabadpiaci vállalkozás

Az utóbbi időkben erőre kapott üzemforma. Minden elemében megfelel a klasszikus vállalkozásnak, azzal a különbséggel, hogy a vállalkozó-kistermelő háztartás tagjai jelentős fizikai munkát is végeznek, ami egy tőkés vállalkozásban nem feltétlenül szükséges. A termelés nemcsak magas fokú mezőgazdasági szakismeretet követel, hanem pénzügyi, kereskedelmi, menedzseri jártasságot is. A termelés minden szakaszát kistermelők végzik. A gazdálkodás főfoglalkozás. A szabadpiaci vállalkozás üzemformájában zöldséget és gyümölcsöt termelnek. A nagy volumenű állattartás takarmányszükségletét egy háztartás-gazdaság nem tudja előállítani a földhasználat korlátozása miatt. A szabadpiaci vállalkozások ezért intenzív technikával zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Az üzemforma jellegzetes megvalósulása fóliás kertészet. A kiválasztott interjú is egy fiatal kertész gazdálkodását mutatja be. Az üzemforma arányát 4%-ra teszem az összes kisüzemfajtán belül.

Szociológia, 1987/4. sz 513-516. p. Az elméleti részt alátámasztó interjúk az 516-553. oldalon olvashatók.

245

SZELÉNYI IVÁN - MANCHIN RÓBERTMEGSZAKÍTOTT POLGÁROSODÁS

(A társadalmi háttér és az élettörténet hatásaa családi vállalkozások újramegjelenésére a szocialista Magyarországon)

/RÉSZLET/

1. Bevezetés

Tanulmányunk célja a mezőgazdasági társadalmi struktúra átalakulásának vizsgálata az iparosodás és a mezőgazdaság kollektivizálásának időszakában egy államszocialista társadalomban, nevezetesen Magyarországon.*

E tanulmány hősei a falusi fél-proletárok, akik a szocialista Kelet-Európában a falusi népesség többségét alkotják. Ezek az emberek két világban élnek, s egyesítik a kormány számára bérért és fizetésért végzett munkát a részmunkaidős mezőgazdasági családi termeléssel.

Az említett félproletárok közül igen sokan fokozatosan felhagynak a családi termeléssel és kizárólagosan bérmunkásakká válnak. Az utolsó egy évtizedben azonban a részmunkaidős mezőgazdasági termelők egy része (körülbelül minden 10 falusi családból 1) erősen specializált árutermelő gazdaságokat kezdett létrehozni. Ennek következtében ezek az emberek az elproletarizálódás helyett „vállalkozókká” váltak, s egy újfajta polgárosodási pályára léptek. Kik is ezek az emberek, s milyen társadalmi és családi háttérből kerülnek ki?

Tanulmányunkban kifejtjük a „megszakított polgárosodás” elméletét. Adataink alapján úgy véljük, hogy azon családok tagjaiból, illetve leszármazottaiból lettek a legnagyobb valószínűséggel vállalkozók a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, akik a szocialista átalakulás, vagyis 1949 előtt már a polgárosodás útjára léptek. Azt is kimutatjuk, hogy a családi háttér nem teljes mértékben meghatározó, mivel a háztartásfők munkatörténetének a szocialista tervgazdaság három évtizede alatti alakulása is olyan fontos „közbeeső változó”, amely jelentősen módosíthatja a származás hatását.

2. A családi mezőgazdasági termelés mérete és változásának főbb tendenciái

Magyarországon és több más államszocialista országban a falusi népesség száma az extenzív iparosodás befejezésekor is rendkívül magas volt, s számuk a posztindusztriális szakaszban sem mutat lényeges csökkenést.

* A tanulmány eredeti változatát 1985-ben írtuk. Azóta a tanulmányban említett nagyobb munka is megjelent. (Szelényi Iván: Socialist Enterprenewes (Embourgoisement in rural Hungary), Polity Press, Cambridge, 1988) A könyv 1989 őszén magyarul is megjelenik a Tudósítások kiadónál

246

A családi mezőgazdasági termelés még két évtizeddel a mezőgazdaság kollektivizálása után is jelentős szerepet játszik, bár a magyar gazdaság már az intenzív fejlődés szakaszába lépett. Tíz magyar család közül hat foglalkozik élelmiszertermeléssel. 1982-ben a falusi lakosság közel 90%-a, a városi lakosság közel 30%-a termelt mezőgazdasági termékeket. Közel másfél millió olyan kisgazdaság van ebben a 10 millió lakost számláló országban, amelyik a mezőgazdasági feltételek alapján, nagyságánál fogva, bízvást sorolható a „gazdaság” kategóriába. Ez a másfél milliónyi kisgazdálkodó a termőföld alig több mint 12%-át műveli meg, viszont megtermeli a bruttó mezőgazdasági termelés 34%-át. Egy átlagos falusi család, költségek levonása után, havonta 1765,-Ft-ot keres (ez az adat tartalmazza a 10%-nál többet kitevő, nem-termelő családokat is). Ez elég jelentős összegnek számít, ha figyelembe vesszük, hogy 1981-ben az iparban az átlagbér havi 4332,-Ft volt.

1. táblázatA családi mezőgazdasági termelés mérete Magyarországon 1981-82-ben

A „családi gazdaságok” száma 1 500 000

A fenti „gazdaságok” által megművelt földterület (ha-ban) 810 000Az ország összes szántóföldjéből a családi „gazdaságok” által megművelt rész (%-ban)

12,1

A mezőgazdasági termékeket termelő családok aránya (%-ban) 60,6A mezőgazdasági termékeket termelő összes falusi család aránya (%-ban)

88,3

A havi termelés nettó értéke a falusi családok esetében (Ft-ban) 1 765Egy főre jutó havi fizetés az állami iparban (Ft-ban) 4 332A családi „gazdaságok” részesedése a bruttó mezőgazdasági termelésből (%-ban)

34,0

A családi „gazdaságok” részesedése a bruttó mezőgazdasági árutermelésből (%-ban)

25,3

Forrás: KSH, 1982; Oros, 1984 és a KSH 1982-es jövedelem-felvételi adataiból végzett számításaink

Felmerül azonban a kérdés, hogy milyenek is a családi mezőgazdasági termelés kilátásai az államszocializmusban? Amikor a kollektivizáláskor a parasztoknak megengedték, hogy megtartsák háztáji földjüket, akkor ezt a téeszesítés szószólói feltételezhetően hosszú távú, mégis átmeneti engedményként értékelték. Amikor a szovjet és a kelet-európai mezőgazdászok elképzelték a mezőgazdaság jövőjét, akkor fejükben olyan nagyüzemi termelési egységek jelentek meg, amelyek az ipar alapelvei alapján szerveződnek. A

247

háztáji földeken folytatott termelést archaikusnak tekintették és olyan engedményként kezelték, amelyet azért kellett megadni, mert a falusi emberek elmaradottak voltak, s mégis mindig egyfajta paraszti tudattal (Vágvölgyi, 1976. 270. o.). A háztáji gazdaság egyszerűbbé tette a falusiak számára, hogy lenyeljék a kollektivizálás keserű piruláját (Fazekas és tsai; 1985.155. o.; Bíró és tsa, 1980. 34-35.o.).

A magyar mezőgazdaság változását mutató adatok a teljes proletarizálódással szembeni elszánt ellenállást tükrözik. Bizonyos értelemben a családi termelők valamelyest valóban háttérbe szorultak a téeszekkel szemben. A családi kisgazdaságok száma csökkent és az általuk megművelt földterület is kevesebb lett. Az a kevés család azonban, amelyik továbbra is termelő maradt, egyre több időt fordított a családi gazdaságra és egyre kevesebb időt töltött a munkahelyén. Miközben a családi termelésnek csökkent a részesedése a bruttó mezőgazdasági termékből, részesedése változatlan maradt a mezőgazdasági árutermelésből. Más szavakkal: a családi termelés hanyatlása helyett egyre inkább alkalmazkodik az időben változó követelményekhez és teszi ezt a téeszeknél sokkal hatékonyabban és gyorsabban.

1970-ben a családi mezőgazdasági termelés zömében még mindig tradicionális volt, amely a paraszti gazdaság egy újfajta verziójának nevezhető. Ez a modell az 1980-as években még mindig megtalálható. A mezőgazdasági rendszer új vonása azonban a piac-orientált vállalkozás jellegű kisgazdaságok ismételt megjelenése. Ezeket a gazdaságokat nem parasztok, hanem vállalkozók irányítják, elsősorban piacra termelnek, nem feltétlenül akarják saját élelmiszer-szükségletüket megtermelni, s nagy a valószínűsége annak, hogy gazdaságuk specializált vállalkozás.

Amin a hetvenes években a kisgazdaságok termelésének teljes mennyisége csak kb. 10%-kal emelkedett, árutermelésük majdnem megduplázódott. 1970-ben a családi kisgazdaságok elsősorban saját szükségletre termeltek (termékeiknek csak a 40%-a került piaci eladásra). 1980-ra ez a helyzet radikálisan megváltozott, mivel az eladásra kerülő termékeik aránya már 60% körül mozgott. Következésképpen, miközben a félproletár kisgazdálkodók a mezőgazdasági termelés teljes mennyisége tekintetében háttérbe szorultak a téeszekkel szemben, megtartották, illetve még növelték is részesedésüket a teljes árutermelésből. 1970-ben a családi gazdálkodók az összes mezőgazdasági termék 24%-át termelték meg, míg 1981-ben már 34%-át.

3. Alternatív elméletek a szocialista mezőgazdaság keretei között létező családi termelésről

A kollektivizált szocialista mezőgazdaságban folytatott családi termelés szociológiai jellemzőivel kapcsolatban több elmélet létezik: a proletarizálódási

248

elmélet, a parasztmunkás elmélet és a megszakított polgárosodás eredeti és módosított elmélete.

3.1. A proletarizálódási elmélet

Ezt az elméletet a szovjet-típusú mezőgazdaság hivatalos elméleti szakemberei hangoztatták sok évtizeden keresztül. Általában ez az elmélet olvasható a szocialista mezőgazdaságról szóló szovjet, illetve kelet-európai tankönyvekben is. Sőt mi több: a szociológusok zöme ma is osztja ezt a nézetet, még a liberálisnak számító Magyarországon is. (Ezen nézetek kifejtését a következő művek tartalmazzák: Böhm és Pál, 1985. 77. o; Kulcsár és Szíjjártó, 1980. 80-88. o. és 193-214. o.; Vágvölgyi, 1976. 270. o.) A proletarizálódási elmélet szerint a családi mezőgazdasági termelés átmeneti jelenség, melyet az elmaradott paraszti tudat továbbélése és a termelőszövetkezeti szektor elégtelen technikai és szervezeti fejlődése vált ki. A szocialista mezőgazdaság fokozatosan bár, de szükségszerűen egy „ipari üzem típusú rendszer” felé fejlődik, miközben a korábbi parasztok valódi proletárokká válnak.

Vágvölgyi András szerint, például, a családi mezőgazdasági termelőket átmeneti rétegként kell értelmezni: „E réteg kettőssége sok vonatkozásban kimutatható, az idetartozókat még sok szál fűzi a parasztsághoz, életmódjuk még inkább paraszti, értékrendszerükben is jelentős szerepet játszik a paraszti múlt. Ezt az átmeneti réteget, amely még nem teljesen munkás-alkalmazotti, de már nem is paraszti foglalkozású, tisztán értelmezni még sem mint munkást, sem mint parasztot nem lehet. Rétegjellemzői attól függően, hogy a parasztból munkássá válás útján mennyire haladt előre - különböző fokú hasonlóságokat mutatnak a munkásosztály vagy a parasztság jellemzőivel.” (Vágvölgyi, 1976. 270. o. Kiemelés tőlünk.)

Ennek ellenére ebből az elméletből olyan hipotéziseket lehet levezetni, amelyek segíthetnék az empirikus kutatást. A szakirodalomban azonban nem találunk egyetlen szisztematikus kísérletet sem ezen elmélet feltételezéseinek a megfogalmazására. A következő hipotéziseket tehát mi fogalmaztuk meg, de reméljük, hogy a proletarizálódási elmélet hívei számára is elfogadhatóan hangzanak.

1. A proletarizálódási elmélet szerint a családi mezőgazdasági termelők minden valószínűség szerint mezőgazdasági fizikai munkások, elsősorban téesz parasztok. Amikor a parasztok ipari munkásokká vagy „fehérgallérosokká” válnak, egy ideig még folytathatják a családi termelést. Amikor azonban magukévá teszik a munkásosztály értékeit és alkalmazkodnak a munkásosztály életformájához, akkor felhagynak az efféle tevékenységgel. Következésképpen az ipari munkások és elsősorban a városi munkahelyekre ingázók között kisebb lesz a kistermelők aránya.

249

2. Az idősebb családfőkkel bíró családok nagyobb valószínűséggel rendelkeznek kisgazdaságokkal. Az idősebb embereket a paraszti értékek szerint szocializálták, s ezért ők ragaszkodnak a régi formákhoz. Az idő múlásával, vagyis a paraszti múlt egyre távolabbá válásával, nőni fog a családi kistermelők átlagos életkora is.

3. A proletarizálódási elmélet szerint a kollektivizált mezőgazdaságban a családi termelés fő célja az önellátásra való termelés, s így feltételezhető, hogy a termelés mennyisége családonként aszerint változik, hogy milyen az adott háztartás demográfiai összetétele. Míg az első és a második hipotézis azt valószínűsíti, hogy az összes falusi lakos közül kik azok, akikről egyáltalán elképzelhető, hogy mezőgazdasági termékeket fognak termelni, addig ez a hipotézis azt magyarázza meg, hogy az összes kistermelők közül kik azok, akik valószínűleg többet fognak termelni. Ezen belül kétféle al-hipotézis vázolható fel.

3.a. A nagyobb fogyasztási igényű családok fognak többet termelni, s ezért elsősorban a több eltartottal rendelkező családok azok, amelyeknek a nagytermelővé válása valószínű.

3.b. A családi termelés mennyisége függ a rendelkezésre álló munkaerő mennyiségétől is. Így tehát azok a családok, ahol a feleség nem dolgozik, valószínűleg többet fognak termelni. Ugyanez vonatkozik azokra a háztartásokra is, ahol több felnőtt van. Tehát többcsaládos háztartások, azaz a kiterjedt, három-generációs családok azok, amelyek a legnagyobb valószínűséggel válnak nagytermelőkké. A háromgenerációs családokban az idősebb generáció garantálja a tradicionális értékek tiszteletét, míg a fiatalabb generáció biztosítja a szükséges munkaerőt. Végül a fenti gondolatmenet keretein belül maradva azt kell gondolnunk, hogy a kiskorú gyermekek száma és a termelés fordított arányban állnak egymással, mert miközben a gyermekszám növeli a fogyasztási szükségletet, csökkenti a mezőgazdasági termelés számára fennmaradó munkaidőt.

4. A társadalmi mobilitást illetően a proletarizálódási teória nem rendelkezik semmilyen elképzeléssel. A családi mezőgazdasági termelést olyan egy-generációs jelenségnek tekinti, amely a paraszti családokban született emberek nyugdíjba vonulásával, illetve elhalálozásával megszűnik. Ezen az egyetlen generáción belül a családi termelés az önellátósra irányul és eléggé univerzális. Ezért nem helyt álló azt feltételezni, hogy a szülők foglalkozása, illetve a korábbi szülő-generációk tulajdonában lévő földterület mértéke különösebb hatással lenne a jelenlegi mezőgazdasági termelésre.

Az 1960-as évek végére a proletarizálódási teória érvényességét újabb tényezők kérdőjelezték meg. Először is, a szocializmusban a családi mezőgazdasági termelés mégsem bizonyult olyan átmenetinek, illetve ideiglenesnek, amilyennek ezen teória alapján gondolni lehetett. A családi termelés megdöbbentően stabil maradt a kollektivizálás után 20, 30 sőt 40 évvel

250

is, s a családi kisgazdaságok több árut termeltek, mint bármikor korábban. Másodszor, a proletarizálódási elmélet jóslata a családi termelők szociális és demográfiai összetételét illetően sem vált be. Amikor a téesz parasztok első generációja, vagyis azok, akik még magánparasztként kezdték munkáséletüket, megöregedtek és fokozatosan abbahagyták a háztáji munkát, fiatalabb, munkás vagy éppen szellemi foglalkozású családok folytatták azt. Már a hatvanas végére megfigyelhető volt, hogy a falusi családok nemcsak hogy nem hagyják abba a családi termelést, de a megtermelt termék egyre nagyobb részét értékesítik a piacon. Ez a tendencia, mégha limitált is volt abban az időben, egyszerűen nem illett bele a proletarizálódási elméletbe.

3.2 A parasztmunkás elmélet

Valószínűleg Márkus István volt az első, aki a proletarizálódási teória helyett kidolgozott egy összefüggő, logikus alternatív elméletet.1 Az 1970-es évek elején Márkus helyszíni kutatómunkát vezetett Magyarországon, a Galga völgyében, a Budapesttől északkeletre fekvő, piacra kertészkedő falvakban (Márkus, 1973). Márkus megfigyelte, hogy a falusi családok némelyike meglepően modern családi mezőgazdasági termelést folytatott, bár a háztartásfő sok esetben ipari munkás volt.

Ezek a falvak közel vannak a hatalmas budapesti fogyasztói piachoz. A családok némelyike elkezdte kiaknázni ezt a lehetőséget, kertjében egyre intenzívebb termelést folytatott, s mindinkább kisgazdálkodóként, s nem pedig pusztán csak parasztként kezdett viselkedni. A fenti új jelenség jellemzésére Márkus átvette Henri Mendras (Mendras, 1967) „utóparasztság” elméletét.

Márkus szóhasználata szerint az utóparasztság terminus egy minőségileg új jelenséget próbál jellemezni, s nemcsak a „parasztok” és „munkások” puszta keverékét. Megpróbálja egy olyan társadalmi csoport viszonylag stabil és tartós, de új kulturális és gazdasági viselkedési modelljét megragadni, amelyik két világ között él (városi-falusi; mezőgazdaság-ipar) és mindkettőből a legtöbbet akarja kihozni.

Kemény István is a hetvenes évek elején folytatott kutatásokat a magyar munkásosztály társadalmi rétegződésének feltárása céljából. (Kemény, 1972). Kemény azt vette észre, hogy az ipari munkások közel felel elsőgenerációs proletár (Kemény, 1ö72. 40-41. o.), mégpedig vagy paraszti származású, vagy élete első foglalkozása volt paraszti. Kemény hangsúlyozta, hogy ez az „új munkásosztály” különbözik a régebbi városi proletariátustól, sokan közülük továbbra is falun laknak és továbbra is folytatnak családi mezőgazdasági termelést. Az „utóparasztság” és az „új munkásosztály” elmélete kiegészítik egymást, s mindkettő kihívást jelent a korábbi proletarizálódási elmélet számára.2

251

Egyetlen fontos szempontból azonban mind Márkus, mind pedig Kemény szigorúan a proletarizálódási elmélet keretein belül maradt: az „új munkásosztály” vagy az „utóparasztság” státuszát mindketten átmeneti lépésnek tekintik a proletarizálódás felé. Azt feltételezik, hogy a teljes proletarizálódás egy generációt késik.

A témáról megjelent első publikációkban erős befolyással volt ránk Márkus és Kemény (lásd: Konrád és Szelényi, 1977.; Szelényi, 1981.). Alapvetően az ő munkáik szintetizálására törekedtünk, de egy szempontból túlléptük a proletarizálódási elmélettel szemben kifejtett kritikájukat. Mi már megkérdőjeleztük a családi mezőgazdasági termelés átmenetiségét is.

Márkus és Kemény elméletéről adott szintézisünkben a hangsúlya mezőgazdasági családi termelésen, mint a munkásosztály újító és sikeres stratégiáján volt. Következésképpen az új ipari munkások, akik paraszt-munkások, valószínűleg jobban élnek, mint a hagyományos városi proletariátus. A falusi lakóhelyüket megőrző munkások ki tudják egészíteni a jövedelmüket az egyre inkább piac-orientált, egyre hatékonyabb és intenzívebb kisgazdaságokból származó jövedelemmel. Bár a tipikus parasztmunkások kevésbé szakképzettek, mint a meghonosodott „tradicionális városi proletariátus”, lehet hogy végül mégis magasabb az összes jövedelmük.

Így tehát annak hangsúlyozásával, hogy a falusi fél-proletariátus valójában mennyit is nyert azáltal, hogy utóparaszttá vált, hogy megőrizte és felújította parasztmunkás, félproletár státuszát, azt a lehetőséget vetettük fel, hogy a szocializmusban lehetséges a részmunkaidős gazdálkodás hosszú távú reprodukciója. Ha a paraszt-munkások valóban jobban élnek, mint a meghonosodott proletariátus, ha a családi kisgazdaságok magasabb jövedelmeket biztosítanak, akkor ez hatékony módja a „szocialista kizsákmányolással” szembeni ellenállásnak, s a munkások munka-erőpiaci alku-pozíciója javításának. Miért tűnne tehát el egy generáció múlva?

Egy nemrégiben írt cikkében Márkus István újabb, fontos elemmel gazdagította a korábbi teóriát. Ez a családi mezőgazdasági termelők származásának a hipotézise (Márkus, 1980.). Ebben a rendkívül hatásos cikkben Márkus a szegényparasztokat a II. világháború utáni magyar történelem fő mozgatóerejének nevezte (elképzelését az összes kelet-európai országra ki lehet terjeszteni). A szegényparasztság volt a II. világháború utáni történelem mozgatórugója - ők álltak a földreform mögött, ők alapították az első szövetkezeteket, ők lettek a falvak és a téeszek első funkcionáriusai, úttörő szerepet játszottak a szocialista iparosításban, megalkották az utóparasztság magvát és az ő találmányuk volt az árutermelő, részmunkaidős kisgazdaság is.

Most már összegezni tudjuk azt az empirikusan ellenőrizhető elméletet, amely a családi mezőgazdasági termelés elméletének ezen új hullámából alkotható meg. Az előző oldalakon váltakozva használtuk az utóparaszt, új munkásosztály, illetve parasztmunkás elnevezéseket, s mindig arra törekedtünk,

252

hogy a lehető legközelebb maradjunk annak a szerzőnek a terminológiájához, akinek az új elmélettel kapcsolatos véleményét tárgyaltuk. A fenti terminológiák között használóik bizonyos fajta különbségeket tesznek, de ebben a cikkben a fenti elnevezéseket szinonimaként használjuk és az egyszerűség kedvéért elsősorban a parasztmunkás terminológiát alkalmazzuk. A mi parasztmunkás koncepciónk természetesen megkísérli mindazon ismeret szintetizálását, amelyet az utóparasztságról és az új munkásosztályról szóló elméletekből nyerhetünk.

1. A parasztmunkás elmélet szerint, míg a családi mezőgazdasági termelők többsége esetleg mezőgazdasági fizikai munkás, egyre növekvő hányaduk már ipari munkás. Hisz a kisgazdaság megművelésének fő oka nem a paraszti értékek túlélése, hanem a munkások azon új stratégiája, amelyet a fogyasztás szférájában és a munkaerő-piacon betöltött pozíciójuk javítása érdekében dolgoztak ki.

2. Az életkor és a családi termelés közötti kapcsolat gyengébb lesz, mint azt a proletarizálódási elmélet feltételezte. Ráadásul nem lehet azt sem előre jelezni, hogy idővel növekedni fog a családi termelők átlagos életkora, mivel még jó ideig lesznek fiatal családok is, akik csatlakoznak a kisgazdálkodók táborához.

3. Mivel a parasztmunkás elmélet feltételezi, hogy a parasztmunkás háztartások legalább részben orientálódnak az árutermelés felé, ez egyben feltételezi azt is, hogy a család demográfiai összetétele nem lesz olyan jó előre jelzője a termelés mennyiségének, mint azt a proletarizálódási elmélet sugallja. A jelenlegi foglalkozás és a munkaerőpiaca pozíció valószínűleg éppen annyira fontos, ha nem fontosabb indikátorai a családi termelés jövőbeni méretének.

4. Márkus úgy véli, hogy a szegény parasztok döntő szerepet játszanak az utóparasztság fejlődésében. Mindez implicite következhet azon véleményből, miszerint a szegényparasztnál alacsonyabb társadalmi háttérből származó emberek teljesen elproletarizálódtak, míg a szegényparasztságnál magasabb társadalmi háttérrel rendelkezők esetleg csatlakoztak a középosztályhoz.

Bár a parasztmunkás elmélet kétségtelenül fontos lépés volt a kollektivizált államszocialista mezőgazdasági rendszerben folyó családi mezőgazdasági termelés helyes szociológiai értelmezése felé, a kisgazdaságokban folyó termelés dinamizmusával kapcsolatos legutóbbi tények rámutattak ennek a megközelítésnek a hiányosságaira is. 1972 és 1982 között bizonyos tendencia a családi mezőgazdasági termelés koncentrálódása felé mutatott, különösen a „nagyobb” termelők árutermelése esetében. A családi termelők felső 5-15 %-a esetében a piaci orientáció válik döntővé. Egy minőségileg új jelenség kezd feltűnni a színen, s ez a kis mezőgazdasági családi vállalkozás. Ezek a vállalkozások 1. most már a családi jövedelem fő forrásaivá váltak; és 2. elképzelhető, hogy hamarosan teljes munkaidőben végzett vállalkozásokká válnak. Bár ez ideig a férfiak legnagyobb része megtartotta a munkahelyét, az utóbbi kb. 5 évben a feleségek egy része felhagyott bürokratikus állásával és

253

teljes munkaidőben végzi a vállalkozás irányítását; 3. ezek a kisgazdaságok most már egyre specializáltabbakká válnak, s termékeik legnagyobb részét eladják. A piacon versenyeznek egymással, s ez a verseny felhalmozásra kényszeríti őket. Ennek következtében ezen kisgazdaságok irányítói valódi vállalkozóként kezdenek viselkedni, akik felhalmoznak, s ezáltal többé már nem fogyasztásukat maximalizáló „bérmunkások”.

Valószínűleg nagyon kevés olyan gazdaság van - talán csak az összes családi mezőgazdasági termelők 1-2 %-a -, ahol az összes fenti feltétel teljesül, de biztosan viszonylag sok olyan van, amelyik egy vagy több jellemzővel rendelkezik. Viszont ezen jellemzők egyikét sem lehet egyszerűen csak a munkásosztály újító stratégiájának a jeleként felfogni. Sokkal inkább értelmezhetők a vállalkozói mentalitás, a vállalkozás felbukkanásának a jeleként. Juhász Pál polgárosodási elmélete kísérlet arra, hogy ezzel az új jelenséggel megbirkózzon.

3.3. A „megszakított polgárosodás” eredeti elmélete

Juhász volt az első olyan teoretikus, aki észrevette, hogy ezen piacorientált kisgazdaságok irányítói közül néhány már nem követi a „munkásosztály stratégiáit”. A munkahely, a munkahelyről származó jövedelem, a munkaerőpiaci alkupozíció javítása, a fogyasztás színvonala már nem elsődlegesen fontosak számukra. Gazdaságukat vállalkozásként vezetik, a befektetésük megtérülését fontolgatják, s gazdaságosan használják fel mind a munkaerőt, mind pedig a tőkét. Ezek az emberek nem bérmunkások, nem is munkások, s még csak nem is félproletárok, hanem vállalkozók, vagy „burzsoák”, ahogy néhány szociológus nevezi őket. „Proletarizálódás”, illetve „új munkásosztály” létrehozása helyett az így jellemzett társadalmi folyamatot ezért sokkal inkább „polgárosodásnak” kellene nevezni.

1945 után, a falusi dzsentri hatalom összeomlása, s a földreform hatására polgárosodási hullám következett be. Ezt 1948-49-ben a sztálinizmus ismét félbeszakította, s felszín alá kényszerítette. A megszakított polgárosodás elméletének kulcsa az, hogy a piac-orientált családi mezőgazdasági termelésnek az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején történő újjáéledését ugyanazon polgárosodási folyamat ismételt felszínre kerüléseként kell felfogni.

Melyek tehát azok az empirikusan ellenőrizhető hipotézisek, amelyeket az ily módon értelmezett megszakított polgárosodás teóriájából le lehet vonni? A kulcskérdés természetesen a következő: hogyan lehetséges, hogy három évtizeddel a társadalom szocialista átalakulása után újra felbukkan a vállalkozás. Kik ezek az új vállalkozók, hol „rejtőzködtek” az utóbbi évtizedekben. A polgárosodási teóriából a következő hipotézisek vezethetők le:

1. Nincs okunk azt hinni, hogy a háztartásfő mezőgazdasági foglalkozásának sok köze lenne a családi mezőgazdasági vállalkozáshoz. Ha annak a

254

magyarázása a feladatunk, hogy egyes családok miért termelnek több árut a piacra, s nem annak, hogy a családok miért termelnek egyáltalán, illetve a saját felhasználásukra (saját megélhetésük érdekében), akkor a háztartásfő jelenlegi mezőgazdasági foglalkozása valószínűleg elveszti magyarázó erejét.

2. Az életkor lényegtelenné válik, ha az árutermelés emelkedését kívánjuk előrejelezni. Arra lehet számítani, hogy a fiatalok is bekapcsolódnak a vállalkozásba.

3. A polgárosodás elmélete szerint a családi termelés elsődleges célja az árutermelés. Ezért várható, hogy a család demográfiai jellemzői csökkenő szerepet játszanak akkor, ha az árutermelés növekedésének a mértékét akarjuk megjósolni. A munkaerővel való ellátottság még mindig számítani fog, de lényegtelen lesz a fogyasztási szükséglet.

4. A „megszakított polgárosodás” teóriája olyan hipotézist nyújt, amely kihívást jelent a parasztmunkás teória mobilitási elmélete számára. Míg Márkus úgy vélte, hogy az új típusú családi mezőgazdasági termelés a szegényparasztság újabb történelmi újítása, Juhász azt valószínűsíti, hogy inkább a korábbi közép- vagy gazdagparasztok (a korábbi paraszt-polgárság), illetve azok gyermekei fogják létrehozni az új típusú családi termelést.

Most már minden együtt van a családi mezőgazdasági termelésről kialakított elméletekből levezethető hipotézisnek a szisztematikus összegzéséhez.

2. táblázatKik a családi mezőgazdasági termelők: az alternatív elméletekből levezethető

hipotézisekProletarizálódási

elméletekParasztmunkás

elméletekPolgárosodási

elméletekA termelő jelenlegi fog-lalkozása

mezőgazdasági fizikai

ipari munkás nincs hipotézis

Kor Idősebbek fiatalabbak is nem várható erős korreláció

Demográfiai összetétel

több munkaerővel és magasabb fogyasztási szükséglettel rendelkező családok

ugyanaz, de. gyengébb korreláció

nincs korreláció a fogyasztási szükséglettel, gyenge a korreláció a munka-erőellátottsággal

Családi háttér Nincs hipotézis szegényparasztokA termelés jellege

Önellátó önellátásra és kismértékben piacra

255

3.4. A megszakított polgárosodás módosított elméleteMi leginkább a „megszakított polgárosodás” elméletével rokonszenvezünk.

Ezért elemzésünket ezen elmélet által vezérelve kezdjük el, de két fontos szempontból változtatni fogunk rajta.

a) Szeretnénk integrálni a „megszakított polgárosodás”, a „parasztmunkás” és a „proletarizálódás” elméleteket. Azzal érvelünk, hogy az osztályszerkezet átalakulásának történelmi folyamatában, mely jelenleg megy végbe Kelet-Európában, a vállalkozás csak az egyik lehetséges célállomás, s még számos mást is felsorolunk majd.

b) Feltesszük a kérdést: Hogyan öröklődik a vállalkozás az egyik generációtól a másikba, különösen, amikor ennek nyilvánvaló és általában operatív mechanizmusa, a magánvagyon földöröklése, nincs jelen. Itt fogjuk felhasználni az élettörténet jelentőségét a vállalkozások eredetének a megmagyarázásához.

3.4.1. A parasztmunkássá válásról és a megszakított polgárosodásról szóló elméletek egyesítése; a „négy célállomás”

A fenti három teóriát a hipotézisek alternatíváiként mutattuk be, de kiegészítő magyarázatokként is fel lehet fogni őket. Úgy véljük, hogy az államszocialista társadalmak falusi társadalmi szerkezete teljes átalakuláson megy keresztül, s számtalan folyamat működik, amelyek közül néhány kiegészíti, míg mások cáfolják, illetve semlegesítik egymást.

Így tehát a Márkus István és a Juhász Pál által kifejlesztett elméletek nem zárják ki egymást. Nagyon is elképzelhető, hogy az utóparasztság/új munkásosztály kialakulásának folyamata párhuzamosan megy végbe a vállalkozói osztály ismételt felbukkanásával. A polgárosodás és az új munkásosztály kialakulása kiegészíthetik egymást.

Ez annál is inkább elképzelhető, mivel a polgárosodás esetleg csak a falusi népesség kis hányadát érinti. Azon falusi családok aránya, akik valamennyi kritériumunk alapján „vállalkozóknak” nevezhetők, valószínűleg csak az összes falusi háztartás 5-10 %-át teszi ki. Még a lazább és legáltalánosabb definíció esetén sem valószínű, hogy a polgárosodó falusi családok aránya meghaladná az összes háztartások egynegyedét, illetve egyötödét.

Ha elismerjük, hogy a vállalkozás és az új parasztmunkás lét két egymástól különböző célállomás, akkor mind Juhásznak, mind pedig Márkusnak igaza lehet. Lehetséges, hogy a szegényparaszti családból származók parasztmunkások lesznek, míg a közép- és gazdagparaszti családból származókból vállalkozók lesznek.

Rajzoljuk most már meg a „célállomások” teljes térképét az államszocialista falusi társadalmakban. A proletarizálódás ténylegesen is végbement az államszocialista falusi társadalmakban. A proletarizálódási teória kritizálásával csak arra akartunk rámutatni, hogy a „szocialista proletarizálódás” folyamata

256

nem is olyan általános és nem is olyan elkerülhetetlen, mint azt egy jó ideig gondolták. Működnek egymással ellentétes tendenciák, a falusi társadalom nem annyira védtelen a szocialista proletarizálódással szemben, mint azt a szovjettípusú társadalmak korai teoretikusai gondolták.

A falusi népesség egy része teljesen proletarizálódott. A családi termelési adatokból kitűnik, hogy a falusiak kb. 10-30 %-a kizárólag vagy döntően bérből és fizetésből él. Az is igen valószínű, hogy a proletarizálódás visszafordíthatatlan folyamat. Azok, akik teljesen proletarizálódtak, valószínűleg teljesen elvesztek a „polgárosodás ügye” számára.

A proletarizálódás azonban nem az egyetlen olyan folyamat, amelyik „visszafordíthatatlanul” eltéríti az embereket a polgárosodástól. A „proletarizálódásnak” meg van az ikerfolyamata is, ami az „elkáderosodás”, illetve a „káderré válás”. Azok, akik teljesen káderré váltak, nem valószínű, hogy a polgárosodás útjára lépnének. Ezek az életreszóló káderek, akik az átlagos falusi lakos megítélése szerint „sohasem dolgoztak”, hanem egész életükben a hatalmi és az adminisztratív pozíciók között, vagyis a párttitkári, a tanácstitkári vagy tanácselnöki, illetve a téesz elnöki pozíciók között sodródtak.

Így tehát legalább négy „célállomást” különböztethetünk meg az államszocialista társadalmak szerkezetének térképén: káderek, proletárok, parasztmunkások és vállalkozók, valamint megkülönböztethetünk négy olyan folyamatot is, amelyek a fenti célállomásokhoz vezetnek.

Az államszocialista falusi struktúra alapvető dimenziója természetesen a káderek és proletárok szétválása. Ebben a tanulmányban, Webernek a társadalmi szerkezetről alkotott elméletét (Weber, 1978. 302-307. o., 926-939. o.) követve, ezt a társadalmi rétegződés domináns rendszerének, ezen belül a falusi társadalmi szerkezet káder-proletár tengelyét „rendi helyzetnek” nevezzük. Ezt a domináns rétegződést megkülönböztetjük a felemelkedő, de még mindig alárendelt, piacon alapuló társadalmi rétegződési rendszertől, amelyet „osztály helyzetnek” lehetne nevezni.

Kutatásunkkal azokat a védekező mechanizmusokat próbáljuk feltárni, amelyeket az emberek azért alkalmaznak, hogy ellenálljanak az őket ebbe az alapvető rendi helyzetbe kényszerítő nyomásnak. A parasztmunkások megmaradnak a domináns bürokratikus helyzetben, de a káderek által tolerált vagy észre sem vett rejtekhelyeket alakítanak ki maguknak, s időről időre visszavonulnak ezekre a rejtekhelyekre, s ott megkísérlik a bürokratikus világtól elszenvedett sebeiket gyógyítani. A vállalkozás az ellenállás sokkal aktívabb stratégiája, mely új hierarchiákat hoz létre, s ha sikerrel jár, akkor a falusi társadalmi struktúrát a bürokratikus helyzeten alapuló egy-hierarchiás rendszerből olyan kettős szerkezetűvé alakítja, ahol létrejöhet a piac elvei szerint strukturált második, versenyképes hierarchia.

Az 1980-as évek elejére a magyar falvakban a boldogulásnak a presztízs- és vagyonszerzésnek két tisztán megkülönböztethető módja alakult ki: a

257

bürokratikus hierarchia rendi helyzetén való előrehaladás, illetve a piaccal való próbálkozás. (Kínai szakértők hasonló kettős hierarchia meglétéről számolnak be a falusi Kínában is 1979, illetve 1980 óta. Lásd: Unger, 1983 és Whyte, 1985.)

3.4.2. Az előbbi elméletekben szereplő változók körének kibővítése

A „megszakított polgárosodás” elméletének második módosításaként, illetve kibővítéseként elemzésünkben elvégezzük az egyéni élettörténetek kutatását.

Ezáltal azt reméljük, hogy meg tudjuk magyarázni azt, hogy három-négy évtizedes távlatból hogyan és miért lehet a családi háttérnek olyan jelentős hatása a jelenlegi vállalkozásokra. Az anyagi javait öröklésének hiánya miatt a „vállalkozói szellem” konzerválódása és/vagy átadása a következő generációnak az iskola típusának és szintjének, továbbá a munkahelyek típusának a kiválasztása segítségével a szocializmus korai szakaszában a családba beépítve - értékektől vezérelve - ment végbe. Az anyagi javak öröklésének a hiánya miatt tehát hajlunk arra, hogy a vállalkozások genezisének azt a weberi „kulturalisztikus” magyarázatát fogadjuk el, mely szerint az értékek és ideálok - különösen az autonómia és kockázat vállalás értékei és ideáljai, a bürokratikus helyzetnek való alárendeltséggel szembeni ellenállás s a hierarchia által megszabott helyzetek elutasítása, illetve az a vágy, hogy valaki a „maga ura” legyen, továbbá a kemény munkához kötődő értékek, valamint a fogyasztás késleltetésére való hajlandóság stb. - mind-mind döntőek lehetnek egy vállalkozási osztály kialapulásában. Az anyagi javak örökölhetőségének hiányában és a vállalkozások genezisének vizsgálata alapján ezt a weberi „kulturalisztikus” megközelítést tartjuk érvényesebb magyarázatnak. Ha a vállalkozói rendszer már működik, a vállalkozói osztály már kialakult és a magánvagyon is öröklődik, akkor már egy nyíltabb marxi megközelítés is elegendő.

Az élettörténetnek az elemzésünk középpontjába való állításával ismeretelméleti álláspontunkat is ki akarjuk fejezni. E. P. Thompson álláspontját tartjuk ugyanis leginkább elfogadhatónak. Thompson, a marxista strukturalisták kritikusa elutasította azt a nézetet, mely szerint az osztály „egy üres doboz”. Számára az „osztály egy esemény” (E. P. Thompson, 1965.). Thompson szerint az osztályok harcok közepette alakulnak ki. Az ilyen küzdelmek és folyamatok egyéni tapasztalatai a társadalmi struktúrák elemzése során központi jelentőségűek. Általánosságban is vonzódunk az osztály koncepciójának ehhez a sokkal „aktivistább”, avagy „gyakorlatközpontúbb” koncepciójához, de figyelembe véve a legutóbbi kelet-európai történelmi eseményeket, ez a megközelítés különösen helyénvalónak látszik. A kelet-európai történelem utolsó négy évtizede az osztályok felszámolásának, kialakításának és újraalakításának a története. A társadalmi struktúráról az egyén által szerzett

258

alapvető érvény a versenyben maradásért („pályán maradásért”) való küzdelem, annak változásai, az autonómia fenntartásának örökké változó követelményei-hez való alkalmazkodás.

A megszakított, és most újjászülető polgárosodási folyamat idevágó példa. Az 1945 és 1949 közötti éveket a felemelkedés korszakának nevezhetjük. Ám ez a folyamat hamarosan megakadt. Azok, akik már akkor a polgárosodás pályájára léptek, olyan nyomásnak voltak kitéve, amely a létrejövő bürokratikus helyzetbe való beilleszkedésre késztette őket, s vagy proletarizálódtak, vagy elkáderosodtak. A „megszakított polgárosodás pályájára való visszatérés” csak számos évtizeddel később válik lehetővé, nevezetesen az 1970-es évek közepén, s felmerül az a kérdés, hogy kik tudnak most élni a visszatérés lehetőségével.

Ez nagymértékben függ attól, hogy a polgárosodás jelöltjei milyen életstratégiát folytattak az elmúlt évtizedek során. Azok, akik nem tudtak ellenállni a proletarizálódás/káderosodás kettős nyomásának, mostanra már valószínűleg „elvesztek” a polgárosodás „ügye” számára, s csak azok tudják folytatni a vállalkozás felé megtett korábbi útjukat, akiknek a tervgazdaság éveiben sikerült várakozó pozícióra helyezkedniük egy „parkolópályán”. Ezek a „parkolópályák” tulajdonképpen „búvóhelyek”, olyan munkahelyek, ahol az emberek megőrizhetnek egy bizonyos fokú autonómiát, várhatóan a ,jobb idők” eljövetelére és képesek az alárendeltségnek ellenállni.

Ezért például amikor a vállalkozások kilátásai kevés jóval biztattak, akkor a falusi Magyarország néhány igazi vállalkozói karakterrel bíró figurája káder pozíciókban is elhelyezkedhetett, és sokan közülük valóban ezt is tették. Hatalmi pozíció (pl. az újonnan alakuló téesz elnöki tisztének avagy a helyi tanácselnöki pozíciónak a betöltése) a bürokratikus helyzetben valószínűleg racionális döntés a proletarizálódással szembeni ellenállás érdekében. A választás igen világos volt: vagy főnök válik valakiből, vagy pedig neki parancsolnak. Azoknak azonban, akik ezt a megoldást választották, meg kellett azt is érezni, hogy mikor kell kilépni ebből a káderpályából. Azok ugyanis, akik túl sokáig maradtak, másféle értékrendszert tettek magukévá, túlságosan is függővé váltak a bürokratikus előléptetésektől és támogatásoktól és magától a bürokratikus hálózattól. Így tehát már nem voltak képesek „visszatérni” a vállalkozói pályára, amikor arra újra lehetőség nyílott. Ha valaki egy ideig, de nem túl hosszú ideig volt főnök, akkor az minden valószínűség szerint azt mutatja, hogy az illető az adott idő alatt „parkolópályán” várakozott.

Hasonló dilemmát kellett megoldaniuk azoknak is, akik megpróbáltak ellenállni az elproletarizálódás nyomásának. A dilemma a következő volt: Belépjen-e, s ha igen, mikor, a szövetkezetbe. Az önállóként működés időtartama minden valószínűség szerint igen jól jelzi a polgárosodás iránti elkötelezettséget.

Hipotézisünk szerint azok maradtak a legnagyobb eséllyel és sikerrel a polgárosodási pályán, akik 1960-ig önállóak voltak, aztán beléptek ugyan a

259

termelőszövetkezetbe, de valójában a feleségük végezte a téeszbeli munkát. Ők ugyanis az iparban helyezkedtek el, mégpedig lehetőleg a helyi iparban, s ha ilyen nem volt, akkor valamelyik közeli városban, ahol valamilyen, de nem túl magas képesítést szereztek, majd néhány évvel később visszatértek a faluba, vagy esetleg a téeszbe. Szociológiai terepmunkánk tapasztalatai szerint, ezek a visszatérő elvándorlók igen nagy valószínűséggel stratégiai fontosságú szerepet játszottak az újabb keletű városi, ipari szakismereteknek falvakba juttatásában és az újfajta vállalkozások alapjainak lerakásában.

Ezért tehát saját elméletünket a következő címkével jelölhetnénk: „a megszakított polgárosodási pályára való visszatérés elmélete”; mellyel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a kezdeti családi befolyást jelentősen módosítja az élettörténet és a tervgazdálkodás évei alatt alkalmazott stratégia. Úgy véljük, hogy a „megfelelő” családi háttérrel rendelkezők (vagyis akik családja 1949-re a polgárosodás pályájára lépett) is léphettek „rossz” életpályára, vagyis túlságosan korán és túl alaposan elproletarizálódtak, illetve túl sokáig maradtak káderpozíciókban. Ha ez történt velük, akkor már nem valószínű, hogy ki tudják használni a vállalkozások előtt napjainkban újra megnyíló lehetőségeket.

Másrészről viszont az is elképzelhető, hogy a „nem megfelelő” családból (pl. korábbi szegényparaszti avagy agrárproletár) származók valamilyen módon a „megfelelő” típusú munkahelyekre kerültek, hasznos és jól hasznosítható szaktudásra tettek szert, viszonylag önállókká váltak stb., tehát egy időre „parkoló pályára” léptek, s ezért most csatlakozhatnak a polgárok soraihoz. Ha Márkusnak igaza van, amikor hangsúlyozza a korábbi szegényparasztok rendkívül magas társadalmi elvárásait és a kemény munka, valamint a felfelé irányuló mobilitás iránti elkötelezettségüket, akkor több, korábbi szegényparasztot találhatunk a vállalkozói pozíciókban, mint azt eredetileg hittük. Az a feladat, hogy felmérjük ezeket a pályákat és feltárjuk, azonosítsuk azon munkahelyek sorrendjét, amelyek alapján a „parkoló pályák” megfelelőnek ítéltettek.

A káderré válás/elproletarizálódás tengely, illetve kontinuum mentén elhelyezkedő pozíciók három dimenzióval mérhetők: hatalom, autonómia és szakértelem. Kik a káderek? Ezek hatalmi pozícióban lévő emberek, olyanok, akik jelenleg vezetők, s már hosszabb ideje vannak vezetői pozícióban. A káder olyan személy, aki a hatalmat többre értékeli az autonómiánál. Sok káder diplomás, s lehetne olyan munkahelye, ahol saját magának lenne a főnöke, saját maga döntene a munkája és annak folyamata felől, de ennek az lenne az ára, hogy mások felett nem lenne túl sok hatalma. A káderek elégedetlenek az efféle munkahelyekkel, s hajlandók autonómiájuk egy részét feláldozni a hatalomért cserébe.

A káderek általában magas szintű képzettséggel rendelkeznek. Nagyon nagy valószínűséggel rendelkeznek a Bourdieu vagy Gouldner által „kulturális tőkének” nevezett adottsággal, s nem pusztán csak „emberi tőkével” (Bourdieu,

260

1979.; Gouldner, 1979.; Martin és Szelényi, 1986.). Más szavakkal a káderek számára általában nem elegendő, ha csak technikai szaktudással, illetve hozzáértéssel (vagy emberi tőkével) rendelkeznek, szükségük van a társadalmi uralkodásban való jártasságra, s rendelkezniük kell a mások irányításához szükséges szakértelemmel és „bizonyítványokkal” is.

Az államszocialista társadalmakban a fent említett jártasságok megszerzését jól mutatja a különböző szintű pártiskolákon való részvétel. Vegyünk példának egy diplomást, egy agrármérnököt, aki rendelkezik megfelelő mennyiségű „emberi tőkével”. Ha ez az ember téeszelnök akar lenni, akkor minden valószínűség szerint elvárják tőle, hogy elvégezze a marxizmus-leninizmus esti egyetemet, illetve talán még az MSZMP Politikai Akadémiájának valamelyik 1-2 éves, nappali tagozatos kurzusát is. Az efféle „ideológiai képzés” időnként előfeltétele annak, hogy valaki a nómenklatúrázott állások valamelyikébe bekerülhessen (M. Voslensky, 1984.). A másik eset az, amikor a pártfőiskola elvégzésére csak azután kerül sor, hogy az illető már elfoglalta élete első hatalmi pozícióját.

Alacsonyabb szinteken is ugyanez a logika látszik működni. A káderré válásra áhítozó munkások, akik abba szeretnék hagyni a fizikai munkát, akik irányítókká kívánnak válni, illetve olyan íróasztal melletti, hivatalnoki munkát szeretnének végezni, mely előléptetéssel, illetve magasabb hatalmi pozíciókba kerüléssel kecsegtet, először a Marxizmus-Leninizmus Esti Gimnáziumát végzik el. Ezek az „okmányok” és az ily módon megszerzett képzettség a káder lét jellegzetességei, vagyis konvertibilis „valuták”. Valójában is ugyanazt a szerepet játsszák, mint a pénz a kapitalisták esetében, mivel garantálják a káderek számára az egyik hatalmi pozícióból a másikba való előrejutást.

A kádereket azért olyan, hatalmi pozícióban lévő emberekként lehet definiálni, akik potenciálisan ugyan lehetnek autonómok, de ugyanakkor készek ezt az autonómiát feladni a hatalomért cserébe. Magas képzettségű emberek, akik rendelkeznek „kulturális tőkével”, valamint a hatalmi pozíciók megszerzése, illetve megtartása érdekében szerzett „okmányokkal”.

A proletárok a skála másik végién helyezkednek el. A teljesen elproletarizálódott egyének nemcsak a hatalomnak vannak teljesen alárendelve, de egyben olyan emberek, akik nem voltak képesek túl sok autonómiát megőrizni a maguk számára. Amikor a téeszesítés nyomása alá kerültek, akkor elég gyorsan feladták önálló létüket, s nem voltak képesek a maguk számára olyan munkahelyet találni, ahol a saját munkafolyamataikat, s munkájuk tempóját ők maguk irányíthatják és szabhatják meg. A proletarizálódás általában együtt jár a szaktudás elvesztésével is. A kollektivizálás után a korábbi parasztoknak, s különösen a paraszt-polgárok nagy részének korábbi, komplex mezőgazdasági vagy kereskedelmi, illetve irányítói-vezetői szakértelme feleslegessé vált, s szakképzetlen fizikai munkakörökbe degradálták őket. A Braverman által bemutatott szaktudásvesztés mértéke csak mérsékeltnek

261

tekinthető abban az esetben, ha a Kelet-Európában végbement agrár szaktudásvesztés mélységével és mértékével hasonlítjuk össze (Braverman, 1974.).

„Parkoló pályáknak” azokat a pozíciókat nevezzük, amelyek a fenti két véglet között helyezkednek el. A legvalószínűbben azok az emberek nyerik vissza a polgárosodási folyamatba való visszatéréshez szükséges képességüket, akiknek sikerül egy „ellentmondó pozíció” fenntartása (Erik Wright terminológiája tűnik a legalkalmasabbnak a fenti pozíció természetének a jellemzésére, lásd: E. Wright, 1987) a káderek és a teljesen elproletarizálódottak között.

Akik a téeszesítés és a piacgazdasági, feltámadása között eltelt időben „parkoló pályán” voltak, azok olyan emberek, akik a racionalitás határain belül a lehető leghosszabb ideig fenntartották önálló státuszukat. Amikor pedig el kellett helyezkedniük, akkor a lehető legnagyobb autonómiát biztosító munkahelyeket keresték. Szükség esetén még hatalmi pozíciókat is készek voltak elfoglalni csak azért, hogy elkerüljék a hatalomnak való alávetettség állapotát.

A „parkoló pályán” levők esetleg újfajta szaktudásra is szert tettek. Néhányan közülük olyan munkahelyre kerültek és olyan szaktudásra és kapcsolatokra tettek szert, amelyek később, az önállóvá váláskor, hasznosnak bizonyultak (pl. villanyszerelők lettek). Az is igen valószínű, hogy a polgári családból származók arra biztatták gyerekeiket, hogy folytassák tanulmányaikat, hogy „emberi tőkét'' halmozzanak fel, mivel ezáltal fenntartható a munkaerőpiaci alkupozíció. Más szavakkal: a „parkoló pályák” különböző pályáit minden esetben erős és legalább részben sikeres autonómiavágy, s az jellemzi, hogy ideiglenesen inkább elfogadnak bizonyos hatalmi pozíciókat, mintsem a hatalomnak legyenek alávetve. További jellemzői a közepes szintű képzettség és bizonyítványok, az „emberi tőke” fontosságának a hangsúlyozása és a „kulturális tőke” iránti közömbösség.

262

1. diagramA káderré válás/elproletarizálódás tengely három dimenziója és azok a „parkoló pálya”-beli pozíciók, amelyekből lehetségesnek bizonyult a

polgárosodási folyamatba való visszatérés

Hatalom Autonómia Szaktudás Pozíció Folyamat

Hosszabb időt tölt hatalmi pozícióban

Kész az autonómiát biztosító állást a hatalmat adóért feladni

Magas iskolai végzettség, kulturális tőke

„Káderek” Nincs visszaút

Káderré válás

Bizonyos ideig esetleg lehetett hatalmi pozícióban

A lehető leghosszabb ideig önálló, autonómia a munkában, légy a magad ura

Hangsúly az emberi tőkén és műszaki szakismereten

Ellentmondó pozíciók, „parkoló-pálya”

Polgárosodás

Nem kerül hatalmi pozícióba

Korán feladja az önállóságot munkájában nincs autonómiája

Szaktudás vesztés

Proletárok Nincs visszaút

Proletarizálódás

Szociológia, 1988/2. sz. 121-135. p. 4. ponttól, Az elméleti hipotézisek vizsgálata alternatív matematikai-statisztikai módszerrel c résztől az anyag kimaradt, olvasható a fenti számban a 152. oldalig.

263

HARCSA ISTVÁN

POLGÁROSODÁS A MEZŐGAZDASÁGI VÁLLALKOZÓK KÖRÉBEN43

A '90-es évek elején a mezőgazdaságban jóval dinamikusabbak voltak a privatizációs folyamatok mint a többi ágazatban, ám ennek ellenére is csak bizonytalanul rajzolódtak ki a magyar mezőgazdaság jövőbeli szerkezetét meghatározó tartópillérek. Az első évek tapasztalatai alapján ugyanis viszonylag nehéz volt megítélni, hogy a jövőben mennyire lesznek életképesek a magántulajdonon alapuló szövetkezetek, a mezőgazdasági vállalkozók, a hagyományos vonásokat őrző paraszti gazdaságok, valamint a továbbra is nagy tömeget alkotó kisgazdaságok. Továbbra is kérdés volt tehát, hogy milyen mértékben lesznek sikeresek a vegyes gazdaságra jellemző mezőgazdasági szerkezet kialakítását szolgáló törekvések.

Az átalakulási folyamatok főbb jellemzőire vonatkozóan számos statisztikai információ áll a rendelkezésünkre. A továbbiakban a KSH vizsgálatai alapján a mezőgazdasági vállalkozói réteg újratermelődésének néhány fontos vonását mutatjuk be, valamint azt, hogy milyen források alapján jöttek létre ezek a vállalkozások és milyen gazdasági törekvések jellemzik őket. Az elemzés alapvetően a KSH 1992. évi, a mezőgazdasági vállalkozókra és önálló foglalkozásúakra irányuló reprezentatív vizsgálatán alapul. Tekintve, hogy 1995-ben a vizsgálatot megismételtük, ezért a tanulmány végén röviden összefoglaljuk a későbbi vizsgálat főbb eredményeit is.

Társadalmi összetétel

A mezőgazdasági kistermelők összetételét bemutató korábbi vizsgálatok jelezték, hogy a kistermelők zömének főfoglalkozása nem kapcsolódik a mezőgazdasághoz, tehát e családok számára a kistermelés – a jövedelemszerzés szempontjából – kiegészítő jellegű volt, és ezért többségüket részidős gazdálkodónak lehetett tekinteni. A részidős kistermelés nagyarányú elterjedését az a – hosszabb távon megfigyelhető – körülmény is befolyásolta, hogy pusztán a mezőgazdaságból csak viszonylag kevesen tudtak megélni. Emellett a mezőgazdasági termelés és piac konjunkturális ingadozásai is bizonytalanná teszik a mezőgazdaságból élők jövedelmi viszonyait. Következésképpen a vidéken élő népesség egy jelentős részének a “két lábon állás” már hagyományosnak tekinthető megélhetési stratégiát jelent.

43 A tanulmány jelentős része már korábban megjelent. Polgárosodás a mezőgazdasági vállalkozók körében. Agrártörténeti Szemle, 1994. 1-4 szám 57-64. oldal

264

A tények arra engednek következtetni, hogy a rendszerváltást követő első időszakban, a nagyobb számban létrejövő mezőgazdasági magángazdálkodók és vállalkozások jelentős része a korábbi kistermelés kereteiből nőtt ki. E réteg kialakulása szempontjából fontos kérdés, hogy vajon körükben mekkora a mezőgazdasági árutermelést főfoglalkozásként, illetve azt mellékfoglalkozásként folytatók részaránya, azaz, hogy vajon körükben is tettenérhető-e a “két lábon állás” hagyományos stratégiája.

A '90-es évek első harmadára vonatkozó adatok azt jelezték, hogy a nagyobb termelést folyatóknak csak kevesebb mint a fele (46%-a) tekinthető főfoglalkozású gazdálkodónak, további mintegy egynegyedének a mezőgazdasági nagyüzemekben van (vagy volt) az elsődleges munkahelye, és a fennmaradó több mint egynegyedük a mezőgazdaságon kívüli ágazatokba sorolható. Ezek a tények tehát az mutatták, hogy az újonnan létrejött paraszti, illetve vállalkozói jellegű gazdaságok jelentős része is követi a több megélhetési forrásra való támaszkodás stratégiáját.

Ez a bizonyos fokig óvatosságra törekvő magatartás azonban korcsoportonként igen eltérő képet mutat. Általános vonás, hogy minél fiatalabb generációt vettünk alapul, annál magasabb volt körükben a főfoglalkozású gazdák aránya. Így például – az összes mezőgazdasági termelő között – a 30 év alattiak csoportjába 65%-ot, a 30–39 éveseknél 54%-ot ért el az arányuk. Ezzel szemben az 50–59 évesek körében 41%, 60 év felettieknél pedig csupán 30% a megfelelő érték. E tendenciák alapján elmondható, hogy a magántermelők fiatalabb generációi sokkal inkább vállalták a vállalkozással együtt járó kockázatot mint az idősebbek, hiszen minden erejüket a gazdálkodás sikerének szentelték és emellett nem folytattak más kereső foglalkozást. (Az idősebb, főleg 60 év felettiek körében a főfoglalkozású gazdák aránya azért is alacsonyabb, mert körükben érthetően sokan vannak, akik a nyugdíjuk mellett tartottak fenn nagyobb gazdaságot.) A fiatalabbak esetében azt is meg kell említeni, hogy többnyire nagyobb gazdaságot tartottak fenn, mint az idősebbek.

További fontos kérdés, hogy vajon a szülők korábbi földterületének a nagysága miként befolyásolta a gazdálkodók társadalmi összetételét. Vajon igaz-e a paraszti polgárosodásra vonatkozó azon hipotézis, mely szerint azoknak van kedvezőbb esélye a nagyobb gazdaság kialakítására, akiknek a szülei korábban nagyobb földterülettel rendelkeztek.

A korábbi vizsgálatokhoz hasonlóan most sem lehetett szoros összefüggést kimutatni a mezőgazdasági vállalkozóvá válás és a szülők földterületének nagysága között. Azok körében ugyanis, akiknek a szülei, nagyszülei 1948-ban nem, vagy csupán 20 hektár alatti földterülettel rendelkeztek, a főfoglalkozású gazdálkodók aránya egyaránt 43–48% között mozog, tehát nem volt számottevő különbség. Észrevehető eltérést csak a 20 hektár feletti kategóriában lehetett

265

megfigyelni, ahol a főfoglalkozású gazdálkodók hányada 57% volt, ám ezt sem tekinthetjük minőségi elemeket hordozó különbségnek. Azt lehet tehát mondani, hogy a nemzedéki átörökítésnek viszonylag csekély szerepe volt a paraszti polgárosodás újraindulásában.

1. tábla A mezőgazdasági magántermelők társadalmi csoportja korcsoportok szerint, 1992

%

 Korcsoportok

Társadalmi csoport 1992-ben

29 éves és fiatalabb

30–39

éves

40–49

éves

50–59

éves

60–x

évesEgyütt

             

Mezőgazdasági önálló64,4 54,1 49,4 40,8 29,8 46,2

Önálló iparos, kereskedő 4,4 3,9 4,9 1,2 1,4 3,2

Mezőgazdaságban            

szellemi foglalkozású4,4 5,9 6,8 5,8 6,7 6,2

szakmunkás7,8 7,0 7,6 11,6 11,0 9,0

betanított és segédmunkás 1,1 3,4 6,3 13,2 26,6 10,2

Mezőgazdaságon kívül            

szellemi foglalkozású3,3 7,3 7,2 6,5 3,9 6,3

szakmunkás7,8 10,7 10,6 11,1 9,2 10,4

betanított és segédmunkás 1,1 2,7 3,2 7,4 7,8 4,7

266

Egyéb5,6 5,0 4,0 2,3 3,5 3,8

Összesen100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megoszlás %-ában5,0 24,4 30,9 24,0 15,7 100,0

A csupán gyenge szálon kapcsolódó átörökítés jól megfigyelhető a szülők társadalmi összetételénél is. A magántermelők egészét tekintve ugyanis mindössze 37%-ot tett ki azoknak az aránya, akiknek a szülei mezőgazdasági önállók voltak. További közel 30%-os részarányt képviseltek azok a szülők, akik korábban zömében fizikai foglalkozású alkalmazottak voltak a mezőgazdaságban. A fennmaradó egyharmadnak pedig a szülei a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban voltak. (Az itt kimutatott tendenciák egyébként sok tekintetben megegyeznek az 1992. évi mobilitás vizsgálat eredményeivel.)

2. tábla A mezőgazdasági magántermelők 1992. évi társadalmi csoportja és a szülők, nagyszülők földterülete 1948-ban

%

Társadalmi csoport Szülők, nagyszülők földterülete 1948-ban

1992-ben nem volt 5 hektár alatt

5–10 ha 10–20 ha 20 hektár felett

           

Mezőgazdasági önálló 44,4 42,5 48,0 46,3 56,6

Önálló iparos, kereskedő 4,1 3,3 2,9 3,0 1,0

Mezőgazdaságban          

szellemi foglalkozású 7,4 4,8 4,8 5,5 10,6

szakmunkás8,2 9,4 10,9 8,5 6,6

267

betanított és segédmunkás 7,2 10,4 13,0 14,4 7,6

Mezőgazdaságon kívül

         

szellemi foglalkozású 6,8 7,6 4,8 5,5 5,5

szakmunkás12,3 12,2 8,2 9,5 6,1

betanított és segédmunkás 3,7 6,5 4,2 4,5 4,0

Egyéb6,0 3,1 3,2 3,0 2,0

Összesen100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megoszlás %-ában33,0 26,1 19,9 10,4 10,6

A mobilitás jellemzői

A mezőgazdasági vállalkozók társadalmi mobilitását vizsgálva az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mely rétegekből származnak a főfoglalkozású gazdák, illetve mely rétegekből a részidős gazdálkodók. A tények – némileg meglepő módon – azt mutatták, hogy a részidős gazdálkodók bizonyos csoportjaiban számottevően magasabb volt az önálló paraszt szülőktől származók aránya, mint a főfoglalkozású gazdák körében.

Milyen következtetéseket lehet ebből levonni? Mindenekelőtt azt, hogy a '90-es évek “főfoglalkozású gazda” rétegeinek újratermelődésében alapvetően más tényezők játszottak szerepet, mint a '40-es éveket megelőző időszakban vagy akár a mai nyugat-európai farmer réteg újratermelődésében. Magyarországon a korábbi idõszakban az volt a jellemzõ, hogy a paraszti rétegek túlnyomó része a saját rétegébõl merített utánpótlást. Erre utaltak a korábbi mobilitási adatok, így többek között 1930-ban a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak 94%-ának az apja is mezőgazdasági fizikai foglalkozású volt. Ennél némileg árnyaltabb képet adtak az 1949. évi adatok, amelyekből kiderült, hogy az önálló parasztok 69%-a önálló paraszt és 25%-a a mezőgazdasági munkás apától származott. A mezőgazdaságon kívüli ágazatokból bekerülők aránya tehát mindössze 6% körüli volt.

268

Azt lehet tehát mondani, hogy a – '90-es évekre – paraszti rétegek zártsága nagymértékben csökkent és az önálló egzisztencia kialakítása, illetve a vállalkozóvá válás szempontjából ez a pálya a más rétegekből származók számára is egyre inkább elfogadhatóvá vált. Hosszabb távon mindez azt eredményezheti, hogy a polgárosodási folyamatok szempontjából nézve mindinkább elmosódnak majd a paraszti, illetve a nem paraszti polgárosodás közötti korábbi viszonylag éles határvonalak. Ennek következtében a falvakban a polgárosodási folyamatok viszonylag integrált keretek között bontakozhatnak ki, amelynek keretében egyformán vagy közel egyformán elfogadottá válhat a parasztpolgári, illetve ipari, kereskedői polgári lét vállalása.

Kimutatható, hogy a főfoglalkozású gazdák csupán 16%-ának volt az első foglalkozása mezőgazdasági önálló. Azt lehet tehát mondani, hogy – az '50-es éveket megelőző időszakhoz viszonyítva – ma már nem jellemző, hogy az önálló paraszti rétegek beleszületnek az adott társadalmi pozícióba.

A jelenlegi főfoglalkozású gazdák közel fele (46%-a) eredetileg szakmunkás volt, méghozzá nagyobb részük (kétharmaduk) a mezgazdaságon kívüli ágazatokban. Ez arra utal, hogy az önállóvá válásban a megszerzett szakképzettségnek volt a legnagyobb szerepe, sőt ami még fontosabb, hogy e szakképzettség nem feltétlenül volt mezgazdasági jellegű, hanem e téren elsősorban a gépek karbantartásával, üzemeltetésével kapcsolatos ismeretek voltak a meghatározóak. A mezőgazdasági termeléssel és a gazdálkodással kapcsolatos ismereteket pedig alapvetően a szűkebb és tágabb környezettel való együttműködés során szerezték meg az önállóvá vált gazdák.

A jövőbeli tendenciák alakulása szempontjából igen fontosnak kell tekintenünk a fiatalabb generációkban megfigyelhető jellemzőket. Korcsoportonként vizsgálva kiderül, hogy a legfiatalabb korosztályban – a 30 év alattiak körében – számottevően megemelkedett azoknak az aránya, akik mezőgazdasági önállóként kezdték a pályájukat. Így többek között a 30 év alattiak körében 12%-ot, a 30–50 éves középnemzedékben csupán 2–3%-ot tett ki az önálló parasztként pályakezdők hányada. Az 50–59 évesek körében pedig ismét 15% körül alakult.

E tendenciák alapján feltételezhető, hogy a jövőben – a jelentősebb gazdálkodást folytatók körében – számottevően gyarapodni fog azoknak az aránya, akik a családi hagyományokat követve mezőgazdasági magántermelők, vállalkozók lesznek.

Milyen forrásból jött létre a gazdaság?

A magángazdaságra jellemző viszonyok kialakítása és ezen belül is az ehhez szükséges tőke előteremtése viszonylag hosszabb időt vesz igénybe. E

269

hosszabb átalakulást tekintve a mezőgazdasági magántermelők és vállalkozók e folyamat első szakaszában vannak és az eddig eltelt időszakban az eredeti felhalmozásra jellemző vonásokat lehet megfigyelni.

270

3. tábla A gazdaság kialakításához szükséges források, 1992

%

A gazdaság éves

Gazdaságát elsődlegesen milyen forrásból alakította ki

bruttó termelési

értéke 1991-ben

(Ft)

örökölte a korábbi kisgazdaság jövedelméből

munka jövedelméből

bankhitelből mezőgazd-i nagyüzem segítségével

egyéb és ismeretlen

együtt

               1 millió alatt 24,3 41,2 26,5 4,7 1,0 2,4 100,0

1–2 millió 22,6 37,9 27,6 7,2 1,4 3,2 100,0

2–5 millió 15,7 33,7 28,7 13,5 4,2 4,2 100,0

5 millió felett 13,9 33,3 25,9 16,7 5,6 4,6 100,0

               Összesen

21,1 37,5 27,5 8,5 2,1 3,4 100,0

A tények ugyanis azt mutatták, hogy a gazdaságok kétharmadát – elsődlegesen – a korábbi kisgazdaságból, illetve a főmunkahelyről származó jövedelemből alapozták meg. Mindez egy szorgos, felhalmozói jellegű életvitelre utal és joggal tekinthető eredeti felhalmozásnak. Ezen kívül csupán az öröklés (21%) és a bankhitel (9%) játszott fontos szerepet a gazdaságok kialakításában. Érdemes megemlíteni, hogy a kis- és törpegazdaságok zöméhez viszonyítva a mezőgazdasági nagyüzemekből származó segítség a tehetősebb magántermelők körében csak szűk kört érintett.

E globális átlagok mögött azonban igen jelentős különbségek húzódtak meg. Így többek között a gazdaság nagysága (a bruttó termelési érték) szerint is számottevő mértékű eltérések fedezhetők fel. Általános vonás, hogy minél

271

nagyobb gazdaságot vettünk alapul, annál alacsonyabb volt – a források között – az öröklés, és ezzel szemben növekvő a bankhitel részaránya.

Észrevehető különbségek mutatkoztak a főfoglalkozású és a részidős gazdálkodók között is. A főfoglalkozású gazdálkodók körében 25%-ot tett ki az öröklésnek, mint elsődleges forrásnak az aránya, a részidős gazdálkodók körében viszont – a mezőgazdaságban betanított és segédmunkásként dolgozókat leszámítva – a megfelelő érték 13–18% körül alakult. A főfoglalkozású gazdák, illetve a mezőgazdaságban betanított és segédmunkásként dolgozók körében az öröklés érthetően nagyobb szerepet játszik, hiszen közöttük voltak a legtöbben az önálló paraszt apától származók.

A szülők korábbi (1938. és 1948. évi) földterületének nagysága ugyancsak befolyásolta a jelenlegi gazdaság létrejöttét. Ha a gazdálkodó és házastársa szüleinek és nagyszüleinek 1938. évi földterületét vettük alapul, akkor kimutatható volt, hogy ahol a szülőknek nem volt földterülete, ott az öröklés részaránya 14%-ot tett ki, ahol viszont a szülőknek 20 hektár feletti földterülete volt, ott 36% a megfelelő érték.

Ezzel ellentétes tendenciát lehetett megfigyelni a bankhitel esetében, miután a földnélküli szülőktől származó gazdálkodók csoportjában a bankhitel aránya 12% volt, a 20 hektár feletti szülői gazdasággal rendelkezők csoportjában csupán 6%. Mindez arra enged következtetni, hogy – az öröklés szempontjából – kedvezőtlenebb szülői háttér fokozottan ösztönzött a vállalkozói magatartás követésére, ami jelen esetben a mezőgazdasági hitelek felvételében nyilvánult meg.

Az itt említett vállalkozói magatartást azonban számos egyéb tényező is befolyásolta, így elsősorban a gazdálkodó életkora és iskolai végzettsége. Az életkor szerinti adatok az mutatták, hogy a 30 év alattiak körében a bankhitel aránya 17%-ot tett ki, az 50–59 évesek csoportjában csupán 6%-ot. Iskolai végzettség szerint vizsgálva megállapítható volt, hogy a felsőfokú végzettségűek körében a bankhitel 12%-os részaránnyal szerepelt, a 8 általános iskolai végzettséggel rendelkezők csoportjában csupán 7%-kal. Azt mondhatjuk tehát, hogy a vállalkozói magatartás szempontjából a fiatalabb generációhoz tartozók és a magasabb iskolai végzettségűek alkották a leginkább fogékony réteget.

Törekvések a gazdaság növelésére

A '90-es évek első harmada – a piaci konjunktúra szempontjából – kedvezőtlenül alakult. Ez a körülmény érthetően nem kedvezett a gazdaságok növelésére irányuló törekvéseknek. Mindezt figyelembe véve igen komoly törekvésekre utalt az a tény, hogy a magántermelők több mint fele – 56%-a – növelte a földterületét 1991–1992 között. Más volt a helyzet azonban az

272

állattartás terén, ahol a gazdálkodóknak csak 21%-a növelte állományát a vizsgált időszak alatt. E tendenciákat értékelve megállapítható, hogy a földterület viszonylag dinamikus növelése mögött hosszú távú megfontolások húzódtak meg, ugyanakkor az állatállomány erőteljes csökkentése azt jelentette, hogy a gazdálkodók – a piaci viszonyok logikájának megfelelően – alkalmazkodtak a rövidtávon kialakuló viszonyokhoz.

A fentiekben vázolt gazdasági magatartás némileg meglepőnek tűnhet, ha azt is figyelembe vesszük, hogy miként alakult az egyes ágazatok eredményessége ebben az időszakban. A tények ugyanis azt mutatták, hogy a növénytermesztés nyereségessége jóval elmaradt az állattenyésztés mögött. A látszólag ellentmondásos magatartás mögött alapvetően az húzódott meg, hogy a gazdálkodók jelentős része hosszú távon gondolkodott és arra számított, hogy a piac fellendülését követően megtérülnek a földterület bővítésével kapcsolatos befektetései.

Tendenciák a '90-es évek közepén

Az 1995-ben megismételt vizsgálat során a következő kérdések kaptak kiemelt figyelmet.

1. Mely tényezők hatnak kedvezően – a vizsgált körben – a gazdaság méretének a növelésére, illetve mely tényezők eredményezik annak csökkentését, illetve megszűnését?

2. Mitől függ alapvetően a termelés bővítésével és modernizálásával kapcsolatos költségek alakulása?

3. Miként alakul a mezőgazdasági hitelfelvétel?

4. Mely tényezők határozzák meg a gazdálkodás eredményességét, illetve miként értelmezik a gazdák tevékenységük eredményességét?

E kérdésekre tömören a következő válaszokat lehetett megfogalmazni.

1. Az adatok megerősítették azt – a más forrásból is ismert – folyamatot, mely szerint az utóbbi években a magántermelők körében a földterület növelése meghatározó tendencia volt. Társadalmi rétegek szerint vizsgálva kimutatható, hogy ez a törekvés elsősorban a főfoglalkozású gazdákra volt jellemző, azonban rajtuk kívül meglehetősen kedvező pozícióba kerültek a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó szellemi foglalkozásúak is, sőt, ha a 100 hektár feletti gazdasággal rendelkezőket vesszük alapul, akkor kiderül, hogy közöttük jóval magasabb (10%) az ilyen nagyságú birtokkal rendelkezők aránya, mint a gazdák más csoportjaiban (0–6%). A társadalmi hátteret tekintve az is megfigyelhető,

273

hogy a privatizációs folyamatok némileg azoknak a családoknak kedveztek jobban, ahol a korábbi generációk (szülők, nagyszülők) jelentősebb méretű birtokkal rendelkeztek. Kétségtelen tény, hogy a privatizációs folyamatoknak meghatározó szerepük volt a földterület növelésében, azonban legalább akkora volt a jelentősége a földbérlet széles körű elterjedésének is. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a viszonylag nagy – 50 hektár feletti – gazdaságokban az összes használt földterületnek mintegy háromnegyede bérelt és csupán egynegyede a saját tulajdonú terület. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a tendencia csak az általunk vizsgált nagy gazdaságokra jellemző, mert a gazdaságszerkezet 1994. évi összeírása szerint az 1 millió 675 ezer egyéni gazdálkodó egészét tekintve a használatukban lévő földterületnek mindössze 12%-át tette ki a bérelt terület.

A földterület esetében tapasztaltaktól eltérően az állatállománynál a csökkenés volt a jellemző; a szarvasmarhatartó gazdaságoknak 57%-a, a sertéstartóknak pedig 76%-a csökkentette az állományát 1992–1995 között. A főfoglalkozású gazdák körében a csökkenés ennél mérsékeltebb ütemű volt. A csökkenés gazdasági hátterét vizsgálva megállapítható, hogy a kisebb állományt fenntartó, illetve kisebb földterülettel rendelkezők körében erőteljesebb volt az állománycsökkenés, mint a nagyobb gazdaságokban. E tendencia is arra utal, hogy a konjunkturális szempontból kedvezőtlen időszakokban a tőkeerős gazdaságoknak nagyobb az esélye a talponmaradásra.

Ha az 1992–1995 között megszűnt gazdaságok (megszűnés előtti) jellemzőit vizsgáljuk, akkor bizonyos betekintést nyerünk a felszámolás gazdasági és társadalmi összefüggéseibe is. A tények azt mutatták, hogy elsősorban a mezőgazdaságon kívüli szektorokban foglalkoztatott részidős gazdák, közülük is főleg a fiatalabbak szüntették meg nagyobb mértékben a korábbi gazdaságukat. Zömük viszonylag kis földterületen gazdálkodott és vagy sertés-, vagy baromfitartásra szakosodtak. Arra lehet tehát következtetni, hogy a kedvezőtlen mezőgazdasági konjunktúra elsősorban azokat riasztotta el a mezőgazdasági vállalkozástól, akik kevésbé kötődtek a mezőgazdasághoz, illetve azokat a fiatal vállalkozókat, akik rugalmasan tudtak váltani és a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban próbáltak kedvezőbb vállalkozásba fogni.

2. A korábbi, 1992. évi vizsgálathoz hasonlóan az 1995. évi adatok is azt jelzik, hogy a nagyobb földterülettel, illetve a nagyobb állománnyal rendelkező gazdaságok körében jóval erőteljesebb a gépesítésre és általában a modernizálásra irányuló törekvés, mint a kisebb gazdaságokban. E törekvés a gépellátottság és a költségszerkezet terén is megfigyelhető. Mindez – a jövőt tekintve – egy fokozódó differenciálódás tendenciáját hordozza magában, a modernizáláshoz szükséges tőkével a gazdaságoknak csak egy kisebb hányada rendelkezik. Várható tehát, hogy a korábbiakhoz viszonyítva a paraszti lakosság

274

jobban fog polarizálódni a zömében önellátásra berendezkedő kistermelői rétegre, illetve a korszerű árutermelés irányába fejlődő vállalkozói rétegre.

3. A felvázolt modernizációs folyamatokat jelentős mértékben befolyásolja a mezőgazdaságban kialakított hitelezési rendszer. A tények azt mutatják, hogy bizonyos kedvező változások ellenére a gazdáknak csak egy viszonylag csekély hányada (13%-a) próbált 1992–1995-ben mezőgazdasági hitelt felvenni. A korábbi időszakokhoz hasonlóan továbbra is elsősorban a magasabb iskolai végzettséggel és jobb piacismerettel rendelkező gazdák veszik igénybe a hiteleket. A hagyományos paraszti erkölcs eleve ódzkodik mindennemű eladósodástól.

A pénzintézetek a hitel folyósításához bizonyos nagyságú gazdasági hátteret kívánnak. Minél nagyobb a földterület, annál gyakoribb a hitelfelvétel. Ezzel magyarázható, hogy a 100 hektár feletti gazdaságoknak közel fele élt 1992–1995 között a hitelezési lehetőségekkel, ami azt is jelzi, hogy a nagyobb gazdaságok jövőbeni tartós megerősödésére csak akkor lehet számítani, ha a hitelezési rendszer tovább fejlődik.

A termelés jövedelmezősége és a hitelek igénylése között nincs összefüggés. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy – a gyakorta változó konjunktúra miatt – a mezőgazdasági termelők piaci pozíciója meglehetősen törékeny. Döntően ezzel magyarázható a bankok óvatossága is, ezért a termelők részéről jogos lehet az igény, hogy a vállalkozói mezőgazdaság hitelrendszerének fejlesztésekor e sajátosságokat tekintetbe kell venni.

4. Az adatfelvétel során – a termelők bevallása alapján – információt gyűjtöttünk a gazdaságok eredményességéről. A kapott adatok ellentmondanak a nagyarányú állománycsökkenésnek, ugyanis a gazdák 1994-ben az állattenyésztést számottevően nyereségesebb ágazatnak tekintették, mint a növénytermesztést. (Az állattartást a gazdaságok kétharmada, a növénytermesztést 43%-a tartotta nyereségesnek.) Ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy a nagyobb élőmunka igényességű állattenyésztés ráfordításai között a saját élőmunka hányadot kevésbé veszik számba a gazdálkodók.

Figyelembe véve az utóbbi években az állatállomány nagyarányú csökkenését és az e téren 1992-tõl 1994 közepéig tapasztalható rossz konjunktúrát, a kapott adatok további magyarázatra szorulnak. 1994 második felére jelentõsen megemelkedtek mind a felvásárlási, mind a szabadpiaci árak. A felvétel idején például a hízott sertés szabadpiaci ára közel 50%-kal, a süldõé 100%-kal, a malacárak 120–140%-kal haladták meg az egy évvel korábbit. Az év végére az 1994. évi, az elõzõ évinél mintegy 50%-kal magasabb takarmánygabona-termés következtében a takarmányárak – az infláció ellenére – csökkentek. A felvétel idején a kukorica szabadpiaci ára mintegy 15–20%-kal

275

alacsonyabb volt az egy évvel korábbinál. A gazdák viszonylag kedvezõ minõsítése mögött feltehetõen az a magatartás húzódik meg, hogy az állattenyésztés terén érzékelt kedvezõbb nyereséget éppen az állatállomány nagyarányú csökkentése révén tudták elérni. Úgy tûnik tehát, hogy a növénytermesztéssel ellentétben az állattartás némileg nagyobb rugalmasságot biztosít a konjunktúra kedvezõtlen változásához való alkalmazkodásban. A nyereséget befolyásoló tényezõket számba véve megállapítható volt, hogy a nagyobb földterület és a nagyobb állatállomány kedvezõen hat a nyereség alakulására.

Internet: Harcsa István

276

IV. MERRE MAGYAR VIDÉK?

277

278

ANDORKA RUDOLFA RENDSZERVÁLTOZÁS SZOCIÁLPOLITIKAI PROBLÉMÁI

Kornai János (1992) az elmúlt napokban a Schumpeter által évtizedekkel ezelőtt bevezetett „teremtő rombolás" kifejezéssel jellemezte azokat a folyamatokat, amelyek Magyarországon az utolsó néhány évben a rendszerváltozás keretében zajlanak. A kifejezés nagyon találó: egyrészt valóban nyilvánvaló, hogy a központosított gazdasági tervezés maradványainak leépítése, a termelőeszközök állami tulajdonának radikális lecsökkentése, a gazdasági szerkezet átalakítása, külkereskedelmünk struktúrájának átalakítása, társadalmi és politikai intézményeinknek alapvető megváltoztatása, egész kultúránk átalakulása szükséges ahhoz, hogy a magyar gazdaság fejlődése megindulhasson. Ezeknek a folyamatoknak a végén a fejlett piacgazdaság és a szilárd demokratikus társadalom megteremtése áll. Másrészt ennek a rombolási folyamatnak nyilvánvaló gazdasági és társadalmi költségei vannak. Ezek közül ebben az előadásban a társadalmi költségeket tárgyalom.

Részletesebben kifejtve azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy mekkora terheket, költségeket bír ki a magyar társadalom anélkül, hogy azok magát a piacgazdaságra való átmenetet, a gazdasági fejlődést, a demokratikus politikai rendszert veszélyeztessék, és hogyan lehet ezeket a terheket a következő években szociálpolitikai eszközökkel mérsékelni, kezelni. Nézzük meg, mekkorák ezek a társadalmi költségek, és a magyar társadalomnak melyik társadalmi rétegeire és demográfiai csoportjaira nehezednek!

A rendszerváltozás társadalmi költségei közül a legjobban látható a jövedelmi szint csökkenése. Láthatósága miatt ez áll a közérdeklődésnek, még inkább a sajtó és a televízió, rádió figyelmének középpontjában. Le kell azonban szögeznünk, hogy a jövedelemcsökkenés mértékéről viszonylag keveset tudunk, mindenesetre sokkal kevesebbet, mint ahogyan azt a rá hivatkozók tudni vélik vagy állítják.

A makrostatisztikai idősorok néhány százalékos csökkenést mutatnak. Az új - előrehozott - háztartási jövedelem-adatfelvétel jelenleg folyik, a megelőző ilyen felvétel az 1987. évi jövedelmeket mutatta ki. A TÁRK1 1991 áprilisában végzett adatfelvétele (Kolosi, Róbert, 1991), amelynek során két évvel korábban megkérdezett felnőtteket kerestek fel újra és kérdeztek meg jövedelmeikről, az egyetlen olyan friss adatforrás, amelynek során jövedelmeket is kérdeztek, és a kapott adatokat össze lehet hasonlítani egy korábbi időpont hasonló adataival. (Az eredményeket bizonyos óvatossággal kell kezelni, mert a minta igen kicsi volt, mindössze ezer felnőttre terjedt ki, és a jövedelmeket nem nagy részletezettséggel és nem nagyon pontosan kérdezték.) Ez az adatfelvétel azt a talán meglepőnek tűnő eredményt hozta, hogy a havi átlagos nettó reáljövedelmek nem csökkentek, pontosabban nagyjából olyan mértékben emelkedtek, mint az infláció (tehát két év alatt körülbelül 74 százalékkal. Ez a ténymegállapítás azért is különösképpen figyelemre méltó, mert a Szonda-Ipsos

279

közvéleménykutatása szerint a lakosság 80 százalékának az a véleménye, hogy anyagi helyzete rosszabb, mint egy évvel korábban. Hozzá kell tenni, hogy a reálbér 1978 óta csökkent, a reáljövedelem pedig az 1980-as évek közepe óta nagyjából stagnált, tehát a korábban megindult kedvezőtlen tendencia erősödött fel a rendszerváltozás után. Tudjuk azt is, hogy a reálbércsökkenés csak azért nem vezetett az életszínvonal erős csökkenéséhez, mert a lakosság nagy része különféle mellékjövedelmeinek - elsősorban a második gazdaságban való részvételének - növelésével tudta azt ellensúlyozni. Hozzátehetjük, hogy a KSH azon régebbi adatfelvételei, amelyeknek során az elmúlt évbeni jövedelemváltozásról alkotott szubjektív véleményt kérdeztek, azt mutatták, hogy a szubjektív vélemények valamivel kedvezőtlenebb képet adnak, mint a tényleges jövedelemváltozás.

Mindennek alapján le merném vonni azt a következtetést, hogy az egy főre jutó reáljövedelem csökkenése 1990 óta viszonylag csekély volt, mindenesetre kevesebb, mint az egy főre jutó nemzeti jövedelem vagy - pontosabban - GDP csökkenése. Az az állítás tehát, hogy az egész magyar társadalomra - vagy annak túlnyomó többségére - kiterjed az elszegényedési folyamat, szerintem nem felel meg a valóságnak.

Ezzel szemben az említett TÁRKI felvétel szerint nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége. Hozzá kell azonban tenni, hogy a jövedelemegyenlőtlenség növekedése már az 1982. évi háztartási jövedelemfelvétel után megindult, a rendszerváltozás után csupán ez a folyamat gyorsult fel. Azt is meg kell jegyezni, hogy a jövedelemegyenlőtlenség növekedése közgazdászok és szociológusok körében nem volt váratlan, előre nem látott folyamat. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a magyar gazdaságnak a stagnálásból, sőt visszaesésből való kilendítéséhez a piacnak nagyobb szerephez kell jutnia, ehhez a magánvállalkozásnak lényegesen ki kell terjednie, ez a két folyamat pedig szükségképpen a jövedelemkülönbségek növekedésével jár. (A piaci gazdaságban sikeres vállalatoknál és a sikeres magánszektorban a jövedelmek növekedése nemcsak következménye, hanem egyik előfeltétele is a gyors piacorientált átalakulásnak és a magánszektor növekedésének.) Az említett TÁRKI adatfelvétel alapján képet kaphatunk a jövedelemegyenlőtlenségek alakulásáról is. A megkérdezett felnőttek nettó jövedelmének egyenlőtlenségét a legmagasabb és a legalacsonyabb decilis jövedelmének arányával mérhetjük: ennek a hányadosnak az értéke egy korábbi - 1982. évi - adatfelvételnél 5,1 volt, 1989-ben 5,03, 1991-ben 6,01. Az egy főre jutó háztartási jövedelem egyenlőtlenségének növekedése ennél kisebb volt: 1989-ben 5,8, 1990-ben 6,0. Ennek magyarázata, hogy az alacsony jövedelmű háztartásokban két év alatt csökkent az eltartottaknak a keresőkhöz viszonyított aránya. Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy az egyenlőtlenség nőtt, de nem nagyon nagymértékben.

280

A TÁRKI adatfelvételnek azon adatai adják meg szerintem a kulcsot a jövedelmi helyzet objektív és szubjektív oldalának megértéséhez, amelyek kimutatják, hogy a megkérdezettek mekkora részének nőtt, illetve csökkent a személyes reáljövedelme az 1989 és 1991 tavasza közötti időszakban. Eszerint a nomináljövedelem csökkent 7%-nál; a reáljövedelem csökkent 42%-nál; a reáljövedelem stagnált 13%-nál; a reáljövedelem kissé javult 18%-nál; a reáljövedelem erősen javult 15%-nál; a reáljövedelem legalább megkétszereződött 5%-nál. (Összesen: 100%.) Tehet a lakosság felének reáljövedelme csökkent, más szóval a társadalom fele szegényebb lett, viszont egyötöd részének reáljövedelme erősen emelkedett. Ez megmagyarázza, miért érzi úgy a más vizsgálatok során megkérdezettek nagy része, hogy anyagi helyzete romlott, és azt is megmagyarázza, miért váltak láthatóvá az elszegényedés tünetei, mint a szemeteskukákban végzett gyűjtés, a jólét emelkedésének jeleivel (például a nyugati gyártmányú személygépkocsik számának szaporodásával) egyidejűleg.

Felmerül a kérdés: hányan tekinthetőek szegényeknek, és mennyire nőtt a számuk. Előre kell bocsátani, hogy a szegénység vagy a létminimumnak minden definíciója tartalmaz szubjektív, az adott társadalomban uralkodó felfogástól függő elemeket. A KSH 1982-ig visszamenően számított létminimumot és úgynevezett társadalmilag elfogadható minimumot, amely utóbbi mintegy 15-20%-kal magasabb a létminimumnál. Van azonban egy korábbi, 1968-ra vonatkozó, az 1980-as évekbeniekkel nem teljesen összehasonlítható minimumszámítás is. Ezeknek alapján nagyon megközelítő becsléssel azt lehet mondani, hogy 1962-ben legalább hárommillió lehetett a létminimumnál kisebb jövedelemből élők száma, ez 1972-re lecsökkenhetett körülbelül egymillióra, ezután már csak lassan csökkent, 1987-ben ismét egymillió körül lehetett, és - Kolosi Tamás becslése szerint - 1991-ben másfélmillióra emelkedhetett. 1991 tavasza óta természetesen további növekedés a valószínű. (A társadalmilag elfogadható minimumnál kisebb jövedelemből élők aránya ennél természetesen nagyobb, hárommillió fölött lehet.) Tehát sok szegény van a magyar társadalomban, számuk az utolsó két évben lényegesen nőtt, de eltúlzottnak látszik minden olyan állítás, amely a magyar társadalomnak a felét vagy még ennél nagyobb részét is a szegények közé számítja. Ezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert minél szélesebben definiáljuk a szegénységet, annál nagyobb számú személyre, családra javasoljuk szétosztani a szociálpolitikára rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű erőforrásokat, tehát annál kevesebb jut egy szegényre.

A szegénységnek és az elszegényedésnek ma két fontos közvetlen oka van: az infláció és a munkanélküliség. Az inflációnak következménye, hogy mindazok, akik fix keresetből élnek, évről évre rosszabb jövedelmi helyzetbe kerülnek, mert többnyire képtelenek kiharcolni azt, hogy fix keresetük - fizetésük, nyugdíjuk vagy más társadalmi jövedelmük - az áremelkedéssel arányosan emelkedjék.

281

E rétegek közül a nyugdíjasok állnak a figyelem középpontjában. Az idős emberek és általában a nyugdíjasok szegénysége az első háztartási jövedelemvizsgálatok, vagyis az 1960-as évek eleje óta a szociológiai szakirodalom és a tömegkommunikáció egyik főtémája. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy míg 1962-ben valóban az idős emberek voltak az országnak az a rétege, társadalmi csoportja, amelyben a létminimum alatt élők „túl voltak reprezentálva", 1987-re a helyzet alapvetően megváltozott: a nyugdíjas háztartásokban az egy főre jutó jövedelem az országos átlagnak 90%-a volt, míg a segédmunkásoknál 81, a betanított munkásoknál 88, a mezőgazdasági fizikai háztartásokban pedig 90%-a. Ugyanakkor - paradox módon - jogos volt a nyugdíjasok túlnyomó többségének az a panasza, hogy elszegényednek, mert a nyugdíjak nem voltak indexelve, tehát - a legalacsonyabb nyugdíjak kivételével - nominálértékük emelkedése nem tartott lépést az áremelkedéssel. Miközben a létminimum alatt élők aránya a 60 éven felüliek körében már alig haladta meg az országos átlagot, a gyermekek körében folyamatosan nőtt, és az idősekét messze meghaladta a létminimum alatt élők aránya. Tehát a gyermekes, elsősorban többgyermekes családok ma a szegénység által leginkább veszélyeztetett demográfiai csoport. Igaz persze, hogy - ellentétben a nyugdíjasokkal - ezeknek a családoknak jó esélyük van arra, hogy idővel, 10-15 év múlva - a létminimum fölé emelkedjenek, és nyilvánvaló az is, hogy a család vállalt gyermekszámának csökkentésével, vagy a gyermekekről való teljés lemondással elkerülheti ezt a fiatal felnőttkori szegénységet. Ez azonban a közismert hosszú távú demográfiai problémákat, a népesség nagyfokú öregedését hozza magával.

A munkanélküliség a 10% felé közeledik. Ez vitathatatlanul igen nagy sokk a magyar társadalom számára, mivel ezt a problémát a szocialista korszakban nem vagy alig ismerte, és mivel a közelmúltban végzett szociológiai vizsgálatok szerint a nagy többségnek az volt a véleménye, hogy a teljes foglalkoztatást fenn kell tartani, és sokak szerint ez az állam feladata. Súlyosbítja a problémát, hogy a munkanélküliség elsősorban a társadalom szegényebb, alacsonyabb iskolai végzettségű, szakképzetlen részét sújtja, azon belül is feltehetően különösképpen a cigány etnikumú csoportot. Meg kell azonban mondani, hogy a munkanélküliség új jelenségéről nagyon kevés a megbízható szociológiai ismeretünk. Nem tudjuk pontosan, melyek a munkanélküliek szociológiai jellemzői, milyen hosszú tartamú a munkanélküliség, hogyan próbálnak az érintett családok a munkanélküliség okozta jövedelemkiesés ellen védekezni, különösképpen nem tudjuk, hogy a munkanélkülieknek mekkora része jut jövedelmekhez a „szürke gazdaságban", miközben felveszi a munkanélküli segélyt (Komai, 1992). Ezeknek a kérdéseknek vizsgálata a szociológia egyik legsürgősebb feladata lenne.

Ennek az előadásnak időbeli korlátai miatt csak jelzésszerűen tudok utalni a rendszerváltozás más társadalmi költségeire, noha úgy látom, hogy ezek a

282

kevésbé látható társadalmi problémák súlyosabbak, és nehezebben kezelhetőek, mint az elszegényedés.

Elsőnek említem a lakáskérdést. Az 1975. évi csúcsértékhez képest a lakásépítés kevesebb mint felére esett vissza. A visszaesés már az 1970-es évek második felében megindult, és legfeljebb kissé meggyorsult a rendszerváltozás után. Oka elsősorban az, hogy az állami bérlakásépítés majdnem teljesen leállt. Ugyanakkor a magánerős lakásépítés árai az inflációnál lényegesen gyorsabban nőttek. Ez igen súlyos - szülői segítség nélkül szinte megoldhatatlan - problémákat okoz a fiatal családoknak.

Az 1970-es évek óta számos szociológiai vizsgálat kimutatta, hogy a szocialista gazdaság stagnálására, a reálbérnek ebből származó csökkenésére (1978 óta) a lakosság nagy része, elsősorban szegényebb része azzal reagált, hogy kihasználta a gazdasági mechanizmus reform nyújtotta - egészen pontosan: vele összefüggésben eltűrt - lehetőséget mellékjövedelmek szerzésére, a főmunkahelyen végzett munkáját megtoldva naponta igen nagy túlmunkát végzett különféle „második gazdaságbeli" tevékenységekben. Nem egyszerű kérdés a második gazdaságot definiálni, és nehéz módszertani probléma a benne való részvételt mérni. Mégis elmondhatjuk, hogy az 1980-as években a lakosságnak 70-80%-a részt vett a második gazdaság valamely formájában (Andorka, 1990); az összes jövedelemszerző munkára fordított időnek egyharmadát a második gazdaságra fordították (Falussy, Harcsa, 1987), és az összes személyes rendelkezésű háztartási jövedelemnek legalább 20%-a származott a második gazdaságból. A második gazdaságban végzett munka időtartama nagyon egyenlőtlenül oszlott meg a társadalmi rétegek között, a szegényebb rétegek sokkal több időt fordítottak rá, így sokkal kevesebb idejük maradt pihenésre. Egyrészt ennek a rendkívül feszített, sőt hajszolt munkának köszönhetjük, hogy a magyar gazdaság lényegesen jobban vészelte át a szocialista országok mindegyikében jelentkező válságot az 1970-es évek közepétől kezdve, másrészt ennek az igen nagy munkaráfordításnak káros hatásai jelentkezhettek az egészségi állapot romlásában, a felnőttkori halandósági viszonyok megdöbbentő romlásában. Hangsúlyozni kell, hogy a KSH gondos adatközlései és elemzései szerint a halandóságnak igen nagy társadalmi különbségei vannak: Józan Péter (1988) találó megfogalmazását kölcsönözve azt mondhatjuk, hogy a magyar társadalom legkedvezőbb helyzetű rétegeinek halandósága a nyugatnémetekéhez hasonló, a legszegényebbeké pedig a szíriaiakéhoz.

Végül a társadalmi költségek között megemlítek egy olyan jelenségterületet, amelynek összefüggése a gazdasági- társadalmi- politikai rendszerrel nem annyira nyilvánvaló, nem is áll annyira az érdeklődés középpontjában, mint az eddig tárgyalt jelenségek, de amely hozzám egész kutatási pályafutásom alatt igen közel állt, és ahol szerintem - talán azért, mert a téma annyira közel áll hozzám - különösen súlyos és nehezen kezelhető bajok vannak a magyar társadalomban. Ez a deviáns viselkedés területe (Andorka et al., 1986). Tudjuk,

283

hogy az öngyilkossági arányszám az 1954. évi átmeneti mélypontról majdnem háromszorosára emelkedett, a májzsugorodási arányszám pedig, amellyel az alkoholizmus elterjedtségét szokták mérni, a második világháború utáni évek óta több mint tízszeresére emelkedett. Kopp Mária és Skrabski Árpád (1992) vizsgálatai szerint 1992-ben a 16 évesnél idősebb lakosságnak 34%-a panaszkodott neurotikus tünetekről (ezen belül 16% súlyos, kezelésre szoruló neurotikus), 24% panaszkodott depressziós tünetekről (ezen belül 5% közepesen súlyos, 3% súlyos depressziós). Mindezek a jelenségek gyakoribbak a szegényebb rétegekben. A szociológiai elméletek alapján megfogalmazhatjuk azt a hipotézist, hogy mindezen jelenségek mögött széles körben elterjedt anómia és/vagy elidegenedés húzódik meg. Fel kell persze arra figyelnünk, hogy az utolsó években az öngyilkossági arányszám némileg csökkent, és mintha az alkoholizmus terjedése is megállt volna. Elhamarkodott lenne azonban ebből nagyon optimista következtetéseket levonni.

Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a rendszerváltozásnak súlyos társadalmi költségei vannak, és ezek aránytalanul nagy mértékben nehezednek a társadalom szegényebb rétegeinek a vállára. Felmerül a kérdés, kell-e és lehet-e valamit tenni szociálpolitikai eszközökkel ezeknek a költségeknek a csökkentése érdekében, és ha igen, akkor milyen konkrét szociálpolitikai eszközöket lehet ajánlani.

Ezeknek a kérdéseknek megválaszolásához lényeges segítséget nyújtanak azok a felmérések és elemzések, amelyeket az IMF (Kopits et al., 1990; Kopits, 1992) és a Világbank (World Bank, 1991) készített a magyar szociálpolitika reformjának lehetőségeiről; a Kék Szalag Bizottság számára készített elemzésünk (Andorka et al., 1992). Meg kell azonban említenem mint előzményt azt az igen alapos felmérést és javaslatot is, amely 1988-1989ben készült el az akkori Szociális és Egészségügyi Minisztérium által létrehívott bizottság keretében (Monigl et al., 1989).

Mindezekből a dokumentumokból két fő következtetést tudok levonni:1. Mint ahogyan azt Szelényi Iván már 1986-ban igen bölcsen és

előrelátóan megfogalmazta, súlyos hiba Magyarországon a piacorientált gazdasági reformokat és a szociálpolitikát egymással szembeállítani (Manchin, Szelényi, 1986). A gazdasági reformok szószólóinak és a szociálpolitikai reform szószólóinak nem egymás ellen kell érvelniük, hanem össze kell fogniuk, mert céljaik csak együtt érhetők el.

2. Magyarországon a szocialista korszakban a tág értelemben definiált szociális kiadásokra fordított összegek jelentékenyek voltak, de tévedés lenne azt állítani, hogy nagyobbak voltak, mint a nyugat-európai kapitalista társadalmakban általában. Nem állítható tehát, hogy a szociális kiadások nagysága tekintetében Magyarország valamilyen sajátos „szocialista" modellt valósított meg. Ezzel

284

szemben sok tekintetben alapvetően ésszerűtlen volt ezeknek az összegeknek a felhasználása, többek között azért, mert a szociálpolitikán keresztül nyújtott támogatások sok formája egyáltalán nem azoknak jutott, akik arra a leginkább rászorultak.

Mielőtt a szociálpolitika egyes konkrét eszközeire, területeire kitérnék, szeretném azt a - kétségtelenül vitatható - alapelvet leszögezni, amelynek alkalmazásával szerintem a rendszerváltozás társadalmi költségeit - és hozzá kell tennem: a szocialista rendszerből örökölt számos szociális problémát - a legeredményesebben lehet mérsékelni. Ez az alapelv a következő: mindenekelőtt a magyar társadalom legszegényebb részét, az előbbiekben említett mintegy másfélmillió embert kell a további elszegényedéstől a lehetőségekhez képest megvédeni, a szociálpolitikát ennek megfelelően úgy kell átalakítani, hogy a rendelkezésre álló összegeket a leghatékonyabb módon osszák el, és elsősorban ennek a legszegényebb rétegnek juttassák.

Szeretném kiemelni, hogy ez az álláspont egyáltalán nem nyilvánvaló minden magyar állampolgár és minden magyar társadalomtudós számára. Azt is meg kell mondanom, hogy nagyon erős érvek szólnak amellett, hogy a szociálpolitikát „szélesebben terítsük", a társadalomnak lényegesen nagyobb részére nyújtsunk védelmet az életszínvonal hanyatlása ellen. Említettem, hogy a magyar társadalomnak mintegy fele reáljövedelme csökkenését volt kénytelen átélni az elmúlt néhány évben. Többé-kevésbé őket szokták „elszegényedő középosztálynak" vagy „alsó középosztálynak" nevezni. Ide lehet sorolni a nyugdíjasok többségét.

Néhány szóval mindenképpen indokolnom kell, miért gondolom, hogy a jelen helyzetben nem lenne jó döntés ezt a sokkal nagyobb, ötmillió körüli tömeget erőteljes szociálpolitikai támogatásban részesíteni. Ehhez a jelenleginél nagyobb összeget kellene szociális kiadásokra fordítani. Nem pártolnám a szociális kiadások összegének csökkentését, de a jelenlegi gazdasági helyzetben - amikor a gazdasági fellendülés feltételeinek megteremtése kell hogy legyen az elsődleges cél - hiba lenne akár a költségvetési deficit emelésével, akár az aktív keresők vagy a vállalatok erőteljesebb megadóztatásával biztosítani a szociális kiadások növeléséhez szükséges összegeket. Ha viszont a jelenlegi szociális kiadásokat osztjuk szét nagyobb létszámra kiterjesztve, akkor egy személyre, egy családra - közöttük a legszegényebbekre - kevesebb jut.

Befejezésül röviden néhány gondolatot adnék elő a szociálpolitika lehetséges reformjairól, amelyek a fentiekben megfogalmazott általános elveknek és következtetéseknek megvalósulását elősegíthetnék (Andorka, 1991).

A nyugdíjrendszer hibáit az IMF elemzése jellemezte nagyon találóan: túl sokan, túl korán és túl kevés nyugdíjat kapnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nyugdíjrendszer már jelenleg is a fizetésképtelenné válás borotvaélén táncol, körülbelül 10-15 év múlva pedig - a népesség öregedése következtében - a jelenlegi nyugdíjszabályozás fennmaradása esetén biztosan fizetésképtelenné válik, vagyis a nyugdíjigények meg fogják haladni á befizetett nyugdíjjárulékok

285

összegét. Rövidtávon a legsúlyosabb szociális probléma a nyugdíjak területén, hogy a nyugdíjak nincsenek automatikusan indexelve az áremelkedéshez, csupán a legalacsonyabb nyugdíjakat emelte eddig mindegyik kormányzat, nagyjából az áremelkedéssel párhuzamosan. Ezáltal azonban az a szociálpszichológiai szempontból rendkívül hátrányos helyzet állt elő, hogy az idős emberek nagy többsége arra számíthat, hogy élete végére a létminimumra vagy annak közelébe süllyed a nyugdíja.

Egészen rövid távon az erre a célra felhasználható összegeket arra kellene összpontosítani, hogy senkinek a nyugdíja ne süllyedjen a létminimum alá, tehát a legalacsonyabb nyugdíjak rendszeres emelésének kellene prioritást adni. Hozzá kell tennem, hogy - bármennyire kézenfekvőnek látszik ez a javaslat - a legutóbbi nyugdíjemeléskor a Népjóléti Minisztérium ennek megfelelő javaslatát az Országgyűlés végül olyan értelemben módosította, hogy a legalacsonyabb nyugdíjak a javasoltnál valamivel kevésbé, a magasabb nyugdíjak viszont valamivel nagyobb mértékben emelkedtek, a sajtó egy része pedig ezt a szociális igazságosság győzelmeként könyvelte el.

Mivel a nyugdíjjárulék és általában a társadalombiztosítási járulék aligha emelhető a magyarországi vállalatok világpiaci versenyképességének súlyos veszélyeztetése nélkül; középtávon nem látszik más megoldás, mint a nyugdíjkorhatár felemelése mindkét nem esetében a nálunk fejlettebb országokban elég általános 65 évre, továbbá a nyugdíj kiszámítási formulájának megváltoztatása olyan módon, hogy a kezdő nyugdíj alacsonyabb legyen, de értékállóságát biztosítani lehessen.

Világosan kell azonban látnunk, hogy több évtizedes, hosszú távra időzített bomba ketyeg az egész nyugdíjbiztosítási rendszer alatt annak következtében, hogy a népesség öregedése miatt a nyugdíjjárulékot fizető aktív korú népesség csökken és a nyugdíjas életkorú népesség nő. Kevéssé vigasztalhat bennünket az a tény, hogy ugyanilyen bomba ketyeg majdnem minden fejlett ország nyugdíjrendszere alatt. Néhány évvel ezelőtt Nyugat-Németországban a 2020 körüli évekre becsülték előre a társadalombiztosítási rendszer csődjét. Hazánkban erre korábban fog sor kerülni, mert a születések száma körülbelül 15 évvel korábban csökkent az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szint alá. Hosszú távon két társadalompolitikai eszköz látszik lehetségesnek a krízishelyzet elkerülésére: 1. a külföldről jövő bevándorlásnak, elsősorban a fiatal felnőttek bevándorlásának lényeges növelése, 2. olyan népesedéspolitika vagy családpolitika, amely lehetővé teszi a családok számára, hogy valamivel több gyermeket vállaljanak.

A gyermekes családokat anyagi eszközökkel támogató népesedéspolitika mellett azonban nemcsak ez a távlati cél szól, hanem az is, hogy - mint már említettem - Magyarországon a gyermekeknek nem jelentéktelen része gyermekéveinek egy részében a szegénység körülményei között nevelkedik. (1987-ben a 0-2 éves gyermekeknek 21%-a tartozott a lakosság legalacsonyabb jövedelmű decilisébe, vagyis a szegénynek tekinthető egymillióba.) Vita tárgya

286

lehet, hogy minden gyermek után egységes összegű családi pótlékot célszerű-e fizetni (ebben az esetben minden gyermeket és családot szigorúan egyenlően kezelünk), vagy a nagyobb gyerekszámú családokat preferáljuk magasabb családi pótlékkal (ebben az esetben a teljes családi pótlékra fordított összegből több jut az alacsonyabb jövedelműeknek). Több oldalról is bírálatok érték a GYES és a GYED intézményét. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek nagy segítséget nyújtanak a fiatal anyáknak ahhoz, hogy a gyermekvállalást és a foglalkozási karriert összeegyeztessék. Érdemes arra felfigyelni, hogy más országok, például Németország és Svédország újabban hasonló támogatásokat vezettek be.

Mivel a szocialista rendszer majdnem végig fenntartotta a teljes foglalkoztatást mint értéket és gazdaságpolitikai célt, nyílt, „kapun kívüli" munkanélküliség alig fordult elő, így munkanélküli-segély sem látszott szükségesnek. A piaci gazdaságra való áttérés azonban, pontosabban a „puha költségvetési korlát" felváltása „kemény" korláttal, rövid idő alatt „kapun kívülivé" tette a korábbi kapun belüli munkanélküliséget. Erre reagált már az utolsó szocialista kormány, majd az 1990. évi választás után létrejött koalíciós kormányzat a munkanélküli-segély bevezetésével, majd kiterjesztésével. Kétségtelenül eziránt mutatkozik ma a leginkább akut szociálpolitikai szükséglet. Külföldi tapasztalatok arra intenek azonban, hogy a munkanélküli-segély, nem kellőképpen átgondolt alkalmazása esetén, diszfunkcionális hatásokkal járhat, nevezetesen 1, visszatarthat a munkavállalástól, 2. csalásra adhat lehetőséget a be nem jelentett munkavállalás útján a „szürke" gazdaságban. Ezért folyamatos és igen alapos tudományos vizsgálata szükséges.

Igen szűk körre terjedt ki a szocialista rendszerben a szociális segélyezés is (az 1980-as években körülbelül 80 ezren kaptak rendszeresen szociális segélyt), feltehetően azon ideológiai tétel következtében,' hogy a szocialista társadalomban nem fordul elő szegénység, illetve a „nagy szociálpolitikai rendszerek" (mint a nyugdíj stb.) képesek a szegénység veszélyét kezelni.

Nem szükséges itt újra bizonyítani, hogy a magyarországi szociológiai vizsgálatok évtizedeken át kimutatták a szegénység meglétét. A rendszerváltozás után ezen a téren alapvető szemléletváltozás következett be: a szegénység tényét a kormányzat elismeri, és - jobb híján - a szegény családoknak egyéni alapon nyújtott segélyekkel is próbálja orvosolni. A segélyeket kiadó intézmény - önkormányzat, családsegítő központ, szociális osztály stb. egyéni mérlegelésén és döntésén alapuló segélyrendszernek számos bírálója van, sok kritikát lehet mondani rá, az önkényesség lehetőségétől a megalázó eljáráson keresztül a költségességig. Rövid távon azonban aligha lehet jobb megoldást találni az aktuális szükséghelyzetek kezelésére, az akut szegénységbe kerülők segítésére.

Végül, de nem utolsósorban megemlítem, hogy az egész adórendszernek - akár akarjuk, akár nem - szociális hatásai vannak, tehát a szociálpolitika egésze reformjának végiggondolásakor szükségképpen foglalkozni kell olyan

287

kérdésekkel, mint a személyi jövedelem alsó küszöbének progresszivitása, az egyéni vagy családi jövedelemadó alternatívája, vagy másképpen az eltartottak figyelembevétele az adóalap vagy az adóösszeg megállapításakor.

Végül csupán utalok a rendszerváltozás társadalmi költségeinek az előadás első részében említett három olyan területére, amely nem tartozik a szó szoros értelmében vett szociálpolitikához, annak mintegy a határterületén helyezkedik el. A jelenlegi körülmények között, amikor állami bérlakás-kiutaláshoz jutni szinte lehetetlen, és a családalapításhoz szükséges nagyságú lakás megépítése vágy megvásárlása 10-15 évi átlagbérrel egyenértékű költséggel jár, és másrészről a lakbérek még mindig elmaródnak a piaci viszonyok között feltehető lakbérektől, a lakáspolitika alapvető változtatása látszik szükségesnek.

Az egészségügyi ellátás ugyan elvileg ingyenes, ténylegesen azonban nem jelentéktelen hálapénzt kell bizonyos ellátásokért fizetni, tehát az egészségi állapotra fordított össztársadalmi költségek egy részé a lakosságra hárul. Ennek következtében a kimutatott egészségi kiadások igen alacsonyak, viszont, ha a lakosság tényleges kiadásait hozzá tudnánk számítani, akkor korántsem lenne ilyen alacsony a tényleges költség. Szociológiai vizsgálatok által egyértelműen kimutatott tény ugyanakkor, hogy az egészségi ellátás színvonala igen rossz (Losonczi, 1986, 1989). A rendszer díszfunkcionalitása tehát nyilvánvaló, megváltoztatása feltétlenül szükséges. Ez hozzájárulhat a halandóság romlási tendenciájának megfordításához, bár e romlás alapvető okai szerintem az életmód területén vannak.

Nem szükséges annak részletes bizonyítása sem, hogy a magyarországi mentális egészségügy mennyire elhanyagolt állapotban van, és milyen nagy szükség lenne arra, hogy a lelki problémákkal küszködők segítséget tudjanak kapni. Bár az anómia és/vagy elidegenedés gyökereit a lelkigondozás nem tudja orvosolni, a belőlük származó legsúlyosabb egyéni válságok megoldásához segítséget nyújthat.

Joggal fel lehet természetesen vetni azt a kérdést, hogy a leírt szociálpolitikához hogyan lehet a szükséges költségvetési és más alapokat előteremteni. Különösképpen indokolt ez a kérdés annak tudatában, hogy az állami költségvetés egészének az aránya a nemzeti jövedelemhez viszonyítva kell, hogy csökkenjen. Azt gondolom, hogy igen nagy megtakarításokat lehet elérni két olyan kiadás területén, amely nem tartozik a szó szigorú értelmében vett szociálpolitikához, de ahol a kiadásokat a múltban szociálpolitikai megfontolásokkal is indokolták. Ez a két terület: 1. Bizonyos fogyasztási javak árának szubvencionalizálása; 2. veszteséges állami vállalatok szubvencionalizálása. Az árak szubvencionalizálását sok esetben - nyíltan vagy hallgatólagosan - azzal indokolták, hogy ezáltal teszik lehetővé, hogy a lakosság szegényebb rétegei megvásárolják azokat. Ez az érvelés azért sántított, mert a szubvencionált árú javakból a jobb módú rétegek természetesen többet vásároltak, így a szubvenciókból nagyobb hasznot húztak, mint a szegényebb rétegek. A veszteséges vállalatok szubvencionalizálását, a Komai-féle „puha

288

költségvetési korlátot", azzal indokolták, hogy ezen keresztül munkahelyeket tartanak fenn, a teljes foglalkoztatást biztosítják. Ez az érvelés is sántít, mert a veszteségek kiegyenlítésére fordított állami költségvetési összegeket azokról a területekről vonták el, ahol azok a lakosság jólétét közvetlenül szolgálták volna. Ez volt az egészségügy, az oktatás és a szociális gondozás „maradvány" jellegű finanszírozásának és ezáltal tartós elhanyagolásának az oka. Ha ez a két - állítólagosan szociális célokat is szolgáló, de ténylegesen azok megvalósítását elő nem segítő - kiadás nem, vagy egyre kevésbé terheli a költségvetést, akkor várhatóan több jut azokra a szociális kiadásokra, amelyek valóban a leginkább rászorulók helyzetét javítják, ezáltal a rendszerváltozás társadalmi költségeit a leghatékonyabban csökkentik.

Ezen az úton megvalósulhatna a „piackonform" szociálpolitika, amely elősegíthetné, hogy egyrészt a magyar gazdaság minél előbb egy fellendülő szakaszba menjen át, másrészt a rendszerváltozás társadalmi költségei minél kisebbek, elviselhetőbbek legyenek, ezáltal ne veszélyeztessék a modern piacgazdaság kifejlődését és a demokratikus politikai rendszer megszilárdulását

Valóság, 1992.

289

290

ENYEDI GYÖRGYA MAGYAR FALU — NYERTES, VESZTES ?

A politikai és gazdasági rendszerváltozás nem csak előnyöket tartogat a falu számára. A rendszerváltozás idején eléggé általános volt az a vélekedés, hogy a jelenlegi politikai rendszer és a kormánypártok sokkal kedvezőbben értékelik a falvakat és a falusi lakosságot, mint az államszocialista rendszer. Jól ismertek a szocialista rendszer faluellenes nézetei: a munkásosztály és a városok felsőbbrendűségének hirdetése, a városi lakosság tényleges előnyökhöz váló juttatása a közszolgáltatásokban és a társadalmi javak újraelosztásában, a falusi népességgel szembeni bizalmatlanság stb. Ezek az ideológiai eredetű hátrányok eltűntek, ám a kibontakozó piacgazdaság keményen próbára teszi a falvak lakóit, s ennek nyilvánvalóan nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lesznek - az egyének szintjén, a falusi társadalom egyes csoportjainak szintjén, és a falusi településcsoportok szintjén egyaránt.

A rendszerváltozás okozta módosulások még korántsem fejeződtek be, ezért hatásaikat nehéz pontosan regisztrálni. Még az eddig bekövetkezett változások követése is problémákba ütközik a megfogyatkozott statisztikai információk miatt. Az is bizonyos: az előnyös változások nem következnek be automatikusan, csak nagy erőfeszítések eredményeként. E cikkben azokat a tényezőket vázoljuk fel, amelyek megszabhatják a falvak szocializmus utáni fejlődését.

A magyar falvak elmúlt negyvenöt éve

A magyar falusi társadalom életében az elmúlt 45 évben három olyan alapvető, korszakos változás történt, amely a falvak lakóira különös próbatételként nehezedett, és rendkívüli alkalmazkodó képességeket igényelt. Egy bő generáció ideje alatt a falusi lakosságnak - akár előnyt élvezett ebből, akár hátrányát szenvedte - új ismereteket kellett elsajátítania munkájára, társadalmi kapcsolataira és társadalmi értékrendjére vonatkozóan. A gyors változások idején elavultak azok az ismeretek, amelyek alapján a falusi ember dolgozott, közösségi életet élt, célokat tűzött maga elé. Ezek a változások mélyebbre hatóak és általánosabbak voltak, mint a városi társadalmat ért ugyancsak jelentős átalakulások.

Az elmúlt 45 év története három szakaszra osztható. Az első szakasz 1945-től a kollektivizálás befejezéséig tart. Ebben a szakaszban az 1945. évi földreform eredményeként, néhány évre általánossá válik a kisparaszti gazdálkodás, a falusi lakosok túlnyomó része mezőgazdasági kisvállalkozóvá lesz. Szeretném hangsúlyozni - mert mintha napjainkban feledésbe merült volna -, hogy az önálló parasztgazdálkodásnak Magyarországon korlátozott hagyományai voltak, mivel a második világháború előtt erre a mezőgazdasági foglalkozásúaknak csak kb. egyharmada volt képes. Az agrárnépesség másik harmada olyan

291

kicsiny birtokkal rendelkezett, hogy csak kiegészítő foglalkozásokkal volt képes megélni. Végül a harmadik harmada cselédként, alkalmi munkásként, egy nagyon szegény bizonytalan életű bérmunkás rétegként tevékenykedett. A magyar mezőgazdaságnak az 1848 (a teljes jobbágyfelszabadítás) után kialakult modellje a kisgazdaságok és a nagyüzemek kombinációja volt nagy számú, föld nélküli mezőgazdasági munkással.

A kisbirtok tömegessé válása azt jelentette, hogy igen sok új földtulajdonosnak, aki eddig csak bizonyos mezőgazdasági részmunkákhoz értett, el kellett sajátítania a gazdálkodás átfogó, pénzügyi szempontból is tervező, a piacokra is figyelemmel lévő fogásait. Erre nem mindegyik új tulajdonos volt képes, és sokan buktak bele az önálló gazdálkodás kezdeti nehézségeibe. Néhány évvel a földreform után már megkezdődött a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, amelyet a falusi népesség ellen tömegesen elkövetett törvénytelen atrocitások kísértek. A kollektivizálási próbálkozások első tíz éve alatt nem terjedtek el általánosan a kollektív nagygazdaságok. E periódusban a falusi népesség körében olyan egyszerű túlélési stratégiák alakultak ki, amelyek lehetővé tették a hatalom önkényéhez való, szinte falvanként változó jellegű alkalmazkodást, de amelyben nem volt mód a gazdaságok gyarapítására, a piaci gazdálkodás módszereinek elsajátítására. A kollektivizálás befejezése (1962) előtti időszak tehát lehetővé tette a falu agrárnépességének a földtulajdonlást, amely azonban hamarosan bizonytalanná vált, miközben nem alakulhatott ki ésszerű gazdálkodás.

A második szakasz a magyar nagyüzemi gazdálkodás időszaka és több belső szakaszra oszlik. A kényszerű kollektivizálás a falusi társadalom különböző csoportjaira eltérő hatást gyakorolt. Elveszett a tömegesen csak alig megszerzett földtulajdon. A falusi társadalmon belüli értékrendet többé nem a föld nagysága és a gazdálkodás minősége szabta meg. Általános értékzavar lépett fel, hiszen a falun belül a politikai-hatalmi elit korántsem szerzett elismerést. A kollektivizálást követően ez a falusi hatalom jelentős részben a volt föld nélküli munkásokból vagy szegényparasztokból került ki, míg a korábbi gazdák nagy része elvándorolt, városi foglalkozást választott. A kollektivizálás időszaka egybeesett az ország iparosodási időszakával, így viszonylag könnyű volt a mezőgazdaságot elhagyni és ipari foglalkozást vállalni. Amikor az 1960-as évek második felétől az ipari telephelyek kezdtek elterjedni vidéken, a foglalkozásváltáshoz nem kellett elvándorolni, így a napi munkába járás is széles körben elterjedhetett. A falusi társadalomnak ily módon egy egyre szélesedő, és az 1970-es évektől már többségbe kerülő részét adta az eljáró munkásság, illetve a helyi. ipartelepeken foglalkoztatottak. A kollektivizálás utáni első évtized a nagyüzemi gazdálkodás technikai kiépítését, a nagyüzemi munkaszervezet kialakítását hozta magával, és ebbe könnyebben illeszkedtek be a korábbi mezőgazdasági bérmunkások, mint a volt gazdák. A termelőszövetkezeti tagok ugyanis - formai résztulajdonos mivoltuk ellenére - gyakorlatilag bérmunkás szervezetben tevékenykedtek.

292

A nagyüzemi gazdálkodás az 1970-es években lényeges módosulásokon ment keresztül. A nagyüzemek vezetését a korábbi parasztoktól egy általában képzett agrármenedzser réteg vette át, akik munkájukat a tényleges mezőgazdasági termelési folyamattól elkülönülten végezték, és többnyire nem a helyi lakosok közül kerültek ki. E technokrata vezetés hozzájárult a nagyüzemi mezőgazdaság technikai megújításához, jelentős termelésbővüléséhez, de egyúttal olyan ambíciókat is megfogalmazott - mint például az üzemek méretének szakadatlan növelését -, amelyek az egyes falvak életképességét is gyengítették (több község határának egyetlen gazdaságba való összevonásával), sőt, a mezőgazdasági termelés hatékonyságát is rontották (a túlzottan nagyméretű, sok ezer hektáros gazdaságok üzemelési költségei igen magasak voltak). E második időszakban teljessé vált a falusi társadalom olyan alkalmazkodása a nagyüzemi gazdálkodás előírt rendjéhez, amely teret nyitott az egyéni érdekek érvényesülésének. A kolhozmodellt, sajátos magyar újításokkal tették életképessé. Ilyen volt a melléküzemágak elterjedése, amely a tsz-kereteken belül nagyszámú falusi lakos részére nem mezőgazdasági foglalkozást nyújtott. A melléküzemágak az állami ipar rugalmatlanságát és szerkezeti aránytalanságait (kis- és középüzemek hiánya) korrigálták. Az állami iparnál sokkal kisebb rezsivel dolgoztak, és jelentős jövedelemforrást jelentettek a mezőgazdasági nagyüzemek számára.

A másik jelentős alkalmazkodási forma a háztáji és kisegítő gazdálkodás általános elterjedése. E gazdálkodásban nemcsak a tsz-tagok, de általában az ipari, vagy szolgáltatási foglalkozású falusiak is részt vettek. E gazdálkodási forma nagy jelentőséggel volt a falusi társadalom bizonyos újjászerveződése szempontjából is. A második gazdaság ugyanis nemcsak kiegészítő jövedelemforrást jelentett, hanem az autonóm gazdasági döntések, az egyéni mérlegelések szféráját is. A második gazdaság szervezésére valóságos második társadalom épült ki, a termelés mellett foglalkoztak a kereskedelemmel, információk cseréjével stb. Ez a polgárosodási folyamat nagy jelentőségű volt, bepótolt valamit a falusi polgárosodás hagyományos elmaradottságából; szorosan kapcsolódott a nagyüzemi mezőgazdasághoz, amelynek ugyancsak korrigálta rugalmasságát, nehéz változtathatóságát. Korlátozott polgárosodás volt, mert a háztáji és kisegítő gazdasággal foglalkozók gyakorlatilag nem vállaltak kockázatot, hiszen főleg munkát fektettek be, minden terméküket értékesíteni tudták, s így csak csekély piaci tapasztalatra tettek szert.

Ezek az újítások elfedték a nagyüzemi gazdálkodás fokozódó válságát. A mezőgazdaság jövedelmezőségi viszonyát állandóan romlottak és a nagygazdaságok jó része csak nem mezőgazdasági tevékenységének köszönhetően volt nyereséges. A falusi aktív népesség pedig azért elégedett meg alacsony mezőgazdasági vagy melléküzemági jövedelmekkel, mert a második gazdaságból ezt bőven ki tudta pótolni. A KGST nagy felvevőpiaca, és a jelentós exporttámogatások pedig azt a képzetet keltették, hogy a

293

mezőgazdaságban csak a termelési folyamattal kell törődni, minden termék bármikor értékesíthető.

A falusi társadalom a rendszerváltás idejére erősen tagolttá vált. Jórészt a mezőgazdasági értelmiségnek köszönhetően gyarapodott a falusi értelmiség száma. A falusi népesség jelentős részét nyugdíjasok teszik ki, az aktív keresők között pedig a ipari foglalkozásúak vannak többségben. A mezőgazdaság a falusi lakosság csupán 1/4-ének a fő foglalkozása. A második gazdaság elmúlt másfél évtizede azonban visszahozta a faluba a gazdálkodás presztízsét, a vagyon szerinti értékrendet, amelyeket ugyan nem a földterületek nagyságában, hanem az egyéb ingatlan vagyonban mértek. A falusi társadalom szétzúzása, amelyet a kollektivizálás célul tűzött ki, egyébként sem sikerült. Bár formális szervezeteitől a falut megfosztották és országos, központilag ellenőrzött szervezetekbe kényszerítenék, az informális, a családi, etnikai szomszédsági kapcsolatok mégis megmaradtak és a falu önvédelmi keretét alkották.

A fenti időszakban a magyar faluállományban jelentős differenciálódás következett be: A falvak jelentős része elveszítette szinte valamennyi korábbi funkcióját, a lakóhelyfunkción (és háztáji gazdálkodás funkcióján) kívül. A egy hányadában - földrajzilag erősen meghatározottan - elnéptelenedési folyamatok játszódtak le, másutt a falvak megerősítették szerepüket, lakásállományuk felújult, sőt a nagyfalvak egy csoportja belépett a kisvárosi hálózatba. A falvak egy részének elnéptelenedését gyakran tulajdonították a szocialista településpolitikának, amely elveiben támogatta a nagyobb települési egységeket és a szolgáltatások koncentrációját írta elő. A falusi településállomány átalakulási folyamatai azonban nem ennek a településpolitikának tulajdoníthatók, hiszen a településpolitika semmilyen végrehajtási hatalommal nem bírt, legfeljebb hivatkozási alapokat nyújthatott helyi döntésekhez. A falvak differenciálódása egész Európában általános. Nyugat-európai országokból vettük át az iskolakörzetesítést, az igazgatási összevonásokat, és a falusi elnéptelenedés nem öltött nagyobb mértéket, mint például a szomszédos Ausztriában. A falvak differenciálódása természetes velejárója az iparosításnak, illetőleg az iparról a szolgáltatási társadalomra történő áttérésnek. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szocialista rendszer megszűnésétől nem várható a falvak egy, részében a népességcsökkenés vagy a kiürülés megállása.

A szocialista rendszer sajátossága volt, hogy (1) a közszolgáltatások koncentrációja sokkal alacsonyabb színvonalú közlekedés és távközlés mellett ment végbe mint Nyugat-Európában, így az elérhetőség sok falu lakója számára nagyon nehézzé vált. (2) A fejlődő és a hanyatló falvak között nemcsak gazdasági megfontolások, hanem sokszor személyi döntések, szubjektív ítéletek szelektáltak, így gyakran nem az a falu indult fejlődésnek - vagy hanyatlásnak -, amely a gazdasági fejlődés szempontjából indokoltan jutott volna ebbe a helyzetbe. (3) Az infrastrukturális fejlesztés az egész szocialista időszakban elhanyagolt volt, ezért a falu-város különbség az életkörülményeket illetően sokkal nagyobb maradt, mint egy piacgazdaság hasonló fejlettségi fokán. (4) A

294

falvak fejlődése kívülről „vezérlődött", nem volt önkormányzatuk, saját erőforrásaik mozgósítására csak nagyon korlátozott önállósággal rendelkeztek.

A magyar falvakat ebben az állapotban érte a rendszerváltozás. Egy átmeneti szakasz kezdődött, amelynek iránya, kimenetele még bizonytalan. A változásokat a következő részben szedjük csokorba. Az azonban bizonyos, hogy a falusi lakóknak ismét újat kell tanulniuk. Új munkaeljárásokat, a munkanélküliséggel szembeni védekezést, vállalkozási és pénzügyi ismereteket, új szakmákat vagy a mezőgazdaságban új termékek előállítását - azaz szakadatlan tanulásra van szükség, amit az elmúlt évtizedekben kevéssé kértek számon. A középgeneráció és az idős generáció már nagyon nehezen tud alkalmazkodni egy olyan játéktér szabályaihoz, amelynek szinte valamennyi eleme megváltozott.

A magyar falu átalakulásában három fajta változás hatása adódik össze. Az egyik a rendszerváltozásé. A másik a gazdasági szerkezetváltásé, amely nem a rendszerváltozás tartozéka, csupán felgyorsult, mihelyt az államszocialista gazdaság akadályai elhárultak. A harmadik pedig azé a változásé, amely általában a gazdasági fejlettség egy bizonyos fokán újrarajzolja a falu-város viszonyokat, a falvak társadalmi helyzetét és megítélését. Ez a három változás az, amelynek megismerése, elviselése és jóra fordítása különösen nagy erőfeszítést igényel a falusi társadalomtól.

A politikai rendszerváltás következményei

A politikai rendszerváltásnak három fontos következményét emelem ki.1. A falvak gazdasági autonómiájának, a lakó- és földterületi tulajdon

kapcsolatának helyreállítása. A kollektivizálás magántulajdonban hagyta a lakótelkeket és háztáji kerteket, ám a lakosokat megfosztotta a falu határának a birtoklásától, és ezzel eltépte a falu belterületének és külterületének sok évszázados kapcsolatát. A faluban folyó gazdálkodás viszonylag idegen volt a falusi társadalomtól, kívülről szerveződött. Ez volt a helyzet a nagyüzemi mezőgazdasággal, amelynek földterülete nem követte a falu határait, és amelyet egy elkülönített technokrata elit irányított gyakran más településből. Ugyanez állítható a községekben folytatott ipari tevékenységre, de a kereskedelmi-szolgáltató tevékenységek nagy részére is. A föld tulajdonviszonyainak rendezésével helyreáll a falu mint gazdálkodási szervezet.

Egy település élet- és fejlődőképessége nagymértékben függ a helyi - helyben szerveződő, helyi tulajdonlású - gazdaság lététől, erejétől. Az államszocialista rendszerben csak csökevényesen, a korlátozott magángazdaságban s a második gazdaságban létezett a teljes értelmű helyi gazdaság. A helyi gazdaságot a település vállalkozói, tulajdonosai szervezik. Az egyes falvak lehetőségei a helyi gazdaság szerveződésében nagyon különbözőek. Az első, csak a jövő által megválaszolt kérdés most, hogy milyen mértékben birtokolják majd a falu határát a helyi lakosok? Hogyan privatizálják az állami gazdaságokat, mi történik az átalakulás után a

295

termelőszövetkezetekkel? Ki jut hozzá kárpótlási jegyek ellenében az árverésre kerülő földekhez? Valószínű, hogy a falusi gazdaság külső függése bizonyos mértékig megmarad, bár ez egyértelműen gazdasági s nem államigazgatási függés lesz.

2. A helyi társadalom újjászerveződése. A demokrácia lehetővé teszi, hogy a falusi társadalom különböző csoportjai törvényesen kifejezzék eltérő érdekeiket, hogy az állampolgárok saját kezdeményezésű szervezeteket hozzanak létre a legkülönbözőbb kulturális, gazdasági, vallási stb. tevékenységekre, és ezáltal a falu belső életét saját szervezeteik által irányítsák. E lehetőséggel a falvak lakói élnek is, több ezer helyi szervezet alakult 1989 óta.

3 Az önkormányzatiság. A falusi társadalom önkormányozó tevékenységének széles teret nyitott az önkormányzati törvény. A helyi önkormányzatok - a törvények keretei között - függetlenek, nincs fölérendelt szervük, döntéseiket semmilyen „felsőség" nem másíthatja meg. A magyar községek ilyen önállóságot korábban soha nem élveztek. Az önkormányzati választásokkal gyakorlatilag megszűnt az összevont tanácsú községek rendszere, valamennyi társközség önálló képviselőtestülettel rendelkezik és ezzel az önkormányzatok száma (a tanácsokhoz képest) kétszeresére emelkedett. Megszűnt tehát a községállományon belüli egyenlőtlen jogi pozíció, amely a székhelyközségek és a társközségek között fennállt. Ez a függetlenné válás természetesen a települések gazdasági egyenlőtlenségeit is kihangsúlyozta. A települések alapvetően saját erőforrásaikra támaszkodhatnak, a költségvetési forrásokhoz is norma szerint jutnak hozzá, ezek a saját erőforrások pedig igen egyenlőtlenek, mivel a települések méretétől, lakosságának adófizetésétől függnek. A kistelepülések, melyeknek függetlenségét korábban különböző módon korlátozták, most igen kedvezőtlen gazdasági helyzetben vannak, hiszen mind költségvetési támogatásuk, mind személyi jövedelemadó-bevételük csekély; a háztáji gazdálkodás gyakorlatilag adómentes, így a kistelepülések egy része még az esetleges speciális támogatás ellenére sem tudja lecsúszását megállítani.

A települések önállóságra törekvése érthető, hiszen a korábbi alárendeltségből számtalan hátrányuk keletkezett. A települési integrációval való szembenállás azonban meggyengíti a hagyományos kistérségi kapcsolatokat, a városok és vonzáskörzetük kapcsolatát, befelé fordulóvá teszi az egyes falvakat. Ezek olyan jelenségek, amelyek ellentétesek a nyugat-európai folyamatokkal. Ez a befelé fordulás bizonnyal átmeneti, hiszen már számos kezdeményezés történt települési érdekszövetségek létrehozására és a falvak területi együttműködésére is.

Az önkormányzatiság rengeteg helyi energiát mozgósít, a falvak tele vannak tervekkel s megvalósításukra törekvésekkel. Az önkormányzati testületek a demokrácia iskolái is lehetnek, ahol az érdekek ütközése közvetlenül tapasztalható, s ahol - a település működése érdekében - meg kell tanulni a kompromisszumok keresését. Ma még sok önkormányzati testületben alapos a szerepzavar, parlamenti pártcsatákat próbálnak utánozni, belterjes - a

296

választókról elfelejtkező - vitákat folytatnak; a következő választáskor feltehetően alapos leckét kapnak majd a lassú felfogású „tanulók". A falvak önkormányzati függetlensége mindenképpen nagy és pozitív változás a települések életében.

A gazdasági szerkezetváltás következményei

A szerkezetváltás szükségessége régóta közismert, de az államszocialista rendszerben erre csak korlátozottan kerülhetett sor. A gazdasági szerkezetváltás jelentős felgyorsulását tapasztalhatjuk és ez a jövőben folytatódni fog. Ez a szerkezetváltás egyaránt jelenti a gazdasági ágak közötti és a termékcsoportokon belüli szerkezeti átalakulást.

Tapasztalható az is, hogy a szerkezetváltás jelentős nehézségekkel jár, nagyon költséges, egy sor gazdasági tevékenység hanyatlását eredményezi, munkanélküliség kíséri. A gazdasági szerkezetváltás jelentős mértékben érinti a falusi gazdaságot is.

1. A mezőgazdaság a legjellemzőbb falusi gazdasági funkció; bár a lakosságnak csak viszonylag kis részét foglalkoztatja, a mezőgazdasággal valamilyen formában a falun lakók túlnyomó többsége kapcsolatban áll. A mezőgazdaság átalakulása többrétű. Megváltozik a gazdálkodás üzemi (vállalati) szerkezete. Ennek irányai sejthetők, kifejlett állapota azonban nehezen becsülhető fel. Valószínű egy vegyes - nagyüzemi és kisüzemi - gazdálkodás kialakulása: ez megfelelne a magyar hagyományoknak. A nagyüzemi gazdálkodásnak lehet szövetkezeti formája, amelyben a gazdaság a szövetkezeti tagok tulajdona, és amelyeknek nagyon változatos típusai jöhetnek létre; lehet nagygazdaság egyéni tulajdonban, vagy esetleg bankok vagy más üzleti szervezetek tulajdonában - ezek a gazdaságok bérmunkás foglalkoztatást is feltételeznek. A kisüzemi gazdaságnak is két formája lehet: a sokszor emlegetett farmergazdaság, tehát a befektetett tőkéjét bővíteni képes vállalkozó jellegű mezőgazdaság, vagy részidős gazdaság (kétlaki gazdaság), amelynek tulajdonosa csak kiegészítő jövedelmet húz a mezőgazdaságból, fő foglalkozása mezőgazdaságon kívüli. Az elmúlt két év folyamatai mindössze a régi üzemi szerkezet lebontását mutatták, de az új szerkezet felépülése még alig kezdődött meg. Ez a folyamat 1992-ben várhatóan felgyorsul. A termelőszövetkezetek széthullását nemcsak a velük ellenséges politikai környezet okozza, hanem az a tény is, hogy két stabilizáló eleme - a háztáji gazdálkodás és a melléküzemági tevékenység - alaposan visszaesett -, illetve részben a magángazdálkodás legális formáiba ment át, az állami támogatást pedig drasztikusan leépítették.

Várható a termékszerkezet átalakulása, hiszen jelenleg a termőföldeket mindenek előtt tömegtermékek, főleg kenyérgabona és takarmány előállítására használják, amely kis területű ország esetében nem jelent intenzív hasznosítást, továbbá az ilyen tömegtermékek (a húst is ideértve) nemzetközi piaci pozíciói rosszak. Előtérbe kerülhet a speciálisabb és nagyobb feldolgozottságú termékek előállítása, amely jelentős szakmai próbatételt jelent. Az igényes piacok számára

297

sem az élelmiszeripari feldolgozottsági fok, sok esetben pedig a termesztett fajták sem megfelelőek. Az intenzívebb földhasználatú mezőgazdaságra való áttérés mérsékelheti a gazdaságos üzemméretet; de ugyanakkor fokozza a fajlagos tőkeigényt. A termékszerkezet változtatását a piaci igényekhez kell szabni - ám ezek a piacok is éppen változóban vannak. A hagyományos nyugat-európai piacokon kemény versenyfeltételekkel kell megküzdeni, amelyeket nemcsak a piac magas igénye szab meg, hanem az Európai Közös Piac agrárprotekcionizmusa is. A magyar mezőgazdaságot nem szabad támogatás nélkül piaci versenyre kényszeríteni, hiszen ez mindenképpen visszaszorulását jelentené, amivel a legnagyobb természeti kincsünk, a termőtalaj kihasználtsága romlana. Nem is valószínű, hogy helyettesíteni tudnánk a jelenleg is igen nagy agrárexportból származó devizabevételt. Az pedig teljességgel bizonytalan, hogy a Szovjetunió utódállamai közül - amelyek legtöbbje élelmiszerhiánnyal küzd - melyekkel tudunk a jövőben kereskedelmet folytatni. Agrárpolitikai koncepció hiányában még az sem tudható, hogy a kormányzat fenn kívánja-e tartani az agrárexportot, vagy mérsékelni kívánja-e általában a mezőgazdasági termelést; milyen mértékben s formákban kíván beavatkozni az agrárgazdasági folyamatokba. A kormányzati rögtönzések a bizonytalanságot növelik.

A mezőgazdaság szerkezeti átalakulása mindenképpen csökkenteni fogja a mezőgazdaságban alkalmazottak számát. Már az elmúlt két évben is jelentősen csökkent a foglalkoztatás: a tsz-ek - az állami vállalatokhoz hasonlóan - túlzottan sok munkaerőt foglalkoztattak. 1990-ben az aktív keresők 11,1%-á (548 ezer ember) foglalkozott mezőgazdasággal. Ez a legalacsonyabb arány a poszt-szocialista országokban (az NDK-t leszámítva) s jóval alacsonyabb, mint két Közös Piaci tagállamé: Portugáliáé (16,3%) és Görögországé (24,2%). A mezőgazdaság átalakulása növeli a falusi munkanélküliséget. További gondokat okoz a háztáji gazdaságok és a melléküzemágak nagymértékű visszaesése. A háztáji gazdaságok termékei általában nem felelnek meg a piac követelményeinek; a kisegítő, kétlaki gazdaságokban is korszerű termelést, korszerű fajtákat kell bevezetni. A melléküzemágak visszaesése a magánvállalatok konkurenciájának, illetve a korábbi megrendelő állami ipari vállalatok válságának a következménye.

A termelőszövetkezetek szétesése a mezőgazdasági termékkereskedelemre is kedvezőtlen hatással volt. Ugyanis nem terjedtek még e1 azok a termékkereskedelmi formák, amelyek megtörnék az állami felvásárló vállalatok még ma is érződő monopolhelyzetét. Elképzelhető, hogy ezek a nagykereskedelmi, raktározási funkciók, amelyeket a nagyüzemek teljesítettek korábban, elhagyják a falut és inkább a kisvárosokban telepednek meg. A mezőgazdasági szerkezetváltás tehát eddig inkább a régi szerkezetek lebomlását, mintsem az új szerkezet felépítését eredményezte; általános következménye pedig a falu foglalkoztatás-csökkenése lett.

A mezőgazdasági átalakulás különösen nehéz helyzetbe hozza azokat a kistájakat, amelyek természeti adottságai kedvezőtlenek, s évtizedek óta

298

speciális támogatást élveztek, hiszen még a tíz évvel ezelőtti konjunkturálisnak tűnő viszonyok között sem voltak képesek haszonnal gazdálkodni. A támogatás gazdasági indoka az volt, hogy „e térségek mezőgazdasági termékeire is szükség van". Nos: jelenleg bizonyára nincs szükség - ám a földek termelésből való kivonása is költséges. Talán a támogatásnak nem a mezőgazdaság termelő, hanem tájfenntartó, környezetépítő szerepét kellene elismernie.

2. A falun élők legnagyobb részét az ipar foglalkoztatja, részben helyben, részben a városokban, ahová a falusi lakók munkába járnak: Az állami ipar nagymértékű leépülése a falusi ipart a városinál jobban sújtja (néhány kivétellel, mint például a kohászatra vagy bányászatra alapozott városok esetében). Az állami ipar munkaerő-csökkentése első lépésben a faluról bejáró ingázókat sújtotta: ők többnyire képzetlenebbek voltak, és közlekedési költségeik a vállalat részére többletterhet jelentettek. Az ország legmagasabb munkanélküliséget mutató körzetei Északkelet-Magyarországon nem a válságban lévő iparvidékek, hanem a korábbi ingázókat kibocsátó falusi körzetek. A községekbe telepedett gyáripart - amely 1987-ben az ipari alkalmazottak 1/4-ét foglalkoztatta, azaz többet mint Budapest - kedvezőtlenül érintette a szerkezetváltás, hiszen túlnyomó részben nagyvárosi ipari központok telephelyei, ahová gyakran korszerűtlen technikát helyeztek el és a piacról gyorsan kiszoruló termékeket gyártottak.

A falusi ipari telephelyek egy része magánkézbe kerülhet; sok példa ismeretes falusi alapítású, jelentős magánvállalatokra. Általában azonban a magángazdaság nagymértékben a fővárosba és néhány, főleg dunántúli városba összpontosult. A magánipar földrajzi koncentrációja sokkal nagyobb, mint az állami iparé volt. Falvaink nagy része kedvezőtlen helyzetű a magánipar létrehozása szempontjából: hiányzik a helyi tőke, rosszak a gazdálkodáshoz szükséges infrastrukturális feltételek, nem megfelelő a piaci információáramlás.

Összességében tehát. mind a mezőgazdaság, mind a falusi ipar foglalkoztatásának további csökkenése várható.

3. Feltehető, hogy a falvak nagy részében a szolgáltató funkciók bővülni fognak. Ennek többféle formája lehet: a falusi turizmus, a gyógy-idegenforgalom egy része, a helyi lakossági szolgáltatások bővülése és a termelési szolgáltatások, beleértve a nagykereskedelmi és a pénzintézeti tevékenységet is az egyes falvakban. A gazdasági szerkezetváltás azonban egyértelműen fokozza a falusi munkanélküliséget. Az elmúlt évtizedben elsősorban a közszolgáltatások nehéz elérhetősége és a falu társadalmi hátrányai jelentették a „falusi problémákat". A jövőben feltehetően az okoz majd társadalmi feszültséget, hogy a piaci verseny feltételei között a falusi települések nagy része gyenge versenyző lesz és lemarad a foglalkoztatásban.

A nyilvántartott munkanélküliség aránya az ország északkeleti részén, jórészt falusi körzetekben a legmagasabb. A munkanélküliség kistérségi (munkaerő-közvetítő irodák körzetei szerinti) vizsgálata azt mutatja, hogy az országos átlag közel kétszerese (15-20%) a munkanélküliség csaknem a teljes

299

Észak-Magyarországon, igen elterjedtek Szabolcs- Szatmár- Bereg és Békés megyében. Vannak olyan vélemények, hogy falun könnyebb a munkanélküliség elviselése, mert legalább a saját fogyasztású élelmiszer megtermelhető. Ez naiv felfogást tükröz a mezőgazdaságról, mert azt feltételezi, hogy élelmiszert jelentős ráfordítás nélkül is lehet termelni. Ugyanakkor a falun belüli rokonsági, baráti kapcsolatok nagyobb segítséget nyújthatnak a munkanélküliség elviseléséhez, mint a városokban. Általában azonban arra számíthatunk, hogy a tartósan munka nélkül maradó falusiak egy része a nagyvárosokba, főleg Budapestre fog igyekezni, hiszen a „fekete" gazdaságban a nagyvárosokban nyílik leginkább alkalom a jövedelemszerzésre. A falusi munkanélküliség tehát újabb elvándorlási hullámot kelthet, főleg a fiatal, munkaképes korú lakosság körében, s ezúttal anélkül, hogy a városok valóban igényelnék munkájukat. Ha ez bekövetkezik, egyes falusi régiók népessége tovább csökken, a városokban pedig hajléktalanok, marginalizálódó társadalmi csoportok halmozódhatnak fel.

Az urbanizációs szakaszváltás

A falusi változások egy csoportja abból adódik, hogy jelentős részben elhárultak a társadalmi akadályok a modern európai urbanizációs folyamatokhoz való felzárkózásunk elől.

A falu és város közötti életkörülmény-különbségeket jórészt a falusi infrastruktúra elmaradottsága okozta, és van remény a városhoz való közeledés felgyorsulására. A tőkehiány persze szorongat, de az infrastrukturális szolgáltatások jó része piacosítható, és ezekre befektetőt is lehet találni. Van esély például á távközlés elmaradottságának néhány éven belül megkezdődő mérséklésére, hiszen a távközlés fejlesztése - nagy hasznot hozó üzleti vállalkozás révén - nem igényel költségvetési támogatást.. A falvak gazdasági és igazgatási autonómiája is alkalmas számos helyi anyagi és szellemi erőforrás feltárásává, és olyan fejlesztési sorrendek megállapítására, amelyek valóban a helyi érdekeket` és akaratot tükrözik.

A falvak infrastrukturális helyzetének javulása egyrészt arra nyújt több esélyt, hogy saját gazdaságuk jobban kapcsolódjon a piacokhoz, így tőkebefektetéseket is vonzhatnak, másrészt jó közlekedés és távközlés esetén a falvak lakóhelyértéke is megnövekszik, ezért a nagyobb városokból való kitelepedés színtereivé is válhatnak.

Valószínű, hogy a piacgazdaság felépülésének első szakasza inkább a városi népesség újabb növekedését eredményezi, mivel csak kevés magyar település és főleg a városok alkatmásak arra, hogy a nemzetközi 'gazdasági kapcsolatokba. beilleszthetők legyenek. A későbbi fejlődés során is várható a faluállomány további differenciálódása, hiszen a városi életkörülményekhez való felzárkózásra főleg a városközeli, az urbanizációs tengelyek mentén elhelyezkedő falvak képesek. Ez természetesen nem kizárólagos érvényű, hiszen a falusi turizmus eredményeképpen, vagy energikus vállalkozások révén egy-egy falu jelentős fejlődést érhet el a városi térségektől távol is.

300

A demokratikus átalakulás különösen fontossá tette a helyi társadalom szerepét az egyes falvak fejlődésében. A helyi társadalom állapota sok tényezőtől függ: a lakosság korösszetételétől, iskolázottságától, attól is, hogy az elmúlt rendszerben mennyire haladt előre a polgárosodás, mennyire erősek a hagyományos családi vagy baráti kötelékek, vagy mennyire cserélődött a falu lakossága, ~ továbbá hogy van-e olyan alkalmas személy, aki megfelelően tudja szervezni a falusi társadalom érdekcsoportjait. A falusi gazdaság önálló szervezéséhez nagyon sok technikai és piaci-üzleti információt kell megszerezni és alkalmazni. A magyar gazdasági élet szereplői nem szoktak még hozzá az információk szakadatlan szerzéséhez, értékeléséhez és az ezek alapján történő munka-, termék- vagy technológia-változtatásokhoz.

Nagyfokú kooperációs készségről is tanúbizonyságot kell tenni, hiszen a falu jövőbeli gazdasága nem alá- és fölérendeltségen, parancsolókon és engedelmeskedőkön, hanem csak a gazdasági élet autonóm szereplőinek együttműködésén alapulhat. Feltételezhető, hogy vannak olyan települések, amelyeknek társadalma korösszetételében, iskolázottságában, rétegződésében oly mértékig leromlott, hogy e változásokhoz nem tud alkalmazkodni. E települések el is néptelenedhetnek, de elképzelhető népességi csere is, a földhasználat extenzívvé válása stb. Mindenesetre a falvak további sorsában kevésbé lesz szerepe a helyi agroökológiai adottságoknak vagy az ipari munkábajárási lehetőségeknek, mint korábban, viszont nagyobb szerepe lesz a helyi társadalom erejének, valamint a falvak földrajzi fekvésének, vagyis az ország dinamikus régióihoz való közelségének. A települési egyenlőtlenségeket a piacgazdaság megnöveli, és ezzel szembe kellene állítani egy olyan átfogó, regionális politikát, amely az egyenlőtlenségek mérséklését szolgálja. Előkészületben van egy új terület- és településfejlesztési törvény, amely bizonyára újra fogalmazza az állam szerepét, a tervezés tartalmát, céljait és módszereit - de a sokat emlegetett szociális hálót az államnak nemcsak egyének, hanem települések számára is meg kell teremtenie. E célból bizonyos alapok máris rendelkezésre állnak.

Szeretném végül hangsúlyozni, hogy a falvak sorsának további alakulása nem egyszerűen szociális vagy érzelmi kérdés. A falusi népesség száma ma is jelentős (az összes lakos egyharmada) és a falusi térségek az élelmiszertermelés, a környezetgazdálkodás, a rekreáció színterei. Nem képzelhető el a magyar gazdaság és társadalom megújulása, ha az egyoldalúan, csak a kedvező feltételű településekre támaszkodik. A falusi elszegényedés a városi gazdaságot is megfosztaná piacától.

Társadalmi Szemle, 1992/7-8 sz.

301

SZŰCS ISTVÁNA MAGYARORSZÁGI AGRÁRBIRTOK-SZERKEZET

Formálj boltozatot számára és ne taposd el, fogadd be őt, óh Föld, fogadd szívesen! Takard be ruhád szárnyávalmiképpen az anya óvja fiát.

(Rig-Véda, Grhyasutra 4.1.)

A földügyi kérdések a történelem folyamán mindig politikai érdekütközések középpontjában álltak. A nagy- és a kisbirtok szembeállítása régen a feudális nagybirtokok létjogosultságát, az újabb időkben - hazánkban - a nagyüzemek életképességét vagy kudarcát próbálja igazolni. Majdnem mindig élesen kisarkítva, a finom átmenetek áldásos lehetőségét meg sem említve vívják a politikusok földügyi csatáikat.

A múlt század közepén Bajcsy-Zsilinszky Endre például elkötelezett híve volt a nagybirtokok felosztásának, Zsótér Bertalan pedig meg volt győződve arról, hogy az elaprózottságból helyrehozhatatlan károk keletkeznek. A vitát végül is különféle üzemgazdasági számítások segítségével próbálták lezárni. Az elemzések arra irányultak, hogy ugyanakkora területen hány ember (vagy család) megélhetése biztosított kis-, vagy nagyüzemű gazdálkodási forma esetén. A számítások eredménye a következő volt: ezer kat. holdon megélhetést talált nagybirtokon 129,2 család, középbirtokon 99,8 család, kisbirtokon 47,0 család.

E pár adattal csupán a probléma régi és manapság ismételten előkerülő társadalmi gyökereire kívántunk utalni. Maguk a számadatok egyébként igencsak tájékoztató jellegűek, mert a nagybirtokokon foglalkoztatott családok között több olyan volt, amelyek nem klasszikus mezőgazdasági termeléssel (iparos mesterember, állatorvos stb.) foglalkoztak.

Gyökeres változások a földtulajdonviszonyokban

Hazánkban a 90-es évek elején lezajlott nagy társadalmi átalakulás gyökereiben megváltoztatta a földtulajdoni és földhasználati viszonyokat. A kárpótlás és a szövetkezeti tagok részarány-tulajdonának kiadása a nagyüzemi tulajdoni struktúra drasztikus lebontásához és a földtulajdon nagymértékű elaprózódásához vezetett.

A földbirtok-politika a különböző országokban a földbirtoklásra és használatra vonatkozó törvények, jogszabályok bonyolult szerteágazó rendszere, amely a törvényi kötöttségek mellett általában tág teret biztosít helyi szerveknek, hatóságoknak, bizottságoknak a helyi érdekek érvényesítésére is. A

302

tennivalók meghatározása során fontos a birtokpolitika fogalmának értelmezése, tartalmának tisztánlátása. A birtokra vonatkozó magánérdekű törekvések sokszor keresztezik az állami, közösségi érdekeket, tehát a birtokpolitika feladata a konszenzuson alapuló érdekérvényesítő mechanizmusok működtetése. Az államoknak mint a nemzeti közérdek érvényesítőjének fenn kell tartaniuk maguknak azt a lehetőséget, hogy akár a magántulajdon sérelmére is, a föld birtoklásával, vagy legalább használatával járó előnyöket azok számára biztosítsa, akiket ez közérdekből leginkább megillet. Ezért a magyar mezőgazdaság korábban nemzetközileg elismert versenyképességének megtartása, de országunk gazdasági felemelkedéséhez nélkülözhetetlen polgárosodó parasztság, életképes földbirtokstruktúra létrehozása határozott agrárpolitikai értékválasztást és annak érvényesítésére alkalmas jogalkotási, pénzügyi-ösztönzési és szervezési intézkedéseket sürget.

Elkülönült földtulajdoni és földhasználati viszonyok

A mélyreható politikai változások nyomán a cél a földtulajdon és -használat egységének elősegítése volt. Irányt vétett azonban a megvalósult kárpótlási folyamat. A kárpótlás a földtulajdon és földhasználat szétválásához vezetett, ami — egyéb kedvezőtlen hatásai mellett folyamatos jövedelem-kivonással járt az egyébként is jövedelemhiányos mezőgazdaságból. A földtulajdonosok a tulajdonukban lévő föld mintegy 40%-át bérbe adják, többnyire szövetkezeteknek vagy azok jogutódjaként létrejött gazdasági társaságoknak. Ezen belül a szövetkezeti tagok földjeik mintegy 2/3-át adják bérbe a szövetkezeteknek és a fennmarad 1/3 szolgálja a magángazdálkodást.

A földtulajdon és -használat szétválasztását leggyakrabban a következők idézik elő:

• a gazdálkodáshoz szükséges ismeretek és eszközök hiánya,• a tulajdonos lakóhelye és a kapott föld közötti távolság (városiak),• az időskorúak földhöz jutása,• a vállalkozási készség hiánya,• a földterület mérete (többnyire túl kicsi, de esetenként az ellenkezője is

lehet a saját használat akadálya), széttagoltsága,• a földár emelkedését váró spekuláció,• a földeladások átmeneti korlátozása (illetve az eladás adóvonzata), • a szövetkezeti tagság fennmaradása,• a mezőgazdasági termelés alacsony jövedelmezősége,• a mezőgazdaság szolgáltatási, kereskedelmi, pénzügyi, hitel- stb. környezetének fejletlensége, kialakulatlansága,

• a mezőgazdasággal kapcsolatos bizonytalanság, politikai ellentétek (földtulajdon, szövetkezetek, EU-csatlakozás stb.).

303

A fenti, korántsem teljes körű felsorolásban szereplő okok egy része belátható időn belül megszüntethető lesz, más része azonban tartósan fennmarad, mivel megszűnésük a gazdaság és a társadalom fejlődésének függvénye. A tulajdon és használat széles körű elválása és ennek áthidalásában a korábbi nagyüzemek döntő szerepe annak bizonyítéka, hogy a földtulajdon átalakításánál a korábbi viszonyok egy csapásra nem változtathatók meg, hogy a létrejött új viszonyokra is rányomják bélyegüket a korábbiak, mégpedig annál erősebben, mennél inkább hiányoznak az újhoz szükséges gazdasági, társadalmi feltételek. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a volt szövetkezeti közös földtulajdont országosan a földhaszonbérlet váltotta fel.

A földbérleti rendszer az új birtokstruktúra kialakításában sajátos szerepet tölt be:

• Azoknál az új földtulajdonosoknál, ahol a föld kevés, de van vállalkozási kedv és képesség, a bérlet jelentheti a megoldást. Ha később kiderül, hogy alkalmatlan az önálló gazdálkodásra, könnyebb tőle a bérletet megvonni, mint a tulajdont. A bérleti rendszer szerencsés átmenet a megfelelő vállalkozói kör kiválasztásához.• A földbérlet elősegíti az új, hatékony vállalkozói kör kialakulását azért is, mert a bérleti díj kitermelése nagyobb ügyességet, hozzáértést követel meg, mint a saját földön való gazdálkodás.• Az új tulajdonosok általános tőkeszegénysége és a szükséges méretű saját földtulajdon hiánya közepette a hozzábérléssel tőke takarítható meg, ahhoz képest, ha a hiányzó földet meg kellene vásárolni.• A föld bérbeadása az új tulajdonos válláról leveszi a kockázatot, kiszámítható jövedelemforrást képez, ami főleg az idős nyugdíjasok számára jelenthet szociális biztonságot.• Végezetül a meglévő nagyüzemi eszközök kihasználása, a nagyüzemek árutermelésének pótolhatatlansága is a bérleti rendszer speciális funkciója közé sorolandó.

A földbérlet konszolidált körülmények között is nélkülözhetetlen szerepet tölt be mint a birtokpolitika eszköze. A birtokpolitika nagy kérdései ugyanis nem oldhatók meg csupán tulajdoni alapon.

A földbirtok-politika alapvető céljai

Egy földbirtok-politika hosszabb távra szól, ezért nemzeti konszenzust követel meg. Most, amikor a földtulajdon soha nem látott mértékben elaprózott, egyes mezőgazdasági szervezetek pedig ki vannak zárva a földtulajdonlásból, véglegesen elvált a földtulajdon és földhasználat, és nagy a jövedelem-kivonás a mezőgazdaságból, a birtokpolitika általános célkitűzései a következők lehetnek:

• A mezőgazdaságból élők földtulajdonlásának és földhasználatának előmozdítása;

• a tulajdon és használat egybeesésének elősegítése;

304

• életképes üzemi méretek kialakítása;• a kis-, közepes és nagyüzemi gazdaságok ésszerű arányának elősegítése

és fenntartása;• a családi, a szövetkezeti és társasgazdaságok együttélésének biztosítása.A felsoroltak megoldása nélkül nem lehet versenyképes a mezőgazdaság,

és a mezőgazdasági népesség elfogadható nívójú megélhetése sem érhető el. A földbirtok-politika kidolgozása keretében számos nehéz, hosszabb távú, a mezőgazdaság termelékenységét alapvetően befolyásoló kérdésben kell állást foglalni.

A birtokviszonyok rendezésének eszközei

A birtokviszonyok alakításának számos eszköze van. Ezek közül kétségkívül a legpiacosabb elem a földpiac, ami a maga eszköztárával befolyásolja a birtokméretek alakulását. A földpiac legszembetűnőbb sajátossága: normális gazdasági viszonyok között az éves földforgalom az összes földterületnek csekély (1- 2%) hányadát érinti; továbbá minden egyes adás-vételt egyedi körülmények, sajátosságok motiválnak, tehát csak nagyon lassú földbirtokrendezést tesz lehetővé.

A földpiac korlátok nélküli működése (a földek adás-vétele) konszolidált gazdasági viszonyok között, amikor a fennálló földbirtokviszonyok egy viszonylag tartós szerves fejlődés eredményét tükrözik, elősegítheti a mezőgazdaság korszerűsödését megalapozó birtokviszonyok (és az erre épülő üzemi viszonyok) kialakulását. Bár az EU-országok II. világháború utáni fejlődési tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy még ilyen előzmények ellenére sem volt nélkülözhető az államok kisebb-nagyobb (esetenként inkább nagyobb) földpiaci beavatkozása (pl. a földkoncentráció gyorsítása, bizonyos tulajdonosi kör birtokszerzésének elősegítése, környezetvédelmi, szociálpolitikai szempontok érvényesítése stb. érdekében).

A földtulajdoni és -használati viszonyokban Magyarországon bekövetkezett óriási változások, a létrejött gazdaságok hatalmas problémái (tőke, tapasztalat, szakértelem, piaci kapcsolatok hiánya, életképtelen földtulajdoni méretek stb.) a mezőgazdaság nem kielégítő piaci, jövedelmi viszonyai, a szerves fejlődés teljes hiánya, a mezőgazdasági termelők nagyobb hányadának teljes kiszolgáltatottsága (munkanélküliség, súlyos megélhetési gondok), másfelől a spekulációs (nem mezőgazdasági termelés végetti) befektetési törekvések, a fejlett országokban kialakult föld- és mezőgazdasági termék-árakhoz képesti óriási lemaradásunk stb., mind olyan tényezők, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy jól átgondolt, a távlati mezőgazdasági és nemzetgazdasági érdekeket szem előtt tartó földpiaci szabályozást kell megvalósítanunk a következő évtizedekben.

A földpiac kialakítása során ugyanakkor körültekintően át kell gondolni és meg kell határozni a szabadpiaci mozgások és a nemzetgazdasági érdekek

305

érvényesülését szolgáló szabályozás körét, mértékét, feltételeit, időbeni érvényességét. E folyamatban a földpiac, valamint a bérleti rendszer beindítása és célszerű szabályozása szerves fejlődést indít meg és tart fenn, ami a piaci szereplők számára érthető és elfogadható módon megy végbe. A földbirtok-politikának számos egyéb eszköz is rendelkezésére áll (pl. tagosítás, kisajátítás, pénzügyi eszközök stb.), amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a földpiac működéséhez.

A földbirtok-politikával összefüggésben a következő kérdésekben kell mielőbb állást foglalni:

• a földtulajdon és a földhasználat kapcsolata, célszerű aránya,• a családi méretű és a nagyobb gazdaságok (vállalatok, társaságok), a részfoglalkozású és a kisegítő gazdaságok racionális arányai,

• a nagybirtokkal kapcsolatos álláspont,• a szövetkezetek, kft.-k, rt.-k célszerű szerepe, mérete stb.

A földbirtok-politikai kérdések ma még eldöntetlenek. A válaszadást bonyolítja az EU-csatlakozásból fakadó számos, nem tisztázott követelmény is. A kérdésekre adandó válaszok hiányában is hozzá kell kezdeni a földbirtokviszonyok rendezéséhez.

A földtulajdon (birtok) és az üzemszerkezet (megoszlás) nem fedi egymást, mivel üzemek másnak a birtokán is létesülhetnek. Annak, hogy saját vagy bérelt földön gazdálkodnak-e az üzemek, mindenekelőtt a jövedelem-eloszlás szempontjából van jelentősége. A tulajdoni megoldás előnyösebb. A bérlő a tulajdonos gazdálkodónál nehezebben boldogul, mivel a bérleti díjat adott földterületen csak több tőkével vagy ügyességgel hozhatja ki.

Ugyanakkor — mint már említettük — az új agrárstruktúrára való átmenet idején különösen alkalmas forma lehet a hosszabb időre szóló bérlet. Számos sajátos körülmény szól mai helyzetünkben a haszonbérleti rendszer kiterjedtebb alkalmazása mellett. Ezek közül az alábbiakban csak néhányat van mód megemlíteni.

A kárpótlás (ami Magyarországon a földosztás, földvisszaadás és -értékesítés sajátos keveréke volt) a földbirtokok egyenletesebb felosztásával járt, többnyire életképtelen méretű földtulajdon-megosztást hozott. Jellemzően olyanok jutottak földhöz, akiknél a gazdálkodáshoz nem csupán új földbirtokra, hanem új üzem létesítésére van szükség. Életképes gazdasági egységek nagy számát kell létrehozni ott, ahol a szakismeret, a vállalkozási képesség, a tőke megvan, illetve megteremthető. Az esetek többségében azonban a tőkehiány mellett a saját föld is kevés, és a földvétel a tőkehiányt nagymértékben növeli. Az új földtulajdonosok többsége viszont nem akar vagy nem is tudna gazdálkodni. Az áthidalás kézenfekvő módja a föld bérletbe adása.

Az életképtelen méretű földtulajdonnal rendelkezők, illetve önálló gazdálkodásra képtelenek (egyes számítások szerint ide a földtulajdonosok mintegy 90%-a sorolható) érdekében sem célszerű — a mai alacsony földárak

306

mellett — a földjeik eladását erőltetni (nagyarányú a falusi munkanélküliség, és máshol sem találnak alkalmazást). Számukra is (hosszabb átmeneti időre) kézenfekvő megoldás a haszonbérbeadás. Bérlet esetén a befektetés és annak kockázata a bérlőé (tőkehiány esetén a bérlet rendszerint jobban terjed).

Az előzőekből következik, hogy a birtokpolitikai eszközök sokaságát rendszerezetten és együttesen kell a célok szolgálatába állítani. Koncepciónk lényege a következő:

• Ahol lehet, az önkéntes tagosításnak — amit a mai törvényi rendelkezések is lehetővé tesznek — nagyobb teret kell engedni.

• Ösztönözni kellene a földek adás-vételét, ha az mérethatékonysági célokat szolgál. Támogatni kell a fiatalok földszerzési lehetőségét és minél előbb el kell indítani egy generációváltási folyamatot.

• Az általános tagosítást egy megfelelő, a parasztság számára elfogadhatóbb intézményrendszerrel kell felváltani. Ez az intézmény lehetne — más országok gyakorlatához hasonlóan — a Nemzeti Földalap.

Az általános tagosítás, amelynek bizonyos körülmények között lehet létjogosultsága, a mai magyar társadalomban politikailag és társadalomszociológiailag nehezen felvállalható és elfogadtatható döntés lenne. Ma a tagosítással kapcsolatban nagy az idegenkedés, amit érthetővé tesz az ötvenes-hatvanas években szerzett rossz tapasztalat, valamint az attól való félelem, hogy ismét veszély fenyegetheti csak az imént visszakapott földet.

Ezért olyan megoldást kell keresni, amely a birtokrendezési folyamatot összekapcsolja a piaci automatizmusban és az állam birtokpolitikai szabályozásában rejlő erőkkel és ösztönző elemekkel. Ez a nyugtalanság és bizonytalanság helyett egy dinamikus, a több birtok kialakításán gondolkodó, előretekintő, alapjában véve optimista szemlélet általánossá válásához vezethet.

A Nemzeti Földalap az állam tulajdonában lévő és különböző módon odakerülő mezőgazdasági termőterület, amelyet az állam részben mezőgazdasági céllal hasznosít, részben birtokpolitikai és nemzeti (tájmegőrzési és tájvédelmi) vagy helyi (multifunkcionális) célok és érdekek érvényesítése érdekében hoz létre.

Az EU-ból érkező üzenetek

Az EU tagországainak mezőgazdaságában családi gazdaságok (magángazdaságok), jogi személyiség nélküli személyi társaságok és jogi személyiségű vállalatok működnek. A magángazdaságoknak két típusa ismert, mégpedig a fő- és a mellékfoglalkozású családi gazdaság. Bizonyos mérethatár alatt (amely többnyire 1 ha, illetve az Egyesült Királyság legtöbb tartományában 5 ha mezőgazdasági terület, valamint ezzel egyenlőnek tekintett ültetvényterület, vagy üvegház), továbbá állatlétszám alatt viszont nem tekintik

307

üzemnek a mezőgazdasági termék előállításával (is) foglalkozó család termelő tevékenységét.

A legutóbbi 10-15 évben a gazdasági növekedés és a mezőgazdasági fejlődés feltételeinek változása módosította mind a közösségi, mind a nemzeti agrárpolitikák hangsúlyait. Gyengült a mezőgazdasági termelés hegemóniája az egyes országok területének hasznosításában. Az integrált regionális fejlesztési tervek az érintett körzetek sokoldalú gazdasági tevékenységének kibontakoztatására irányulnak, s ezzel csökkentik a mezőgazdasági hasznosítás elsődlegességét. Előtérbe kerültek a természeti környezet, a hagyományos tájak fenntartásának szempontjai.

A birtokpolitika kialakításakor figyelembe kell venni: az elmúlt évek fejlődési irányvonala egyértelműen arra utal, hogy a klasszikus értelemben vett családi gazdaságok struktúrája lassan, de következetes — már-már törvényszerűségként elő bukkanó fejlődési — irányként bomladozni kezd. Ennek három alapvető oka van:

• a mezőgazdaságból (az 1990-es évek végére kialakult birtokviszonyok mellett) egy-egy család egyre szűkösebben tudott megélni annak ellenére, hogy szinte a nap 24 órájában a gazdasággal kellett törődnie;

• az egyre éleződő nemzetközi (és belpiaci) helyzet elemi erővel kényszeríti ki a hatékonyabb termelési feltételeket jelentő nagyobb üzemi méreteket;

• a nagyobb üzemi méretek valamelyest javítják a termelők alkupozícióját, ezáltal csökkentik a termelés kockázatát.E folyamat ellenére Nyugat-Európában jellegében a családi termelésre

alapozódó birtokszerkezet, illetve gazdaságtípus a jellemző. (Az átlagos gazdaságnagyság északról délre haladva a tizedére csökken.)

A gazdaságnagyság legjellemzőbb folyamata a területi és tőkekoncentrálódás. A föld helyett más gazdaságnagyság mutatók alapján még inkább kidomborodik a koncentráció. Molnár József szerint az átlagos gazdaság tőkeellátottsága az EU-országokban sokszorosa a hazai viszonyok közepette már gazdaságosan üzemeltethető — egy család számára megélhetést biztosító — gazdaságokénak. Számításai szerint a gazdaságos üzemeltetéshez szükség minimális terület pl. Németországban, Hollandiában, Dániában 20-25 ha, 250-550 millió Ft vagyonértékkel. Hazánkban ezek a számok 25 ha és 30 millió forint.

Látható, hogy tőkeerőben hihetetlen különbség van, és magyar viszonyok közepette még hosszabb időtávban is elérhetetlennek tűnik — a jelenlegi jövedelempozíciók mellett — a 30 millió Ft-os induló tőke előteremtése is.

A birtokstruktúra jövőképeA nemzetközi tendenciákat és a hazai sajátosságokat is figyelembe véve a

birtokszerkezet jövőbeni alakulásában várhatóan a következő tendenciák érvényesülnek:

308

— A birtokstruktúra lassú ütemben, drasztikusabb állami beavatkozás nélkül, a mezőgazdaság teljesítőképességét nem kockára téve fog alakulni. Ez a mindenkori politikai nézetek közeledését, a falun élők életkörülményeinek elsődleges szem előtt tartását tételezi fel;

— Nem valószínűsíthető a nagy tőkés típusú mezőgazdasági vállalkozások kialakulása, mert az a jelenlegi — már beindult — középgazdaságok rendszerébe nem fér bele;

— A családi gazdaságok a mezőgazdasági termelés gerincét fogják képezni a jövőben is. A magyar falvakban tudják, hogy a magyar családok szorgalma, akarata hihetetlen felhajtó erőt jelent. Bár sok kudarc érte napjainkban a mezőgazdasági termelésre vállalkozó családokat, a gazdálkodásról nem mondtak le végleg, s reménykednek a jövedelmezőségi helyzet javulásában. Az agrár- és vidékfejlesztési folyamat összefonódásával számolni kell azzal, hogy a családi gazdálkodás nemcsak egyszerűen megélhetési forrás, hanem életmód, a régi megszokottság, a hagyományok továbbélése, az önállóság megtestesülése, s az állandó vagy tartós helyben tartózkodást és környezetet is jelenti. A családi gazdaságok jelentős részében törekedni fognak, a mezőgazdaságon kívüli jövedelemszerzés valamilyen formájára. Ez elsősorban valamelyik családtag más tevékenységben való elhelyezkedését jelentené, amennyiben munkalehetőséghez jut. Erre az iparosodottabb, viszonylag fejlettebb térségekben lesz lehetőség, ezért ott jellemző lesz a kis-közepes üzemi méret kiegészítő jövedelemforrással összekötve. Azokban a térségekben (főleg a halmozottan hátrányos területeken), ahol sem munkaalkalom, sem eszköz nincs az ott lakók kezében, várhatóan a nagyobb családi vállalkozások, vagy bérmunkára alapozott vállalkozások lesznek a meghatározók, mintegy 300-600 ha-os üzemi méretekkel.

—A jelenlegi szövetkezeti gazdaságok és társas vállalkozások várhatóan a gazdaságuk stabilitásának megerősítésére törekszenek, kevésbé foglalkoznak a területi méretek növelésével. Ezek inkább a termelés vertikális megszervezésére, az értékesítés biztonságának megteremtésére helyezik a hangsúlyt. A szövetkezetek átalakulását tekintve figyelembe kell venni, hogy sok szövetkezet holdingszerű szervezetben fog tevékenykedni.

• A holding alapja az átalakult szövetkezet, mely elsősorban vagyonhasznosítással és szolgáltatásokkal foglalkozik.

• A második szinten lesznek a vállalkozások (társaságok) ahol a termelő, szolgáltató tevékenységek nagyobb ágazati-üzemi koncentrációt igénylő része „helyezkedik el".

• A harmadik vonalban lesznek az egyre erősödő magángazdaságok és tagi vállalkozások.

309

A tulajdoni és földhasználati szerkezetet, a vállalkozások jogi formáit, és a szövetkezet belső érdekviszonyait tekintve ebben a formában rendkívül bonyolult viszonyrendszer alakult ki. „A jogi formákat tekintve egyszerre van jelen a szövetkezet, a társaság, az egyéni vállalkozó és az őstermelő. A szövetkezet holdingszerű működése ezek fölé húz „közös tetőt", mely formáció nem jogi kategória, hanem közgazdasági tartalma van, és a szabályozással szemben is ilyen igényt támaszt.

A családi gazdaságok és a mezőgazdasági termelést jövedelemkiegészítő foglalkozásnak tekintő kis földterülettel rendelkező termelőket biztonsági hálóval (beszerzési, értékesítési, szaktanácsadási stb.) kell körbebástyázni, mert egyébként sorsuk teljesen bizonytalan lesz.

Magyar Tudomány 2001. 1. szám 15-23. p.

310

ROMÁNY PÁLÚJ AGRÁRTÁRSADALOM SZÜLETETT?

„A gazdasági problémák a népek cselekvéseinek, vágyainak főirányítójává lettek.... a földi távolságok hihetetlenül megrövidültek. A földfelszín egyetlen termőhellyé váltás a kölcsönös függés teljes kiépítésének küszöbén állunk. "

Bertrand Russel (1932)

A magyarországi új agrártársadalom születésnapjának nincsen pontos dátuma. A „születési okmány" kiadásának ideje ismert: a Központi Statisztikai Hivatal 2000 nyarán közzétette az országos mezőgazdasági összeírás eredményeit. Az előzetes adatokat imponáló gyorsasággal kiadták. Az „anyakönyvezésből" megállapítható: a tíz év alatt bekövetkezett agrárgazdasági változások olyan agrártársadalmi átalakulást jeleznek, amelynek a vizsgálata halaszthatatlan tudományos és gyakorlati feladatként rajzolódik ki. Olyan jellegű és méretű társadalmi- gazdasági elmozdulásokat — vagy éppen azok elmaradását — lehet számbavenni immár országos adatfelvétel alapján, amelyek már nem „híresztelések", olyanokat, amelyeknek a valódiságához nem férhet semmi kétség. A száraz tények a számok nyelvén mondják el, hogy miként porlad a hazai agrárteljesítmény, mennyivel kevesebb udvaron található jószág, mennyien váltak meg véglegesen a termőföldtől és milyen birtokstruktúra, azaz: milyen agrártársadalom formálódik a „magyar ugaron".

Nyilvánvaló, hogy a látható tendenciák értelmezéséhez, minősítéséhez viták kapcsolódnak a jövőben is. Megoszlik a vélemény az összeírás módszereiről, vagy éppen a használt fogalmak (gazdaság, egyéni gazdaság stb.) nyomán alakított csoportképzésről. Arról pl. hogy összeírandó gazdaságot képez-e egy juh tartása, vagy miért tekintendő egyéni gazdaságnak a mintegy 400 négyszögölnyi legelő (1500 m2-es) terület használója, vagy az, akinek öt kaptár méhe van. A tételek természetesen vitathatók, ám ha a „gazdaságküszöb" magasabb, akkor jelentős lehet a kimaradók száma. Különösen egy elaprózott birtokszerkezet esetén. Ezt viszont sok — hazai és nemzetközi — hátrányt jelenthet. A folyamatok, az idősorok vizsgálatát azonban segítheti az, ha a gazdaságok jellemző küszöbértékei változatlanok. A magyar statisztika pedig 1972-től összehasonlításra alkalmas módon végzi az adatfelvételt. Az adatok tehát helytállnak önmagukért. Harminc éve közel azonos küszöbértékkel dolgoztak.

Következzék az adatok szemlézése, majd néhány fontosnak tekinthető konzekvencia.

I.A feltűnő jellegzetességek sorában az első, hogy tíz év alatta felére esett az

országban az egy hektárnál kisebb területtel rendelkező, vagy csak egy-két jószágot tartó gazdaságok száma.

311

Megismételve: lehet túlzásnak minősíteni, hogy az előbbi méretű egységek is gazdaságnak minősülnek, de sokaságuk miatt nem hagyhatók figyelmen kívül. Akkor sem, ha csak részfoglalkozást s nem megélhetést nyújtanak fenntartóiknak. Nem felejthető, hogy az ún. szocialista nagyüzemek idején (is) a kistermelésből (a háztájiból) került ki pl. az árusertés nagy hányada, ott tartották a sertésállománynak a felét. Sőt: a mezőgazdaság teljes termelési értékéből való részesedésük is alig maradt el — a nagyüzemekkel való munkamegosztásukra támaszkodva — a hasonló, 35-40%-os arányoktól.(3) A most regisztrált visszaesés tehát — a „nagyok" növekedésének elmaradása mellett — az egész agrárteljesítményre hatást gyakorol.

A második jellegzetesség, hogy egy évtized alatt a mezőgazdasági társas vállalkozások száma az 1991. évinek az ötszörösére növekedett. Mai számuk nagyobb, mint amennyi 1972-ben (az állami gazdaságok és a mezőgazdasági szövetkezetek együttes száma) volt. A gazdasági szervezeteknek mintegy 25%-a nem használt termőföldet, vagyis csak mezőgazdasági szolgáltatást, agrárkereskedelmet stb. folytat. A földműveléssel is foglalkozó társaságok áltagosan közel 700 hektár földet használnak (döntő mértékben: bérelnek) és együttesen az ország termőföldjének felén gazdálkodnak.

A harmadik jellegzetesség, hogy a számottevő árutermeléssel rendelkező (10-100 hektáros termőterületű) egyéni gazdaságok száma megközelítette az ötvenezret. (Számuk 1991-ben alig ezer volt.) Az összes egyéni gazdaság — 960 ezer — 5%-át reprezentálják, ám e csoport termőterületének 50%-át birtokolják. A „potenciális farmerek", a vállalkozás jellegű, azaz a főállású családi gazdaságok száma ötvenszerese az átalakulás kezdetinek. Az egyéni gazdaságokból — ezen felül — kétezer a 100 hektáros és annál nagyobb birtokkategóriában található. Átlagos területük a 300 hektárt meghaladja és az összes egyénileg használt termőterület 17%-án gazdálkodnak. (Arányuk a gazdaságok számában: 0,2%).

Negyedik — sokak szerint meglepő — a termelési szerkezet több adatsora. A már az előzetes adatok alapján megállapítható, hogy a két nagy állattartási ágazat, a szarvasmarha és a sertéstenyésztés, a tradicionális megoszlást követi az egyéni és társas gazdaságok között. Mióta a szarvasmarha igázása megszűnt, azóta jellemző, hogy a nagy elfoglaltsággal járó szarvasmarhatartás a nagyobb gazdaságok „profilja", míg a sertéstenyésztés „házkörüli" marad. Fele — ez utóbbinak — most is az egyénieknél található, jóllehet ez a régebbi állományuknak is csak a fele. A nagyon lecsökkent juhállomány — üzemszervezésileg nehezen érhető 80%-os (!) arányban — az egyéni gazdaságokhoz tolódott át. Nem éppen a korszerűség jele az sem, hogy az egyéni gazdaságok lóállományának a felét az egy hektárnál kisebb termőterületű földhasználók tartják.

A termelési szerkezetre vonatkozó adatok még — érhetően — hézagosak, de az látható, hogy a vertikalitás csökkent, csupán néhány „egyéb tevékenység" vehető igazán számba. (Érdemes megjegyezni, hogy a mezőgazdasági

312

szövetkezetek nyeresége — a nyolcvanas években — mintegy 40%-os arányban az ipari-szolgáltató tevékenységből származott.) A kereskedelem, a marketing a társaságok egy részében jelentős. A most sokat emlegetett vendégfogadás 10 ezernél kevesebb egyéni gazdaságnál (0,08%-nál) szerepelt. A gazdasági szervezetek (mintegy 250-en) feltehetően folytatták, már a hetvenes években elindított idegenforgalmi üzletágaikat (vadász-, lovas-, pinceprogramjaikat, így Bugac, Hortobágy, a Mátra, a Mecsek, Villány és más vidékeken). A regionális különbségek majd csak a részletező kötetekből válnak összegezhetővé.

A termelés eszközellátottságáról sem teljes még a kép. A gazdasági szervezetek traktorainak 81%-a, a tehergépkocsiknak a 75%-a 100 hektárosnál nagyobb gazdaságok kezében van. Az egyéni gazdaságok hasonló eszközei - szinte azonos arányban - az egy hektárosnál nagyobb (35%-ban a 10 hektárosnál nagyobb) termőterületű gazdaságoknál. Az egyéni gazdaságok 70%-a — az egy hektár alattiak — a mezőgazdaság traktorállományának 17%-óval rendelkeznek. (Igaz, parcelláikon nem is igen tudnának a traktorral megfordulni, hiszen a kombájn vágószélessége is nagyobb, mint egyik-másik búza-„tábláé".) Mivel a 70% által használt földterület kevesebb mint 8%-a az összes egyéni gazda területének, feltehető, hogy gépeikkel bérmunkát is vállalnak.

Végül, a legfeltűnőbb adat: a mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdaságok (talán pontosabb: háztartások) száma jelenleg csak 50%-a a 30 évvel ezelőttinek. Még nagyobb mértékben lecsökkent az agrárnépsűrűség, amely miatt helyenként már az intenzív, munkaigényes mezőgazdaságról is nehéz beszélni. Az Európai Unió átlagában kétszer annyi (8,6 fő/100 hektár mezőgazdasági terület) agrárkereső jut azonos területre, mint Magyarországon (jobb műszaki-technikai ellátás mellett). A hazai számbavételt ugyan vitatja mind a Magyar Agrárkamara, mind az agrárminisztérium, de a parlagon maradó területek, a műveletlen szőlők és az üres ólak a KSH számításait valószínűsítik.

Az előzőekhez még érdemes tudni: az egyéni gazdálkodók átlagos életkora magas (nőké 60 felett, férfiaké 53 év) és a gazdaságokhoz tartozó háztartások csaknem 20%-a egyszemélyes, további 51 %-a 2-3 főből áll. Mindez a jövő, a folytatás kérdéseinek előtérbe helyezését indokolja.

2.Néhány következtetés már a részletes vizsgálatok előtt is vázolható. Főleg

azokra érdemes felfigyelni, amelyek nyomán változtatás érhető el, a kedvező tendenciák erősíthetők, a hanyatlást kiváltók pedig fékezhetőkké, vagy majd megállíthatókká válhatnak.

A legelsők között indokolt fellépni a „közös nyelv" érdekében, azaz a fogalmak, besorolási határértékek, statisztikai mutatószámok értelmezése és alkalmazása ügyében. Ez nem valamiféle hivatali munka. A lehetséges egyeztetés után a közösen kialakított álláspont képviselete elengedhetetlen. Ennek hiányában nem lehet a hazai és külföldi partnerek előtt a tárgyalási érveket kellő súllyal hangoztatni.

313

A kedvezőbb birtokszerkezet kialakulásában nem elég a piac szelekciójára hagyatkozni. Ez túlságosan hosszú, mindenki számára költséges, jelentős agrárérdekeltségű csoportok tagjainak nagyon is fájdalmas, (ál)spontán jellege miatt pedig esetleges, kiszámíthatatlan. Olyan indulatokat gerjeszthet és olyan struktúrákat hívhat elő- pl. az integrátor az imperátor, tehát elutasítandó, a hitel = bankjobbágyság stb., amelyek megelőzése valamennyi résztvevő érdeke.

Ugyanakkor egyértelművé indokolt tenni, mindenféle hitegetéssel szemben: mezítlábas versenyző a salakpályán reménytelenül fut. A jó szerelésben, régen tréningezők az esélyesek. Hasonló „szerelésre" van szükség. A mezőgazdasági pályán különösen nagy a kockázat. Az egykori Közös Piac országainak az útja tanulságos, és figyelmeztető. Mind a szükséges időt, mind a társadalmi (költségvetési) ráfordításokat illetően. Az agrárpolitika, mint tudomány, nem kerülhető meg. A napi célokra használt agrárpolitikai praktika a csőd előszobája.

Egy meghökkentő példa egy több éve készült hazai tanulmányból: az Egyesült Államokban 3 féle méhésszel számoltak akkor. Nevezetesen: 200 ezer hobbi méhésszel, 25 méhcsalád alatt, 10 ezer részmunkaidős méhésszel, 25-300 méhcsalád között, és 2 ezer kereskedelmi méhészettel, 300 méhcsalád fölött. A méztermelés 60%-a viszont a méhészek 1%-át jelentő, 300 méhcsaládnál nagyobb méhészetekből származott. Azaz: nem csupán a farmoknál, az állatállománynál számítanak a méretek, hanem még a méhekre specializált gazdaságoknál is....

Nyilvánvaló, hogy bármely ágazatról legyen is szó, a nagyobb méret nagyobb tőkeszükséglete nem hagyható figyelmen kívül. És a jobb hatékonyság követelménye. A közismert igazságot befogadva: nagyobb a halászat sikere hálóval, mint horgászbottal.

3Az agrártársadalom előtt új, gyakran idézett szóval: stratégiai

követelmények tornyosulnak. Ezek száma és súlya már jó ideje akkora, hogy indokolt minden erőt, tudományos figyelmet ezekre, a jövő kérdéseire fordítani. A történeti kérdések persze fontosak, de a múlt feldolgozása, oksági kapcsolatainak vizsgálata maradjon a történészeknek.

Elhanyagolt nálunk a hozzánk hasonló helyzetű, a szomszédos, adott esetben ugyancsak a politikai-gazdasági átalakulás útját járó országok tanulmányozása. A magyar megoldások pedig az agrárgazdaságban sem — legyenek bármilyen tökéletesnek mondottak — olyanok, hogy ne volna rajtuk javítani való. (A kárpótlásos - licitálásos „földreformról" és következményeiről nem is szólva.)

A jövő nagy kérdése az agrárpolitika fókuszában található földbirtok politika, amely a legtöbb bajt, zavart okozta e században, a magyar falvakban. Nyitott kérdéseket hordoz a bérleti szabályozásban, a földforgalomban, az alsó- (parcellaminimum) és a felső birtokhatárokban, a tulajdon és örökösödési

314

szabályokban, hogy csak néhány, Nyugaton - helyenként - már évszázadok(!) óta nyugvóponton lévő témát említsünk. A földjogi kérdések szilárd alapokra való helyezése nélkül nincs szilárd, a jövővel számoló földművelés, magabiztos, gazdasági bázisával perspektivikusan számoló agrártársadalom. Ám van 30-40%-os munkanélküliséget cipelő Cserhát, Bakony, vagy Zemplén-vidék. Legyen Nemzeti Földalap, legyen farmer-szövetségi ügynökség vagy más, mint sok országban, csak ne legyen kiszolgáltatott, jogfosztott a földműves. Akár egyéni, akár társas.

A társadalom értékrendjében újra kell értelmezni az agrártermelést és az agrártársadalmat. Már a mai falunak is alig van köze a petróleumlámpás, gémeskutas faluhoz, az „ott úgyis minden megterem", s hasonló ábrándokhoz. A jövő faluja, ha nem lesz kedvezően összehasonlítható a várossal, elnéptelenedik. És arról elsősorban nem a falu, hanem az elavult felfogás, a múlt századi gazdaságpolitika tehet. És az a szemlélet (és a vele rokon magatartás), amely pl. a mostani Magyarországot ismertető nemzeti (!) kiadvány címlapjára is a pipacstól pirosló vetést és benne a nádfödeles tanyát teszi. Igaz, ilyet a Nyugatról várt vendég otthon már nem lát. Ott a biotejet adó „biotehén" is gyommentes pázsiton legel. (Legalább is a prospektuson.)

Más szóval: a mezőgazdaság nem a szakképesítés nélküli munkaalkalom terrénuma. Már Gárdonyi Géza falujában sem az volt, csak észre kellett venni. A felkészült hagymakertészek, a kiváló tenyészállatokat adó dunántúli gazdák, a boraikról híres hegyközségi svábok nemcsak a szorgalmuknak, hanem a tudásuknak is köszönhették a haladásukat, polgár módra való életformájukat. Akinek többet számított egy új, jól alkalmazható okos gép beállítása a falujukban, mint három díszes lovasbandérium kiállítása a vármegyére.

És ez az utolsó, de akár a legfontosabb stratégiai érték: a képzettség, a tudás megszerezhetősége az agrártársadalom tagjai számára is. Tíz éve nincsenek már szakmai esték, a mezőgazdasági szabad akadémiákat - ha akad - nagy pénzért mérik, az összes televíziós csatornákon sem található feleannyi szakismeret, mint amennyi valamikor az egyetlenen volt. Akkor pedig a nagyüzemben kijelölt specialista munka várt az agrártermelőre, míg most egyszerre 5-6 szakmában is jártasnak kellene lennie. (Nem is szólva a „marketingről", az adminisztrációról és - „főleg" - a napi BUX értelmezéséről!) Miközben messze kerültek - nem kilométerben, hanem lehetőségben - a középiskolák és az egyetemek a falusi fiataloktól. Az utánpótlás sem lesz jobb?

xxxLátszólag messze jutottunk az Általános Mezőgazdasági Összeírás

adataitól. Valójában mindvégig arról volt szó. Szociológusok, agrárközgazdászok, vállalati szervezők és mások még sokat használják majd a legújabb adatsorokat. Amit nem kerülhet meg senki: új helyzet, új agrártársadalom formálódik falvainkban. Értő módon, a jövőt és a falut egyszerre szolgálva, minél többen vegyék ki belőle a részüket. Hogy valójában

315

ne egy régi jelenjen meg más mezben, hanem egy új, és európai, de magunkhoz igazított szerelésben. Akkor talán a versenypályán sem maradunk le.

Gazdálkodás, 2001. 5. sz. 69-73. p.

316

CSILLAG PÉTER - ELEK SÁNDOR dr. - NÉMETH ÁKOSA CSALÁDI GAZDASÁGGAL RENDELKEZŐ HÁZTARTÁSOK

JÖVEDELMI HELYZETE

ÖSSZEFOGLALÁS

A hazai mezőgazdaság szerkezetéről leggyakrabban hangoztatott vélekedés, hogy nagyon szétaprózott. Az általunk feldolgozott adatok alapján azonban ezt a képet legalábbis árnyalni kellene. A kicsi és igen kicsi gazdaságok valóban nagy részét teszik ki a gazdaságok számának. E mellett azonban tény az is, hogy erőteljesen zajlik a koncentráció, minden különösebb ösztönzés nélkül, hiszen a földterület 60%-án gazdálkodó társas vállalkozások semmiképp nem tekinthetők kicsinek, de a családi gazdaságok által használt föld közel egyharmadán is a gazdaságok felső 1%-a gazdálkodik. A fő szerkezeti jellegzetesség tehát inkább a polarizáltság és a dualitás. A szerkezetből nem a nagy, hanem inkább a közepes méretű gazdaságok hiányoznak, illetve ezek aránya kevesebb, mint ahogy ez a piacgazdaságokban szokásos. A nagyobb méretű családi gazdaságok kialakulása, különösebb intézkedések nélkül is eléggé előre haladt. A közepes méretű, illetve az azzá fejleszthető családi gazdaságok megerősödése azonban célzott agrárpolitikai intézkedések nélkül kevéssé valószínű.

Az agrárközgazdasági kutatásoknak már korábban is az egyik jellegzetessége és erőssége volt az empirikus megközelítés, a kifinomult elemzési módszerek alkalmazása. Az adatgyűjtést és az elemzést azonban általában a gazdaságokra végezték. Újabban egyre gyakrabban elemzik a gazdálkodással foglalkozó háztartások adatait is, nem csupán a gazdaságokét.

E szemléletváltozás mögött nagyrészt annak felismerése áll, hogy a családi gazdaságok jövedelmének csak egy része származik a farmon folyó gazdálkodásból, s a család tagjainak más pénzkereső tevékenysége is van. Ez pedig azt jelenti, hogy a gazdálkodással kapcsolatos döntéseiket, a különböző intézkedésekre való reakciójukat nem lehet megérteni a háztartás elemzése nélkül.

Az, hogy növelik-e termelésüket, felhagynak-e a gazdálkodással, avagy változatlan szinten tartják nemcsak az üzemi eredményektől, a mezőgazdálkodás jövedelmezőségétől függ, hanem a háztartás tagjainak munkaerőpiaca és társadalmi helyzetétől, életforma elvárásától is. Az erőforrások allokációja nem a gazdaság, hanem inkább a háztartások szintjén történik. Minthogy ez még az ún. főfoglalkozású családi gazdaságokra is jellemző — a legnagyobbak kivételével — ez indokolja a háztartási adatok elemzését.

Ezt a metodológiai elvet követette az a kutatás is, amelynek főbb adataira épül tanulmányunk. Reprezentatív mintavétel alapján 200 átalakult mezőgazdasági szövetkezetet, 200 mezőgazdasági gazdasági társaságot és 1600

317

családi gazdaságot kerestek fel a kérdező biztosok. A megkérdezés 1998 tavaszán történt, és az 1997. évi gazdálkodási adatokat kérdeztük. A minta megoszlása kicsit különbözik a 2000. évi Általános Mezőgazdasági Összeírás adataitól. Ennek oka nem az időbeli eltérés, hanem az, hogy az egészen kicsi gazdaságok a mintánkban tudatosan kisebb arányban szerepelnek. A mintavétel azonban szakszerűen, a KSH adatbázisán történt.

Tanulmányunk támaszkodik továbbá a KSH éves gyakorisággal végzett felméréseit közlő kiadványok releváns adataira. A KSH 2000. évi Általános Mezőgazdasági Összeírásának (ÁMÖ) adatait szintén figyelembe vettük az elemzésben.

A földterület és a gazdálkodók számának megoszlása

Az ÁMÖ adatait megvizsgálva az alábbi főbb következtetéseket vonhatjuk le. A hazai népesség mintegy 20%-a végez valamiféle munkát a családi gazdaságokban. Ebben az adatban mindenki szerepel, akár rendszeres elfoglaltsága, akár csak időszaki munkája van. Némileg tágabb kör a családi gazdaságokhoz tartozó népességé. Mint a fogalmi definícióból is kitűnt, ide a családi gazdasággal rendelkező háztartásokban élő népesség tartozik, függetlenül attól, hogy végeznek-e munkát a gazdaságban. Ez a hazai népesség mintegy 27%-át teszi ki.

Az egyéni gazdaságok száma, bár évek óta töretlenül és jelentős mértékben csökken, még mindig megközelíti az 1 milliót. A 2000. évi ÁMÖ szerint e gazdaságok használják az összes mezőgazdasági termőföldterület hozzávetőlegesen 40%-át.

A hazai családi mezőgazdaság néhány jellemzője 2000-ben

Mezőgazdasági tevékenységet folytató népesség (ezer fő) 2035,5Gazdasághoz tartozó népesség (ezer fő) 2648.4Egyéni gazdaságok száma (db) 958 534Mezőgazdasági tevékenységet folytató összes gazdaság által használt összes földterület (ezer ha) 6 448 Mezőgazdasági tevékenységet folytató egyéni gazdaság által használt összes földterület (ezer ha) 2 614

Forrás: KSH, ÁMÖ 2000

Ennél is érdekesebb talán az, hogy az egyes birtok-kategóriák miképp részesülnek a földterületből. Abból indulhatunk ki, hogy a szövetkezetek és a gazdasági társaságok a földterület 60%-át művelik. Ezeket nem tekinthetjük kicsinek. De vajon a családi (egyéni) gazdaságok közül hogyan részesülnek a földhasználatból a különböző nagyságúak.

Az ÁMÖ adatai alapján azt mondhatjuk, hogy a hazai birtokszerkezetre nemcsak a családi, illetve szövetkezeti és társas gazdaságok dualitása a

318

jellemző, hanem a családi gazdaságok differenciálódása és koncentrációja is. A 0,5 ha alatti területű, egyéni gazdaságok aránya a földterületből csupán 3,9%, a gazdaságok számából viszont 61 %. Az 50 ha feletti gazdaságok viszont az egyéni gazdaságok földterületéből 30,9%-kal részesednek, miközben számszerű arányuk mindössze 1 %.

Minthogy az elemzést nagyrészt az általunk végzett kérdőíves megkérdezés adatai alapján végezzük, célszerű a minta, ill. az AMÖ birtokméret szerinti megoszlásának összevetése.

A gazdálkodók birtokméret szerinti megoszlása mintánkban és az ÁMÖ alapján

Művelt terület (ha) minta % AMÖ %0,5 - alatt 53 610,6 - 1,0 11 111,1 - 5,0 25 195,1 - 10,0 5 410,1 - 50,0 6 450,1 - fölött 1 1Összesen 100 100

Forrás: KSH, ÁMÖ 2000 és saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

Az adatokból kitűnik, hogy némi eltérés van az AMÖ és mintánk összetételében. Ennek oka nem az, hogy a mintavétel során hibát követtünk el, hanem az hogy a mi mintánkban az egészen kicsi, szinte elhanyagolható méretű gazdaságokat nem kérdeztük. A megkérdezés között eltelt két év valószínűleg nem magyarázza az eltérést. A további elemzést a mintavételes megkérdezésre alapozzuk.

A közölt adataiból kitűnik, hogy a hazai családi gazdaságok megoszlása mind árbevétel, mind birtokméret szerint aránytalan. Megállapíthatjuk, hogy a megkérdezett háztartások mintegy fele marginálisnak tekinthető családi gazdasággal rendelkezik. Ezek árbevétele 100 ezer forintnál kisebb, az általuk használt földterület pedig 1 hektár alatt marad. Jóllehet a valóságos érték minden bizonnyal meghaladja a bevallottat, a kicsi gazdaságok száma még így is igen magas. A családi gazdaságok mintegy fele főként saját ellátásra termel, amely adott esetben akár jelentős pénzmegtakarítást is jelenthet a családi költségvetésben, de piacképes árualapot nem, vagy csak nagyon kis mértékben biztosít.

Az Európai Uniós átlaghoz mérve a családi gazdaságoknak csupán mintegy 10%-a képes megfelelő válaszokat adni a fokozódó piaci kihívásokra. Az egyéni (családi) gazdaságoknak csak mintegy tizede művel legalább 10 hektár földet, illetve rendelkezik legalább 1 millió Ft bevallott árbevétellel. Természetesen ez

319

a 10 hektáros terület sem a szokványos szántóföldi kultúrák kizárólagos alkalmazásával biztosít megfelelő jövedelmet.

A gazdálkodók árbevétel szerinti megoszlása

Árbevétel (1000 Ft) %100 alatt 54101-200 28501-1000 9

1001+1500 31501-3000 33001-fölött 3Összesen 100

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

A gazdálkodók birtokméret szerinti megoszlása

Művelt terület (ha) %0 12

0,0 alatti 180,2-0,5 230,6-1,0 111,1-2,0 132,1-5,0 125,1-10,0 510,1-20,0 420,1-50,0 250,1-100,0 1100,1-fölött 0

Összes 100Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

Társadalmi jellegzetességek

A családi gazdálkodást folytató háztartások társadalmi jellegének egyik legfontosabb meghatározója a gazdálkodó foglalkozása. A vizsgált gazdaságokban ezt a gazdálkodók főtevékenység szerinti megoszlásával jellemezzük. A kérdőívben a megkérdezettek főtevékenységére vonatkozóan a mezőgazdasági, továbbá élelmiszeripari, ipar/építőipari, szolgáltatási, közigazgatási szektorokban dolgozók, valamint tanulóként, nyugdíjasként, munkanélküliként, háztartásbeliként gazdálkodók csoportjai közötti megoszlásokat vizsgáltuk meg.

320

A gazdálkodók összességét tekintve (1. ábra) megállapíthatjuk, hogy azok legnagyobb része (57%-a) nyugdíjas, 14%-uk a mezőgazdaságban, 10%-uk az iparban foglalkoztatott, 7%-uknak pedig a szolgáltató szektorban van a főfoglalkozása. A közigazgatást és élelmiszeripart csupán 44%-uk jelölte meg a főfoglalkozás szektoraként.

1. ábra2. A gazdaságok megoszlása a tulajdonos főtevékenysége szerint

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

A 2. ábrán jól nyomon követhető, az árbevétel, avagy a birtokméret növekedésével párhuzamosan nő a mezőgazdaságban főállásban tevékenykedők aránya: 10% alatti értéktől egészen 100%-ig. Ezzel ellentétesen a nyugdíjasok aránya folyamatosan csökken, a kezdeti 60% körüli értéktől a felsőbb kategóriákban már 30% alá esik.

2. ábra Nyugdíjasok és mezőgazdasági főtevékenységűek aránya művelt terület

szerinti kategóriánként

321

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE - KSH kérdőív alapján

A családi gazdaságok működésének, életpályájának vizsgálatából (3.ábra) megállapítható, hogy a gazdálkodók egy része a 80-as évek közepén kezdett gazdálkodni, még a privatizációs folyamat elindulása előtt. A nagyobb gazdaságok (20 hektár felett) túlnyomórészt már a privatizáció eredményeként születtek, ezek adják a fejlődőképes gazdaságok egyik jelentős részét. A fejlődőképes gazdaságok másik, talán az előzőnél is fontosabb bázisa az öt és húsz hektár közötti, 12-14 éve működő, és növekedőfélben lévő vállalkozás. A régebben működő családi gazdaságok egy része (0.6-1 hektár) valószínűleg - legalábbis a gazdasági ésszerűség ezt kívánná - felhagy a tevékenységgel.

3. ábra Hány éve működik a családi gazdaság

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

322

A 3. ábrából jól látható, hogy az 1-20 hektár közötti (minden bizonnyal lassabban, de inkább önerőből növekvő, avagy esetleg csak stagnáló) gazdaságok rendelkeznek a legnagyobb múlttal. A legfiatalabb vállalkozások a legnagyobb földterülettel bíró egyéni gazdaságok, amelyek pályafutásának kezdete a rendszerváltás utáni korszak elejétől eredeztethető.

A háztartások jövedelmének források szerinti összetétele

Szinte módszertani közhely, hogy a megkérdezéses vizsgálatoknál a jövedelemre vonatkozó adatok a legkevésbé megbízhatóak. Minthogy a jövedelmek iránti kérdezősködés a többi kérdésre adott válaszokat is torzíthatja, a kérdőív összeállításánál e szempontra különösen figyelni kell. A mi kérdőívünkben is igyekeztünk erre tekintettel lenni. Nem kérdeztük a jövedelmek nagyságát, hanem csak a háztartás különböző típusú jövedelmeinek arányai felől érdeklődtünk. Természetesen ezek az adatok csak becslésnek tekinthetők, s csak a legáltalánosabb tendenciákat jelzik. A háztartások jövedelemszerkezetének árbevétel szerinti összetételét az 4. ábrán mutatjuk be.

4. ábraA háztartás jövedelemforrásainak megoszlása

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE-KSH kérdőív alapján

A háztartás jövedelemforrásait munkabérek, nyugdíjak, saját gazdaságból származó jövedelem, szociális juttatások (transzferek), egyéb jövedelmek (bérleti díj, jutalék, kamat stb.) csoportosításban vizsgálva megfigyelhetjük, hogy az árbevétel függvényében bizonyos kategóriák aránya markánsan változik. Így a legszembetűnőbb a saját gazdaságból származó jövedelem

323

arányának növekedése (5%-ról 57%-ra) és ezzel párhuzamosan a nyugdíjak részarányának csökkenése (51%-ról 12%-ra) az összjövedelmen belül, az árbevétel volumenének bővülésével összhangban.

A szociális juttatások aránya árbevételi kategóriáktól függetlenül stabil, mintegy 5%, azzal együtt, hogy a legkisebb árbevételi kategória jövedelmén belül a szociális juttatások részaránya a felsőbb csoportok esetében tapasztalható arányt mintegy 50%-kal meghaladja.

A nyugdíjak 50 illetve 40%-os aránya a két legalacsonyabb árbevételi kategóriában megmutatja, hogy ezen háztartásokban gyakorta kiegészítő (kényszer) mezőgazdasági tevékenységről van szó, mely a gazdálkodást a megélhetéshez szükséges igen fontos tényezővé emeli, úgyhogy bár kis bevételt jelent (volumenben) mégis esszenciális a családok megélhetése szempontjából.

A munkabérek jelentősége a családok jövedelemforrásai között átlagban a nyugdíj után a második legjelentősebb bevételi forrás (35%), s ez a két felső árbevételi kategóriában a nyugdíjak részesedését is felülmúlja. Ezek alapján megállapítható, hogy a nyugdíjakból származó bevétel volumenében összjövedelemtől gyakorlatilag független, míg a munkabér aránya a saját gazdaságból származó jövedelem függvényében relatíve csökkenő tendenciát mutat, de tény, hogy a nagyobb gazdaságokkal rendelkező háztartások nagyobb összegű munkabérhez is jutnak.

A jövedelemszerkezet földterület szerintA háztartások jövedelemszerkezetének földterület szerinti alakulását az 5.

ábrán mutatjuk be.5. ábra Háztartás jövedelemforrásainak megoszlása

Forrás: saját számítás a PHARE ACE, BKE kérdőív alapján

324

Ha a családi gazdaságokat művelt földterület alapján csoportosítjuk, a jövedelemforrások megoszlásáról az árbevétel alapján képzett csoportokhoz képest jóval élesebb kép rajzolódik ki. A munkabérek esetében megfigyelhető, hogy a 100 hektáron felüli földterülettel rendelkező gazdaságok jövedelmének csupán 5%-a származik munkabérből.

A saját gazdaságból származó jövedelemről megállapítható, hogy a kisebb gazdaságok (0-1 ha) esetében az összjövedelemnek csak 5-8%-a származik a családi gazdálkodásból. A nyugdíjak arányának csökkenő tendenciája két aspektust világít meg: egyrészt a nagyon kis méretű földbirtokok jellemzően nem az aktív kereső réteg birtokában vannak, másrészt a földterület növekedésével a bevétel is nő, ami miatt az összes jövedelmen belül egy azonos összegű nyugdíj is jóval kisebb arányt képvisel.

Vélemények a saját gazdaságból származó jövedelem növelésének nehézségeiről, akadályairól

A saját gazdaságból származó jövedelem (mezőgazdasági tevékenység árbevétele) növelésének akadályait a gazdálkodók eltérően ítélik meg. Kilenc különböző jövedelem-növelést befolyásoló tényező szerepét vizsgálták a kérdőívek. Ezek szerint a

földhöz jutás nehézsége; a hitelhez jutás nehézsége; a munkaerőpiac szűkössége; a termékértékesítési nehézségek; az alacsony értékesítési ár; a termelési költségek magas volta; a késedelmes fizetés; az agrárkormányzati politika, valamint a szövetkezettel, mezőgazdasági társasággal kapcsolatos problémák

jelenthetnek szűk keresztmetszetet a gazdálkodásban.

A válaszok megoszlását figyelembe véve megállapítható, hogy a mezőgazdaságból származó jövedelem növelésében nem okoz(na) problémákat a földhöz jutás nehézsége, azaz a birtokméret növelése. Az összes válaszadónak mindössze 13%-a tartotta jelentősnek, 24%-a közepesen jelentősnek, 63%-a pedig csekélynek. A különböző árbevételű, illetve földterületű csoportok között nem figyelhető meg jelentős véleményeltérés.

A hitelhez való hozzáférés sem mutatkozik akadályként. E hátráltató körülményt jelentősnek a válaszadók 27%-a, míg csekélynek 50%-a értékeli.

A munkaerő rendelkezésre állása a legkisebb mértékben jelent csak korlátot, hiszen a válaszadóknak csupán mintegy 15%-a tartja jelentősnek a munkaerő kínálat nem kielégítő voltát. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a nagyobb földterülettel rendelkezők (10 ha fölött) inkább jelentősnek, mint

325

csekélynek érzik a problémát, azáltal, hogy kevesebb válasz esik a csekély kategóriába (50% alatt, szemben a 61%-os főátlaggal).

A piacra jutási nehézségek nem minden családi gazdaság számára jelentenek akut problémaforrást. Közel azonos arányban tartják csekélynek, illetve jelentősnek az ebből fakadó jövedelemnövelési akadályokat (35 illetve 36%). A magasabb bevételi kategóriákban inkább érződik e probléma, ami a birtokméret függvényében még szembetűnőbb (5 ha fölött 80%-hoz közelít a jelentős és a közepes skálaérték gyakoriság aránya).

A termékek alacsony értékesítési ára csaknem minden termelő számára gondot okoz (közepesnek és jelentősnek a termelők 82%-a tartja). A magasabb árbevételű, valamint a 20 ha fölötti gazdaságoknál markánsabban mutatkozik meg a termékpiacok asszimetriája: közel 90%-ban jelentős problémaként értékelik a termékárak alacsony színvonalát. Az agrárolló nyitottságát a felmérés a termelési költségek oldaláról világítja meg leginkább, jóllehet a mezőgazdasági árak megítélése is ugyanezt támasztja alá.

A magas inputárak az egyes árbevételi kategóriák esetében általánosan jelentősnek ítéltetnek (72-93%). A földterület szerinti osztályozásnál még szembetűnőbb az egyöntetű megítélés: S hektárnál nagyobb birtokméret esetében 91 % vagy a fölötti az inputárakat jelentős akadályozó tényezőként értékelők aránya. A kategóriák átlagában a termelők 78%-a hasonlóképp vélekedik.

A vevők késedelmes fizetése a gazdaság üzletmenete szempontjából kevésbé problematikus (átlagban 47%-uk csekélynek találja), bár az árbevétel és a földterület alapján képzett kategóriák között a megoszlások differenciáltak. Megállapítható, hogy a nagyobb árbevételű, illetve nagyobb méretű családi gazdaságok, melyek gazdálkodása jóval piacfüggőbb, a piaci viszonyoknak kitettebb, a likviditási kényszer és a kötöttebb pénzgazdálkodás megszorításai miatt e problémákkal gyakrabban szembesülnek, melyet az jelez, hogy az egymillió forint fölötti árbevételt felmutatni tudó családi gazdaságok 65-70%-a jelentősnek, vagy közepesen jelentősnek érzékeli eme üzletmenetelt nehezítő tényezőt.

Az agrárpolitika megítélése kiegyensúlyozottabb: az árbevétel, illetve a földterület nagysága kevésbé befolyásolja. A nagyobb árbevételi csoportokon belül azonban jobban szóródnak a vélemények. Feltehetően azért, mert e csoportok gazdálkodását nemcsak a piaci viszonyok, hanem a kormányzati döntések is jobban befolyásolják, mint a kisebb gazdaságokét, s hogy miként, az a gazdálkodási profiljuktól, jellegzetességüktől is függ.

A szövetkezetekkel és mezőgazdasági társaságokkal kapcsolatos megítélés csoportonként többé-kevésbé egyöntetűnek mondható, e problémát átlagosan a gazdálkodók 17%-a jelentősnek, 26%-a közepesnek, 57%-a pedig csekélynek látja. Az egyes kategóriák tekintetében világos kép rajzolódik ki. A legkisebb földterülettel rendelkezők kategóriájában, illetve a legnagyobb földterülettel rendelkezők kategóriájában ugyanaz figyelhető meg: a szövetkezettel; illetve a

326

mezőgazdasági társasággal való kapcsolatukban fennálló problémákat inkább csekélynek ítélték a megkérdezettek. Ez arra utal, hogy a társaságokkal való kapcsolatuk nem szoros. Ezzel szemben a közepes méretű gazdaságok közepesen, illetve jelentősen problematikusnak ítélik a köztük és a szövetkezet, illetve mezőgazdasági társaság között meglévő gazdasági kapcsolatot (az 5 és 50 hektár közötti földterülettel rendelkezők 60-70%-ban a „közepes" vagy a „jelentős” válaszokat adták). Ebből kiviláglik, hogy a közepes méretű gazdaságok állnak szorosabb kapcsolatban a mezőgazdasági szövetkezetekkel, társaságokkal.

A termelés körülményeinek, feltételeinek komplex megítélését a mezőgazdaság általános helyzetét, termelékenységét jól jellemzi, hogy a válaszadók 83%-a a mezőgazdaságot, más gazdasági tevékenységekhez képest kevésbé jövedelmezőnek tartja.

Gazdálkodás, 2001/3. Sz.16-24. P.

327