első kiadás - könyvmolyképző márkabolt · a húga nem éppen édes hangja belehasított a...

• 3 •

Első kiadásKönyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

S Z É G Y E N T E L E N

blameless2korr.indd 3 2013.11.08. 12:31

• 5 •

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem született volna meg, ha nincs Kristin, Devi és Francesca. Nem, tényleg, nélkülük most szép fehér lapokra meredhetnének a kedves olvasók. Köszönöm, hölgyeim, bor és sajt a tartozásom. Rengeteg sajt. És millió ölelés J. Daniel Sawyernek, aki gyakran több segítséget nyújtott, mintsem gondolná.


• 6 •

A Napernyő Protektorátus kötetei:

Soulless – LélektelenChangeless – VáltozatlanBlameless – Szégyentelen


• 7 •

ELSÕ FEJEZET

Amelyben a Loontwill kisasszonyok megbirkóznak

a fejükre hulló botránnyal

–Mama, még meddig kell eltűrnünk ezt az óriási meg- aláztatást?

Lady Alexia Maccon a reggelizőszoba küszöbén megtorpant. A húga nem éppen édes hangja belehasított a teáscsészék csöröm-pölésének és a pirítós ropogásának kellemes zenéjébe. A begyako rolt reggeli nyávogás szokásos menete szerint Felicity panaszát hamaro-san követte Evyliné.

– Igen, anyci drága, ilyen egy botrányt a mi fedelünk alatt. Való-ban nem várhatod, hogy továbbra is elviseljük.

Felicity még rátett egy lapáttal. – Ez minden esélyünket tönkreteszi – ropp, ropp –, helyrehozha-

tatlanul! Nem viselhetjük el tovább, igazán nem. Alexia látványosan ellenőrizte a kinézetét a folyosó tükrében, re-

mélve, hogy meghall még valamit. Nagy riadalmára azonban ek-kor a Loontwill család új inasa, Swilkins lépett mellé, kezében egy tál cányi füstölt heringgel. Lesújtó pillantást vetett Alexiára, amely


• 8 •

pontosan elárulta a véleményét a családjuk után hallgatózó ifjú höl-gyekről. Elvégre a hallgatózás az inasok előjoga és fő művészete.

– Jó reggelt, Lady Maccon! – köszöntötte, éppen elég hangosan, hogy a család még a beszélgetés és a csörömpölés közepette is meg-hallja. – A tegnapi nap során több üzenete is érkezett.

Átnyújtott Alexiának két összehajtott, lepecsételt levelet, majd jelentőségteljesen várta, hogy az asszony belépjen előtte a regge liző-szo bába.

– A tegnapi? Nap során? És könyörgöm, árulja el nekem, miért nem bocsátotta őket a rendelkezésemre a tegnapi nap során?

Swilkins nem felelt. Bosszantó alak ez az új inas. Alexia úgy találta, hogy az ember éle-

tét kevés dolog nehezítheti meg jobban, mint ha háborúban áll a házi személyzetével.

Besuhogott az étkezőbe – idegességében kissé eltúlzott mozdula-tokkal –, majd haragját az előtte ülőkre irányította.

– Jó reggelt, legdrágább családom!Négy pár kék szem figyelte, ahogy az elítéltek nyugalmával az

egyetlen üres székhez sétál. Vagyishogy három pár. A nagytiszteletű Loontwill méltóságos úr láthatóan tökéletesen el volt foglalva lágy tojásának szakszerű feltörésével. Ehhez egy elmés kis szerkentyűt használt, amely leginkább egy tenyérbe illő, oldalra fordított guillo-tine-ra hasonlított, és amely hibátlan, tökéletes köröcskeként csip-pentette le a héj tetejét. Így aztán fel sem nézett a kellemes tevékeny-ségből, még azért sem, hogy jelezze: észlelte nevelt lánya érkezését.

Alexia óvatosan öntött magának egy pohár árpanyákot, és elvett egy pirítóst a tálalórácsról. Meg sem vajazta, és igyekezett tudo-mást sem venni a füstölthal-szagról. Annak idején ez volt a kedvenc reggelije, most azonban minden alkalommal összerándult tőle a


• 9 •

gyomra. Ez idáig a gyerekteher – ahogy magában nevezte – jóval fárasztóbbnak bizonyult, mint azt gondolta volna, főleg, hogy még évekre volt attól, hogy megszólaljon vagy cselekedni kezdjen.

Loontwill asszony leplezetlen elégedettséggel nézte, milyen keve-set eszik legidősebb lánya.

– Megnyugtat a tudat – jelentette ki csak úgy mindenkinek –, hogy a mi szegény, drága Alexiánk jóformán eléhezik, úgy vágyik a férje figyelmére. Ilyen csodás szentimentalizmust! – Nyilvánvalóan egy mindenekfeletti bánat jelének látta Alexia reggeli éhezését.

Alexia mérges pillantást vetett rá, és a haragja egy részét kitöltötte a pirítósán a vajkés segítségével. Mivel a gyerekteher révén már vala-mivel meg is növekedett amúgy is jelentős testsúlya, igencsak távol állt az eléhezéstől. Azonfelül a személyisége sem hajlott a búbánat irányába. Mindennek a tetejébe gyűlölte a gondolatot, hogy Lord Mac connak bármi köze is lehetne a koplalásához – a nyilvánvaló okot leszámítva, amelyről viszont a családja még nem tudott. Már nyitotta is a száját, hogy kijavítsa az anyját, de Felicity megelőzte.

– Ó, mama, én alig hiszem, hogy Alexia olyan fajta, aki belehal egy megtört szívbe.

– De nem is olyan fajta, aki gasztronómiai kihívásokkal küszkö-dik – vágott vissza Mrs. Loontwill.

– Ugyanakkor meglehet – kapcsolódott be Evylin, és telepakol-ta a tányérját heringgel –, hogy én mindkettőt pokolian megszen-vedem még.

– Vigyázz a szádra, Evy, drágám, kérlek! – Loontwill asszony zak-latottságában kettétört egy pirítóst. A legifjabb Loontwill lány Ale-xiához fordult, és vádlón bökött felé egy villára való tojással.

– Featherstonehaugh százados visszautasított! Mit szólsz ehhez? Ma reggel jött az üzenet.


• 10 •

– Featherstonehaugh százados? – mormolta Alexia. – Azt hittem, ő Ivyvel volt eljegyezve, te pedig valaki mással. Milyen bonyolult!

– Nem, nem, most Evy jegyese. Vagyis hát volt. Mióta is laksz velünk? Idestova két hete. Legyél figyelmesebb, Alexia, drágám – intette az anyja.

– És már a ruha is megvan, meg minden. Most alakíttathatom át teljes egészében – sóhajtott fájdalmasan Evylin.

– Olyan szép szemöldöke volt – tódította Mrs. Loontwill. – Pontosan! – bánkódott Evylin. – Hol találok még egy pár olyan

szemöldököt? Össze vagyok törve, én mondom neked, Alexia, telje-sen össze vagyok törve. És az egész a te hibád.

Meg kell jegyezni, hogy Evylin cseppet sem nézett ki olyan zak-latottnak, mint amilyen jogosan lehetett volna egy vőlegény elvesz-tése esetén, főleg, ha az illető a szemöldökök terén ilyen magas mi-nőséggel rendelkezett. Szájába tömte a tojást, és módszeresen rágni kezdett. Legújabban azt vette a fejébe, hogy ha minden falatot húsz-szor megrág, karcsú marad. De csak az asztalnál időzött mindenki másnál hosszabb ideig.

– Gondolkozásbeli különbségekre hivatkozott, de mind tudjuk, miért lépett vissza. – Felicity meglengetett Alexia felé egy arany-szegélyes levelezőkártyát, amely nyilvánvalóan a jó százados legmé-lyebb sajnálatát tartalmazta, és a rajta található foltokból ítélve min-denki figyelmét bírta az asztal körül, beleértve a heringekét is.

– Egyetértek – kortyolt az árpanyákba Alexia. – Gondolkozásbeli különbségek? Ez nem lehet igaz. Hiszen te valójában nem is gon-dolkodsz. Vagy igen, Evylin, drágám?

Evylin, ha újra támadásba akart lendülni, kénytelen volt hama-rabb lenyelni a tojást. Hátravetette a reggelije színétől csak egy-két árnyalatban különböző szőke fürtjeit.


• 11 •

– Akkor belátod a vétkességedet? – Természetesen nem. Sosem láttam azt az embert. – De attól még a te hibád. Így elhagyni a férjedet, és ide jönni,

ahelyett, hogy nála laknál. Ez botrányos. Az. Emberek. Beszélnek! – A szavait kihangsúlyozandó kegyetlenül bele-beledöfte villáját egy kolbászba.

– Igen, az emberek általában beszélnek. Úgy tartják, ez a kommu-nikáció egyik legjobb módszere.

– Jaj, miért kell ilyen lehetetlennek lenned? Mama, csinálj vele valamit! – Evylin feladta a kolbászt, visszatért a második adag to-jáshoz.

– Nem úgy nézel ki, mint akit nagyon felzaklatott az eset – vizs-gálgatta Alexia kérődző húgát.

– Ó, biztosíthatlak, szegény Evyt igen mélyen érintette a dolog. Annyira, hogy sokkos állapotban van egy idő óta – kelt Loontwill asszony a lánya védelmére.

– Ugye, úgy értetted: idióta? – Ha a családjáról volt szó, Alexia nem fukarkodott a nyilakkal.

Az asztalfőn Loontwill méltóságos úr, egyetlenként, aki képes megérteni egy szóviccet, halkan kuncogott.

– Herbert, csak ne bátorítsd a szemtelenségre! – csattant fel azon-nal a felesége. – Férjes asszonyoknál a legkevésbé kívánatos tulaj-donság!

Visszafordult Alexiához. Arca – a szépasszonyé, aki úgy öregedett meg, hogy nem vette észre – grimaszba torzult, amiről a lánya gya-nította: anyai aggodalmat lett volna hivatott kifejezni. Leginkább azonban egy kólikás palotapincsire hasonlított tőle.

– Alexia, ez az oka, hogy elidegenedtetek egymástól? Ugye, vele szemben nem okoskodtál? – Mrs. Loontwill a lánya házassága óta


• 12 •

nem nevezte a nevén Lord Maccont, mintha így elismerhetné, hogy Alexia valóban férjhez ment – amit a legtöbben egészen a sorsdön-tő esemény lezárultáig nem is hittek el –, anélkül azonban, hogy azt is el kellene ismernie, mihez ment férjhez. Való igaz, nemesúrhoz, a királynő kegyeltjeinek egyikéhez, azonban mégiscsak egy farkas-emberhez. Az sem segített, hogy Lord Maccon utálta Loontwill asz-szonyt, és nem érdekelte, ki szerez erről tudomást, beleértve magát Loontwill asszonyt is. Hát, hiszen egyszer még meg is…

Alexia visszaparancsolta a férje felé kalandozó elméjét, és magá-ban kegyetlenül eltaposta a felbukkanni készülő emléket. Ekkor vet-te észre, hogy a gondolatmenet eredményeképpen teljesen fogyaszt-hatatlanná morzsolta a pirítósát. Sóhajtott, és elvett egy másikat.

– Világosan látom – szólt közbe Felicity ellentmondást nem tű-rően –, hogy a jelenléted, Alexia, valamiképpen feldúlta Evy eljegy-zését. Ezzel még te sem vitatkozhatsz, drága nővérem.

Felicity és Evylin Alexia fiatalabb féltestvérei voltak a születésük okán, és teljesen vadidegenek bármi más alapján. A két alacsony, vékony, szőke lány állt szemben a magas, őszintén szólva nem ép-pen sovány, sötét árnyalatú Alexiával. Sokat kuncorásztak, órákig lapozgatták a divatújságokat, rózsaszínt viseltek. Alexia nem. Lady Maccont London-szerte magas szintű észbeli képességeiről ismer-ték, mint a tudományos társaságok támogatóját, akinek meglehe-tőst csípős a humora. Felicityt és Evylint puffos ruhaujjaikról. A vi-lág tehát általánosságban jobb hely volt, ha ők hárman nem kény-szerültek egy fedél alá.

– És mind tudjuk, hogy a te véleményed az ügyben mennyire megfontolt és pártatlan – biccentett nyugodtan Alexia. Felicity erre kinyitotta a Hölgyek Napi Ciripelőjének botrányrovatát, jelezve, hogy nem kíván többé részt venni a társalgásban.


• 13 •

Mrs. Loontwill bátran folytatta. – De Alexia, drágám, most már nagyon ideje lenne, hogy haza-

térj Woolseybe. Úgy értem, több mint egy hete vagy nálunk, és per-sze mi ezt nagyon élvezzük, de azt mondják, már ő is visszatért Skó-ciából.

– Az az ő baja. – Alexia! Hogy mondhatsz ilyen rémeset? – Senki sem látta a városban, persze – ragadta magához a szót

Evylin –, de azt mondják, tegnap tértek vissza Woolseybe. – Ki mondja? Felicity magyarázatképpen megrázta a pletykalapot. – Hja, hogy ők! – Már bizonyára sóvárog utánad, drágám – kezdte újra a táma-

dást Mrs. Loontwill. – Sóvárog, keservesen vágyik a te… – két ke-zével körözött a levegőben.

– Az én mimre vágyik keservesen, mama? – Izé, sziporkázó társaságodra! Alexia horkantott, igazán horkantott a reggelizőasztalnál. Conall

talán néha élvezi az ő nyílt egyenességét, de ha bármi is hiányzik neki belőle, hát Alexia kétellette, hogy a humora állna a lista élén. Lord Maccon farkasemberként finoman szólva is alapos ét- és min-denféle egyéb vággyal bírt. Amit tehát leginkább hiányolna a felesé-gében, az Alexia nyelvénél jóval lejjebb található.

Lelki szemei előtt megjelent férje arca, és egy pillanatra megin-gott az elszántsága. Az az elárult, megcsalatott pillantása, amikor utoljára látta. Azonban amit róla gondolt, hogy ilyen kétségek egy-általán felmerülhettek benne, az megbocsáthatatlan. Hogyan is me-részelte ezt az arcot hagyni neki emlékbe, azt az elveszett kölyökku-tya-pillantást, csak azért, hogy az együttérzésére hasson!


• 14 •

Alexia Maccon felidézte a szavakat is, amelyeket a férje ott és ak-kor a fejéhez vágott. Nem, soha nem megy vissza ahhoz a… – ke-reste a megfelelő kifejezést – ahhoz a bizalmatlan semmirekellőhöz!

Lady Alexia Maccon az a fajta nő volt, akit, ha tüskebokorba vetnek, először is letördeli az összes tövist, úgy áll neki az útterem-tésnek. Úgy gondolta, hogy az elmúlt néhány hétben és azt megelő-zőben, a mindenestől rémséges skóciai hazavonatozás során megbé-kélt a ténnyel, miszerint Lord Maccon nem tart igényt sem rá, sem a gyermekükre. Mégis, a legfurább és legalkalmatlanabb pillanatban tört rá a felismerés, hogy nem így van. Az árulás facsaró fájdalom-ként mart belé a bordái alatt; a rémes kín és a mindent átható düh egyszerre tört rá ilyenkor. Épp olyasmi volt, mint a heves hascsika-rás, csak éppen a finomabb érzései tájékán. Világosabb pillanataiban Alexia azt bizonygatta magának, hogy az egész helyzet igazságtalan-sága miatt van ez így. Azt megszokta már, hogy megvédje magát, ha valami rosszat tett, de úgy védekezni, hogy közben tökéletesen ártatlan, egészen más, sokkal inkább frusztráló tapasztalatot jelen-tett. Még Bogglington Legjobb Darjeeling teája sem olvasztotta fel a kedvét. És ha már a tea sem válik be, hát mit tehet egy grófné?

Nem arról van szó, egészen biztosan nem, hogy még mindig sze-reti azt az embert. Tökéletesen logikátlan lenne! Ám a tény tény maradt: Alexia idegei már foszladozni kezdtek a varrások mentén. A családja igazán észrevehette volna a jeleket.

Felicity, szokatlan árnyalatra vörösödve, összecsapta az újságla-pokat.

– Ó, drágaságom – legyezgette magát Mrs. Loontwill egy szalvé-tával –, most meg mi történt?

Loontwill méltóságos úr lemondóan felnézett, aztán visszamene-kült a tojástanulmányozásba.


• 15 •

– Semmi – vágta rá Felicity, és sietve a tányérja alá rejtette az új-ságot. Evylin ezt nem tűrhette. Átnyúlt, kikapta onnan, és neki-állt átlapozni, hogy megtalálja, miféle ízes botrány zaklatta így fel a testvérét.

Felicity egy fánkba mélyesztette a fogait, és bűntudatos pillan-tást vetett Alexiára. A nővére egyszerre nagyon rosszat kezdett sejte-ni. Némi nehézség árán legyűrte az árpanyákot, és hátradőlve várta, miféle vádak következnek most.

– Ó, te szentséges! – Evylin a jelek szerint megtalálta a kérdéses szakaszt; fel is olvasta mindenki okulására:

– A hét folyamán, korábban, London felzúdult, amikor a tu-dósítónk fülébe jutott a hír, miszerint Lady Maccon, leánykori ne-vén Alexia Tarabotti, Mrs. Loontwill gyermeke, Felicity és Evylin nővére, a nagytiszteletű Loontwill méltóságos úr nevelt leánya, ki-költözött férje lakából, miután Skóciából a fent említett férj nélkül tért meg. Az ügyben rengeteg találgatás látott napvilágot, amelyek a hölgynek a kóbor vámpírral, Lord Akeldamával fenntartott benső-séges kapcsolatától a Loontwill kisasszonyok által említett… hallod, Felicity, kétszer is kiírták a nevünket…! családi egyenetlenségekig és bizonyos alsóbb néposztályokkal való találkozgatásig terjedtek. Lady Maccon a házasságát követően remekül beverekedte magát a londoni társaságba… blabla, blabla… na, itt folytatódik… de a ne-mes házaspárhoz szorosan közel álló források megerősítették, hogy Lady Maccon valóban áldott állapotban van. Tekintetbe véve Lord Maccon korát, természetfeletti mivoltát és jogilag elismert halott ál-lapotát, fel kell tételeznünk, hogy Lady Maccon indiszkréciót köve-tett el. Még várjuk a ténybeli megerősítést, azonban minden jel arra mutat, hogy az Évszázad Botrányára számíthatunk.

Mindenki Alexiára nézett – aztán egyszerre kezdett beszélni.


• 16 •

Evylin összecsapta az újságot. A papírzörgés elnémította a teljes családot.

– Hát, ez megmagyarázza! Featherstonehaugh százados biztosan olvasta ezt! Ez hát az oka, hogy ma reggel felbontotta az eljegyzé-sünket. Felicitynek igaza volt! Valóban a te hibád! Alexia, hogyan lehettél ilyen meggondolatlan?

– Nem csoda, hogy alig csipegetett – vetette közbe Loontwill méltóságos úr, amivel egyáltalán nem javított a helyzeten.

Loontwill asszony nem hazudtolta meg önmagát.– Ez egy anyának elviselhetetlenül sok, túl sok! Alexia, mondd,

hogyan bírtad ilyen tökéletesen összegabalyítani a dolgaidat? Talán nem rendes, tisztességes leánynak neveltelek? Ó, nem is tudom, mit mondhatnék! – Azzal valóban elhallgatott. Szerencsére nem próbál-kozott a lánya felpofozásával. Egy alkalommal megtette korábban, és az az eset senki számára nem végződött szerencsésen. Alexia pél-dául férjhez ment miatta.

Lady Maccon felállt. Ismét fellobbant benne a düh. Mostaná-ban igen sokszor törnek rám dührohamok, állapította meg magában. Mindössze négyen tudtak áldatlan állapotáról, közülük háromnak soha eszébe sem jutott volna, hogy kitálaljon a sajtónak. Ami csak egyetlen lehetőséget hagyott – egy visszataszító kék csipkeruhába bújtatott, gyanúsan vöröslő arcú lehetőséget, Alexiával szemben, az ebédlőasztal túloldalán.

– Felicity, tudhattam volna, hogy nem bírod befogni a kásale-sődet!

– Nem én voltam! – A húga azonnal védekező állásba helyez-kedett. – Bizonyára Madame Lefoux tette. Hiszen ismered ezeket a francia nőket! Csekély hírnévért vagy pénzért cserébe bármit el-mondanak!


• 17 •

– Felicity, te tudtál Alexia állapotáról, és nem árultad el nekem? – Mrs. Loontwill éppen idejében tért magához a sokkból, hogy újra beleeshessen. Abban, hogy Alexia titkolózik az anyja előtt, nem volt semmi meglepő, azonban Felicitytől azt várta, hogy az ő oldalára áll. Éppen elég sok pár cipővel fizette le az évek során.

Lady Alexia Maccon egyik kezével az asztalra csapott. A teáscsé-szék riasztóan megzörrentek, a hölgy pedig előrehajolt, hogy a húgá-ra nézhessen. Nem is vette észre, hogy a megfélemlítés azon módját alkalmazza vele szemben, amelyet a farkasfalkával való több hónap-nyi együttélés során sajátított el, és bár szőrösségben jócskán alulma-radt az efféle manőverek esetében általában megkívánt mértéknek, mégis hibátlanul adta elő.

– Madame Lefoux semmi ilyesmit nem tenne. Történetesen biz-tosan tudom, hogy ő maga a megtestesült diszkréció. Csak egyetlen személy beszélhetett, és az nem francia. Megígérted, Felicity. Neked adtam a kedvenc ametisztláncomat is, hogy hallgass.

– Szóval így szerezted meg? – kérdezte Evylin irigyen. – Szóval, ki az apja? – szólt közbe Loontwill méltóságos úr, mert

úgy érezte, ideje a beszélgetést lényegi kérdésekre terelni. Az asztal körül idegesen remegő hölgyek azonban figyelemre sem méltatták. Ez mindannyiuk számára kényelmes helyzetet jelentett. A méltósá-gos úr lemondón megszívta a fogát, és újfent a reggelijére fordította minden figyelmét.

Felicity a védekezésből dacra váltott. – Csak Miss Wibbleynek és Miss Twittergaddle-nek mondtam

el. Honnan tudhattam volna, hogy azonnal az újságokhoz szalad- nak?

– A Ciripelő Miss Twittergaddle apjának tulajdona. Mint azt te is nagyon jól tudod!


• 18 •

Azonban Alexia dühe eddigre alábbhagyott. Már magában az a tény is, hogy Felicity hetekig hallgatott, az emberiség harmadik vi-lágkorszakának nagy csodája volt. Kétségtelenül azért pletykálta el, hogy magára vonja a figyelmüket, de azt is jól tudta közben, hogy ezzel tönkreteszi Evylin eljegyzését, no meg Alexia életét is.

Valamikor a nővére esküvője után Felicity frivolsága egyenesen gonoszsággá változott, ami egres méretű agyával rendkívül vesze-delmes személlyé tette.

– Mindazok után, amit ez a család tett érted, Alexia! – folytatta Mrs. Loontwill a vádaskodást. – Azok után, hogy Herbert visszafo-gadott biztonságos kebelére! – Erre a szófordulatra még Loontwill méltóságos úr is felnézett, aztán kételkedőn végigpillantott pohos alkatán. – A szenvedések után, amelyeket átéltem, hogy megfelelően kiházasítsalak! Hogy csak így átlépd a tisztesség minden határvona-lát, mint egy közönséges lotyó, ez egyszerűen tűrhetetlen.

– Teljes mértékben egyetértek – kotyogta közbe Felicity kajánul. A bosszúság csúcsaira hajszolt Alexia ekkor fogta a füstölt herin-

ges tálat, majd megfelelő – mintegy három másodpercnyi – meg-fontolást követően felfordította azt a húga feje felett.

Felicity valami rémes szidalmat sikoltott. – De hát – motyogta Alexia a felfordulásban –, az ő gyereke. – Hogyan? – Ezúttal Loontwill méltóságos úr csapott az asztalra. – Az ő átkozott gyereke! Nem voltam mással! – rikoltotta túl Ale-

xia Felicity visítását. – Alexia, ne légy ennyire visszataszító! Nincs szükség a részletek

ecsetelésére. Mindenki pontosan tisztában van vele, hogy ez lehe-tetlen. A férjed alapjában véve halott, vagyis korábban alapvetően halott volt, és nagyrészt még most is az. – Mrs. Loontwill sikeresen összezavarta saját magát. Megrázta a fejét, mint egy ázott pudli, de


• 19 •

töretlen lendülettel hadart tovább. – Amellett az, hogy egy farkas-ember utódot nemzzen, éppen olyan képtelenül nevetséges, mint hogy egy vámpír vagy szellem leszármazót produkáljon.

– Miként ez a család is, ti mégis mindannyian a természet rend-je szerint léteztek.

– Tessék?– Ebben az esetben a „nevetséges” szó jelentését újra kéne értel-

mezni. – Különben meg a pokol összes bugyrába ezzel a gyermekkel, gondolta Alexia.

– Látjátok, milyen? – Felicity gyilkos pillantással szedegette le magáról a halat. – Mindig így beszél. Soha be nem ismerné, hogy rosszul tett valamit. Azt tudjátok, hogy a férje kidobta? Nem tér vissza Woolseybe, mert nem teheti. Lord Maccon kiutasította. Ezért hagytuk ott Skóciát is.

– Jóságos ég, Herbert, Herbert, hallottad ezt? – Mrs. Loontwill úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül hisztériás rohamot kap. Alexia nem volt biztos benne, hogy csak megjátssza a zaklatottságot, amiért Conall nyilvánosan penderítette ki őt, vagy őszintén megré-míti a kilátás, miszerint a belátható jövőben ismét együtt kell laknia legidősebb lányával.

– Csinálj valamit, Herbert! – sivította Mrs. Loontwill. – Meghaltam, és a rossz regények földjére érkeztem – dünnyögte

a férje válaszul. – Nem vagyok kellően felkészülve rá, hogy egy efféle eseménnyel megbirkózzak. Leticia, drágám, mindenestől a te ügyes kezeidbe teszem a helyzetet.

Mrs. Loontwillre ennél kevésbé találó jelzőt még nem akasztot-tak, hiszen a kézügyessége legfeljebb az alkalmankénti eszelős hím-zésrohamokban nyilvánult meg. Ennélfogva inkább az égnek vetette emlegetett kezeit, és félájultan visszahanyatlott a székébe.


• 20 •

– Nem, papa, szó sem lehet róla! – vágta rá Felicity acélos hatá-rozottsággal. – Bocsásd meg, ha hatalmaskodónak tűnök, de meg kell értened, hogy Alexia további jelenléte ebben a házban a legtel-jesebb mértékben vállalhatatlan teher. Egy ekkora botrány, mint ez, jelentősen rontja a házassági esélyeinket, még akkor is, ha nincs je-len. El kell küldened őt, és meg kell tiltanod, hogy a továbbiakban kapcsolatba lépjen a családdal. Azt is javaslom, hogy haladéktalanul költözzünk el Londonból. Talán egy európai körutazás?

Evylin tapsikolt. Alexia csak találgathatta, vajon mennyit tervez-gette szép kis árulását Felicity. Rezzenetlen tekintettel nézett húga váratlanul könyörtelen arcába. Alattomos liba! Valami keményebbet kellett volna a fejére borítanom, nem a heringet.

Loontwill méltóságos úr döbbenten fogadta Felicity nyílt szava-it, de minthogy világéletében a legkisebb ellenállás útját választot-ta, felmérte romjaiban heverő feleségét és dühösen fintorgó leányát, majd csengetett az inasnak.

– Swilkins, azonnal induljon az emeletre, és pakolja össze Lady Maccon holmiját!

Swilkins meglepetésében némán megtorpant, és nem mozdult. – Induljon, ember! – csattant fel Felicity. Swilkins erre visszavo-

nult. Alexia mérgében fújt egyet. Na, majd ha elmeséli Conallnak

ezt a legújabb családi abszurdumot. Hiszen ő… Ó, igen, nem szá- mít.

A dühe egyszerre ismét összeroskadt egy farkasember méretű hi-ány fájdalma alatt. Hogy kitöltse valamivel a lyukat, bőséges adag lekvárt szedett magának, és minthogy már úgysem volt veszteniva-lója, egyenesen lenyalta a kanálról.

Ennek láttán Mrs. Loontwill igazán elájult.


• 21 •

A méltóságos úr hosszan nézte élete ernyedt párját, majd alapos megfontolást követően hagyta, ahol van, és visszavonult a szivar-szobába.

Alexiának ekkor jutott az eszébe a postája. Minthogy amúgy is szüksége volt valamire, ami eltereli a gondolatait, és bármi mást szí-vesebben csinált volna, mint hogy a húgaival tovább társalogjon, felvette az első borítékot és feltörte a pecsétet. Addig a percig nem gondolta, hogy a dolgok még rosszabbra is fordulhatnak.

A pecsétlenyomat összetéveszthetetlen volt – oroszlán és unikor-nis, közöttük a korona. Maga a levél ugyanolyan félreérthetetlenül közölte Lady Macconnal, hogy jelenléte a Buckingham-palotában a továbbiakban nem kívánatos, Anglia királynője nem szándékozik fogadni őt, valamint lélekőri hivatalából további értesítésig ezennel felfüggeszti. Alexia Maccon immár nem élvezi Őfelsége bizalmát, így a hivatalával járó hatáskört sem. A lélekőr pozíciója ekképpen megüresedvén, Viktória szívélyesen megköszönte Alexia eddigi szol-gálatait, és további kellemes napot kívánt.

Alexia Maccon elszántan felegyenesedett, kivonult a reggelizőszo-bából, és a hökkent szolgákra ügyet se vetve egyenesen a konyhába ment. Meg sem torpant, csak belevágta a hivatalos elbocsátólevelet a helyiséget uraló vastűzhelybe: a papír azonnal lángra kapott és ha-muvá omlott. Alexia ezek után, magányra vágyván, az étkező helyett inkább a hátsó társalgóba sietett, bár valójában a saját szobájába sze-retett volna visszamászni, ahol aztán kicsi – nos, nem annyira kicsi – labdává gömbölyödhet a takarója alatt. Azonban már felöltözött, és az elveket még a legsötétebb időkben is tiszteletben kell tartani.

Különben is, annyira azért nem volt meglepve. Viktória király-nő, minden haladó politikai lépése ellenére, erkölcseiben konzerva-tív maradt. Még mindig gyászt viselt a férje miatt, aki idestova egy


• 22 •

évtizede elhunyt, szellemmé vált és végleg eltávozott, márpedig ha született valaha nő, akinek rosszul állt a fekete, Viktória volt az. El-képzelhetetlen volt, hogy megtartsa Lady Maccont titkos tanácsosi és terepügynöki hivatalában, még akkor sem, ha az valóban meg-marad minősített titoknak. Nem, Lady Maccont semmi körülmé-nyek között nem hozhatják többé kapcsolatba a királynővel most, hogy társadalmilag kitaszítottá vált. A reggeli hírek immár aligha-nem egész London fülébe eljutottak.

Alexia sóhajtott. A potentát és a déván, az árnyékkormány másik két tagja, boldogan veszi majd tudomásul az ő távozását. Éppen-séggel nem könnyítette meg az életüket. Ez is a munkakörével járt.

Félelmes reszketés futott át rajta. Most, hogy Conall és a Woolsey-falka immár nem védelmezi, bizonyára jó néhányan szívesebben lát-nák holtan.

Csengetett a szobalánynak, és behozatta vele fegyverekkel össze-épített napernyőjét, mielőtt az inas becsomagolná azt is. A szoba-lány hamarosan visszatért, és Alexia kissé jobban érezte magát ked-venc kiegészítőjét szorongatva.

Szabadjára engedett gondolatai egyre a férjéhez tértek vissza, aki olyan figyelmesen megajándékozta őt a halálos kiegészítővel. Átok és kéneső Conall fejére. Hát miért nem tud hinni neki? Mit tesz, ha az egész ismert történelem ellentmond? A történelmet még a legjobb esetben sem pontosságáért szerették, amellett nőnemű természeten túliak sem hemzsegtek benne. Tudományosan még most sem ér-tette senki, miként lett Alexia az, aki, vagy miként tette, amit tett, még most sem, amikor rendelkezésre állt a tudományára oly büszke Anglia minden eszköze. Conall nagyrészt halott, na és? Az ő érin-tése halandóvá tette, vagy nem? Hát akkor miért ne tehette volna kellő mértékben emberré ahhoz is, hogy gyermeket nemzzen neki?


• 23 •

Olyan lehetetlen ezt elhinni? Rémes ember. Annyira jellemző a far-kasemberekre, hogy mindent azonnal mellre szívnak, aztán meg fel-fújnak.

Már csak attól is, hogy Conallra gondolt, Alexiát elöntötték az érzések. Saját gyengesége miatti bosszúságában elmázolta könnyeit, és további rossz hírekre számítva a másik levélkére pillantott. Azon-ban a boríték címzése – a széles, cirkalmas kézírás – mosolyra kész-tette. Még amikor visszatért Londonba, elküldte a névjegyét, és bár sosem követett volna el olyan durvaságot, hogy nyíltan rákérdez-zen, azért a kísérőlevélben célzott kényelmetlen lakáskörülménye-ire. Lord Akeldama pedig természetesen tudta, mi történt. Mindig tudta, mi történik.

Legdrágább Kamillabimbóm!, írta. Megkaptam névkártyáját, és figye-lembe véve nemrég szerzett értesüléseimet, felötlött bennem, hogy ön e pillanatban talán egyre szorítóbb lakásszükségtől szenved, azonban tú-lontúl udvarias, hogysem nyíltan igényeket támasszon. Engedje meg, hogy szerény ajánlatot tegyek annak az egyetlen személynek, aki jelen-leg Angliában nálam is botrányosabbnak számít. Örömmel venném, ha megosztaná velem méltatlan hajlékomat, élvezné vendégszeretetemet, miként azok rendelkezésre állnak.

Kiváló tisztelettel, etc., etc.: Lord Akeldama

Alexia elvigyorodott. Remélte, hogy a vámpírúr kiolvassa formá-lisan udvarias sorai mögül a kérést, és bár a válasz azelőtt íródott, hogy az ő állapota köztudomássá vált volna, Alexia gyanította, hogy Lord Akeldama mégis hajlik majd hosszabb ideig vendégül látni őt, ráadásul alighanem tud már a terhességéről is. Lord Akeldama kóbor vámpír volt, aki egyformán sokkoló ruhatárral és modorral


• 24 •

dicsekedhetett, amelynek hatását csak fokozhatta, ha befogadja a tönkretett Lady Maccont. Ráadásul Alexia így ki lesz szolgáltat-va Lord Akeldama kényére-kedvére, ennélfogva amaz a rosszul-létig facsargathatja majd ki belőle az adatokat és tényeket. Persze Lady Maccon azért el kívánta fogadni az ajánlatot, abban a remény-ben, hogy bár a meghívás tegnapi keltezésű – a pokolba azzal a sér-tődékeny Swilkinsszel –, nincs még elkésve. Mi több, egyenesen várakozással tekintett a látogatás elé. Lord Akeldama hajléka és asz-tala minden volt, csak szerény nem, és a ragyogó úriasság nagyszá-mú olyan mintapéldányával vette körül magát, hogy a társaságában tartózkodni egyet jelentett a végeérhetetlen szemgyönyörködte-téssel.

Megkönnyebbülten, hogy immár nem otthontalan, Lady Mac-con megírt és elküldött egy ilyen értelmű levélkét, gondosan oda-figyelve rá, hogy azt a Loontwill-ház legjobb képű inasa vigye el. Talán Lord Akeldama tudása a benne élősködő gyermek létének magyarázatára is kiterjed. Elvégre igen öreg vámpír: talán segíthet bebizonyítani Conall előtt, hogy Alexia erényén nem esett folt. Ez a nevetséges gondolat – Lord Akeldama és az erény egyetlen mon-datban – jókedvre derítette Alexiát.

A csomagja elkészült: már a kalapját és a köpenyét is felvette, és éppen készült elhagyni a szülői házat, immár alighanem utoljára, amikor újabb neki címzett posta érkezett, egy gyanús doboz és kísé-rőlevele formájában. Ezúttal sikeresen megszerezte, mielőtt Swilkins rátehette volna a kesztyűit.

A küldemény egy olyan páratlanul epefakasztó kalapot tartalma-zott, hogy Alexia nem kételkedhetett az eredetében. Ragyogó sár-ga nemezből szabták, a szegélyére hamis szedreket, bársonyszalago-kat és egy pár zöld tollat erősítettek, amely úgy imbolygott, mint


• 25 •

valamely szerencsétlen tengeri lény csápja. A kísérőlevél rengeteg fel-kiáltást tartalmazott, és ha ilyesmi lehetséges, még Lord Akeldama írását is meghaladta új csúcsok felé törekvő virágos nyelvezetében. Ami azt illeti, kissé fájdalmas volt olvasni.

Alexia Tarabotti Maccon, hogyan viselkedhettél ily gonoszul? Éppen most olvastam a reggeli újságot. Megszorongattad a szívemet, úgy bi-zony ám! Persze soha, amióta csak megláttam a napvilágot, nem hittem volna el effélét! Soha! Mi több, most sem hiszek el egy szót sem. Tudnod kell, hogy mi – Tunny és én – imádnánk, ha nálunk szállnál meg, de a körülményeink, mint mondani szokás, vállalhatatlanok – vagy tálal-hatatlanok? – ahhoz, hogy ilyen irányú felajánlást tehessek feléd. Meg-érted ezt? Bizonyára megérted. Ugye? Mindazonáltal úgy véltem, némi vigasz elkel nálad, és jól emlékszem, mennyi figyelmet szenteltél ennek a bájos kalapnak, amikor utoljára együtt voltunk vásárolni – ah, milyen sok hónapja már annak, gondtalan (vagy gondatlan?) ifjúságunkban – úgyhogy megvásároltam a számodra a Chapeau de Poupe-ben. Karácso-nyi ajándéknak szántam, de az érzések olyatén felindulása, amelyben most bizonnyal szenvedsz, erősen jelzi, hogy a mostani óra alkalmasabb a kalapok számára. Nem így gondolod?

Szeretettel, szeretettel, szeretettel: Ivy

Alexia valóban tökéletesen megértett mindent, amit Ivy nem írt le, ha az üzenet hosszát tekintve ilyesmi egyáltalán lehetséges volt. Ő és a férje elkötelezett színészként éltek, és nyers őszinteség-gel kimondva: nem engedhették meg maguknak, hogy a bemocs-kolt Lady Macconnal közösködve elveszítsék a támogatóikat. Ale-xia megkönnyebbült, hogy nem kell visszautasítania őket. A házas-pár az elképzelhető legrémesebb bérházban lakott, a West Enden.


• 26 •

Példának okáért, mindössze egyetlen társalgójuk volt! Lady Maccon kecsesen megborzongott a gondolatra.

Hóna alá vette a visszataszító kalapot, kezébe az ernyőjét, és kisé-tált a várakozó kocsihoz. Dacosan és büszkén szipogott egyet, ami-kor Swilkins felsegítette, és a kocsist Lord Akeldama városi házához irányította.


• 27 •

MÁSODIK FEJEZET

Amelyben Lord Maccont egy apró uborkához

hasonlítják

Lord Akeldama háza London egyik legdivatosabb részén állt – egy olyan negyedben, amely alighanem éppen abbéli szeren-

cséjének köszönhette a rangját, hogy ott állt a nevezett ház. Lord Akeldama mindent divatosan csinált, néha minden más, így a józan ész, figyelmen kívül hagyása árán is. Ha egy nap halkocsonyával teli hordóban szottyant volna kedve birkózni, a sport két héten belül meghódította volna a várost.

A vámpírúr nemrégiben alakíttatta át a háza külsejét az új divat-nak megfelelően, és a népek ámulva csodálták. Most halvány le-vendulaszínben derengtek a falak, az ablakok és kiszögellések körül kanyargós, cirádás aranyszalagokkal. Nyaranta az összképet virág-ágyás egészítette ki, amelyben akác, napraforgó és margaréta pom-pázott; de télen is kellemes hatást tett a betérőre. A vidámság egye-düli bástyájaként állt és hősiesen tartotta magát a londoni ég alatt, amely szokás szerint a semmitmondó szürke és a szitáló eső között vacillált.


• 28 •

Lady Maccon kopogására senki sem nyitott ajtót, mi több, még arra sem, amikor megrántotta a csengőzsinórt, azonban az aranyfüs-tös bejárati ajtó nyitva volt. Alexia intett a kocsisnak, hogy várjon, majd napernyőjét készenlétben tartva beóvakodott. A belső termek leplezetlen jómódról árulkodtak – vastag, szerelmes pásztorokat áb-rázoló szőnyegek hevertek a mennyezet boltívein hasonló tevékeny-ségekbe bonyolódott, á la Roma festett angyalkák alatt.

– Hahóó? Van itthon valaki? A hely azonban tökéletesen, maradéktalanul kihalt volt: látha-

tóan rendkívül sietve hagyták el. Nemcsak Lord Akeldama tűnt el, hanem vele együtt Biffy meg az összes többi dolgozó is. A vámpír-úr háza rendes körülmények között örömök forgószínpada volt: itt egy elhagyott keménykalap, ott a színpadi évad előadásainak ismer-tetőhalma, drága szivarok és francia kölni illata terjengett, és a hát-térben nevetés, móka zsongott. Az állhatatos mozdulatlan csend így még sokkal feltűnőbb volt.

Alexia lassan járta végig az elmagányosodott szobákat, mint egy régész az üres sírkamrát. Mindenhol a távozás nyomait látta: fon-tos tárgyak hiányoztak megbecsült helyükről. Hiányzott például az az aranycső is, amely rendes körülmények között az egyik társalgó kandallópárkányán hevert, mint egy tiszteletben tartott csatornázási alkatrész, ám Alexia tapasztalatból tudta róla, hogy két görbe pen-gét rejt. A tény, hogy Lord Akeldama éppen ezt a tárgyat látta jónak magához venni, aggodalomra adott okot a távozása mögött meghú-zódó indokokat illetően.

Az egyetlen élőlény a falakon belül, Alexiát leszámítva, a ház macskája volt, egy kövér, teknőctarka példány, aki általában egy bé-kés narkolepsziás jellemével bírt, csak néha vetemedett dühödt és


• 29 •

vad támadásra egy közeli rojtos díszpárna ellen. Pillanatnyilag négy mancsát szétdobva hevert egy puha puffon, az álla mellett három, fejétől megfosztott bojt maradványával. Általában kizárólag a macs-kák tűrték meg maguk körül a vámpírokat: a legtöbb állat úgy viszo-nyult hozzájuk, amit a biológusok a préda kifinomult ösztönvála-szának neveztek, a macskafélék viszont nem tartották magukat vám-pírprédának. Ez a példány mindazonáltal olyan kevéssé érdeklődött bármi iránt, ami nem rojt volt, hogy alighanem remekül eléldegélt volna egy farkasemberfalka kellős közepén is.

– Hova lett a gazdád, Duci? – tudakolta tőle Alexia. A macs-ka nem adott határozott választ, ellenben kegyesen megengedte, hogy Lady Maccon megvakargassa az álla alatt. Egészen különle-ges fém nyakörvet viselt, és Alexia éppen lehajolt, hogy közelebb-ről is megvizsgálja, amikor a folyosóról lépések tompa nesze hallat- szott be.

�

Lord Conall Maccon ittas volt. Nem a legtöbb természetfeletti szokásos módján, fél szívvel, ami-

kor tizenkét pint barna sörtől a világ szélei kissé már elmosódnak. Nem, Lord Maccon részeg volt, mint a csap, berúgott, akár a disznó.

Rettenetesen sok alkohol kell hozzá, hogy egy farkasembert eny-nyire eláztasson. Amellett – gondolta Lyall professzor, miközben igyekezett az alfahímjét egy alkalmatlankodó szerszámoskunyhó mellett elkormányozni – nem csak megemészteni volt rendkívüli cselekedet ennyi italt, hanem megszerezni is. Hogyan juthatott hoz-zá Lord Maccon? És miként bírta utánpótlással immár harmadik napja anélkül, hogy beutazott volna Londonba, vagy csapra verte


• 30 •

volna Woolsey bőséges raktárait? Igazán, jegyezte meg magában a béta, az alkoholizmus hatalma már önmagában majdnem természet-feletti erő.

Lord Maccon erősen oldalra billent, neki a bódé falának. Bal vál-lába és karjába belekarmolt a tölgydeszka. Az építmény megingott alapjain.

– ’csánat – intett oda a gróf némi csuklással körítve. – Nem ve-ettem észre.

– A jó ég áldja meg, Conall – jegyezte meg a bétahím igencsak idegesen –, hogy a csodába bírta így kikészíteni magát? – Azzal el-rángatta a falkavezért a bántalmazott bódétól.

– Nem vagyok részeg – erősködött az alfahím, és vaskos karját át-vetette Lyall vállán, majd csaknem teljes súlyával rá is támaszkodott. – Csak egy kicsinyég, pöttynyit becsíptem, de az szentigaz. – A gróf akcentusa a szokásosnál is jobban felerősödött, ahogy idegfeszült-ségtől, erős érzésektől, vagy – a jelek szerint – irgalmatlan mennyi-ségű folyékony méreg hatása alatt mindig.

Elhagyták a szerszámosbódé biztonságát. Lord Maccon hirtelen előrebotlott: csak bétahímje vállát marko-

ló erős keze tartotta meg a lábán. – Ejja! Nézzed csak aztat a darabka fődet ottan! Cseles, cseles! Fel-

ugrik ám az emberre rögvest! – Honnan szerezte az alkoholt? – kérdezte Lyall ismét, miközben

keményen igyekezett Lord Maccont visszavezetni a Woolsey-kastély pázsitján át a helyes útra, az épület felé. Akárha egy gőzhajót pró-bált volna elkormányozni a melasztengeren. Egy hétköznapi ember összecsuklott volna a feladat súlya alatt, ám Randolph szerencsére maga is természetfeletti erővel rendelkezett, amelyet a nehézségek idején segítségül hívhatott. Lord Maccon nem egyszerűen nagy volt,


• 31 •

hanem rendíthetetlenül tömör is, mint egy járkáló és beszélő római kori erődítmény.

– És hogyan jutott ki ilyen messzire? Rémlik, hogy az este ágy-ban volt, amikor elhagytam a szobáját. – A professzor lassan, szépen artikulálva beszélt, mert nem tudhatta biztosan, mondanivalójából mennyi szűrődik át az alfahím vastag koponyáján.

Lord Maccon apró bólintásokkal igyekezett figyelemmel kísérni a szavait.

– Kimentem kicsinyég futni az éjszaka. Béke kellett, meg csönd. Szél a bundámban. Föld a mancsom alá. Kellett a… hukk… nem bírom elmagyarázni. Kellett a sündisznók társasága.

– És megtalálta? – Mit? A sündisznókat? Nem. Ostoba sündisznók. – A gróf meg-

botlott a kastély oldalbejáratához vezető utat szegélyező babérbok-rok egyikében. – Ezt meg ki a frász rakta ide?!

– A békét. Megtalálta a békét? Lord Maccon megállt, kihúzta magát, kiegyenesítette a gerincét

és megfeszítette a vállát. A mozdulat a katonai szolgálatának mara-dék emléke volt, és el is törpítette a mellette álló bétahímet vele. De akármilyen egyenesre is igazította a tartását, mégis jobbra-balra bil-legett, mintha az a bizonyos gőzhajó dühöngő viharba került volna a melasztengereken.

– Hát most mondja meg – felelte, gondosan tisztán ejtve a szava-kat –, úgy nézek én ki, mint aki megtalálta a békét?

Lyall professzor erre nem tudott mit válaszolni. – Nahát! – csapott szélesen a levegőbe a gróf. – Be van ő nekem

ékelődve ide – döfte két vastag ujját a halántékába, mintha pisztoly csöve lenne, aztán ugyanígy a mellkasába is –, meg ide. Nem bírom kirázni. Ragaszkodósabb, mint… – Hasonlatok megtalálására való


• 32 •

képessége egyszerre elhagyta. – Ragaszkodósabb, mint a kihűlt zab-kása a fazék falán! – fejezte be diadalmasan.

Lyall professzor fején átfutott, hogy vajon mit szólna Lady Ale-xia Maccon ahhoz, hogy ilyen alantas ételhez hasonlították. Aligha-nem valami még undokabb dologhoz hasonlítaná cserébe a férjét, például haggishoz.

Lord Maccon elkerekedett szeme megtelt lélekkel, ahogy béta-hímjére pillantott. Kedve után változó szeme színe most halvány karamella volt, és nem is igazán látta, amit nézett.

– Miért kellett eztet tennie? – Nem hiszem, hogy megtette. – Lyall professzor már egy ideje

meg akarta mondani a véleményét az alfahímnek, ám abban bízott, hogy a beszélgetésre egy ritka, józan pillanatban kerülhet sor.

– Na de hát akkor minek hazudott róla? – Nem, úgy értem, nem hiszem, hogy hazudott – jelentette ki

Lyall. A bétahím fő feladata egy falkában, hogy nyilvánosan tá-mogassa, kettesben pedig megkérdőjelezze az alfa minden cseleke- detét.

Lord Maccon megköszörülte a torkát, és dühösen összevont szemöldöke alól ködös, komor tekintettel nézett a másikra.

– Randolph, lehet, hogy ez most meglepetésként éri magát, de én farkasember vagyok.

– Igen, uram. – Kétszázegy éves. – Igen, uram. – Meg kell értenie, hogy az én körülményeimet tekintve a terhes-

ség nem lehetséges. – Önnek valóban nem, uram. – Köszönöm, Randolph, ez sokat segített.


• 33 •

Lyall professzor szerint a megjegyzése tréfás volt, noha senki nem tartotta őt a humor nagymestereként.

– De uram, olyan keveset tudunk a természeten túliakról. Azon-felül a vámpírok mindig is ellenezték az önök házasságát. Nem le-het, hogy tudtak valamit?

– A vámpírok mindig tudnak valamit.– Mármint arról, ami történhet. A fogantatás lehetőségére gon-

dolok. – Badarság! A hírmondók már a kezdet kezdetén figyelmeztet-

tek volna. – A hírmondók nem emlékezhetnek mindenre, tudja jól. Például

arra sem emlékeznek, mi történt Egyiptomban. – Az Istenölő Ragály? Azt mondja, hogy Alexia az Istenölővel

terhes? Lyall ezt már válaszra sem méltatta. Az Istenölő Ragály a farkas-

emberek kifejezése volt arra a dologra, amely halandóvá tette az egyiptomi természetfelettieket. De nincs oly tág képzelet, ami felté-telezhette volna, hogy gyermeket nemzzenek.

Végre visszaértek a kastélyhoz. Lord Maccon figyelmét időlegesen elterelte a héroszi feladat, hogy feljusson a lépcsőkön.

– Tudja – folytatta aztán fájdalmas dühvel, amikor felért a pi-henőre –, én meghunyászkodtam azért a nőért! Én! – meredt Lyall professzorra. – Mert maga azt mondta nekem!

A bétahím elkeseredetten felfújta az orcáit. Olyan érzése volt, mintha egy bambára ázott kaláccsal próbálna társalogni. Akárhány-szor megpróbálja valamerre irányítani, vagy szivárogni kezd, vagy morzsállani. Ha valamiképpen kijózaníthatná Lord Maccont, ta-lán némi értelmet is beszélhetne belé. Az alfahím notóriusan érzel-gősnek és keményfejűnek bizonyult ezekben a dolgokban, hajlott a


• 34 •

dühkitörésekre, de előbb-utóbb rá lehetett venni az észszerű gon-dolkodásra. Annyira azért nem volt sötét.

Lyall professzor Lady Maccon jellemét is ismerte: talán képes len-ne megcsalni a férjét, de ha megteszi, nyíltan be is vallja. Ezen logi-ka alapján Alexia igazat mondott. A professzor gondolkodásmódja kellő mértékben tudományos volt ahhoz, hogy levonja a következte-tést: a pillanatnyilag elfogadott paradigma, miszerint a természetfe-letti lények nem ejthetnek teherbe halandó nőket, téves. Márpedig erről még a kínjában beszűkült Lord Maccont is meg lehet győzni – idővel. Végül is képtelenség, hogy a gróf hinni akarjon Alexia hűt-lenségében; jelenleg mindössze nyüszíteni tud.

– Nem gondolja, hogy most már ideje kijózanodni? – Várjon, hadd gondoljam meg – torpant meg Lord Maccon,

mintha valóban alaposan megfontolná a kérdést. – Nemnem. Beléptek a Woolsey-kastélyba, amely egyáltalán nem is volt kas-

tély, mindössze egy méltóságteljesnek álcázott udvarház. Olyasmi-ket meséltek az előző tulajdonosról, amiket valójában senki sem hitt el teljesen, de abban mindenki egyetértett, hogy egészségtelen von-zódással bírt a díszoszlopok iránt.

Lyall örült, hogy kiértek a napról. Elég idős és erős volt, hogy hosszan állja a közvetlen sugarait, de attól még nem élvezte a bőre alatti, roppant kellemetlen bizsergést. Lord Maccon persze fel sem vette a napfényt, még józanon sem. Alfák!

– Szóval, honnan szerezte az alkoholt, uram? – Nem ittam… hukk… semmiféle alkoholt. – A gróf a bétahímre

kacsintott, és kedélyesen vállon veregette, mintha valami nagyszerű titokban osztoznának. Lyall nem hagyta magát.

– Uram, úgy vélem, mégiscsak azt kellett innia.


• 35 •

– De nem. A folyosón ekkor fordult be egy magas, szőke férfi, arcán örökös

mosolya, a haja a katonaságnál szokásos, szoros copfba fonva. Ami-kor meglátta őket, megtorpant.

– Megint kapatos? – Ha úgy érti, hogy még mindig ittas-e, a válaszom igen. – De hát honnan a francból szerzi a piát? – Azt hiszi, nem próbáltam még rájönni? Ne csak álljon ott és tát-

sa a száját, tegye magát hasznossá! A chesterfieldi Channing családból való Channing Channing őr-

nagy vonakodva bár, de odacsoszogott, hogy alfahímjének a má-sik hóna alá nyúljon. A bétahím és a gammahím együtt aztán vé-gigvezették a grófot a folyosón, a központi lépcsőkig, majd fel az emeleteken át a toronyba, Lord Maccon hálószobájáig. A vonu-lás csak három áldozatot követelt: az alfahím méltóságát (amelyből ekkorra már úgysem maradt túl sok), Channing őrnagy könyökét (amely egy faragott, mahagóni korlátvéggel találkozott) és egy ártat-lan etruszk vázát (amelynek meg kellett halnia, hogy Lord Maccon heroikusat okádhasson).

Valamikor útközben Lord Maccon énekelni kezdett egy zava-ros skót balladát, de lehet, hogy egy újabb, modernebb darab volt, amelyben macskák haldokoltak – az előadásmódból nem lehetett megállapítani. A metamorfózisa előtt jó nevű operaénekes volt, leg-alábbis ezt pletykálták, ám a hangszíne menthetetlenül elveszett az átváltozása során. Énekes tehetsége elszállt a lelke nagyobb részével együtt, egy olyan embert hagyva hátra, aki komoly fájdalmakat ké-pes előidézni a legegyügyűbb dalocskával is. Az átváltozás, gondolta Lyall egy grimasszal, egyesekhez kegyesebb volt, mint másokhoz.


• 36 •

– Nem akarom – ellenkezett a gróf a hálókamrája előtt. – Em-lékeztet.

Alexiára semmi nyom nem utalt már a szobában: amint vissza-ért Skóciából, összeszedte minden személyes holmiját. De a küszö-bön álló három férfi farkasember volt; csak szimatolniuk kellett, és valóban, a levegőben ott lengett az illata: vanília, leheletnyi fa- héjjal.

– Ez hosszú hét lesz – sóhajtott csüggedten Channing. – Csak segítsen berakni az ágyába. A béta és a gamma némi csalogatással és nyers erővel végül le-

fektette Lord Maccont hatalmas, oszlopos ágyába. Amint elterült a párnákon, a gróf hasra fordult, és szinte azonnal horkolni kezdett.

– Valamit muszáj kezdeni vele – állapította meg Channing a ki-vételezett elit hanghordozásával. Lyall professzort igencsak bosszan-totta, hogy a gammahím az évtizedek alatt sem szokott le erről. A modern korban így már csak azok a gazdag özvegyasszonyok be-szélték az angolt, akiknek túl sok fog volt a szájukban.

Nem válaszolt. – Mi van, ha megjelenik egy kihívó, vagy valaki átváltoztatást

kér? Mindkettőre jócskán számíthatunk, most, hogy a gróf sikere-sen átharapott egy nőt. Nem rejtegethetjük örökké Skóciában Lady Kingairt. – Channing hangjából kiérződött a bosszúsággal kevere-dő büszkeség. – Máris egyre többen jelentkeznek talpasnak; az al-fahímnek ezzel kellene foglalkoznia, nem pedig részegen hortyogva töltenie a napjait. Ez a viselkedés gyengíti a falkát.

– A kihívóval én el tudok bánni – felelte Lyall szégyenkezés, sze-rénység és dicsekvés nélkül. Ugyan nem volt nagydarab, sem olyan szembetűnően férfias, mint a legtöbb farkasember, de azért kiér-demelte, hogy London legerősebb falkájának bétahímje legyen.


• 37 •

Annyiszor és olyan sokféleképpen érdemelte ki, hogy az ehhez való jogát már csak nagyon kevesen kérdőjelezték meg.

– De önnek nincsen Anubisz-alakja. Nem helyettesítheti minden téren Lord Maccont.

– Channing, maga csak foglalkozzon a gammahím dolgával, és hagyja rám a többit!

Az őrnagy erre megvető pillantást vetett Lord Macconra és Lyallre, aztán kivonult a szobából. A copfja, mint valami farok, bosszankod-va lengett mögötte.

A professzor – a hosszú, szőke haj nélkül – ugyanezt szándéko-zott tenni, de egy elsuttogott „Randolph” megállította. Odalépett a széles, tollal tömött matrac mellé: a gróf világosbarna szeme ismét nyitva volt, de nem tisztult fel.

– Igen, uram? – Hogyha… – Lord Maccon idegesen nagyot nyelt. – Hogyha té-

vedek… no, nem azt mondom, hogy igen, de ha mégis… hát, szó-val, akkor ismét meg kell hunyászkodnom, igaz?

Lyall látta Lady Maccon arcát, amikor hazatért, hogy összecso-magolja a ruháit, és kiköltözzön Woolseyből. Alexia nem igazán szokott sírni; mint a természeten túliak általában, ő is kemény volt, gyakorlatias és még a legrosszabb időkben sem érzelgős, ám mindez nem jelentette azt, hogy a férje visszautasítása ne tépett volna ki be-lőle valamit egészen mélyről. Lyall már látott néhány dolgot az élete során, amiről azt remélte, hogy soha többé nem kerül a szeme elé: a reménytelenség Alexia sötét szemében határozottan ilyesmi volt.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a meghunyászkodás elég-ségesnek bizonyul majd ebben az esetben, uram. – A professzor nem kívánt kegyelmet adni az alfahímnek.

– Aha. Hát, a kutyatökét – állapította meg a gróf kifejezőn.


• 38 •

– De ez még a legkevesebb – folytatta Lyall. – Ha a számításaim helyesek, Lady Maccon súlyos veszélyben is forog, uram. Igen sú-lyosban.

Csakhogy Lord Maccon addigra ismét elaludt. Lyall professzor tehát nekiindult, hogy megkeresse a mámor for-

rását. Legnagyobb elkeseredésére meg is találta. A gróf nem hazu-dott. Valóban nem alkoholt ivott.

�

Alexia Maccon napernyőjét égbekiáltóan magas áron tervezték meg, ugyanakkor jelentős képzelőerővel és igencsak részletgazdagon. He-lyet kapott benne egy tűvető, bénító anyagba mártott lövedékkel, egy facövek a farkasemberek és egy ezüstkaró a vámpírok ellen, egy magnetikus megszakítómező-generátor, egy, kétféle mérgező kö-döt fejlesztő szerkezet, és persze számtalan rejtekzseb. Nemrég át-esett a nagygenerálon, és friss készleteket kapott, ez azonban sajnos nem javított a megjelenésén – sokoldalúsága ellenére sem lehetett szemrevalónak nevezni különös díszítését, jellegtelen alakját. Tom-paszürke vászonból varrták, krémszín, fodros szegéllyel, a fogója pe-dig óegyiptomi stílusban készült, miáltal egy megnyújtott ananászra emlékeztetett.

Hiába rendelkezett a kiegészítő annyiféle fejlett kellékkel, Lady Maccon mégis a legszívesebben arra alkalmazta, hogy nyers erejét közvetlenül átvezesse általa az ellenfele koponyájára. Meglehet, ez durva, talán egyenesen méltatlan modus operandi volt, ám Alexia számára olyannyira bevált korábban, hogy nem is hagyatkozott túl-ságosan szívesen a napernyője mélyén rejlő többi újdonatúj tudásra.

Ennélfogva otthagyta Lord Akeldama tarka macskáját, hadd szu-nyókáljon tovább zavartalan lustaságában, és felemelt ernyővel az


• 39 •

ajtó mellé sietett. Furcsa egybeesés, de akárhányszor belépett a vám-pírúr eme szobájába, mindig történt valami kellemetlenség. Habár ezen nem is csodálkozhatott az, aki közelről ismerte Lord Akel-damát.

Egy cilinder jelent meg a küszöbön, aztán a hozzá tartozó fej is követte, végül láthatóvá vált egy jó kiállású fiatalember, erdőzöld bársony szalonkabátban, hozzá bőr kamáslival. Alexia egy pilla-natra majdnem visszafogta magát és a napernyőjét, mert felismer-ni vélte a belépőben Biffyt, Lord Akeldama kedvenc dolgozóját, aki közismerten vonzódott a bársony szalonkabátokhoz, ám ekkor a fiatalember a rejtekhelye felé pillantott. Kerek arcát meglepett ki-fejezés ékesítette, na meg pofaszakáll. Nem Biffy volt. Biffy viszoly-gott a pofaszakálltól. A napernyő a szerencsétlen ficsúr felé len- dült.

Csattt!A fiatalember az alkarjával védte a fejét, úgy fogta fel az ütés ere-

jét, majd sebesen kitért Alexia ernyőtávolságából.– Jóságos ég! – kiáltott fel a karját dörzsölve, miközben hátrált. –

Amondó vagyok, igenis fogja vissza magát! Micsoda modor ez? Fejbe kólintani egy úriembert úgy, hogy nem is kérdez semmit?

Alexiát azonban nem zavarhatta össze. – Ki maga? – követelte. Közben taktikát váltott, és megnyom-

ta napernyője szárán az egyik lótuszszirmot, ezzel csőre töltve a kábítónyilat. Most már kevésbé tűnt fenyegetőnek, mert úgy nézett ki, mint aki csapkodás helyett bökdösni akar.

A fiatal úriember mindazonáltal tiszteletteljesen óvatos távolság-ban maradt, és megköszörülte a torkát.

– Boots vagyok. A nevem Emmet Wilberforce Bootbottle-Fipps, de mindenki csak Bootsnak hív. Üdvözlöm, Lady Maccon.


• 40 •

– Üdvözlöm, Mr. Bootbottle-Fipps – vágta rá Alexia, mert a ne-veletlenséget megbocsáthatatlannak tartotta. A magamagát elke-resztelő Boots gyanakodva méregette a napernyőt.

– Bocsásson meg, amiért nem vagyok jelentősebb személyiség, de azért ilyen komoly büntetést nem érdemlek.

Lady Maccon leeresztette a fegyverét. – Micsoda tehát maga? – Ó, senki fontos, asszonyom. Csak Lord Akeldama – egy intés

jelezte a ház általános ragyogását – új fiúinak egyike. – Boots el-hallgatott, összpontosított, ehhez pedig a pofaszakállát simogatta. – Azért hagyott itt, hogy elmondjak önnek valamit. Afféle titkos üzenetet. – Összeesküvőn kacsintott, de azonnal felülbírálta szán-dékait, amikor a napernyő ismét fenyegetőn megemelkedett. – Azt hiszem, rejtjeles. – Összekulcsolta két kezét a háta mögött, kihúzta magát, mintha valami hosszú, byronikus költeményt kívánna elsza-valni. – No, hát hogy is szólt? Hamarabb vártam önt, és az emléke-zetem nem a leg… Ó, igen, nézze meg a macskát!

– Mindössze ennyi volt a mondanivalója? Boots megvonta zölddel fedett vállát. – Tartok tőle. A következő néhány másodpercet mindketten a másik néma bá-

mulásával töltötték. Végül Boots illedelmesen ismét megköszörülte a torkát.

– Nos, szóval, Lady Maccon, hogyha a továbbiakban nem tart igényt a szolgálataimra… – Azzal meg sem várva Alexia válaszát, megfordult, hogy kisétáljon. – Viszlát, viszlát. Sietnem kell, ugye megérti? A legjobbakat önnek.

Az asszony követte. – De hova tűnt mindenki?


• 41 •

– Attól félek, nem árulhatom el, Lady Maccon. Úgy tudom, nem biztonságos. Egyáltalán nem az.

Alexia értetlensége aggodalomba fordult. – Kinek nem biztonságos? Magának, nekem vagy Lord Akel da-

mának? – Közben rájött, hogy a férfi nem ismerte be, hogy tudná az ura új lakhelyét.

Boots megállt a kijáratnál, és visszanézett. – Ön csak ne aggodalmaskodjék, Lady Maccon. A végén minden

jóra fordul. Majd Lord Akeldama tesz róla. Mindig tesz róla. – De hol van ő? – Hogyhogy hol? Hát természetesen a többiekkel. Hol máshol

lenne? El és tovább, hiszen tudja ön is. Számosan elmentek vadász-ni, úgy történt. Követték a… – Hirtelen elnémult. – Hoppá. Ne is törődjön vele, Lady Maccon! Csak kövesse az úr rendelke zéseit a macskáról! Duci a neve. – Ezzel, meg egy mulatságos félmeghajlással már kint is volt a házból.

A csodálkozó Alexia visszafordult a fogadószobába. A tarka cica rendületlenül ugyanott hevert. Az egyetlen fura dolog rajta – le-számítva bojtgyilkos hajlamait – a nyakára rakott fémpánt volt. Az asszony lekapcsolta, és az ablakhoz lépett vele, hogy a napfénynél megvizsgálja. Egy fémlap volt az egész, olyan vékony, hogy kisimítva szalaggá alakult, és láthatóan véletlenszerű lyukak díszítették. Vala-mire emlékeztette Alexiát. Kesztyűs ujjait végigfuttatta a bemélye-déseken, úgy próbálta felidézni, mire is.

Ó, igen. Az egész nagyon hasonlított azokra a hurkokra, amelye-ket a zenegépek forgattak körbe-körbe, hogy a magasan csilingelő dalocskák elszórakoztassák a gyermekeket és megtébolyítsák a fel-nőtteket. Ha ez a szalag is hangot ad, meg kell találnia a módját, hogy meghallgassa.


• 42 •

Alexia nem állt neki végigkutatni Lord Akeldama házát a lejátszó szerkezetért – különben is sejtette, a szóban forgó vámpírúr aligha olyan elővigyázatlan, hogy ott hagyja. Csak egyvalaki jutott eszébe, aki ezen a ponton segítségére lehetne: Madame Lefoux.

Kisietett a kocsihoz.


• 43 •

HARMADIK FEJEZET

Amelyben Alexia elmélyed az entomológiában

Lady Alexia Maccont valaki meg akarta ölni. Ez igen nagy tapintatlanságra vallott, mivel a grófné rémesen sietett. Figyelembe véve a korábbi halálközeli tapasztalatait, valamint

azoknak a személyéhez kapcsolódó gyakoriságát, Alexia alighanem okosabban tette volna, ha egy ilyen megjósolható eseményre szá-mítva több időt hagy magának. Csakhogy ez a bizonyos eset fényes nappal történt, miközben Lady Maccon éppen az Oxford Streeten kocsikázott, mondhatni hát, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem számított szokványosnak efféle művelethez.

Még csak nem is konflisban ült – a bérkocsis utazások során már szinte várta a támadásokat –, hanem egy magánhintóban. Loontwill méltóságos úrét sajátította ki; minthogy kedves nevelőapja olyan határozottan rakta ki a házából, Alexia eldöntötte, hogy bizonyára nem bánja, ha minden földi vagyonát az ő fogatára pakoltatja, és aznap vissza sem adja.

Mint kiderült, a méltóságos úr igenis bánta, de Alexia nem volt jelen, hogy bosszúságának tanúja legyen. Mr. Loontwill végül


• 44 •

kénytelen volt a felesége pónifogatát kölcsönkérni, a sárga tüllfüg-gönyökkel és rózsaszín virágocskákkal egyetemben, amely sem a méltóságához, sem a derékbőségéhez nem illett igazán.

Lady Maccon támadói nem szándékozták a gyilok-rutint követ-ni. Először is, nem voltak természetfelettiek. Másodszor, ketyegtek, méghozzá meglehetősen hangosan. Harmadszor pedig sebesen szök-décseltek is. A ketyegés oka abban rejlett – amennyire Alexia meg tudta állapítani a lehető legtávolabbról, mert nem szívesen ment volna közel –, hogy óramű járt bennük, vagy valami felhúzható, rugós szerkezet. A szökdécselésé pedig abban, hogy bogarak voltak, hatalmas, fényes piros bogarak fekete pöttyökkel, kristályszemmel, csáprágóik helyén csúf, felmeredő fecskendőkkel.

A grófné kocsiját egy falkára való katica támadta meg. Nagyjából akkorák voltak, mint Alexia keze; körben mindenhol

felmásztak a kocsira, keresve a helyet, ahol betörhetnek. Szerencsét-len módon nem kellett sokáig kutakodniuk, hiszen az ablak résnyire nyitva maradt – pont annyira, hogy egy rusnya, gyilkos katica egye-nesen benyomakodhasson.

Alexia felpattant, közben kilapította a kalapját a kocsi tetején, és megpróbálta felrántani az ablakot, de túl lassúnak bizonyult – vagy a katicák voltak meglepően gyorsak az efféle teremtményekhez ké-pest. Most, hogy közelebbről szemügyre vehette őket, megállapít-hatta, hogy a csáprágóik hegyéről apró csöppekben hullik valami nedv, alighanem méreg. Lady Maccon kiegészítette a támadóiról al-kotott első feltevését: gyilkos, csöpögő gépkaticák. Pfuj.

Megragadta hű napernyőjét, és a vaskos nyéllel lesújtott az első-re, amelyiket elérte. A bogár a szemközti falba csapódott, onnan az ülésre, majd visszaállt Alexia irányába. Közben egy újabb gépkatica


• 45 •

mászott fel az ablakon, egy harmadik pedig már el is rugaszkodott a szegélyről, egyenesen a válla felé.

Lady Maccon, félig félelmében, félig mérgében, fura kis sikoltást hallatott, és amilyen gyorsan és erősen csak a zárt fülkében tehet-te, csépelni kezdte a lényeket; mindeközben már azon töprengett, van-e a napernyőjében valami olyan fegyverzet, ami ebben a speci-ális esetben a segítségére lehet. Madame Lefoux valami oknál fogva nem telepített katicaelhárítót a bordázatba. A mérgező permet nem fedne le elég nagy területet, hogy mindet megsemmisítse, amel-lett egyáltalán nem biztos az sem, hogy akár a lapis lunearis, akár a lapis solaris bármiféle hatást gyakorolna a katicákra: élőlények, nem pedig fémek ellen tervezték őket, márpedig a fémbogarak ragyogó piros-fekete páncélja védőzománcnak vagy lakkrétegnek tűnt.

Alexia a hegyénél markolta meg a napernyőjét, mint egy krikettütőt, és egyetlen csapással három bogarat talált el. A fülké-ben most már hemzsegtek a katicák, és mind azon iparkodott, hogy csöpögő csáprágóját Lady Maccon valamely testrészébe mélyessze. Az egyikük veszedelmesen közel került Alexia karjához, mielőtt az asszony elpofozta volna. Egy másik felkapaszkodott egészen a hasá-ig, és döfött, mindössze az utazóruha bőröve akasztotta meg.

Alexia segítségért kiáltott, bízva benne, hogy a csattogás és zör-gés hallatán a kocsis majd megáll, és a megmentésére siet, ám sem-mi ilyesmi nem történt. Lady Maccon tehát visszatért napernyője funkcióinak számbavételéhez. A bénítónyílnak nem vehette hasz-nát, sem a fa- és ezüstkaróknak – ekkor azonban eszébe villant a magnetikus megszakítómező. Sebesen megfordította az ernyőt, és igyekezett kitapogatni azt a lótuszszirmot, amely kicsit jobban


• 46 •

kiemelkedett a többinél. A körme hegyével érte el, és kihúzta, ezzel aktiválva a mezőt.

Úgy látszott, az élettelen katicákban akadt vas alkatrész, mert a próbálkozás bevált: a mágnesezhető részek összeakadtak. A gépbo-garak, a rájuk érvényes törvényeknek behódolva, azonnal megtor-pantak, és hanyatt fordulva behúzták apró drótlábukat, mint az iga-zi katicák tették volna. Alexia gondolatban hálás köszönetet rebe-gett Madame Lefoux-nak, amiért előrelátón beépítette a generátort, majd sietve nekilátott, hogy felkapdossa és kihajigálja a kocsi abla-kán a bogarakat, amíg még tart a hatás – arra ügyelt csak, hogy ne érjen a nedves csápokhoz. Borzongott az undortól.

A kocsis ekkorra sejtette meg, hogy valami nincs rendben az uta-sával. Félrehúzódott, megállt, leugrott a bakról, és hátrasietett. Egy kidobott katica kondulva homlokon találta.

– Minden rendben, Lady Maccon? – tudakolta, fájdalmas pillan-tással dörzsölgetve a homlokát.

– Ne csak álljon ott bambán! – rendelkezett a grófné, miközben ide-oda pattogott a kocsiban, és olykor kihajított pár újabb hatal-mas, piros bogarat. – Hajtson, maga hülye! Hajtson!

A legjobb lesz valami nyilvános helyre jutni, gondolta Alexia, amíg bizonyosan ki nem keveredek a veszedelemből. És egy percet is kérek, hogy megnyugodhassak.

A kocsis visszafordult, hogy engedelmeskedjék, azonban egy ki-áltás megállította.

– Várjon, meggondoltam magam! Vigyen a legközelebbi teázóba! A férfi visszaült a bakra; az arckifejezéséről részletesen le lehetett

olvasni a véleményét a mélyre süllyedő arisztokráciáról. Csettintett a lovaknak, azok ügetésre váltottak, és a kocsi visszasorolt a londo-ni forgalomba.


• 47 •

Alexia az embert próbáló körülményekhez képest figyelemre mél-tó előrelátásról tett tanúbizonyságot – legalábbis ő így gondolta –, amikor az egyik bogarat becsomagolta egy nagy rózsaszín kalap-dobozba, és jó szorosan lekötözte azt. Sietségében viszont a doboz előző lakóját, egy elegáns, vörös szalaggal ékesített bársony lovag-ló kalapkát kihajította az ablakon. Egyáltalán nem cselekedett elha-markodottan, ugyanis a megszakítómező hatása hamarosan elmúlt, és a kalapdoboz erőteljesen rázkódni kezdett. A katica buta volt hozzá, hogy kimásszon, de azért nem hagyta abba a mászkálást még becsomagolva sem.

Lady Maccon a biztonság kedvéért kidugta a fejét az ablakon, és hátranézett, vajon követik-e még a katicák. Nem tették: megzava-rodva köröztek a kövezeten, köztük a bársonykalap, a lobogó vörös szalaggal.

Alexia megkönnyebbült sóhajjal az ülésre huppant, és a kezét egy határozott mozdulattal a kalapdobozra helyezte.

�

A Cavendish Square-en álló Lottapiggle Teaház a magas rangú höl-gyek találkáinak közkedvelt helye, a kora délelőtt pedig közkedvelt időpontja volt. Alexia kiszállt a hintóból, utasította a kocsist, hogy két óra múlva várjon rá a Chateau de Poupe előtt, majd besietett. Az utcákon még kevesen jártak, várnia kellett, amíg a nap legcsön-desebb része elmúlik, és a vásárlóélet felpezsdül. Bent a Lotta piggle-ben azonban éppen akkora zsúfoltság fogadta, amekkorát csak kí-vánhatott: ennyi ember között aligha támadják meg újból. Mind-azonáltal, bár Alexia a pillanat hevében elfeledkezett saját megtépá-zott hírnevéről, Londonban mindenki más gondosan észben tartot-ta, és nemcsak a katicákban ébredt erőszakos hajlam.


• 48 •

Lady Maccont beengedték, az egyik asztalhoz kísérték és kiszol-gálták, azonban a fejeken ülő kalapok mocorgása és a kalapok alat-ti hölgyek izgatott cseverészése elhalt, amikor meglátták őt. Az-tán ugyanezek a hölgyek kíváncsian forgatni, nyújtogatni kezdték ugyanezen kalapokat, csicsergés helyett pedig suttogó megjegyzése-ket váltottak asztaltársaikkal, és éles pillantásokat lövelltek Alexia felé. Egy-két idősebb hölgy, akiknek a társaságában befolyásolha-tó fiatal lányka ült, azonnal fel is kelt, és mélyen megsértett mél-tósága fodorsusogása közepette kivonult. A legtöbben viszont sok-kal kíváncsibbak voltak Lady Macconra. Szinte beleszédültek a be-csületét vesztett nőszemély közelségébe, és kiélvezték az édes döb-benetet: a legfrissebb és legnagyobb botrány főszereplője közöttük ücsörög, nyugodtan kortyolgatja a teáját és üres pirítóst harapdál hozzá!

Természetesen mindezt a figyelmet az a tény is kiválthatta, hogy a botrányos hölgy egy ketyegő, rázkódó kalapdobozt cipelt magával, amelyet gondosan a mellette álló székre helyezett, majd a retikülje szíjával a támlához is erősített a biztonság kedvéért. Mintha a doboz szökni próbálna. Az arckifejezések ekkor már azt sejtették, hogy a teában úszó asszonyok szerint Lady Maccon a tisztességével együtt az eszét is elvesztette.

Alexia nem törődött velük. Egy percig csak ült, hogy felkavaro-dott érzelmei rendeződjenek, közben katicák által szétcibált idege-it forró tea adagolásával csillapította. Amikor ismét magára talált, meghozott néhány gyors döntést, ezt követően tollat és papírt kért a felszolgálótól. Három gyors üzenetet jegyzett le, majd hátradőlt, hogy kivárja a délelőtti csendes időszak végét. Órák teltek el így kel-lemesen: elmélkedését csak néha zavarta meg a kalapdoboz egy-egy rándulása.


• 49 •

�

Amikor belépett a Chateau de Poupe-be, Lyall professzor fején át-futott, hogy a tulajdonosnő valamivel fáradtabbnak és sokkal idő-sebbnek tűnik, mint amikor utoljára látta. Ezt azért is különösnek találta, mert a feltaláló minden korábbi alkalommal azt a fáradha-tatlan, franciás kortalanságot árasztotta magából – de persze ez nem jelentett tényleges kortalanságot. Szokásos szokatlan ruházatát visel-te, vagyis férfiholmikat, amit a társaság nagy része rémesen illetlen-nek minősített, mások azonban tolerálták az efféle extravaganciát, ha művészekről vagy írókról, esetleg újabban kalaptervezőkről volt szó. Ugyanis, bár Madame Lefoux férfi módra öltözött, de elegán-san tette, tökéletes szabással, a szemnek kellemes, halványszürke és kék árnyalatokban. Lyall professzor helyeselte ezt.

Az asszony felnézett a smaragdzöld selyem főkötőről, amelynek szegélyére éppen szaténrózsákat varrt.

– Ó, önt is látni kívánta? Nagyon jó. Okos dolog a részéről. A szalonban egyetlen vendég sem tartózkodott, hiába a remek-

be szabott fejfedők garmadája – talán, mert az ajtón egy apró, ud-varias tábla jelezte, hogy a Chateau de Poupe jelenleg zárva tart. Lyall professzor átvágott a hínárerdőhöz hasonlóan imbolygó kala-pok között, melyek nem polcokon helyezkedtek el, hanem szemet gyönyörködtető elrendezésben, aranyláncon lógtak a magas, ívelt mennyezetről, különböző mélységben, hogy a látogatónak át kelljen vágni közöttük. Lyall levette saját fejfedőjét, és meghajolt.

– Néhány órája üzent értem. A mi ladynknek megvannak a maga dolgai.

– És ön elhozta Woolsey könyvtárosát is? – vonta fel tökéletesen ívelt szemöldökét meglepetésében Madame Lefoux. – Ez váratlan.


• 50 •

Floote, aki valóban Lyall professzor nyomában lépett be, csak megemelte a kalapját a francia nő felé. A mozdulat enyhe rosszallást fejezett ki. A bétahím gyanította, ez abból fakad, hogy Floote soha nem volt képes elfogadni Madame Lefoux öltözködési szokásait.

– Lady Maccon üzenetéből úgy vettem ki, a jelenléte elfogadható lehet – felelte Lyall, és lerakta a kalapját a pult sarkára, ahol bízvást nem tűnik majd az árukészlet részének. Az egyik kedvence volt. – Bizonyára tudja, hogy Floote Alexia édesapjának inasa volt. Ha va-lóban azt vitatjuk itt meg, amiről úgy hiszem, hogy megvitatjuk, a támogatása felbecsülhetetlen lehet.

– Ó, valóban? Természetesen tudtam, hogy a Loontwill-háznál szolgált Alexia férjhezmenetele előtt, de nem emlékszem, hogy bár-mi többről felvilágosítást kaptam volna. – Madame Lefoux újult ér-deklődéssel nézett Floote-ra, aki ezt a kifejezett vizslatást is szokásos közönyével tűrte.

– Valamilyen mértékig mindennek, ami történt, vélhetően köze van Alessandro Tarabottihoz – terelte vissza magára Lyall professzor a feltalálónő figyelmét.

– Úgy véli, hm? Beleértve Alexia rögtönzött, titkos találkozóját is? – Hát nem mindig így intézik a dolgaikat a természeten túliak?

Esetleg ne vonuljunk el egy elzártabb részre? – A bétahímet zavar-ták a szalon hatalmas, utcára nyíló kirakatai. Nyugodtabbnak érez-te volna magát a pincében, Madame Lefoux titkos, föld alatti ter-vezőszobájában.

A feltaláló letette a kézimunkáját. – Valóban. Alexia tudni fogja, hol talál. Ha gondolják…Kopogtatás szakította félbe, majd bájos csilingelés, ahogy kitárult

az ajtó. Vidám, vörös hajú fiatalember toppant be, világosbarna ci-linderben, kissé túl feszes, vörös csizmanadrágban, lábszárvédővel


• 51 •

és széles mosollyal, amely határozottan színházi hangulatot árasz-tott.

– Ó, Tunstell, hát persze. – A professzort cseppet sem lepte meg, hogy Lady Maccon gyűlése a nevezettel egészül ki. Floote egy bic-centéssel üdvözölte az egykori talpast, majd ellépett mellette, az aj-tóhoz siklott, becsukta, és ellenőrizte a ZÁRVA táblát. Csak a kö-zelmúltban vált belőle Alexia személyi titkára és könyvtárosa: annak előtte remek inas volt. Márpedig néha nehéz az inasszokásokat levet-kőzni, különösen, ha ajtókról van szó.

– Nohát, hűha, professzor, Lady Maccon nem írta, hogy maga is itt lesz. Micsoda kellemes meglepetés! Hogy van a vén farkas mos-tanában? – emelte üdvözlésre Tunstell a tökfödőjét, majd széles kar-lendítéssel (és még szélesebb mosollyal) meghajolt az egybegyűltek felé.

– Ernyedten. – Nem mondja? Abból ítélve, amit a mai lapokban olvastam, azt

hittem, kint randalírozik vidéken, és akit csak meglát, megfenyeget, hogy ízekre szaggatja. Hiszen… – Tunstell kezdett belemelegedni; érzelgősen integetve átsétált a termen, félreütögetve a függő kalapo-kat. Az utóbbi időben valamelyes hírnevet szerzett magának, mint hisztrió, de a modora már azelőtt is teátrálisba hajlott.

Madame Lefoux apró, humortalan mosollyal félbeszakította a volt talpast a következő kalaplöködés közepén.

– Az alfahím nem bírja jól a házastársi különválást? Nagy öröm-mel hallom.

Nem számított kifejezetten sértésnek, hogy félbeszakította Tuns-tellt. A vörös hajú jó szándékú ember volt, tele szívből jövő élet-örömmel, és tagadhatatlan tehetséggel, mindazonáltal hajlott a túl-zásokra.


• 52 •

Lyall professzor mélyet sóhajtott.– Lord Maccon az elmúlt három napot ittas állapotban töltötte.– Jóságos ég! Eddig azt sem tudtam, hogy a farkasemberek szá-

mára egyáltalán lehetséges az ilyesmi. – A francia nő tudományos érdeklődése feltámadt.

– Jelentős erőfeszítések árán, és bőséges források révén. – Mit ivott? – Mint kiderítettem, formaldehidet. Ma reggel következtettem ki

a forrásai mibenlétét. Rendkívül kétségbeejtő. A tartalékaimat min-denestől felitta, majd a mintáim legnagyobb részét is elpusztította, mielőtt ráébredtem volna, mit művel. Tudja, van egy laboratóriu-mom kint Woolseyben, egy átalakított vadőrkunyhóban.

– Azt akarja mondani, hogy ön tulajdonképpen igazi professzor? – biccentette oldalra a fejét Madame Lefoux; a szemében új keletű tisztelet csillogott.

– Ezt nem mondanám. Egészen pontosan amatőr kérődzőszak-értő.

– Ó! Lyall professzor mérsékelten büszke arckifejezést öltött. – Afféle szakértőnek számítok az Ovis orientalis aries faj szaporo-

dási metódusait illetően. – Birkák? – Birkák. – Birkák! – Madame Lefoux hangja egyszerre magasabb regiszter-

be szökött, mintha a kuncogását igyekezne elfojtani. – Igen, úgy is mint beeeee – nézett rá Lyall rosszallón. A birkák

komoly tudományos vizsgálat tárgyát jelentették, és ő nem értette, miért mulat rajtuk a feltaláló.


• 53 •

– Biztosan jól értem? Ön egy farkasember, aki élénken érdeklődik a birkák szaporodása iránt? – A nő hangjába némi francia akcentus keveredett mulatságában.

Lyall professzor, nem törődve Madame Lefoux csipkelődésével, komolyan folytatta.

– Az életképtelen embriókat formaldehidben konzerválom ké-sőbbi tanulmányozás céljából. Lord Maccon megitta a mintáimat, és amikor magyarázatot követeltem, beismerte, hogy egyaránt élvez-te a frissítő italt és a „ropogós savanyított rágcsálnivalót” is. Nem voltam boldog. – A professzor ezen a ponton úgy érezte, ebben a kérdésben tőle több nem várható el, és másfelé terelte a beszélgetést. – Elkezdjük hát?

Madame Lefoux elértette a célzást, és a szalon hátsó részébe sie-tett. Ott, a legtávolabbi sarokban állt egy elegáns márványlapos tár-ló, látványosan elrendezett kesztyűkkel a tetején. A francia nő fel-emelt egy dobozt, felfedve ezzel egy emeltyűt. Egy erős mozdulattal lenyomta, mire előtte, a falban feltárult egy ajtó.

– Ó, szavamra! – Tunstell lenyűgözve bámult. Korábban még so-sem járt a feltaláló laboratóriumában. Ugyanakkor Floote szemreb-benés nélkül vette tudomásul az új bejáratot. Floote éteri nyugalmát szinte semmi sem volt képes megrendíteni.

A rejtekajtó nem egy másik helyiségbe, nem is átjáróba vezetett, hanem egy nagyobb, ketrecszerű építménybe. Mindannyian beszáll-tak, noha Tunstell végig sűrűn hangoztatta aggodalmait.

– Nem is tudom, uraim. Ez olyasmi ketrec lesz, mint amivel az én Yardley barátom szokott állatokat befogni. Ismerik Winston Yardleyt? Némiképp elismert felfedező. Végighajózott lefelé azon az áradó folyón, azt hiszem, a Burhidihingen, és visszafelé már egy


• 54 •

mocskosul nagyszerű hajóval jött, tele ilyesféle ketrecekkel, azok meg dugig voltak a legvadasabb állatokkal. Nem vagyok benne biz-tos, hogy magamtól szívesen bemennék egy ilyenbe.

– Ez egy emelőszoba – magyarázta Madame Lefoux a szorongó fiatalembernek. Floote megnyomta a gombot, amely visszazárta a szalonba nyíló ajtót, és behúzta a vékony, harmonikaszerű biztonsá-gi rácsot a fülke nyitott oldala elé. – Kábelek és vezetősínek segítsé-gével halad fel és le a szintek között, így ni! – Madame Lefoux meg-húzott egy zsinórt a ketrec oldalán, aztán amikor a szerkezet zuhan-ni kezdett, a mozgást kísérő zajok miatt emeltebb hangon folytatta a magyarázatot. – Felettünk egy gőzmotorral hajtott csigaszerkezet helyezkedik el. Ne féljen, tökéletesen képes megtartani a súlyunkat és kellemes sebességgel leereszteni minket.

Valóban így is volt: a fentről leereszkedő gőzpamacsok ködében, néhány reccsenés és nyikorgás kíséretében (amelyektől Tunstellt csaknem kitörte a frász), mégiscsak leereszkedtek. Madame Lefoux kellemes sebességről alkotott elképzelését azonban meg kellett kér-dőjelezniük, amikor a fülke hatalmas zökkenéssel ért talajt, és ettől mindenki nekivágódott az oldalának.

– Gondolom, ezzel előbb-utóbb kezdenem kell valamit – állapí-totta meg zavart mosollyal, apró gödröcskékkel a feltalálónő. Meg-igazította kravátliját és cilinderét, majd kiengedte a férfiakat a fo-lyosóra, ahol a fényt nem gázlámpák biztosították, nem is gyertyák, hanem narancs árnyalatú gáz, amely halványan világítva keringett a mennyezet egyik oldalára szerelt üvegcsövekben. Valamiféle lég-áramlásnak köszönhetően folyamatos örvénylése változó, foltos na-rancsszín megvilágításba vonta a helyiséget.

– Óóóó – jegyezte meg Tunstell, aztán magáról megfeledkezve megkérdezte: – Mi ez?


• 55 •

– Étermagnetikus áramlatok által felfüggesztve tartott gázelegy-be vegyített kristályjellegű részecskék, amelyek elektromagnetikus behatásra fénykibocsátással reagálnak. Szerettem volna kifejleszteni a hordozható változatát is, de nemrégiben rájöttem, hogy ha nincs pontosan szabályozva az áramlat, a gázelegy hajlamos… nos, a rob-banásra.

A volt talpas nem mulasztotta el a végszót. – Hát, ha jól értem, vannak kérdések, amelyeket bölcsebb nem

feltenni, igaz? – Ideges pillantást vetett az üvegcsövek felé, és inkább átsietett a folyosó másik oldalára.

– Bölcsebb bizony – vélte Lyall. Madame Lefoux felvonta a vállát.– Maga is megkérdezte, nem? – Kinyitotta az átjárót lezáró ajtót,

és bevezette a társaságot a tervezőszobájába. Lyall professzor azonnal megérezte, hogy odabent valami megváltozott, bár pontosan nem tudta volna megmondani, mi is. Ismerte a laboratóriumot, nem-egyszer járt itt, hogy beszerezze a különféle szükséges tudományos eszközöket, szerkentyűket és szerkezeteket a falka, a NYIHA (Ter-mészetellenes Személyek Nyilvántartó Hivatala), néha pedig a saját személyes céljaira. Madame Lefoux az általános vélekedés szerint a bolond tudósok között éleselméjű fiatal példánynak számított: tisz-telték, mert keményen dolgozott, jó munkát végzett, és rendes áron adta a holmijait. Egyetlen, de következetes furcsasága ez idáig az öl-tözködése volt, de a Bronzpolip Rend minden tagja rögeszmésen ragaszkodott különcségeihez, amellett Madame Lefoux az ő mércé-jük szerint legfeljebb sajátságosnak minősült. Természetesen fenn-állt a lehetőség, hogy idővel támadóbb jellegű hajlamai is nyernek teret – pletykák mindig keringtek, azonban Lyallnek mindaddig nem akadt oka panaszra. A laboratórium éppen olyan volt, amilyet az ember elvárhat egy Genevieve-hez hasonló természetű és hírű


• 56 •

feltalálótól – hatalmas, igen rendetlen és minden mértéket felülmú-lóan érdekfeszítő.

– Hol van a kedves fia? – érdeklődött Lyall udvariasan, miután körbenézve nem látta sehol Quesnel Lefoux örökvidám arcát.

– Bentlakásos iskolában – csóválta a fejét lemondóan a feltaláló. – Egyre több gondot jelentett, és az után, ami Angelique-kel történt a múlt hónapban, az internátus tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Habár úgy vélem, szinte azonnal ki is csapják majd.

A professzor egyetértőn bólintott. Angelique, Quesnel biológiai anyja, Alexia korábbi szobalánya titokban egy vámpírbolynak dol-gozott, amikor kizuhant egy mindentől távol eső skót kastély abla-kából, és meghalt. Erről csak kevesen tudtak, és a jövőben sem volt várható, hogy elterjedne a hír, ám a vámpírbolyok nem tartották önmagunkhoz méltatlannak a megtorlás intézményét. Angelique csalódást okozott az urainak, Madame Lefoux pedig szükségtele-nül belekeveredett. Quesnel tehát valószínűleg nagyobb biztonság-ban volt a városon és a társadalmon kívül, azonban Lyall professzor kedvelte az ifjú gazembert, és gondolatban elismerte, hogy hiányoz-ni fog neki.

– Néhai Lefoux biztosan hiányolja – jegyezte meg. A feltaláló gödröcskésen elmosolyodott.

– Nahát, azt kétlem! A néném sosem kedvelte a gyermekeket, már akkor sem, amikor még ő maga is az volt.

A szóban forgó szellem – Madame Lefoux nagynénje és feltaláló-társa – a tervszobában kísértett, és a közelmúltig viselte Quesnel ok-tatásának felelősségét, természetesen nem a nappali órákban.

Floote csendben várt, amíg a professzor és Madame Lefoux udva-riasan elcsevegett egymással. Tunstell nem volt ilyen türelmes. Neki-állt belepiszkálni a mindent elborító káoszba, dobozkákat rázogatott,


• 57 •

nagyobb lombikok tartalmát vizsgálgatta, óraműveket húzott fel. Megszemlélt néhány kötelet és drótot egy kalapfogason, átbotlott egy vákuumcső-tárolónak kinevezett esernyőtartón, találomra meg-kocogtatta néhány gigászi gép oldalát.

– Mit gondolnak, figyelmeztessem? Néhány darab eléggé robba-nékony. – Madame Lefoux, nem különösen aggodalmasan, karba fonta a kezét.

Lyall professzor a szemét forgatta. – Rémes kölyök. Floote elindult Tunstell után, hogy eltérítse a veszedelmesebb já-

tékszerektől. – Már értem, miért nem határozta el magát Lord Maccon, hogy

metamorfizálja. – A feltaláló leplezetlenül szórakozott a jeleneten. – Mármint azt leszámítva, hogy megszökött, megházasodott, és

végleg elhagyta a falkát? – Igen, azt leszámítva. Tunstell csak azért torpant meg, hogy felszedjen egy spektokulárét

– amióta Madame Lefoux belépett a piacra, a látássegítők minden-hol megjelentek. Szemüvegként hordták őket, pedig a leginkább egy vadásztávcső és egy színházi látcső félresikerült nászának sze-rencsétlen gyümölcsére emlékeztettek. Valójában színképváltó feltét-tel felszerelt monokli-rendszerű keresztnagyítós szemüveg volt a nevük, de Alexia elkezdte őket spektokulárénak hívni, és Lyall professzor, szégyenkezve bár, de beismerte, hogy immár maga is ekként emle-geti azokat.

Tunstell riasztó mértékben megnagyított fél szemével rájuk ka-csintott.

– Nagyon elegáns – jegyezte meg a professzor, aki maga is több spektokulárét birtokolt, és nyilvános helyen is gyakran hordta őket.


• 58 •

Floote megvető pillantást vetett a bétahímre, leemelte az eszközt Tunstell fejéről, aztán visszaterelte a fiatalembert oda, ahol Ma-dame Lefoux állt a falnak támaszkodva, karba font kézzel, keresztbe vetett bokával. Mögötte összevissza feltűzött vastag sárga papírlepe-dők lógtak a falon, rajtuk szénceruzával felvázolt, hatalmas diagra- mok.

Lyall professzor ekkor jött rá, mi változott meg a tervszobában olyan nagyon a legutóbbi látogatása óta: csend lett. A laboratórium-ban általában mindenhol mozgó gépek moraját, a különféle nyíláso-kon apró felhőkben kitörő gőz sziszegését, fütyülését, a fogaskerekek fémes kattogását, fémláncok csörgését, szelepek nyikorgását lehetett hallani. Aznap minden néma volt, és bár a rendetlenség fennma-radt, a hely amolyan elhagyatott érzést sugárzott.

– Útra készül, Madame Lefoux? A francia nő a bétahímre nézett. – Az nagyban függ attól, milyen ügy megvitatására hívott össze

minket Alexia.– Mindazonáltal lehetséges? A feltaláló biccentett. – Ha kicsit is ismerem Alexiát, ezen a ponton az utazás reális es-

hetőség. – Még egy ok, amiért Quesnelt internátusba küldte. – Éppenhogy. – Ismeretségük viszonylagos rövidségéhez képest is sok mindent

megértett Lady Maccon természetét illetően. – Ön nem volt velünk Skóciában, professzor; az a helyzet jó táp-

talaja volt a bizalomnak. Amellett megkockáztattam, hogy tanulmá-nyozzam is őt kissé.

– Valóban?


• 59 •

– Még mielőtt Alexia ideér, feltételezem, mindannyian olvasták a reggeli lapokat? – váltott témát Madame Lefoux, ellökte magát a faltól, és furán férfias tartást vett fel, mint a White klub bokszolója az első csapás bevitele előtt.

A körülötte álló férfiak bólintottak. – Attól tartok, most az egyszer igazat írnak. Lady Maccon a gya-

rapodás minden jelét mutatja, fel kell tehát tételeznünk, hogy egy orvos is megerősítette az én alapvető diagnózisomat. Ellenkező eset-ben már régen a Woolsey-kastélyban tartózkodna, és éppen a férje fülét rágná le.

– Én soha semmiféle jelet nem észleltem – tiltakozott Tunstell, aki szintén fent járt északon Madame Lefoux és Lady Maccon kí-séretében.

– Általában sokszor észlel hasonló jeleket? Tunstell erre rákvörösre pirult. – Dehogy. Önnek, természetesen, tökéletesen igaza van; biztosít-

hatom, hogy nem észlelek. – Nos, akkor abban mind egyetértünk, hogy a gyermek nemzője

Lord Maccon? – Madame Lefoux egyértelműen szerette volna kide-ríteni, kinek mi a véleménye az ügyben.

Senki nem válaszolt. A feltaláló egyik férfiról a másikra pillantott. Előbb Floote, aztán Tunstell, végül Lyall is biccentett.

– Ezt feltételeztem jó előre, különben egyikük sem fogadta vol-na el a felkérését erre a titkos találkozóra, akármennyire szorítanak is a körülmények. Mégis, érdekes dolog, hogy egyikük sem kétel-kedik Alexia szavahihetőségében. – Éles pillantást vetett Lyallre. – A magam okaival tisztában vagyok, de ön, uram, Lord Maccon bé-tahímje. Mégis úgy véli, lehetséges, hogy egy farkasember gyerme-ket nemzzen?


• 60 •

A professzor tisztában volt vele, hogy ez a pillanat is el fog ér-kezni.

– Nem mintha tudnám a választ a dolog mikéntjére. Mindössze ismerek valakit, akinek a meggyőződése szerint lehetséges. Mi több, valójában több valakit. És a meggyőződésük ezekben a dolgokban általában helytálló.

– Kik ők? – A vámpírok. – Bár sosem érezte jól magát a figyelem közép-

pontjában, Lyall most mégis megpróbálta kimagyarázni magát a tekintetek kereszttüzében. – Mielőtt Lady Maccon elindult volna Skóciába, két vámpír megpróbálta elrabolni. A léghajóút során el-lopták a naplóját, majd valaki megkísérelte megmérgezni. Az ezt követő esetek legnagyobb része Angelique műve volt – biccentett a béta Madame Lefoux felé. – Ez a három azonban nem lehetett. Úgy hiszem, az emberrablási kísérletért és a napló elemeléséért a West minster-boly felel, alighanem Lord Ambrose utasítására tör-tént. Mindenesetre Ambrose-ra vall, mindig is esetlenül kémkedett. Az emberrablók, akiket ebben megakadályoztam, azt mondták, az utasítás úgy szólt, hogy nem tehetnek kárt Lady Macconban, csak meg kell vizsgálniuk; vélhetően azért, hogy lássák, mutatja-e a je-lét terhességnek. Gyanítom, a naplót is ugyanezen okból szerezték meg: tudni akarták, feljegyzett-e Alexia bármit az állapotáról. Persze ő maga akkor még nem volt tudatában, szóval ezzel nem juthattak semmire. Másfelől a mérgezés… – Lyall Tunstellre, a félresikerült gyilkossági kísérlet szerencsétlen áldozatára pillantott, aztán folytat-ta. – Westminster egy ennyire… végleges akció előtt megvárta vol-na, hogy bizonyosságot szerezzen, különösen egy alfa farkasember felesége esetében. Azonban a bolykötelékeken kívül élők nem ilyen visszafogottak.


• 61 •

– Nagyon kevés kóbor vámpír létezik, akiben egyszerre van meg a kellő mértékű társadalmi nemtörődömség és politikai befolyás ah-hoz, hogy meg merje kockáztatni egy alfa farkasember feleségének megöletését – felelte Madame Lefoux halkan, aggodalmas arccal.

– És az egyik ilyen Lord Akeldama – állapította meg Lyall. – Ő nem tenne ilyesmit! Vagy mégis? – Tunstell most nem any-

nyira színésznek, hanem pont olyan hebehurgya talpasnak tűnt, aki korábban volt.

A professzor semmitmondón biccentett felé. – Emlékszik? Amikor Miss Alexia Tarabotti és Lord Maccon el-

jegyzését megírták az újságok, a Korona megkapta a hivatalos tilta-kozásokat is. Nem foglalkoztunk velük, mert úgy véltük, a vámpír etikett része az egész, azonban most már sejtem, hogy ők valószínű-leg gyanították valami hasonló esemény bekövetkeztét.

– És a reggeli pletykalapok pedig lehozták, amit lehoztak… – Tunstell egyre aggodalmasabban pislogott.

– Pontosan – bólintott rá a bétahím. – A vámpírok beigazolva látták legrosszabb félelmüket: Lady Maccon gyermeket vár. És mi-közben a világ többi része ebben Alexia hűtlenségének bizonyítékát látja, a vérszívók mintha hinnének neki.

A feltaláló homloka gondterhes ráncokba szaladt. – Vagyis a bolyok félelme beigazolódott, pedig alapvetően nem

hajlottak volna az erőszakra… és Alexia most elvesztette a Woolsey-falka védelmét is.

Floote rendesen érzelemmentes arcán megjelent az aggodalom. A bétahím bólintott. – Immár minden vámpír holtan akarja látni.


első kiadás - könyvmolyképző márkabolt · a húga nem éppen édes hangja belehasított a...

Documents