A fordítás alapját képező kiadás:

Complots capitaux d'hier et d'aujourd'hui Anthologie établie par Olivier Delcroix

2008

Fordította:

Sóvágó Katalin

Borító:

Sallai Péter

© Silent Library Project - Poty, 2011 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen

TARTALOMJEGYZÉK

Olivier Delcroix: HASZNÁLATI UTASÍTÁS ÖSSZEESKÜVÉSEKHEZ COMPLOTS MODE(S) D’EMPLOI 6 Jérôme Leroy: 1968 AZIMUT 68 11 Pierre Bordage: EMBER A HOLDON ON VA MARCHER SUR LA LUNE 20 Olivier Delcroix: A BOMBA ÉS A SZEXBOMBA UNE BOMBE NOMMÉE MARILYN 27 Philippe Ségur: SÍR A TELEFON LE TÉLÉPHONE PLEURE 48 Michel de Pracontal: A NAGY IRODALMI UMBULDA IGAZ TÖRTÉNETE. LA MACHINATION K. DICK 59 Johan Heliot: BOLDOG SZÜLINAPOT, ZÉRÓ PONT! HAPPY BIRTUDAY, GROUND ZÉRO ! 78 Claude Godfryd: SZIVÁRVÁNY OVER THE RAINHOW 89 Nicolas d’Estienne d’Orves: A DÍVA ÉS A VATIKÁN LA DIVA ET LE VATICAN 106

Chantai Pelletier: HÓFEHÉRKE NYOMÁBAN SUR LES TRACES DE BLANCHE-NEIGE 113 Erik Wietzel: ANGYAL AZ ALAGÚTBAN. L'ANGE DEL’ALMA 125 Philippe Colin-Olivier: ÖLD MEG A KEDVEMÉRT! TUE-LE POUR MOI ! 137 Benoit Peeters: A CSANG-ÜGY L’AFFAIRE TCHANG 154 Guillaume Bouilleux: ÉRIK A VIHAR PAS DE COURONNE POUR JEAN-PAUL 163 Rodolphe: A CUKI EMBER L 'HOMME DE SUCRE 179 François Rivière: AZ AGATHA CHRISTIE- REJTÉLY. L ’ÉNIGME AGATHA CHRISTIE 193 Benjamin és Julien Guérif: A HALÁLCSILLAG ÁRNYÉKOS OLDALÁN LA FACE CACHÉE. DE L'ÉTOILE NOIRE 209 J. S. Victor: A JERUZSÁLEMI TEMPLOM KALANDORAI LES AVENTURIERS DU TEMPLE DE JÉRUSALEM 234 Bernard Werber: A KÖNYVTÁRAK ALKONYA LE CRÉPUSCULE DES LIBRAIRES 257

6

Használati utasítás összeesküvésekhez

Összeesküvésük el nem titkolhatják, Amíg trónusodnál őrködik hű szolgád.

Jean Racine: Eszter, II. felvonás, 3. jelenet

ÉT ÉS FÉL ÉVES VOLTAM, amikor az első összeesküvést szőtték ellenem. Otthon eléggé unatkoztam, ezért anyám egy délután úgy

döntött, hogy elvisz a Fontaines utcai óvodába. Megmutatta az óvó nénit, a foglalkoztatót és az udvart. Mentem a folyosókon, fogtam Anyuka kezét, és nem igazán figyeltem arra, mit mond. Csak azt vártam, hogy mikor csatlakozhatok már a „magamfajta kicsikhez” a hintánál és a homokozóban. Ott végre megismerkedhettem pár fiúval és lánnyal, akiket jól bebugyoláltak a téli hideg ellen. Igen helyre látványt nyújtottunk, tarka sapkában, homokos sállal, vizes kesztyűben; mint egy falka Hupikék Törpike a tengerparton. Időnként odasandítottam a két felnőttre, akik valamiről beszélgettek, aztán visszamerültem a pillanat ihletében kitalált játékainkba. Valamivel később riadtan láttam, hogy anyám eltűnt. Az óvó néni tapsolt, mert véget ért a szünet, vissza kellett mennünk a terembe. Engem leültetett egy asztalhoz, hogy rajzoljak. Mivel még nem értem el a szükséges korhatárt, nem tartotta okos dolognak, hogy bevonjon a többiek foglalkozásaiba. Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat annál a faasztalnál, a terem mélyén, távol az új barátaimtól. Eszembe jutott anyám, ahogy beszélget ezzel a fehér kötényes nénivel. Mit mondhattak egymásnak? Életem végéig itt maradok ennek a gyerekcsapatnak a fogságában? Csak nem most változott meg gyökeresen az életem? Sejthettem volna, hogy valami sötét suskus folyik a hátam mögött... Miért is nem fogtam gyanút?

K

7

Fölösleges ecsetelnem, milyen mérhetetlenül boldog voltam, amikor este viszontláttam anyámat. Értem jött! A világrend a helyére zökkent! Ettől függetlenül néhány óráig volt alkalmam ismerkedni egy új élménnyel: az összeesküvéssel, az áldozat szemszögéből. Ki ne őrizgetne gyerekkori emlékei között egy hasonló balesetet, amelyet a leggyakrabban valami félreértés okozott? Mert ez az összeesküvések sajátossága. Kilombosodhatnak akárhol, attól kezdve, hogy befurakszik a lelkűnkbe az értetlenség, a kétség, a titok és a szorongás. Hogy is határozza meg az összeesküvést az értelmező szótár? „Titkos szövetkezés valamilyen személy élete, biztonsága, vagy egy intézmény ellen. ’’Minden összeesküvés alapja a titok. Ez a kulcsszó. Aki azt mondja: titok, azt is mondja: hiányzik a magyarázat. Ha az ember nem ért meg valamilyen rejtélyes dolgot, egy ismeretlen személyt vagy általában a környezetét, nőni kezd benne a szorongás, és ebből a televényből kisarjadnak a legvadabb képzelgések. „Titkolnak mindent előlünk, semmit se mondanak nekünk”, énekelte 1966-ban Jacques Dutronc a néhai Jacques Lanzmann szövegét. Azóta eltelt negyven év, de semmi sem változott. Fáradhatatlanul burjánzanak a legváltozatosabb - történelmi, politikai, világnézeti, szociológiai vagy geo-stratégiai - összeesküvések, és világméretű zavaró áthallásokat keltenek az információban. Egy bizonytalan világban, ahol mindenkinek az az érzése, hogy váratlan eseményekkel és küszöbön álló katasztrófákkal agyonzsúfolt „kockázati társadalomban” él, se szeri, se száma az összeesküvés-elméleteknek. Az összeesküvés-elmélet az álhír rokona, amely úgy terjed városról városra, mint a pletyka. Ám az álhírtől eltérően, amelynek elsődleges célja az ijesztgetés, az összeesküvés-elméletek rugója a magyarázatkeresés. Ebben az értelemben közel állnak a mítoszhoz vagy a meséhez. Egyszerű, tudománytalan kódfejtő rostélyt kínálnak, olyasfajta népi szentenciák mentén, mint „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”. Mi az oka ennek a leegyszerűsítésnek? Az egyre szövevényesebb és átláthatatlanabb világgal szembekerült, egyre kínosabban szorongó emberek olyan magyarázatokat keresnek, amelyek megajándékozzák őket azzal az illúzióval, hogy megértik a valóságot, sőt uralkodnak rajta. Médiacirkuszos, internetes korunkban az ezeregy összeesküvés több mint divatjelenség: módot ad a játékra, lehetővé teszi, hogy lépésnyi távlatból szemlélhessük a nyomasztó jelent. Mert ismerjük el, hogy amióta 2001. szeptember 11-e délelőttjén ledőlt az Ikertorony, az agyakba és a kultúránkba fokozatosan beszivárgott egyfajta összeesküvő világlátás. Gyorsította a folyamatot, hogy meginogtak a vallások (főleg a kereszténység), amelyek hagyományosan válaszokkal szolgáltak az élet értelmére.

8

Az új populáris világkultúra azóta egy csipet okkultizmus, szemernyi ezotéria és kétujjnyi összeesküvés hozzáadásával készül, az X-akták mintájára. Különben miért aratnának akkora sikert azok a művek, amelyek igyekeznek „újramitizálni” a világot vagy kihasználni a „csoda” reneszánszát: A Gyűrűk Ura, a Harry Potter, Coelhótól Az alkimista vagy akár Dan Brown Da Vinci-kódja? Szinte látom magam előtt az összeesküvések múzeumát. Hatalmas, föld alatti barlang, nagyobb, mint a Louvre vagy a Guggenheim, és természetesen az Egyesült Államokban lenne, a nevadai 51. zóna szívében, ahogy dukál! A látogatók fejhallgatós idegenvezetéssel andaloghatnának az irdatlan termekben. A múzeumi őrök ellátnák őket a különböző elméleteket igazoló tárgyak és „bizonyítékok” széles választékával. Itt minden kérdésre megkaphatnák a választ. Miért gyilkolták meg Kennedyt 1963-ban, Dallasban? Jártak-e 1969-ben a Holdon? Öngyilkos lett-e Marilyn Monroe? Csakugyan baleset végzett Diana hercegnével? Tényleg meghalt Elvis? Hát Claude François? És így tovább... Mint látjuk, még sose dolgozhatott ilyen gazdag anyagból az összeesküvés-elmélet. A folyamatos összeesküvés sötét mátrixa vígan befonja csápjaival a mozit, az irodalmat, a televíziót, az újságokat, mindenféle médiát... Röviden, az összeesküvések, köszönik szépen, jól érzik magukat. Mivel pedig nincs összeesküvés titok nélkül, innen már a regényesség sincs messze. Ez adta ennek az antológiának az ötletét. Az alapelv egyszerű. Tizennyolc író - ígéretes, ifjú kezdők és tapasztalt vén rókák - vállalták azt a „küldetést”, hogy elképzelik a maguk magyarázatát néhány híres összeesküvéshez tegnap és ma. Szórakozásból kiszemelték valamelyik nagy port felvert vagy eddig ismeretlen összeesküvést, és átgyúrták a maguk képére. Ez az antológia nem több és nem kevesebb, mint a történelem paranoid átdolgozása. Akár osztályozhatnánk is a novellákat. A politikai összeesküvések kategóriájában Jérôme Leroy szellemesen bebizonyítja, hogy 1968 májusa valójában egy gigászi összeesküvés volt De Gaulle tábornok ellen. Philippe Colin-Olivier író nem minden kajánságtól mentes, bizarr magyarázatot kínál John Fitzgerald Kennedy halálára. Johan Heliot groteszk novellájából végre megtudhatjuk az igazságot 2001. szeptember 11-ről. Claude Godfryd felháborító és felzaklató megvilágításba helyezi a Rainbow Warrior 1985. július 10-i esetét. A Guérif testvérek, Benjamin és Julien nem kevesebbet állítanak, mint hogy a Csillagok háborúja a XX. század egyik leghorrorisztikusabb geopolitikai összeesküvése volt! Hát nem észbontó? A történelmi összeesküvések is bőven szolgálnak meglepetésekkel. Pierre Bordage nem kerülgeti a forró kását. Meghökkentő novellájában kategorikusan kétségbe von egy közismert történelmi tényt. Szerinte az amerikaiak nem is jártak a Holdon 1969. július 20-án! Nem tesz mást Guillaume Bouilleux sem, akinek ez az első kiruccanása a képzelet

9

birodalmába: azt állítja, hogy túl sok a rejtély I. János Pál pápa megrendítő halála körül. Chantai Pelletier-t egy másik érthetetlen haláleset ragadta meg: az angol Alán Turingé, aki 1944-ben feltörte az Enigma-kódot, lehetővé téve a Szövetségesek győzelmét. Az írónő végre kinyomozza, hogyan lett öngyilkos a matematikus: beleharapott egy ciánnal preparált almába! J. S. Victor történész és író felkutatja a Jeruzsálemi Templom híres kincseit, köztük a héberek mitikus hétágú gyertyatartóját, a menórát! Az utóbbi időben az összeesküvések új válfaja dicsekedhet frenetikus sikerrel, mégpedig az, amely a XX. század sztárjait fonja körül. Valójában mi történt Marilyn Monroe-val életének utolsó napjaiban, 1962 augusztusában? A válasz, természetesen, korántsem egyszerű. Rodolphe-ot, a regény- és forgatókönyv-írót ugyancsak nyomozásra ihlették az Elvis Presley 1977. augusztus 16-án bekövetkezett halálát övező talányok, és a végkövetkeztetés hajmeresztő! Philippe Ségur író Claude François haláláról akart megtudni valamivel többet. Hipotézisétől csak hápoghatunk! Nicolas d’Estienne d’Orves nem adta alább a XX. század egyik leggyönyörűbb hangjánál. Hogy az ördögbe halt meg a mitikus énekesnő? D’Estienne d’Orves szerint valami lélegzetelállító módon... Ugyanez érvényes Erik Wietzel fantasztikus novellájára, amelynek témája Lady Di tragikus halála 1997. augusztus 31-én. Wietzel angyalának ott, az Alma-híd alagútjában igen különös színű a szárnya... Hogy is hagyhatnánk ki a művészek elleni összeesküvéseket? Benoît Peeterstől (az elkötelezett Tintin-rajongótól, Hergé életrajzírójától)1 megtudhatjuk, hogy Csang, Tintin teremtőjének kínai barátja talán nem is az volt, akinek hitték. Ugyanezt mondhatjuk el Michel de Pracontal tudományos és szépíróról, aki a híres Philip K. Dicket tűzi tollhegyre. Mi van, ha a Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló regény szerzője nem is az volt, akinek kiadta magát? François Rivière regény- és forgatókönyvíró a nagy irodalmi rejtélyek egyikének örvényébe ragadja magával az olvasót. Mi is történt igazából 1926. december 3-án, azon a hírhedt napon, amikor eltűnt Agatha Christie, a Gyilkosság az Orient-expresszen szerzője? Bemard Werber író nem is rekeszthette volna be másképp ezt az antológiát, mint hogy egy idegborzoló novellában felidézze a végső összeesküvést, amelynek célja a könyvek eltüntetése. Mint majd meglátjuk, egyesek a humorral operálnak, mások az akcióval. Mindent összevéve zavarba ejtő olvasmány lesz ez a tizen- 1 Tintin népszerű képregény-figura, a belga Georges Rémi rajzoló, művésznevén Hergé alkotása. (A fordító)

10

nyolc novella. És ha némelyik szerző belecsempészett egy csipet igazságot is az elbeszélésébe? Konspiráljunk, konspiráljunk, biztos lesz, aki beveszi...

Olivier Delcroix

11

Jérôme Leroy

1968

Lehető legforróbb hálám A. I. Dominique-nak, Georges Simenonnak, John Le Carrénak és Frederick Forsythnak

1. Phnom Penh-i népstadion, 1966. szeptember elseje - Szívből köszönöm ő királyi felségének, Norodom Szihanuk hercegnek ezt a bámulatos fogadtatást gyönyörű fővárosában! Ugyanakkor köszönetét mondok a khmer népnek, amely ily páratlan tanújelét adta irántunk való, rendíthetetlen bizalmának és az országainkat összekötő szoros barátságnak! Az örömtől részeg kambodzsaiak közé vegyült Bili Spread, a CIA különleges ügynöke megtörölgette a homlokát, majd visszatette zsebkendőjét átizzadt lenvászon öltönyének zsebébe. A békaevők most már csakugyan elvetették a sulykot. Ez a felfuvalkodott tábornokuk, kinek képzeli ez magát egyáltalán? Innen alig pár száz kilométerre a fiúk vagdalt hússá apríttatják magukat Vietnamban, nehogy a vörösök elfoglalják a szabad világot, erre a védőtető alatt a nagy marha, a fején azzal a francia sityakkal és az égnek lökött karjaival épp most köpött bele Amerika levesébe! Bili Spread lenyelt egy methedrinostyát, aztán ismét a beszédre figyelt: - Míg az önök hazájának sikerült megőriznie testét és lelkét, mert ura maradt országának, láthatjuk, amint az Egyesült Államok politikailag és katonailag berendezkedik Dél-Vietnamban, ugyanakkor fellángol a nemzeti ellenállás formájában a háború! Hát ez azért már... Bili Spreadnek eszébe jutott az a megbeszélés több mint húsz évvel ezelőtt, amelyen ő is részt vehetett az Ovális Irodában Roosevelt és William

12

Donovan mellett, aki az OSS-nek, a CIA elődjének volt a főnöke. Az elnök haldokolt, de még így is vágott az esze, mint a borotva. Kerekes székében ülve, fáradt mozdulatokkal felvázolta, milyen lesz a világ a háború után. Halk, gyönge volt a hangja. Minden erejét elhasználta Jaltában a hullarészeg Churchillre, aki szégyenkezés nélkül nyakait a gines flaskájából, és Sztálinra, aki majd elszállt magától, mert úgy tartotta a markában Berlint és a náci rezsim maradékát, mint egy rothadt gyümölcsöt, de persze őrizkedett túlságosan megszorongatni, nehogy már pecsétes legyen a marsalli egyenruha a Népek Atyján, a Kommunizmus Fényén... - Franciaország ezt tapasztalatból és önzetlenül mondja, azoknak az eredményeknek az alapján, amelyeket valaha elért Ázsiának ebben a részében, hivatkozva a máig megőrzött kapcsolatokra és az érdeklődésre az itt lakó népek iránt, abban a tudatban, hogy azok viszonozzák ezt az érdeklődést. Másrészt azért mondja, mert immár két évszázados, kivételes barátság fűzi Amerikához, ezt az országot pedig Franciaországhoz hasonlóan mindeddig olyan országnak ismerték, amely a nemzeti önrendelkezési jog bajnokának tekinti magát! Lószart! De Gaulle ott se volt Jaltában. Mindegy: Roosevelt igazat mondott. Ezt a francia tábornokot a komcsik rángatják madzagon, ez egy nagyképű diktátor, és nem bír magával, amióta megvan az atombombája. A rohadt életbe, le kell állítani, méghozzá gyorsan! Nem mintha nem próbálkoztak volna már vele... Mi is volt az, amit Roosevelt már azon a napon megmondott, miközben Donovan az elnök láztól verejtékes homlokát törölgette? - De Gaulle meg fog kúrni minket! Napóleonnak képzeli magát. Azt hiszi, hogy Franciaország még mindig nagyhatalom! Ez a mi Achilles-sarkunk a Nyugaton! Basszanak be neki a gyarmatain, alázzák meg, intézzék el, hogy összevesszen a komcsi szövetségeseivel a hülyékből álló ideiglenes kormányában! A kurva életbe, felfogják egyáltalán, hogy most akarnak társadalombiztosítást csinálni, és államosítani akarják az egész bankszektort és a közlekedést? Az istenit, nekem nem kell még egy szovjetköztársaság, kilátással az Atlanti-óceánra! Sem Spread, sem Donovan, sem a gyorsírónő nem szokott hozzá, hogy Roosevelt ilyen csúnyákat mondjon a híres irodában, amelyet naponta ellenőriztek és poloskátlanítottak a titkosszolgálat szakértői. Franklin Delanót inkább a humor, az európaias udvariasság, egyfajta hollandus flegma jellemezte. No meg a Pax Americana messianisztikus látomása, amelyben nincs helye ellenlábasnak. Roosevelt legyőzte Hitlert, és már fél térdre kényszerítette Hirohitót. Csak Sztálin maradt meg a Jó és a Rossz végső harcához. Hát ide csak ne tolakodjon ez a diktátor-tanonc a sityakjával, aki az országa ezeréves múltjáról tart nagyhangú szónoklatokat! Egy olyan országéról, amely három hét alatt összeomlott a háború kezdetén!

13

Az elnök köhögött és köpködött. Pár óra választotta el a haláltól. Ő is tudta. Testét viharként rázta a csonttuberkulózis meg az összes autóimmun mocsok, amelyeket húsz éve vonszolt magával a Brooks-féle tweed öltöny és a skót gyapjúra szakosodott, Ötödik sugárúti luxusbutikban vásárolt kockás pléd leple alatt. Az elnöknek természetesen igaza volt. Jaltában az a részeges Churchill kihúzta De Gaulle-t a csávából, holott milyen szépen meg lehetett volna egyezni a vichy-i puhapöcsűekkel, például Darlannal vagy azzal a Giraud-dal, aki Tulipános Fanfannak hitte magát. De nem! De Gaulle, már megint De Gaulle, örökké csak De Gaulle! Amerika pedig nyakig benne ül a szarban! Bili Spreadet lökdöste a tömeg. A sárgák bűzlöttek a verejtéktől, és totál hisztérikusak voltak. Kambodzsa ege kék volt, mint a remény. Még nem jött meg a monszun. Mázlija van ennek az operettgenerálisnak. Mindig mázlija volt. Isteni az időjárás, hogy előadhassa a baromságait ezeknek itt a népek szabadságáról. Bili Spread az első vonalban volt, amikor William Donovan megadta az engedélyt, hogy végezzenek De Gaulle-lal. Truman, a volt alelnök egy az egyben átvette az elhunyt Roosevelt mániáit. Spread kapta a feladatot, hogy destabilizálja a nagy marhát, a pökhendi paszományost, aki a kommunisták túsza 1944 óta. Sörmeccs volt korrumpálni az SFIO2 néhány képviselőjét és az MRP3 néhány miniszterét. Bár azért röhejes is volt. Mindegyiken lehetett fogást találni. Spread különösen jól emlékezett arra a manche-i szenátorra, akit rajtakaptak a Richard-Lenoir körút egyik piszoárjában, amint éppen a Je suispartout4 egyik volt újságírójával furulyáztatott. Azt hitte a kis kollaboráns kurva, hogy majd visszavásárolhatja a szüzességét, ha leszop egy kereszténydemokratát. És még óberkodni akart Spreaddel a kis buzernyák, még egy kést is előrántott, amivel Spread rögtön torkon is szúrta, az elszörnyedt szenátor szeme láttára, akinek a sliccéből ernyedten lógott ki a farka. - Szenátor, te most szépen befogod a pofádat, és meggyőzöd a haverjaidat, hogy De Gaulle nem tesz jót az országod egészségének, sem a te jó hírednek a parókiai gyülekezetben! Figyelj, faszkalap, én nem azért szabadítottam fel két éve Saint-Lo-t, hogy a komcsik hozhassanak törvényeket a magadfajta mesügéreknek! - Spread igen szerette a mesügér szót, amelyet a XVI. kerület bárjaiban szedett föl. Ott haverkodott össze 2 Section française de l’internationale Ouvrière: a Munkásinternacionálé francia szekciója. (A fordító) 3 Mouvement Républicain Populaire: Republikánus Népi Mozgalom, régi centrista és kereszténydemokrata francia politikai párt. (A fordító) 4 A francia kollaboránsok vezető újságja a német megszállás idején. (A fordító)

14

egy micisapkás kis pasassal, akit Michel Audiard-nak hívtak. Hát az úgy itta a beaujolais-t, mint az anyatejet, és ahogy ott mondják, leadta a drótot Spreadnek, hogy melyik képviselő szereti a bőrös virslit. A kereszténydemokrata szenátor lassan összeomlott a vizeldében, és nyivákolt, mint egy dedós. Spread később megtudta, hogy a piszoárban meghalt kis kollaboráns esetének nyomozásával egy olyan hekust bíztak meg, aki a közelben lakott, a bűnügyi rendőrség egyik agytrösztjét, név szerint Maigret felügyelőt. Elég messze el is jutott az ügyeletes zseni, de persze győzött az államrezon. Az idő előtt nyugdíjazott Maigret visszavonult a Loire-vidékre, valami Meung nevű koszfészekbe, vagy hová. De Gaulle lefalcolt. Undorodott ezeknek a visszatért vén törtetőknek a hitványságától. Teljes győzelem. Sokkal könnyebb lett manipulálni a IV. Köztársaság kutyaütőit, akik olyannyira kutyaütők voltak, hogy még ők szorultak segítségre Dien Bien Phu után. Jelen pillanatban a srácokat pont ezért veri szarrá a Vietkong. És aztán Algéria! Azt hittük, kihúztuk vele a lutrit. A franciák megfeneklenek a mocskos háborújukban, és elvesztik a birodalmuk maradékát. Hanem ez az Algéria kurva nagy katasztrófának bizonyult. Mert ezek a beszari franciák visszahozták a De Gaulle-jukat! Spread és a CIA hiába nyújtott segítséget ’61-62-ben az OAS-nak. A Sakál, az elit ügynökük, sehol sem állt a helyzet magaslatán. Elhibázta De Gaulle-t a Mont Valérien-erődnél, és elbaltázta a romantikus katonaiskolások és tehetségtelen bűnözők bevonásával szervezett petit-clamart-i merényletet. Csőd! Soha sem szabad alábecsülni az ellenséget, soha! Később William Donovant felváltotta Allan Dulles, de a szent küldetés nem változott. De Gaulle megmaradt Európa Castrójának, a nemzeti függetlenség és a francia nagyság megszállottjának, vörös nacionalistának, aki nem tudja, hol a helye. Ki kell nyírni! Tűrhetetlen, miket művel, amióta tavaly megválasztották. Atombomba, kilépés a NATO-ból, kacsintgatás az el nem kötelezettekre, a Castrók-ra, a Titokra, a Maókra! Ennek véget kell vetni! Egyszer s mindenkorra! Meg kell ismételni az OAS-puccsot! Egy jó merénylet kell! Egy bomba a pofájába, hogy ízzé-porrá szakadjon a paszományos! El kell küldeni a felvágósok végállomására, a megalomániások Walhallájába! De Gaulle befejezte a beszédét. Hadonászott a hosszú karjával. A tömeg ujjongott. A forróságot most már nem lehetett kibírni. Spreadet szájon csókolta egy kambodzsai nő, akinek olyan szaga volt, mint

a rothadt halnak. Ha másért nem, De Gaulle ezért az egyért megfizet.

15

2. Lisszabon, 1967. január 5, az O Fragil bár az óvárosban Géo Paquet, más néven Gorilla, belépett a füstös bárba. A fado-énekesnő a boldogtalan szerelmekről búgott, de a Gorillát ez nem érdekelte. Rágyújtott egy Murattira, és rendelt egy ásványvizet. Az Öreg le fogja barnítani, de a haverok az elhárításnál megértik. Ez becsületbeli ügy. Neki Alfred Poljakov feje kellett. Két napja követte már, két napja tartott a fogócska a portugál fővárosban, a sakktábla-mintára épült Baixától az alfamai görbe fehér sikátorokig. Géo akkor ült fel a lisszaboni gépre, amikor megtudta egy tiszteletreméltó portugál üzletfelétől, hogy Poljakov, a KGB érdemes bérgyilkosa, az Első Ügyosztály szürke eminenciása ugyancsak Lisszabonba jött annak a nemzetközi diákszövetségnek a kongresszusára, amelyet versengve manipulált a föld valamennyi titkosszolgálata, mindenekelőtt a CIA és a KGB, amelyek az egész világból igyekezték beszervezni a fiatal diplomásokat. A háborúkat a fejekben is megnyerik. Három hónapja Poljakov kinyírta Géo legjobb berlini haverját, De Lattre és Malraux5 veterán harcostársát egy félresikerült ügynökcsere alkalmával a Checkpoint Charlie-nál6. Egyszerűen röhej volt az a csapda, amelyet állítottak neki, és az usákok a kisujjukat se mozdították, amikor a keletnémet rendőrség Poljakov parancsára felszólítás nélkül tüzet nyitott, és ezzel fuccs volt a cserének. A Gorilla végignézte, ahogy a barátja lassan összeesik a sorozatoktól. Eszébe jutottak az Elzász-Lotaringiai Brigád gyilkos csatái a Vogézek-ben, ahol tucatszám hullottak el egymás mellett gaulle-isták és kommunisták. Dannemarie bevétele, az nem volt semmi! Ugyanaz a szar kor. Ugyanaz a jeges tél. Csakhogy akkor tisztábban lehetett látni. A nácik voltak az egyik oldalon, a szövetségesek a másikon. Ma már nem lehet tudni. Az amerikaiak hagyták, hadd másszon ki a szarból, ahogy tud, és csak George Smiley segítségére számíthatott. Régi ismerőse volt a brit hírszerzésnél, még az Ellenállásban találkoztak. Angol volt, de egész klassz angol, és nagyon értett az effajta cserékhez, ’61-ben is ő bonyolította le azt a híres ügyet a kémmel, „aki bejött a hidegről”. Géónak épp csak annyi ideje maradt, hogy előrántsa a 11.43-ast és kiürítse a tárat, amivel fedezte Smiley és a saját menekülését. Egy ke- 5 Jean de Lattre de Tassigny, André Malraux: francia ellenállók. (A fordító) 6 A Checkpoint Charlie a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a Vasfüggöny berlini szakaszán, a szovjet és az amerikai zóna között. (A fordító)

16

letnémet skuló súrolta a fejbőrét. Lekuporodott egy Studebaker Hawk Gran Turismo mögé, és kilihegte magát, miközben az angol elpárolgott a dermesztő hidegben. Géo nézte a vérét, ahogy csöpög a fejéből a hóra, és lélegzetének fagyos páráját, amely illékony kis felhőkké bodorodott az éjszakában. Ismét látta Poljakovot és a keletnémet rendőröket, ahogy odamennek az ő haverjához, aki a demarkációs vonal felé kúszik; ismét látta Poljakovot, ahogy letérdel, ismét látta Poljakovot, ahogy rányomja Tokarev pisztolyának csövét a sebesült tarkójára, ismét látta Poljakovot, ahogy lő - tompa hang volt, olyan trágár, mint egy szellentés -, az ő bajtársa pedig rándul egy utolsót, aztán nem mozdul többé. - Hozd el nekem Poljakov fejét! - mormolta a Gorilla, mint egy imát a titkosrendőrök istenéhez. Tiszteletreméltó üzletfele szerint Poljakov ideszokott az O Fragilba. A csekista szerette a fadót. Továbbá a kurvákat is, akik a prűd salazari diktatúrában is minden éjszaka elárasztották az óvárosi utcákat. Amióta elkezdődött a Nemzetközi Diákszövetség kongresszusa, Poljakov általában egy-két angolai töltött galambbal mutatkozott minden este. Tíz óra. Géo elnyomta a Muratiját, aztán elfordította drabális porhüvelyét a bárszéken. Rögtön látta, hogy nyakig van a féceszben. Nem Poljakov lépett be az O Fragilba, hanem két fogdmeg, akikről ordított, hogy a KGB talpasai. Egy magas, egy alacsony. A magas olyan ötvenéves, az alacsony harmincas. Az alacsony idő előtt megkopaszodott, és furcsa lángfolt sötétlett a koponyáján. A magasnak olyan alakja volt, amely a rosszul szabott öltönyön keresztül is hihetetlen erőt sugárzott. Utolérték. Ezek itt most halomra lőnek mindenkit. Géo nem akart mészárlást. Pucolt a vécék irányába. Hátsó udvar. Holdfény. Sokkal kellemesebb hőmérséklet, mint Berlinben. Halál Lisszabonban, fado zenére. Látott már csúnyább véget is a szürkületi zónában. Igyekezett nyugodtabban lélegezni, miközben rácsavarta a pisztolyára a hangtompítót. A két talpas óvatosan kilépett a félhomályba. Géo úgy döntött, hogy mindent föltesz egy lapra. Célba vette a magas ember halántékát, és kiloccsantotta az agyát. Közvetlen közelről. Aztán

17

rácsapott a pisztollyal az alacsonynak a csuklójára. Reccsent a törött csont, koppant a stukker a kövön. Géo nekilökte az alacsonyt a retyó deszkafalának, olyan szögben, hogy ne láthassák őket az esetleges vendégek, akik könnyíteni akarnak magukon a brunyáldában. Akis kövér álla alá nyomta a pisztolya csövei. A holdfény furcsán kirajzolta a lángfoltot. Ugatod a franciát, fiam? - Da, ha nem használ túl sok... Hogy is mondják maguk? Argót. - Neved? - Hogy hogy hívnak? Gorbacsov. Mihail Gorbacsov. - Hát az övé? - mutatott Géo a szétlőtt fejű hullára. - Szpiridon Putyin. Rohadt életbe! Van egy tizenöt éves fia. Alig egy hete, hogy utoljára láttam! Szegény kis Vlagyimir... - Pofa be, Mihail! A haveromnak, akit Poljakov ölt meg, ugyancsak voltak gyerekei. Úgyhogy nekem ne sírj itt, mint egy fürdős kurva! Hol van Poljakov? - Visszament Moszkvába a négy órai géppel. Nekünk parancsolta meg, hogy magát... - Jól van, értem! De miért utazott el Poljakov? Azt hittem, azért van Lisszabonban, hogy bomlassza a diákszövetség kongresszusát. - Áh, baromira keresztbe tettek nekünk. A CIA megelőzött. Olyan mértékben szórják a lóvét, hogy egyszerűen nem lehet tartani a tétet, ahogy maguk mondják a pókerben. - Kinek? És miért? Mire kell ez a sok dohány? - Én vigyáznék a maguk helyében! A pénzt főleg a francia és a keletnémet diákok kapják. Egy bizonyos Bili Spread még közvetlen kapcsolatba is lépett egy ürgével, aki nagyon veri a nyálát, hogy mához egy évre, de legkésőbb másfélre kicsinálja De Gaulle-t sztrájkokkal és tüntetésekkel. - Te Miska, nem vagy te egy kicsit túl lelkes a mószerolásban? Nem akarsz megetetni, ugye nem, zsebpiszok? Gorbacsov sóhajtott, és a csuklóját nyomkodta. - Én se szeretem Poljakovot jobban, mint maga. Ezek a pasik pszichopaták. Én más sorsot álmodtam meg a Szovjetuniónak. Ha egyszer majd lesz alkalom... - Nahát, én meg magasról leszarom az aggályaidat! Nem éjszakázunk itt a budiban, mert a végén még hírbe hoznak. Na szóval, ki ez a pofa, aki az usákok lóvéjából akarja megbuktatni a tábornokot? - Egy gyufafejű. Francia német. Nanterre-ben tanul. - Nevét tudod? - Cohn-Bendit, úgy rémlik. Dániel Cohn-Bendit.

18

3. Colombey-les-Deux-Églises, La Boisserie, 1967. február 13. - Ugyan, Malraux, ezek badarságok! Van más okom is a félelemre, mint a fiatalság, vagy nem? - kérdezte a tábornok, míg a klubfotelben ülve simogatta meseszép karthauzi macskáját, a kéjesen doromboló Ringó de Balmalont. La Boisserie-t betemette a hó. Járhatatlan volt Haute-Marne megye összes útja, Géo Paquet-nek valahogyan mégis sikerült idehoznia Malraux-t. El kell ismerni, hogy a Gorilla páratlan sofőr volt! A három férfi a szalonban dohányzott. A tábornok felbontatott egy palack Drappier-t. Ez volt a kedvenc pezsgője: egyfajta szőlőből készült, adalékanyag nélkül. Maga a gyönyör! - Tábornok úr, ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy az amerikaiak mérhetetlenül haragszanak ránk a „minden eshetőségre” felkészülő nukleáris stratégiánk és az arab politikánk miatt. Azonkívül ön épp most akarja visszaszerezni a belpolitikai irányítást. Kiáll a harmadik út mellett, amelyről mindig is álmodtunk. Fontolóra kell venni a közeledést a kommunista párthoz! Beszéltem Duclos-val, ugyanez a véleménye. Ez az egyetlen mód, hogy szembeszálljunk Pompidou technokratáival, az egyetlen eszköz a gaulleizmus megmentésére... - A kommunistákhoz? Igazán, Malraux! - Tudja, hogy köztünk és a kommunisták között nincsen senki. A Giscard-okkal, a Pompidou-kkal, a Lecaunet-kkel képzeli el a holnap Franciaországát, tábornok úr? Az atlanti politika hívei a körmük hegyéig! Nem, sürgősen szembe kell szállni velük! A saját térfelükön! Forduljon az ifjúsághoz, mint Mao, tűz a főparancsnokságra! Ne hagyja, hogy ez a... Paquet, hogy is hívják ezt az illetőt? - Cohn-Benditnek, miniszter úr. - Könyörgöm, tábornok úr, ne hagyja, hogy ez a Cohn-Bendit elrabolja öntől a főszerepet! - Paquet, megkínál egy Murattival? - kérdezte De Gaulle. - Természetesen, tábornok úr. - Géo félig fölemelkedett a székéből, és odanyújtotta az olasz cigarettás csomagot. Malraux tovább beszélt, idegesen rángatózó arccal: - Kulturális forradalom, tábornok úr! Kulturális forradalom, nehogy elkonfiskálják a gaulleizmust! Ahogyan Mao akadályozza meg éppen most a maoizmus elkonfiskálását! - Magának mi a véleménye, Paquet? Nem felejtettem el: egy kicsit magának is köszönhetem, hogy ’58-ban visszakerültem a hatalomba...7 7 Aki többet szeretne tudni, annak javasolom A Gorilla a forradalomban sztoriját (Série Nőire, 460. sz.).

19

- Én csak egy végrehajtó vagyok, tábornok úr, én... Az egész La Boisseríe belerázkódott a kinti robbanásba. Ringó de Balmaion leugrott a tábornok öléből, és bemenekült az alacsony asztal alá. Malraux a nadrágjára borította a Drappier-ját. Géo kirohant. A tábornok Citroën DS-e lángolt. Egyértelmű, hogy Bili Spread!, gondolta Géo. Annyi türelme sincs, hogy kivárja, amíg a gyufafejű bábja beindul. - Yvonne-nak nem esett baja - mondta a tábornok, aki ugyancsak kijött a házból, épp akkor, amikor az első testőrök sürögni kezdtek a poroltókkal az autó körül. - Nagyon örülök, tábornok úr, de a jövőben kétszeresen kell figyelni. - Természetesen, Paquet, természetesen. De én nem igazán hiszek a maga Cohn-Benditjében. Malraux könnyen felforr, tudja. Mint általában a zsenik. Na, jöjjön, menjünk be, itt nagyon hideg van!

4. Utószó A tábornok nem volt hajlandó tájékoztatni a sajtót a merényletről. Ha Bili Spread ezt el is fuserálta ezen a napon De Gaulle ellen, annál jobban sikerült alig egy évvel később a másik. 1968. március 9-én Takamakában lezuhant egy DC3, és elszakított egy nagyfeszültségű vezetéket, általános áramszünetet okozva Réunion szigetén. A gépen utazott Charles Ailleret tábornok vezérkari főnök, a „minden eshetőségre” felkészülő, körkörös nukleáris stratégia atyja. Egy bizonyos Dániel Cohn-Bendit ugyanezen év március 22-én alapította meg ugyanilyen nevű mozgalmát, amelyből kibontakozott az 1968-as májusi forradalom néven ismert jelenség. De Gaulle soha többé nem szerezte vissza a hatalmat. 1969. április 29-én lemondott, miután megbuktatta a népszavazás. A következő napon személyesen Nixon elnök tüntette ki Bili Sprea-det az Ezüstcsillaggal az Ovális Irodában. Egy pillanatig úgy rémlett a vén spionnak, mintha Roosevelt mosolyogna rá a kerekes székéből.

20

PIERRE BORDAGE

Ember a Holdon

ANG LI-VEJ ŐEXCELLENCIÁJA, a kínai ENSZ-küldött mai felszólalása felért egy hidrogénbombával. Az éneklő mandarin nyelv és a basszus

hang egyszerre ünnepélyes és gunyoros zöngével ruházta fel a szavakat. A többi delegátus unottan hallgatta, ám egyszer csak fölegyenesedtek, és figyelni kezdtek, először csak kíváncsian, aztán meghökkenve. Nem tartozott Kína diplomáciai szokásai közé, hogy nyilvánosan hangoztasson vádakat az ENSZ egyik állandó tagja ellen. Ám Pekingben kétségtelenül úgy gondolták, hogy ideje szembesíteni a világot az új erőviszonyokkal. A Kínai Népköztársaság az utolsó simításokat végezte a nagyra törő Csang-e űrprogramon, hogy felküldje a Holdra a három tajkona-utát, a Párt hőseit, az Ég fiait. Jang Li-vej őexcellenciája azzal kezdte, hogy hosszasan zsolozsmázott hatalmas országának szédületes műszaki fejlődéséről, amely hamarosan lehetővé teszi, hogy az első ember kilépjen a Hold földjére. Sok küldött azt hitte, rosszul hall: ellenőrizték, jól működik-e a fülhallgatójuk, arra gyanakodtak, hogy a fordító félreértette a kínai küldött szavait, ám Jang Li-vej, az emberi lélek avatott ismerője kizárt mindennemű kétértelműséget, mert többször megismételte kijelentését: a küszöbön álló Sencsou-XIII program tajkonautái lesznek az első emberek, akik rálépnek a Holdra! Az elsők! Végül is nem logikus-e, hogy egy, a kínaihoz foghatóan ősi és tekintélyes civilizáció váltsa valóra az emberiséggel egyidős álmot? De hát, gondolta egyszerre a két-száztizenkét delegátus, akik azon a napon jelen voltak az ülésteremben, AZ EMBER MÁR... JÁRTA HOLDON! Egészen pontosan 1969. július 20-án, amely dicső napja volt a szabad világnak és az Egyesült Államoknak, kis lépés Neil Armstrongnak, de nagy ugrás az emberiségnek satöbbi, satöbbi. Helytelenítő mormolás hullámzott végig a jeles gyülekezeten, de senki sem mert rászólni Jang Li-vejre, aki maga is régi tajkonauta volt a Sencsou-III expedícióban; nem vágunk a szavába egy olyan ország képviselőjének, amely részben vagy egészben

J

21

felvásárolta az úgynevezett fejlett országok adósságait, és legyártotta az első hidrogénbombáját. - De hát az ember már járt a Holdon, mondanák önök, kedves kollégák és barátaim - folytatta a kínai küldött azzal az örökös mosollyal kerek arcán, amelytől olyan lett, mint egy bohókás Buddha. - Vagy inkább elhitették önökkel, hogy az ember már járt a Holdon. Ám eljött az idő, hogy szertefoszlassuk az illúziókat, és feltárjuk az igazságot. Senki se sértődjön meg, nem arról van szó, hogy kellemetlen helyzetbe akarnánk hozni néhány nagyon kedves barátunkat... Jim Duncan, az amerikai küldött nagy robajjal felállt, és elhagyta az üléstermet, jelezve Jang Li-vej őexcellenciájának és Peking urainak, hogyha nem is szakadtak meg, de jelentősen lehűltek a két nagyhatalom diplomáciai kapcsolatai. Jim Duncan visszhangos távozása a legkevésbé sem zavarta meg Jang Li-vejt a bizonyításban. A kínai küldöttség eleve betervezte ezt a reagálást. Gyerekjáték provokálni a demokratikus önérzettel és az elveszett dicsőséggel takarózó Nyugatot. Most megszabadultak egy ellenféltől, amelynek vétójoga kínosan jött volna a határozat megszavazásánál. Ezután a többi küldöttet kell meggyőzni, akik eltérő mértékben, de kivétel nélkül mindannyian orroltak valamiért a letűnt amerikai nagyhatalomra. Jang Li-vej őexcellenciája módszeresen járt el. Először is hosszabb időt szentelt a számos szembeszökő következetlenségnek, amelyekben bővelkednek az Apolló 11 útjáról készült képek. - Mert, és erre most nagyon kell figyelnünk, az Apollo 11 útjának szavahihetősége kizárólag a képeken alapul, amelyek, mint azt valamennyien tudjuk, könnyen manipulálhatók. Jang Li-vej szétosztatott a fennkölt gyülekezet tagjainak egy ötven-egynéhány oldalas dossziét. Ez a dosszié pontról pontra végigvette az ellentmondásokat, amelyeket több mint ötven éve hangoztatnak a svihákság dühödt ostorozói. Az indiai küldött megkérdezte kínai kollégáját, hogy milyen érdeke fűződne Amerikának egy ilyesféle kacsához. - Ez nyilvánvaló - felelte Jang Li-vej árnyalatnyi megvetéssel: India, a Népköztársaság legfőbb vetélytársa a világuralomért folyó versenyfutásban, már tíz éve követelte, hogy haladéktalanul állítsák vissza Nepál szuverenitását, amelyet megszálltak a vörös hadak. - Akkoriban Amerika jelentősen elmaradt technológiailag a Szovjetuniótól, és a drága űrprogram helyett a kép hatalmát használta fel, hogy megteremtse a fölény illúzióját. Néhány hang törte meg a fojtogató csendet, amely Jang Li-vej szavait követte. A francia delegátus kijelentette, hogy független tudományos szakértők réges-régen megcáfolták, sőt nevetségessé tették a dossziéban összegyűjtött kacifántos tények zömét: a sokszoros árnyékot, a csillagtalan eget, az amerikai zászló megmagyarázhatatlan lengését, a C betűt egy díszletelemen, a füst és a por hiányát, a lábnyomokat, a holdmodul

22

motorjának hallgatását, ugyanezen holdmodul dülöngélését, a korabeli számítógépek alacsony teljesítményét és pontatlanságát, a TETR-A műhold felhasználását a működést ellenőrző készülékek félrevezetésére, a megmagyarázhatatlan redőket az űrhajósok szkafanderén, a gyenge (0,3 bar) belső nyomást, az erős holdsugárzást... Az izraeli küldött rákontrázott, mondván, hogy a filmek, amelyeket az űrhajósok visszahozlak a földre, nagyon is kibírhatták a Hold sugárzását és hőmérsékletét, hála a módosításoknak, amelyeket a Hasselblad végrehajtott az EL/500 és az EL/700 modelleken, amelyeket a csapat használt. És mint a különböző vizsgálatok kimutatták, abban sincsen semmi gyanús, hogy elhunytak bizonyos személyek, technikusok vagy pilóták, akik valamilyen szerepet játszottak az Apollo-programban. A Szovjetuniót sem kímélték a balesetek, hét űrhajósa halt meg a próbák és a manőverek közben. Az űrkalandnak megvannak a maga kockázatai: maga a Népköztársaság is több férfit és nőt vesztett, amikor felrobbant a levegőben a Hosszú Menetelés IF-6 rakéta, mégsem vádolta egyetlen szuverén nemzet sem azzal, hogy meggyilkolta őket. Végül pedig, az 51. számú támaszpont, amelyet azzal gyanúsítottak, hogy ott dugdossák a csaláshoz szükséges holddíszleteket, szélesre tárta kapuit az újságírók és más ellenőrök előtt: ott sem találtak mást, csak jól érthető nemzetbiztonsági okokból rejtegetett hadianyagokat. Az Egyesült Államok példás átláthatóságról tett tanúságot ebben az ügyben. Jang Li-vej őexcellenciája tökéletes hidegvérrel hallgatta végig a kollégáit. Szája sarkából egy pillanatra sem tűnt el a halvány mosoly. Egy morfopszichológiai szakértő vélhetőleg meglátta volna a tekintetében az ujjongást, amelyet némileg elfátyolozott a parányi, kerek szemüveg. Miután mindenki elmondta a véleményét, a szokott sallangokkal, nehogy megsértsék a XXI század gazdasági és katonai óriását, a kínai delegátus rendkívüli engedélyt kért, hogy beidézhessen egy tanút. Az elnök, Kenya képviselője azonnal megadta az engedélyt, nem is tanácskozott két ülnökével, Chile és Új-Zéland képviselőivel. Olyan izgalom vett erőt az általában fásultságba süppedt, magasztos gyülekezeten, hogy senki sem sérelmezte az alapvető protokoll áthágását. Bevezették a tanút, egy fehér embert, akinek a korát nehéz lett volna megállapítani, de valószínűleg idősebb lehetett, mint amennyire sima arca és hollófekete haja engedett következtetni. Az elnök megeskette, hogy az igazat mondja, csakis az igazat, a teljes igazat, majd felszólította, hogy beszéljen. Templomi csend lett a hatalmas ülésteremben. - A nevem Richard Jenkin. 1944-ben születtem Missouri államban, közelebbről Saint Louis-ban. - A delegátusok kiszámolták, hogy a tanú ezek szerint betöltötte a nyolcvanat, és megfogadták, hogy elkérik tőle a plasztikai sebészének a címét... meg a háziorvosáét is, mert a tanú tiszta és csengő hangon beszélt. - 1968-ban segédasszisztens voltam Stanley Kubrick mellett, a 2001. Űrodisszeia forgatásán. Fényes jövő előtt álltam,

23

mégsem azt a pályát futottam be, amelyet megjósoltak. Ennek az volt az oka, hogy két nappal a forgatás befejezése után meglátogatta Stanley Kubricket két ember, hogy felkérjék egy eredeti és nagyszabású munkára. Ám Stanleynek megvoltak a saját tervei, és különben is elszántan ragaszkodott a függetlenségéhez. Bemutatott a két embernek, mondta nekik, hogy tehetséges fiatal rendező vagyok, akivel kétségtelenül megegyezhetnek. A két ember elvitt egy kihalt helyre, és ott ismertették terveiket. Az egyik az amerikai titkosszolgálatnál dolgozott, a másik a NASA-nál. Azt mondták, hogy ezek a szemét kommunisták hamarosan embert küldenek a Holdra, márpedig arról szó sem lehet, hogy ők nyerjék meg ezt a versenyfutást. Ám a NASA még nem áll készen, a szabad világ közvéleménye pedig nem tűrné, hogy embereket áldozzanak fel egy tisztán jelképes célért. Olyan rendezőt keresnek tehát, aki annyira ért a különleges effektekhez, hogy képes lenne szimulálni egy leszállást és egy sétát odafent; aki halhatatlanná tehetné az ember, egy amerikai ember első lépéseit a Holdon. A szokott felhajtással begyújtanák a hordozórakétát, majd amikor elhagyná a sztratoszférát, átvenné a stafétabotot a szupertitkos stúdióban tartózkodó rendező. Leesett az állam, de azért volt elég eszem megkérdezni, hogyan akarnak visszahozni három űrhajóst, akik mindenki szeme láttára távoztak Cape Canave-ralból? Nevetve válaszolták, hogy majd eltüntetik őket, mint bűvész a cilinderében a nyulakat! Azonnal döntenem kell, nincs már sok időnk, hogy elkészüljünk azzal, ami vitathatatlanul minden idők legnagyobb csalása lesz! Már így is túl sokat tudtam. Ha visszautasítom a javaslatukat, pár órán belül halálos baleset ér. Különben is, el kell ismernem, még ha a pokolba kerülök is érte, hogy a terv lázba hozott, felvillanyozott! Arra kértek, hogy alkossam meg minden idők legnagyobb filmjét, egy olyan illúziót, amelyből történelem lesz, megkerülhetetlen hivatkozási alap! Beleegyeztem. Három napot kaptam az előkészületekre. Szakítottam aktuális barátnőmmel, egy csillagocskával, aki, mint ez alkalommal megtudhattam, felszarvazott egy producerrel, de azt is csalta egy színésszel (taps és nevetés a közönség soraiban), aztán eljöttek értem késő éjszaka, és elvittek az 51. számú titkos katonai támaszpontra a nevadai sivatagban. Hatalmas föld alatti stúdió várt minket és olyan költségvetés, hogy minden producer elzöldült volna az irigységtől. Éjjelnappal dolgoztunk a holdbéli díszletek megalkotásán, a forgatókönyvön, a felvételek látószögének előkészítésén, az űrhajósok dublőrjeinek betanításán, az előre nem látható tényezők számba vételén... Közben a NASA vezetői és a CIA ügynökei mindent elkövettek, hogy vállalkozásunkat a lehető leghitelesebbé tegyék. Be kellett vonni, természetesen hatalmas ellenszolgáltatásért (jómagam egyetlen év alatt annyi pénzt kaptam, hogy a legnagyobb kényelemben élhetek életem végéig) a McDonald laboratórium egyes alkalmazottait, akiknek az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék a Hold-Föld távolságot annak a deflektornak a

24

segítségével, amelyet az űrhajósoknak kellett felállítaniuk a Nyugalom tengerén. Nem is beszélek az orosz kémeknek fabrikált álhírekről, a hamis fotókról, a hamis holdkőzetekről, a meteorszilánkokról, amelyeket előzőleg megtisztítottak minden mikroorganizmustól, nehogy elárulják földi származásukat... Nem bocsátkozom a részletekbe, megtalálhatják a teljes listát a Jang Li-vej őexcellenciájától kapott dossziéban. Legyen elég annyit mondanom, hogy ez volt életem legfantasztikusabb, leg-megrendítőbb élménye, a páratlan, az abszolút film, vágyálma minden rendezőnek, aki méltó erre a névre! Ujjongó nézők százmillióit ajándékoztuk meg egy csaknem tökéletes, egyenes adással! Minden idők legnagyobb tévés humbugjával! Egyetlen más rendezőnek, még a legnagyobbaknak, még a mi drága Stanley Kubrickünknek sem volt és nem is lesz soha ekkora nézettsége! Minden percben attól rettegtünk, hogy becsúszik egy parányi hiba, amely leleplezi a csalást, és örökre diszkreditálja Amerikát. A legkisebb muslinca, a legpicurkább szúnyog, a leghalkabb tüsszentés, a kamera vagy a relék legcsekélyebb üzemzavara elcseszhetett volna tizenöt hónapi munkát! Természetesen voltak bakik, amelyeket az éles szemű megfigyelők nem is késlekedtek leleplezni, de a NASA és a CIA minden alkalommal befogták az akadékoskodók száját cáfolhatatlan tudományos érvekkel. A szakértők csatájában mindig a hivatalos szakértők győznek, mert őket támogatja a hatóság, a jog és a sajtó. De hát minek pazaroltunk ennyi pénzt és energiát egy üres illúzióra, kérdezhetnék önök? Jang Li-vej őexcellenciája már válaszolt erre a kérdésre: mindenáron le kellett hagyni a technológiai versenyfutásban a Szovjetuniót, és bele kellett verni a földön élő összes ember fejébe, hogy a szabad világ a magasabb rendű. Egyébként is, egy ilyen vállalkozás költsége nevetséges, igen, nevetséges egy valóságos űrexpedícióéhoz képest! Még ha gavallérosan jutalmazták is a szélhámosság résztvevőit - márpedig sokan voltak! - még ha nincs rendező, aki valaha is rendelkezhetne hasonló keretekkel, még ha öngyilkos is lett néhány összeesküvő, vagy ki kellett küszöbölni őket, mert összeroppantak a lelkifurdalás súlya alatt, az amerikai adófizetőnek határozottan kevesebb pénzébe került ez a szemfényvesztés, mint egy eleve bukásra ítélt, igazi expedíció! A szabad világ nem maradt szégyenben, és azt hiszem, ezzel a cinkelt győzelemmel kezdődött a béketábor összeomlása. Egyesek önök közül most bizonyára azt kérdezik, hogy miért csak most adtam elő a történetemet... Richard Jenkin sokáig hallgatott. Senki sem merte megtörni az ülésteremre ereszkedett hallgatást. Jang Li-vej ajkán megmaradt az a halvány mosoly, amelyet egy kevésbé hatalmas államnál az arrogancia jelének tekintettek volna. - Annyira túlzásba vittem a genetikai korrekciót, hogy megkaptam ezt a transzgenózis nevű, új nyavalyát - folytatta Richard Jenkin. - Meg fogok halni. Az orvosok egy hetet adnak, talán kettőt, ha szerencsém van. 1969

25

szeptemberében természetesen azzal az ígérettel távoztam az 51. számú támaszpontról, hogy megőrzőm a titkot, és nem filmezek többé. Egyébként is elment tőle a kedvem; semmiféle film nem érhetett föl, de meg sem közelíthette a mesébe illő élményt, amely nekem jutott! De mielőtt eltűnnék, ideje szignálnom a művemet. A tajkonauták nem találnak a Holdon semmiféle amerikai lobogót, semmiféle emberi látogatás nyomát. Az egész csak egy ördögi film volt, amelyet én, Richard Jenkin rendeztem, egy film, amely megváltoztatta a világ arcát. Jang Li-vej őexcellenciája azzal az érzéssel távozott az ENSZ-palotából, hogy teljesítette a feladatát, és most, hogy senki sem látta, megengedett magának egy elégedett kis kacajt. Elérte, amit Peking parancsolt: egy határozatot, a 4566A számút, amely történelemhamisítással vádolta az Egyesült Államokat, és követelte az egykori nagyhatalomtól, hogy hivatalos közleményben ismerje el bűnösségét abban az ügyben, amelyet mostantól „a nagy Apollo 11 panamának” illik hívni. A határozatot az elsöprőnél is nagyobb többséggel szavazták meg, kétszáztíz fő mellette, kettő ellene voksolt: az egyik ellenszavazó az Egyesült Államok volt, amely részt sem vett a vitában, a másik Izrael. A biztonsági tanács kilenc jelenlevő állandó tagja közül egy sem élt a vétójogával. Nincs más hátra, mint hogy Peking végrehajtsa a Csang-e program utolsó szakaszát. Az űrtechnológia jelentősen fejlődött 1969 óta, az audiovizuális technológia nemkülönben. Arról szó sem lehetett, hogy a Kínai Népköztársaság a legcsekélyebb kockázatot is vállalja. Bizonyosan nem várják be, hogy a betegség elvigye Richard Jenkint, a hamis tanút - egyébként kitűnő színész, aki valóban dolgozott Kubrick filmjében, de annyira mániája a túlélés, hogy nem volt nehéz korrumpálni. Nem kétséges, hogy az ő problémáját már ebben az órában véglegesen rendezték. A kínai titkosszolgálat gondoskodott róla, hogy ne maradjon egyetlen élő tanú sem, aki részt vett az Apollo-programban. Se olyan, aki gáncsoskodhat. A Góbi sivatag peremének homokja alá temetett hatalmas stúdiókban már készülnek az elragadtatott világnak a képek, amelyeken a diadalmas tajkonauták kitűzik a Holdon a vörös lobogót. Nem a tény a fontos, hanem a kép, a história, a mitológia. Mítosz által lett az Egyesült Államok a XX. század vezető hatalma; mítosszal állítja helyre Kína az ezeréves dicsőséget, hogy a XXI század és az utána következő századok fárosza legyen! Jang Li-vej megengedett magának egy második kacajt is a sárga taxiban, amely visszavitte a Central Park melletti lakásába. Az amerikaiak rengeteg fáradságot öltek bele, hogy felküldjék az első embert a Holdra. A delegátus nem győzött csodálkozni, hogy milyen könnyen sikerült semmivé tennie ezt a teljesítményt. Nincs abban se érdem, se dicsőség, ha hiú ábrándokba

26

ringatjuk az embereket. Senki sem néz utána, csakugyan ott van-e az amerikai zászló a Holdon, főleg nem a tajkonauták, akiket a szívtipró külsejük miatt választottak ki, no meg azért, mert be tudják csapni a hazugságvizsgáló gépeket.

27

OLIVIER DELCROIX

A bomba és a szexbomba

Claire-nek, aki erős vára az én boldogságomnak

New York, 1999. október 27., szerda, 14:00 A sárga taxi alapjáratban vánszorogva érkezett meg a Rockefeller tér 20. szám elé, ahol a hideg ellen bebugyolált sokaság fegyelmezett sorban várta, hogy megnyíljanak a Christie’s forgóajtói. A taxiban ülő férfi a sötét szemüvege ellenére is látott egy foltnyi eget a házak fölött. A homlokzatról egy kép kápráztatta az ólálkodó szájtátókat. Egy érzéki, gyönyörű fénykép. Marilyn Monroe-t ábrázolta, abban a híres, csillámló selyemruhában, amelyet 1962. május 17-én viselt a Madison Square Gardensben, azon az estén, amikor elsusogta John Fitzgerald Kennedy születésnapján: „Happy birthday, Mr. President!” A plakát tetejére azt írták: „Marilyn Monroe saját tulajdona”. Az utca másik oldalán vékony zúzmarától ragyogtak a faágak. Szipor-kázásuk tökéletes összhangban volt a legendás, testszínű ruha strassz hímzésével. A ruha, amelyet úgy varrtak rá a színésznőre, tervezőjének, Jean-Louis-nak a szavaival élve „többet mutatott meg, mint amennyit eltakart”. Kétségtelenül ez a páratlan darab lesz a hangos hírveréssel reklámozott árverés szenzációja, miután Marilyn rejtélyes piros notesze nem szerepel az árverési katalógusban. Amíg a férfi kiszállt a taxiból, önkéntelenül arra gondolt: „Micsoda váratlan fordulat!” Mi a manóért kellett Marilynnek ilyen körülmények között felbukkannia ismét? Ő reggel még a kaliforniai napfényben sütkérezett, de mostanra a New York-i tél hidege szorongatta a torkát. Csak nagy fáradsággal bírta megtenni a tíz-egynéhány métert az ajtóig. Felmutatta a meghívóját, mire azonnal beengedték. Egyesek méltatlankodva néztek utána, amiért máris bemehet. Holott nem volt ebben semmi különös, mert ő nem Marilyn holmijának szenzációs árverésén vesz

28

részt, hanem egy másikon, amelyet ugyanabban az órában tartottak. Csak ezen a hidegháború ereklyéire lehetett licitálni egy másik teremben, amely jóval kisebb volt, mint az impozáns James Christie-galéria. Észrevette, hogy a bal oldali folyosó végében már kezdenek türelmetlenkedni a nyugdíjas öreg tábornokok és néhány megszállott gyűjtő. Ezek szerint jó helyen jár. Ahogy elbaktatott Marilyn számtalan portréja előtt, amelyekkel kitapétázták a falat, úgy rémlett, mintha a nő rákacsintana. A férfi szíve összeszorult. „Kacsint a sors?” - gondolta. Szökőárként zúdultak rá az emlékek. - „Ne most! Ne akkor, amikor ilyen közel a cél!” Erőt vett magán, belépett a terembe. Még volt egy feladat, amelyet végre kellett hajtania, és ő elhatározta, hogy teljesíti a kötelességét.

Los Angeles, 1962. szeptember 5., szerda, 12:00 Pontosan egy hónapja, hogy Marilyn meghalt. Akkor tudatosodik bennem, amikor sugárzó arca kirajzolódik a baritpapíron. A vörös lámpa különös fénybe vonja a mosolyát és a nevető szemét, miközben megnőnek az árnyak. Mintha vér buggyanna elő a sötétségből. Fogom a másolatot a túlfűtött kis helyiség bíborszín félhomályában, és átteszem a folyó víz alá. Szomorú és magányos vagyok ebben a sötétkamrában, amelyet egy hétre béreltem Los Angeles legjobb fotólaboratóriumától. Miért nem jött Bért is ide, Los Angelesbe, hogy eladja a Photoplay Magazine-nak a Marilyn utolsó fotózásáról készült negatívokat? Eredetileg így terveztük. Sokkal nyugodtabb lennék. Tudom, hogy nagyon megrázta Marilyn öngyilkossága. De az utolsó percben visszatáncolni, ez nem profira vall. Nekem kellett fölszállnom helyette a New York-Los Angeles gépre, mintha én lennék Bért Stern. Tudom, hogy idősebbnek látszom huszonötnél, és hogy Stern is olyan alacsony, komor, barna ember, mint én. De akkor is elárulhatott volna a világoskék szemem. Most úgy lakom itt a Bel Airben, az ő nevére lefoglalt, hatalmas lakosztályban, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A fenébe! Holott én csak az asszisztense vagyok! A fotó kész, lehet szárítani. Végtelen óvatossággal fölcsíptetem egy zsinórra, és közben egyfolytában azon töröm a fejemet, mi nem stimmel ezen a képen... Mintha kétségbeesés lappangana Marilyn szemében.

29

Amíg nem találkoztunk, azt hittem, kék a szeme. Szó sincs róla! Mi mindent összeképzelődnek az emberek a hollywoodi sztárokról! Milyen szép is volt az utolsó filmjében, a két éve forgatott Kallódó emberekben, a platinaszőke hajával, a mély kivágásával, amelyben szabadon hullámzott a gyönyörű melle, a testhez tapadó farmerjében! Igazi szexbomba! Mivel azonban a film fekete-fehér volt, nem figyeltem a szeme színére, amely igazából inkább barnás. Mindegy! Amikor megszólított, azt mondta, hogy a szemem „alpesi gleccserkék”. Vittem neki még egy pohár pezsgőt. 1953-as Dóm Pérignont. Éreztem, hogy tetszem neki. A kiejtésem bizonyára tetszett. Mi másból találhatta ki, hogy francia vagyok? Sose felejtem el, amikor először láttam meg a Bel-Air hotelben. Június 23-án. Pontosan este nyolckor. Hét órát késett az időponthoz képest, amelyet a sajtótitkárától, Pat Newcombtól kaptunk. Stern tűkön ült. Mivel indokolja majd ezeket a kiadásokat a Vogue főszerkesztőnőjének? De ahogy Marilyn belépett, nadrágban és halványzöld kasmír pulóverben, vékonyan és elegánsan, Stern tüstént elfelejtette a haragját. Abban a pillanatban beleszerettünk. Semmiben sem emlékeztetett az érzéki bálványra, lázas fantáziálásaink ihletőjére. Nagyon lefogyott, és ez teljesen átváltoztatta. De így még sokkal kívánatosabb lett annál a nőnél, akinek buja domborulatait megbámultuk a moziban. Sternnek az volt az egyetlen vágya, hogy levetkőztethesse, és befoghassa a Nikon-ja keresőjébe. Mint egy macska, úgy derítette föl Marilyn a 261-es lakosztályt, amelyet műteremnek használtunk. A hálófülke pazar volt. Marilyn vetett egy pillantást az ágyra dobott ékszerekre, csecsebecsékre, tarka muszlinokra. - És a sebhelyem? - kérdezte félvállról, arra célozva, hogy az előző évben kivették az epehólyagját. Bért higgadtan felelte, hogy ha látszana is, még mindig lehet retusálni a fotót. Föltette az Everly Brothers egyik lemezét. - Sinatrától nincsen valami? - kérdezte a ténfergő Marilyn. - Egyedül Avedon dolgozik Sinatrára - válaszolta Bért közömbösen. Sose felejtem el ezt a fotózást Marilynnel. Gondosan töltögettem Stern dobozait. Minden egyes képsor végén átadta nekem a tekercseket, amelyeket hatos csomagokba rendeztem egy asztalon, majd gumigyűrűvel összefogtam őket. Életem egyik ritka kiváltságának tekintem, hogy láthattam Marilynt meztelenül, három derítőlámpa és az egyetlen ezüstös reflektor dicsfényében. Minél jobban elengedte magát Marilyn, annál közelebb jutott Bért a remélt eredményhez. Közben ilyeneket mondott nekem: - Alex, ne bámészkodj, hanem tüntesd el azokat az árnyékokat ott jobbra a reflektorral! - vagy: - Cappa, fiam, használd már azt a fénymérőt! Siess, Marilyn nem fog megharapni! - Ahogy félénken odamentem hozzá, bódító

30

aroma csapott meg. Bársonyos őszibarack-bőre Chanel n° 5-től illatozott. Tehát igaz a legenda... Marilyn időnként rám nézett, és könnyedén, félig nyitott szájjal mosolygott. Olyan töményen árasztotta magából az érzékiséget, a vágy parfümjét, hogy abba bele kellett bolondulni. Ordítani szerettem volna, hogy szeretem, ám csak annyit mondtam illedelmesen: - Hatvanadik, ötös és hatos, főnök! - Oké, Alex! Csukd rá az ágy melletti derítőre a bal oldali sötétítőt! Egész éjjel tartott a fotózás. Emlékszem arra a pillanatra, amikor Stern tapintatosan felszólított, hogy menjek ki „kávézni”. Ahogy kiléptem a szállodából, visszazökkentem a valóságba. Az éjszakai szél meglobogtatta az ingemet. Bámészkodtam. L.A. fényei versenyre keltek a mennybolttal. Hihetetlen ez a város! Ezt a fennhéjázást! Hollywood sztárjai szebben ragyognak, mint a csillagok... Míg rágyújtottam, észrevettem egy hullócsillagot, és azonnal kívántam valamit. Bért Stern is a szépség egyik csillagát fényképezi odafent a 261-es lakosztály hálófülkéjében. Remélem, Marilyn nem hullik le olyan hirtelen, mint az a meteor, amelyet most láttam... Hajnalban Bért utánam jött, és tudatta velem, hogy a fotók szenzációsak lesznek. Valóban olyan jól sikerültek, hogy a Vogue egy újabb sorozatot kért. Erre július elején került sor. Érdekes, hogy ezen a második fotózáson egy egészen más Marilynnel találkozhattam. Gondterheltnek tűnt. Tudtuk, hogy július elején a Fox elbocsátotta, miközben a Valamit adni kell-t forgatta Dean Martinnal. Ám a sajtó szerint a tárgyalásokon most éppen feléje látszott billenni a mérleg. Már akkor elhatározta volna, hogy véget vet az életének? A Bel-Air-i kényelmes bungalóban, abban a magas mennyezetű, tágas szobában mégis egészen nyugodtnak látszott, amikor Bért Stern fotózni kezdte. Marilyn a higanyra emlékeztetett. Azonkívül olyan spontán volt, mint egy gyermek. Bért mesélte később, hogy majdnem az volt a benyomása, mintha a fényt fotózná. Ha ez igaz, akkor ebben állt Marilyn varázsa. Maga volt a megtestesült mozgás. Mint valami derengő, érzéki nimbusz, amely szüntelenül borzolja az érzékeket, és izgatja a retinát. A fotósok álma! Stern már New Yorkban, két héttel később kapta meg a levelét. Elszörnyedve látta, hogy Marilyn tönkretette a neki küldött diapozitívokat. Némelyiket egészen összemázolta vörös filccel, vagy tűvel keresztet lyuggatott beléjük. Elképesztő volt ez a pusztító indulat. Pár fotón elmázolódott a szempillafestéke. Ez még érhető is. Am a többinél egyszerűen érthetetlen volt. Végül megjegyeztem, hogy főleg azok a képek hívták ki maguk ellen gyilkos haragját, amelyeken látszott a műtéti heg. Bért egy szót sem szólt. Bűntudatos hallgatásba burkolózott. Amikor a világ értesült róla, hogy Amerika istennője 1962. augusztus 5-én elhunyt altató-túladagolás miatt, Bertet egy hétig nem láttuk a műteremben.

31

A Vogue, amely másnap, augusztus 6-án akarta megjelentetni a fotókat, meg is tette, mintegy végső tisztelgésként a mennyei Marilyn előtt, de az utolsó percben megváltoztatta a képaláírásokat. Hát ennyi. Amerika egy hónapja tántorog. Mint akit letaglóztak. Én pedig itt vagyok Los Angelesben, másolatokat készítek a Photo-play magazinnak egy sötétkamrában, és azokon a furcsa diákon rágódom, amelyeket a főnököm kapott. Siralmasan érzem magamat, és úgy döntök, hogy mára eleget dolgoztam. Rendet teszek, nátronpapír borítékba csúsztatom a képeket, és visszatérek a szobámba a Bel-Airben. A szálloda előcsarnokában gyorsulnak fel az események.

Bel-Air Hotel, Stone Canyon Road 701., 1962. szeptember 5., szerda, 14:00

Van postám? Telefonált valaki? - A recepciósnő udvariasan azt feleli, hogy nem. Mondom neki, hogy köszönöm, és már indulnék, amikor hozzáteszi: - Viszont ott ül az előtérben, abban a fotelben egy úriember. Az akar beszélni magával, Stern úr. Azt mondta, hogy nagyon fontos. Feltámad bennem a kíváncsiság. Az előcsarnokon keresztülvágva odamegyek ahhoz az emberhez, aki feláll a közeledésemre. Leesik az állam. Napszemüveggel, vitorlázó sapkában és világoskék pólóban is azonnal felismerem Peter Lawford színészt. Sose találkoztam még vele, de gyakran láttam a képét az újságokban. Egy üres estémen megnéztem a moziban A dicsőséges tizenegyet egy Las Vegas-i kaszinórablásról, amelyben együtt játszik Dean Martinnal, Frank Sinatrával és Sammy Davis Jr.-ral. Ez a pasi a Patkányfalkához tartozik, ahogy a kritikusok hívják Frank Sinatra galerijét. Mindenekelőtt azt tudom róla, hogy barátságban áll Marilynnel... és az Egyesült Államok elnökével, mert az egyik húgát, Patríciát vette feleségül. Sok mindent regélnek Lawford-ról jelenleg a bulvársajtóban. Hogy együtt látták Marilynnel, kevéssel a sztár halála előtt. Hogy a maffiával komázik. Tehát vigyázok. Mit akarhat egy ilyen alak Bért Sterntől? - Maga Bért Stern? - kérdezi foghegyről. Nem engedem zavarba hozni magamat. - Személyesen. Miért? - Csak az van, hogy öregebbnek hittem. - Mit akar tőlem, kedves uram?

32

- Ne játssza meg magát, Stern! Tudja azt maga nagyon jól, hogy ki vagyok. Volna egy kis üzleti ajánlatom, barátom. Üljön le! Kinek képzeli ez magát? Lazán beleveti magát a székbe. Látszólag a helyzet ura. Mégis mintha enyhe feszültséget érzékelnék a tekintetében. Miféle darázsfészekbe nyúltam bele? Helyet foglalok vele átellenben, és igyekszem, hogy semmit se mutassak a szorongásomból. - Idegesek vagyunk, Bertikém? Meg is van rá az okod! Na, olvasd csak el ezt! - mondja, és a kezembe nyom egy fehér borítékot. Ezt a pofátlanságot! Úgy beszél velem, mintha egy brooklyni zsidócska lennék. Szívesen behúznék neki egyet, de uralkodok magamon. Felbontom a borítékot. Kiveszek belőle egy kéziratot. Fénymásolatban. Tekintetem azonnal megtalálja Bért nevét, és váratlanul megértem, hogy ez Marilyn írása! „Június 23. Találkoztam egy kedves fotóssal. Bért Stern a neve. Hallottam róla, hogy hollywoodi sztárokat fotózott, például Liz Taylort, azt az undok kis fekete békát! Velem rögtön megtalálta a hangot. Először majd felfalt a szemével, de a következő másodpercben, mintha bocsánatot akarna kérni, már a fiatal feleségéről, Allegráról beszélt, aki a Broadwayn táncosnő, és elcsavarta Bért fejét, noha Allegrának ronda természete van. Ettől függetlenül csinált neki egy gyereket. Tisztára mintha abból a Scott Fitzgerald-könyvből szökött volna meg, amelynek az a címe, hogy Az éj szelíd trónján! Azonnal megtetszett az a csipetnyi dél-bronxi íze. És az a sötét pillantás! Kimondottan az esetem. Meztelenül akar lefotózni. Belemegyek. Vigye el a csuda a sebhelyemet! Megnyugtatott, hogy retusálni fogja a képeket. Érdekes ember! Hajnalban lefeküdtem vele. Olyan megnyerő, olyan szelíd...” - Oké, Stern, eleget láttál! Úgy szakítom félbe az olvasást, mint akit áramütés ért. Lawford mosolyog, azoknak a kegyetlen kis mosolyával, akik élvezettel szokták közölni a rossz híreket. - Na már most, ha meg akarod kapni az eredetit, ki kell csengetni a pénzt. Különben megy a levél kis Allegrádnak és a srácodnak... Tízezer dollár oldalanként, így korrekt, nem? Amennyit keresel azon, hogy eladod Marilyn képeit a világ összes újságjának, simán ki tudod perkálni nekem határidőre. Kápé. Mit szólsz hozzá, kerti törpe? Peter Lawford mint zsaroló! Csak hápogtam. Honnan szerezhette meg ezeket a papírlapokat? Hogy másoltatta le? Ha csak nincs nála Marilyn piros kötésű, titkos naplója, amelynek létezéséről nemrég olvastam Róbert Slatzer újságíró cikkében. Alig bírtam elhinni! Csapdába estem, de annyira szerettem volna többet tudni, hogy merészebb hangra váltottam: - Ezt ügyesen megcsinálta, Peter! Kitalálta, hogy momentán jól el vagyok eresztve, tehát simán kifizethetek egy ekkora összeget. A családi békéért semmi sem drága. Viszont mi bizonyítja, hogy valóban magánál van

33

Marilyn titkos naplója? Nem csak holmi otromba hamisítvánnyal akar zsarolni? Hogy pár dollárral többje legyen? Látom, hogy az elevenén találtam. Lawford nem gondolta, hogy én is tudhatok a napló létezéséről. Hidegvérem és öntudatosságom kibillentette az egyensúlyából. - Na jól van, Stern! Jöjjön! Majd én megmutatom, mire vagyok képes! Úgy pattan fel, ahogy a paprikajancsi ugrik ki a dobozából. Megragadja a karomat, és maga után húz. Ahogy kiérünk a szállodából, gyakorlatilag erőszakkal odavonszol az autójához, egy pompás metál-szürke Aston Martin DB4-hez. Ismerem ezt az új modellt, amelynek öt fokozatú kézi sebességváltója van. Ez ritkaság az Egyesült Államokban, ahol minden autót automata sebességváltóval szerelnek föl. Részemről Strasbourgban szereztem a jogosítványomat, úgyhogy engem ez egyáltalán nem zavar. Épp ellenkezőleg. - Befelé, Stern! Miközben belesüppedek az Aston Martin ülésébe, tisztán hallom, ahogy valaki elkiáltja magát: - Hé, Lawford! Ne mozdulj! Végre megtaláltunk, te genyó strici! Peter Lawford akkora vehemenciával vágódik be a kormányhoz, hogy nyalka sapkája a földre hullik, és repülőstarttal indít. - Francba! Giancanna puskásai! Ez nem igaz! Mit akarnak tőlem ezek a spagettizabálók? Mögöttünk meglátok egy lehajtható tetejű, fekete Buick Electra 225-öt. Szempillantás alatt felmérem a három rosszképű alakot, akik üldöznek. Olyan trió, mintha egy gengszterfilmből szabadultak volna! Rohadt életbe, én itt nem sok sót eszem meg! Lawford bevág eléjük, aztán gázt ad, és úgy száguld végig a Stone Canyon Roadon, akár egy rakéta. Hallom hátulról a Buick berregését. A maffiózók ránk ragadtak. - A naplót akarják, mi, Lawford? - kérdezem félvállról. - Hallgass már, Stern! Mellesleg honnan tudsz te ennyit? Nem is látszol elég öregnek, hogy fater lehessél... Te nem is Bért Stern vagy, mi? A kurva életbe, hogy miért nem ellenőriztem, mielőtt bevontalak a buliba... Szónoklás közben belezavarodott a sebességváltásba. Ekkor én, noha majd meghaltam a félelemtől, úgy döntöttem, hogy beszállok a táncba. Végül is itt ülök ebben az átkozott autóban. Gondolkodás nélkül rávetődöm Lawfordra. Kezem lecsap a bal térdére, és kényszeríti, hogy nyomja le a kuplungot. A másik kezemmel megragadom a sebességváltó karját, és másodikba állítom. Az Aston Martin hathengeres motorja elbődül. - Balra, Lawford, azonnal forduljon balra! Ne törődjön a pirossal! Menjen a Chalon Roadon! A pánikba esett Lawford szót fogad. Látom a visszapillantóban, hogy a Buick távolodik. - UCLA! Az egyetem felé kell menni! - üvölti Lawford.

34

Látom a Bel-Air Country klub kertjének rácskerítését... Lawford hirtelen jobbra kanyarodik, a Perugia Wayre. Az Aston bevágódik a kihalt utcácskába. A park kapujánál fülsértőén csikorgó gumikkal lefékez, feltépi az ajtót, és káromkodva kikászálódik a kocsiból. - Na, én kiszálltam, haver! Elhúzom a belemet! És már pucol is, ahogy a lába bírja. Nekem is ezt kellene csinálnom, de meg sem tudok mozdulni a félelemtől. Valami itt tart az Aston Martinban, amelynek a motorja most is morog üresjáratban. Rémülten próbálok szabadulni, de nem megy!... Az istenfáját, észre se vettem, hogy becsatoltam magamat! Majdnem fölnevetek kínomban. Megkönnyebbült „húúúú!” hang kíséretében megszabadulok a biztonsági övtől, és egy ösztönös mozdulattal kinyitom a kesztyűtartót, abban az eszelős reményben, hogy találok benne valamilyen fegyvert. Ha már a maffiózók Buickja betolja fekete pofáját az utca végén, legalább legyen valamim, amivel megvédhetem magamat. Bingó! Leltem egy 45-ös Coltot, megtöltve. Olyan sietve kapom elő, hogy kirántok vele együtt egy sárga-na-rancsszín mintás kendőbe göngyölt tárgyat, amely a térdemre pottyan. Marilyn naplója! Itt volt végig! Óránként ezer kilométeres sebességgel gondolkozom. Még mindig van választásom. Vagy kiszállok az Aston Martinból, és nem hallok soha többé erről a históriáról, vagy elviszem a naplót, és vállalom a kockázatot, hogy megtudom az igazságot a legszexibb amerikai színésznő rejtélyes haláláról.

Perugia Way, Los Angeles, 1962. szeptember 5., szerda, 14:46.

Nincs időm gondolkozni. Miközben néhány kíváncsi diák odaszállingózik a doromboló Aston Martinhoz, mögöttem felbődül egy túlhevült motor. Belenézek a visszapillantóba, és látom, hogy ismét itt a Buick. Ügyetlenül átvetődöm a vezetőülésre, és megragadom a kormányt. A Buick lökhárítója napfénydárdát döf a szemembe. Repülőstart. Egyesbe kapcsolok, az Aston Martin kilő. A tengelyek alól gomolygó füst szétrebbenti az érdeklődőket. Az Aston Martin jól reagál. A hat henger hozza a formáját. Megérkezem a Bellagio Roadra, és padlógázzal teperek a Sunset Boulevard felé. Azt az egyet tudom, hogy ha meg akarok lépni előlük, a tengerpartra, a Santa Monica Beach irányába kell mennem.

35

Ahogy még jobban rátaposok a gázra, felnézek és meglátok néhány kizökkenthetetlenül derűs, fehér felhőt a kék égen. Gyerekkorom óta megnyugtatnak a felhők. A fenébe! Elég fél másodpercnyi figyelmetlenség, és... Kék bogár robog felém dudálva. Szembemegyek a forgalommal! A kerekek visítanak. Fékezek, az utolsó percben sikerül megúsznom az ütközést. Öt másodperccel később fölrepesztek a San Diego gyorsforgalmira. Alig van időm érzékelni, hogy jobbról egy Greyhound-busz közeledik. A szökkenő fehér agár emblémája beleég a retinámba. Ki fog belezni! Az egyetlen megoldás, hogy rátaposok a gázra. A busz hirtelen fékez. Az Aston eleje át is megy előtte, de a busz orra eltalálja a hátulját! Úgy-ahogy egyenesbe hozom az autót a forgalom kellős közepén, és hatalmas porfelhőt kavarva siralmasan megfeneklek a töltésben a sztráda másik oldalán. Látom a visszapillantóban az oldalára borult buszt... És a Buickot, amely kihasználja a forgalom megtorpanását, hogy átfurakodjon a járművek között. Teljes gázzal hátra! Kivájom magam a dugóból, és dudakoncert kíséretében hajtok vissza a Sunset Boulevardra. „Még nyugatabbra, hajósinas!”, ahogy Haddock kapitány mondaná.8 Ezek a kanyarok beillenének egy Forma-I-es útvonalba. Mellettem suhannak a távíróoszlopok. Mögöttem közeledik a Buick. A visszapillantóban felrémlik egy fekete folt, amelynek olyan a formája, mint egy fegyveragynak. Francba! Vadászpuska! Görcsösen markolom a kormányt, és szlalomozni kezdek. Tompa reccsenés: csillag alakban megreped a hátsó szélvédőm. Kétségbeesetten megállapítom, hogy nekem lőttek. És akkor az út végén váratlanul felragyog az óceán. Annyira elkápráztat fehér fénye, hogy vakon vágódom ki a Pacific Palisadesre. Elöl elágazás. Az utolsó pillanatban elrántom a kormányt, és letérek a Chautauqua Boulevard felé. Üldözőimnek, akiket ugyancsak elvakított a ragyogás, nincs idejük reagálni, és felgyűrődnek egy utcai tűzcsapra. Száguldók a Palisades Beach Road felé, Santa Barbara irányába. Most majd leszakadnak rólam egy kicsit!

Bates motel, Lone Pine, 1962. szeptember 7., péntek, 21:30 Két napja vezetek. Meg sem akartam állni, amíg nem jutok el a lehető legmesszebbre, ám az autómra zúduló felhőszakadás erősebb volt nálam. 8 Haddock kapitány a Tintin-képregénysorozat egyik szereplője. (A fordító)

36

Az út szélén meglátok a fáradó fényben egy kis motelt. Komor, de legalább elszigetelt. A „Vacancy” táblából ítélve van üres szoba. Bemenekülők az esőről. Norman, a szófukar, fiatal gondnok határozottan emlékeztet egy sündisznóra, amely megijedt a fényszórótól. Azért elvezet az egyik bungalóba, ahol végre megpihenhetek. Lerogyok az ágyra, magamhoz szorítom Marilyn híres piros noteszét. Sokáig alhattam. Az arcomat égető napsugarak rángattak ki a lidércnyomásból. Azt álmodtam, hogy a sivatag kellős közepén vergődve küzdők a széllel, amely lenyúzza rólam a bőrt. Kint megint kék volt az esőtől tisztára mosott ég. Marilyn titkos naplója mintha azt várná az ágyon, hogy fellapozzák. Akár egy varázskönyv: mágikus és ijesztő. Nem várok tovább, fejest ugrok az olvasásba. Milyen volt az utolsó két éve annak, akiről egy egész bolygó álmodott? A kézzel írt feljegyzések 1960 augusztusának elején kezdődnek. Marilyn kézírása finom, törékeny, néhol kimondottan gyermekes. Természetes eleganciával követik egymást a vastag vonalak és az átkötések. Gyorsan átesem a John Huston rendezte Kallódó emberek forgatásának viharos kezdetén. Nem csodálkozom különösebben a csípős megjegyzéseken, amelyeket férjének, Arthur Miller írónak címez. Noha Miller a feleségének írta ezt a filmet, folyamatosan változtatgatja Roselyn jellemét, ami teljesen kiborítja Marilynt. Viszont nem győzi dicsérni Clark Gable-t, a vadlovakat űző öreg cowboy alakítóját. Panaszkodik a jelenetekre, amelyeket a nevadai sivatagban forgattak, 38 fokos melegben. Szelíden zsörtölődik Montgomery Clift miatt, akinek májzsugora van, de azért sose teszi le a narancsleves vodkát, amitől örökös kábulatban ténfereg. Ami Gable-t illeti, ő fél liter whiskyt gurít le naponta. Marilyn, mint szorgalmas naplóíró, lelkiismeretesen beszámol a forgatást kísérő feszültségek sokaságáról. És a jelenetekről közte és Miller között, amikor visszatérnek a renói Mapes Hotelbe. Az isteni színésznő részletesen elmesél egy különös epizódot, amely nagyon megindított: „Okvetlenül le kell írnom, ami történt. Olyan szomorú! Haragszom magamra. Ó, úgy haragszom magamra! Ma éjszaka, mikor jöttem visszafelé a szállodába, elgázoltam egy szegény kóbor kutyát. Nem kellett volna elkísérnem őket a kaszinóba! John még most is ott van, whiskys pohárral a kezében, és iszonyú összegeket veszít. Olyan buták és rosszindulatúak a férfiak. Túl sokat ittam, tudom. Egyedül ültem be a kocsiba, nem kellett volna! Nem láttam ezt a kutyát. Sötét éjszaka volt. Már csak azt éreztem, ahogy felcsapódik az autó elejére. Puha volt. Tompa hangot adott. De nekem úgy rémlett, hogy fojtott üvöltést hallok. Megálltam az útpadkán. Szegény blöki még élt. A karjaimban halt meg. Csupa vér lett a blúzom. Kétségbeesetten ültem vissza a kis-teherbe. De nem mehettem haza úgy, mintha semmi sem történt volna. Ez a kutya, aki meghalt a sivatagban. Akivel senki sem törődik. És én öltem meg. Hánytam egyet,

37

aztán visszafordultam. Megkerestem kicsi holttestét, amely még langyos volt, felvettem, olyan óvatosan, mint egy kincset, és elindultam, hogy méltóképpen eltemessem a Quail kanyonban, a tanyaudvar fája alatt, ahol délután forgattam. Elmondtam érte egy imát. És az Arthurral való házasságomra gondoltam. Halott, mint ez a kutya! Halott, mint a szerelmünk! Halott! Halott! Lehúztam a jegygyűrűmet, amelyet öt éve kaptam Arthurtól, és bedobtam a gödörbe. Utána már nyugodt lélekkel temettem be a sírt. Elgondolkoztam, és hullott a könnyem. Holnap semmit sem vesznek észre belőle! Olyan ostobák, olyan gonoszak! Megérdemelnék, hogy őket is eltemessem ebbe a gödörbe!” Amikor az utolsó oldalakat olvasom, megértem, miért lenne hajlandó akár gyilkolni is oly sok ember Marilyn naplójáért. Arra is rádöbbenek, hogy milyen darázsfészekbe nyúltam bele. Marilyn hátborzongató dolgokat vetett papírra. Ez se nem több, se nem kevesebb mint államügy, amely közvetlen fenyegetést jelent az Egyesült Államok kormányára, konkrétabban John Fitzgerald Kennedyre. Alig hiszek a szememnek! Pedig meg kell hajolnom a bizonyíték előtt. Amikor Marilyn 1962. július 6-án, szombaton teleírta ezeket a lapokat, már csak három hét volt hátra az életéből. Okkal! „Most tudtam meg, hogy rákom van. Alig bírom elhinni! Májrák, ezt mondták az orvosok. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Holott csak rutinvizsgálat volt. Egy éve operáltattam meg magamat. Kivették az epehólyagomat New Yorkban, a Manhattan Oktató Kórházban. Milyen kedves volt Engelberg doktor! Úgy megbíztam benne! Csak most jöttem rá, hogy egész idő alatt hazudott nekem. Magamtól sose jöttem volna rá, hogy ez a bajom. Három hete el kellett volna végeztetnem a rutinvizsgálatot a Los Angeles-i Westside kórházban, de az utolsó percben lemondtam. Seagal doktor, a Fox orvosa semmiről sem tudott még. Inkább elmentem az Irgalmas Szamaritánus kórházba, Brentwoodba, mert az közelebb van hozzám. Az orvos, aki megtapogatta a sebhelyemet, és megvizsgálta az arcüregeimet, rögtön látta, hogy valami baj van. Teszteket csináltatott, és ma közölte velem az igazságot. Aggasztja a krónikus arcüreg-gyulladásom is. Nagyon lehetséges, hogy kezdődő tumor. Sokat gondolkoztam. Elvégeztem a magam kutatását. Nem vagyok én hülye. Egészségi problémáim akkor jelentkeztek, amikor a Huston-filmetforgattuk a sivatagban, a híres Pyramid-tó mellett, Nevada kellős közepén. Mindig éreztem én, hogy veszélyes ez a kietlen táj, ez a Holdba illő, piszkosfehér, irdatlan pusztaság a Sierra hegyeinek gyűrűjében. És az a vad szél, amely finom porral borított el minket minden délután! Emlékszem, Johnnak hörghurutja lett. Múlt héten megejtettem pár telefont, és megtudtam, hogy azok közül, akik a Kallódó emberek forgatásán dolgoztak, legalább fél tucatnyian rákban szenvednek. No és Clark Gabié? Normális az, hogy alig nyolc nappal a stúdiófelvételek befejezése után meghal?”

38

Az ágyra dobom a piros noteszt, felpattanok, és az ablakhoz sietek, hogy levegőt kapjak. Ki kell mennem ebből a szobából! Járnom kell egy kicsit! Találkozom a fiatal Normannal, aki egy kitömött kuvikot hoz a hóna alatt. Elmeséli, hogy a szabad idejében állatokat töm ki. Elbájoló szórakozás! Megkérdezi, beállhat-e az Aston Martinnal a csűrbe, mielőtt gőzkazán lenne belőle ebben a tűző napsütésben. Odaadom a kulcsaimat, és ő szépen, ügyesen bemanőverezi az autót. Nagyon ki akarhatta próbálni az én kis tragacsomat. Mindegy, végső soron nem is olyan rossz ötlet eldugni szem elől az Aston Martint. Az ember sosem tudhatja. Visszaballagok a bungalómhoz, és közben tovább töprengek. Marilyn rákos volt! Rohadt életbe! Hajmeresztő! Ahogy bent vagyok a szobámban, folytatom az olvasást. Pár oldallal arrébb valami még hajmeresztőbbre bukkanok: „Hyman doktor, az Irgalmas Szamaritánus orvosa úgy megvigasztalt a múlt héten! Szerinte hat a kezelés, amit elkezdtem. Ez megnyugtató. Habár hét kilót fogytam, de csak elegánsabb és kívánatosabb lettem tőle. A mellem rögtön lelappadt. Frank meghívott a hétvégére Cal Neva Lodge-ba, a luxushoteljébe a Tahoe-tó partján. Annyira torkig vagyok a Valamit adni kell forgatásával, hogy elfogadtam. Sokat ittam ezen az estén. Táncoltunk. Nem tehetek róla, de szeretem, ahogy a férfiak teste súrolja a bőrömet. Végül egy bizonyos Sam Giancanna ágyában kötöttem ki. Ronda, erőszakos alak. Úgy hágott meg, mint egy kancát. Állatias volt! Ami pedig a legrosszabb: úgy csinálta, hogy élvezzem. A nagyságos maffiózó úr természetesen elaludt a „hőstette” után, mint a tej. Szánalmas. Ráadásul egy dumafranci. Hajnalban azt hitte, hogy alszom, mert elteltem a gyönyörtől. De azért én hallottam, ahogy telefonon megbeszélt egy merényletet Fidel Castro ellen. Az FBI szervezi, a maffia hajtja végre. Hát ezt tervelte ki John és Bobby, most, amikor itt ülünk nyakig a Disznó-öböl botrányában! Ölni, ölni, ölni! Két undok, arrogáns, kiváltságos kölyök, akik úgy kockáztatják a világbékét, mintha csak indiánosdiról lenne szó, amit gyerekek játszanak! Vasárnap este nagyon lehangolt voltam. Úgy szerettem volna visszajönni Brentwoodba! De Greenson még mindig nem volt itt. És már nem gardiroztathatom magamat Eunice-szal. Bevettem egy marék Nembutalt, és próbáltam aludni egy kicsit. Az estély kezdetén megismerkedtem a szalonban egy kedves tábornokkal. A légierőnél szolgál, és olyan szép, akár egy isten, abban a csupa csillag, kék egyenruhájában. Clarkra hasonlít. Szeretem, hogy barázdált az arca. Mint egy csatatér. És a mosolya visszaadta az önbizalmamat! Elfeledtem tőle minden gondomat. Úgy bánt

39

velem, mint egy igazi úriasszonnyal. Végre nem kellett látnom, mire hasonlít a szoba, amelybe Frank elszállásolt! Szeretkezni maga a boldogság. Megrészegülök és mindent elfelejtek tőle. Testem csak a gyönyörre gondol, ahogy egyre tüzesebb lesz. Még mindig úgy eltölt élettel! Curtis valódi úriember. Névadóban, a Groom-tavi támaszponton dolgozik. Elmeséltem neki, hogy gyűlölöm Névadót, főleg azért, mert a Kallódó embereket a Pyramid-tónál forgattuk, és az maga a pokol. Őrizkedtem szóba hozni az egészség-ügyi problémáimat. Ettől függetlenül elkomorodott, ami még jobban érvényre juttatta elbűvölő barázdáit. Bevallotta, hogy akarata ellenére részt kellett vennie kísérleti atomrobbantásokban a légierő egyik területén, az úgynevezett 51-es zónában. Aztán megkérdezte, hogy érzem magamat azóta, hogy befejeződött a forgatás? Nincsenek-e fejgörcseim vagy altesti fájdalmaim? Megőriztem a nyugalmamat, és azt feleltem, hogy nincsenek. Am a másodperc töredéke alatt megértettem, hogy ha két éve rákos vagyok, a titkos nukleáris kísérleteknek köszönhetem, amelyeket az amerikai hadsereg hajtott végre a nevadai sivatagban. Mivel az iszonyattól megkövültén egy szót sem bírtam szólni többé, Curtis magához ölelt. Úriember volt a végsőkig: megadta a személyes telefonszámát, ahol bármikor felhívhatom, ha kedvem támad beszélni vele. Szükség esetén. Lehet, hogy Curtis komolyan szerelmes belém?" Valaki kopogtatott. Vége felé járt a délután. Norman keskeny arca rajzolódott ki az ajtó keretében. - Beszélhetnék magával, Mr. Cappa? - Tessék, Norman. Mi a baj? -Az előbb egy fekete autó húzott el a motel mellett. Három gyanús képű alak érdeklődött, hogy nem láttam-e egy szürke Aston Martint. Egy jampi vezeti, aki franciás kiejtéssel beszél. Végtelenül udvariasan azt feleltem, hogy nem láttam semmit... - Nagyon jól tette, Norman, köszönöm! Inkognitóban utazom. Beavatom magát egy titokba: küldetésben járok, azok az alakok pedig meg akarják hiúsítani... - Pontosan erre gondoltam, Mr. Cappa. Hát erről van szó! Nem gond, uram. Nálam biztonságban van a titka. Nagyon tudok titkot tartani. - Abban nem kételkedem, Norman. Még egyszer köszönöm! Ahogy becsuktam az ajtót, csillapíthatatlan reszketés fogott el. Ez nem igaz! Még mindig nem szakadtak le rólam a maffia bérgyilkosai! Egy darabig úgy járkálok a szobában, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Aztán megnyugszom. Visszafekszem az ágyra, hogy befejezzem Marilyn titkos naplóját. Lesznek benne más leleplezések is talán...

40

Augusztus 4., szombat. Éjszaka Nembutallal sem tudtam aludni. Olyan sokat szedek, hogy attól tartok, nem hat rám többé. Délelőtt sétálni mentem a partra Peterrel. A feleségéről, Bobbyról és Johnról beszélgettünk. Lawford azt mondja, hagyjam abba, hogy minden szíre-szóra a Fehér Házba telefonálgatok, amire az utóbbi időben rákaptam. Kezd az idegeimre menni ez az alak. Bobby délután eljött Brentwoodba. A kertben voltam, virágot ültettem, azzal próbáltam másra terelni a gondolataimat. Bobby abban a nagy autójában érkezett három gorillával, akik át akarták kutatni a villát. Eunice és én tiltakoztunk. Bobby tisztára meg van őrülve. Követeli, hogy adjam oda neki a naplómat. Soha! Ki kotyoghatta el neki, hogy naplót vezetek egy vörös noteszben? Csúnyán elfajult a vita. Mivel üvölteni kezdtem, amitől az összes szomszéd abbahagyta a fűnyírást, Bobby végül elment. Azonnal besiettem a házba, és felhívtam Greenson doktort. Abszolút pánikban voltam. Greenson mondott valamit, ami megnyugtatott. Lényegében ez a napló az én életbiztosításom. Most már jobban vagyok. Mindenesetre elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban tartok egy sajtókonferenciát. Úgy színésznőként, mint állampolgárként köteles vagyok elmondani az igazságot az amerikaiaknak. Tudniuk kell, hogy Marilyn Monroe az amerikai légierő nevadai atomrobbantásai miatt kapott májrákot. Tudniuk kell, hogy John és Bobby a bukás küszöbén állnak, és a vesztébe sodorják az országot. Döntöttem. Felhívom néhány újságíró barátomat. Még ma este.” Leteszem a naplót, és elnyúlok az ágyon. Sokkos állapotban vagyok. Mindent értek. Marilyn nem öngyilkos lett. Túl sokat tudott. Elhallgattatták, mert fenyegetőzött, hogy beszélni fog a felszíni nukleáris kísérletekről. Alig kapok levegőt a szorongástól. Úgy érzem, bekerítettek. Ki segíthetne rajtam? Ekkor eszembe jut, hogy fel fogom hívni Marilyn kedves tábornokát, ezt a Curtist, akinek ismerem a személyes telefonszámát. Elmarom a készüléket az éjjeliszekrényről, lázasan kapkodva tárcsázok. Kicseng, de semmi válasz. Már éppen le akarom tenni, amikor beleszól egy mély hang: - Halló? Halló! Rögtön hallom, hogy ez egy érett férfi hangja. Megfelel Marilyn leírásának. - Jó napot, tábornok úr! Maga nem ismer engem. Én viszont Marilyn Monroe-nak köszönhetően ismerem a telefonszámát. Ez volt a varázsige! Most már nagyon figyel rám. Elmagyarázom, mikor és milyen helyzetbe kerültem. Türelmesen végighallgat. Úgy sejtem, ez jó jel. Érzem, hogy megbízhatok benne. - Fiam, ha jól értettem, magánál van Marilyn híres titkos naplója. Gondolom, nem tőlem kell megtudnia, hogy az FBI és a maffia mindent tűvé tesz érte. Maga tehát, ahogy ezt mondják, „elsődleges célpont”.

41

- Marilyn megbízott önben, tábornok úr. Tud segíteni, hogy kikeveredjek ebből? - Először is, fiam, maradjon a Bates motelben! Az jó búvóhely. Lapuljon meg! Vannak még összeköttetéseim a légierőnél, hogy elhozathassam onnan. Három óra múlva ismét megkeresem. Maradjon telefonközeiben! Viszontlátásra, Cappa! Először mérhetetlen megkönnyebbülés önt el. Aztán, mivel a fejemben tovább pereg az elmúlt napok története, gépiesen nyúlok Marilyn naplójáért. Francba, a gyűrű! Tökéletesen megfeledkeztem róla. Még mindig rohadtul sugározhat. Ezzel megkapnám a második cáfolhatatlan bizonyítékot, hogy Marilyn igazat mondott. Nem várom be az erősítést, amelyet Curtis tábornok ígért; teljesen irracionális módon úgy döntök, hogy máris indulok Renóba. Marilyn leírása elég precíznek tűnik, hogy megtaláljam az ékszert. Két bizonyíték jobb egynél. Valamint azt súgja az ösztönöm, hogy ez a motel már nem biztonságos. A Buick Electra bármelyik pillanatban idetolhatja a lökhárítóját. Összeszedem a holmimat, fizetek Normannak, hálás köszönetét mondok neki. Odakint felhőszakadás áztatja a komor vidéket. Felhajtom a zubbonyom gallérját, és rohanok a garázsba. Ahogy az Aston Martin rákanyarodik a vízben úszó országúira, szembejön velem egy nagy fehér kombi. Érzéki szőke vezeti. Emlékeztet Marilynre. Furcsa egy véletlen... Na, neki legalább szerencséje van. Tudom, hogy Normannek gondja lesz rá.

42

Reno, Nevada, 1962. szeptember 10., hétfő, 08:45 Nem kétlem, hogy nagy feltűnést kelthetek az Aston Martin DB4 kormányánál. Egy angol autó nem marad észrevétlen az amerikai utakon. Főleg, ha a vezetője fülig borostás. Ennek ellenére fennakadás nélkül megérkeztem Renóba a 395-ös úton. Megállók a Mapes Hotelnél, és kiveszek egy napra egy szobát. Miután megborotválkoztam, és felfrissültem pár óra alvástól, lemegyek a haliba, és megkérdezem a recepción, el tudnák-e magyarázni, merre van a Quail kanyonban a tanya, ahol két éve filmet forgattak Marilyn Monroe-val. Jól emlékeznek rá. Simán eljutok a Quail kanyonba egy sáros kis úton, amely még jobban összekoszolja mocskos járgányom hűtőrácsát. Pár órája kelt föl a nap. A tanya ugyanolyan, mint a filmen. Itt semmi sem változott. Akár egy elhagyott díszlet. Hogyan azonosítsam a fát, amelyről Marilyn beszélt? Több órán keresztül kutatok hasztalanul a tanyát szegélyező tölgyfák tövében, mire felismerni vélem a megfelelőt. Ez az, amelyet Marilyn átölelt, miután eljárta buja táncát. A francba, de hasonlít! Ásni kezdek a rozsdás szerszámmal, amelyet a színhelyen találtam. Amikor koppan valami kemény tárgyon, azt hiszem, nyertem. Tévedtem: ez csak egy nagy kő. Folytatom. Eltelik tíz perc. Hirtelen észreveszek valami fehérest. Kézzel húzom le róla a földet. Ez az! A kutya csontjai. Most már nagyon figyelek. Gyászkeretes körmeim végre beleütköznek Marilyn gyűrűjébe! Hihetetlen! Tehát valóban így történt! Tartok tőle, hogy az ékszer még mindig erősen radioaktív lehet, ezért óvatosan belegöngyölöm a sárga-narancsszín kendőbe, amellyel Lawford eltakarta Marilyn titkos naplóját a kesztyűtartóban. Repeső szívvel térek vissza Renóba, hogy megünnepeljem a győzelmemet. A gyűrűt gondosan elrejtem az Aston Martin csomagtartójában. Mindjárt délután kettő. Lesz időm, hogy megtisztálkodjak egy kicsit... A peremvárosban járok, amikor megakad a szemem egy fura fekete tragacson, amelynek a bal első sárhányója mélyen behorpadt. Az istenfáját! A maffiózók Buickja! Ők is azonnal kiszúrnak, és igyekeznek megfordulni. Am a forgalom akadályozza őket. Fékezek, és azonnal elindulok a Pyramid-tó felé. Visszatérek a 395-ös útra. Megállapítom, hogy hamarosan elfogy a benzinem. Felteszek mindent egy lapra, és megállók tankolni egy kútnál. Kiugrók az autóból, és keresek egy telefonfülkét. Kapkodva tárcsázom Curtis tábornokot. A végtelenségig kicseng. Minden autóban az Electra 225-öt vélem felismerni. - Halló! - Maga az, fiam? - Igen, tábornok úr!

43

- A fene egye meg, hát hol volt? Nem találtuk a Bates motelben. Már attól féltünk, hogy a Cosa Nostra megelőzött! - Nem, nem erről van szó. Tábornok úr, Renóban vagyok. Találtam egy radioaktív gyűrűt, ami Marilyné volt. Ám a maffiózók ugyanúgy rátaláltak a nyomomra. Tényleg nem tudom, mit csináljak! - Ne izguljon, fiam! Azt mondja, Renóban van? Tartsa a vonalat! Óráknak tűnik ez a néhány perc. Végül Curtis újból beleszól a kagylóba. - Na jó, Cappa, találtam egy megoldást. Felhívtam pár régi barátomat a támaszponton, a Groom-tónál. Már várják magát. Van magánál notesz? Menjen el az NTS úthálózaton Mercury faluig. Onnan végig a tó mellett. A földút jó állapotban van, bár a Jumbled Hulnél elég kanyargós. Látni fog egy csomó figyelmeztető táblát. Ne törődjön velük! Haladjon a Tikaboo-völgy felé, Racheltől délre ismét kanyarodjon rá a 375-ös műútra! Akkor már majdnem célnál van. Parancsot adtam a Groom-tavi támaszponton a katonáknak, hogy engedjék be. Ez lesz a maga Alamo-erődje. Sok szerencsét, fiam! Kissé jobban érzem magamat, amikor kilépek a fülkéből. Kezemben az útiránnyal visszamegyek a benzinkutashoz, aki teletankolta a DB4-et, sőt volt olyan rendes, hogy még le is mosta. Az autó visszanyerte régi büszkeségét. Nincs időm megköszönni a benzinkutasnak. A kanyarból előbukkan a fekete Buick. Megragadom a kormányt, kihajítom az összes dolláromat az ablakon, és padlógázt adok. Folytatódik a fogócska. Ám ezúttal én vagyok előnyben, mert tudom, hova tartok. Négyesbe kapcsolok, és kihozom a maximumot a hat hengerből. Már-már olyan, mint egy autóverseny! Mögöttem a porfelleg csaknem teljesen eltakarja üldözőimet. Pontosan betartom a tábornok utasításait. Úgy száguldunk keresztül Mercuryn és Yucca Flatsen, mintha Le Mans-ban lennénk, a 24 órás versenyen. Bár az furcsa, hogy sehol sem látok egy lelket. A földút pora még egy kicsit hátráltatja a lestrapált Buickot. Végre meglátom a táblákat: „No Trespassing”, „Military Zone”, „Danger”.9 Ügyet sem vetek rájuk. Olyan vagyok, mint egy telivér a célegyenesben. Irdatlan vörös homoktenger tárul elém, amint kibukkanok egy kanyarból. A drótkerítéssel szegélyezett, hosszú szerpentin mutatja, hogy megérkeztem a Groom-tavi támaszponthoz. A bejáratnál két katonai járművet látok, amelyek mintha rám várnának. Lassítok, lépésben gurulok oda az ellenőrzéshez. Leengedem az ablakot, és már megszólalnék, ám a legmagasabb rangú katona megelőz: - Oké, oké, menjen csak, uram! Gyorsan, gyorsan! Ismét gyorsítok, és látom a visszapillantóban, hogy a két ponyvatetős teherautó elrobog az úton. Talán megpróbálják feltartóztatni a Buickot. 9 Idegeneknek tilos a belépés, katonai terület, veszély, (angol)

44

Nagyon kicsinek érzem magamat ezen az aszfaltúton, amely sok kilométer hosszan vezet a vörös homokon át. Majdnem mintha egy másik bolygón lennék. A Holdon vagy a Marson. Egy órával később végre meglátok valamilyen katonai építményt, amelyet a földbe mélyesztettek. A bejárat egy lejtős betonteknő-félébe vezet. Olyan, mint egy igazi támaszponton a gigászi kifutópálya a hatalmas szállítógépek számára. Valamivel közelebb érve fölfedezek egy helikopter-leszállót. Ez itt kétségtelenül katonai repülőtér. Váratlanul porfelhőt látok a visszapillantóban. Sebesen közeledik az egyetlen úton. A Buickot simán átengedték! Gyorsítok, és legurulok az Aston Martinnal a bunkerhez. A bejárat előtt vaspalló vezet át egy mély árkon. Az 51-es számot vésték az épület homlokzatára, amely legalább tizenöt méter magas, acélból készült, motorizált, kétszárnyú tolóajtóval zárul. Az ajtón túl vaksötét, és még mindig sehol senki. Nekem mindenesetre nincs választásom. Kinyitom a kesztyűtartót, megmarkolom a 45-ös Coltot, és a zubbonyom belső zsebébe csúsztatom Marilyn noteszét. Kiszállok az autóból, és magamhoz veszem a gyűrűt, amely most is gondosan be van csomagolva a sárga-narancsszín kendőbe. Aztán végigfutok a pallón, és bent vagyok a hangárban, mint Jónás a cethal gyomrában.

51-es zóna, Nevada, 1962. szeptember 10., hétfő, 18:55 Szemem gyorsan alkalmazkodik a félhomályhoz. Hunyorgó színes kijelzők hosszú sorát látom. Mintha a vezérlőterem várna valamire: egy olyan eseményre, amely bármikor bekövetkezhet. Közelebb megyek egy hatalmas analóg órához, amely másodpercről másodpercre őrli az időt a végső visszaszámlálásban. Itt valamilyen hadművelet folyik. Lövedék sivítása szakítja meg a gondolataimat. A hangár bejáratának ragyogó négyszögében kirajzolódik három árnyalak. Jobbra meglátok egy ajtót, s gondolkozás nélkül berontok rajta. Több száz méter hosszú folyosóra jutok, amely fakóvörös fényben dereng. Ez egyre furcsább. Eliramodok. Azok hárman követnek, ám nem lőnek többet rám. Élve akarnának elfogni? A hosszú járat végén üres vezérlőterem. Keresztülrohanok rajta. Üldözőim lábdobogása közeledik. Csapdába estem ebben az egérfogóban. A másik oldalon észreveszek egy másik átjárót. Mintha álmomban futnék. Vagy inkább egy rossz álomban. Odaérek egy ajtóhoz... amely visszavisz oda, ahonnan elindultam! Ez a föld alatti

45

támaszpont határozottan emlékeztet egy labirintusra. Meglátom a vakító négyszöget. Most már hamarosan jönnek a többiek. Gondolkoznom kell, méghozzá gyorsan! Az a helyzet, hogy ez a „kedves” Curtis tábornok csúnyán átvert. Valószínűleg mégis egy húron pendül az FBI-jal. És ő is meg akarja szerezni Marilyn átkozott, titkos naplóját! Hallom az óra kattogását, ahogy rendületlenül folytatja a visszaszámlálást. A francba! És ha kísérleti atomrobbantásra készülnek? Azzal, hogy idecsalt az 51-es zónába, Curtis tőlem és a maffiózóktól is megszabadulhat... egyetlen atomcsapással! Csak azt nem vette számításba, hogy bemenekülők ebbe az automata atombunkerbe. Pár perc múlva összezárulnak a motorral hajtott ajtószárnyak... Abban a pillanatban feltűnik a maffiózók hármasa. Előrántom a pisztolyomat, és közelebb araszolok a bunker ajtajához. Másik kezemmel jól láthatóan tartom a fejem fölé Marilyn naplóját. - Vége a dalnak, öcsi! Add ide azt a kurva könyvet, ha életben akarsz maradni! - Megesküsztök, hogy nem fogtok bántani? - Becsszó, Cappa. Nem vagy te olasz származású véletlenül, ezzel a névvel? - Lehet... Amíg ők, markukban fegyverrel, lassan közelednek a kijárathoz, egy pillantást vetek az órára. Még néhány másodperc, aztán bezárul az ajtó. Most nagyon ébernek kell lennem. Megpróbálok időt nyerni. - Csak még valamit hadd kérdezzek, mielőtt odaadom a noteszt! Melyikőtök ölte meg Marilynt? - Ilyen érzelmes vagy, öcsi? Bár azért eszed is van. Miből találtad ki, hogy mi tettük hidegre a csepűhajú csajt? Benne van a naplójában, mi? A hülye tehén! Láttad Frankyt, rólunk beszélt a Marilyn. Bár most már tényleg kedvem lenne elolvasni a kommunista firkálmányát! Alig néhány méter választja el őket a külső pallótól. Mindent felteszek egy lapra. Kihajítom a naplót a bunkerből, a lehető legmesszebbre. Elbődül egy sziréna. A vaskapu szárnyai megmozdulnak. A földre vetődöm, hogy ne találjanak el a lövések. - Ezt a pöcsöt! Kidobta a könyvet! - Annál jobb! Ha még sokáig maradunk, ránk zárul az ajtó. Nem hallod? Na gyere, Franky! A három ember kirohan az óvóhelyről, hogy megkaparintsák a tárgyat, amelyet olyan régen hajszolnak. Látom az összezáruló ajtószárnyak résén, ahogy ujjonganak, és nevetve lobogtatják a piros noteszt. Pokoli robajtól visszhangzik a vezérlő. Az atombunker hermetikusan bezárult. Ez az, most robbantják fel a bombát! A falhoz tapadok. Először tompa morgást hallok. Ezt óriási lökéshullám követi. A termikus energia, amely a robbanással

46

szabadult be az atmoszférába, tűzbe borította és több millió fokra hevítette a levegőt. Kint azonnal elgőzölgött minden élő. Most bosszút álltam Marilynért! És ez a legfontosabb.

Kanadai határ, 1962. szeptember 12., szerda. Morgan Williams őrmester jelentése

„Ma délelőtt rutin határellenőrzés. Különösebb incidens: Gurza hadnagy és én egy elhagyott, kiégett, felhajtható tetejű Willys terepjárót találtunk egy gödörben. A balesetet valószínűleg az egyenetlen terep és a felrobbant benzintank okozta. Néhány méternyire a járműtől találtunk egy amerikai márkájú, fehér, tűzálló védőruhát. A járműben utazó személy vagy személyek kétségtelenül átkeltek a határon Kanadába. Az amerikai országhatár továbbra is ellenőrizhetetlen. Naponta 300 személy lép át illegálisan az Egyesült Államokból Kanadába. Megjegyzés: talán ideje lenne fontolóra venni ennek a forgalomnak a szabályozását. Aláírás: Morgan Williams, a Rouses Point határállomás őrmestere.”

New York, Dakota Hotel, 1999. október 27., szerda, 20:00 Alig bírt uralkodni a türelmetlenségén, míg várta, hogy felhozzák a tárgyat, amelyet olyan ügyesen sikerült megszereznie a Christie’s délutáni árverésén. Körbe-körbe járkált a szobájában. New Yorkra leszállt az éjszaka. De ő annyira ideges volt, hogy még a felhőkarcolók sziporkázása sem érdekelte. A televíziózáshoz levette a füstlencsés szemüveget. „Alpesi gleccserkék” pillantása mozdulatlanul szögeződött a képernyőre. Alex Cappa túl volt életének hetvenedik tavaszán, de a szeme még ma is rajongó megjegyzésekre ihlette a női nemet. Az esti nyolc órás hírekből megtudta, hogy Marilyn híres ruhája rekord áron - 1,3 millió dollárért - kelt el. Végre megcsörrent a telefon. Egy küldönc egy csomagot adott le a recepción Cappa úrnak. Óhajtja-e, hogy most vigyék fel neki? - De még mennyire! - felelte szárazon.

47

Pár perccel később kopogtatott egy londiner. Cappa gavalléros borravalót adott neki, aztán kiakasztotta a kilincsre a „Ne zavarjanak!” táblácskát. Régóta nem érzett felindultsággal bontotta ki a becses csomagot. Széthajtogatta a ruhát, kiterítette az ágyon. Aztán előkeresett a bőröndjéből egy ósdi Geiger-Müller-számlálót, amely egy autó akkumulátorára emlékeztetett. Tompa félelem szorította össze a szívét. Arra gondolt, ahogyan negyven éve elmenekült a Groom-tavi atombunkerből. Fellobbanásokban jött vissza a múlt: a fehér védőruha, a Willys terepjáró, az árok, a baleset, a robbanás, a lihegő menekülés az erdőn át. És ha ennyi év után eltűnt a plasztik tasak, amelyet annyi gonddal ragasztott be a sugárzásvédő ruha zsebének belsejébe? Lázas izgalommal tapogatta meg a zsebet, amelybe a bunkerben talált öntapadóval erősítette oda a csomagot. Hála istennek! Ujjai megtalálták az apró dudort. Lefejtette a plasztik négyszöget, amelyben papírba csomagolt gyűrű volt. Még mindig megvan! Mennyi idő telt el, végre mégis itt a kezében Marilyn csodálatos briliánsa! Közel tartotta hozzá a számlálót, amely halkan percegni kezdett. Ez az! A fénybe emelte a gyűrűt, és még egyszer megcsodálta Marilyn jegygyűrűjét. Gyönyörű briliáns, legalább két karátos. Feltűnt neki egy részlet. A fehérarany karika belsejébe azt vésték: „Marilyn mindörökké”. Pontosan ezt gondolta Cappa is, míg a szívéhez szorította az ékszert. Ám a könnyek akkor jöttek, amikor ismét elolvasta a vörös noteszből kitépett lapot. Ez volt az, amelyen Marilyn őróla írt. „Mulatságos, hogy folyton arra a múltkori fotózásra kell gondolnom. Folyton látom azt a fiatal franciát, Alexet. Ő is látott meztelenül, le se bírta venni a szemét rólam, mégsem éreztem magamat szennyesnek. Annyi szerelem volt benne. Szemének kékje az alpesi gleccserekre emlékeztetett. Olyan tiszta a tekintete! Mérhetetlen gyengédség tölt el, ha erre a fiúra gondolok. Vele talán boldog lehetnék végre, távol mindentől, ami most apránként öl meg. El kell kérnem Berttől a telefonszámát! Úgy szeretnék elbújni a karjaiban! Örökre! Igen, mindörökre.”

48

PHILIPPE SÉGUR

Sír a telefon

And now The end is near And so I face The final curtain. My Way10

AGYON KORÁN ÉBREDTEM, sokkal korábban, mint szoktam. A szívem rögtön rákezdte a tompa dübörgést. 1978-ban voltunk, március

tizenegyedik napján. Másnapra tűzték ki a képviselőválasztást. A baloldalnak húsz év óta először nyílt rá lehetősége, hogy elragadja a hatalmat a jobboldaltól. Vérre menő viták dúltak. Az egyik párt nemzeti katasztrófával riogatott, a másik boldogabb jövőt ígért az emberiségnek. Néhány év múlva senki sem fog emlékezni ezekre az ostobaságokra, de mindenki megjegyzi 1978. március 11-e szombatját. Senki sem felejtheti el ezt a napot, mert ez lesz a nap, amelyen meghaltam. Lenyeltem a nyálamat, és behunytam a szememet. Mellettem békésen szendergett Kathalyn. Ám ez nem volt elég, hogy megnyugtasson. Rosszat álmodtam. Már harmadszor, nem egészen egy hét alatt. Alsó-Egyiptomban voltam, teveháton vágtam keresztül az arab sivatagon, kerestem az utat a szülővárosomhoz, de nem találtam. Napok óta bolyongtam, kitikkadva a magánytól és a szomjúságtól, és nem szabadulhattam a Dzsebel al-Sajib, a vörös hegy nyomasztó hatalmától. Mehettem akármerre, figyelte minden lépésemet. Az órák repültek, én egyfolytában menekültem, de ahányszor megfordultam, a hegy mindig ott volt mögöttem, irdatlanul, kérlelhetetlenül, mintha üldözne. Végre megérkeztem a Timsza-tó partjára. De már nem volt olyan derűs, mint fiatalságom idején, amikor nyüzsögtek itt a beduinok, a kereskedők, a halászok és a megszámlálhatatlan gyerek. Most hideg volt, kopár, 10 És most/ hogy nincs tovább/ Hát eljött már/ a búcsú perce. „A magam módján” szövegét Bradányi Iván fordította magyarra. (A fordító)

N

49

és belefagyott a csöndbe. Elszoruló szívvel barangoltam a parton, hátha találok legalább egy embert, de senki sem volt ott. Hirtelen megértettem, hogy nem a többiek haltak meg, hanem én. Egyedül bujdostam emlékeim díszletei között, ahová soha és senki nem kísér el többé. Hallottam, ahogy Kathalyn felébred, ledobja magáról a selyemtakarót, fölkel. Szemhéjamat résnyire nyitva figyeltem, ahogy pongyolába bújik. Szőke haja leomlott a tarkóján, napfényként simogatta a vállát. Vetett rám egy pillantást, mielőtt kiment. Nem mozdultam, nem néztem fel. Zajtalanul behúzta maga mögött az ajtót. 1978-ban voltunk, március tizenegyedik napján. Ezt az időpontot tűztem ki magamnak. De nem akartam végigcsinálni ezt az utazást, nem akartam ezt az erőpróbát. Csak délben keltem föl. Kétségbeesetten beástam magamat a takarók közé, mégse bírtam visszasüllyedni az álomba. A múlt hét egyetlen lassú vánszorgás volt, föl a Golgotára. Szerdán elrepültem Svájcba a stábommal. Téli szünidős különadást kellett készítenünk a BBC-nek, sok hóval. Világvége-íze volt ennek az utolsó fellépésnek. Olyan szörnyű volt még egyszer belekóstolni abba, amit szerettem, amiért olyan sokat harcoltam, tudva, hogy el kell veszítenem, méghozzá örökre. Éjszaka meglátogatott ugyanez az álom: a teve, az eszelős rohanás a sivatagban a Dzsebel al-Sajib árnyékában, és a halál sivársága a Timsza-tó partján. Mikor felkeltem, szívem égett a keserűségtől és a lázadástól. Úgy rémlett, sose lesz erőm, hogy véghezvigyem. Kerestem más megoldásokat, ürügyeket, hogy elhalasszam a tervet, ám tudtam, hogy ütött az óra, nincs más út. Míg vitettem magamat a taxival a stúdióba, összeomlott bennem valami. Úgy éreztem, kettéhasadtam, elszakadtam mindentől. Mintegy álomban csináltam végig a felvételt a kamerák előtt. Amikor felhúzták a fehér függönyt, és kiléptem a színpadra a Clodettes-tel11, üzemzavar történt. Olyan üzemzavar, amely más körülmények között felbőszített volna. Elment a villany. A kulisszák és a közönség továbbra is fénybe borult, csak én álltam egyedül a homályban, mintha elszakadtam volna a világtól. Olyan fintora volt a sorsnak, hogy elszorult a szívem. Visszafordultam Sylvie-hez, az öltöztetőnőmhöz, aki a díszletek mögül figyelt, és tétován rámosolyogtam. Olyan távol, máris olyan távol éreztem magamat mindentől. Érzelmeim este átcsaptak az ellenkező végletbe. Ahogy egyedül maradtam a szobámban, a zsibbadtságot felváltotta a pánik. A zene! A si- 11 Clodettes vagy Claudettes: Claude François háttértáncosnői. (A fordító)

50

kerek! Az a sok százezer rajongó, akik általam élnek, és akik éltetnek - ezt hagyjam el? Képtelenség! Hajnali kettőkor, a szorongás mélypontján fogtam a telefont, és felébresztettem az öltöztetőnőmet. Rettegtem az alvástól, egyetlen másodpercet sem akartam elvesztegetni. Sylvie ráérzett a lelkiállapotomra, és hajnalig ott ült mellettem. Akkor aztán a fáradtságtól felmorzsoltan végre tudtam aludni pár órát. Csüggedt szomorúságban telt el a pénteki nap. Még két sanzon felvétele volt hátra; ezekhez ki kellett állnom egy alpesi faház erkélyére, hótól fehérlő díszletek között. A sajtóosztály megszervezett egy interjút és egy fotózást. Szórakozottan végigcsináltam. A kérdezgető újságírónak szokatlan válaszokat adtam, amelyeken átütött a szorongás és a búskomorság. „Jobban szeretek szenvedni és élni, mint boldogan meghalni” - vallottam be a riporternek, amivel elsősorban magamat akartam meggyőzni. Este visszautaztam Párizsba, ma pedig itt vagyok, sarokba szorítva. Dél volt, mire erőt gyűjtöttem a felkeléshez. Egy darabig ültem a matracon, és bávatagon bámultam a rendetlen polcokon az aktákat. A legmagasabb irathalmaz tetején a feljegyzés hevert, amelyet pár napja kaptam a könyvelőmtől, a csoportom anyagi helyzetéről. Katasztrofális volt. Már nem tudtam kiegyenlíteni a számláimat. Nem fizettem a zenészeimet. Februárban az utolsó lyoni koncertemet kevés híján törölték, pénzhiány miatt. Noha a terem zsúfolásig megtelt, le kellett rövidíteni a műsort, a záró tűzijáték elmaradt. A közönség még nem vette észre ezeket a gondokat, ám azok folyamatosan súlyosbodtak, és semmivel sem küzdhettem le őket. Az évek során valóságos kis birodalmat építettem ki magamnak az üzleti világban: hét vállalat, két magazin, egy lemezkiadó, egy zeneműkiadó, egy modellügynökség, saját színház. Látszólag én voltam a szerencse fia, valójában előre menekültem, hogy valamivel eltakarjam a bajaimat. Az utóbbi két évben el kellett adnom az egyik újságomat, fel kellett hagynom azzal, hogy magam terjesszem a lemezeimet, létszám-leépítésre kényszerültem, és tizenöt alkalmazottamat kellett elbocsátanom a százhúsz közül. Bizonyos értelemben elsősorban magamnak köszönhetem a bukásomat. Miközben egymást követték a gálák és a tévés fellépések, műsorszervezők verekedtek értem, nézőim száma rekordokat döntögetett és futószalagon készültek a lemezeim, kénytelen voltam hozzányúlni a társaságaim tőkéjéhez. Igen, magamat kellett meglopnom, és mostanra leégtem. És kiégtem.

* * *

51

Átmentem a fürdőszobába, fürdőköpenyt vettem, aztán kinyitottam a szobám ajtaját. Csend és nyugalom volt a lakásban. Kathalyn kimehetett a teraszra. A folyosón megálltam egy pillanatra a fénykép előtt, amely 1971 januárjában készült a Tamla Motown stúdiójában. Fülhallgatósan mosolyogtam egy fülkében, felvétel közben. Ott, az Egyesült Államokban kezdődött minden. Akkor éppen hullámvölgyben voltam. Nyolc éve látástól vakulásig dolgoztam, hogy megmaradjak a csúcson, és sikerült is. Csakhogy elmúltam harminc. A jejeje divatja véget ért, fiatalabb énekesek jelentkeztek, és el is nyerték az új arcokra éhes sajtó kegyét. Utolsó albumom számai ritkábban szerepeltek a rádióban, lejjebb csúsztak a slágerlistán. Felismertem a jeleket, és tisztában voltam vele, hogy gyorsan tennem kell valamit a második nekifutáshoz. így aztán átmentem Detroitba, hogy felvételt készítsek a motowno-sokkal, akiknek a munkáját csodáltam. Sorsdöntő utazásnak bizonyult. Sláger lett több számomból is, és ezek segítettek újra beindítani a karrieremet. De mindenekelőtt alkalmam volt viszontlátni Paul Ankát, a szerző-előadót, aki átdolgozta „A magam módján”-t Sinatrának. Sanzonomat Ankának köszönhetően ismerte meg az egész világ, és a My Way, amelyet egymilliónál többször sugároztak az amerikai rádiók, elnyerte a legjobb külföldi szám Oscar-díját. Akkoriban Anka is kifulladóban volt. Küszöbön állt a szerződése a Bud-dah Recordsszal, attól remélte, hogy visszatérhet a sikeresek közé, és a helyzetünk hasonlósága közelebb hozott minket. Beszéltem a gondjaimról, ő pedig felajánlotta, hogy összehoz új lemezkiadójának részvényeseivel, akik szeretnének változatosabb befektetéseket a külföldi szórakoztatóiparba. Megszerveztek egy vacsorát a részvényesekkel, akik a szó szoros értelmében elbűvöltek. Az volt a véleményük, hogy a reklámozásnak nem alkalmanként kell történnie, hanem folyamatosan, olyan ütőerővel, amely kizárólag a művészt szolgálja. El voltam ragadtatva ettől a profi magatartástól. Szöges ellentétben állt az akkori francia szokásokkal. Többször is találkoztunk, utána megtették az ajánlatukat, majd megkötöttük az egyezséget. Pénzügyi támogatásukkal a következő évben megvásárolhattam egy képeslapot, és belevethettem magamat az üzleti életbe. Ez volt a Pódium, amely elsősorban engem sztárolt. Hamarosan ez a magazin lett a francia fiatalok első számú kedvence, nekem pedig nem kellett féltenem többé a népszerűségemet a sajtótól.

52

Elfordultam a fényképtől, kimentem a teraszra. Ott volt Mathé, a sajtóattasém, aki nemrég érkezett, és most Kathalynnal beszélgetett. A Buttes-Chaumont stúdióba kellett mennünk felvételre, mert Michel Drucker, a Vasárnapi vendég szerkesztője engem akart szerepeltetni a másnapi műsorban. Stábom nyaggatására vállaltam, habár tudtam, hogy úgysem fogok fellépni. Csodálatos nap volt. Vége felé járt a tél, a napsütés olyan lusta volt, hogy valósággal dorombolt, a levegő simogatott. A ház kapuja előtt rajongók csoportja várta, hogy kijöjjek. Itt azonnal cselekedni kellett. Nem tudtam, mit tegyek. Időt akartam nyerni, ezért kimentem a konyhába, hogy reggelit készítsek magunknak. Közben egyfolytában pergett az agyamban az események filmje. Napok óta ezen rágódtam, mintha azzal, hogy aprólékosan átvizsgálok minden részletet, megakadályozhatnám a végkifejletet. A dolgok 1972 végére romlottak el. Amerikai befektetőim csodálkoztak, hogy nem kapják meg az első osztalékot, amely együttműködésünk értelmében járt nekik. Hiába magyaráztam, hogy konszolidálni kell az újság sikerét, és még nem térültek meg a költségei. Süketek voltak az érveimre. Követelték a részüket a nyereségből. Azzal fenyegetőztek, hogy ha még egyszer csalódniuk kell, kivonulnak az üzletből. Akkor még nem voltam tisztába az incidens horderejével. Azt hittem, csak keménykednek, és mivel fontosnak tartottam, hogy megnyugtassam őket, bizonyítani akartam a jó szándékomat. Mivel nem volt elegendő készpénzem, azzal oldottam meg a problémát, hogy eltitkoltam a jövedelmem egy részét, aminek szigorú adóhivatali revízió lett az eredménye. Ez sem volt elég; az amerikaiak még többet követeltek. Megpróbáltam haladékot kapni. Ettől még türelmetlenebbek lettek. Tavasszal megjelent az irodámban két ember. Az egyiknek fagyos nézése volt, a felső ajkán pedig egy sebhely, ami fenyegetővé tette a megjelenését. Tartott nekem egy célozgatásokkal megspékelt, nyakatekert beszédet. Hogy az illetők, akiknek dolgoznak, nem szeretnek várni. Nem tanácsos megharagítani őket, különben fordulhat a kocka. Ez a látogatás mérhetetlenül sértett. Fogtam a telefonomat, és tudattam üzletfeleimmel, hogy kapcsolataink ezek után az eredeti szerződésben lefektetett tényekre korlátozódnak. Szó sem lehet más kifizetésekről. Nem hajlok meg az ijesztgetés előtt. Nagyon gyorsan megkaptam a brutális és egyértelmű választ. 1973. július másodikán, a marseille-i Sportpalotában rendezett koncerten egy férfi kihasználta a tolongást, hogy felugorjon a színpadra, és lefejeljen. Mielőtt a biztonságiak elhurcolhatták volna, még volt ideje, hogy jól a szemem közé nézzen, és azt mondhassa: „Ezt az amerikai rajongói küldik, François úr!” Vérben ázva vittek le a színpadról: a bal szemöldököm és a szemhéjam felszakadt.

53

A támadás valósággal sokkolt, de megmakacsoltam magamat, és nem fizettem. Attól kezdve folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Molotov-koktélok rongálták meg az irodáimat, a dannemois-i malmom leégett, és újból megtámadtak a színpadon. A rendőrség minden alkalommal arra következtetett, hogy elmebetegek voltak a tettesek, a sajtó a siker árát, az irigyek vagy a rajongók szélsőséges viselkedését emlegette. Tudtam, mit kell tennem. Felkerestem egy nyomozóirodát. Két nappal később telefonált az egykori rendőr, aki az ügyemmel foglalkozott, és közölte, hogy lemond a megbízásról. Üzlettársaim mögött még valaki más is rejtőzik, és ő mozgatja a sötétségből a szálakat. Attól pedig okosabb, ha távol tartja magát az ember, mert az a típus, aki nem veszi tréfára az elszámolást. Kihoztam a tálcát a konyhából, és visszatértem a teraszra. A napon reggeliztünk, lágy tojást, pirítóst és kaviárt, mint minden nap. Kathalyn és Mathé diskuráltak. Nem tudtam követni a társalgásukat. Iszogattam a narancslevemet, és közben révetegen bámultam a palatetőket. Nem bírtam kiverni a fejemből annak az embernek a nevét, aki ilyen szerencsétlenné tett. Sonny Franzese. Öt szervezete van a New York-i maffiának, az egyik a Profaci-Colombo család, és abban ez a Sonny az egyik legbefolyásosabb keresztapa. Olyan hírességek a barátai, mint Frank Sinatra, Sammy Davis Jr. vagy Jimmy Roselli. Kezdetben zsarolással foglalkozott, aztán elkezdett beruházni a szórakoztatóiparba, és részvényes lett a Buddah Recordsnál, amelyet az amerikai lemezkiadás egyik hídfőállásává akart kiépíteni. Később kiterjesztette tevékenységét az underground filmgyártásra. O finanszírozta a Mély torok című pornófilmet, a műfaj egyik első gyöngyszemét, majd egy ugyanolyan legendás horrort, A texasi láncfíírészes mészárlást. Amikor semmiről sem tudva elfogadtam a pénzét, Franzese már négy éve börtönben ült, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább irányítsa a vállalkozását. Pár hónappal később elveszítette keresztapai rangját, amikor Joseph Colombót, aki ugyancsak nagy barátságban állt Sinatrával, fejbe lőtték egy leszámolásnál. Attól kezdve Franzese a meghatalmazottai közvetítésével őrködött tovább az érdekein. Ezek a meghatalmazottak első látásra feddhetetlen üzletembereknek tűntek. Semmi okom nem volt a gyanakvásra. Kezdetben ellenálltam a megfélemlítési hadműveletnek, de aztán történt valami, amitől beadtam a derekamat. 1975. szeptember 5-én Londonban voltam felvételen, amikor bomba robbant a folyosón a Hilton szállóban, ahol laktam. Megúsztam annyival, hogy beszakadt mindkét dobhártyám,

54

ám egy nőt a szemem előtt tépett szét a robbanás. A rendőrség azt állította, hogy az IRA követte el a merényletet. Csakhogy kevéssel később felhívott egy névtelen telefonáló. „Maga is lehetett volna”, mondta angolul, mielőtt letette. Franzese ezzel átlépett egy küszöböt. A gyilkosságtól sem riadt vissza, ha keresztül kellett vinnie az akaratát. Megrémültem, és fizetni kezdtem. Ám az összegek hamarosan az égig szöktek, felülmúlták a kiadásokat, amelyeket megengedhettem magamnak. Ami ezután következett, már csak egy hosszú rohanás volt a szakadék felé. Hogy szabaduljak, hozzányúltam társaságaim tartalékaihoz, és miközben egyre sikeresebb lettem, üzleteim lassú hanyatlásnak indultak. Két év múlva, agyonhajszoltan, kénytelen voltam abbahagyni a fizetést. A válasz irgalmatlan volt. 1977. június 25-e éjszakáján, amikor Kathalyn és én hazatérőben voltunk Dannemois-ba, két ember üldözőbe vett minket, és tizenegyszer rálőttek az autónkra. Nem megölni akartak, de a kavarodásban simán eltalálhatták volna az élettársamat. Azon a napon a hatalmába kerített a lappangó szorongás, amely azóta sem enged el. Most már tudtam, hogy nemcsak ellenem irányul a fenyegetés. A veszély ott lebeg mindazok fölött, akik közel állnak hozzám. Kathalyn nevetése kizökkentett gondolataimból. Most is olyan igézően mosolyog, mint amikor megismertem. A szőkesége sem változott, sem az a napfényes zamata, amelyet mindig kerestem a nőkben. Néztem, ahogy kacagó tincsei végigsimogatják a vállát. Ugyanilyenek ragyognak szemkápráztató sebezhetőséggel a gyermekeim fején. Múlt karácsonykor újabb figyelmeztetést kaptam, amely felért egy taglócsapással. Sokáig titkoltam a fiaimat a sajtó előtt, de végül belementem, hogy együtt lépjünk fel Michel Druclcer műsorában. Három nappal később iszonyatos csomagot hozott a posta: két miniatűr koporsó volt benne. Ez több volt, mint amit elviselhettem. Pénzem elfogyott, nem remélhettem segítséget a rendőrségtől, egyáltalán senkitől. Üldözőim hatalmasak voltak és érinthetetlenek. Nem várhattam be, hogy elkövessék a jóvátehetetlent. Egyetlen módon szabadulhattam: úgy, ha eltűnök. Nehéz elhatározás volt, hetekig tartott, mire rászántam magamat. De nem volt választásom. Franzese emberei bilincsbe vertek, amit sose vesznek le rólam. Különben is, annyira elfáradtam, annyira kimerítettek ezek a robotban és hajszában töltött évek, a folyamatos fenyegetettség, a félelem a megtorlástól! Hirtelen nem akartam mást, csak pihenést, nyugalmat, új életet, távol ezektől a kínzásoktól. Kigondoltam, hogyan tegyem hihetővé a halálomat. Nálam kell történnie, olyan körülmények között, amelyeket én teremtek, hogy ne vigyenek

55

máshová, mielőtt betesznek a koporsóba. Olyan halálnak kell lennie, amelyről azonnal és egyértelműen látszik, mi okozta, nehogy felboncoljanak. Úgy láttam, hogy a háztartási baleset lesz a legjobb megoldás. A fürdőszobai áramütést választottam, mert Jim Morrisont is a fürdőkádjában találták meg holtan, és az ilyen ostoba vég is van olyan jó, mint a többi. Azzal kezdtem, hogy kilazítottam a falikart a mosdó mellett. A következő napokban több feljegyzést is írtam a munkatársaimnak, hogy javíttassák meg, de azon a reggelen, amikor kijött a villanyszerelő, alvást színleltem, és nem nyitottam ajtót. Tudtam, hogy később majd tanúsítja. Ha eljön a perc, már csak le kell kaparnom a huzalról a szigetelést, mintha elkopott volna. A béta-blokkolók és vérnyomáscsökkentők ügyes adagolása érzékelhetetlenné teszi a pulzusomat, és hihetően szimulálja a szívrohamot. A tűzoltók beveszik, a nyomozók elhiszik, hogy áramütés végzett velem. Meg akartam igazítani a falikart, de nem tudtam, hogy a rézlemez áram alatt van. Ez lesz a hivatalos változat. Meg még az kell, hogy elmenekülhessek. Ehhez Elvis tavalyi temetése adta az ötletet. A Királyt bebalzsamozták. Mivel ez azzal jár, hogy sokáig senki sem láthatja a holttestet, a balzsamozás épp megfelel a csaláshoz. Végrendeletet készítettem, hogy engem is így temessenek el, és rendelkeztem róla, hogy amint bebalzsamoztak, rögtön zárják le a koporsómat. Nem lesz nehéz elrejtőznöm a temetésig, utána pedig elmenekülnöm álruhában. Ehhez a tervhez szükség volt néhány - tulajdonképpen nagyon kevés - tettestársra, akik közül senki sem lehetett a rokonom. A biztonságuk múlt rajta, hogy ne tudjanak semmit, valóban halottnak higgyenek. Később, ha már Franzese megfeledkezett rólam, pár hónappal vagy évvel később ismét felveszem velük a kapcsolatot, és megmagyarázom nekik az ügyet. Ezt az árat kell fizetnem, hogy megszabaduljak minden bajomtól. Megint kacagást hallottam, amely visszarántott a valóságba. Újból megcsodáltam Kathalyn tiszta szemét, üde arcát, tökéletes fiatalságát. Izzó vasnyárs vájkált a zsigereimben. Eltoltam a tányért a pirítóssal, amelyhez hozzá se nyúltam, mert egy falatot sem bírtam volna lenyelni, és visszamentem a szobámba. Feltettem az utolsó kislemezemet a gramofonra, és beállítottam a hangerőt. Alexandria, Alexandra. Biztos, hogy ebből sláger lesz. A tavalyi év végén készítettem a felvételt, miután meghallgattam, mire képes Giorgio Moroder a dobgéppel. Három hónappal az előtt történt, hogy a Szombat esti láz robbantott az Egyesült Államokban, és a diszkóhullám még nem csapott át Franciaországba. Mindig volt szimatom. Ez szép búcsúcsokor lesz.

56

Néztem ágyam kék függönyét, a két telefonomat, a kottáimat, az akusztikus gitáromat, és arra gondoltam, ami az életem volt: a gyerekkoromra Iszmailiában, a ploérmeli egyházi iskolában, pályafutásom kezdetére a Monte-Carlo-i Kaszinóban, aztán a párizsi Karamell Klubban, a tévéadások tucatjaira, a gálaesetek ezreire, a felém forduló arcokra, amelyeken átsuhant a pillantásom. A lányokra gondoltam, akiket öleltem, azokra, akiket szerettem, azokra, akikért szenvedtem. Azokra is, akik elájultak a koncertjeimen, akik felkapaszkodtak a színpadra, hogy megcsókoljanak, akik vártak rám, akárhova mentem is, hogy szólhassanak hozzám, megérinthessenek, vagy csak láthassanak. A muzsikára gondoltam, zengő erejére, amelytől elszorult a szívem, miközben hangom felszállt a magasságba, és mellettem a táncosnők kígyóztak a koreográfia ritmusára. És gondoltam arra az emberi dagályra is a lábam előtt. A hatalom érzésére. Most mindettől el kell búcsúznom. Utoljára léptem ki a teraszra. Émelyegtem. Teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, hogy összeszedjem magamat. Sajtóattasém türelmetlenkedett, és figyelmeztetett a programra. Délután két óra múlt, máris késésben vagyunk. Visszamentem a lakásba, és telefonáltam anyámnak, aztán Rémy Grumbachnak, az adás producerének, mondvacsinált ürügyekkel, de másképp hogyan búcsúzhattam volna el tőlük? Azt hittem, megszakad a szívem a hangjuktól, ezért rövidre fogtam a társalgást. Egy gondolatot küldtem a fiaim felé, és ez még jobban fájt. Megráztam magamat, és beléptem a fürdőszobába. A fény elöntötte a díszletet. Itt ér véget első életem, és hamarosan elkezdődik egy másik. Az egyik fiókba már bekészítettem egy gyógyszeradagoló dobozban a tablettákat, amelyek a szívroham látszatát keltik. A fiolákat és a használati utasításokat megsemmisítettem, nem marad nyomuk. Mindenki azt hiszi majd, hogy véletlen baleset folytán haltam meg harminckilenc éves koromban. Végső soron igaza volt apámnak. A művészek korán halnak. Szívesen hajtogatta ezt, amikor én még kissrác voltam. Nem akarta, hogy a zenéből éljek. Neki minden művész csóró éhenkórász volt, aki zavaros álmokban morzsolja fel magát. Bankárt vagy vállalatvezetőt akart faragni belőlem. Én a sanzont választottam. Ezen összevesztünk. Egy évvel az előtt hunyt el, hogy befutottam, de még akkor se békültünk ki. Most aztán diadalmaskodhat! A művészek valóban korán halnak. Csakhogy engem nem a zene ölt meg, hanem az apám. Belém oltotta a felfogását a sikerről, és én soha többé nem szabadulhattam tőle. így jutottam idáig. Ahogy lanyhulni látszott a népszerűségem, rögtön

57

megijedtem. Kételkedtem magamban, és a gyerekkoromban belém nevelt elképzelésbe kapaszkodtam, hogy semmi, az égvilágon semmi sem ér fel egy jó pozícióval. Ekkor kezdtem el üzleteim, ami a vesztemet okozta. Ez a gondolat bátorságot adott a cselekvéshez. Kivettem a gyógyszer-adagolót a fiókból, és gondolkodás nélkül lenyeltem a tablettákat. Aztán beálltam a fürdőkádba, és zuhanyozni kezdtem. Karnyújtásnyira volt a falikar, amelynek vezetékéről nemrég hántottam le a szigetelést, és ettől áram alá kerül. Bőrömön patakzott a tűzforró víz, vörös lett tőle a vállam. Pár perc múlva élettelenül és vizesen kell megtalálniuk. A forgatókönyvet betűről betűre be kell tartani. Nem tudtam, milyen jövő vár rám. Már nem tudtam, milyen a névtelenség, a szürkeség. Soha többé nem zenélhetek, még egyszerű dobos sem lehetek. Túl kockázatos lenne. Akkor meg mi értelme ezen gondolkozni? Egy repülőjegy vár rám valahol, egy csomagmegőrző rekeszben. Aztán megyek, amerre a szél fúj. Valószínűleg örök bujdosó leszek, élem a száműzött magányba fulladt életét, amelytől előre iszonyodom. Hogyan fogom ezt elviselni, a korral járó, lassú leépülést, elhagyatva és elfeledve? Elzártam a csapokat, a helyére tettem a zuhanyfejet. Tekintetem visszatért a falikarhoz. Két kis tört fehér textil lámpaernyő, ívelt rézkarokon. Súlyos volt, félrebillent, amitől kilátszott az egyik villanykörte átlátszó gömbje. Vakító fehéren ragyogott az izzó wolframszáltól. Megint eszembe jutott egy apai szentencia: Aki közel akar menni a naphoz, előbb-utóbb megég. Még egy a kliséi közül. De ő nem tudta, ki lett belőlem. Sosem ismerte az én napomat, mindezeknek az embereknek a szeretetét. Nem, ő semmit sem akart tudni erről. De én igen. Sztár lett belőlem, akit milliók imádtak világszerte. Magam voltam szerencsémnek kovácsa, sorsomnak ura. És az maradhatok az utolsó pillanatig. Lélegeztem még néhány másodpercig, a villanykörte vakító nimbuszát bámulva. Átsuhant rajtam az utolsó gondolat. A hősök halhatatlanok. Ezt elmormoltam magamnak egy lélegzetre. Aztán lassan fölemeltem a kezemet, és rátettem az ujjaimat a falikar fémjére. Claude François. Zenész lesz apja akarata ellenére, aki nem bocsát meg

neki, amíg él. Egy évvel az előtt hal meg, hogy fia az első sikert aratná 1962-ben. Claude François 1971 januárjában felvételt készít a Tamla Motown stúdióban, 1972-ben visszavásárolja a Pódium magazint. Hét vállalata van, mégis egyre súlyosbodó anyagi nehézségekkel küzd, miközben az ő lemezeiből fogy a legtöbb Franciaországban. 1973-ban megtámadják a marseille-i színpadon, felgyújtják a malmát, feldúlják

58

az irodáit; 1975-ben hajszál híján menekül meg az IRA-nak tulajdonított londoni merénylettől; 1977-ben sértetlenül megússza, amikor rálőnek az autójára. 1978 márciusában bevallja hozzá közel álló személyeknek, hogy többször álmodott a saját halálával. Március hetedikén nem nyit ajtót a villanyszerelőnek, aki az ő kérésére jött megjavítani a fürdőszobai meghibásodott falikart. Kilencedikén és tizedikén pánik- és búskomorsági rohamot kap mások előtt. Tizenegyedikén áramütés következtében elhuny. Kívánságának megfelelően bebalzsamozzák. Március tizenötödikén, a temetése napján jelenik meg utolsó kislemeze, az Alexandria, Alexandra.

Paul Anka. Dalszerző és előadó. 1968-ban My Way címmel átírja Frank

Sinatrának Claude François, Jacques Revaux és Gilles Thibaut A magam módján című szerzeményét. 1971-ben leszerződik a Buddah Records stúdióval. Ma a My Way a leggyakrabban játszott szám világszerte.

John „Sonny” Franzese. A New York-i Profaci-Colombo család egyik

keresztapja, Joseph Colombo jobbkeze, a Buddah Records titkos részvényese. 1967-től 1998-ig börtönben ült bűnszervezet vezetéséért és gyilkosságokért, de onnan tovább irányította a vállalkozását. 2001-ben ismét elítélték és bebörtönözték.

59

MICHEL DE PRACONTAL

A nagy irodalmi umbulda igaz története

1 Kevéssel tíz óra előtt a Chez Joe kocsmában kuporogtam a magas bárszéken. Október 22-e volt, javában tartott a hideg monszun. Tegnap este óta egyfolytában zuhogott, és az eső láthatólag még hat hónapig akarta öntözni a várost. Felhajtottam három nagy csésze szintetikus kávét, átfutottam a San Francisco Chronicle-t, és megéreztem a gyomorégés előjeleit. Ideje bedugnom az orromat az irodába, hacsak nem akarok valamilyen maró megjegyzést Phyllistől, hogy bezzeg a beosztott keccsöl, miközben a nagyfőnök lazsál. Nem mintha olyan sok lenne a restancia. Ezt a zavaros Dick-ügyet leszámítva nem volt semmi sürgős tennivalóm, de dolgoznom kellett, vagy legalábbis fenn kellett tartanom a látszatot. Eloltottam a műcigimet, lekászálódtam a bárszékről, rákacsintottam Marlene-re, a Chez Joe helyes pincérnőjére, és kijöttem a kocsmából, az újságot tartva a fejem fölé esernyő helyett. Pár perccel később belöktem az ajtót, amelynek mű-sárgaréz táblájára a „Philip Marlowe, magánnyomozói iroda” szavakat vésték. Phyllis az irodává átalakított lakás első szobájában ült. Lerúgta a cipőjét, lábát felpolcolta a fém íróasztal egyik fiókjára. Duzzadt ajkai között műcigivel, az orrára csúszott szemüveg piros fémkerete fölött bandzsítva olvasott egy dokumentumot. Szürke kosztümöt viselt, amely szigorú is lehetett volna, ha a szoknyája legalább félig eltakarja áramvonalas combját. - Üdv, Phyllis! - dünnyögtem. - Jó napot, Phil! Hogy s mint? - Pokolian. Maga? - Fantasztikusan. - Mi újság? - Semmi izgalmas.

60

Az asztalra helyezte a dokumentumot, levette a szemüvegét, és nyújtózkodott, amitől annyira felhúzódott a szoknyája, hogy kilátszott combharisnyájának fekete csipkeszegélye. Felemelkedett, belebújt a cipőjébe, megigazította a kosztümjét, kijött az íróasztal mögül, és elém állt, elegáns és csábító mozdulattal keresztbe téve isteni lábait. Nem is értettem, hogyan tudja megőrizni az egyensúlyát ebben az ingatag helyzetben. - Beszéljen erről a kevéssé izgalmas dologról! - mondtam. - Levelet kaptunk Dick lányától. - Lisától? Azt hittem, e-mailt küldött neki. - Postán válaszolt. Ajánlva, tértivevénnyel. Elsőbbséggel. Délelőtt érkezett, nem túl barátságos. - Mit ír? - Semmi olyat, ami ne lenne köztudomású. Emlékeztet minket, hogy folyamatban van a törvényes eljárás, és arra kér, hogy ne keressük a kapcsolatot se vele, se a Dick család többi tagjával. - És ha nem engedelmeskedünk? - Be fog perelni. Nagyon harciasnak tűnik. New York egyik legjobb ügyvédi irodájához fordult. - A Molinari és Runciterhez. Csak azt nem értem, hogy miért haragszik ránk. - Rosszhiszemű. Ami érthető is, a Numik után. - De hiszen én őt pártolom! - Maga a dudáit pártolja. Bombanő, láttam a képét a Vogue-ban. Nem is ismeri magát, akkor miért bízna meg magában? - Phyllis, fütyülünk Lisa levelére. Keresse meg a telefonszámát, és hívja fel! - Megvannak az ügyvédeinek az adatai. Egy teljes emelet az övék a manhattani Ikertoronyban. - Kétlem, hogy Molinari összehozná magával. De maga akkor is megtalálja. Van tehetsége az efféléhez. - Ne akarjon hízelegni! Mit mondjak neki? - Hogy találkozni akarok vele. Sürgősen. - Na persze, sürgősen ellenőriznie kell a mellbőségét.

2

A mozgóárusok felállították standjaikat a vízben ázó körúton. Néhány elszánt sakkozó ernyővel védett, összecsukható asztalokon folytatta a játszmát. Céltalanul, a gondolataimba merülve csámborogtam. Nem

61

értettem Lisa Dick viselkedését. Igazság szerint eleve nem értettem az egész históriát. Amikor a Szolgálat felkért, hogy kezdjek nyomozni Philip K. Dick ügyében, először is el kellett fojtanom egy ásítást. Mi lehet még megtudni erről az alakról, amit ne tudnának időtlen idők óta? Nem volt kedvem átböngészni a cikkek, dolgozatok, életrajzok és kollokviumi beszámolók százait a Kisebbségi jelentés rejtett valóságtartalmáról vagy a mindenütt jelenvalóság témájáról, amelyet a gyermekkori trauma - az ikernővér korai elvesztése - oltott bele az íróba. Netán szemlézzem a szerelmi életéről és az öt feleségéről szóló pletykákat? Ez már a szakmámba vág. Csakhogy érdektelen. Még a Szolgálathoz foghatóan bornírt hivatal is felfogta, hogy egy olyan egyéniségnek, mint az Ubik szerzője, nincsen más titka az életművén kívül. Megbízatási parancsom, amelynek álságos precizitása rosszul leplezte a művészkedő homályt, arra utasított, hogy kutassam fel „a nyomozás valamennyi lehetséges eszközét igénybe véve a rendelkezésre álló dokumentumokban, bibliográfiákban, audiovizuális archívumokban, múzeumi gyűjteményekben vagy más hordozókon a szabálytalanságokra utaló összes jelet a Philip K. Dicknek tulajdonított Numik című könyv kiadásával kapcsolatban”. Ehhez a munkához nemcsak nyomozó kellett, de egy tudós kutató is. A fenébe, én magándetektív vagyok, nem irodalomkritikus! Nem rajongok a tudományos fantasztikumért, és nem vagyok Dick-szakértő. Szóval nem lelkesedtem. Másrészt az üzlet nem ment valami jól. Amióta elszaporodtak az elektromos bigyók, a megfigyelés lett az átlagpolgár kedvenc sportja. A féltékeny férjek nyomkövetőt ragasztanak a feleségük retiküljébe. A miniatűr webkamerák feltérképezik mozgásunkat még az éttermi klotyóban is. Nem is szólva a degeneráltakról, akik mikrocsipet telepíttetnek a bőrük alá. A nyomozó munkája sokat veszített a többletértékéből. Tehát ha a Szolgálat ötezer dollárt kínál kápé, csak azért, hogy ellenőrizzük, követett-e el „szabálytalanságokat” a legújabb intergalaktikus bestseller kiadója, az ember az egyik zsebébe dugja az aggályait, és rájuk nyomkodja a zsebkendőjét, míg a másik zsebébe dugja a dohányt. Az még szépítés is volt, hogy szabálytalanság. A „Dick utolsó regényeként” felvezetett Numikot 2007-ben jelentette meg Salt Laké Cityben a Thaumaturg12 kiadó, a Philip K. Dick Alapítvány akarata ellenére, amelyet az író gyermekei alapítottak apjuk életművének kezelésére. A közlés illegális volt. Ráadásul a PKD alapítvány azonnal kétségbe vonta a kézirat eredetiségét. Gyanús is volt. A Numik, ez a 900 oldalra rúgó kódex azt írta le, hogyan pusztítja el a világegyetemet egy kozmikus rákbetegség. Mindezt a tumor szempontjából. Hogyan szerezte meg a Thaumaturg ezt a poszthumusz művet? Hogyan került 12 A görög eredetű Thaumaturg név a csodatételt jelentő szóból ered. (A szerk.)

62

idegenek kezébe, amikor az író gyermekei még csak hírét sem hallották soha? Dick jogutódjai beperelték a kiadót abban a pillanatban, hogy a Thaumaturg nyilvánosságra hozta terveit. Ám ez csak növelte a médiahisztériát, amelyet óriási propaganda-hadjárat szított. Valamilyen jogi bonyodalom következtében a PKD Alapítvány hasztalanul próbálta megakadályozni a Numik megjelenését, illetve terjesztését. A könyv ötvenmillió példányban kelt el egyetlen hónap alatt. Nagy hollywoodi stúdiók viaskodtak a megfilmesítés jogáért. Mindez olyan iszonyú pénzt jelentett, amely számos szélhámost, sőt még becsületes fazonokat is kísértésbe hozott volna. Nem csoda, ha az ügy felkeltette a Szolgálat érdeklődését. Ám nekem nem volt semmiféle nyomom, semmiféle adatforrásom, kivéve Lisa Dicket, aki nem sokat tudhatott. Jogi tudásom a nullával volt egyenlő. Fogalmam sem volt azokról a rafinériákról, amelyekkel a Thaumaturg képes volt sarokba szorítani Molinariék irodáját. Ami meg a Numik irodalmi értékelését illeti, ahhoz épp annyi adottságom volt, mint Spillane vagy Ed McBain akármelyik olvasójának. Még csak bele se néztem az ál/igazi Dickbe, amíg a Szolgálat meg nem bízott a nyomozással. A hétvégén nekifeküdtem, de a kísérlettől migrént kaptam, amit több pohár szintetikus whiskyvel kellett elmulasztanom a Chez Joe-ban, míg a baseball-közvetítést néztem a kocsma nagy holoképernyőjén. Eszembe jutott valami. Phyllis lelkes fogyasztója a tudományos fantasztikumnak. És nekem meg se fordult a fejemben, hogy kikérjem a véleményét a Numikról. Igazán, ma délelőtt káposztalé van az agyam helyén! Sarkon fordultam, visszamentem az irodába. Ismét eleredt az eső, úgyhogy az út végét futva tettem meg. Már a házban éreztem, hogy zűr lesz. Az iroda a másodikon volt. Négyesével szedtem a fokokat. A fém íróasztalon ott voltak Phyllis gondosan összehajtogatott ruhái: a szoknyája, a blúza, a fehérneműje. Kosztümkabátja a szék támlájáról lógott. Cipője és kézitáskája az asztal mellett álldogált. Átvillant az agyamon a habfürdőző Phyllis képe, aztán eszembe jutott, hogy a régi akták dobozait tartom a fürdőkádban. Végigjártam a lakást, ellenőriztem a szekrényeket, benyitottam minden ajtón, lehajoltam, benéztem az asztalok és a kanapé alá. Phyllis sehol sem bujkált. Különben sem volt itt búvóhely. Meztelenül távozott volna, nyitva hagyva az ajtót maga után? Váltóruhát hozott volna? Miért nem szólt, hogy elmegy? Nem stimmelt ez a dolog. Felhívtam a mobilját, amely csörögni kezdett a retikülben. Ugyancsak a retikülben voltak a kulcsai, a tárcája az okmányaival és a hitelkártyáival, továbbá egy sminkkészlet és a Numik zsebkiadása. Az esőkabátom zsebébe süllyesztettem a könyvet, elmartam a mobilját, a kulcsait, meg a tárcáját. Kimentem, s becsaptam magam után az ajtót.

63

3 Leszáguldottam az épület alagsorában lévő parkolóba. Phyllisnek új, piros Volkswagen Bogara volt. Kerestem az A soron, mert mindig ott szokott parkolni. Meg is találtam... a Bogár tizenhatodnyira zsugorított másolatát. A gondosan kidolgozott játékszer körülbelül 25 centi hosszú volt. Feltűnt, hogy a vezető felőli ajtón a kulcslyuk nem arányos a makettel, hanem normális méretű. Belepróbáltam Phyllis kulcsát. Nyitotta. Névjegy volt a vezetőülésen. Elvettem a kártyát, és éppen le akartam tenni a játékautót, amikor elektromos vezetéket vettem észre a kormány alatt. Gépiesen elhajítottam a makettet, olyan messzire, amennyire csak bírtam, jómagam pedig elrohantam az ellenkező irányba. Mielőtt a földre vetődhettem volna, az autó felrobbant, és fémszilánkokat lövöldözött, akár egy gránát. Az egyik szilánk tőlem kétméternyire tört szét egy oszlopon. A másik a fülem mellett süvített tova. Kimenekültem a parkolóból, és futottam a körúton, mint akit hajt a tatár. Hát ez egy hajszálon múlt! Lihegve megvizsgáltam a névjegyet: az Aranykacsa emblémája volt rajta. Ez egy éjszakai lokál a kínai negyedben. De csak este tízkor nyit. Úgy döntöttem, hogy beugrók Phyllishez. Missionben lakott, egy vörös téglaház negyedik emeletén. Villamosra szálltam, kimentem Missionbe. A negyediken megtaláltam a lakását, a huszonhetest. Az ajtón kicserélték a két zárat. Phyllis kulcsai nem fértek beléjük. Tudományos alaposságból ellenőriztem a többi ajtót is. Egyikbe sem illettek a kulcsok. Már éppen le akartam menni a lépcsőn, amikor az egyik lakás ajtajában megjelent egy pongyolás asszony, hajcsavarókkal. - Kit keres? - Phyllis Ackerman barátja vagyok. A huszonhetes lakás... - A huszonhetes hónapok óta üres. - Akkor tévedhettem. Biztos, hogy nem lakik a házban semmiféle Phyllis Ackerman? Szőke, csinos... - Nem ismerem. Eltévesztettem volna az emeletet? A harmadikon egyetlen ajtón sem volt a Phyllis kulcsainak megfelelő Wilco zár. A másodikon és az elsőn sem. Ekkor kételkedni kezdtem. Honnan vettem, hogy Phyllis itt lakik? Sosem jártam nála. Beszélt nekem a kérójáról valaha? Visszaszálltam a villamosra. Kivoltam, mint a liba. A valóság annál jobban kifolyt az ujjaim közül, minél erősebben próbáltam megragadni. Éhes voltam. Ez legalább konkrétum. Visszamentem a Chez Joe-ba, leültem egy ablak mellé, marhasültet és műkávét rendeltem.

64

- Látom, ez nem a maga napja - jegyezte meg Marlene. - Ronda, mint a hétfő. A titkárnőm eltűnt, és a kulcsa nem nyitja a lakását. Megmutattam neki Phyllis kulcsait. Olyan kíváncsian vizsgálgatta, mint egy ritkaságot. - Hol találta ezt? Ma már senki sem használ kulcsot. 2007-ben vagyunk! - Hát akkor hogyan nyitják ki az ajtókat? - Elektronikusan. Kódokkal, kártyákkal, mikrocsipekkel vagy vokális vezérléssel. Honnan jött maga? Nem fest valami jól - tette hozzá együtt érzőn. - Csak egy kis fáradtság. Elfelejtettem az ajtókat. Néha úgy rémlik, mintha azelőttről jöttem volna vissza... - Azelőttről? - Amikor még volt igazi kávé és igazi cigaretta. Maga már nem emlékezhet rá. Túl fiatal. Marlene... - Igen? - Ha ezek a kulcsok semmire sem jók, miért tartotta Phyllis őket a retiküljében? - Talán szereti a régiségeket. - Hol lehet ilyen kulcsokat találni? - A kínai negyedben, mint minden antikvitást: katódcsöves rádiókat, kredencbe épített televíziót, olyan cigarettát, ami füstöl... - Köszönöm, Marlene! Rohanok. Ellenőriznem kell valakit!

4 Esőben caplattam vissza az irodához. Csakhogy az iroda már nem volt ott! Az én táblám helyén egy ízléstelen hologram hirdette: „Jinjang masszázs! Nem orvosi, nem erotikus!” Műmárvány, pohos Buddha meresztette rám lézerszemét, és bekapcsolt egy csengőt, mire megjelent egy bizonytalan korú kínai nő, az a jó útra tért kurva-zsáner, házi ruhában és fekete posztócipőben. - Randevú, uram? - kérdezte erős ázsiai kiejtéssel. - Nem, nem akarok masszázst! - mondtam. - Ez az iroda az enyém! - Iroda elköltöz - mondta. - Tang úr megvásárol ház. - Mikor? - Ma reggel. - Hol vannak a számítógépeim? Az archívumom?

65

Elvitték mindenemet. Volt egy vastag szőnyeg, puffok, egy rotang-fotel, egy alacsony asztal teáskészlettel, és egy illatlámpa, amelyből émelyítő füst gomolygott. Vastag függönyök takarták az ablakokat. Tompított világítás, háttérzene. A hátsó szobában ázsiai arcú lány masszírozott egy futonon hasaló férfit. Semmi erotikus nem volt benne, azt leszámítva, hogy pucér volt, mint a házatlan csiga. Madám Jinjang rájuk csukta az ajtót, hogy ne lássam őket. - Mi ez a kupleráj? - kiáltottam. - Nem kupleráj - helyesbített Madám Jinjang. - Minden holmijai itt van - nyújtott felém egy névjegyet. - Egy tapodtat se mozdulok, amíg helyre nem állítják a lakásban a reggeli állapotokat! - Mozdul, mozdul. Tang úr megvásár. Kicsi kártya. - Keresse meg maga Tang urat, ha ahhoz van kedve, de én itt maradok! - mondtam. Mindent lesöpörtem az alacsony asztalról, és ráültem. Az asztal összeomlott a súlyom alatt. A hátsó ajtó kinyílt, a résben megjelent a masszőz kérdő arca. - Oké - mondta neki Madám Jinjang. - Mozog, elmegy - tette hozzá. Ez nekem szólt. - Nem! Mielőtt egyetlen mozdulatot tehettem volna, kaptam egy tökön rúgást, amit egy gyomorszájas követett. Kétrét görnyedve, levegőért kapkodva láttam, hogy a madám, akihez a lány is csatlakozott, újabb támadásra készül egy baseball-ütővel. Fölemeltem a karomat, úgy próbáltam védeni magamat az ütőtől, de nem kerülhettem el a lány fejrúgását, amely kicsipkézte a képemet. Ezek után már csak a pofonok és a változatos ütések záporát érzékeltem. Begurultam a liftbe. A lány a földszintig üldözött, és kivonszolt az utcára. Bevitt még egy utolsó rúgást a hasamba, aztán visszatért az épületbe. Hosszú percekig tapadtam a járdához. A járókelők mintha észre sem vettek volna. Úgy nézhettem ki, mint egy alkesz, aki most alussza ki magát. Miután nagy sokára feltápászkodtam, fontolgattam, hogy elhozom az autómat, és kimegyek a kínai negyedbe. De hát biztosan lenyúlták a tragacsomat is. Tárcsáztam a mobilomon egy taxirobot számát. Három perccel később befutott a sárga kocsi. - Milyen cím? - kérdezte a géphang. - Grant 240. - olvastam le Madám Jinjang kicsi kártyájáról.

66

5

A Grant Avenue az egyik legrégibb utca a kínai negyedben, és majdnem teljes egészében a két testvér, Jack és Jim Tang tulajdona. Azon gondolkoztam, hogy nem a Numik-ügy miatt szálltak rám a Tangok? De hát én nem követtem el semmit, hacsak azt nem, hogy szándékomban állt kapcsolatba lépni Lisa Dickkel! Még azt se tudtam, hogy Phyllisnek sikerült-e elérnie. Egy dolog biztos: Tangék követnek minket, Phyllist és engem. Különben hogyan tudhatnának a piros Bogárról? Miként szervezhették volna meg a parkolói merényletet? Az irodám kipucolását? Tizenegy óra tájban fedeztem föl, hogy Phyllis eltűnt. Délután egykor állítottam be ismét az irodába. Tangék két óra alatt kirámoltak mindent. Úgyhogy előre kellett készülniük erre a húzásra. Ebben a pillanatban is lesnek rám, és vihognak rajtam... Úgy döntöttem, hogy elmegyek Hu haveromhoz, akié a Modern TV elektronikai szaküzlet a Grant végén. Mikor benyitottam, éppen egy régi Atwater Kent rádiót javítgatott. Leültem egy zsámolyra, és egy műcigit dugtam a számba. - Marlowe! Alázatos pondróságom reszket az örömtől, hogy ily tiszteletreméltó személyt fogadhat! - Tiszteletreméltó személyiségem nyakig ül a szarban - morogtam. - Rondán fest a pofád, ó barátom! Tájékoztattam. Kifürkészhetetlen arccal hallgatott végig. - Mit gondolsz, a Tangok rabolták el Phyllist? - kérdeztem. - Hihető. Az Aranykacsa a Tangóké. - De ha likvidálni akarnak, miért nem nyírtak ki egész egyszerűen? Minek ez a merénylet egy játékautóval? - Talán nem akarnak megsemmisíteni. Tartottak tőle, hogy kikerülnéd a csapdát. Ez egy figyelmeztetés volt. - Vegyük annak! De igyekeznek megakadályozni, hogy nyomozzak a Numik-ügyben! - Milyen ügyben, nagybecsű barátom? - Ennek az úgynevezett könyvnek az ügyében. Philip K. Dick írta, és arról szól, hogyan pusztítja el a világegyetemet a rák... - A digitális rák - mondta Hu. - Nem a könyvről van szó. - Akkor miről? - Az FBI szupertitkos tervéről. J. Edgár Hoover és egy kis tudóscsoport találta ki. Nixon elnöksége alatt indították be az első szakaszt. - Mi volt a célja? - Eltüntetni az embereket, és műtermékekkel helyettesíteni őket.

67

- Robotokkal? - Replikánsokkal, androidokkal, gépekkel, amit akarsz. - És Nixon alatt kezdődött? Akkor még nem voltak fejlett robotok! Semmi, amit össze lehetett volna vetni egy emberrel! - Dehogynem voltak! Mondom, hogy szupertitkos volt! - Az FBI az 1970-es évek óta cseréli ki az embereket azonosíthatatlan robotokra? Erről van szó? - Éles értelmed megragadta a valóság lényegét. - És azok, akiket kicseréltek? Bedugják őket egy nagy dutyiba? - Azt pletykálják, hogy sterilizálták és agymosással amnéziássá tették őket. Ez megmagyarázná azt a több ezer hajléktalant, akik itt vegetálnak a kínai negyedben... Az utolsó igazi emberek, legalábbis a városunkban. - Még az se számít, ha több ezren vannak. - A közelmúltban az FBI és a CIA állítólag titkos táborokat hozott létre, többek között Guantánamón... - Az nem a terrorizmus elleni harcra van? - Kamuflázs - mondta Hu fanyar mosollyal. - Guantánamo internáló tábor a szubsztituáltaknak... - Kiknek? - Azoknak, akiket kicseréltek numikokra. - Huh, beszéljünk komolyan! Te és én, mi numikok vagyunk? - Én csak a szóbeszéd visszhangját hozom el hozzád, csodálatra méltó barátom. - No és Tangék? Van nekik közük ehhez? - Tangék közvetlen kapcsolatot jelentenek a Nagy Mindenhez. - Miért rabolták el Phyllist? - Erre egyedül egy nálam tájékozottabb ember válaszolhat. Kérdőre kellett vonni a Tangókat. De előbb többet kellett megtudnom. Hunak volt internetkapcsolata a boltja hátsó helyiségében. Bekapcsoltam a számítógépet. Begépeltem a Google-ba, hogy „Numik” és „Dick”. A gép százával dobta ki a kritikai hivatkozásokat és az újságcikkeket. De valami nem klappolt: egyetlen célzást sem találtam a kézirat eredetiségét feszegető vitára. A sajtó hónapokon át csámcsogott a Thaumaturg és a PKD Alapítvány között tomboló bírósági háború szappanoperáján. Itt pedig nyoma sincs! Rákerestem a Thaumaturg adataira. Csak egy weboldalat találtam, amelyet éppen átalakítottak. Végtelen türelemmel sikerült előásnom Rick Deckhard főrészvényesnek és két üzlettársának, Helen Harveynek és Mart Wincklernek az e-mail címét. Három levelem pillanatokon belül visszajött, „Címzett ismeretlen” megjegyzéssel. Az Amazonnál Philip K. Dick utolsó regényének nevezték a Numikot, amelyről elnézően lanyha értékelést írt William Gibson, viszont Gérard Klein, a francia kiadó-szerkesztő szigorúan megbírálta. Az egész olyan volt, mintha sosem létezett volna Numik-ügy!

68

6

Siettem a Grant sugárúton Tangék raktárához. Szellemem égett a láztól. Hu agyrémei egybeestek bizonyos tényekkel: ha San Francisco minden lakosa numik, leszámítva a kínai negyed hajléktalanjait, akkor már érthető, miért a kínai negyedben összpontosul a dohány és az illegális drogok kereskedelme. Az androidoknak nincs szükségük igazi cigarettára. A hajléktalanok le vannak égve, de a blázt még megengedhetik maguknak. Nem csak füstfüggöny-e az Új Tilalom, a digitális összeesküvés álcázására? Ostobaság! Hu túlzásba vihette az ópiumot. Ha gép lennék, azt észrevenném, nem? Nem biztos. És ha a Numiknak köze van az FBI titkos tervéhez, ez már magyarázat a bosszúságaimra. Összefüggésben áll-e Philip K. Dick bestsellere J. Edgár Hoover összeesküvésével? Bizonyított tény, hogy az írónak voltak problémái az FBI-jal. És ha Dick rájött egy államtitokra? Annak tulajdonítsam-e a Numik zagyva stílusát, hogy igazából rejtjelezett szöveg, amely kódolt üzenetet tartalmaz? Feltűnt a Tang-féle raktár. A 240-es szám ugyanolyan düledező romhalmaz volt, mint a szomszédai. Az egyik ablakban, amelyből ezer éve eltűnt az üveg, egy hajléktalan ült és füstölt. Bűzlött a piszoktól és a rossz alkoholtól. Kértem tőle egy koporsószöget. A kezembe nyomott egy csomag Luckyt és egy öngyújtót. - Nesze, haver, ajándék! - Köszönöm! - Nincs mit. Elcammogott. Még két óra volt az Aranykacsa nyitásáig. Rágyújtottam első igazi cigarettámra az Új Tilalom óta. Kapart és bűzlött! Kéjmámor volt! Fellapoztam a Numikot, amelyet Phyllis táskájából vettem ki. Megakadt a szemem egy passzuson: „Az asztalra helyezte a dokumentumot, levette a szemüvegét, és nyújtózkodott, amitől annyira felhúzódott a szoknyája, hogy kilátszott combharisnyájának fekete csipkeszegélye. Felemelkedett, belebújt a cipőjébe, megigazította a kosztümjét, kijött az íróasztal mögül, és elém állt, elegáns és csábító mozdulattal keresztbe téve isteni lábait. Nem is értettem, hogyan tudja megőrizni az egyensúlyát ebben az ingatag helyzetben. - Beszéljen nekem a Numikról! - mondtam. - Mit akar tudni? - Mondjon el mindent! - mormoltam. - A Numik egy önhivatkozó regény. Magát idézi az elbeszélésen belül. - Azt hittem, egy rákról szól, amely felfalja a világegyetemet.

69

- Igazából egy nyomozóról szól, aki nyomoz egy regény után, amely egy rákról szól, amely felfalja a világegyetemet... A nyomozó felfedezi, hogy ő is egy szereplő a regényben, és ez a szereplő ugyancsak felfedezi magát a regényben levő regényben... Ez maga a végtelen regresszió... Mint mikor két átellenes tükörben nézzük magunkat... - Nem átverés ez egy kicsit? - Rosszabb. Nagyon hosszú, kusza és unalmas. - Hogy lehet bestseller egy nagyon unalmas regény? - Mert senki se olvassa el. Csak megvásárolják. - Miért vásárolják meg? - Mert állítólag Philip K. Dick írta. Botrányt kavart. Ezeknek az okoknak semmi közük a könyv tartalmához. - Kicsi Phyllisem, és maga ismeri ezt a tartalmat? - Igen. Csak egy hozzám hasonlóan mániákus olvasó képes megzabálni egy ilyen darabot. Szószátyár, száraz, fényévekre van Dick írásaitól. Végeérhetetlen passzusok a Finnegan’s Wake modorában, amelyek a rák burjánzását hivatottak szemléltetni. - Dick csodálta Joyce-t. Nem lehet, hogy kísérletezni próbált... - Hát akkor elszúrta a kísérletet. - ...ami megmagyarázná, hogy miért csak a halála után jelent meg? - Az összes Dicket, még a kevésbé jókat is, úgy habzsolja az ember, mint a kacsa a nokedlit. A Numik háromszor hosszabb, mint az Ubik vagy a Dr. Vérdíj. Ez az egyetlen könyv, amitől grízfrászt kaptam. Nyújtózkodott, olyan magasra emelve a bal lábát, hogy mielőtt visszahelyezte volna a fém fiókra, kilátszott a fekete selyembugyija. Még hozzátette, ellentmondást nem tűrő hangon: - Ha a Numik egy igazi Dick, akkor én festett szőke vagyok.”

7

Becsuktam a könyvet. Fuldokoltam a szorongástól. Hol állok én a végtelen regresszió folyamatában? Én is a Numikban vagyok egy szereplő? Akkor mihez vannak jogaim? Tiltakozhatok-e Philip K. Dicknél? Mi sem akadályozná meg, hogy engem is eltüntessen egy tollvonással, vagy inkább néhány ütéssel a mechanikus Olympia írógépén. De ha nem Dick írta a könyvet? Ő mindenképpen meghalt, és eltemették. Kihez forduljak? És ha numik vagyok, Edgár Hoover egyik androidja? Én helyettesítem az élő Philip Marlowe-t, akinek itt kell csavarognia a kínai negyedben, ha

70

ugyan nem deportálták Guantánamóra vagy a pokolba. A logikátlanságok, amelyektől reggel óta inog a világom, csak szintetikus memóriám egyszerű programhibáinak következményei. Elfelejtettem, hogy átengedtem az irodámat Tangóknak, és azt is, hogy Phyllis felmondott. De miért nem voltak ilyen zavaraim eddig a hétfőig? Egyáltalán mit tudok róluk? Ha voltak más epizódok, törölték őket. Ha egy program beszar, alaphelyzetbe állítják, aztán újraindítják. „Reset”, és nem történt semmi. Engem vajon hányszor „indítottak újra”, tudtomon kívül? Vagy pedig én is egy ilyen amnéziás hajléktalan vagyok, mint akikről Hu mesélt, egy múlt nélküli John Doe13, aki fel-alá kóricál a városban, és zöldségeket beszél? Kurva életbe! Kellett maradnia egy szálnak, amely összeköt a valósággal! Egy részletnek, amelyet gépiesen megjegyeztem. Mit is mondott Phyllis ma reggel? A Molinari és Runciter ügyvédi irodának van egy emelete a manhattani Ikertoronyban. Ami 2007-ben lehetetlen. Abban a pillanatban nem tűnt bizarrnak. Holott tudom, hogy a Világkereskedelmi Központ porrá lett! Phyllis ezek szerint egy olyan világban él, ahol nem történt meg a szeptember 11-i merénylet? Hát én? Délelőtt Phyllis világában voltam, délután már egy másikban? Elővettem a mobilomat a zsebemből, és felhívtam a tudakozót. Kértem Molinari és Runciter manhattani irodáját. Pár másodpercnyi várakozás után meghallottam az automatát: - Irodánk hétfőtől péntekig, reggel kilenc órától délután öt óráig tart nyitva... - New Yorkban elmúlt este tizenegy! Hová tettem az eszemet? Az iroda beírta a címét a mobilom képernyőjére: „Molinari és Runciter, Világkereskedelmi Központ, Déli Torony, WTC 2, 77-ik emelet.” Ez nem akart összeállni.

8 Az Aranykacsa dugig volt. A pódium közelében foglaltam asztalt. Két lány madzagokba öltözötten vonaglott lassan Thelonious Monk Don’t Blame Me című számára - mintha az a felvétel lett volna, amely 1963-ban készült New Yorkban. Igazi skót whiskyt rendeltem és egy havannaszivart. A smároló csajok hamarosan leléptek. A fekete harisnyanadrágos transzvesztita, aki a konferanszié szerepét játszotta, előadta az óhéber dumát: 13 Az amerikai kultúrában a John Doe személynévvel jelölik az átlagos, névtelen embert. (A szerk.)

71

- Most pedig, hölgyeim és uraim, főleg önök, az igazi férfiak, akik a szőkéket részesítik előnyben... íme egy kivételes műsorszám Los Angelesből! íme, ragyogásának teljében az egyetlen, a páratlan, az igazi Marilyn! Mennydörgő tapsviharban alszanak ki a fények. Felhangzanak A lány legjobb barátja a gyémánt első taktusai. A lány megjelenik egy fénykévében, amely fehér korongot hasít ki a pódiumból. Rózsaszín ruhát, kesztyűt, kápráztató nyakéket visel. Olyan rekedt torokhangon énekel, hogy feláll a hátamon a szőr. Ez Phyllis! Lassan lehúzza a bal kesztyűjét... az egyik harisnyáját... a másikat... Megfordul... A hátán ki van gombolva a ruha... Egyet riszál, a kelme rózsaszín hullámban folyik le a bokájára... Meztelen... Pörög... Szembefordul a közönséggel, feltárva aranygyapját... Phyllis természetes szőke volt. A Numikot nem Philip Kindred Dick írta.

9

Mire felkapcsolták a villanyt, Phyllis eltűnt. Az ember, aki az asztalomhoz ült, a harmincas éveiben járt. Magas, vékony, elegáns kínai, sötét öltönyben. Idegenes kiejtés nélkül beszélt. - Jó estét, Marlowe! - mondta. - Tetszett? - Kihez van szerencsém? - Jim Tang, szolgálatára. Jó kézfogása volt, erős, de kíméletes, nem az a csonttörő. - Még egy whiskyt? - Miért akart megölni? - Maga kérte! - Pardon? - Pontosabban a barátja, Hu úr közvetítésével óhajtotta igénybe venni a szolgáltatásomat, hogy semmisítsem meg magát. - Miért csináltam volna ekkora ökörséget? - Mert kiborult. Nem bírta tovább a létet. Be akarta fejezni. - És arra kértem Hűt, hogy fogadjon fel egy bérgyilkost, aki hazavág? - Arra bizony! - Miért felejtettem el?

72

- Mert emlékezetkitörlő drogot fogyasztott. Hu ötlete volt: ha nem tudja, hogy veszélyben forog, annál spontánul és rugalmasabban nyilvánul meg az önfenntartási ösztöne. A figyelmeztetés azzal a kockázatta] járt volna, hogy nem védekezik. Annyira deprimált volt. - A maguk drogja okozta a szakadásokat is az emlékezetemben? - Igen, de ne nyugtalankodjék, a hatás megfordítható. Füstkarikákat fújtam. - Kicsoda Phyllis? - kérdeztem. - Az egyik hallgatója. A sztriptízből szedi össze a zsebpénzét. - Én nem vagyok nyomozó? - Maga az amerikai irodalom professzora a Berkeleyn. És író. - Mit írtam? - Egy olvashatatlan Philip K. Dick-plágiumot. Az a címe, hogy Numik. Egy olvashatatlan szart, már bocsássa meg az őszinteségemet. - És Philip Marlowe a nevem? - Természetesen nem! Philip Marlowe-t Raymond Chandler találta ki. - Akkor ki vagyok én? - Maga... Abban a pillanatban észrevettem Phyllist. Láttam a bal kezében a gyöngyházmarkolatú kis revolverét. Semmit sem tehettem. Hallottam a dörrenést. A lövedék bement Jim Tang egyik halántékán, kijött a másikon. A kínai az asztalra zuhant. - Gyorsan! - kiáltotta Phyllis. - A fejvadászai a nyomunkban vannak! - De... - Ki akarta nyírni magát! Felborította az asztalt. A kínai keze a Berettáját markolta, az ujja a ravaszon volt. Szökelltem Phyllis után, aki profi hatékonysággal kígyózott a pánikba esett tömegben a vészkijáratig. Egy perccel később már a piros Bogár vitt a 101-es műúton.

10

- Phyllis, mi ez az egész gebasz? Kicsoda maga? - CIA - felelte Phyllis. - És Tang? - A Csingpaónak, a kínai hírszerzésnek dolgozik. - És csakugyan felfogadtam, hogy kinyuvasszon?

73

- Olyan nincs a sifonérban. Azért akarta megölni, mert maga is benne van egy CIA-programban. Magát kiválasztották kísérleti alanynak a G-22-höz, a Siva-laboratórium új drogjához, amely amnéziássá tesz. Rá lehet szokni, és nagyon fogékonnyá teszi az alanyokat a szuggesztióra. Propaganda-hadjáratban lehet alkalmazni, az ideológia gyorsabb terjesztésére. Egy kísérleti változatát használták 2004-ben, hogy megkönnyítsék George W. Bush újraválasztását... - Hogyan adják be a drogot? - A nyálkahártyán keresztül szívódik fel, amikor rágyújt egy műcigire. Épp ez benne a vicc: maga azt hiszi, hogy vigyáz az egészségére, közben egy olyan szerrel mérgezi magát, amely átmossa az agyát... - Mit csinál? - üvöltöttem. Feje a mellére csuklott. Elengedte a kormányt. Az autó megfarolt. Az utolsó pillanatban sikerült egyenesbe hoznom, mielőtt belerohant volna a díszletbe. Nagy keservesen leparkoltam az útpadkán. Phyllis meghalt.

11

- Nem kellett volna így otthagynom, a százegyes szélén... - Hanem? - Még csak azt se akartam kideríteni, hogy mi történt vele... - Mi értelme lett volna? - Megmentette az életemet! Én meg nem akartam mást, csak minél messzebb kerülni a verdától... - Vér volt? - Nem tudom... Nem, nem hiszem. - Úgy nézett ki Phyllis, mint aki megsebesült? - Nem mozgott. - Az nem bizonyít semmit. - Az istenit, Hu, nem lélegzett! Biztos vagyok benne, hogy meghalt! - Talán nem. - De az még rosszabb, ha életben maradt! A kínaiak felszalámizzák! Én pedig otthagytam! Ez olyan ocsmányság... - Elég! Nem játszunk tovább! Visszatérünk a való világba! Ez nem egy James Bond-sztori, én nem a te Hu barátod vagyok, aki rádiókat javít a Modern TV-ben. Hu doktor vagyok, a pszichiátere. Megértette? - Oké, doktor. - Ma már találkoztunk. Erre emlékszik?

74

- Öhm... Igen... Mielőtt elmentem megkeresni Tangékat. - Helyes. Most pedig hallgasson rám! Magát nem üldözi a Csingpao. Maga nem kísérleti nyúl a CIA-nál, amely nem próbál ki magán semmiféle új drogot. - De hát én szedtem G-22-t, nem? - Én rendeltem magának. Ez egy olyan szer, amely leszoktat a dohányzásról. Azért írtam fel, mert abba akarta hagyni a cigarettázást. Az, amit maga Új Tilalomnak nevez, a saját döntése. A G-22 nem hat az emlékezetre. - De Phyllis... - Phyllis a maga képzeletének az alkotása. Akárcsak az iroda. A Szolgálat, a maga megbízatása és ez az állítólagos digitális összeesküvés. Most még nem képes elfogadni, hogy Phyllis nem létezik. Ám azt már elfogadta, hogy megölje. Ez az első lépés. - Én öltem meg? - Képzeletben. - És ha valóban megöltem? Erre mit mond, doktor? - Miért? - Mert el akart árulni! Ez a kis ribanc rájött, hogy én írtam a Numi-kot\ Mindent le akart leplezni! Le akarta rombolni, amit hosszú éveken át építettem! - Miért akarja ennyire, hogy Dick könyvének tartsák a Numikot? - Mert ez egy röhej! Még a Da Vinci-kódnál is ramatyabb! És ez a röhej százszor jobban fogy, mint az amerikai tudományos fantasztikum nagy sikerei, a Van Vogtok, a Clarke-ok, Silverbergek és az összes Marion Zimmer Bradley... Tarantino nézettségi rekordot fog dönteni a filmmel, amelyet most forgat a könyv alapján, Philip K. Dicket pedig úgy őrzi meg a történelem, mint egy szutyok bestseller középszerű íróját, amely csak a félelmetes reklámhadjárattal radírozott le mindent! Nem ám mint évekig el nem ismert, látnok zsenit! A Numik örökre bemocskolja a képét, és ennek én úgy örülök, doktor! - Ennyire gyűlöli, Mrs. Marlowe? - kérdezte Hu doktor a vele szemben ülő, püffedt arcú, kövér asszonytól. - Tönkretette az életemet - hüppögte Mrs. Marlowe. - Ellopta az ifjúságomat! Nézze meg, mi lett belőlem! - Okosabb lenne, ha lemondana a férfiruháról, de egyébként még mindig nagyon jól tartja magát. - A mi nászunkat maga a kozmikus logosz akarta! Ezt mondta! Én voltam az ő abszolút Heatherje, női alakmása, az ő mély-énjének a ki-teljesedése! Aztán huszonnégy óra alatt eldobott egy szebbért. Vagy egy hülyébbért... - Indokol ez ennyi önemésztő gyűlöletet? Az árulás a szerelem törvénye, vagy legalábbis az egyik kitaposott útja...

75

- Doktor, az idillünk kezdetén, egy korai reggelen váratlanul meglátogatta Philt az egyik exe, Lisa anyja. Tudja, mit csinált? Arra kényszerített, hogy bújjak el egy gardróbszekrényben, addig, amíg, mint mondta, elkergeti revolverrel a nőt. Az elhozta a lányukat, aki bűbájos baba volt akkor még, olyan három-négyéves, és Phil összeroppant. Beengedte őket, pazar reggelit készített nekik. Délig eltartott a családi összejövetel! Én meg csak vártam a gardróbban, és összepisiltem magamat... Elfelejtette, hogy én vagyok az ő kozmikus kurva alakmása! - Értem - mondta Hu doktor. - Nem ért maga semmit! Tizenhat éves voltam, gyermek voltam! Magának fogalma sincs róla, hogy mit éltem át! Maga csak ül itt, a mézesmázos beszédével, a szar kis piruláival... - És néhány sikerrel. Na, jó, itt abbahagyjuk. 200 dollárt kapok.

12

A rendelőjéből távozó Hu doktor bement a Barnes and Noble könyvesboltba. A Numik új kiadása a kirakat díszhelyén elhomályosította az összes többit. Az üzlet bejáratánál oszlopokban álltak a vadonatúj példányok egy nagy asztalon. A doktor elolvasta a hátsó borítót: „Ebben a profetikus regényben a legmegdöbbentőbb az a hihetetlen könnyedség, amellyel a szerző magával ragad minket a kozmikus ráktól roncsolt világegyetem paranoiás látomásába. Heather Marlowe rémítő realizmussal írja le a folyamatot...” Hu doktor elégedett volt magával. Nem csekély része volt ebben a diadalban. Marlowe nyanya sünt szarhatott volna nélküle. Egyedül sose üthette volna nyélbe a dolgot a kövér tehén. Mániákusan azzal akart bosszút állni Dicken, hogy az ő nevével adja el a bóvli bestsellerét. Ezt a mazochizmust! Valaki abban leli örömét, hogy nullának tartja a saját alkotását! Viszont mekkora üzleti alkalom! Hu mesterien intézett mindent. Ő volt a Thaumaturg. Kínai barátainak cinkosságával bizonyítékokat fabrikált a kézirat valódiságához. Jim Tang zseniális hamisító. Molinari semmit sem vett észre. A PKD Alapítvány kénytelen volt elfogadni a doktor egyébként nagylelkű ajánlatát: a jogok 90%-át. Lisa és fivérei nem pénzt akartak. Ők az apjuk emlékét akarták megvédeni. Ám Hu nem hagyott választást nekik. Legalábbis kezdetben. Arra kérte őket, legyenek türelemmel, nehogy egy leleplezés rossz hatással legyen az eladott példányszámra. Mihelyt

76

biztosnak tűnt a Numik sikere, köpönyeget fordított. Mindent újratárgyaltatok:, úgy, hogy visszakapja a jogdíjat. A piackutatás szerint a Numikből eladott példányok az év végére meghaladják a kétszázmilliót az öt kontinensen. És akkor még nem beszéltünk a képregényről, a gyerekeknek szóló változatról, a film és a járulékos termékek bevételeiről. Egyébként a Numikot hamarosan csak úgy fogják ismerni, mint egy Tarantino-filmet. Csupán néhány ínyenc emlékszik majd az irodalmi humbugra, amely 2007 tavaszán lekötötte a média figyelmét. Mindenki elégedett volt. Kit érdekelt, hogy a név a borítón Philip K. Dick-e, vagy Heather Marlowe? Lisát és a testvéreit kivéve senkit. Hu visszaadta nekik az igazságot. Magának megtartotta a dohányt. Ez becsületes üzlet, igazi harmonikus üzlet, kozmikus síkon.

13

Látta tíz évvel fiatalabb önmagát, ahogy a kínai negyedben lézeng, nincs egyebe a szociális segélyen kívül, és azt a cigarettát szívja, amelyet egy jótékonysági szervezet osztogat. Ő, a Stanford egyik legragyogóbb hallgatója. A G-22 csúfos balsikere okozta a vesztét. Akkoriban a Siva egy kis labor volt, amelyet a Nobel-díjas Herbert von Pauling, egy német származású vegyész igazgatott. Hu betársult hozzá. Von Pauling izolálta ezt az elsőrendű pszichotropnak tartott molekulát. Azt állította, hogy a G-22 részleges és visszafordítható amnéziát idéz elő. Eszményi kezelés lesz gyászolóknak vagy a katasztrófák áldozatainak: a páciens elfelejti a boldogtalanságát annyi időre, amíg magához tér a traumából. Herbert, akinek voltak politikai kapcsolatai, meggyőzte a hadügyminisztériumot, hogy a G-22 használható katonai célokra, aztán besöpörte a tetemes hiteleket a termék kifejlesztéséhez. Hu már az első klinikai kísérleteknél rájött, hogy Herbert egy szélhámos. Egy nagy adag G-22-nek annyi pszichotrop hatása sem volt, mint egy pohár kaliforniai bornak. Egyedül arra volt jó, hogy segítse a leszokást a dohányzásról, de még az is csak a dohányosok 20%-ánál jött be. Pauling ekkor párolgott el a kasszával. Hu nem tehetett mást, mint hogy jelképes összegért átengedte a Sivát egy vállalatnak, amely műcigit és egyéb dohánypótlókat gyártott, ő pedig visszakerült az utcára. A G-22 bevétele épp csak arra volt elég, hogy törleszthesse von Pauling adósságait. Aztán sikerült egy pszichiáteri magánrendelőt nyitnia. És megérkezett Heather, a szerelmi csalódásaival és a depressziójával. Le akart szokni a

77

dohányzásról, és nála megint hatott a G-22. Egyik napról a másikra elhagyta a napi három csomag Lucky Strike-ot. A leszokás kényszeres hiperaktivitást idézett elő nála. Néhány hónap alatt megírta a Numikot. Kifőzte, hogyan álljon irodalmi bosszút Dicken. Hu megpróbálta lebeszélni, de aztán rájött, hogy fantasztikusat lehet kaszálni ezzel a sztorival. A második szakasz volt a legnehezebb: a szerző valódi személyazonosságának feltárása. Heather hallani sem akart róla. Hu doktor perverz ügyességgel manipulálta betegének szkizoid hajlamait. Kihasználta a szerencsés névrokonságot, és beleszuggerálta az asszonyba, hogy ő Philip Marlowe, aki Dick utolsó regényének ügyében nyomoz. Otromba eszköz volt, főleg egy irodalomtanárnál, de bejött. Heathernek annyira az agyára ment a bosszúvágy a férfinem iránt, hogy tökéletesen beleélte magát a macsó magándetektív szerepébe. Tulajdonképpen nem is olyan rossz író, ha azt vesszük, amiket összefantáziált... Persze ez a kis játék nem a legjobb terápia volt az ő esetében. Elmezavaros agyi eseményei egyre nehezebben voltak irányíthatók. Az tényleg zsenáns lett volna, ha olyan szerelésben állít be Lisa Dickhez, mint Humphrey Bogart A hosszú álomban. Eh! Részletkérdés. Hu doktor jövője vastagon ki volt bélelve dollárokkal. Azon elmélkedett, hogy a G-22 nélkül Heather nem kerülhetett volna abba a lelkiállapotba, ami lehetővé tette, hogy megírja a Numikot. A molekula, amely koldusbotra juttatta Hűt, meg is csinálta a szerencséjét. Felvidult ettől a gondolattól. Ez annyira taoistán hangzik, olyan jinjang... Szökellt párat a járdán, összeütve a bokáját a levegőben. Villanásnyi időre még az is megkísértette, hogy rágyújtson egy valódi cigarettára.

78

JOHAN HELIOT

Boldog szülinapot, Zéró Pont!

011. SZEPTEMBER ELSEJE VOLT. A találkozóhelyet nem csak úgy találomra szemelték ki: jelképes töltése majd kiverte az ember szemét.

Egyébként nemcsak vakság, de évtizedes őserdei remetéskedés kellett volna ahhoz, hogy ne legyen tudomásunk létrejöttének okairól. Tíz nap múlva emlékeznek meg a régi Világkereskedelmi Központ ellen elkövetett merénylet tizedik évfordulójáról, ugyanakkor grandiózus pompával felavatják az újat. Baljós évforduló... Tengerszagú, hideg szél fújt a Szabadság-torony kilátóteraszán, majd ötszáz méterrel Manhattan fölött. Először kapaszkodtam fel ide. Míg a Columbián tanultam, végignézhettem, hogyan nő ki a földből a torony, az épületkomplexum legimpozánsabb darabja. Tizennyolc éves voltam 2006-ban, a munkálatok kezdetén, és alig tizenhárom 2001-ben, amikor a tereptárgyakat földig lebontották azon a rémítő és nagyon hatékony módon, amelyet az egész világ ismer. Vagy ismerni vél. - Hugó Greenback? Kizökkentem elmélkedésemből, és megfordultam. A pofa rettenetesen kinyalta magát, viszont létráról szedhette volna a földiepret. - Személyesen. Maga pedig...? Az úri szabónál öltöztetett vakarcs egy legyintéssel válaszolt a kérdésre. - Érdektelen. Szólítson Muldernek, ha magának megfelel. Ez valami vicc lehetett, mert vihogni kezdett. Nem értettem a poént. - Oké, Mulder - mondtam. - Hát akkor miért is kérte ezt a találkozót a szabad ég alatt? - Maga újságíró, ugye, Greenback? Épp hogy elvégeztem az egyetemet, a diplomámnak még annyi ideje se volt, hogy megsárguljon az üveg alatt.

2

79

- Szabadúszó - pontosítottam. - Internetes oldalaknak dolgozom. - Mit szólna hozzá, ha kiutalnák az első Pulitzert egy virtuális firkásznak? Alig kezdtem el dolgozni, máris beleszaladtam egy ütődöttbe. Biztos, hogy lesznek még mások. Ennek volt annyi érdeme, hogy felfedezte az e-mail címemet, és hibátlan helyesírással csalogatott ide, ami eleve nem semmi. - Na, pá, Mulder! - mondtam, és elindultam a liftekhez. - Nagyon örülök az ismeretségnek. Tetszett a kilátás. Mulder bánatos képpel, döcögve futott mellettem. Tényleg groteszk jelenség volt, kissé emlékeztetett a pingvinekre a Central Park állatkertjében. Előhúzott a mellényzsebéből egy miniatűr pendrive-ot, és meglobogtatta. - Greenback, nézze ezt meg, mielőtt olyan döntést hozna, amelyet holta napjáig bánni fog! - Mi ez? Videó Paris Hilton utolsó botoxos bulijáról? A fejét rázta. Zordabb volt, mint egy epeömlés. - Nem. Ez egy portré Jerry Minowskiról. - Zseniális! És ki ez a Menavski? - Mi-now-ski! - helyesbített Mulder. Aztán a homlokára csapott. - De buta vagyok! Nyilván jobban ismeri a művésznevén. Megnyomtam a hívógombot. A lift már ott volt. Olyan nesztelenül nyílt szét a tolóajtó, hogy kristálytisztán hallottam a nevet, amelyet Mulder susogott: - Oszama bin Laden! Megdermedtem, fél lábbal a liftben, féllel a teraszon. Mit veszíthettem? A reputációmat nem, azt még ki kell építeni. Intettem a törpének, hogy jöjjön utánam, aztán felcsaptam a mobilomat. - Na, jó, lássuk! Hiába volt ötször öt centis a képernyő, a felbontás így is tökéletes volt. Csakhogy a premier plánban megjelenő arcot simára borotválták. Görcsösen mosolygott a kamerába, időnként lopott pillantásokat vetett a látótéren kívülre. Fel nem foghattam, mire jó ez a hülyeség. - Egy kis türelmet! - kérte Mulder. - Időre van szüksége, hogy belemelegedjen a szerepébe. Jerry az Actor’s Stúdióba járt, tudja. Mit lehet erre válaszolni? Eltelt egy perc, és Minowski csakugyan a tettek mezejére lépett. Lassú, megfontolt mozdulatokkal alapozót kent magára. Csak most tűnt fel a beesett arc, a pengeéles orrnyereg, és kezdtem rosszul érezni magamat. Jerry egy ecsettel valamilyen színtelen folyadékot mázolt az arcára és az állára, aztán őszbe csavarodott álszakállat ragasztott.

80

Befejezésül turbánfélét tekert a fejére, a kelme egyik végét a vállára lógatta, bősz haragba rendezte vonásait, és ismét belebámult a kamerába. Jéggé fagytam, zsigereim gubanccá gabalyodtak, mire a lift kitett minket a Szabadság-torony halijában, búcsúzóul szép napot kívánva nekünk. Több másodpercbe telt, hogy reagálni tudjak, mert nem bírtam elszakítani a tekintetemet bin Ladenétől. - Mondja, hogy ez csak próba egy filmforgatáshoz! - motyogtam, holott már akkor tudtam a szívem mélyén, hogy Mulder nem járatja április bolondját velem, és a fogások fogása van a kezemben, se nem több, se nem kevesebb, mint a belépőjegyem a New York Times hasábjaira! A vakarcs megrázta a fejét, amely satnya tagjaihoz képest igen túlméretezett volt. - Jerry hajlandó vallomást tenni, és felhatalmazza magát, hogy szeptember 11-én hozza nyilvánosságra a felvételt. Ha vállalja, elviszem magát hozzá. Ha nem, útjaink itt és most elválnak örökre, Mr. Greenback. Negyed másodpercig haboztam. - Oké. Beugrunk hozzám a cuccért, és már mehetünk is! Az augusztus végi kánikula a pokol utolsó körébe merítette Manhattant, ám a New York-iak a modern szezonális mitológiák hősei, mint ezt mindenki tudja. Garzonlakásomban maximumon működött a klímaberendezés, ami hallatlan luxus egy magamfajta csóringernek. Mulder méltányolhatta, mert elégedett kotkodácsolással terült el a futonon. - Érezze itthon magát! - vetettem oda, miközben a digitális kamerámat és a töltőjét kerestem a szennyes ruha kupacai alatt. - Nagyobb, mint az enyém - mondta a viccelődés minden árnyéka nélkül. Nem ütöttem le a magas labdát, mert rátaláltam a gépre. Ellenőriztem, hogy működik-e, aztán beledobtam egy vászontarisznyába. Már az ajtó felé tartottam, amikor Mulder is leállt kurta lábacskáira, és rugózni kezdett. - A toalett a lépcsőpihenőn van - világosítottam fel segítőkészen. - Nem, nem arról van szó! Gyorsan az ablakhoz! Mielőtt tiltakozhattam volna, nekiesett egyetlen tolóablakom zárjának. Nekem sosem jutott eszembe kinyitni. Azért is tekintettem magamat vérbeli East Side-inak. - Ne fáradjon, úgyis beragadt a kosztól! Brutális csapások rázták meg az ajtómat. Mulder felkapott egy zsámolyt - a munkához használt ülőeszközömet - és betörte az ablakot. A dübögés kettőzött erővel folytatódott. - Jöjjön! Nem szabad itt maradni! - De hát mi ez?

81

- Engem üldöznek, pedig azt hittem, leráztam őket.. A bőrömet akarják, meg a többi. Magát is megölik, ha együtt kapnak minket! Ez elég volt, hogy meggyőzzön. Kimásztam Mulder után a tűzlép-csőre. Hallottam, ahogy az ajtóm enged, és bedől a lakásba. Ordítástól visszhangzott a parányi szoba. Aztán nehéz lépések dübörögtek a fejem fölött a vasrostélyon. - Ugorjon! Követtem Mulder példáját, és kikötöttem egy konténer gyomorkeverő aljában, a rothadó hulladék többé-kevésbé puha szőnyegén. Isten áldja meg a szemétszállítást kézben tartó New Jersey-i maffiát, amiért az alkalmazottai csak nagy ritkán fuvarozzák el Dél-Manhattan lakóinak piszkát! Utána ész nélkül rohantam Mulder nyomában, aki komikusán kacsázott a tömeg közepén. Azt hittem, szétrobban a szívem, amikor döbbenetes módon megállt előttem egy taxi. Ez már valóságos csoda volt, hacsak a sofőr meg nem szánta vertikális fogyatékkal élő társamat. Mulder ellihegett egy címet, amelyet nem ismertem. A taxi kilőtt. Hátrafordultam, hátha észreveszem az üldözőinket, de nem vettem észre semmit, kivéve a szokott lökötteket, akik az East Side utcáin hemzsegnek, úgy nappal, mint éjszaka. - Meg... magyarázná... ki... üldözi magát? - ziháltam. A törpe megvonta a vállát. - Ennek a szervezetnek nincs pontos neve. Alkalmazottai egymás között néha „Párkáknak” nevezik magukat. Mert ők sodorják a fonalakat a Történelem szövetéhez. Felfogta? Jerry Minowskinak, más néven Oszáma bin Ládennek, bolygónk legkeresettebb emberének búvóhelye taxival nem egészen félórányira volt a garzonomtól, Manhattan északkeleti részében. A városrész nem egészen süllyedt még bele a negyedik világhoz méltó nyomorba, de nem fukarkodott az erőfeszítésekkel, hogy elélje ezt a célt. A sofőr látható megkönnyebbüléssel tett ki minket egy roncstelep kapuja előtt, amely a gyorsvasút egyik tartóoszlopa és egy emelődaru-alkatrészek tárolására szolgáló lerakat között szorongott. Átfurakodtunk a kerítés egyik résén, majd bementünk egy barakkba, amelyet nem lehetett látni az utcáról, mert eltakarták a feltornyozott kompresszorok. Mulder négyszer kopogtatott gyors egymásutánban, aztán háromszor lassan. Az ajtó megnyílt, a résben feltűnt a XXI. század leghíresebb terroristájának oly jellegzetes ábrázata. Még álszakáll nélkül, világos bőrrel sem lehetett eltéveszteni. Ugyanolyan volt, mint a videókon, amelyek tíz év óta elárasztják a tömegtájékoztatást.

82

- Én vagyok az, találtam egy újságírót! - súgta liliputi kalauzom. - Jobban szerettem volna Bob Woodwardot - jegyezte meg Jerry Minowski, és tetőtől talpig végigmért, olyan tekintettel, amelyben a riadalom keveredett a csalódással. - Nem válaszolt a mailjeimre - mentegetőzött Mulder a világ legkomolyabb arcával. - Öhm, szóval igazság szerint Mr. Greenback az egyetlen, aki válaszolt... Nem tudtam, hízelgőnek találjam-e, hogy az utolsó percben nekem kellett beugranom Nixon híres megbuktatója helyett, vagy sértődjek meg, amiért a szamárnak néznek, aki akkor jó, ha nincs ló. - Egy pillanat, Mélytorok! - mondtam. - Mielőtt megítélné szakmai érdemeimet, győzzön meg róla, hogy maga nem egy személyiségzavaros elmebeteg! Jerry fintorogva bólogatott. Beléptem spártai stílusban berendezett barlangjába: tábori ágy, gázrezsó, hordozható számítógép webkamerá-val. Gyakorlatilag ez volt minden. - Hajlandó vagyok beszélni - erősítette meg. - Bizonyítékokkal is szolgálhatok. - Kezdjük az elején! ~ mondtam, és bekapcsoltam a kamerát. - Mindenekelőtt mutatkozzon be! Sóhajtott, aztán belevágott: - Minowski, Jerry, születtem 1957. április 12-én, Philadelphiában. Foglalkozásom: színész... Illetve az voltam, mielőtt beszerveztek. - Ki? - Hát a Párkák! Egy olyan szervezet, amely nem létezik hivatalosan, és a Fehér Ház tanácsadói, pontosabban bizonyos héják irányítják. - Rumsfeld? Cheney? - Ez a típus, igen... - Miért fogadták fel magát? - Kellett valaki, aki eljátssza Amerikai mumusait. Ráadásul én hasonlítottam is arra, akit meg kellett testesítenem. Ugyanabban az évben, alig pár nap eltéréssel születtünk. - Maga az igazi Oszáma bin Ládenről beszél? - Igen. A kilencvenes évek közepén fogták el... - Micsoda? Majdnem elejtettem a kamerát. - Igen - folytatta Jerry. - Kevéssel a Világkereskedelmi Központ ellen intézett első, 1992-es támadás után, amikor a robbanás hat áldozatot követelt, az elsőket amerikai földön. Valamivel korábban volt egy merénylet Jemenben a „Visszaadott Remény” hadművelet katonái ellen... Fölemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam. - Tudja bizonyítani, hogy a kormány több mint húsz éve tartja fogva bin Ládent?

83

- Nem a kormány - igazított ki Jerry. - A Párkák! Formális bizonyítékaim nincsenek, de akkor miért kértek fel, hogy ugorjak be helyette? - Jó, fogadjuk el! És hol dugdossák? Mert Guantánamón talán már mégse! - Nem. Egy titkos kelet-európai börtönben, pontosan nem tudom, hol. De nem ez a legfontosabb. Nocsak! Bár ha képes leszek megerősíteni a színész vallomását, biztosított a szakmai jövőm. Akár saját műsorom is lehet egy hírtévénél, ki tudja? - Igazából az a fontos - folytatta Minowski -, hogy miért kellett a Párkáknak ismét felléptetniük bin Ládent a 2001-es merénylet után! - Igen, miért? Mert az al-Kaida eltérítette a gépeket, neki a tornyoknak, talán Omár molla parancsára, akkor mi szükség bin Ládent vádolni? Jerry energikusan rázta a fejét. - Felejtse el az al-Kaidát, a mollát, és a földkerekség összes fundamentalistáját! Azok képtelenek lettek volna összehozni egy ekkora csapást. Az 1992-es bomba volt az egyetlen nagyobb szabású merénylet, amelyet véghezvihettek nálunk. Egyébként is, később csak Ázsiában és Londonban sújtottak le, de hát az angolok annak estek áldozatul, hogy túl türelmesek Allah bolondjaihoz... Ismét kénytelen voltam hadonászni, hogy közbeszólhassak. - Rendben, de akkor ki térítette el a repülőgépeket, ha nem az al-Kaida? - Senki! - rikoltotta Minowski égnek lökött karokkal. - Soha, semmiféle belföldi járat nem ment neki a tornyoknak! Egy percig nem szóltam. Egy részem szeretett volna behúzni neki, a másik méltóságteljesen össze akarta csomagolni a felszerelést, mielőtt elhúzok a náthásba. Végül a profibb magatartás mellett döntöttem, és emlékeztettem egy tagadhatatlan tényre: - Az egész világ látta a helyszínen készült képeket. - Igen! Képeket! Mit sem egyszerűbb hamisítani! De találjon nekem egyetlenegy szemtanút, aki igazolhatja, hogy azon a napon menetrend szerinti gépek szálltak el Manhattan fölött! - És az utasok? A felvételek a búcsúüzenetekről, amelyeket egyesek küldtek? A családjuknak? - Ne becsülje le a Párkák rendelkezésére álló eszközöket! Gyártanak ezek hamis felvételeket, hamis igazolványokat, eljátsszák a síró rokonságot, nem riadnak vissza semmitől! De nekem volt még egy érvem, amellyel sarokba szoríthattam: - No és a többi eltérített gép? És amelyik lezuhant a Pentagonra? - Ki látott ott repülőgéproncsokat? Egy pont Jerry javára. Hajói emlékszem, csupán néhány törmeléket találtak a helyszínen, amelyek bizonyíthatóan repülőgéphez tartoztak. Akkoriban borzolta is a nemzetközi közvéleményt egy virtigli - ráadásul francia! - paranoiás minibotránya, miszerint az egészet a titkosszolgálatok szervezték.

84

Mivel Jerry érvelése kikezdhetetlennek tűnt, úgy döntöttem, taktikát változtatok, és másképp próbálom elbizonytalanítani a komédiást: - Tehát maga tíz éve játssza egy hivatalosan nem létező szervezetnek Oszáma bin Ládent. Akkor miért döntött úgy, hogy most beszél? Mintha hálát láttam volna beszélgetőtársam borús tekintetében. - Mert rájöttem, hogy most szeptember 11-én ismét le akarnak sújtani. - De kik? - Ők! Nevezze őket, aminek akarja, „kis szürke emberkéknek” vagy „roswellitáknak”, nem érdekes! Egy dolog biztos: ők az igazi tettesei a Világkereskedelmi Központ elleni merényletnek! Abbahagytam a filmezést. Ágaskodott bennem a harag, és haragudtam volna magamra, ha összekócolom a fogsorát ennek a ripacsnak, aki majdnem megetetett ezzel az ócska simlivel. - Földönkívüliek! Hát persze, nyilvánvaló... Akkor tehát repülőgépek helyett repülő csészealjak döntötték össze az ikertornyot? - Pontosabban repülő szivarok, de ez volt az igazság - erősítette meg Jerry. - Ó, édes Istenem, miért teremtettél ilyen naivnak? - sopánkodtam. - Na, jó, emberek, tényleg kiborultam, amikor a haverjaik betörték az ajtómat, el ne felejtsék majd megtéríteni a káromat, de most már éppen elég időt pocsékoltam el... - Maga nem hisz nekünk? - hüledezett Mulder. A törpe, aki mind ez idáig hallgatott, méltatlankodni látszott, amiért a legcsekélyebb kételyt merem támasztani puszipajtásának hagymázos halandzsájával szemben. Tiszta szívjóságból nem küldtem el a fenébe, sőt még a megbecsülés minimumát is megszavaztam neki: - Ha legalább egy hangyányi bizonyítékot kaphatnék... Hé, mi ütött magába? Mulder letolta a nadrágját. Most éppen a mellénygombjaival küzdött. Egy pillanatig attól féltem, hogy szennyes tőrbe csalt két zakkant, akik ráadásul még perverzek is. Csak az nyugtatott meg, hogy Minowski nem szándékozott sem vetkőzni, sem rám ugrani. - Elegendő bizonyíték ez, Mr. Greenback? - kérdezte Mulder, miután az alsónadrágjától is megszabadult. Egy percig nem tudtam becsukni a számat. Nem voltak sem ivarszervei, sem köldöke. Talpától nyakáig fénylő és egyenletesen szürke bőr borította. Szánalmas nyüszítés tört fel a torkomból, mikor levette testszínű kesztyűjét és a maszkját, mert a két karja három-három ujjban végződött, és az arcát szinte kitöltötte a hatalmas szempár. Szája - szikével metszett vonás a nem létező áll fölött - alig nyílt ki, midőn folytatta:

85

- Ott voltam az egyik szivar fedélzetén, azon, amely eltrafálta a kettes tornyot, és mindent felvettem. A barakk egyik sarkába ment, fölemelte a padlóburkolat egyik lapját, befúrta két hosszú, karcsú ujját az üregbe. Kiemelt belőle egy másik pendrive-ot, és odadobta nekem. Röptében elkaptam. A faltörő kos ütése letépte az ajtót a zsanérjairól. Jerry felsikoltott rémületében. Mulder, vagy minek is hívták a másik világból jött valamit, halványzöldre változott. Berontott két tag, de akkorák voltak, mint a hivatásos futballisták. Valamit tartottak maguk előtt, amit hordozható telefonnak hittem. Akkor jöttem rá a tévedésemre, amikor kiröppentek a sokkoló fémhorgok. Hegyük eltalálta a célját: Jerry mellkasát és az idegen hatalmas homlokát. A következő pillanatban már a földön fetrengtek, ám ez sem tartott sokáig, mert elájultak. Jerry nyáladzott, az ET kékes habot pöfögött. Belépett egy harmadik alak. Idősebb volt a gorilláknál, vékonyabb is. Makulátlan gyöngyszürke öltönyt, elegáns nyakkendőt viselt. Egyenesen odajött hozzám, és nyújtotta a tenyerét: - Kérem a felvételt, Hugó! Nem kellett megismételnie. Fenyegetőznie sem. Még némi szelídség is volt a hangjában, ami fixen jobban megijesztett, mintha leordította volna a fejemet. - Tessék... A tenyerébe helyeztem egy pendrive-ot. Elégedetten zsebre vágta, aztán utasításokat osztott a brávóinak: - Eredeti állapotokat helyreállítani! Teljes takarítás. Barátainkkal később tárgyalok. Míg a Párkák szorgoskodtak, karon ragadott, és kivezetett a barakkból. - Jöjjön, Hugó! Beszélnünk kell! Szótlanul mentünk pár lépést a kihalt roncstelepen. Agyamban gengszterfilmekben látott zúzóprések képei kergették egymást. - Meglehetős zavarban vagyok, Hugó. Jobban szerettem volna, ha máshonnan jött barátunk nem mutatkozik meg igaz valójában maga előtt. Ez az én hibám, kicsit korábban kellett volna küldenem az embereimet, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy valóban nála van a bizonyíték. Nem sejtette a szerencsétlen, hogy nyomkövetőt és mikrofont ültettünk belé. Olyan naivak néha, minden technikai fölényük ellenére! Összegyűjtöttem akaraterőm maradványait, hogy kinyöghessem: - Nem mondom el senkinek... - Tudom. Kínosan nyeltem egyet. - Nem, nem, ne nyugtalankodjék! Nem fogjuk kiiktatni magát. Semmi sem kötelez rá, nem igaz? Bólintottam. Kövér cseppekben folyt rólam a verejték.

86

- Helyes! Különben se hinne magának senki, ha netán eszébe jutna kiteregetni akármit. Főleg mivel nem maga lenne az első, aki megpróbálja kétségbe vonni a hivatalos változatot. És a többség olyan elméleteket barkácsolt össze, amelyek elfogathatóbbak a lakosság számára. - De... de miért támadták meg a tornyokat a földönkívüliek? Az ember egy kitérő mozdulatot tett az ég felé. - Figyelmeztetés a Bush-kormánynak. Ifj. Bush észbontó leleplezésekkel akart az ország elé állni. Ő akart az az elnök lenni, aki megfejti a nagy titkot. Ezzel szándékozott beírni magát hazája történelmébe. Mivel ez nem jött be, kitalált egy másikat, Irakban... Hagytam, hogy az adat szép csendesen behatoljon a tudatomba. - A többi elnöknek volt tudomása a földönkívüliek létezéséről? -Természetesen! Amikor hivatalba lépnek, a nukleáris aktatáska mellé megkapják a precíz dokumentációt a kérdésről. De egyik sem volt annyira ostoba, hogy el akarja pofázni! Még Nixon is megértette, hogy ez ellenkezik az érdekével. Kezdtem fölengedni. Neuronjaim működésbe léptek. Szakmai reflexeim ismét kézbe ragadták a kormányt. - Akkor kellett volna közbelépniük, és kiiktatniuk Busht a játékból! - mondtam. - Nem volt egyedül. Néhány munkatársa ugyancsak készen állt a nagy kitálalásra. Megszabadulni egy elnöktől, az még elmegy, van némi tapasztalatunk a témában... De hogy az egész stábját, azt nem, az meghaladja a lehetőségeinket. Jegyezze meg: ha lett volna sejtelmem ezeknek az intergalaktikus kis piszkoknak a reakciójáról, megtettem volna a kellő erőfeszítéseket! Sóhajtott, aztán megfordult, továbbra sem engedve el a karomat. Visszamentünk a barakkhoz, amely előtt sötétített ablakú, jelzés nélküli kisbusz parkolt. Az egyik Párka a volánnál ült, a másik valamivel távolabb ácsorgott, és cigarettázott. Valamit jelzett a főnöknek. - Tökéletes - mondta az. - Végeztünk. Szavakba mertem önteni a kérdést, amely nem hagyott nyugodni: - Mi lesz velem? - A jövő a maga kezében van, Hugó. Magából jó újságíró lesz. Majd én ügyelek rá. - Hogyhogy? - Fél szememet mindig rajta tartom a munkáin, az életén, azokon, akik közel állnak magához. Erről jut eszembe, javulást kívánok a maga Edna nénijének. Végbélrák volt, ugye? És az a kedves Bradley kuzin, de nagy kár, hogy csődbe ment az úszómedence-pucoló vállalkozása... - Hát tudja, maga egy... - Ccc, ccc! Minek ez a durvaság? Na, jó, akarja, hogy kitegyük a városban?

87

Életem legfárasztóbb tíz napja következett. Egyszerre jártam ki az illegalitás és az üldözési mánia iskoláját. Szerencsére könnyebb megszakítani a kapcsolatokat, ha alig van belőlük, és az illetők is több ezer kilométerre laknak. Könnyű szakítani a rutinnal is, ha az heti egy látogatásból áll a fűszeresnél és az automata mosodában. A gyakorlati élethez a mohón habzsolt John Le Carréból vettem az alapokat: felhagytam a hitelkártya és a mobiltelefon használatával, mindennel, ami akkora elektronikus nyomot hagyhatott, mint Hüvelyk Matyi útján a fehér kavics. Az általános célom az volt, hogy életben kell maradnom az évfordulós ünnepségig. Utána úgyis más lesz a történelem... Tehát úgy éltem, mint egy csöves; nem mosakodtam, nem váltottam ruhát, szüntelenül vándoroltam egyik negyedből a másikba, de sosem tettem ki a lábamat Manhattanból. A szívroham kerülgetett többször is, ha észrevettem, hogy egy sötétített üvegű kisbusz vadászó cápaként fúr magának utat a forgalom tengerében, illetve kiszúrtam két kefehajú, drabális barmot, akik vagy az 53-ik utcában járőröztek, vagy a Broadwayn. A Párkák a sarkamban voltak. A kincset akarták, amelyet elcsakliztam az orruk előtt, amelyet sose engedtem ki a markomból, az öklömet sosem húztam ki a farmerem zsebéből. Elképzeltem, milyen pofát vágott az elegáns ürge, mikor meglátta a tőlem kapott pendrive felvételét. A jelenet, amelyben Jerry Minowksi sminkel, aztán átváltozik Oszáma bin Ládenné, aligha ért annyit, hogy bemutassák Jay Leno műsorában. Állandóan azon rágódtam, mire hasonlíthattak a képek, amelyeket Mulder fölvett repülő szivarja pilótafülkéjének ablakából. Fortyogó agyamban más kérdések is tapostak egymás farkára - ugyanis literszám nyakaltam a kávét, hogy bírjam a gyűrődést. Hogyan törölték ki a földönkívüliek azoknak a New York-iaknak az emlékeit, akik látták a 2001-es tragédiát? Miért szálltak le a földre 1947-ben, és miféle üzletet köthettek az akkori hatóságokkal? Szóval, mindaz, ami megfordul az átlagos ufológus fejében... De most már csak pár perc választott el attól, hogy megkapjam a választ! A metróban felszedett újságokból tudtam, milyen látványosságot terveznek a megnyitóra. A filmet, amelyet az áldozatok emlékére forgatott közösen Spike Lee és Steven Spielberg, egyszerre vetítik az ország összes tévécsatornáján és a Zéró Pont körül elhelyezett, óriás kijelzőkön. Clinton elnöknő a WTC sétányáról, a világ minden tájáról érkezett operatőrök százai előtt tekinti meg a vetítést. Az eseményt egyenesben közvetítik gyakorlatilag világszerte. Rekordokat döntő nézőszám várható. Épp ez kellett nekem, hogy feltárjam az igazságot hétmilliárd embertársam előtt. Az egyik bár vécéjében majdnem tiszteletre méltóvá csutakoltam magamat, aztán furakodni kezdtem a Szabadság-torony tövében

88

összeverődött hatalmas tömegben. Simán megérkeztem oda, ahol a különböző tévétársaságok közvetítő kocsijai álltak. A dolog legkényesebb része az volt, hogy úgy hívjam fel magamra Vic Martini figyelmét - régi haverom volt a Columbián, leakasztott egy segédasszisztensi beosztást a Foxnál - hogy a hekusok ne nézzenek Travis Bickle-féle nyomottnak.14 Vic nem tett megjegyzést a szerelésemre, még ha meg is lepte a feltűnésem, és hajlandó volt átengedni a jó oldalra, a sajtó négyszögébe. - Elfelejtetted a regisztrációs kártyádat, mi? - kérdezte és kacsintott. - Csináld a melódat, öreg, csak arra vigyázz, hogy nekem ne legyen belőle kellemetlenségem, oké? Megígértem, tudva, hogy hazudok, de ez igazán eltörpült ekkora tét mellett. Egy darabig lopva nézegettem ide-oda, hogy a hely nem nyüzsög-e a Párkáktól, de az izomagyúak többsége Hillaryt és az évfordulóra meghívott államfőket hemzsegte körül. Loptam magamnak Vic közvetítő kocsijából egy Fox feliratú dzsekit és egy sapkát. Ezeknek már minden kapu megnyílott, és így jutottam el a szentek szentjébe: a torony vezérlőtermébe, ahol a ceremónia videofelvétele készült. Senki sem figyelt rám. Minél jobban közeledett a nagy perc, annál jobban rátapadtak a tekintetek a monitorokra. Leültem egy szabad konzol elé, és stukázni kezdtem a billentyűzeten. Szerencsére mindig figyeltem az informatikai órákon. Nem egészen két perc alatt betápláltam pendrive-om tartalmát a gépbe, és rákapcsolódtam a megfelelő közvetítőcsatornára. Ahogy felzendült a nemzeti himnusz első hangja, amely bevezette a közös Lee-Spielberg műremeket, abban a másodpercben adni kezdtem a videót. A lélegzetemet is visszafojtottam, amikor mennydörgő zúgás támadt sok százezer, sőt talán sok millió torokból az egész Manhattanban. Mintha még az embermilliárdok visszhangját is hallottam volna a Földről... Ám senki se Mulder filmjét nézte. Minden szempár és kamera a környező felhőkarcolók felé fordult. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Jerry Minowski: „...rájöttem, hogy most, szeptember 11-én ismét le akarnak sújtani!” Sorra aludtak ki a fények a Zéró Pont, a Világkereskedelmi Központ körül, Manhattanban és New Yorkban, úgy, ahogy a gyertyákat fújják el a születésnapi tortán. Sötétség ereszkedett a városra. 2011. szeptember 9-e volt, tíz éve dőlt le az Ikertorony, és most értettem meg, hogy az csak a főpróba volt az igazi háborúhoz. Még egy utolsó gondolatra volt időm, mielőtt engem is elnyelt a sötétség és a semmi: Boldog szülinapot, Zéró Pont! 14 Travis Bickle a taxisofőr, akit Robert De Niro alakított. (A fordító)

89

CLAUDE GODFRYD

Szivárvány

„Megtudnak majd olyanokat, Amiket mi sohasem.”

Over the Rainbow (Óz, a nagy varázsló15)

1992. július 10., 07:00 Tengeri szellő cirógatta aranyhaját. Eva Zajceva megborzongott a szalmakalap széles karimája alatt röpködő tincsek érintésétől, és belehu-nyorgott a szélbe, de nem fordította el a tekintetét a szemhatárról, ahol óriási tankhajók kerülték meg szaggatott vonalban a Jóreménység-fokot. Délben lezárul minden!, gondolta. Végre szabad leszek! Patrick elvisz a világ túlsó végébe! Észre sem vette, hogyan ropog az apró kavics a pincér talpa alatt. A felszolgáló alázatosan meggörnyedve nyújtotta a reggeli menükártyát. - Jó reggelt, asszonyom! Kávét vagy teát parancsol? Eva visszazuhant a földre, pedig éppen azt képzelte el, ahogy ül majd a repülőgépen Patrick mellett. El sem engedik egymás kezét, és csak nevetgélnek, ha az utaskísérő rájuk szól, hogy kapcsolják be biztonsági övét. - Kávét vagy teát, asszonyom? - ismételte hangosabban a fehér zakót és kesztyűt viselő, fekete szolga. - Teát tej és cukor nélkül, és egy narancslevet - felelte kurtán Eva. Felemelte a fejét, és ránézett nagy kék szemével a feketére, aki azt se tudta, hogy meneküljön vissza a konyhába a metsző pillantás elől. Dehogy felejtette el ezt a tökéletesen ovális arcot vagy a szájat, amely 15 A mottó nem az eredeti filmdalból való, hanem abból az átdolgozásból, amelyben Israel Kamakawiwo’ole (1959-1997) hawaii énekes az Over the Rainboiv-t gyúrta össze L. Armstrong What a Beautiful Worldjével. (A fordító)

90

olyan érzéki, mint egy ajakrúzs-reklám. A mellét sem, amelyen feszült a vékony muszlinruha, vagy a drága gyöngysort a kecses nyakon, de legkevésbé a gyűrűjét, a Húsvét-sziget egyik híres szobrának bakelit másolatát, amelynek szemüregében két parányi, rózsaszín gyémánt sziporkázott. Eva keresztbe tette hosszú lábát, és kinyitotta a kézitáskáját. A repülőjegy mellett ott volt a varázskulcs, amely a szabadság ajtaját nyitja. Új útlevél, új élet. Megkönnyebbülten visszamerült az álmodozásba. De már megint megzavarta a szolga lépteinek hangja! A fekete visszajött, és nevetségesen bicegve kerülgette a széles asztalokat a teraszon. - Asszonyom, felszolgáltuk a reggelijét - jelentette hajbókoló alázattal. Érdekes, gondolta Eva, míg elhelyezte a teáskannát a csésze mellett, és a friss újságot a narancsleves pohár előtt. Ez az alak jobban emlékeztet egy angolaira, mint egy zulura vagy egy hauszára. - Parancsol még valamit, asszonyom? - Köszönöm, nem! - felelte Eva, és egy intéssel elbocsátotta. - Brogyaga! - sziszegte merev szájjal, ami csavargót, senkiházit, jöttmentet jelent oroszul. Míg ázott a tea, azon kapta magát, hogy a Hulló leveleket dudorássza. Patrick ajándékozta meg Miles Davis CD-jével egy párizsi, őrült hétvégén. Eva pillantása gépiesen megpihent a fokvárosi napilap címoldalán. Minden vér kiszaladt az arcából. Keze reszketni kezdett. Fájdalomtól eltorzult száját harapdálta. - Neeeem! - Sikolya élesen hasított a levegőbe.

1985. május 6., 23:50 Csillagtalan éjszaka borult az elnöki palota fényesen ragyogó homlokzatára, de az íróasztalon csak egyetlen lámpa világította meg a gondolataiba merült François Mitterand-t. Az elnök hirtelen hozzávágott egy papírgombócot a magas ablak üvegéhez, amely mögött egy gerlepár turbékolt szerelmesen. Talált! A megriadt madarak szélsebesen elrepültek. Az elnök sugárzó kedvében volt. Az összes fogát kimutatta egy emberevő mosolyban, de gyorsan el is rejtette őket, mert Charles Hernu hosszú léptekkel keresztülvágott a szobán, és megállt a látogatóknak fenntartott karosszékek sora mögött. - Jó estét, hadügyminiszter úr! - Jó estét, elnök úr!

91

Ez rosszul kezdődik. Az összeszorított szájú szfinx nem szólította a keresztnevén, ahogy néha megtette hasonlóan kései órákon. Nem is kínálta székkel. Sőt, rá sem nézett! Baljós előjel! Viharos párbeszéd várható. Mint aki karót nyelt, úgy állt Hernu a hímzett szőnyegen, és várta a támadást, miközben az elnök tar fejének hátulnézetét szemlélte a kandalló fölött lógó tükörben. Mitterand nem sietett. Felnyitotta az előtte heverő, vörös dossziét, ráérősen lapozgatta, majd amikor úgy döntött, hogy most már elég gyorsan repdes a szemhéja, megtörte a csendet. - Bizonyára tudja, hadügyminiszter úr, hogy Hugues altengernagyot és Fages tengernagyot nyugtalanítja a Greenpeace bejelentett kampánya a Mururoán található nukleáris erőink ellen. Tudja, milyen jelentőséget tulajdonítok atomkísérleteinknek. Nem engedjük, hogy elölről kezdődjön a médiahadjárat, mint annak idején az 1973-as robbantásaink miatt! - Elnök úr, az általam kinevezett Riposzt Bizottság már tanulmányozza az ellenintézkedéseket. - Hallgatom! - Az akciócsoport baktériumokat akar juttatni a Rainbow Warrior üzemanyagtartályába, hogy tönkretegye a benzinjüket. - Nem elég, miniszter úr, nem elég! A Rainbow WarriorX. egyszer s mindenkorra semlegesíteni kell! - Úgy, elnök úr, mint amikor 1980 októberében az elhárítás elsüllyesztette a genovai kikötőben a Dat Assawarit? Mitterand nem felelt. Kivette a dossziéból egy hajó fekete-fehér fényképét, és meglobogtatta Hernu orra előtt. Az elnöki hang sziszegett a dühtől. - Ugye nem azt akarja közölni velem, hogy nem a Szovjetuniónak szánt uránium-hexafluoridos hordókról van szó, mint amilyeneket Amszterdamban rakodott be tavaly a Sirius? Még most sem látja, hogy a Greenpeace-t a KGB futtatja? Hernu meghökkent a kirohanástól, de azért higgadtan válaszolt: - Elnök úr, nincs rá egyértelmű bizonyítékunk, hogy ez a dokumentum nem hamisítvány. - Kitől kapta? - Egy kettős ügynöktől, elnök úr. - És hogy hívták? Dupont-Dupondszkij vagy Dupont-Dupondson? Nem tudja, hm? Tiltakozik a Greenpeace a két nagy nukleáris kísérlete miatt? Nem! Ezek velünk akarnak háborúzni! Úgyhogy háborúban vagyunk! Semlegesítsék a Rainbow Warriortl - De ez szabotázs lenne, amely... - Küldjenek békaembereket! Hernu egy villanásnyi időre elképzelte Mitterand-t fürdőnadrágban, búvármaszkkal és békalábakkal egy merülő rohamosztag élén a Mururoa atollnál, aztán gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot.

92

- Miniszter úr, ez elemi kérdés a védelmi politikánk szempontjából. A Greenpeace veszélyezteti Franciaország szuverenitását, függetlenségét és nagyságát! Hernu bólintott. Egy hazafi nem szegülhet szembe egy ilyen de Gaulle-hoz méltó akarattal. - Semlegesítsék a Rainbow Warriort, Charles! - fejezte be nyájasan az elnök, és felállt. A megbeszélés véget ért. Alighogy a szédelgő Hernu kilépett a dolgozószobából, az elnök fölemelte a telefonkagylót. - Kapcsolja Lacoste tengernagyot! A Berthier körúti „Uszodában”, a hírszerzés központjának harmadik emeletén megszólalt a telefon. - Itt Lacoste, elnök úr! - Igen, elnök úr! - Várok, amíg Saulnier tábornok megerősíti az ön parancsát. - Ne legyenek áldozatok, elnök úr! - Nem lesznek áldozatok, parancsára, elnök... De Mitterand már letette. - Píp, píp, píp!

1985. július 10., 22:45 Tííííl Tíííí! Tíííí! Tini! A sirály lecsap a Hyatt szálló hetedik emeletéről. Tovasuhan a Hold előtt, bekanyarodik a kikötő felett. Vörös szeme átvizsgálja az aucklandi öblöt. Mulatságosnak találja, hogy a Marsden rakpartnál a Rainbow Warrior úgy ugrál a kikötőkötélen, mint egy fáradt marionett. A madár érzékeli, hogy a halászhajót ugyanolyan színekre festették, mint az új-zélandi főváros kocsmacégéreit, amelyeket visszavernek a fekete hullámok. Vijjogva nevet, mert egyik albínó testvérének nézte az olaj ágat tartó, fehér galambot, amelyet frissen festettek föl a Greenpeace zászlóshajójának orrára. Tíííí! Tíííí! Tíííí! Tíííí! Az egyik tajtékfodor alatt gyűrűző ezüstkígyó megváltoztatja a hullám halmazállapotát. A sirály már észre is vette a kis szardíniarajt, és lecsap. Csak a hasára gondol, míg eltűnik a víz alatt, így nem látja a búvárkülönítményt, amely öt méterrel mélyebben támad. Nem kíséri őket buborékfelhő. Fejük fölött tompán mormol a Rainbow Warrior aggregátora.

93

Előrenyújtják a karjukat, mint az alvajárók, és könnyű kézmozdulatokkal följebb hajtják magukat. A tenger háborog. Parancsnokuk ellenőrzi, hogy a céltárgy alatt vannak-e. Fölemeli a hüvelykujját. A többiek O betűt formálnak a hüvelyk- és a mutatóujjukkal. Minden oké. Illetve majdnem minden, mert egy vitorlás is horgonyoz a környezetvédők mellett. „Semmiképpen se legyenek áldozatok, de haladéktalanul semlegesítsék a hajót!” - parancsolta a hírszerzés. Az egyik bombát a rakpart felőli oldalra erősítik, a másikat a gépterem alá. Tíz perc múlva tizenegy óra. A Sátáni Hadművelet elkezdődött. A torkig jóllakott sirály végigrepül a Marsden rakpart fölött, fel a szálloda tetején a fészkébe, ahol éhesen sivítanak a fiókák. Ez az egyetlen épület, ahonnan semmi sem akadályozza a lelátást a kikötőre. Valahol a közelben, egy utcai lámpa fénykörének peremén Edward Simpson őrmester sokadszor gyújtja meg a Lucky Strike csikkjét. - Ha csak becsületes embereknek adunk el stukkert, akár fel is hagyhatunk ezzel a rohadt mesterséggel - morogja, mert eszébe jut a tévériport a fegyverkereskedőkről. Azt nézte, amíg Scott rendőrfőnök hívása fel nem ugrasztottá a kanapéról, amelyen egy Black Opal barna sör társaságában tehénkedett. - Ed, elfelejtetted, hogy ügyeletben vagy? A biztonsági őrök négy gyanús egyént jeleznek egy Zodiac motorcsónakban a Marsden rakpartnál. Menj oda két sráccal és egy jó verdával! Vigyázzatok, pár napja betöréses lopások vannak a kikötőben! A szarkák viszik a fuxot. Szóval rutinmunka. Na, indíts! Tiszta az éjszaka, Simpson jól látja százméternyire a Rainbow Warriort, amelyen a tucatnyi zöld bajkeverő zajongva és piálva ünnepli a közeli viszontlátást Francia Polinéziában. Nagy a jókedv. A felügyelő még azt is hallja, ahogy döng a basszusgitár, és éles hangon nevetnek a lányok, akik a szomszédos vitorláson érkeztek, ausztrál zászló alatt. Hirtelen észrevesz egy lapuló embert a homályban. A pofa észreveszi, hogy kiszúrták, megköti a cipőfűzőjét, aztán sarkon fordul, és egy száz-kilencven centis atléta ringó járásával visszaindul a városba. A hekus gépiesen ránéz a karórájára. Negyed tizenkettő. Kivárja, hogy a dromedár eltávolodjék, aztán beleszól az adóvevőjébe: - Ed a járőrnek! Egy nagy marha ember megy felétek, az a Corto Maltese-típus. Jack, te ráragadsz! Harry, kérj erősítést! Palmert kérd! Jót tesz neki a tengeri friss levegő. - Nevet. - Mostantól rádiócsend! Tíííí! Tíííí! Tíííí! Tíííí! Hosszú volt a halászat, de a sirály végre jóllakott. Derűs a kedve, de túlságosan tele a hasa, ezért a fészkétől szárnycsapásnyira könnyít magán. Az ürülék szétfröccsen a legfelső emelet teraszán, jobban mondva egy mélák alak lábbelijén, aki nagy pontosságú infravörös távcsővel figyeli a rakpartot. A pofa lenyel egy káromkodást, és előhúz egy papír zsebkendőt.

94

Lehajol, hogy megtörölje a cipőjét. A vámosok őrnaszádjának forgó reflektora egy villanásnyi időre megvilágítja az arcát, amelyen fehér sebhely húzódik.

1985. július 8., 03:00 Fűrészes villám hasítja ketté az eget a hét Akivi-szobor fölött, két kilométerre a nyugati parttól a Húsvét-szigeten vagy Rapa Nuin, amely a helyiek nyelvén annyit jelent, hogy „a világ köldöke”. A hét titokzatos kőóriás a tengert bámulja, nem úgy, mint a többi moai, a megistenült ősök képmásai, amelyek a hátukat fordítják a partnak. Tekintetükkel védik alkotóiknak és leszármazottaiknak területét azóta, hogy istenük, Ta’aroa megteremtette földből és homokból az első embert. A közös talapzat tövében a hét képmáséhoz fogható mozdulatlansággal ül a hét ember, az An Rao - a csendes-óceáni nemzetek antinukleáris titkos szövetsége - végrehajtó bizottságának tagjai. Mindegyik a déli régió egy-egy népét képviseli: a polinézeket, a maorikat, az új-zélandiakat, az ausztrálokat, a tahitiakat... Fehér műanyag maszk fedi az arcukat, mint a tüntetőkét. Senki sem láthat senkit. A szervezet biztonsága múlik rajta. Egyedül a vezetőjük, John Rao ismeri valamennyiüket. A Bo Rao dinasztia utolsó leszármazottjaként a fejedelmi vérből fakadó tekintéllyel elnökölhetett a törzsi gyűlésben. Rao nehézkesen fölállt, szembefordult a kőszobrokkal, és megszólalt: - Testvéreim a Nagytanácsban, figyeljetek rám! Én beszélek, ti meghallgattok. A bölcsek gondolkodnak, a tanács határoz. A szertartásos szavakat mondta, amelyek az idők éjszakája óta megelőzik a vezérek döntéseit. Utána sorra szólaltak fel a küldöttek: - Amióta vámos barátaink jelezték, hogy Francia Polinéziába valamilyen titokzatos anyag érkezett, amelyet az új-zélandi autóversenyre szánnak, a szervezet riadókészültségben van. - Nyomkeresőink felgöngyölítették a küldemények útvonalát, és rábukkantak két franciára, akik házaspárnak adják ki magukat, feladatuk pedig egy hadművelet utánpótlásának biztosítása. - Érkezett két búvárkommandó. Ők is turistának adják ki magukat. Profi orgyilkosok. - Július 4-én egy magas rangú francia katonatiszt jelentkezett be az aucklandi Hyatt szállodába. Jean-Louis Dormand-nak hívatja magát. Igazi neve Dillais, és a francia hírszerzés alezredese.

95

- Testvéreink a rendőrségnél titkos nyomozást végeztek, és kiderítették, hogy ez a Dillais a hadművelet parancsnoka. - Másnap egy bizonyos McLoan, az MI-6 ezredese kivette a franciáéval szomszédos szobát. Villám lobbant az égen, földöntúli fénybe borítva a tragikus tájat. John Rao szúrós szemmel nézte bajtársait. Hosszas hallgatás után megszólalt, erősen megnyomva minden szót: - Miért vannak ott? Mit keres nálunk a titkosrendőrök hada? Még oroszokat és briteket is észleltek, akik a franciákat lesik. MIÉRT? Ez az utolsó szó úgy hangzott, mint amikor a fejsze lecsap. - Azért, testvéreim, mert a Rainbow Warrior két nap múlva kiköt Aucklandban! Lassan elfordította a fejét, végighordozva tekintetét a küldötteken. - Testvéreim, tudjátok meg végre, hogy a mieink ausztráliai tengerész különítménye feljutott az Ouvéára, a franciák vitorlására. Miközben azt gyakorolták, hogyan körözzenek a Zodiac motorcsónakokkal, felfedeztek két ládát, amelyek közül az egyik öt, a másik tizenöt kilót nyom. Ezek robbanótöltetek! Riadt mormolás söpör végig a tanácson. A fehér maszkok úgy hul-lámzanak, mint a tenger. Villám hasít az éjszakába. - Testvéreim, eső közeledik. A franciák úgy döntöttek, hogy elsüllyesztik a Rainbow Warriort. Ti pedig azt döntsétek el, hogy figyelmeztessük-e a Greenpeace-t! Ha a környezetvédők meghallgatják szavunkat, botrányt csapnak a sajtóban, de bizonyítékok nélkül ki hisz majd nekik? Párizs legfeljebb elhalasztja terrorista merényletét. Mi haszna lenne ebből népeinknek? Semmi! A kísérleti atomrobbantások tovább mérgezik vizünket, levegőnket, életünket. Ismét zengett az ég. John Rao nyugalmat parancsolt magára. - Bármi legyen is a következmény, semmit se tegyünk a francia akció megakadályozására ! Nyugodtan elmondta a végszavakat: - Beszéltem. Ti meghallgattatok. A bölcsek gondolkoztak. A tanács határoz. Visszaült a helyére, a toteme elé. Járás közben kissé bicegett. Egy szerencsétlen blokkolás következménye volt, amely szertefoszlatta a reményt, hogy csatár lehessen a rögbicsapatban. Két kavicsot helyeztek minden résztvevő elé: egy fehéret, egy feketét. Ha valaki elföldelte a fekete kavicsát, ez azt jelentette, hogy egyetért a vezetővel. Csak fehér kavicsokat számoltak össze abban a pillanatban, amelyben feltámadt a szél. - Kapa o pangó kia whakaivhenua au I au! Ko Aotearoa e ngun-gur nei! („Hagyjatok egyesülni a mi földünkkel! Ami földünk az, amely háborog!”)

96

Némán eljárták a haka-táncot, mert amióta 1970-ben a NASA vészleszállóhelyet építtetett Rapa Nuin az űrhajóinak, sokkal több lett a rendőrjárőr a szigeten. Esőcsepp hullott John Rao vállára.

1985. június 13., 13:30 Gyöngéden megkocogtatta a lapockáját. Fernando Pereira úgy tett, mintha nem venné észre a közeledését, túlságosan lefoglalná a beállítás. A festők rákaptak az egyik falra, nem messze attól a rakparttól, ahol a Rainbow Warrior horgonyzott. Addig állítgatta a perspektívát, amíg kellően művészinek nem találta a malevitchi kockákat elárasztó Hans Hartung-i vérvörös pacát. - West Side Story a graffitiseknél - dünnyögte. Azonnal kiszúrta a gyönyörű, aranyhajú orosz lányt, akárcsak azon a napon, amikor először látta meg a Rijksmuseumban. Fotózta már ezt a kecses, rugalmas testet is... Máig nem felejtette el a telt ajkakat és a hetyke mellet, amelyen feszül a póló. Készített még egy képet, mielőtt megfordult. - Nahát, ezt nem hiszem! Eva! Hogy kerülsz ide, a Marshall-szigetekre? Eva vigyázzba állt. - Hajósinast kerrresel? - ropogtatta eltúlzottan az r hangot. - Parr-rancsodra, szép kapitányom! Sötétkék matrózgalléros, fehér blúzt viselt parányi rózsaszín sorttal, amelyek mindent megmutattak az alakjából. Spárgatalpú szandáljának pántja ikszeket rajzolt áramvonalas lábikrájára. És ezt a dögös jelenséget egy fantasztikus szalmakalap koronázta. - Azt a mindenségit! - kurjantotta Fernando. Harsogó nevetése legalább tíz centiméterrel megemelte bajuszának két szárnyát. Mikor átölelte a lányt, megcsapta Eva parfümjének részegítően finom illata. - Mit csinálsz te a Marshall-szigeteken? - kérdezte, és felvonta a szemöldökét. Eva az ujjain számolt, és éneklő hangon sorolta: - Reklámot fürdőruháknak, a kaszinónak, egy balneoterápiás központnak, barnító krémeknek... Hanem te, te csibész! Mint hallom, te és a haverjaid alaposan hülyére vettétek az amerikaiakat Kwajaleinnél!

97

Fernando a szemét forgatta, és dicsekedve húzogatta a pólóját. A hátára azt írták: „Szivárvány Takarító Rt.”, az elejét elborították a legénység aláírásai. - Szupersikkes! - kiáltotta Eva. - Ezért kapsz tőlem valami ajándékot. Megengedem, hogy lefényképezz. Határozott léptekkel odament a tiritarka falhoz, és rátapadt egy napfény-háromszögre. Fernando természetesen a legmélyebb élvezettel lőtte el rá a maradék tekercset a harmincnyolcadik, egyben utolsó kockáig. - Igazi szupermodell! - rikkantotta. - Ezek a fotók többet hoznak a konyhára, mint az a szerény féléves szerződés, amelyet most írtam alá a Greenpeace-szel. - Az hosszú idő... Gyere, kísérj el! - kérte a lány. - Egy csomó mindent el kell mondanom neked! Abban a szállodában lakom, a tengerparton. Fernando mímelte, hogy habozik, aztán kézen fogta Évát. - Felfogadlak. Előre, hajósinas! A kisujjukat összeakasztva sétáltak végig a zsúfolt teraszok előtt a tekintetek kereszttüzében. Megjegyzések zsongása kísérte őket a palotaszálló liftjéig, sőt, mondhatni, Eva szobájának ajtajáig. - Sört vagy sört? - kérdezte a lány. - Hát akkor legyen sör... Eva elővett a hűtőből két doboz Blond Opal világost. Kivitték a sört a partra néző teraszra. - Nézd, Fernando, komoly dolgokat kell megbeszélnem veled... - Hagyd abba, megijesztesz! - Pszt! - A lány a szájára illesztette a mutatóujját. - Figyelj! Eljött a perc, amikor be kell vallanom, hogy Eva nemcsak holmi sztárocska, aki imádja az utazást, a luxust és a hozzád hasonló szép fiúkat. Eva a moszkvai követség egyik irodácskájának is dolgozik. Fernando azonnal kitalálta, hogy a KGB ügynöke. - Miket hordasz itt össze? Ez most valami vicc? Egyébként pedig ne gügyögj, mint egy óvodás! A lány elkomolyodott. - Nem. Ez nem vicc. Hét éve csinálom. - De... - Várj! Nem hagytak választást. A szüleim a túszaik. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem merő véletlenségből ismerkedtünk meg a Rijks-musem előtt. Amszterdamban azt a parancsot kaptam, hogy puhatoljam ki, mennyire rokonszenvezel a Szovjetunióval. Akkoriban Moszkva úgy gondolta, eszményi adottságaid vannak ahhoz, hogy fogalmazzunk így, potenciális ügynök legyél. Elmenekültél Salazar diktatúrájából, nem voltál hajlandó harcolni Angolában, megszöktél a katonaságtól. Évek óta mutatkoztál Amerika-ellenes, haladó körökben. Környezetvédő vagy... - Azt akarod mondani... hogy még a mi dolgunk is... Eva lesütötte a szemét. Nem válaszolt. Majd azzal törte meg a csendet:

98

- Az MI-6 be akarja mártani az oroszokat a mururoai francia atomkísérletekkel. A szolgálat kiderítette, hogy az angolok a francia hírszerzés közvetítésével eljuttattak Mitterand elnökhöz egy fényképet, amelyen Igor Kogan, a KGB egyik ezredese éppen felügyeli, ahogy berakodnak három vashordót a Rainbow Warriorra. Természetesen nem a Rainbow van a képen, a dokumentum hamisítvány. A tietekhez hasonló hajókból tizenkettő egy tucat. Ez egy szovjet teknő, amelynek a nevét a hamisító ügyesen átretusálta. Ne izgulj, elkapták a piszok fotóst, és elvették tőle a negatívot... Fernando nem értette, hova akar kilyukadni a lány. Ennek ellenére sem szakította félbe, noha az idegei pattanásig feszültek. - Hetekig tartott a vita a legmagasabb körökben, mire eldöntötték, hogy meg kell mutatni neked az eredeti felvételt. - De miért? - Mert a nyugati titkosszolgálatoknak gyerekjáték lesz kideríteni az orosz hajó nevéből, hogy mi volt a küldetése. Érted? Pereira most már kirobbant: - Az istenfáját! Atombombák vannak azokban a kurva hordókban? - Nyugodj meg, Fernando, és hallgass végig! Az angoloknak sikerült elhitetniük a franciákkal, hogy amikor egyszer kikötöttetek a Marshall-szigeteken, mi szennyezett vizet rakodtunk be a hajótokra, és ez a víz halálos mennyiségben tartalmazza a sugárzó anyagot! Több mint 300 becquerel literenként! A franciák meg vannak győződve róla, hogy a Greenpeace majd azt állítja, a mururoai vizekben találta ezt a nukleáris moslékot. Fel tudod fogni azt a botrányt? Akkor a szervezeted Aucklandból bizonyíthatja be a világnak, hogy Franciaország mérgezi a Csendes-óceánt! Ez ötös találat az angoloknak és az amerikaiaknak. Ők nevetnek a végén! - Követeljük, hogy egy független vizsgálóbizottság ellenőrizze a Rainbow-1, és... Eva lesújtóan mérte végig. - Hogy te milyen naiv tudsz lenni... Majd azt állítják, hogy eldugtátok a szennyező anyagot, és amint elmúlt a riadalom, előszeditek az első adandó alkalommal. Pereirát fojtogatta a hányinger. Felállt, a mellvédhez ment, rákönyökölt a kőre. A parton sok száz félmeztelen rest nyúlt el a napon. Fernandót általában szórakoztatta, hogy kiszúrta a szép lányokat, aztán teleobjektívvel lefényképezte a legmutatósabb melleket és popókat. Ám ebben az émelygős pillanatban csak nyálkás húskupacokat látott, amelyek úgy folytak szét a napon, mint a medúzák. - Menjünk be! - mondta szárazon. - Már ha nincs telepoloskázva a szobád... Eva vállat vont.

99

- Ne félj, ügynökeink nagytakarítást tartottak ma reggel! Az ágyra ült. A férfi inkább távol tartotta magát tőle. A falnak támaszkodott. - Hajói értem - folytatta, nehezen szedve a levegőt -, Mitterand szabad utat adott a hírszerzésnek, hogy tartsa távol a Rainbow-1 az atolltól... és csupán akkor állítja le az akciót, ha megkapja a bizonyítékot, hogy az angolok palira vették. - Pontosan. Noha mi kivételesen jó kapcsolatokat ápolunk Charles Hernuvel, a hadügyminiszterével, a francia elnök nem enged: bizonyítékokat akar, különben... - Különben toporzékolni fog? - Hazavágják a hajódat, Fernando! - De hát miért nem a párizsi nagykövetetek adja át neki ezeket a bizonyítékokat? Egyszerűbb volna, nem? - Nem, mert ha mi, oroszok látjuk el a bizonyítékokkal, Mitterand, amilyen agyafúrt, azt gondolná, el akarjuk hitetni vele, hogy semmi sincs a Rainbow-n, hogy igazából eldugtátok a hordókat. Azt hiszi majd, időt akarunk nyerni számotokra, hogy megközelíthessétek az atollt, és... a folytatást ismered. - Ördögi! - mondta Pereira megdöbbenve. - Ügynökeink minden kétséget kizáróan megállapították - folytatta Eva, nyomatékosan hangsúlyozva a „minden” szót -, hogy francia búvárkomandók vettek föl harcállást Új-Zélandon. Elegendő robbanóanyaguk van, hogy összezúzzák a kormányotokat, és visszatartsanak benneteket a kikötőben. - Mit remél a KGB? - kérdezte a fotós. - A Szovjetuniónak nem érdeke, hogy erősítse az angol és az amerikai befolyást a Csendes-óceán térségében. Sem pedig, hogy elveszítse becses kapcsolatát a francia kormányban. így tehát a vezérkar és a Politikai Bizottság egyes tagjainak vonakodása ellenére a csúcsfőnökség úgy döntött, hogy át kell adnom neked az igazi fotót, mihelyt megérkezel Aucklandre. Ha a Greenpeace International továbbítja ezt a dokumentumot Mitterand-nak, a francia elnök kénytelen lesz figyelembe venni. Természetesen ez nem történhet meg „kisfőnököd”, Steve Sawyer beleegyezése nélkül, aki július 10-én csatlakozik hozzátok. - Pokolian tájékozott vagy... Eva mosolygott. - Azt is tudom, hogy ez a kvéker származék most ünnepli a huszon-kilencedik születésnapját. Már le is foglaltatta az asztalt egy luxusétteremben. Abban a pillanatban kopogtattak. Eva megragadta a párnája alá rejtett revolvert. - Tessék! - mondta.

100

Bejött egy gömbölyű, barna nőcske. Először az ágyon heverő Évára sandított, aztán az idegenre, aki szembefordult vele. Kaján tűz égett zöld íriszei mögött. A két nő pár szót váltott oroszul, aztán a csinos kis bombázó kiment, ám előbb még vetett egy olyan pillantást Fernandóra, mintha maga Clark Gabié lenne személyesen, aki a helyszínen forgat. Eva elengedte a pisztolyt. - A sminkesem, ukrán. - Ezt valamiért szükségesnek tartotta közölni. - Arra figyelmeztetett, hogy terepszemlét kell tartanunk az egyik kis szigeten... Fernando, aki értett valamicskét Tolsztoj nyelvén, tudta, hogy a nő hazudik. Még azt is észrevette, hogy Eva lángvörös lesz a zavartól. Ugyanis a smaragd szemű pipi azt mondta: - Egy óra múlva várnak a Három Delfin teraszán. Ő lesz ott. Egyedül gyere! Eva pedig azt felelte: - Vettem. A fotós sebesen gondolkozott. Szerelmes légyottnál nem úgy válaszolunk, mintha a szárnysegédünkhöz szólnánk. Le merném fogadni, hogy inkább a tartótisztjével találkozik. Annyi időm van, hogy megkeressem a teleobjektivemet a Rainbow-n. Látnom kell a képes felét! Szükség esetén John barátom, a maori, segít azonosítani az orosz James Bondot... Megértően bólogatott, és derűsen mosolygott. - Nos tehát - folytatta Eva ha megmutatod az igazi fotót a te Sawyerednek, ő pedig úgy dönt, hogy továbbítsd Amszterdamba Dávid McTaggart „nagyfőnöknek”, aki ész nélkül siet Mitterand orra alá dugni, akkor a képtávíróval csináld, ami a Rainbow fedélzetén van! - Te ennyire ismered a berendezésünket? - Kis maflám, számunkra ez nyílt titok. Előfizetői vagytok a TASSZ hírügynökségnek, vagy nem? Csak most kezdett oldódni bennük a görcsös feszültség. Eva megfogta a férfi kezét. Fernando, mielőtt megcsókolta volna, mélyen belenézett a nagy, kék szempárba. Aztán az ajtóhoz indult. - Köszönöm, szépséges kémnőm! Akkor Aucklandben találkozunk.

1985- július 10., 22:00 A vitorlás, amely Évát és a többi manökent, a fotósokat, sminkeseket, fodrásznőket, asszisztenseket és a művészeti szerkesztőket hozza Auck-landba, nesztelenül besuhan a kikötőbe a fekete hullámokon. Mielőtt az ausztráliai kétárbocos beállna a Rainbow mellé, Steve Sawyer összehívja a

101

legénységet a haltárolóba. Sawyer, aki a Greenpeace kampányát irányítja a mururoai atomkísérletek ellen, és már bőségesen ivott a saját egészségére, valami fontosat akar mondani a matrózoknak. - Uraim, rövid leszek! Tudom, hogy vendégeket várunk, és ki van zárva, hogy halszagunk legyen. Akciónk tele van veszélyekkel. A franciák nem borulnak a nyakunkba. De mi nem hagyjuk megfélemlíteni magunkat! Legyünk büszkék a harcra, amelyet folytatunk! Jó szerencsét mindenkinek! Fernando utoléri a kabinjába tartó Sawyert. - Steve, várj még egy kicsit! Meg akarom mutatni a fényképet a szovjet hajóról, amelybe berakodják a gyanús hordókat. - Fernando, most min változtat, hogy a Lenin vagy a Novoszibirszk nevet írták annak a teknőnek az orrára? Semmin! Jól döntöttél! Sokkal több vagy a Greenpeace-nek, mint egy fotós. Hála neked, most már tudjuk, milyen veszélyek leselkednek ránk. Feltétlenül megbízom benned. Ahogy megkapod a dokumentumot, küldd tovább Taggartnak! Ha problémád van, keress meg a Stamford Plazában! - Steve, tudom, hogy kevés az időd, de segíts kiválasztani öt képet a kwajaleini anyagból! Kell a következő Greenpeace Magazin címlapjához. - Oké, gyerünk! Bemennek a fotós kabinjába. Mialatt Pereira előveszi egy borítékból az átlátszó tokkal védett ektachrome filmeket, Sawyer szeme ide-oda jár. Tekintete szórakozottan megállapodik egy szép beállítású fényképen, amelyet az éjjeliszekrény fölött a falburkolatra rajzszögeztek. Egy asszony tart a karján egy babát, mellette nagydarab fekete áll, rögbimezben, ujjai hegyén az ovális labdát egyensúlyozva. Harminckét foggal mosolyognak a gépbe, amelyet csakis Fernando foghat. Sawyer szétgöngyöli a filmeket, és az éjjeliszekrény lámpája elé tartja őket. - Klasszak a képmezők... Hú, fantasztikusak! Jól kihasználtad a kék eget. Komolyan, Fernando, ez nagyon jó munka. Már holnap küldd át őket nekem! Tedd hozzá azt is, amelyiket a legénység hadgyakorlatáról készítettél! Amelyiken Willcox olyan vörös, mint a rák. Személyes használatra. A küszöbön megismétli: - Probléma esetén a Stamford Plazában leszek. A kikötő bejáratát fürkésző Fernando ekkor hallja meg a Rainbow-hoz közeledő muzsikát. A férfiak felrohannak a hídra. Fernando ellenőrzi, hogy működik-e a képtávíró, mielőtt csatlakozna hozzájuk. Fönt Eva várja, flitteres rózsaszín szoknyában, mindkét kezében egy-egy pohár pezsgővel. A fotós elveszi az egyik poharat, aztán ünnepélyesen kijelenti: - Aki csak egyszer is látott téged, nem kételkedik többé Isten létezésében... - Vagy az ördögében - helyesbít Eva, és nevet.

102

Koccintanak, figyelik a táncolókat. - Csak nem dobtad a tengerbe az ukrán sminkesedet? - kérdezi Fernando mímelt aggodalommal. - Ne viccelj! Tengeribeteg. Hány, mint a lakodalmas kutya. Eva egy hajtásra leküldi a pezsgőt, és kidobja a poharát a hajóból. Fernando tétovázik, aztán követi a példáját. - Megyünk? Rákezdenek a szilaj rock-and-rollra. A reklámfilmesek tapsolnak. Az érdeklődők minden perdülésnél megcsodálhatják Eva kis fehér bugyiját. Részegek, mire sor kerül a lassú számokra. Tánc helyett inkább csak kapaszkodnak egymásba. - Ha nagyon, de nagyon kedves leszel hozzám, mutatok neked valami nagyon, de nagyon fontosat! - mormolja Eva a férfi fülébe. Fernando erősebben szorítja magához: - Amikor akarod, édes! Egymásba karolnak, és elfutnak a keskeny pallón a lány kabinjáig, fütyülve rá, hogy ki mit mond. Ahogy rájuk zárul a súlyos ajtó, Eva a plafonig rúgja a cipőjét, aztán az ágyára dobja magát. - Jaj, ne! - kiáltja, és fölegyenesedik. - Majdnem elfelejtettem... Feltápászkodik, a csomós fából készült öltözőasztalhoz támolyog, elővesz egy fekete-fehér képet, Fernando felé nyújtja. Amikor a férfi el akarja venni, a háta mögé dugja. Szabad kezével megragadja Fernando tarkóját, és olyan közel húzza magához, hogy az ajkuk összeérjen. Mélyreható csókot váltanak. Fernando a lány ruhájának felső része alá csúsztatja a kezét, és céltudatos pontossággal simogatja Évát, aki sóhajt. Hirtelen egy kép villan át a fotós agyán. Látja nyolcéves lányát, Marellát, aki kikísérte a repülőtérre. Hallja a saját hangját, amint azt mondja a gyereknek: - Nemsokára hazajövök! Kijózanodva eltolja magától Évát, és leül az ágy szélére. - Imádott kis kémnőm nagy ostobaságot művel. Talán majd legközelebb... Fölveszi a parkettre hullott dokumentumot. Fellélegzik. Végre a kezében a becses fotó! Valóban, az orosz szállítóhajó épp olyan, mint a Rainbow, de a neve Minszk. Fernandót elönti a büszkeség. Ő, a kis fotós, aki Portugáliában, az isten háta mögött született, romba dönti a nagyhatalmak nukleáris stratégiáját! Eva újból megpróbálja magához húzni: - Megkaptad, amit akartál. Most én vagyok soron... - Eva, túl sokat ittunk. Váljunk el megbánás nélkül! Menj a barátaidhoz, akik csak rád várnak, hogy kifussatok a tengerre. A lány duzzogó képet vág, és föláll az ágyról. Mialatt rendbe szedik a ruházatukat, lopva ránéz az ébresztőórára. Ideje vitorlát bontani...

103

Július 10., 23:27 Fernando csatlakozik a hídon a többiekhez. Itt van mindenki. Öt perccel később a vitorlás eltűnik az éjszakában. Pereira odaáll a képtávíróhoz, amely folyamatosan ontja magából a világ összes hírügynökségétől kapott képeket. Mintha napokig nem működött volna a gép, holott Fernando ellenőrizte, hogy pihenő üzemmódban volt. Letelepszik a korlát mögött a kényelmes karosszékbe, várva, hogy a képek áradata elapadjon, és végre elküldhesse a Greenpeace amszterdami főhadiszállására az összeesküvés bizonyítékát. Mivel a feladót nem tüntetik fel, nem tudhatja, hogy ezt az egész papírszemetet Eva küldi az ausztráliai vitorlás fedélzeti képtávírójáról. Pár perccel később, pontosan éjfél előtt tíz perccel mindenkit földhöz teremt a robbanás. A legénység és Peter Willcox, a kapitány, kijönnek az épületből, és összeverődnek a rakparton. Senki sem ért semmit, kivéve Fernandót, aki csatlakozott hozzájuk. Edward Simpson felügyelő megmarkolja az adóvevőjét: - Ed a járőrnek! Hallottátok? - Hallottuk. Mintha egy gázballon durrant volna szét. - Elkaptátok a nagy marhát? - Palmer leadta a kapitányságon. Pár maflás után azt rikácsolta franciául, hogy ő csak egy szelíd turista. - Oké, jegeljétek nekem! Odamegyek a csoporthoz. Álljatok készen a beavatkozásra! Simpson felügyelő hallja, ahogy Pereira visszakiált a pallóról: - Bemegyek a fotós felszerelésemért! Két perccel később a második bomba felhasítja a Rainbow Warrior oldalát. A tűzgömb elpusztít mindent, amit az útjában talál. Letépi a kormányosfülke vasajtaját, halálra zúzva Fernando Pereirát. Épp hogy elmúlt harmincöt éves. Az óceán az utolsó cseppig felissza a vérét. Simpson beleüvölt az adóvevőjébe: - Mozgás! Küldjetek erősítést! Zárjátok le a környéket! Értesítsétek a mentőket! A Rainbow Warrior süllyed! Az egyik pofa fent maradt a hajón! Eva a kabinjában hever az ágyán. Egyszerre sír, nevet, és hangosan gondolkozik: - Gyerekjáték volt megetetni a stábot és a lányokat. Azzal fűztem be őket, hogy csináltatunk pár fotót emlékbe a Rainbow Warrior személyzetével. Bejött a manőver: a vitorlásunk miatt a francia katonai búvárok kénytelenek voltak a rakpart felőli oldalra telepíteni a nagy bombájukat, ami szavatoltan megsokszorozta a robbanás erejét! Patrick megadta a robbantások idejét.

104

Abban a meggyőződésben, hogy csak egy bomba lesz, Pereira, mint a környezetvédelem rendíthetetlen kis katonája, fel fog szaladni a képtávíróhoz, hogy továbbítsa főnökeinek a „felbecsülhetetlen bizonyítékot...” Két hüppögés között az órájára néz. Mindjárt éjfél. - Széttépett testét felfalják majd a halak. Szép fiú volt, jó és becsületes. A szemét törölgeti: - Kár érte, de abszolúte szükség volt rá, hogy legyen emberhalál. Most majd Franciaország fizetni fog, méghozzá keservesen. Nekem ugyan mindegy, hogy angolok, oroszok vagy amerikaiak. Mind csak a legerősebb akar lenni. De én szabad akarok lenni! Patrick majd kicsempész a titkosszolgálatból. Egy kis plasztikai műtét... remélem, nem rontanak el a sebészek... és én is eltűnök, nem a tengerben, mint a Rainbow... - Fölnevet. - Hanem a skóciai kastélyunkban! Mrs. Patrick McLoan... Hát nem isteni? Nyaldosni kezdi a gyűrűje rózsaszín gyémántjait, úgy, hogy a gyerek szopogatja a kispárnája csücskét elalvás előtt.

1992. július 10., 07:05. Igen, ezt a gyűrűt ismerte fel az imént a papír hajtásánál. Senki másnak nincsen ilyen. És a fehér sebhely... Hét évvel később csapja arcon a múltja. Eva hisztérikusan kibontotta az újságot. A Cape Town Daily News a címlapon közölte Patrick McLoan portréját. Keskeny képmezővel készült, de így is látszott, hogy Eva keze nyugszik az MI-6 ezredesének vállán, akit az éjszaka brutálisan megkéseltek a Zip, egy menő johannesburgi lokál vécéjében. Közönséges bűncselekmény volt, vagy rituális? Esetleg homoszexuális vérbosszú?, találgatta az újságíró. A nyomozók nem értik, hogy mit keres az áldozat gyomrában hét fekete kavics. Évának nem volt ideje bánkódni ezen a hét elvesztegetett éven, amíg a kettős ügynök veszélyes szerepét játszotta, sem a gyilkos áron, amelyet az MI-6-nak kellett fizetnie, hogy megszorítás nélkül élvezhesse a szabad világ jótéteményeit. Azt sem sirathatta, hogy végképp oda az álma, sose lesz skóciai várúrnő Patrick oldalán. Pillantását mágnesként rántotta magához a fénykép bal alsó sarka. Szeme óriásira nyílt. Mert Patrick portréját FERNANDO PEREIRA nevével szignálta az újság. A szupermodell feje hátracsuklott. Tehát a fotós követte őket. És mindent megértett. Önként áldozta fel magát, ügyének szolgálatában. A bolond!

105

Egy orosz nő szemében minden sötét bőrű ember egyforma. Ennek ellenére sem lett volna szabad összetévesztenie egy angolait vagy egy hauszát egy maorival, főleg egy királyi vérből való maorival, aki enyhén sántít. Évát szorongás fogta el. Zihált. Aztán kivörösödött a bőre. Elhagyta az ereje. Segítségért akart kiáltani, de a fejfájás és az iszonyú hányinger megakadályozta. Kómás állapotban zuhant a földre. John Rao eltüntette a narancsleves poharat, amelybe ciánkálit kevert, továbbá az Eva McLoan nevére kiállított útlevelet és a repülőjegyet. - Sose védett meg téged. Nem vagy méltó rá! - mormolta, míg lehúzta a nő ujjáról a gyűrűt. - Majd odaadom Fernando lányának, mihelyt felserdül. Figyelmeztettem a barátomat, hogy lesz második bomba. Elárultam a nagytanácsot. Azt reméltem, így megmenthetem az életét. Ám Fernando inkább feláldozta magát, hogy megmenthesse népemet, és a Csendes-óceán összes nemzetét. Lehetett volna királyi vérből való maori. Megvolt hozzá a lelke. Nagy harcos volt, nem úgy, mint te! Egy csipet homokot szórt a hanyatt fekvő testre, aztán sietve távozott. Kacagó sirály suhant el a felkelő nap előtt. Tíííí! Tíííí! Tíííí! Tíííí! Mire a rendőrség megérkezett a hotel teraszára, Eva Zajceva már nem élt. - De gyönyörű lány volt! Micsoda kár érte! - sóhajtott a felügyelő. A hordágyvivők fel akarták húzni a hullazsák cipzárját, de az megakadt Eva arcánál a rászórt homoktól. Tengeri szellő cirógatta aranyhaját.

Le Perreux, 2007. november 4.

106

NICOLAS D’ESTIENNE D’ORVES

A díva és a Vatikán

Egyesített magában minden erényt, ami hangokkal megszerezhető.

Maurice Renard: Az énekesnő

OGYAN JUTOTT IDÁIG LUCIEN? Ó ugyan meg nem tudta volna mondani. Kétségtelen, hogy rengeteg idő telt el a kápolna óta... A

diakónus fia! Hát ennek a vérvonalnak is vége. Korunkban, amely ganajba hempergeti a szellemet, amelyben inog a hit, kereskedelmi fogalom lesz az Isten, és a teológia meghátrál a Mikulás előtt, már csak múzeumok a templomok. De Lucien Huairveux-nek nem... Egész gyerekkora abban az erődformára épített, kis román templomban telt, Valois tartomány szívében. Egyszerű négyszög, cukorrépa-táblák közepén. Egy kápolna, kiszolgáltatva szélnek, esőnek, közönynek. Egy időn és divaton kívül rekedt zárvány, amely önmagába gubózva maradt életben. Ha úgy vesszük, Lucien jóval a születése után sem szakadt ki az anyaméhből. A Szent Protázia lett az ő földanyja, titkos kertje. A vér szerinti anyja belehalt a szülésbe, amikor a világra hozta őt a templom oldalához tapasztott vityillóban. A faluban átkozottnak mondták azt a házat, mert száz éve állítólag az ördöggel párzott benne egy diakónus. Azóta az a ház megöli a lakóit! Laurent, az özvegy, csak a vállát vonogatta az ilyen vénasszonybeszédekre. - Lucienne gyönge alkatú volt. Ha Isten magához szólította, legyen meg az Ő akarata! Nekem mindenesetre már van egy fiam, és Lucien lesz a neve. Még az egymást követő plébánosok sem tudták rábeszélni a diakónust, hogy váljon meg a Szent Protáziától. - Laurent, maroknyian vagyunk az egész megyében! Ha tíz mise van évente a faluban, az már maga a Kánaán!

H

107

- Na és? - bődült el Laurent. - Én itt születtem, az apám diakónus volt, a fiam az lesz... Abban a percben a plébános tekintete megkereste a kis Lucient, aki reménytelen magányban játszadozott a templom egyik sarkában. Különös gyermek! Hogy mi volt az egyetlen öröme? Némán törölgetni a port a kápolnában az apjával. Suvikszolni a kelyhet, fényesíteni az ostyatartót, felrázni a miseboros kancsókat. Hány misszálét is állított szép rendbe a sekrestye apró könyvtárában? Se gyerekkorában, se kamaszkorában nem látta a napvilágot, legföljebb az üvegablakokon át. Az üvegablakok... Számára az jelentette az életet, az alkímiai kemencét. A világból semmit sem ismert, hacsak nem ezeknek a naiv és döbbenetes erejű képeknek a közvetítésével. Mihelyt belenőtt a megértés korába, Laurent Huairveux elmagyarázta őket neki. - Látod, fiacskám: ezek a képek az azelőtti világról mesélnek nekünk. - Mi előtti világról, papa? - Az Isten előttiről... A gyerek szeme tágra nyílt a rémülettől. - Isten előtt is volt világ? Iszonyat árnyékolta be az apa arcát. - Egy rettenetes világ, egy lidérces világ. Annyira elképzelhetetlen, hogy olyan még a legrosszabb álomban sem létezik! Attól fogva rendszeresen végiglátogatta a fiával az ablakokat. Hogy mit lehetett látni rajtuk? Őszintén megmondom, elég egyszerű jeleneteket. Ám a kis Luciennek ezek a képek mind megannyi betekintést jelentettek a pokolba. Valamennyit Észak-Európa megtérítésének szentelték: a keresztények harcának a konok pogányság ellen, a csatáknak, amelyeket az egyetlen Isten szolgái vívtak az alvilági istenségek helytartóival. Az alakok naivak, mondhatni primitívek voltak. Ám a gyermek szemében egy olyan metafizikai háborút testesítettek meg, amely örökre stigmatizálta Lucient. Ezt érezte meg monseigneur Chauvier, a beauvais-i püspök, amikor a francia nemzeti örökség hivatalának építészével végigjárta a pikardiai templomokat. Mindenki a Szent Protázia-templomot emlegette a püspöknek, amelyet teljes egészében egy eszelős festő dekorált ki a maga módján. - Ezeket az üvegablakokat a Bolond Fulbert készítette, monseigneur. Egy jámbor együgyű, aki Noyonban, a XI. század elején látta meg a napvilágot, és egész életét az alkotásnak szentelte. - Érdekes! - szólt a püspök, és közel hajolt minden egyes üvegablakhoz. A nemzeti örökségi hivatal építésze rögtön észrevette, hogy a főpap szeme felcsillan. Újfajta fény volt, amely eddig hiányzott a tekintetéből. Amióta

108

elkezdték komijukat, monseigneur Chauvier fásult mogorvasággal bámult maga elé. Ám ahogy belépett a Szent Protáziába, történt vele valami. Nem az építész volt az egyetlen, aki felfigyelt erre a változásra. Hanem az a kicsi árnyék is, aki eddig egy térdeplőhöz tapadt, de most levált róla, és előre jött. - Az ott a Mithra isten. Egy kegyetlen és gonosz isten, akit a Mi Urunk elhallgattatott... A püspök csodálkozva nézett a kisfiúra, sőt még le is térdelt a templom kőpadlójára. - Hát te meg ki vagy? - Ez az én fiam - szólalt meg Laurent Huairveux, aki oda volt kávét főzni ezen a hideg januári reggelen. A püspök rámosolygott a gyermekre. - Hány éves vagy, kisfiam? - Tizenegy, monseigneur. A püspök felállt, és a diakónushoz fordult. - Beszélhetnék magával, Huairveux úr? Emlékek, emlékek... Emlékek, amelyeket Lucien atya mindenestől kiver a fejéből, egy legyintéssel, úgy, ahogy a muslincát hajtjuk el. Hol van már a gyermekkor! A szeminárium mindent elmosott. A többi pedig... Ám ezen a reggelen a fiatal pap emlékezete jobb, mint valaha. Holott ez nem az a pillanat, amikor elmerülhetünk a nosztalgiába. Az apja immár tíz éve halott, a Szent Protázia már csak egy poros építmény, amelyet mindenki elfelejtett. „Nem, nekem most erre az asszonyra kell összpontosítanom!” Vele szemben a nőstényördög az utolsó előadásánál tart. Parázs szemmel kacsingat, a mellét dülleszti és nyávog: - Nem akar stikában kettyinteni egyet? Aztán elénekelem magának a Casta Dívát. Utána azt csinál velem, amit akar... „Ezt az alantasságot!” - gondolja Lucien, mereven nézve az ötvenes éveit taposó asszonyt, aki egyik konyakot issza a másik után, miközben leszámol az emlékeivel. - Szólni kellene Arisztotelésznek... azt hiszem, hagytam az éjjeliszekrényében egy pesszáriumot... Aztán a homlokára csap. - Hogy én milyen marha vagyok! Hiszen meghalt az én szépséges Krőzusom. Pedig az aztán el volt látva rendesen. Mint egy szatír! „Uram, gondolja Lucien, hogyan párosulhat ekkora tehetség ilyen közönséges lélekkel?” Hogyan? De hiszen tudja, hogy hogyan! Ebből az okból van itt. Pontosan ezért csengetett be ennek az oly híres és annyira bálványozott asszonynak az ajtaján, ennek az 1977. szeptember 16-

109

i napnak a reggelén. Mert ma ütött az órája. Lejárt az ideje. Ő fajtájának utolsó példánya. A legeslegutolsó. Őutána nincsen több belőlük! Holtak lesznek mind! Mind! „Utána munkanélküli leszek vajon?” - tűnődött ezen a reggelen, míg felhúzta cúgos cipőjét a püspöki palota cellájában. - Dehogyis, Lucien! - biztosította a magánlakosztályából kilépő monseigneur Chauvier, akivel akkor találkozott, amikor már indult volna a Georges-Mandel útra. - Az egyház nem hagyja el az ő leghűségesebb katonáit! Odaállt Lucien elé, és atyai gyengédséggel ráhelyezte kezét a fiatalember vállára. - Olyan büszke vagyok magára, Lucien! Ma az utolsó csatára készül. Egy jelképektől terhes csatára. Lucient zavarta ez a bizalmasság. A püspök rideg, hajlíthatatlan ember hírében állt. Ma reggel meg csak úgy áradt belőle a szelídség és a gyengédség. - Csodálkozik a nyájasságomon, Lucien? Nem illik a képhez, amelyet rólam alkotott ezekben az években? Két tenyerébe fogta a fiatalember arcát, és Lucien homlokához támasztotta a sajátját. - Annyira hasonlítunk, maga és én! Annyi közös tulajdonságunk van! Mit lehet válaszolni erre? Lucien vétkes kevélységet érzett (a kevélység halálos bűn!), és nem reagált. Ekkor a püspök bevallotta: - Mintha magamat látnám ötven évvel fiatalabban, amikor engem képzett ki Rómában monseigneur Calmels. Magához hasonlóan én sem akartam hinni a Vatikánnak ebben a párhuzamos szolgálatában. Magához hasonlóan én is azt hittem, hogy gúnyt űznek belőlem. De amikor teljesítettem első megbízásomat, beláttam tévedésemet... A püspök tekintete elrévedt. Az egyik folyosó kanyarulatából előbukkant egy diakónus, ám a püspök egy kézmozdulattal elküldte. Ma reggel átengedte magát az emlékezésnek. - Az nem énekesnő volt, hanem egy színész. Mozicsillag. Küldetésem az volt, hogy végezzek vele az Egyesült Államokban, a születő Hollywoodban. Egyébként a közönsége nem tévedett, amikor elnevezték a XX. század Adoniszának... Szorosabban markolta a fiatalember vállát. Lucien érezte a szuszogását az arcán és a homlokán. - Rudolph Valentino volt Adonisz utolsó megtestesülése. Halálával végre eltűnt az egyik, amely évezredeket vészelt át... Nem szólt többet, csak átölelte Lucient, aztán eltűnt.

110

Lucien, amíg eljutott a püspökségről a Georges-Mandel útra, egyfolytában rendjének történetén elmélkedett. A Vatikánnak ez a titkos milíciája olyan ősi, mint maga a kereszténység, de ritkák azok a hívők, akik tudomással bírnak a létezéséről. Még a papok többsége sem hallott róla soha. Luciennek az volt az utasítása, hogy ha lebukna, a csillagot is le kell hazudnia az égről. Még akár a feszületet is le kell szarnia! - Az ember már nem hisz Istenben! - magyarázta monseigneur Chauvier az egyik első leckénél. - Viszont az ősi istenségek... Azok itt vannak. Elrejtőzve. És minden nap egy újabb csata, egy új teológiai kihívás. Lucien a szíve mélyén jól tudja, hogy a Callas nem az utolsó. Mindig előkerül egy újra megtestesült Baál, Odinnak vagy Thornak egy leszármazottja, a nagy Inkának vagy Cernunnosnak egy avatárja. Jean Ray semmit sem talált ki abban a szörnyű Malpertuis-ben16: a lárok úgy futkosnak a házak padlásán, mint az egerek. A megtalálhatatlan Vulcanus ma is földrengésekkel rázza a világot, a megragadhatatlan Neptunus a cunamikkal zsonglőrködik. És tessék már megmondani, hogy kit zavar a Callas? O végül is egy alsóbbrendű fajhoz tartozik. Viszonylagos istenség egy kifulladt karrier végén. Elnyűtte az élet, a hiúság, a szex. Mi értelme megadni neki a kegyelemdöfést, amikor úgyis a koporsóban a fél lába? - Ez elvi kérdés, Lucien! - csattant fel monseigneur Chauvier. - Ez az asszony veszedelmes, ez egy pogány, a szégyenletes korok túlélője! Amiről Luciennek az jutott az eszébe, hogy nincs vajon valami elszámolni valója a monseigneurnek az énekesnővel? A püspöknek elég kénköves híre van. De most, hogy itt van a szeme előtt, Lucien belátja, hogy ez az asszony nem egyéb, mint bűn és aljasság. Már a harmadik üveg konyakot bontja. Még le is hányta a takarót. A pongyolája fonákjával törölte fel. Összefüggéstelenül beszél. Lucien, aki szobormereven áll a lakás ablakában, a másodperceket számolja. Odakint, híven önmagához, a XVI. kerület szunyókál udvarias unalommal. Ekkor érzi, hogy egy kéz befurakodik a reverendája alá. - Ezt se sokat használhatta, ezt a szép fütyköst... - Elég! - üvölti a pap, önmegtagadástól felpüffesztett lelke mélyéből. 16 Jean Ray rémregényében egy haldokló boszorkánymester flamand átlagemberek testébe börtönzi be az antik isteneket. (A fordító)

111

Milyen édes, milyen mézes ez a mozdulat! Elbukik-e ő is, mint a többiek? Nem, nem, nem, Lucien! Légy hív a küldetésedhez! Nem érdekes, hogy ez a simogatás, ezek az ujjak a hímvessződön apád szakácsnéjának, Pauline-nak a gyengéd gesztusára emlékeztetnek azon a napon, amikor elutaztál. Tizenkét éves voltál, indultál a szemináriumra, monseigneur Chauvier szárnyai alá. Pauline kivitt a kocsiszínbe a konyha mögé, és... - A bűn! A bűn! - hörgi Lucien, és visszafordul az énekesnőhöz, aki megremeg a rémülettől. Aztán nagyon gyorsan történik minden. A Callas felüvölt. Lucien rákvörös arccal ráveti magát. Nem bírja tovább: túl sok volt a borzalomból, az alantasságból, a bujaságból. Ez a hárpia egymaga megtestesíti Szodomát és Gomorát! - Szajha! Szajha! - üvölti Lucien. Felpattan az asszonyra, és rányomja a fejére a selyempárnát. Tekintete egy pillanatra megállapodik az éjjeliszekrény óráján. Negyedóra előnyben van a szokott határidőhöz képest, amelyet mon-seigneur Chauvier állapított meg. - Mindig adj nekik egy órát, hogy bűnbánatot tarthassanak, és befogadhassák az igazi hitet. „Oda se neki!” - gondolja Lucien, és nem veszi le az énekesnő fejéről a párnát. - „Minél előbb tér vissza a semmibe ez az ördög, annál egészségesebb lesz a világ.” És mindazok az emberek, akik akkora ügyet csinálnak ennek a nőnek a tehetségéből. Hisztérikus zenerajongók, operabolondok, a hang hibbantjai, akiknek elmegy az esze egy szép orgánumtól. Van róla a legcsekélyebb fogalmuk, hogy mi volt ez valójában? Egy szívtelen, élettelen asszony. Egy lábra állt hulla. A legrosszabb fajta boszorkány. Majdnem lépre csalta Odüsszeuszt is. És az a legrosszabb, hogy tisztában van a sorsával. Ma reggel, amikor Lucien beállított, a Callasnak a pillája sem rebbent. Első látásra megértett mindent. - Tehát ma... - mondta egy leheletnyi megkönnyebbüléssel. Aztán az órájára nézett. - Mennyi időt hagy? - Egy órát. Ez a szabály. - Tökéletes. Mi a keresztneve? - Lucien, maestra. - Nagyon helyes, Lucien! Hát akkor jöjjön a szobámba, hadd tartsak magának egy utolsó előadást!

112

Aztán elővette a konyakot, és ontani kezdte magából a piszkot. Az aljas! Lucien fölemeli a párnát. A Callas kék. A szeme kidülled, a nyelve bíborszín, a szája fekete. - A bestia meghalt - suttogja a pap. - Isten nem veszi magához a lelkét! Aztán, mint mindig, ellenőrzi a zsákmányt. Lekászálódik az ágyról, és levetkőzteti a hullát. „Jól van!” - gondolja, nem minden elégedettség nélkül. A pogány, mint mindig, visszanyerte eredeti alakját. A petyhüdt, kövér farok bájtalanul hever a szaténon. Még a pikkelyek is megfakultak. Ugyanabban a percben beront Bruna, a komorna. Mikor meglátja úrnőjét, felüvölt fájdalmában. - Asszonyom! Asszonyom! De hát mi... Észreveszi a nagy farkat, és a torkán akad a szó. - Vége, Bruna - mondja Lucien szelíden a vén cselédnek, aki össze-roskadt a megdöbbenéstől és a bánattól az ágy lábánál. Lucien habozni kezd. „Merem?Nem merem?” Meri. Elővesz a hátizsákjából egy nagy kést, egy palack olívaolajat és három citromot. Rámutat a hullára, és odasúgja: - Bruna, tud maga halat sütni?

113

CHANTAL PELLETIER

Hófehérke nyomában

RENDETLEN SZOBA FÉLHOMÁLYÁBAN csak a monitor kékes fénye világította meg Christophe angyalarcát. Hajnali egy volt Nizzában,

reggel nyolc Tokióban, ahol Matt algateát szürcsölve lökte a süketet a webkamerájának a sibujai garzonban: az istenfáját, ez a hindu meggyilkolt! Alulmaradt egy indiaival szemben egy go játszmában, ami elvette az álmát és az arcszínét, ahogyan ezt Christophe megállapíthatta számítógépének képernyőjéről. Épp a meggyilkolt szónál - jó kis ómen! - jelezte a postafiókból egy ping az új üzenetet. Továbbá döntsd már el, hogy jössz, mondta Matt, aztán feloldódott a feketeségben. Christophe nyújtózkodott. Évfolyamtársa azt reméli, hogy utánamegy a Felkelő Nap országába, mint egy kis pikáns fűszer a szusihoz, csakhogy ő nem szereti a nyers halat, nem akar húszmillió ember között lakni egy faliszekrényben, és nem azt tartja eszményi létformának, hogy úgy facsargassák egy japán kutatólaboratóriumban, akár a citromot. Huszonkét évesen joga van jól érezni magát, mielőtt összeszedné az energiáját a nagy ugráshoz. Kari természetesen hajlandó lenne követni őt a világ végére is, ez fix. Már tizenöt napja ismerik egymást, de az idő egy cseppet sem hűtötte le a viszonyukat. Ez nem szimpla kaland volt Christophe-nak, hanem szerelem. A harmincöt éves Kari, aki igazi férfi, robusztus és tapasztalt, Rostockból érkezett, a Balti-tenger partjáról, és abban reménykedett, hogy egy másik tenger partján nyithat éttermet. Ám azt megígérte, hogy nem távozik Christophe nélkül. Az ő párosuk hosszú távra szól. A beérkező üzenetek között, a lista élén, a boríték mellett, vastaggal szedve: Feladó: Hófehérke. TÁRGY: Önnek. Christophe kettőt kattintott, és mire egy másodperc lefolyt a homokórán, már olvashatta is az üzenetet. Ez egy vicc. Csak vicc lehet: Az az egyetlen a tied, amit a szíved, az értelmed,

A

114

a szenvedélyed rejt; a lényeg szíve annyira benne van mindenben, hogy nincs is neve. Hófehérke. Ez nem dobja fel az éjszakáját. Üzeneteinek jó fele ment egyenesen a kukába. Hófehérkét is kitörölte. A mese nem az ő műfaja, semmi kedve Hüvelyk Matyit játszani. Kisietett a konyhába, hogy főzzön egy kávét. Örült, hogy az apja nincsen itthon. Rövid időre azt képzelhette, hogy ez az ő háza, megfeledkezhetett róla, hogy az ő korában még mindig apucinál lakik, és beköltöztethette magához Karit a magnani meredek tengerpart szép villájába. A zárt erkély üvege mögött a fények lüktető szőnyege terítette be a kék éjszakát a Nizza-Azúrpart repülőtérig, amelynek nimbusza elsápasztotta a tengerről felszálló ködöt. Matt akarná zrikálni Hófehérkével? Valóban közös szenvedélyük az informatika, de ami a lényeg szívét illeti... Ő nem olyan dinka, mint Matt, aki úgy keccsöl, mint egy japán, se dugás, se vakáció, a számítógép a társa és a szeretője. A száműzött azon erősködött, hogy Francia-országban Christophe kialszik... míg Ázsiában felragyoghatna a kutatásban... a lényeg szíve annyira benne van mindenben, hogy nincs is neve? Igen, Mattnek az elektronika - a mesterséges lélek - szenvedélye, és a gépek intelligenciájába vetett hite ér neki annyit, hogy ott gályázzon, ahol korán kel a nap. Ám Christophe szívesebben csavarog, mielőtt megállapodna. Rajongása a matematikáért nem akadályozta meg, hogy szélesre tárjon minden ajtót... szóval, hogy alapos szemlét tartson, mielőtt választ. Kiment a kert nyirkos, puha sötétségébe. A kivilágított úszómedence fluoreszkáló fénybe vonta a füvet és a fákat. Christophe fáradt volt, fájtak az izmai. Hajnalban három órát futott reggeli előtt. A combja még most is érezte. Ledobta a farmerjét, fejest ugrott az istenien vacogtató vízbe, és háton úszott, hogy lássa a csillagokat. Japánról szó sem lehet. Ekkor valami ködös emlék utat tört magának a tudatába: pár hete már kapott és törölt egy üzenetet, amely... Hófehérkéről szólt... Vagy valami... hosszú álomról és a tündérkirályfiról? Már nem tudta. Éppen zuhanyozott, amikor Kari megjött, későn, mint rendesen, mert szakács volt a Négrescóban. Levetkőzött, követte a fiút a forró sugarak közé, bekente Christophe-ot tusfürdővel, megmasszírozta a vállát és a keresztcsontját, aztán eljárta vele az ezerszeres valcert.17 Karinak olyan érzéke volt a ritmushoz és a harmóniához, hogy kiváló táncost varázsolt Christophe-ból is.

* * *

17 Célzás Jacques Brel „La valse á mille temps” c. sanzonjára. (A fordító)

115

Reggel nyolckor, amikor Christophe fürdőköpenyben kuporgott a Mac és a kávéja előtt, megtalálta a második üzenetet. Gyakran gondoltam arra, hogy ön az én nyomdokomban jár, hogy szerelmünk a számok iránt egyesít minket. Ahogy megláttam, rögtön ismerősnek tetszett, és nemcsak azért, mert ön olyan szép. Még ha nevetségessé is teszem magamat vele, ma már legalább meg merem mondani egy férfinak, hogy szépnek találom: az eszem már nem tartja börtönben a szívemet. Ismerem az adottságait és a gyöngeségeit, az álmait és a félelmeit, és remélem, képes lesz az életnek ajándékozni minden erejét. Ez annyira kiborította Christophe-ot, hogy meglepő módon fázni kezdett. Matt nem Hófehérke; ő sose lenne képes így halandzsázni. Visszakereste az első üzenetet a kukából. Hülyeség, hogy így idegeskedik, de most már biztos, hogy figyelik. Nem először fogja el ez a kínos érzés. Két napja is ez volt, csak nem igazán tudatosodott benne. Ahogy kifordult a Sophia-Antipolis campusból a robogóján, ugyanakkor elindult egy vörös Twingo is. Este ismét látta: a családi villa előtt állt a parti úton, a sziklaszirt tetején. Holott itt senki sem szokott parkolni a látogatóikon kívül. Hófehérke! Kinyomtatta a két üzenetet, és javában olvasta őket, amikor bőröndöt vonszoló apja megérkezett a mozgásterápiái konferenciáról. Christophe rosszul fogadta a fejleményt. Ez nagy pech, hogy két nappal korábban jött, mint megbeszélték. A nappali és a konyha kész kupleráj. Valami mentegetőzésfélét makogott: - Pont most akartam rendet csinálni... Fáradt és nyúzott apja begurította a bőröndöt a szobájába, visszajött, hogy főzzön magának egy kávét, megkérdezte Christophe-tól, hogy rendben van-e minden... - Igen, igen, szuper... izé... sokáig fent maradtam... Christophe buzgón szedegette össze az üres sörös dobozokat, a szétszórt ruhákat, és pocsékul érezte magát. Papa, akit hosszabb ideje a kétségbeesés kerülget, mert sose talál csinos szőke lányokat a házban, cseppet se méltányolná, ha Kari most egy szál toszban kijönne a szobájából. Christophe-nak rendszeresen kijárt a hogyhogy neked még mindig nincs menyasszonyod? Csak nem az erősebb nemre bukik az egyetlen fia? Legrosszabb álmaiban nyilván ezt képzeli. Christophe egy lopott pillantást vetett rá. Szép ember még ötvenévesen is, habár kissé meggörnyedt, elfáradt, és örökké gondterhelt... - Itthon maradsz délelőtt, vagy melózol? - tájékozódott. - Maradok, el kell intéznem több telefont... és megnézem azt a szivárgást a mosogató alatt... Christophe iszkolt a szobájába, és felrázta Karit, aki úgy aludt, mint a tej. Prompt öltözzön, és lépjen le a kerten át! Kari felöltözött. Borostás volt. Szép. Nagy Robusztus. Ez az erő! A tekintete, akár a friss menta, az arcára sötét árnyékot vet a szakáll.

116

Christophe megveszett érte. Egészen elgyöngült, nagy nullának, hátul-gombolósnak érezte magát... Az utóbbival Kari is egyetértett. - A rohadt életbe, Christophe, huszonkét éves vagy! - Kari, a filozófiát tegyük el máskorra! Ásd ki a startgödröt, nem akarok jelenetet... Mire az apja bekopogtatott, Kariból már csak a gyönge vetiver-illat maradt a szobában, ám a faternak jó szaglása volt. Egyedül vagy? Mintha gyanakodna valamire. Bár talán csak búsul, amiért nem talált egy nu-meraverát az utódja ágyában. Apa és fia továbbra is hallgatott, az egyik levertségből, a másik duzzogásból, és mindkettő a torkát szorongató fájdalomtól. Christophe majdnem kibökte: Homokos vagyok, papa, ez a nagy helyzet, a férfiakat szeretem, illetve csak egyet, de hát ez lehetetlen. Apja kiment a szobából, hirtelen megvénülve, boldogtalanul. Boldogtalanok mindketten. Christophe-nak muszáj volt Hófehérkére gondolni: Az az egyetlen a tied, amit a szenvedélyed rejt... Neki ugyan nincsen semmije. Hófehérke előbb tudta, mint ő. Hófehérke három napig nem üzent. Christophe kedvetlenül dolgozott a tézisén: A nanotechnológia jövője és alkalmazásai. A doktorira gyúrt, de annyira kiürült, hogy egy árva gondolatot sem tudott kifacsarni magából. Nem volt ereje a reggeli futáshoz. Görcsben volt a gyomra. Kari visszaköltözött a garzonjába a Garibaldi téren. Zúgolódott, amiért Christophe kipaterolta, azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Franciaországot, mert elege van a gyerekeskedésből. Christophe számtalanszor győzködte magát, hogy szerelmének igaza van, de ettől még ugyanolyan tétova maradt, mint amennyire elkeseredett a saját tétovaságán. Hófehérke semmit sem üzent szombatig. Az anyja halála óta az volt a kőbe vésett szokás, hogy Christophe szombatonként, de legalább minden második szombaton meglátogatta a nagyanyját a cimiez-i öregotthonban. Émilie, aki annyi vigasztaló figyelemmel vette körül az unokáját, amikor a lánya megbetegedett, igazi anyja tudott lenni Christophe-nak. Mindig bátorította, és felüdítette a derűlátásával. Bájos maradt még kilencven évesen is, nagyon adott a megjelenésére, szeretett nevetni. Unokája olykor

117

rajtakapta az öregurakat, hogy majd felfalják a tekintetükkel a nagyanyját. Meg is értette őket. Émilie kedvességének nem lehetett ellenállni. Lánya, Christophe anyja, ugyanolyan volt, mint Émilie; mindig a fény felé fordult, még utolsó perceiben is, mielőtt negyvenkét éves korában elragadta a mellrák, amikor a fia tizenöt éves volt. Az anyja tekintett Christophe-ra Émilie szeméből, akinek már a kezdet kezdetén beszámolt Kariról. Nagyanyja sűrűn emlékeztette, mekkora szerencséje van, és hogy ezt nem szabad elpazarolni. A fiú hallgatta, de nem hallotta meg ezt a litániát. Jobban szerette, ha ő panaszkodhat már megint: - Gyáva vagyok. Az öregasszony meg se hallotta. Hunyorgott, beleharapott egy földieperbe, aztán kihúzta a szájából a kicsi zöld kocsányt, és derűs csodálkozással nézte. Christophe nem ismételte meg a mondatot. Ismerte Émilie-t. Már nem hallja meg, amin nem mosolyoghat. Este újabb üzenet Hófehérkétől: Csodálom az ön eleganciáját. Ez fontos. Nekem idő kellett hozzá, hogy megértsem. Én, aki sose törődtem a külsőmmel, megtanultam, hogyan legyek kacér. A divat a nagy reménytelenek menedéke. Tudom, hogy nem boldog. Az intelligencia adománya nem segíti elő a boldogságot, mint azt a magam kárán megtanultam. Szeretném önt megkímélni ezektől a kellemetlenségektől. Maga hasonlít rám. Matematikai zsenialitás, beilleszkedési nehézségek, szelíd anya, komor apa. Önhöz hasonlóan én is találkoztam egy királyfival, aki a mindenem volt. Meghalt tizenkilenc évesen. Tudom, hogy ön is elszenvedett egy pótolhatatlan veszteséget, így megért engem. Önhöz hasonlóan én is a sporttal tettem próbára a testemet, önhöz hasonlóan nekem is a távolsági futás volt a szenvedélyem. Szórakozást jelentett, kifejezte, hogy képtelen vagyok a szerelemre. Az után fedeztem föl, hogy a kémiai kasztrálás megfosztott mindattól, ami férfivá tett. Még a gondolataimat, még a ragyogó intelligenciámat is kioltotta a hormonális trükk, amelyet azért választottam, hogy elkerüljem a börtönt. Az ember sok időt tölt azzal, hogy becselezze magát a csapdába, ahelyett, hogy határozottan beleharapna az almába. Mert azzal ellentétben, amit a mesék állítanak, az alma nem mindig mérgezett. Christophe-nak elakadt a lélegzete. Addig olvasta el újra és újra az üzenetet, amíg kívülről nem tudta. Egy percig arra gondolt, hogy Kari írta. A királyfi? Ekkor jött haza az apja. Ivott, ami nem volt jellemző rá.

118

- Christophe, beszélnem kell veled! Kivette a fia szájából a szavakat, amelyeket ő akart elmondani. - Aggódom érted, nem szeretném, ha rossz útra térnél! Nem volt könnyű életed... Christophe tudta, hogy most minden ki lesz tálalva, és ezt nem akarta. Az osztályokat átugró csodagyerek, aki tizennégy évesen beleszeretett az Euler-képletbe, mert az olyan szép, mint egy költemény, a matematikáért bolonduló tizenhárom éves, aki megoldotta az érettségi egyenleteket, és akinek gondtalan örömét épp a rossz pillanatban rabolta el az anyja halála. Azt sem akarta, hogy az apja ismét azon kérőddzön, mennyire félti a homoszexualitástól. Majdnem napra pontosan egy évvel a felesége halála után a hazatérő fivérét leöntötték valamilyen tűzveszélyes folyadékkal, aztán felgyújtották, mindössze azért, mert a férfiakat szerette. Egyik homofóbia szüli a másikat, nem, Christophe nem akarja hallani! Fuldokolva kiment, ne haragudj, papa, de nem bírom, és felpattant a robogójára. A szirtfal lábánál jött rá, hogy ismét követi a vörös Twingo. Hirtelen befékezett az út közepén, odarohant a verdához, kirángatott belőle egy kissé hájas, negyven-egynéhány éves pofát, az ajtóhoz nyomta, ráordított: mit akarsz tőlem? Semmit, semmit!, makogta a másik, és hadonászott a kövér mancsaival. Mire Christophe: Maga Hófehérke? A pofa rábámult, nyilván bolondnak hitte. Oroszos kiejtéssel önteni kezdte magából a zagyva tiltakozást, és elpucolt, ám előbb még földhöz teremtette Christophe-ot, aki reszketve elfeküdt az úton, a tücsökzenés, csendes, kék éjszakában. Egy orosz. Hófehérke. Be fog golyózni! Tavaly elutasította egy moszkvai kutatóintézet ajánlatát, amely mindenáron őt akarta alkalmazni... A Kremlhez lenne köze? AKGB-hez? Átrohant az agyán a nizzai orosz maffia, a fiatal fizikusok, akiket elrabolnak, bezárnak, saját céljaikra használnak a terroristák... Nem, ez a pofa nem akarta elrabolni! Ő csak figyelte... ugyanúgy, mint Hófehérke, de hát ő nem lehet azonos ezzel a twingós mócsinggal! Kari kitárt karokkal fogadta a Négrescóban. Kiültek a teraszra, alattuk autók suhantak a Promenade des Anglais-n,18 és hallgatták a lágyan mormoló tengert, amelynek csillogó szőnyege a kikötőig ért. Christophe beszélt a Twingóról, a sonkamancsú oroszról... és Hófehérkéről. Kari mindent tudni akart a pofáról, és a tavalyi oroszokról is... Micsoda? Hogy kínaiak is, néhány hónapja, bár ők kevésbé voltak piócák? Kari valósággal őrjöngött a haragtól, vagy talán az aggodalomtól; komor lett, 18 Nizza híres tengerparti sétánya, amelyet a XIX. század első felében építettek a városban telelő gazdag angolok javaslatára. (A fordító)

119

gondterhelt, bezárkózott sötét gondolataiba. Christophe elérzékenyült. Ez szerelem! Nem viszony, nem kaland! Hazamentek a garzonba a Garibaldi téren, gyermeki önfeledtséggel szeretkeztek, elmerülve egymás tekintetében, úgy szorítva egymást, mint a vízbe fúlók. Miként is hihette Christophe, hogy az ő szeretője lenne Hófehérke? Másnap nem üzent Hófehérke... Hófehérke? Egy kis árva beleharap az almába, amelyet a gonosz mostohaanyja megmérgezett, és hosszú álomba merül... amíg meg nem érkezik a királyfi... Ám az internetes Hófehérke királyfija meghalt tizenkilenc évesen! Ez nem stimmel. Feleljen az üzenetekre? De mit? Ujjai mozdulatlanul pihentek a billentyűzeten. Beütötte a Google-ba a Hófehérkét. Egy kifestőkönyv, a mese története, egy képernyőkímélő... egy videojáték, egy világsláger. Ön olyan szép... Valaki fel akarja szedni? Nyilvánvaló! Az én eleganciám... Egy diák? Végigvette az évfolyamtársait, a matematikán, a fizikán, de kevesen tudtak az anyja haláláról vagy arról, hogy ő hosszútávfutó... Egy prof? A témavezetője? Ugyan, az a sanyaróvendel! Christophe bambán ült a számítógép előtt. Hófehérke. Hosszú álom. Egy falat az almából... Ekkor villant a szemébe a számítógépe burkolatán domborodó ábra, az Apple lógója: egy alma, amelyből hiányzik egy falat! Internet... Hófehérke beleharap az almába... Mi köze ennek az Apple-hoz és a Maclntoshhoz? Fölment a Skype-ra. Kicseng... Tokióban most hajnali három az óra. Matt nyomban felvette: hűségesen ül a vártán, nyilván beéri azzal, hogy a japán főváros tömegközlekedési eszközein lopjon magának perceket az alvásra. Az éjszaka az indiaié, akivel go-csatákat vív, és főtt tésztát fal, hogy bírja a gyűrődést. - Matt, ha most azt mondom, hogy Hófehérke, aki bizonyára férfi, és imádja a számokat... - Ez most miféle játék? - Nem játék. Honnan vette az Apple a lógót? Mi ez az alma, amelyből kiharaptak egy falatot? - A legelső lógó Newton volt egy fa alatt, pontosabban egy almafa alatt... de ez túl bonyolult volt. Arra már nem emlékszem, ki rajzolta a megkezdett almát. Steve Jobs később színeket akart, így lett az alma szivárványszín, aztán domború és monokróm... - És a mérgezett alma meséje? - Egy legenda szerint a lógó az informatika atyjának állít emléket... - Kinek? - Alán Turingnak!

120

- Annak, aki a második világháború alatt feltörte a németek Enigma-kódját? - És akinek a munkássága lehetővé tette az első számítógép megépítését... - így van, a számítógép egyik feltalálója! Kapcsolata az almával? - Úgy lett öngyilkos, hogy ciánnal preparált almát evett, miután a bíróság kémiai kasztrálásra ítélte homoszexualitásért. - A második világháború UTÁN? Ezt nem hiszem el! - Egén, az ötvenes évek, a hidegháború... Az angolok folyamatosan veszítették el a gyarmataikat, a világhatalmukat, mondhatni a férfiasságukat, ráadásul még a hidegvérüket is, annyira betojtak a hidrogénbombától. Úgyhogy sürgősen be kellett meszelni egy réteg tesztoszteronnal a birodalom romjait, ki kellett iktatni a szembeszökően gyenge láncszemeket, azaz kasztrálni kellett a deviánsokat... A múlt században történt, végül is... Christophe a lidércálmokra gondolt, amelyek az apját kísértik, a füstté vált nagybátyjára a XXI. század elején. Ám hiába tudott mindent, még mindig sok illúziója maradt. - És az Apple lógó? - Egyesek szerint hódolat Turingnak. Mert hogy ugyanolyan szivárványszínű, mint a homoszexuálisok lobogója. De ez nem stimmel, mert a zászló az emblémánál később keletkezett... Mit számít a lógó? Itt Alán Turing a fontos! Mit akar a tudtára adni Hófehérke ezzel a históriával? - Nagy vagy, Matt! Meg fogod verni a hindut? - Mindenesetre szívni fog egy negyedóráig! A gép sípolt, Matt kárörvendő képe elhalványodott. Christophe táncra perdült a szobában. Valaki mesél egy ötven éve halott illetőről, aminek semmi értelme sincs, de ő ég a vágytól, hogy megfejthesse... A második világháború egyik hőse, akinek kódfeltörő tehetsége sok ezer életet mentett meg, az informatika atyja, aki átszabta a világ arcát... és akit megölt a végtelen emberi butaság. Miért mesélik neki ezt a lehangoló históriát? Miért? Ha a rejtjelfejtés nagyágyújáról van szó, bizonyos, hogy kódok ho-mályosítják el az üzenetet. Viszont ebben téved Hófehérke. Ő valóban imádja a matematikát, de a kódok feltöréséhez nincsen tehetsége. Lenyomozta Alán Turingot az interneten. Született 1912-ben, Londonban. Az apja az indiai hadsereg tisztje. Amikor a fiú egyéves, az anyja otthagyja, megy a félje után Indiába. Érzelmi magány a család barátainál és különböző intézetekben. Sivár iskolaévek. Kamaszkorában megismeri a királyfit, akibe őrülten beleszeret, Christopher Morcomot, a matematikai lángelmét, akit tizenkilenc évesen visz el a tuberkulózis. Turing képtelen tudomásul venni a homoszexualitását, képtelen beilleszkedni a társadalomba. Elhanyagolja magát, és olyan naiv, hogy feljelenti a szeretőjét, aki meglopta; ezzel

121

akaratlanul elismeri a hatóság előtt, hogy homoszexuális. Túlságos jóhiszeműsége miatt elveszíti a mocskos pert, ugyanis meg van győződve róla, hogy a törvény hamarosan kivonja a homoszexualitást a büntethetőség hatálya alól. Nem hajlandó bevonulni a börtönbe, inkább a kémiai kasztrálást választja. Pokolra szállás, impotencia, mellnagyobbodás. Folyamatos hanyatlás az öngyilkosságig, amikor beleharap az almába, Hófehérke tiszteletére, akinek a meséje valósággal megbabonázza... Pünkösd hétfőjén, talán Christopher Morcom emlékére, akinek a kedvenc zsoltára a pünkösdöt magasztalta... Hiszen ma pünkösd vasárnapja van! Hófehérke megfogta magának Christophe-ot. Ki kell nyomoznia! Apja éjfélkor tért haza, ziláltan. - Elnézést a patáliáért, én kértem meg, hogy kövessen. - Azt az oroszt? -Az egyik betegem, pénzre volt szüksége... Bocsánatot kérek, nem valami finom módszer... Christophe reszketett dühében. Dühös volt önmagára is, az apjára is... Megfizetett a gyávaságáért. Az apja ugyan miért fizet a nagy rémületében? - Tudom, Christophe, hogy egy férfival jársz, és ezt nagyon nehéz elfogadnom... - Az én életem, papa! Elmegyek a háztól, vele fogok élni... Fagyos dühvel néztek egymásra, és féltek leásni ennek a dühnek a forrásáig. Nem engedte a gyöngeségük. Az apa haragudott a fiára, amiért nincs benne semmi elszántság, és olyan nyugtalanítóan gyönge. A fiú haragudott az apjára, amiért az a saját démonjaival fojtogatja. Az apa haragudott magára, szégyellte, hogy valakit felfogadott kémkedni a fia után. A fiú haragudott magára. Túlságosan gyáva volt. Siralmasak voltak. Az apa lerogyott a kanapéra. Christophe látta a maszkja mögött a megkönnyebbülést, amiért nem kell viaskodnia többé a bizonyosság ellen. Nagyon jót tett neki ez az elernyedés. Valószínűleg a fiánál előbb tudta, hogy Christophe sose szeret bele semmiféle nőbe, és az ő egész abszurd küzdelme reménytelen. A fiú kiült a teraszra, és hátat fordított az apjának. Sokáig maradtak így. „Nincsenek nagy emberek.” Ahogy elérjük a felnőttkort, szükségszerűen megállunk a növekedésben.

122

Végül az apa kiment a fiához. Beszélni kezdett a tücsökcirpeléses, kék, csendes éjszakában a fivéréről, akiről csak a halála után tudta meg, hogy homoszexuális. Ez a tragédia volt a legfájóbb seb. Később sört ittak. Christophe úgy feküdt le, hogy nem válaszolt Hófehérkének, és rögtön eltűnt az álomban. Ahogy felébredt, rohant megnézni az üzeneteit. Hófehérke már várta: Akkoriban természetesen feszélyeztem őket, nem voltam tisztában előítéleteik erejével. Hogy homoszexuális legyen egy olyan valaki, akit még az Egyesült Államokban is lángészként ünnepelnek! Nekik ez szégyenfolt volt, amelyet le akartak mosni. Hogy hitethették el ennyire könnyen az öngyilkosságomat? Bevallom, nem értem, noha több mint ötven éve töprengek rajta... Utána sok időt töltöttem a brit titkosszolgálat és a CIA mesterkedésének megfejtésével. A matematikai intelligencia nem ad intelligenciát az élethez. Remélem, előbb rájön majd, mint én. Hozzám hasonlóan ön is bizonyosan feltette már magának a kérdést, mi lett volna a lélektanból, ha nincsen Freud, és milyenek lennének a mai tudományok, ha nem lenne az informatika. Az emberek minden korban visszautasították a haladást, amelyet nem reméltek. Megijedtek minden előrelépéstől. Vannak találkozások, amelyek megmentenek, amelyeket nem szabad kihagyni. Én három ilyen személyt ismertem életemben. Az első, egy olyan véletlen folytán, amelyre csupán a csoda lehet magyarázat, az ön keresztnevét viselte. Lángeszének erejével ő nyitotta meg előttem a matematika királyi útját, ő tette lehetővé, hogy néhány évig ragyogjak az emberi gondolkodás egén. Aztán volt egy másik férfi, az egyik tanítványom, aki olyannak szeretett, amilyen voltam, noha akkor már leépültem a hormonális tortúrától. Ő tette lehetővé, hogy élve szabaduljak a kelepcéből, amelyet a világ néhány úgynevezett nagyja állított nekem 1954-ben, azon a pünkösd hétfőn. A szerelem fejleszti a fantáziát. Ezt ön talán még nem tudja. Neki köszönhetem, hogy élve szabadultam, mert ő tudott tárgyalni velük. Együtt éltünk több évtizedig, elégedetten azzal, ami nekünk jutott. Tíz éve halt meg. Követem majd ugyanabba a temetőbe, Dél-Franciaországban, amelynek ragyogását úgy szerettük. Azt hittem, hogy az ő halála után számomra véget ért az élet. Ám még várt rám a szerelem. A harmadik esély. Egy asszony. Ő is megmentett, úgyhogy mosolyogva távozom, miután elbúcsúztam öntől. Remélem, hogy a bátortalanság napjai után sikerül majd elolvasnia első üzenetemet, már ha megőrizte. Szeretném, ha úgy tekintené, mint a sírfeliratomat. Christophe kapkodva felöltözött, és rohant, sőt repült a robogójához. A számokból merített valamilyen őrült reménységet. 1912-2008: kilencvenhat év! Az üzenetet éjfél után tíz perccel küldték el, most kilenc óra van... Sose

123

hitte volna, hogy ilyen kevés idő alatt odaér a cimiez-i öregotthonba, Émilie-hez. Nagyanyjának lakosztálya üres volt. Visszament a recepcióra, de ott nem tudtak semmit. Fejvesztve futkosott az otthonban, faggatott takarítónőket, egy orvost, ápolónőket. Végre megtudta egy öregasszonytól: 209-es lakosztály... Úgy rohant, hogy majd kiugrott a szíve. Mikor kopogtatott, nagyanyjának hangja felelte, hogy szabad. A fiú benyitott. Émilie csodálatos gyengédséggel mosolygott rá. Szakasztott úgy, mint az anyja. Az ágyon egy férfi feküdt, keményített gallérú, kék hajszálcsíkos ingben, a vékony testére szabott dohánybarna öltönyben. Pergamen arca békés volt, szinte sugárzó. Szemét lehunyta, a haját megfésülték. - Tegnap is megevett egy almát, mint minden este - mormolta Émilie. Christophe megfogta a férfi jéghideg kezét. Hangtalanul sírt, és valami buta boldogságot érzett ettől a könnyzáportól. A lényeg szíve annyira benne van mindenben, hogy nincs is neve, zúdult rá az emlék. Égetett, ám nagyon sok gyengédség volt ebben az égésben. Olyan vénséges volt a göcsörtös kéz az ujjai között. A fiú mosolyogni kezdett. Harapj bele az almába, elszántan! Nem mindig mérgezett! Most már tudta. Egy nagy ember választotta ki örökösének: nem okoz csalódást neki. Méltó lesz a bizalmára, dolgozni fog, feltaláló lesz, a jövőnek adja minden erejét... Sokáig maradt ott Émílie-vel és a holttal. Már órák óta lement a nap, de ő még mindig ott volt. A helyén. - Hagyott rád dolgokat - mormolta Émilie. - Sok mindent. Amiket egyedül te érthetsz. így mondta. Christophe már tudta. Valaki megmutatta neki az utat. Kész lesz úgy dolgozni, mint egy japán, hogy valóra válthassa, amit Turing nem fejezhetett be! Hajnalodott, mire megérkezett Kari garzonjába a Garibaldi téren. Összegömbölyödött szerelmének díványán, és elmesélte Hófehérkét. Turingot. Úgy érezte, megnőtt. Nincs többé a kisfiú, aki félt az apjától. Koccintottak. Kari egy meleg zuhanyt javasolt a szeretőjének, hogy beszappanozhassa, megmasszírozhassa a vállát és a keresztcsontját. Christophe meztelenül állt a forró víz alatt, amikor gorombán félrerántották a függönyt. Ott állt Kari, kezében pisztollyal. A fiú először azt hitte, viccel, ez csak vicc lehet, ám a szeretője ráordított: - Hófehérke! Még arra sem emlékszel, ki írt neked hat hónapja... Christophe homályosan emlékezett egy e-mailre az utolsó üzenetsorozat előtt, ám hogy tavaly? Nem...!! - Az ilyen fanatikusoknak köszönhettük a 45-ös vereséget! Emiatt a fajtalan miatt veszítettük el a háborút! Márpedig a degeneráltakat kiirtjuk!

124

Christophe reszketett. Ez a könyörtelen tekintetű, durva hangú vadállat volna az ő szerelme? Visszatöpörödött kis kölyökké. Látta az anyja arcát, Émilie arcát, látta Turing szépségét a ravatalon, és vacogni kezdett. - Te vezettél a nyomára, te szerencsétlen szaros! Hófehérke! Már hat hónapja ismerjük azt a levelet. A Szervezet engem küldött Franciaországba. Ez a korcs épp elég kárt tett az előző nemzedéknek. Nem volt joga rá, hogy életben maradjon! De már csak egy vénembert találtam, aki nem árthatott eszméinknek, és felkészült a halálra. Ám a száraz fa hajtani akart még egy fiatal ágat, hogy átadhassa a lángot egy utódnak, amelytől elfajzott erkölcsei megfosztották... Elfajzott erkölcsök... Christophe fuldokolt. Ez egy dühöngő őrült. Egy dühöngő őrülttel áll szemben. Kari, az ő életének a nagy szerelme. - Úgy döntöttünk, hogy meghagyjuk neki az utolsó hónapokat, többé úgysem tehet ellenünk semmit... kivéve, hogy megfertőz a humanista vírusával egy újoncot: TÉGED! Apubikát! Na, ekkor férkőztem a közeledbe, te kis hülye, aki az új század zsenijének képzeled magadat, te puhány, önelégült taknyos! Egész biztos, hogy hagyott rád valamilyen dokumentumokat, amelyeket felhasználhatsz az ő magasztos eszméitől felturbózott, friss agyaddal... Úgyhogy kapsz tőlünk egy szép ajándékot, Christophe: mész utána! Christophe még hallani vélte a lövés hangját, pedig akkor már szétrobbant a koponyája a csempén. Elvakította patakzó vére, émelyítő édesség töltötte meg a száját, ereje elszállt, kiloccsanó agya átadta a helyét az izzó fémnek. Az volt az utolsó gondolata, hogy Hófehérkének még sincs igaza. Az alma mindig mérgezett.

125

ERIK WIETZEL

Angyal az alagútban

YEREKKOROM ÓTA A TAVASZ a kedvenc évszakom, amikor lemehettünk a brandcasteri parti villánkba a nővéreimmel, a

fivéremmel és a dadussal. A téli viharos szél homokkal hordta tele búvóhelyünk teraszát. Vajon hány lépcsőfokot temetett el? Azzal szórakoztunk, hogy erre fogadtunk, amíg megtettük az utat Park House-tól a tengerpartig. Ebben a játékban én voltam az egyik legjobb. Ahogy megérkeztünk, eltakarítottuk a homokot, aztán bevettük magunkat a házba. Szép perceink voltak ott. Találgattuk, mit főzött ki a sors a hátunk mögött, és elsimítottuk a nyomát. Ha nem mentünk le a partra, az úszómedencénk trambulinján illegettem magamat. Az úszást nekem találták ki. Sokkal inkább, mint az iskolát. Edward és András hercegek gyakran átjártak hozzánk, mert ott volt a közelben a sandrighami birtokuk. Cseppet sem illetődtem meg tőlük, és azt hiszem, ugyanolyan jól másztam fára, mint ők. Leeshettem és megsérülhettem volna, de úgy emlékszem, fütyültem rá. Vannak pillanatok az életben, amikor legyőzhetetlennek képzeljük magunkat, és életem egyik legbutább döntése kétségtelenül az volt, amikor nem kapcsoltam be a biztonsági övemet. Tudom, hogy kedvelik a szennyes részleteket, de valóban hallani akarják, hogy fáj a szív, amely annyira elmozdul a mellkasban, hogy majdnem átkerül a másik oldalra? Iszonyúan féltem. A Mercedes belerohant az alagút egyik betonoszlopába. Félreértések elkerülése végett: úgy rohant neki, hogy a sofőr nem is fékezett. A földre kerültem az ülések között. Az egyik karom eltört, és éreztem, hogy elönt a hideg, mintha megittam volna egy egész kancsó jeges vizet, és az szétfolyna bennem, ahelyett, hogy megmaradna a gyomromban.

G

126

A kürt folyamatosan üvöltött. Senki sem mozdult. Nyögést hallottam, de az nem Dodi volt. Ő már nem mozdult. Féltem. Úgy féltem! Aztán megjöttek a fotósok. A vakuk villogtak az autó körül. Édes Istenem! Mindig követtek, itt lesznek mellettem a végső pillanatig. Odajött egy orvos. Arra járt, és megállt, amikor észrevette a balesetet. Úgy rémlik, azt mondta, amit ilyenkor szokás. „Ne aggódjék, nem lesz semmi baj!” Azt a közhelyet, amelyet magam is elmondtam számtalanszor, például a kórházban, ahol Hasnat dolgozott. 0, ne tegyenek már úgy, mintha nem tudnák! Mindenki ismeri a pakisztáni kardiológus történetét, akivel az előtt találkoztam, hogy beleszerettem Dodiba. A mentősök ki akartak emelni a Mercedesből. Akkor a szívem megállt. Máris annyira egyedül éreztem magamat? Sok ember sürgölődött körülöttem a mentőautóban. De én mégis olyan egyedül voltam, amennyire csak lehet az ember. Mivel megbuktam a képesítő vizsgán, Svájcba küldtek, a Videmanette Intézetbe. Hetvenkét növendék volt, majdnem mindenki beszélt franciául. Én nem. Hányszor könyörögtem a szüleimnek, hogy hozzanak el? Nászutamon, a Britannia fedélzetén kóstolót kaptam abból, hogy milyen magányos életem lesz az udvarnál. Majdnem háromszáz tengerész. Minden étkezéshez húszegynéhány zenész muzsikált. Minden este huszonegy tiszt nyüzsgött az asztalomnál. És az istentisztelet minden reggel kilenckor! Károlyt nem nagyon zavarta, hogy egy nászutas pár életére ilyen nevetségesen ránehezedik az odaadó és fárasztó személyzet. Egyedül, mindenki ellen. A mentőautóban másodszor is megállt a szívem. Tündérmese lehetett volna az életem. Mikor 1975-ben meghalt a nagyapám, papából gróf lett, belőlem pedig lady, mint Sarah és Jane nővéreimből. Lady Diana Spencer. Papa feleségül vette Raine-t, Barbara Cartland lányát - igen, ő volt akkor a kedvenc regényíróm -, és beköltöztünk Althorpba. Mindenki azt hitte, hogy András herceg lesz a férjem, de én a bátyjához, Károlyhoz mentem feleségül. Fülig szerelmes voltam bele, és ezt természetesen meg is mondtam neki. Amire ő azt válaszolta: már ha jelent egyáltalán valamit a „szerelem”. Ugyanezt a mondatot elismételte a BBC egyik újságírójának, amikor nyilvánosságra hozták az eljegyzésünket. Akkor már megvolt Camilla. Már előttem, már az esküvőnk előtt megvolt. Találják ki, hány kamerát állított be egyedül az ABC amerikai tévé-társaság a szertartás közvetítésére? Több százat. Negyvenhárom biztonsági kamera rögzítette a képemet az utolsó estén a Ritzben, Dodi társaságában. Az Alma-híd alagútjában egyetlenegy kamera sem vette a balesetet.

* * *

127

Hogy mi van a másik oldalon? Nem tudom. Nem láttam semmit. Mikor felébredtem, nem voltam sem a Mercedesben, sem a mentőautóban. Ez pár napja történt. Időbe telt, hogy meghatározhassam a dátumot: napra pontosan tíz évvel a halálom után. - Lady Diana Spencer? - Igen. - Hála istennek, hogy itt van! Egy öregasszony hangja volt. Nem vagyok biztos benne, hogy kinyitottam-e a szememet. Ám a fényt láttam. Az előtt a nap előtt időnként hangokat véltem hallani, mintha csengettyűk szólnának a ködben. Ennek semmi köze sem volt azokhoz. Ez hívás volt, olyan egyértelmű és erőteljes, hogy el kellett indulnom a tiszta hang irányába. - Ön kicsoda? - Sarah Welty. - És hol vagyok? - Azt nem tudom, Királyi Felség, hogy ön hol van. Részemről én itt vagyok a kastélyomban, Covesey-n. Az egyik Csatorna-szigeten. - Ó, Istenem! Károly és én 1992-ben különváltunk. A házasság felbontását 1996 nyarán mondták ki. 1997. augusztus 31-én haltam meg, mert elszakadt az aortám. Majdnem két óra hosszat kísérleteztek a megmentésemmel a műtőasztalon. Tudom, milyen egy nyitott szívműtét: valamivel több mint egy évvel korábban én is jelen voltam egy beavatkozásnál, amelyet Hasnat Khan és Sir Magdi Yacoub végzett. Hogy miért? Hát Hasnat kedvéért, természetesen! Azonkívül tudni akartam, mi tartja meg a szenvedőket. Részemről beértem volna ezzel a tapasztalattal, tudtam volna mellőzni a közvetlen élményt a Pitié-Salpétriére kórházban. Mert az én műtétem rosszul végződött. Ott helyben részlegesen bebalzsamoztak, meg se várták a törvényszéki orvos szakértő vagy egy családtag írásos engedélyét. Úgy látszik, olyan forró volt az éjszaka, hogy rögtön oszlásnak indultam, a légkondicionálás ellenére. Gyűlölöm ezt a gondolatot! De legalább erről nem készült fénykép. Egy ember felöltöztetett fekete ruhába, amely a brit nagykövet feleségéé volt. így láttak pár óra múltán Károly és a nővéreim. Károly olyan megrendültnek mutatkozott... A repülőgépen tűntem el, amely Angliába vitte a porhüvelyemet. Ezzel azt akarom mondani, hogy a tudatom valahol a Csatorna fölött foszlott szét. Mintha tiltva lenne visszatérnem az országba. Hol voltak a fiaim? Nélkülük merültem el a halál fekete vizében. Nem mondhattam meg nekik, hogy mennyire szerettem őket.

* * *

128

Aztán tíz évvel később előhívott Sarah Welty. Miként fogalmazhatnám meg másképp? Ó, bizonyosan nem ő volt az egyetlen, aki megpróbálta: több millió ember jött el a temetésemre, és többen látták a tévében, mint az esküvőmet. Vagyis bőven volt alkalmuk a médiumoknak és a közbenjáróknak. Ám egy évtizedig mégsem hallottam semmit - vagyis pontosabban nem tudtam róla. A csoda az évfordulón következett be. Fokozatosan kirajzolódott a háziasszonyom arca. Hasonlított papa második feleségének anyjára, az én kedves Barbara Cartlandemre életének alkonyán. Sápadt, mosolygó arc és rikító elegancia, már ha értik, mit akarok mondani, szóval tiszta Barbara, bár vele ellentétben mellőzte a szertelen arcfestést. Sötétség vette körül, és ebben a sötétségben kárpitok, régi bútorok sejlettek, meg néhány gyertya, de ezen kívül semmi. Ó, és nem láttam magamat, csak éreztem, úgy, mintha nagyon könnyű hálóinget viselnék langyos zuhany után. Ez zavart, de meg is nyugtatott, mert most az egyszer nem kellett vigyáznom a megjelenésemre. - Köszönöm, Sarah! És ne szólítson felségnek, legyen szíves! Már nem viselem ezt a címet. A Diana tökéletesen megteszi. Diana, a brit nép szívének királynője. „Anglia rózsája”. Miért kellett megvárnia a halálomat Elton Johnnak, hogy írjon hozzám egy dalt? És még csak nem is erre az alkalomra írta, mindössze átdolgoztatta a szövegírójával. A világ legkapósabb kislemeze. Elton egy pennyt sem kapott érte - mármint ezért az A oldalért, viszont ami a B-t illeti... A rekordok asszonya vagyok. Senki sem láthatta ilyen gyakran önmagát az újságok címlapján. Nem szórakoztat, és komolyan, hogy lehet büszkének lenni erre? Életem egyik legbutább döntése volt - rögtön a Mercedes biztonsági öve után -, hogy ’93-94 telén elbocsátottam a testőreimet. „Normális” életet akartam élni. Ne nevessenek... Ha a normális élet azt jelenti, hogy az emberről sosem szállnak le az agresszív fotósok, akkor igen, akkor elértem a célomat. Senkim sem maradt, aki közölje ezekkel a lesifotósokkal, hogy hol a határ, amelyet nem léphetnek át. Azt hittem, majd csak rám unnak - elvégre miért lenne érdekes egy bukott hercegnő, amint éppen aprót dob a parkolóórába? De nem. Néhányuk otrombán sértegetni kezdett, mert egy könnyező vagy dühös képemmel jó sok pénzt lehetett keresni. „Na, viselkedj már úgy, mint egy kurva hercegnő!” A legjobb esetben csak azt követelték, hogy nézzek bele a kamerába, és közben ez volt ráírva a képükre: „Most komolyan, mit jelent ez neked? Én viszont ebből iskoláztatom a kölykeimet.” - Sarah, nem tudja, mennyiért kelt el a fotó, amelyen megcsókolom Dodit? - Egymillió fontért.

129

- Hát igen. Az exkluzivitást meg kell fizetni. Mindent összevéve hárommillió fontot fialhatott. - Borzalmas... - Csakugyan? Áh, nem is tudom. Nem ez a legrosszabb, amit tettek. - Hanem az, hogy meglökték az alagútban? - Miről beszél, Sarah? Könyörgök, ne kíméljen! - Jól van, Diana. Mr. al-Fayed azt hangoztatja, hogy ön feleségül akart menni a fiához, aki muzulmán, így a királyi család sohasem fogadta volna be. Az ön halálát állítólag egy összeesküvés okozta. - Feleségül akartam menni hozzá? - Megajándékozta önt egy Repossi-karikagyűrűvel. - Senki sem kötelez arra, hogy feleségül menjünk valakihez, csak azért, mert választottunk egy modellt egy karikagyűrű-kollekcióból. Nem az első alkalommal tettem... - Azt is állítja Mr. al-Fayed, hogy ön várandós volt a fiától. - Micsoda? Hogy mondhat ilyet? - Olyan sietve bebalzsamozták önt... - Igen, azt nem tagadhatom. - Mr. al-Fayed szerint kizárólag azért tették, hogy álcázzák a terhességét. - Csak július elején ismertem meg Dodit. Mikor is kezdtünk együtt járni? Három hete? Hogy ezért öljenek meg?... Ez értelmetlen! így visszanézve olyan őrültségnek tűnt, hogy megkérdeztem Sarah-t, nincs-e komolyabb híre. - Mások azt bizonygatják, hogy ön veszélyeztette a fegyvergyártást, miután ön volt a taposóaknák elleni harc jelképe. - Nagy-Britannia pedig világelső ezeknek a gyilkoló gépeknek a gyártásában. - így van. - Mondja csak még egyszer: ki szervezhetett meg egy ilyen összeesküvést? - Az MI-6. A titkosszolgálat. - Ó! - Hallott egy bizonyos Richard Tomlinsonról? - Nem emlékszem. - Ügynök, aki a kilencvenes évek közepén működött, és börtönben is ült egy ideig, mert indiszkrétebb volt a kelleténél. - Értem. - Azt állította, hogy a kezében tartott egy szupertitkos dossziét, amelyben le volt írva egy merénylettervezet Milosevics ellen. - Jugoszlávia elnöke... Mi köze neki hozzám? - Tomlinson egyértelműen kijelentette, hogy 1992-ben, egy genfi alagútban el kellett volna vakítani a sofőrt egy erős reflektorral, hogy bekövetkezzék a halálos baleset.

130

- Uramisten... Sarah elmesélte, hogy a franciák vizsgálatot folytattak a halálom után. Mohamed éppen elég vitatható pontot talált benne, hogy újabb vizsgálatot kezdeményezzen a gyanúja alapján. A vizsgálat a sofőr által választott útvonalon kívül főleg arra összpontosult, hogy milyen állapotban volt a Mercedes az alagútban bekövetkezett ütközés előtt, de hosszasan foglalkozott Henri Paullal is, a Ritz biztonsági főnökével. A Ritzből távoztunk, és Henri Paulnak kellett volna elvinnie minket Dodihoz. - Dodi apja meg van győződve róla, hogy Mr. Paul az MI-6-nak dolgozott. Nem tudni, mit művelt abban a három órában, amely megelőzte az önök távozását a szállodából, és sose lett volna szabad vezetnie a Mercedest, mert nem volt sofőr... - Még valami? - Henri Paul vérmintáiból megállapították, hogy túl sokat ivott. Azonkívül vastag bankjegykötegek voltak a zsebeiben. - Képes lett volna megölni magát pénzért? - Nem. Amint hírlik, épp a baleset előtt találkozott az MI-6 ügynökeivel. Utána elvakította egy nagy erejű fényszóró az alagútban. Mohamed vég nélkül sorolta a gyanús mozzanatokat. APaget-jelentés névre keresztelt brit vizsgálat nem adott igazat neki. Őszre volt kitűzve az új eljárás, esküdtbíróság előtt, amely majd megvizsgálja a tényeket, a bizonyítékokat; újra kihallgatják a tanúkat, és nem lesz ítélet, mert nem a bűnöst kell megtalálni, hanem azt kell kinyomozni, hogyan zajlott le a tragédia. Ki döntött úgy, hogy a Ritz hátsó bejáratán távozzunk, és ki választotta ki az útvonalat Dodi lakásáig? Hozzájárultak-e a balesethez a lesifotósok? Állapotos voltam-e? Kellő ellátást kaptam-e a mentőautóban? És miért balzsamoztak be olyan hamar? Valóban eltűntek a Fülöp herceggel váltott levelek? Fülöp herceg utált engem. Kész téboly. A Paget-jelentés már így is több millió fontba került, és akkor még újrakezdik! Tíz évvel a tények és tizenkét órával a felébredésem után úgy éreztem magamat, mint akit kiütöttek. A balesetet egyetlen ember élte túl: Trevor Reese-Jones, az autóban ülő testőr. Reese annyira belefáradt az „összeesküvés” emlegetésébe, hogy kevéssel a kórházból történt távozása után felmondott a munkáltatójának. Jelenleg az ENSZ-nél dolgozott. Sarah bizonyítékokkal is alátámasztotta, amit mondott. Könyvtárának számos polcát az én „tragikus eltűnésemnek” szentelte. Nem értettem Mohamed acsarkodását. Semmi sem adja vissza neki a fiát. Hát a gyermekeim? Hol vannak? Tartózkodásom a vége felé közeledett. Búcsút akartam venni háziasszonyomtól, hogy átmenjek Angliába, ahol másfajta harangszót hallhatok. Meg akartam keresni a barátaimat. Vilmos és Henrik mellett

131

akartam lenni, abban a tudatban, hogy most már nem telepedhetek rá az életükre, ugye? - Megértem - mondta Sarah. Fehér arcának mosolya kevésbé volt kellemes, mint amilyennek szánta. Burkolt célzások lappangtak mögötte. Eltávolodtam tőle és a kastélyától, amely a barna szirtfal tetején épült. Ezek a kövek, ez a táj... Egy Walter Scott-regényben képzeltem magamat, tudják. Tengeren a Jonikal jachton jártam utoljára, amelyet al-Fayed vásárolt. Szép nap volt, elszórakoztam a lesifotósokkal, adtam a kenyeret a kezükbe, ahogy mondani szokás. Pózoltam fürdőruhásan, Saint-Tropez napsütésében. Covesey-n hamarosan elborított a köd. Nem fáztam, nem igazán, de ugyanolyan keveset láttam, mint a háziasszonyomnál. Mozogni nem volt nehéz. Hogy is magyarázzam? Elég volt, ha „ellöktem” magamat. Hogy pontosan mitől, azt nem tudom. Siklottam észak felé a tajtékos tenger fölött egy augusztusi éjszakán. Minél jobban eltávolodtam Covesey-től, annál jobban összezavarodtak a gondolataim, Mennyire voltam az angol partoktól, amikor eltévedtem? Próbálkoztam, aztán újból próbálkoztam. Jó, hát nem bírok eljutni olyan messze. Ide voltam kötve ehhez a sziklához, a hullámok közepén. Ez már nem Franciaország, de még nem is Anglia. Visszatértem Sarah Welty gyászos otthonába. A természetfölötti vagy a paranormális, nevezzék, ahogy akarják, mindig hozzátartozott az életemhez. A kilencvenes évek elején Andrew Morfon azt tervezte, hogy könyvet ír rólam, egy életrajzot, amelybe hivatalosan nem folyók bele, csak titokban látom el adatokkal. Nem tudtam, jó ötlet-e vagy rossz, a lehető legrosszabb. Ha belemennék, hogy adatokat szolgáltatok az újságírónak, ez a könyv egy kicsivel többet mondana el arról, milyen életem volt azon a lepratelepen, amelyet a Windsor-ház udvarának neveznek. Öreg barátom, James Colthurst doktor azt javasolta, hogy kérjek tanácsot Félix Lyle asztrológustól. Titokban találkoztam vele Jamesnél, és jó két óráig vitatkoztunk, hogy közre kell-e működnöm ebben az életrajzban, vagy sem. 1997-es terveim között nem szerepelt, hogy tíz év múlva az egyik szenvedélyes rajongóm ósdi házában fogok tartózkodni. Sarah aludt, én pedig addig bolyongtam a házában, amíg rá nem jöttem, hogy képes vagyok belenézni az aktáiba. Hol kezdjem? Ha hihetünk a sajtónak, a fiaim az előkelő családba született diákok normális életét élték. A bátyám érzelmi és családi élete ugyanolyan zűrzavaros, mint az enyém, az ex-férjem végre feleségül vette Camillát, akiből sose szeretett ki - már ha

132

jelent egyáltalán valamit a szerelem. Igaz, Károly? Az anyja még mindig nem engedte át neki a trónt. Hirtelen arra gondoltam, hogy sosem lesz belőle király, Vilmos veszi át a stafétabotot. Számos dossziét töltött meg a baleset az alagútban és a halálomhoz fűzött magyarázatok. Sarah kommentárokat írt néhány cikk mellé. „Hülyeség. Érdekes. Sértő. Kinek képzeli ez magát?” Ilyesféléket. A villanás az alagútban, amely vélhetőleg elvakította Henri Pault, már mondott valamit. Valóban láttam azt a vakító fényt, mielőtt Paul elvesztette az uralmát a Mercedes fölött? A tanúk azt mesélték, hogy a fény egy soha meg nem talált Fiat Unóból jött. Mellesleg megtudtam, hogy ez a Fiat lehetett James Andansoné is, egy francia lesifotósé. Andansont holtan találták pár év múlva. Elevenen elégett a saját autójában, egy dél-franciaországi erdőben. Először öngyilkosságnak hitték, aztán valaki - azt hiszem, egy tűzoltó - jelentette, hogy a franciát kétszer arcon lőtték. A Paget-jelentés azt bizonygatja, hogy Andanson nem tartózkodott Párizsban a baleset napján. Kinek higgyek? Kezdtem félni. Persze, amikor az ember átmegy a másik oldalra, arról győzködi magát, hogy már nemigen van mitől félnie, de én bizony féltem. Már nem voltam biztos benne, hogy tudom, mit jelent a halál. És ott van Vilmos meg Henrik. Ha engem akarnának bántani, a fiaim biztonságban lennének vajon? Nem volt válaszom erre a kérdésre. Kicsoda Sarah Welty? Ezen az éjszakán megnéztem, ahogy alszik hatalmas ágyában. Olyan volt, mint egy idő előtt megvénült kislány. Zavart ez az álságos hasonlatosság Barbara Cartlanddel. Hiányzott belőle kedves íróm őszintesége. Hajnalban kijöttem a kastélyból. Az a fajta dermesztő épület volt, amelyet Károly imádna. Ostoba fejjel fel is hívta a figyelmet a retrográd építészeti ízlésére, amikor a nyilvánosság előtt bírálta a Nemzeti Galéria új szárnyát: „Olyan, mint egy förtelmes bibircsók egy kedves és elegáns barátunk arcán!” Károlynak volt szimata: a homeopátiát, a környezetvédelmet pártolta egy olyan korban, amikor nem sok mindenkit érdekeltek rajta kívül, de ezzel az építészeti sztorival bebizonyította, hogy nem olyan haladó, mint amilyennek kiadja magát. Az egész napomat kitöltötte az olvasás. A Paget-jelentés, amelyet a londoni rendőrség készített, majdnem kilencszáz oldalra rúgott. Nem, nem időztem a kórházi részeknél. Más fejezetek izgalmasak voltak. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy úgy érzem, valaki másról van szó, más ült abban a Mercedesben. Richard Tomlinsonnak, annak az egykori titkos ügynöknek a kijelentéseit, akit Sarah említett, kétségbe vonták: az 1992-es merényletterv nem is Milosevicsot vette célba, hanem valaki mást. Könyve első kiadásában

133

Tomlinson nem állította párhuzamba az én balesetemmel, csak jóval később, amikor angol kiadói visszatáncoltak, a sajtó pedig tobzódott a Dodi és énellenem kitervelt orgyilkosság elméletében. Nem, nem értettem Mohamed al-Fayed acsargását. Tudtam, hogy leghőbb vágya megszerezni a brit állampolgárságot. Velem páratlan alkalmat kapott, hogy közelebb juthasson álmának beteljesedéséhez, ugyanakkor szamárfület mutatva a Windsor-háznak és azoknak, akik a szemére hányták, hogy az üzletben nem viselkedik úriember módjára. Nagyon helyes. No és aztán? Én meghaltam. Dodi meghalt. Itt már nem nagyon lehetett mit nyerni. Vagy ha nem is nyerhet semmit, de sokat veszíthet? Mint olvastam, Henri Paul, a Ritz biztonsági főnöke - a palotaszálló akkor már a szeretőm apjáé volt - nem vezethette volna a Mercedest. Ez egy bizonyos Detourneau feladata lett volna, akinek ez volt a hivatása. Paul utasítására a minket követő Rangé Rover inkább csalétekül szolgált a hotel főbejárata előtt tolongó lesifotósoknak. Két jármű robogott volna Dodi lakása felé az Étoile tér közelében: egy limuzin, amelyben mi ülünk, és a Rangé Rover. Az előírás úgy hangzott, hogy a testőrök autója kövessen minket, ne pedig másfelé menjen. Magát próbálná védeni Mohamed? Annyi elmélet volt. Több ezer. Vagy mint egyesek írták: több tízezer. Tehát továbbra is el lehet adni velem az újságokat. Elképesztő! A brit birodalom sajátos eszközt talált, hogy megmaradhasson a színpad előterében, nem gondolják? Sarah este hívott. Olyan nyirkos hideg volt, hogy reszkettem. - Mi ez, Sarah? Annyira hideg van... - Diana! Még mindig itt van? - Nem tudtam eltávolodni a háztól. - Vagy legalábbis nem jutott messzire, ha megpróbálta. A szellemek ahhoz vannak kötve, aki megidézi őket. - Miért nincsen jobb idő? Azt hittem, augusztusban járunk. - Igen, augusztusban. Diana, nyáron nem mindig kellemes az idő. - Akkor is úgy fázom, mint Balmoralban. Sarah, miért őrizte meg ezeket a cikkeket a meggyilkolásomra szőtt összeesküvésről? - Mert maga érdekel engem, Diana. Mint oly sokakat. - Igen, ezt tudom. Ám ha nem tévedek, a nekem szentelt könyvtár kétharmadát ezek a cikkek töltik ki. - Nem, nem téved. - Tehát? Sarah mosolygott. Ugyanolyan volt a mosolya, mint tegnap, nem rokonszenves, inkább dölyfös, igen. - Mindössze arról van szó, hogy érdekel a hírességek halála.

134

- Jobban, mint az életük? - A magáé lenyűgöző volt, kedves Dianám. - Mégis szívesebben gyűjt anyagokat a halálomról. Sarah felállt az egylábú asztalka mellől. Árnyéka remegett a gyertyafényben. Olyan törékenynek és könnyűnek tetszett, hogy lángra lobbanhatott volna, mint egy papírbaba. Hova megy? Nem szoktam hozzá, hogy nekem hátat fordítsanak. Keresztülröppentem a nagy szobán, és átnéztem a válla fölött. Kinyitott egy kazettát. Por csapott föl belőle, amely felpüffedt, akár egy felhő. Visszahőköltem. A gomoly egyfolytában dagadt. Besuhantam a könyvtárba. - Diana? Sarah hangja volt. - Hol van? Mi történik itt? - Diana... A felhő elvékonyodott, az ablakok felé siklott, alábújt a vastag kárpitoknak, beburkolta az ajtókat, rájuk tapadt. Sarah megváltozott. Legalább két évtizedet vénült, simán elment volna száznak. Hústalanná aszalódott. - Lady Diana, ön oly sokat jótékonykodott. Mindig és mindenütt. - Igen, én... Mi másra jó egy hercegné? - Valóban, mi másra, hacsak arra nem, hogy örökösöket szüljön? Semmi gyöngédség, semmi lágyság nem volt a hangjában. Távozni akartam a helyiségből, ám az, ami a testemet jelentette, beleütközött a füstbe, amely valamilyen módon elállta az utamat. - Mit akar, Sarah? - Azt, hogy magyarázza meg, miért hagyta abba a közszereplést. - Nem értem. Halott vagyok, Sarah. - A baleset előtt. Egy évvel korábban. Több száz jótékonysági szervezetet hagyott cserben, édes, drága Diana. - Azt akarja, hogy igazoljam magamat? - Megpróbálhatja. - Nem volt már energiám hozzá. És a királynő megfosztott a királyi felség címtől; nem hiszem, hogy ugyanolyan hatékony lehettem volna. - Hm. Mindazonáltal úgy látta jónak, hogy mégis megtartson fél tucat szervezetet. - Kicsoda maga, Sarah? Mosolygott. Szája úgy nyílt meg, mint egy tátogó seb, amelyben fekete fogak vannak. Annyira fáztam... - Fogalmazzunk úgy, hogy érdekeket képviselek. Olyan érdekeket, amelyeket ön mellőzött. Tudja-e, milyen sok embert hagyott el? Megrendelőim ritkán találkoztak az önéhez foghatóan önző döntéssel. Puszta megjelenése egy gálán példátlan bevételt jelentett. Igazi mannát.

135

Mert ezeket az összegeket beteszik a bankba, és a betétek kamatot fialnak. A bankárok nagyon szeretik a megrendelőimet... Ön mégis úgy döntött, hogy abbahagyja, puszta szeszélyből. Végül is önnek nem volt szüksége a pénzre. Csak páváskodni akart azon a jachton... - Én nem páváskodtam! - Ó, dehogynem; ön élvezte az imázsát. Amikor megcsókolta Dodit, előzőleg értesített egy fotóst, aki tudta, hol lehet „tetten érni” önöket, nem igaz? - Igen. Igen, ez igaz. Egy hozzám közel álló személy felhívta azt a le-sifotóst. Azt hiszem, Brennának hívták. De én egy pennyt sem kerestem azon a képen! - Meglehet. Ám az én ügyfeleim milliókat veszítettek. Úgy rémlett, hogy körülöttem eltűnik a szoba. Covesey szertefoszlott, mint az ócska kárpitok Althorpban, ahová valamikor régen beköltöztünk papával. Sarah arca olyan volt, akár egy eszelősé. Nem tehettem mást, végig kellett hallgatnom a beszédét. - Ön túlságosan kezelhetetlen lett, édesem. Mi fizettünk Henry Paul-nak, hogy segítsen találnunk egy megoldást. - „Maguk?” De kik azok a „maguk?” - Neveket szeretne hallani, ugye? Szabályszerű feljelentést... Azt képzeli, nálunk ez az eljárás? Tévedések elkerülése végett ezek a nevek semmit se mondanának önnek, mert nem az ön ismeretségi köréhez tartoznak. Semmi esetre se számítson a szervezetek hivatalos vezetőire! Ez inkább a szürke eminenciások szövetsége: bankároké, médiaszakembereké, akik finanszírozzák a civil szervezeteket, kialakítják profiljukat, stílusukat... Játszóterük a nyugati részvét, amely olyan megható, múlékony és szeszélyes! Ezt a mannát ők zsilipelik, miután gondosan kiválasztották az új méltatlanságokat. Egy hónap az indonéz cunamira, egy hét Darfurra, a másik egy földrengésre... vagy a taposóaknák éve... Vannak, akik Szürke Angyaloknak hívják őket, de őket ez nem érdekli. Nem ismerik egymás nevét, csak a közös érdekeiket. - Nem hihetem el, hogy Paul tudatosan zúzta össze magát az oszlopon, mert pénzt kapott érte. Senki sem tenne ilyet! - Olyan biztos benne? Bár ebben az esetben igaza van, Mr. Paulnak nem az volt a küldetése, hogy meghaljon önökkel együtt az Alma-híd alagútjában. Nekünk csupán azt kellett elérnünk, hogy nagy sebességgel haladjon. A majdani nyomozók figyelmének elterelésére odacsődítette a lesifotósokat a palotaszálló elé, és kettőnek megsúgta, hogy maguk a személyzeti bejárón távoznak. így garantáltan voltak tanúk, igaz, minimális létszámban, de akkor is tanúk. Főleg pedig volt indok az eszeveszett menekülésre! Utána valóban belevillantottak reflektorral a sofőr szemébe, hogy elvakítsák. - Édes istenem...

136

- Ugye, bizony? Holtában ikon lett magából. Olyasvalaki, akit felhasználhatunk, akinek a képe, habár sajnálatos módon beszennyezték az utolsó kalandok, továbbra is érdeklődést, szeretetet ébreszt... és talán csinos summákat is garantál. Mindenesetre el kellett tűnnie, még mielőtt romba döntötte volna ügyfeleim összes erőfeszítését. - De miért szólított most? Tíz évvel később? Nem értem. - Az évforduló ügyes eszköz, hogy megújítsa az érdeklődést egy halott iránt, nemde? Ha látná, hány műsort, újságcikket, oknyomozást ihletett! És ennek sose lesz vége. Azt hiszem, ha nagyon megerőltetik magukat, más médiumoknak is sikerülni fog. Előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül bekövetkezik, üzletfeleim meg vannak győződve róla. Nagyon okosan tették, hogy hozzám fordultak, mert én a legjobbak közé tartozom. Nem közöltem vele, hogy már megéreztem ezeknek a szellemi erőknek a működését. Sarah-nak igaza van: valaki más is hívni fog, és én megjelenek egy új szeánszon, mindegy, hol. És nem fogom be a szájamat: életemben se tettem, úgyhogy nem most kezdem el. - Viszont akkor semmi akadálya, hogy elmondjam az igazságot, és elismételjem, amit most hallottam magától. - Dehogy nincs. Nem tesz maga semmi ilyet, higgye el nekem! Elsősorban ezért idéztem meg, Lady Diana Spencer: hogy ne törje meg a csendet, és holtában is maradjon veszteg. Mi ugyanis hozzáférhetünk a környezetéhez. A maga drága kisfiáihoz... Ragaszkodtam... ragaszkodtunk... hozzá, hogy tudjon erről. Most pedig, édesem, menjen vissza oda, ahonnan jött, és ne feledje, hogy amikor legközelebb a halandók közé kerül, korántsem élvez akkora cselekvési és szólásszabadságot, mint gondolta! - Ne, Sarah! Várjon, Sarah! Sorra elfújta a gyertyákat. Gyengültem. Hamarosan már csak egy gyertya maradt. Nem tudtam szólni többé. Sarah... A vén médium kitárta az ablakot. Az esti szellő eloltotta az utolsó gyertyát, és engem elnyelt a sötétség. Gazdagabb lettem egy titokkal, amely nélkül meglettem volna.

137

PHILIPPE COLIN-OLIVIER

Öld meg a kedvemért!

New York, 1962. Jacqueline Kennedy Truman Capote-nál ismerkedett meg Lee Harvey Oswalddal. Mivel rendíthetetlenül gyanakodott az olyan férfiakra, akik nem elég elegánsak, először oda sem figyelt rá. Azt hitte, Truman sofőrje. - Nem, ez egy fiatalember, akit a hidegháború kellős közepén ismertem meg Moszkvában, egy olyan bárban, amely a külföldieknek van fenntartva. Akkoriban nagyon kevés amerikai tartózkodott a Szovjetunióban, úgyhogy elkerülhetetlenül meg kellett szólítanom... Sajnos kiderült, hogy még csak nem is homokos. A gulágra kerülhetett volna miatta - nevetgélt Truman. Jacky nagyon szerette Capote-ot. Mulattatta vitriolos nyelve, nyafka kislányhangja, udvarias rosszindulata. Jut eszébe, Truman megajándékozta az első találkozáson egy Proust-kötettel. A könyv a tengeri madarakkal díszített komód egyik fiókjában penészedik Hyannisban, abban a vidéki házban, amelyet 1956-ban, még szenátor korában vásárolt a férje. Ha mindenkinek van egy bűne, Jacqueline-é az volt, hogy nem méltányolta Proustot - mi is volt a keresztneve? Marcellin, Marcel vagy Maurice? - na szóval, ezt a groteszkül mesterkélt írót. „Sose tudott volna megírni egyetlen James Bondot sem!”, szögezte le az elnök, aki imádta lan Fleminget. Nyolc óra volt. Truman kétértelmű susogással magyarázta, hogy Lee Oswald azért jött, mert „le akarja nyúlni őt...” - Ez is az egyik szegénykém... Jacqueline részvevőén mosolygott. Nagyon boldogtalan volt ma este. Egy olyan ember vezeti Amerikát, akire rámásznak a nők. Ezt a pechet, hogy egy ilyenhez menjen feleségül! Lehet, hogy Jackie szerette a férjét, de volt egy másik szenvedélye is, mégpedig a fényűzés. Ennek ellenére mégis Oswaldhoz közeledett öntudatlanul ezen a délutánon. Talán azért, mert ő is, Oswald is rosszul érezték magukat Capote nagyvilági lakásában. Oswald azért, mert ő, akinek

138

sose volt egyszerre negyven dollárnál többje a zsebében, kívül került a miliőjén, Jacqueline azért, mert nem az Egyesült Államok Első Hölgyének, hanem a megcsalt feleségek királynőjének kellett éreznie magát a szenvedések vérpadján. Most hallotta Truman Capote-tól, a felülmúlhatatlan pletykaszatyortól, hogy a férje még mindig dugja a barna Judith Exnert. Ez az Exner az a nedvedzően ordenáré típus volt, amelyet a férfiak „bujának” neveznek. Jackie pöcs férje megosztozott rajta Sam Giancanna nagyfőnökkel, akinek Chicago és környéke volt a hűbérbirtoka. Jacqueline azt is tudta, hogy az a sötét gengszter Frank Sinatra hajtja föl a fiatal kurvákat, akiknek az elnök három tempót és egy verébnumerát utal ki a Fehér Ház úszómedencéjében. A titkosszolgálat egyik szekrényhátúja tájékoztatta, akinek Jackie biztonságán kellett őrködnie. A titkosszolgának nem az elnök félrelépéseitől, hanem a szemforgatásától fordult fel a gyomra. Egyszerűen nem bírta tovább, hogy John rögtön megragadja Jacqueline kezét, mihelyt feltűnik a láthatáron egy fotós, de rögtön el is engedi a fotózás után. Megbotránkoztatták a tévéadások, amelyek nem győzték magasztalni a világnak „az álompárt”. Igen, Jacqueline szomorú volt. - A férjem példaképe nem Abraham Lincoln, nem is Eisenhower, hanem egy baknyúl! Pardonmadám, pardonmadám, pardonpapa! - panaszolta a húgának. - Egy pohár pezsgőt, kedvesem? Gore Vidal volt az, a fanatikus önimádó, New York egyik legszellemesebb társalgója. Most jelent meg a legújabb regénye, és ezen a héten több teleferében is illegette magát. Jacqueline elcsevegett a hórihorgas köcsöggel, akit egyébként utált azért a nyújtott ügetésért, ahogy mozgott. Az idegeire mentek az olyanok, akik Hegelt idézik, és a feneküket riszálják közben. Csakhogy Vidal úgy ismerte Olaszországot, mint senki más, és nagyon ügyesen összefoglalta, mit kell gondolni a szakralitás szerepéről a dél-európai festészetben. Mivel pedig a közeljövőben volt esedékes egy hivatalos látogatás a pápánál, ebből az alkalomból Jacqueline is elejthet egy-két szót. Lee Harvey Oswald tudta, hogy a perverz Truman Capote sokáig megvárakoztatja, mielőtt kiutalja neki a kölcsönt. Egy ívelt támlájú, század-fordulós székben ült, amelyről Truman azt mondta, hogy egy bécsi árverésen vásárolta. - Maga Josef Hoffman tervezte! - vetette oda mintegy mellesleg a házigazda.

139

Lee ezen marhára jól mulatott. Szóval ő egy ilyen történelmi darabon aszalja a proli seggét. Szemügyre vette Truman Capote nővendégeit. Jó darabok. Mind milliárdos. Mind sovány. Mind ki van nyalva, mint a képeslapokban. Persze főleg Jacqueline Kennedyt gusztálta. „Vagy idegroncs, vagy ilyennek játssza meg magát”, vonta le a következtetést. Jacqueline csak félig-meddig figyelt oda Gore Vidalra. Az író egy negyedórája állított be egy rocker karján, aki olyan frizurát fésültetett magának, mint a kókuszpálma koronája, valami szegecsfélét viselt a jobb fülében, és mesztic volt. Márpedig Jacqueline nem szerette az átmeneti színeket. Valami vagy fekete, vagy fehér. Öltözködésnél a mélyfekete úgyszólván mindenhez megy. Az előny. Gore nevetséges kis jelzéseket adott a lövőlegényének, miközben bevallotta Jackie-nek, hogy imádja a rubin „Szamóca” klipszét, amelyet Jean Schlumberger tervezett. Jacqueline meg akart szabadulni Gore Vidaltól, aki idiótának tartotta őt. Annyira nem idióta, hogy beinduljon Vidal bókjainak özönétől. Hogy lerázza, inkább odament Oswaldhoz. Lee Harvey Oswald kekksége két forrásból táplálkozott: a tengerészgyalogságnál szolgált, és olvasta Kari Marxot. Nem rosált be attól, hogy az elnök feleségét látja. Lapos a melle, és ezzel a sötét szőrével olyan lehet, mint a japán prostituáltak, akikkel akkor volt dolga, amikor az Acugi támaszponton szolgált. A vendéget pongyolában fogadták, amin egy vagy két sárkány volt, a taksától függően; elfeküdtek és odatartották a kuncsaftnak, olyan arccal, mint akinek máson jár az esze. Mintha az unalom lenne az egyetlen támpontjuk az életben. Jacqueline némileg ilyen lehet az ágyban... - Jó estét, maga, azt hiszem, Truman egyik barátja... - Igen, többé-kevésbé... Lee déli kiejtéssel beszélt. Különbözött a többi vendégtől, ezért könnyebb volt kérdezgetni. Jackie nem érezte úgy, hogy közhelyeket kell mondania, illedelmes kacarászásokkal tagolva. Lee a kis Bilire emlékeztette, az apja kertészének a fiára. Szerette belehajtani a fejét Bili nyitott tenyerébe a Long Island-i istállóban. Istenem, hogy repül az idő! Mennyi idősek is voltak? Nyolcévesek. Bili... Komisz képe volt, de gyöngéd keze... Oswald maró volt. És furcsa. Nem olyan viperanyelvű, mint körülötte ezek a nagyvilági kreatúrák. Jobban hajlott a rendszer bírálatára. Egyszer sem ejtette ki az elnök nevét, mintha nem is létezne. Viszont egyfajta tisztelettel említette Fidel Castrót. A neveletlenség netovábbja! Jackie megnézte magának. Végre egy férfi, aki nem bokázik előtte. A többiek bűbájosak akartak lenni. Tömjénezték őt. A firkászok

140

bálványozták. Több hozsannát kapott, mint ahány választója van az Államoknak. Oswald viszont unatkozott itt. Megkérdezte, mivel foglalkozik. - Hát magának mi az elfoglaltsága az életben? - merészelt visszakérdezni Oswald. - Az én férjem a köztársaság elnöke - felelte Jackie, jókedvűen bele-menve a játékba. - Nahát, maga Mrs. Nixon? Jacqueline, aki belefáradt, hogy agyba-főbe dicsérik, elbűvölőnek találta ezt a gúnyolódást. Mennyire más, mint a társaságához tartozó politikusok cukrozott agresszivitása! Hülyeségekről fecsegtek, olyasmikről, amiket Jackie évek óta nem ejtett ki a száján. Truman a távolból integetett, hogy hagyja ebbe ezt a természetellenes diskurzust. Jacqueline, amint egy munkanélküli csozéval traccsol! A társaság némileg demagóg tüntetésnek vette az elnök feleségének érdeklődését egy munkás külsejű egyén iránt. Többen összesúgtak. - Ki ez? - faggatták Truman Capote-ot. - Senki. Jackie egyre jobban belemelegedett. Megállapította, hogy Oswald különc. Végre valaki, aki semmit sem kér tőle! Semmiféle kegyet! - Majd adja meg a telefonszámát... - mondta. Kissé becsiccsentett az éhgyomorra ivott három pohár pezsgőtől. - Nem. Az asszony szívesen felképelte volna. De mivel ezt nem tehette, inkább csábítónak találta. Szép mosolya volt, és igazi fogsora. Egy jó pont! A Fehér Házban felvonult Hollywood összes Adonisza. Mind karcsú, mind bronzbarna, mind fogpaszta-reklám. Az elnök imádta a színészeket. Jó, a színésznőket. Meghágta az összes díszkancát. A világ legjobb mozijának legszebb ribancai furulyáztak az ő férjének. Jacqueline különösen dühös volt Angié Dickinsonra, aki az Ovális Irodában dugatta meg magát. Gondolkozott. Szerette volna viszontlátni Oswaldot. Mulattatta. - Akkor hívjon fel a Fehér Házban! Kérje a 317-es melléket! Az az én személyes vonalam. - Majd meglátom - mondta Oswald.

141

Washington Tizenhét nappal később Lee Harvey Oswald felhívta Jacqueline Kennedyt. - Halihó! Truman Capote-nál találkoztunk. Én vagyok az a neveletlen pasi... - Jó napot, Lee! - Nincs kedve egy pohár cefrére? Itt vagyok a sarkon. - Bajos. - Na, jó. Mindegy. - Lee... - Ja? - Menjünk inkább autózni! Számomra nagyon kényes dolog csak úgy bemenni valahova. Nem akarok dicsekedni, de mindenki fölismerne... - Engem meg senki. Pont kiegészítjük egymást, anyóca! - csipkelődött Oswald. Jacqueline az ajkába harapott. Tudta, hogy az FBI a hatáskörét áthágva poloskákat telepített a Fehér Házba, és aggódott, mert a románc nem szerepel a rendőrség értékrendjében. - Találkozzunk a Massachusetts Avenue és a Rock Creek sarkán! - Az hol van? - Keresse meg egy térképen! Holnap este hatkor? Van egy lyukas órám. Mivel nem akarok titkolózni, közlöm, hogy törölték a találkozót a Rockefeller Alapítvány elnökével. - Nekem meg egy haverral kellene találkoznom, de majd átszervezem. - Van kocsija, Lee? - Nincs jogosítványom. - Ah...! - Én vagyok az egyetlen állampolgár, aki nem tud vezetni. Most kiutasítanak? Jacqueline-nak kedve támadt visszatáncolni. - Lopjon egy tragacsot! - humorizált Oswald. - Őszintén bevallom, Lee, ehhez hiányzik a tapasztalatom. - Akkor holnap. Letette, mielőtt Jackie meggondolhatta volna magát. Jacqueline egy sötétkék Buick Skylarkot foglaltatott le magának. Jellegtelen autó. A középosztály kedveli. Felhívatta a testőrparancsnokát a Nyugati Szalonba. Elhelyezkedett Giovanni Battista Tiepolo egyik rajza előtt. Fensőbbséges pillantást vetett a

142

parancsnokra. Az vigyázzba állt. Szemének barna jege maga volt a fegyelem. - Jess, ma este hatkor lesz egy magánjellegű találkozóm. Egy Buick-ban hagyom el a Fehér Házat. Kérem, intézkedjék, hogy egyetlen beosztottja se kövessen! A parancsnok állt, mint a sóbálvány. - Érthetően fejeztem ki magamat, Jess? A parancsnok nem mozdult. - Ez parancs, Jess! - Igenis, asszonyom! Hősiesen megállta, hogy ne vágjon pofát. - Köszönöm, Jess! A parancsnok egy apró gesztussal jelezte az engedelmességet, majd eltűnt. Mrs. Kennedy néhány órát töltött a kapott levelek megválaszolásával. Munkatársainak segítségével hetente kétszer teljesítette ezt a feladatot. Napsárga ruhában, a találkozó előtt egy órával ült be a volánhoz. Úgy érezte, megtette az első lépést valami új dolog felé, még akkor is, ha semmi sem történik köztük. Lee Harvey Oswald lehetőséget kínált a lázadásra. Ő pedig szépen bosszút áll! Elege volt John félrelépéseiből. Amikor válni akart a választások előtt, Joseph, az elnök apja lebeszélte egy hatalmas köteg dollárral. Ezúttal nem pénzre volt szüksége. Minden királyné beleborzong a fajtalan kéjbe, ha lefekhet egy koldussal. A titkosszolgálatosok több ászt tartogattak a mandzsettájukban. Alaposan megtanították őket, hogyan legyenek láthatatlanok. Jacqueline egyet sem szúrt ki. Mulattatta, hogy Washingtonban furikázhat, és odáig vitte a vakmerőséget, hogy keresztülvágott egy fekete negyeden. „Jól néznék ki, ha most kapnék durrdefektet!”, gondolta. Most már kezdte elhinni, hogy senki sem ragadt rá. „Vagy nem jön el Oswald, vagy hajszálpontos lesz. Volt tengerészgyalogosként valószínűleg az utóbbi”, vélte. Oswald valóban ott volt: egy karcsú fenyőhöz támaszkodott, és négyöt apró, rézbarna tobozzal zsonglőrködött, amelyeket valószínűleg egy ágról szakított. - Minden oké? - Igen - felelte Jackie. - Most elrabolhatnám, és követelhetnék százmilliót. - Igen. - Megcsináljam? Oswald ekkor mosolygott először.

143

Furikáztak. Lee vásárolt szendvicset és két pepsit. Már nem viselkedett arrogánsán. Jackie ugyanolyan vonzónak, mint amilyen kiszámíthatatlannak találta. Észrevette magán, hogy természetesen beszél. Mintha lehullott volna róla a merev álca. A férfi elmesélte, hogy önként dolgozott a Szovjetunióban, az ördög birodalmában. Ott találkozott 1959-ben Truman Capote-tal. - Azt mondja, „önként” ment a Szovjetunióba? Jacqueline szemében ez a beismerés ugyanolyan szemérmetlen volt, mintha ő vallotta volna be, hogy sztriptízt mutatott be a Vatikánban. - De csak nem kém? - Dehogynem! Továbbá a KGB kasszájába fizetem a nyugdíjjárulékot. Hátravetette magát az ülésen, és hahotázott. Megálltak egy erdő szélén, a sikkes elővárosban. A piknikező kihalt volt ezen a délutánon. - Ha valaki jön, elmegyünk! - figyelmeztette Jacqueline. - Nincs kockázat. A fehér ember korán fekszik. Reggel nyolcra bent kell lennie az irodában a hülyéjének! Jacqueline arca megrándult. A lehető legtávolabbra terelte a beszélgetést a politikától. Pallérozottnak találta Oswaldot. Annak ellenére, hogy még csak huszonkettő volt, sokat olvasott. Jacqueline szégyenkezve állapította meg, hogy ebből a szempontból fölötte áll az elnöknek, aki a könyveknek csak a tartalmi kivonatát olvasta. Hetven perccel később elváltak. Jackie kitette a férfit egy kereszteződésnél, amelyet nem ismert, valahol a Szent János-templom táján. - Nem tudom, találkozunk-e még, visszamegyek délre... - vetette oda Oswald. - Hol érhetem utol... abban az esetben, ha szükségem lenne rá... hogy beszélgethessek valakivel... olyannal, mint maga. Mármint olyannal, aki... - Utolérhetetlen leszek. - Maga fog hívni? - Valószínűleg. Kennedy elnök fontosnak tartotta a nők tapintását és a szavazók rokon-szenvét. Minden idejét lefoglalta a közeledő választás. Öccse, Róbert szervezte a kampányt. Bob, noha úgy mosolygott, akár egy kóristafiú, ritka komisz tudott lenni a közéletben. Ennek ellenére a testvériséget prédikálta, ami nála a lyuksógorságot is magában foglalta. Bob a szeplőivel és az angyali képével álcázta a kíméletlenségét. John és ő ugyanazzal a kedélyes gusztussal osztoztak meg a kis bukszákon és a sztárokon. Az előválogatás Bob feladata volt, aki ha éppen nem a sokadik

144

gyereket csinálta a törvényes feleségének, híres színésznők, szöszi aktivisták karjában pihente ki magát, vagy olyan barnákéban, akik fontosnak tartották, hogy a hatalmasokkal picsipacsizzanak. Hogy mi volt a zsánerűk? Az a típus, amely beérte egy gyors közösüléssel a Nagy Pecséten. - Ha az embert négy évre választják meg, futószalagon kell vételezni a húst! - szögezte le az elnök. Jacqueline először szomorú volt, aztán megalázott. Többször is nagy jelenetet rendezett a férjének. - Drágám, ne nyaggass már ilyen piti dolgokkal... Itt van Kuba a nyakamon! Nem is szólva az atomrakétákról, amelyekkel az oroszok hadonásznak minden reggel! Annyira semmibe vette Jackie bánatait, hogy az asszony megutálta. Hányni tudott volna a férjétől. Senkinek se merte bevallani, csak a bizalmasának. A húgának, Radziwill hercegnének. - Angyalom, választani kell: vagy egy úszómesterhez mész feleségül, aki szavatolja az orgazmust, vagy egy fontos pasihoz, aki szavatolja... a dicsőséget. Részemről sose tétováztam. Te se, mindmostanáig! Ezt hallotta Jacqueline egy napon, amikor panaszkodott. Egy hétvégén történt, Martha’s Vineyardon. Időnként eszébe jutott Oswald. Olykor azt gondolta, hogy értelmetlen a viszontlátás vágya. Azt is gondolta, ritkábban, viszont határozottabban, hogy hiányzik neki a férfi. Érdekes módon épp azon a napon kívánta meg az ölelését, amikor az elnök egy tanácsterem ajtaja előtt Castro trónfosztásáról beszélgetett Richard Helmsszel, aki a beszivárgó ügynökök felelőse volt a CIA-ben. Eszébe jutott a jóindulat, amellyel Oswald emlegette a diktátort. Castro ellenállt Kennedynek; Jacqueline nem állna ellen Oswaldnak. - Halihó, New Yorkban vagyok. Mennyire szabad? Jackie egyetlen ismerőse sem beszélt ilyen reszelős hangon és ezzel a cseppet alantas kiejtéssel, amelyek határt szabnak a női erénynek. - Lee? - Igen. - Maga... Meddig lesz Manhattanben? - Nem Manhattanról beszélek. Queensről! - Uramisten! Sose hitte, hogy egyszer olyan ismerőse lesz, aki képes ebben a visszataszító külvárosban tartózkodni. - Akkor jön, vagy nem jön?

145

- Lee, maga rettenetes! Ez nagyon váratlan volt. Azért gondoljon már bele a kötelezettségeimbe! - Menjen más melóba, Jackie! - Pardon? A titkárnő a fülét hegyezte. Olyan volt, mint egy oroszlánfóka, amely a mellső uszonyaira támaszkodik. Jackie összeszedte magát. - Le kell foglaltatnom egy repülőgépet. - Könnyű, nem? - Hol találkozhatnánk, kedves? - kérdezte Jackie cukros hangon. - A brooklyni állatkert előtt. - Ah! Az gyönyörű hely! Tökéletes. Mindenképpen meg kell nyugtatni ezt a vénlányt, akit húsz vagy harminc év múlva szűzhártyástól hamvasztanak el. - Holnapután, teaidőben... - pontosított. Miért hagyná, hogy ez az alak szabja meg az időbeosztását? - Angliában délután ötkor teáznak. Az időeltolódással ez annyi, mint... - Megfelel? Tökéletes! Akkor csütörtökön! - Jackie, utálom, ha így beszélnek velem! - Csütörtökön? - Jól van na, nekem megfelel! - hahotázott Oswald. Jackie a titkárnőjéhez fordult. - Távoli rokon. Apai ágon. Szórakoztató, de borzasztóan neveletlen...

New York Ezúttal szalmakalapot vett, amelyet egy szekrény legmélyén talált. Zöldesszürke színű, sportos nadrág, semmi ékszer, sötét szemüveg, nagy hátizsák. így eljátszhatja az utazót, és senki sem figyel oda rá. Kölcsönvette egyik alkalmazottjának Chevroletjét, azzal az ürüggyel, hogy így kell modellt állnia egy „művészfotósnak”. Az autó recsegett a rozsdától, a rugózása régóta befuccsolt, úgyhogy kerülni kellett vele a rázós utcákat. Izgatott volt. Ha nem is a pokol kapuja felé tartott, akkor is bizonyosra vette, hogy sokat kockáztat. Ugyanazt a parancsot adta Jessnek, a testőrkapitányának, mint az előző alkalommal: - Ma hagyjanak békén! Jess, aki profilra sólyom volt, jellemre nyuszi, engedelmeskedett.

146

Jackie bátornak érezte magát. Nőtt az önbecsülése. Mikor elment egy újságos kioszk előtt, meglátta John Kennedy portréját. „Az én jóképű stricim!”, gondolta. Minden nő akart egy kóstolót az elnöki répából. Nem volt olyan koktélparti, se összejövetel, ahogy Jackie ne találkozott volna ígéretektől duzzadó ajkú lányokkal. Még az ökumenikus küldetésben járó cserkész-vezetők is megelőlegezték a cirógatást. Jackie egyszer rajta is kapta a „Holy America” templomegér-társulat egyik szentfazekát, amint javában keféltette magát Johnnal. Lee vidáman integetett az állatkert főbejárata előtt. Egy ugrással bent volt a Chevroletben. Csókot nyomott az asszony halántékára. Jackie összerázkódott, nem a meglepetéstől, hanem a félelemtől. - A Northway motelbe megyünk. - Pardon? - lehelte az asszony. - Huszonkettes szoba, a lépcső mellett. Senki se fogja észrevenni. - Normális? Hülye kérdés volt. Százszor is feltette a tizennegyedik és a huszadik éve között, amikor a „jó házból való” fiúk, akikkel táncolni járt, túlzásba vitték a flörtöt a mamájuk verdájának a hátsó ülésén. Oswald mutatta, merre menjen. Értett hozzá, mivel hassa meg a nőt: elmesélte, hogy sosem ismerte az apját, aki az ő születése előtt halt meg. Jackie, a gyakorló humanista elérzékenyült, amikor a férfi elmagyarázta, hogyan nevelte fel a mamája, az egyszerű háziasszony New Yorkban, egy bronxi vacak héderben. Aztán tizenegy éves korában átköltöztek Louisianába, onnan pedig Fort Worthbe. Tengerészgyalogság Japánban, hadgyakorlatok a Fülöp-szigeteken, Formosán. Végül a Szovjetunió. Irtó nagy csalódás! A munkások paradicsoma, amelyből a zsernyákok mennyországa lett... - Zsákon feküdtem, a madzagjával takaróztam... ez volt az ifjúságom. Jackie rátette a kezét Lee Harvey Oswaldéra. A Northway motel azokra a B kategóriás filmekre emlékeztette Jacqueline Kennedyt, amelyekben egy lúzert kinyírnak más lúzerek. - Figyelmeztetem, nem szexelni jöttünk... - vetette oda Oswald. Jackie még jobban megijedt, ahelyett, hogy megnyugodott volna az elmormolt rövid mondattól. Úgy vélte, okosabb lesz közölnie: - Nem is állt szándékomban! - és gőgösen fölszegte az állát. - Hazug! - mondta Oswald, és harsány kacajra fakadt. Jackie tétovázott, hogy idiótának mutatkozzon-e, vagy nevetségessé tegye magát. Idiotizmus lett volna belépni ebbe a pocsolyaszín építménybe, amely alig állt meg a lábán. Butaság lett volna elszaladni. Hősiesen követte Oswaldot. Sehol egy lélek. Megfogadta, hogy macskatalpakon távozik, és azt is csupán akkor, ha senki sem láthatja.

147

Elsőnek egy kanapét pillantott meg, amelyet a szagából ítélve moly-irtóval pácoltak. A rózsaszín flamingót formázó lámpától, az összekaristolt, alacsony asztaltól és a tapétától, amely vélhetőleg rohadó salátalevelek zuhatagát akarta ábrázolni, már le kellett sütnie a szemét. A kétszáz százalékban poliészter ágytakarónak olyan árnyalata volt, mint a Fehér Ház felmosórongyainak. - Ronda, mi? - kérdezte Oswald. Jackie visszahőkölt a vaskos fenyőfa ágy láttán. - Itt aludtam az éjszaka. Fogom a zsákomat, és elmegyünk, ne ijedezzen... - Hová megyünk? - Ismerek egy szimpi tavat, ahol senki sincs munkanapon - felelte Oswald. - Sétálhatunk. Egy órával később már szeretkeztek a természet lágy ölén. Jackie, aki alapból frigid volt, semmi különöset nem várt ettől a testgyakorlástól. Ám a tiltott gyümölcs, Oswald sima bőre, a meleg égbolt, és az ő keserűsége... „Elérte, hogy élvezzem!”, hajtogatta hazafelé menet. Mindent elmondjon a húgának? Igen. Nem. De igen! A gyönyör váratlan komplikációt jelentett. Jackie csak pénzt és dicsőséget várt a férfiaktól. Egyszerre dühöngött és örült, hogy ennek a fiatalembernek, aki fényévnyire esik az ő köreitől, volt pofája ilyen jól meghágni őt a páfrányok szőnyegén. Már azon az estén más szemmel nézte a férjét, miközben az elnök telehabzsolta magát amfetaminokkal, amelyekkel suba alatt tömte az orvosa. - Rémesen nézel ki, szegény kincsem... John Kennedy csak nyögött. Prosztatájában láva fortyogott, és szenvedett az Addison-kórtól. Régóta nélkülözte a hitvesi gyengéd figyelmet. Még csak meg sem csókolta a felesége. Szemhéja félárbocra csúszott, mint egy százévesnek. Fakó arccal nyúlt el az ágyon. Hóna alatt tajtékos izzadság habzott. - Csak nem egy lánytól kerültél ilyen állapotba? - Idióta! - Vagy Sinatra kurváitól? - Próbálom elkerülni a háborút a szovjetekkel. Próbálom destabilizálni Castrót, próbálom megérteni, mi történik Vietnamban, próbálom sittre vágni a szervezett bűnözés pszichopatáit, próbálom beindítani a gazdasági növekedést, próbálom megnyerni a választást, próbálom kirúgni az FBI igazgatóját... úgyhogy hagyj fel a baszogatásommal! - John!

148

A férj feléje fordult. - Jacqueline, édesem, létezik valami az ékszereken, a minőségi kaviáron, a francia szabókon és a cicifixeid hímzésén kívül, ami érdekel téged? Az asszony felborította a székét. - Úgy beszélsz velem, mint egy közönséges... Könnyek között vonult át az egyik vendégszobába. Elalvás közben Oswaldra gondolt. A szerelem és a gyűlölet percei hézagtalanul követték egymást. Ez az újfajta töménység teljesen betöltötte az asszonyt. John Kennedy lenézése felbőszítette, Oswald kedves nemtörődömsége megnyugtatta. Szóval Johnnak ő csak egy kretén! Ezzel aztán megnyeri a választókat! És a Life még most közölt cikket az ő „csodálatosan harmonikus” házasságukról! Ült Jackie a tükre előtt, és azon tűnődött, mit látnak belőle. Semmit. Mosolygott, összeszorította a fogát, nyelvet öltött, vicsorított. Hol van az arca? Oswald azt mondta, hogy a washingtoni veteránotthon 705-ös postafiókjában érheti utol. Időnként megjátszottá, hogy mivel a Szovjetunióban élt, figyeli a CIA, a haditengerészeti elhárítás vagy az FBI. - Minél kevesebbet telefonáljunk! - jelentette ki. A házastársi jelenet másnapján Jackie pár sort írt Oswaldnak. „Csak gyorsan felhívjon!” Július volt, fülledt, felhős. Jackie jobban szerette volna, ha tiszta az ég. Az bizonyságot adott volna. John, aki hivatássá avatta a képmutatást, fokozottan előzékeny volt a vacsorán, amelyen valamelyik dél-amerikai köztársaság elnöke volt a vendég. Hondurasé? Guatemaláé? Egy puccsista ezredes, akinek az erei habzottak a kokaintól. Egy kardcsörtető, aki keveset hallott a jó modorról. Annyi érdemérem zörgött rajta, hogy félreállt tőlük a válla. Olyan kiejtéssel beszélt angolul, mint egy betörő. Felesége, akit minden kétséget kizáróan az utcasarokról szedett fel, a bájolgást gyakorolta. -A hű szövetséges, értékrendünk barátja... - mondta nyomatékkal Kennedy elnök a pohárköszöntőben. „Mit keresek én itt?”, gondolta Jackie.

* * *

Jackie-ből sosem hiányzott az akarat. A legjobb barátnőjével álnéven kibéreltetett egy bűbájosán berendezett lakást. Egy olyan utca sarkán volt, amelyen irodaházak sorakoztak, és két ajtón is meg lehetett közelíteni. Az utcában dolgozó hivatalnokok délután ötkor visszatértek az elővárosokba. Szombaton és vasárnap kiürült a környék. Az alkalmi munkákból élő Oswald gyakran eljött ide. Ugyanakkor a feleségét is meg-meglátogatta

149

Dallasban, ha éppen nem New Orleansba utazott, olyan tevékenységek céljából, amelyekről szemérmesen hallgatott. - Gondolom, szeretőd van odalent! - vetette oda egy napon Jackie. - Még az sincs! - Akkor viszont magyarázd meg, Lee, hogy te, akinek soha sincs egy vasa, miért ingázol örökösen Texas, Louisiana és Washington között... - Nem magyarázom meg. Nyilván az van, hogy sehol se érzem jól magamat... Megcsókolta Jackie tarkóját. - Végül is fütyülök rá... - vallotta be az asszony. El kellett mennie az Országos Művészeti Egylet „partijára”, úgyhogy kevés időt tölthetett Lee-vel. Annál jobban ki kellett használni. Hanyatt feküdt, úgy nézte a férfit. Jackie szíve átállt a másik táborba. Beleszeretett Oswaldba. - Tetszel nekem... - mormolta. - Még szép! Azért vagyunk egy ágyban. - Sokat gondolok rád, Oswald. A férfi megcsókolta. - Úgy... úgy döntöttem, hogy változtatok az életemen - mondta nagy bátran Jackie. - Hogyhogy? - Otthagyom a drágalátos férjemet! Jackie nem tudta elképzelni, hogy továbbra is együtt éljen a Fehér Házban egy olyan emberrel, aki megalázza. - Válni akarok - közölte pár napja az Egyesült Államok elnökével. A szabály úgy szólt, hogy a Kennedyknek szót fogadunk. - Pardon? John a Washington Postot olvasta. Ez a reggelinél történt. Higgadtan letette az újságot. - Jól hallottad! - felelte az asszony. John elnézően csóválta a fejét. - Miket hordasz össze már megint? - Elválok! - Jacqueline, nekem úgy tűnt, hogy ezt a kérdést már tisztáztuk. Apám bőkezű volt, nem? - El akarok menni innen! John egy kis teát töltött a felesége csészéjébe. - Édesem, fogd már fel a bűbájos fejecskéddel, hogy a vezető világhatalom elnökének házastársa lenni, az hivatás! Jacqueline kétlépésnyit távolodott.

150

- Nem értek egyet! - Nocsak! - A pénz fontos nekem, ez igaz. De szerelemre is szükségem van! - Drágám, komolyan megbotránkoztat a butaságod! - Márpedig annyit mondok neked, hogy elmegyek! El én, a fészkes fenébe! Jobb, ha elhiszed, John Kennedy! Az elnök fagyosan meredt rá. Közelebb jött a felesége székéhez. Nyugtalanító volt a nézése. - Kislányom, ha még egyszer azzal fenyegetőzöl, hogy dezertálsz az újraválasztásom előtt, befizetsz magadnak egy balesetre... - Lee... - Igen? Jackie végighúzta az ujját Oswald állán. - Te a tengerészgyalogságnál voltál... Öltél embert? A férfi nevetett. - Nem én. Addigra véget ért a koreai háború. - Senkit? - Leginkább csak tocsogtam a sárban. Örökké a partraszállást gyakoroltuk... Fázott a lábam, a szemem telement homokkal, irtó nehéz volt a puska. - Hát ez csalódás. - Viszont bemutathatom a régi századosomat, aki egy egész tárat beleengedett egy japán hasába, ha izgat a téma - mondta Oswald derűs gúnnyal. Jackie sóhajtott. - Rólad beszélünk, Lee. Nem egy akárkicsodáról. - Slapaj vagy a Pentagonnál? Felmérést csinálsz, hogy kihúzza a hónap végéig a kis család? - Lee, tudod-e, hogy Sztálin egyik lánya Nyugatra disszidált, és Castro barátod nővére az Egyesült Államokban kért menedékjogot? - Azt tudom, hogy Dean Martin lapátra akarja tenni Jerry Lewist, ami sokkal komolyabb. - Képzeld el... - Mit? - Képzeld el, mi lenne, ha Kubába menekülnénk! - Mi ketten? - Igen. - Most álmodsz, vagy viccelsz? - Van pénzem... új életet kezdenénk.

151

- Hát az muris lenne. És állati meglepetés! Hollywoodban filmet csinálnának belőle: „A királyné és a szakadt!” - Lee... - Nem akarsz kettyinteni inkább, ahelyett, hogy félrebeszélsz? így is épp elég őrület vagyunk mi ketten... - Lee... megölnél egymillió dollárért egy piszkot, aki halállal fenyegetett engem? - Jackie, hagyd magadon a tűsarkúdat! Szeretem úgy csinálni, hogy a nő ne legyen teljesen pucér... Lee Harvey Oswald vásárolt 19 dollárért és 95 centért egy 6,5 milliméteres Mannlicher-Carcanót, rosszul rögzített, teleszkópos távcsővel. 29 dollárért beszerzett egy harmincnyolcas revolvert, hozzá lőszert. Egy pofa sör árából ki lehet nyírni egy elnököt. - Akkor ölöd meg, amikor Dallasba jön. Washingtonban túlságosan védik - mondta Jackie. Texasban jól berendezkedett a halál. Több embert vágnak ott haza, mint bárhol másutt az Államokban. Texas olyan állam, amely őrzi a hagyományait. Jackie átutaltatta Svájcba a zsozsót. - Egymillió neked, ennél sokkal több nekem. Borzasztóan szeretek költekezni... - kacarászta szeszélyesen. - Utálom ezt az országot! És nem akarok visszamenni a Szovjetunióba sem, abba a majomfogóba. Kuba, ez körülbelül az utolsó esélyem. Legalábbis én így látom. - Fiatal vagy, Lee. Előtted az élet. - Nem. - De! - Nem. Bajaim vannak a beilleszkedéssel. Láthatod, hogy csak egy-két hónapig bírok megmaradni egy melóban. Csavargónak kellett volna mennem. New Orleansban vannak barátaim. Gengszterek. Csakhogy... - Igen? - Ezekhez is nehezen tudnék alkalmazkodni. Főleg mert nem vagyok olasz. Azok falkában élnek. A digó családok kezében van a drog és a szerencsejáték. Úgyhogy... Tulajdonképpen független vagyok. De a szabadsághoz egy kocsiderék kápé kell. Jackie máson gondolkozott: - Majd azt mondom Johnnak, hogy nyitott Lincolnban autózzon át a városon. Hogy szeretett választói jobban lássák. Ismerem, nem bír ellenállni ennek az érvnek. Itt lépsz be te. Aztán politikai menedékjogot kérsz Kubában, én pedig valamivel később utánad megyek. Irtózatos sokk

152

lesz az amerikaiaknak, és isteni propagandaeszköz Castrónak. Hogy a legkedvesebb ellensége feleségét mutogathatja! - És ha lebukom, bekerülök a történelembe? - nevetett savanyúan Lee. - Az biztos! De úgyse fognak el! Mihelyt golyót kap a fejébe, akkora káosz tör ki Dallasban, hogy nyugodtan elmenekülhetsz... - Na és ha elhibázom, és te kapod be a skulót? Végül is, ötven centire ülsz majd a paprikajancsidtól. - Én bízom benned, Lee. - Nem vagyok valami jó lövész. - Majd megkérem a sofőrt, hogy lassan hajtson. Elég lesz megjátszanom, hogy émelygek. - Jackie... - Igen? - Nem feleltél. Mi lesz, ha elhibázom? - Lee, ebben az életben én mindig elértem, amit akartam. - Válaszolj! És ha te kapod be az ólmot? - Mihelyt meghallom a detonációt, kimászok a csomagtartóra, hogy rálátásod legyen. Másodjára nem hibázhatod el. Lee korán ébredt. Meglepetésére tudott aludni, Felesége, Marina, halkan hortyogott. A férfi kiment a konyhába. Néhány magányos felhő. Egyébként szép az idő. A Lincoln tetejét leeresztik. A szétszerelt Mannlicher a garázsban várakozott. Oswald kopásnyomokat fedezett fel a célgömbön és a závárzaton. A harmincnyolcas jobb állapotban volt. Viszont a töltények ócskák voltak. Oswald érezte, hogy ő más, mint az emberiség hátralevő része. Egymaga áll szemben azzal a több milliárd máiéval, akik „szépnek és rokonszenvesnek” találják Kennedyt. Jackie felhívta. Oswald egy telefonfülkéből beszélt vele az Oak Hillen, ahol a felesége tudta nélkül bérelt lakást. - Bírod a feszültséget, Lee? - Hát, asszem. - Szeretlek. - Én is. Különben tényleg nagy faszság lenne megcsinálni... - Most már senkim sincs rajtad kívül, Lee. „Lúzer voltam egész kurva életemben. Ezúttal nem hibázom el”, gondolta Oswald. A majré alattomosan támad. Egyfolytában félt a könyvraktárig, ahol lesbe akart állni. Szerencsére mire megérkezett a hatodikra, ahol egyedül, igen, egyedül volt, ismét jól érezte magát.

153

Tizenkét óra huszonkilenc perckor megnyalta a selymes töltényhüvelyt. Az elnöki limuzin mindjárt megérkezik a Records Buildinghez. Aztán elhalad a raktár előtt, ahol ő van. A távcső kissé hátrébb volt a kelleténél. Oswaldnak eszébe jutott, hogy utálta a lőgyakorlatot a megfeszülő vállszíjjal. De már késő volt. A lövedékre gondolt. A csontszilánkokra. Az üregre Kennedy koponyájában. A golyó már csak arra várt, hogy az ő ujja megérintse a ravaszt. - Indíts, babám, nyuvaszd ki a szemétládát!

154

BENOIT PEETERS

A Csang-ügy

ALAMIKOR RÉGES-RÉGEN MAGAM is hódoltam az arany legendának. Sőt még terjesztettem is. Ma már attól tartok, késő feltárni az

igazságot. Nem kellemes hallani, nem szerez örömet senkinek, főleg nem nekem. Nagyon szép, sőt kétségtelenül túl szép Georges Reminek, más néven Hergének, és kínai barátjának, Csang Cson-zsennek, a Kék Lótusz ih-letőjének a története. Igazi tündérmese. Amikor Albert Algoud, a nagy Tintin-szakértő először adott hangot a kétségeinek, azt se tudtam, mivel fojtsam belé a szót. Ám 2006 decemberében egy sanghaji beszélgetés, továbbá néhány dokumentum végre felnyitotta a szememet. Persze nem minden hazugság Hergé és Csang kalandjában. A történet első része minden érzelmességével együtt igaz és bizonyított. Ez vitathatatlan. Hergé, aki az „egyszerű vonal” híve volt az önéletrajzában is, csak egy kicsit egyszerűsített rajta, amikor híres és dicső korában elmondta a mesét. Bocsássák meg, ha röviden összefoglalom a tényeket, amelyeket a szakemberek természetesen már ismernek! Georges Remi, aki jó korán kitalálta magának a Hergé álnevet, huszonhat éves, amikor megesik vele az úgynevezett „Csang-ügy”. A dátum nagyon fontos, mert igazából ekkor kezdődnek Tintin kalandjai. A Kék Lótuszt megelőző négy epizódban Hergé vidám nemtörődömséggel rögtönzött, gátlástalanul átvéve a ponyvaregények sablonjait és környezetének előítéleteit. Az ő Szovjetuniója, Kongó-vidéke, Amerikája, sőt a Közel-Keletje is (A fáraó szivarjában) közhelyes. Ám 1934-ben, amikor éppen Sanghajba akarja küldeni Tintint, levelet kap egy bizonyos Gosset abbétól,

V

155

a leuweni egyetem kínai hallgatóinak káplánjától, aki a lelkére köti, hogy körültekintően ábrázolja Kínát; az ő diákjai, írja a fiatal pap, olvassák a Le Petit Vingtième hetilapot; sértené őket, ha a rajzoló bedőlne a szokott kliséknek. Az ég szerelmére, kerülje a hosszú varkocsokat, a kínai kivégzési módszereket és a fecskefészket! Tintin teremtője kidobhatná a levelet, és azzal vághatna vissza, hogy ő sok ezer belga gyereknek, nem pedig néhány száműzött kínai diáknak dolgozik. Ám olyan mély hatást tesz rá Leon Gosset levele, hogy rögtön elutazik Leuwenbe a káplánhoz. Az abbé összeismerteti két diákkal, ,Arnold” Csiao cseng-csivel és a feleségével, Susan Linnéi. Beszél neki egy bizonyos Csang Cson-zsenről is, a brüsszeli Szépművészeti Akadémia növendékéről, akinek Hergé sietve levelet ír. Csang Cson-zsen 1934. május elsején, délután ötkor csenget be először a brüsszeli külvárosban a Knapen utcai Hergé-lakásba. A grafikusnak némi gondot okoz a fiatal kínai neve, mert a Csang a családi név, a Cson-zsen az utónév, de szokásához híven Hergé ezt is leegyszerűsíti, és Csangként emeli át barátját a történetbe. Csang pár hónap híján egyidős a belga rajzolóval. 1907. szeptember 15-én született egy művészemberekben bővelkedő, sanghaji katolikus családban. A Szent Lajos Iskolában végezte tanulmányait, és természetesen franciául is megtanult. Ifjú fővel színész volt, mert meggyőződése volt, hogy aki jó szobrász akar lenni, annak értenie kell a komédiához. Ezzel a véleményével rögtön meghódította Hergét, aki maga is belekóstolt a színjátszásba a Szent Bonifác Kollégiumban. 1931-ben a huszonnégy éves Csang Cson-zsen elnyert egy művészeti ösztöndíjat. Sanghajból Marseille-be menet, a hajón értesült róla, hogy a japánok bombázzák Sanghajt és Nanking tartományt. A hazájában dúló háború visszhangjai elsötétítették a három évet, amelyek alatt festészetet és szobrászatot tanult Brüsszelben, a Királyi Szépművészeti Akadémián. Az elsőt még sok látogatás követi. Csang több mint egy éven át Her-gééknél tölti a vasárnap délutánokat; Georges és Germaine, a felesége, gyakran marasztalják ott vacsorára. Csang nem elégszik meg azzal, hogy dokumentumokat szállít, ellenőrzi a részletek hitelességét vagy írásjeleket rajzol. A fiatal kínai felébreszt házigazdájában egyfajta felelősségtudatot, megismerteti a Georges-tól mindaddig távol álló erkölcsi-politikai kérdésekkel. Hergé gyakran mutatkozott reakciósnak, amikor karikatúrává torzított kalandokba sodorta kis újságíróját a Szovjetunióban, a Kongónál és Amerikában, ám annál nagyobb bátorságról tesz tanúságot a Kék Lótuszban. Szembehelyezkedik az akkori Európában, főleg pedig a saját újságjánál uralkodó állásponttal. A Lótusz ellen még a japán nagykövetség is tiltakozik, ám Hergé és Csang állják a sarat, és egyetlen vonást sem rajzolnak át a megjelent albumban.

156

Találkozásuk főleg azért lett gyümölcsöző, mert ugyanazt a nyelvet beszélték, ám a rajz is összekötötte őket. Egyébként Csang olykor még ezen a területen is tanítóként viselkedik. Az egyik vasárnapon megajándékozza Hergét egy kínai ecsetkészlettel és egy munkafüzettel a rajzolás gyakorlásához. Megtanítja, hogyan sejtesse a kő keménységét, az orchidealevél hajlékonyságát, egy esőkabát mozgását. Az autodidakta Hergé felhasznál minden leckét. Ám a két művész találkozását elsősorban az teszi felejthetetlenné, hogy Hergé bevette Csángót Tintin kalandjainak szereplőgárdájába. Méghozzá olyan megindító szereplőt alkot belőle, akitől Tintin könnyezve búcsúzik a Kék Lótusz végén. Olyan szereplőt, aki gyermekek nemzedékeivel segített megszerettetni Kínát és lakóit Belgiumban, Franciaországban és másutt. 1935-ben az igazi Csang elhagyja Brüsszelt. Hetekig tartó európai utazás után visszatér Kínába, és neves szobrász lesz. Sanghaji lakásán, a Hefej utcában megnyitja a „Csang Cson-zsen stúdiót”, jóval előbb, semhogy Hergé létrehozná a Studios Hergét. Hetente kétszer ad leckéket tanítványoknak rajzból, vízfestésből és szobrászatból. Hergé és Csang kapcsolata kissé meglazul. Az utolsó levél, amelyet Hergé megkap, 1937. augusztus 6-án kelt, három nappal az előtt, hogy a japán hadsereg tűzbe-vérbe borította Sanghajt. Ám a belga rajzoló még korántsem végzett Kínával. 1939. december 8-án váratlan táviratot kézbesít a posta: Csang Kaj-sek felesége személyesen hívja meg Kínába! Nem egyszerűen azért, hogy megköszönjék a Kék Lótuszt, nem is turistaútra invitálják. Tong úr, Csang Kaj-sek kormányának propagandaminisztere azt szeretné, ha Hergé megtanítaná a képregényre a kínai művészeket, és segítené őket, hogy létrehozhassanak egy ifjúsági hetilapot. Az a legdöbbenetesebb, hogy Hergé valóban fontolgatta ezt az utazást, amennyiben komolyan vesszük az „Őexcellenciája Tong propagandaminiszter úr”-nak címzett levél piszkozatát. Miután kifejezte hálás köszönetét, Tintin kalandjainak szerzője ismerteti a két akadályt. Az első a nemzetközi helyzetből fakad: Hergé minden pillanatban számíthat rá, hogy behívják. A másik a szerződése a Le XXe Siècle című újsággal, aminek értelmében hetente szállítania kell négy oldal képregényt. Am ezt az akadályt nem tartja legyőzhetetlennek: „Ha utazásom időtartama - az ott tartózkodást is beleértve - nem haladná meg a négy vagy öt hónapot, előre megrajzolhatnám a kérdéses műveket. Távollétemben szükség esetén feleségem is elvégezhetné az utolsó simításokat. Ennél hosszabb idő esetén nem vállalkozhatom rá, mert akkor félbe kellene szakítanom vagy be kellene szüntetnem együttműködésemet az újsággal, ami ipso facto szerződésszegést jelentene.”

157

Néha elgondolkozom, hogy mi történt volna, ha Hergé elfogadja a meghívást. Valószínűleg az egész második világháború idejére, sőt jóval azon túl is ott ragadt volna Kínában. Megúszhatta volna szerencsétlen együttműködését az ellopott Le Soir-ral19, a kellemetlenségeket a fel-szabadulás után, az elhúzódó depressziót. Albumai nem lettek volna színesek, nem született volna meg a Tintin hetilap. Ám Kínában talán megszületett volna a képregény, sokkal hamarabb, mint ahogy végül is megtörtént... Mint tudjuk, a valóság egész másképp alakult. A negyvenes évek végére Hergé megdicsőült és elfáradt. Csapatot kellett szerveznie és meg kellett alapítania a Stúdiós Hergét, hogy elkészülhessen a Cél a Hold és a Felfedezők a Holdon. 1958-ban, amikor válságba jut a házassága és a Tintin Tibetben forgatókönyvén robotol, Hergének váratlan megvilágosodása támad: Tintin azért kerekedik föl, hogy megtalálja barátját, Csángót, akinek a repülőgépe lezuhant, és ő eltévedt a Himalája hómezőin. Tintin azonban a poklokkal is dacolva elindul, hogy felkutassa... Szívfájdító emlékidézés ez az album; Hergében felébred a vágy, hogy ismét összeköttetést keressen ifjúkori barátjával. Módszeresen faggatni kezdi a kínaiakat, akikkel találkozik, nem ismernek-e egy bizonyos Csang Cson-zsent? Nem kétséges, hogy a viszontlátás reményében fogadja el 1973-ban Csang Kaj-sek feleségének újabb meghívását. A tajvani utazás meglehetősen kiábrándító. Ami pedig Csángót illeti, teljes a kudarc: Hergé mindenfelé kérdezősködik, de nem talál semmilyen nyomot. Minden várakozás ellenére Brüsszelben, 1975-ben csillan fel végre a remény. A Ming kertjében, a Louise sugárúthoz közel eső kínai vendéglőben egy bizonyos Vej úr többször is elismételteti vele Csang Cson-zsen nevét, mert ahogy Hergé kiejti, az úgyszólván fölismerhetetlen. 1975. május elsején, napra pontosan negyvenegy évvel az első találkozás után Hergé nagyon szép levelet ír a barátjának: „Kedves Csángóm! De nagy öröm, hogy ennyi év után ismét leírhatom ezt a két szót: kedves Csángóm! El nem tudja képzelni, milyen boldogság volt hallanom Vej úrtól, itt Brüsszelben, hogy ismeri az ő fivérét, Sanghajban él, és híres szobrász! És amikor pár napja Vej úr átadta a borítékot, amelyre 19 A Le Soirt, Belgium legolvasottabb, francia nyelvű napilapját 1940 októberében átvette egy kollaboráns csoport. Attól kezdve az ellenállók csak „ellopott Le Soir”-ként emlegették. (A fordító)

158

saját kezével írta föl a maga nevét és címét, olyan ismerősnek látszott, hogy rögtön negyven évet repültem vissza az időben!” Utána röviden ismerteti saját pályafutását és Tintin kalandjainak alakulását. Közli, hogy küld két albumot, amelyekhez Csangnak is köze van: a Kék Lótuszt - amelynek Csang eddig csak a fekete-fehér változatát ismerte - és természetesen a Tintin Tibetbent. „Már tizenöt éve, hogy megjelent ez az album. Most majd láthatja, hogyan talált rá Tintin az ő Csang barátjára, akit a Kék Lótuszban ismert meg! Nem csodálatos megérzése ez annak, ami a valóságban történt? Én sem veszítettem el a reményt, hogy egy napon viszontláthatom, és ismét tanúsíthatom hű barátságomat és őszinte hálámat. Igen, hálámat. Nemcsak a segítségért, amellyel akkoriban hozzájárult a munkámhoz, de mindenekelőtt azért, amivel tudtán kívül ajándékozott meg. Magának köszönhetem, hogy az életem új irányba fordult. Maga olyan sok mindent megmutatott nekem: a költészetet, az ember és a világegyetem egységét.” Csangnak köszönheti, folytatja Hergé, hogy rajongani kezdett Kínáért, „civilizációjáért, filozófiájáért, művészetéért és művészeiért”. És ha most a Tao-tö-kinget és Csuang-cét olvassa, sőt még kínaiul is meg akar tanulni, akkor ezért is Csángót illeti a hála: „Ugye nem számított erre, mint ahogy én sem számíthattam, hogy találkozásunk ilyen következményekkel jár!” A sanghaji cenzúrahivatalban a legnagyobb gonddal fordítják le a belga rajzoló levelét. Általános felzúdulás támad. Egy rövid vizsgálat megerősíti, hogy Hergé világhírű, és valóban régi ismerőse Csang Cson-zsennek, aki a Szobrászati Akadémia igazgatója volt, amíg a kulturális forradalom derékba nem törte a pályafutását. Mert az ellenforradalmár Csang Cson-zsen, miután kalapáccsal verte szét a saját műveit, nem bírta ki a kemény munkát az átnevelő táborban, amelyre ítélték. Pár héttel Hergé levelének érkezése előtt halt meg, és ez a sajnálatos incidens felszíthatja Európában a Kína-ellenes propagandát. Hetekig tartó vacillálás után egy fiatal funkcionárius bedobja az ál-Csang ötletét. Miért ne küldenének ennek a belga rajzolónak egy megfelelő választ, úgynevezett ifjúkori barátjának nevében? Miért ne engednék be ezeket a határozottan reakciós jellegű, furcsa képeskönyveket, amelyeket a vámosok elkoboztak? Levelezés kezdődik. Csang válaszai kétségtelenül kiábrándítóak, ha összehasonlítjuk őket Hergé hosszú leveleivel. De hát nem így természetes? A kínai művésznek nem volt alkalma gyakorolni a francia nyelvet, elveszítette a harmincas évek fölényes tudását. Maga is elismeri, hogy a legrövidebb üzenetnél is többször szorul szótárra, és nyelvtanilag ellenőriznie kell a mondatokat. Arról nem is szólva, hogy a cenzúra is

159

könyörtelenül elolvassa minden mondatát. Mindez cseppet sem hűti le Hergé lelkesedését. Barátainak és az újságíróknak folyton azt emlegeti, hogy milyen csodálatos véletlen folytán találta meg ifjúkori barátját. Bejelenti, hogy amilyen hamar csak lehet, indul Kínába, és komolyan nekiáll tanulni a kínai nyelvet. A sanghaji cenzorokat némileg zavarba hozza a belga rajzoló lelkesedése. Hogy valamennyire is hihetően válaszolhassanak az egyre költőibb levelekre, rá kellett szánniuk magukat, hogy lefordíttassák a Kék Lótuszt és a Tintin Tibetbent, rövidesen pedig Hergé beszélgetéseit Numa Sa-doullal20. Hogy Hergét beengedjék Kínába, az természetesen elképzelhetetlen. Ürügy is kínálkozik: Georges Remi és második felesége, Fanny, jártak Tajvanon, tehát semmi esetre sem kaphatnak kínai vízumot. Brüsszelben begyorsulnak a dolgok. Gérard Valet újságíró, az Én, Tintin film társszerzője és Kína-szakértő mindenáron meg akarja szervezni Csang visszatérését Belgiumba. Mao halála és a „Négyek Bandájának” bukása óta kedvezőbbnek tűnik a helyzet. 1979-ben ünnepük Tintin születésének ötvenedik évfordulóját; Valet azt szánja a megemlékezés fénypontjának, hogy Hergé ismét találkozhasson távoli barátjával. A kínaiak húzzák az időt, amennyire tudják, ám egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk; közbenjár többek között Han Szu-jin, a kommunistákhoz közel álló írónő is. Hamarosan beindult a terv második szakasza: eldöntik, hogy „meg kell testesíteni” az ál-Csangot. Kockázatos vállalkozás, ám a külügyben hiszik, hogy sikerülhet. Negyvenöt év után ki kételkedhet annak a személyazonosságában, akit elküldenek Brüsszelbe? Kiválasztanak egy másik szobrászt, aki valamivel fiatalabb az igazi Csangnál, de ugyanolyan alacsony. Türelmesen tanítják a francia nyelvre, ámbár sose sikerül lekoptatni róla a kínai akcentust. Bemagoltatják vele Numa Sadoul interjúiból a vonatkozó részeket, továbbá a leveleket, amelyeket Hergé küldött ifjúkori barátjának... Az ál-Csangot, aki 1981. március 18-án érkezik a brüsszeli repülőtérre, majdnem úgy fogadják, mint egy államfőt. Egymás lábára taposó újságírók interjúvolják a Kék Lótusz és a Tintin Tibetben óriásira nagyított rajzai előtt. Maga a belgák királynője tölt egy egész délutánt a Stúdiós Hergében. Mindegy, mit mond az állítólagos Csang: igazából senkit sem érdekel a majdnem érthetetlen kiejtéssel beszélő, akadémikus szobrász. Itt most Tintin kalandjainak egyik szereplőjét ünneplik! 20 Francia író, újságíró, színész, rendező és képregény-rajongó. (A fordító)

160

Bár Csang visszatérése tovább fényezi a mítoszt, a magánéletben sokkal kevésbé jól alakulnak a dolgok. Hergé, noha már két éve súlyos beteg volt, ragaszkodott hozzá, hogy a saját otthonában fogadja ifjúkori barátját. Gyorsan meg is keseredik a szája íze: ez a tolakodó öregúr, aki mohón habzsolja a hódolatot, annyira ellentétes az emlékeivel. „Nekem ennél a te Csángódnál sokkal jobban tetszik a Tintiné a tibeti barlangban”, mondja néha Fanny. Múlnak a hetek, Hergé egyre kevésbé leplezheti fáradtságát és csalódását. De ha netán kételyei támadnak Csang személyazonosságát illetően, minden erejével elhallgattatja őket. Pedig volt egy sokatmondó epizód: az öreg kínai nem akart találkozni Germaine-nel, Hergé első feleségével, akit közelről ismert 1934-ben. Túl kockázatos lett volna: a férjénél sokkal jobb erőben levő, közismerten szókimondó Germaine megszimatolhatta volna a csalást, és ugyancsak nem lettek volna gátlásai, hogy kikürtölje az igazságot. Egy túlságosan hosszúra nyúló brüsszeli tartózkodás után a magát Csangnak szólíttató egyén visszatér Kínába. Mielőtt hazatérne Sanghajba, hosszabb időre megállapodik Pekingben, hogy beszámoljon az utazásáról. Ugyanis az ügy akkor már országos horderőre tett szert. A külügyminisztériumban aprólékosan kifaggatják tartózkodásának eseményeiről és a kapcsolatairól. A felelősök nem győznek ámulni: a terv olyan jól sikerült, hogy minden várakozásukat felülmúlja! Ami Hergét illeti, orvosainak minden igyekezete ellenére elhatalmasodott rajta a betegség, amely el is vitte 1985. március 3-án. Az utolsó levelek, amelyeket ifjúkori barátjával váltott, rövidek és meglehetősen ridegek. A rajzoló láthatólag úgy döntött, hogy nem hagyja lerontani magában annak a Csangnak az emlékét, aki oly régóta benne él. Itt abba is maradhatna a történet. Ám Csángót világhíre és hihetetlen nimbusza nemcsak a bűbáj nagykövetévé, de elsőrangú ügynökké is avatta. Csang (nevezzük ezentúl így) befurakodhatott a legváltozatosabb körökbe és a legzártabb társaságokba. Habár Belgium számos nemzetközi szervezetnek ad otthont, már nem elég nagy Csangnak. Ezúttal Franciaországba kell küldeni. François Mitterrand küszöbön álló győzelme megkönnyíti a dolgát. 1985-ben, kínai hivatalos látogatásának keretében Régis Debray, az elnök bizalmas tanácsadója és régi Tintin-rajongó, felkereste „Csángót” is. Az öreg szobrász panaszkodott, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie a kulturális forradalom alatt, és még most is milyen nehéz gyakorolnia a művészetét. Nem titkolta, hogy szeretne Franciaországba utazni. Debray értesítette Jack Lángét, aki rögtön elhatározta, hogy hivatalos meghívót küld Csangnak, kezdetnek egy előadássorozatra a Guimet Múzeumban.

161

Így kerül be „Csang” ügynök a francia vezető körökbe. A kulturális minisztériumban úgy fogadják, mint egy élvonalbeli művészt. És mit számít, ha csalódást okoz a sajtókonferenciákon: az öreg kínait mindenki imádja! Mindenütt őt akarják: a rádióban, a televízióban, az irodalmi szalonokban. A végtelenségig tudja ismételgetni az anekdotákat, amelyeket fáradságosan bemagolt Numa Sadoul könyvéből, és kérés nélkül dedikál minden Tintin-albumot, amit az orra alá dugnak. A lelkes Jack Langnak köszönhetően hozzájut első megbízásához - egy Debussy-mellszoborhoz -, majd egy műteremhez Nogent-sur-Marne-ban, a művészek városában. Pekingben és Sanghajban, ahová „Csang” rendszeresen visszatér (színleg a felesége kedvéért) a hatóság csak hápog, hogy milyen hatékony az ügynökük, és milyen jó minőségű adatokkal szolgál. Mivel pedig a francia elnök idegesíti a kínai hatóságokat, mert kényelmetlen módon örökké az emberi jogokon lovagol, megbízzák „Csángót”, hogy próbáljon találni egy gyarlóságot, egy sebezhető pontot, amelyen keresztül nyomást lehet gyakorolni François Mitterrandra. A szobrász hamarosan megsúgja Jack Langnek a szíve vágyát: szeretné megfaragni a köztársasági elnök mellszobrát... Két hónappal később megkapja a hivatalos felkérést. „Csang” a Palais-Royal után bejut az Élysée-palotába. François Mitterrand lett volna olyan óvatlan, hogy 1988-ban meghívta az akkor 13 éves Mazarine-t az egyik alkalomra, amikor modellt ült „Csangnak”? Vagy környezetének egyik tagja árulta el a titkot az öreg kínainak? Esetleg Jean-Edern Hallier, akivel az Antenne-2 tévében találkozott? Akárhogyan is, „Csang” ügynök tájékoztatta kapcsolatait az elnök eltitkolt lányáról. Pekingben azonnal megértik, hogy nem remélt lélektani fegyverhez jutottak. Több európai megfigyelőnek is feltűnik, hogy a második hivatali időben a mitterrand-i beszédekben érthetetlen módon egyre ritkábban emlegetik az emberi jogok helyzetét Kínában, holott erre nagyobb szükség lenne, mint valaha. Előfordult, hogy „Csang” majdnem elárulta magát. Például amikor késve érkezett egy találkozóra Albert Algouddal, ezt azzal magyarázta, hogy feltartóztatták egy „Germain-en-Laye-i” könyvtárban. Mintha kimondhatatlan lenne a számára a „saint” szó! Az igazi Csangnak, a katolikus kínainak sohasem lettek volna ilyen aggályai. De nem is vitatta volna 1989 júniusában a Tienanmen téri mészárlásról készült felvételek hitelességét, míg „Csang” azt állította boldognak-boldogtalannak, hogy ez az egész csak propaganda, amelyet a hollywoodi stúdiókban forgattak. Ahogy vénült, a titkos ügynök szakmát váltott, és inkább a kapcsolati tőkéjével házalt. És bár elnyerte a francia állampolgárságot, az utolsó megrendelését a kínai kormánytól kapta. Teng Hsziao-ping mellszobrából, Mitterand büsztjének ironikus párdarabjából szinte sugárzik a haza hálája, akárcsak a Csang Cson-zsen emlékműből, amelyet kevéssel „Csang” halála után lepleztek le Hszucsiahujban, Sanghaj külvárosában.

162

„Ha a legenda szebb a valóságnál, nyomtassa ki a legendát!” Talán tartanom kellett volna magamat Az ember, aki megölte Liberty Valance-ot híres tanácsához. Ám a tények makacs dolgok. Napvilágra kellett kerülnie az ál-Csang históriájának is, mint mindennek, ami akár közeli, akár távoli kapcsolatban állt Hergé életművével. Jobbnak láttam, ha én emlékezem meg a magam módján erről a szomorú igazságról. Jobb helyre nem is rejthettem volna el, mint a félig képzelt összeesküvéseknek ebbe az antológiájába.

163

GUILLAUME BOUILLEUX

Érik a vihar

„Tempesta magna est super me...” („Nagy vihar érik fölöttem”)

I. János Pál szavai a megválasztásakor

Az írországi Corkban, 1979. június 21-én, csütörtök este fél tizenkettőkor

Egy ember várakozik a Shamrock egyik sötét zugában. A Shamrock egy kocsma az Olivér Plunkett Streeten. Odakint jéghideg eső mossa a Lee folyó partját. A füsttel pácolt kocsma meghitt légköre főleg a borostyánsárga megvilágításnak köszönhető, amely a nagy flamand festők modorában élesen elválasztja a fényes és az árnyékos zónákat. A bejárat mellett tévéképernyő hunyorog kéken. Enyhe mélabú ül a helyiségen. A rossz idő mintha a rossz híreket tükrözné, amelyek nyugtalanságot keltenek Írországban. Margaret Thatcher májusi megválasztása semmi jót nem ígér a Sinn Fein tárgyalóinak. Tudja ezt Sean is. Amíg a sörét szopogatja az árnyékos fülkében, akaratlanul a húgára kell gondolnia. Az 1972-es tragikus derry-i események21 óta nem bírja elválasztani Debbie arcát a hideg esőtől. Akkor is ilyen volt az idő, amikor a testvérét temették. Fojtogató, fájdalmas lökésekkel tör fel benne az emlék. Ez a seb sohasem gyógyul. Tizenhét éves volt, a vasárnapi futballmeccsről tért haza a South Side negyedbe. Az anyja a házuk küszöbén ült, és zokogott. Egy barátnője telefonálta meg a hírt. A tüntetés 21 1972. január 30-án Londonderry (a katolikus íreknek Derry) külvárosában a brit katonák tüzet nyitottak az internálások beszüntetését követelő katolikus tüntetőkre, és 14 embert megöltek.

164

rosszul végződött. Az ejtőernyősök belelőttek a tömegbe. Debbie is az áldozatok között volt. Másnap vastagon szedett „Véres vasárnap” fejléccel jelentek meg a lapok. Attól kezdve véres napok jártak az angolokra. Seanból azon a szomorú vasárnapon lett az ügy fanatikus híve. Az IRA soraiban töltött hét év elszánt, kemény férfivá edzette az egykori cingár kapust. Idősebbnek látszik a koránál, és főleg a tekintete félelmetes, amelyben mindig ott lappang a régi düh. Nappal egy vendéglőben felszolgáló, szürkületkor átváltozik a szervezett egyik leghatékonyabb orgyilkosává. Ma este a következő feladatát kell megbeszélnie. Odaül mellé egy kerek képű, hullámos barna hajú férfi. Gary a legjelentéktelenebb átlagembernek látszik, leszámítva a jobb fülében egy parányi gyémántot. Ezt az egyetlen kis különcködést engedi meg magának a focista, aki oszlopos tagja a földalatti hadseregnek. - Jól utaztál? - kérdezi Sean. - A dublini út nem olyan rossz, mint ez... - Miért jöttél? Miért akartál látni? - Egyelőre nem mondok részleteket. Ismered az előírást. Érd be azzal, hogy a bizottság most nagyon oda akar vágni! - Egyedül leszek? - Igen. Közismert személyt kell kiiktatni. A mozgalom rajta keresztül veszi célba a királyi családot. Jelképes lesz. Azt akarjuk bebizonyítani, hogy bárhol és bármikor le tudunk sújtani a főre. - Angliában? - Nem, Írországban. Ez benne az előny. Egész pontosan Donegalban. Ott horgonyoz a hajója, és ő is rendszeresen jár oda. - Mikor kell csinálni? - A legközelebbi látogatásán, amely elvben augusztusra várható. Majd tájékoztatunk, hogy hol jár, és mit csinál. Addig láss hozzá a felderítéshez! A tévébemondó tovább hadarja a legújabb híreket. Tömeges letartóztatások voltak Belfastban. A „britek” és lakájaik szorítanak a satun. A képek áradatából Sean csak annyit jegyez meg, hogy meglepően előretört a radikális katolicizmus, amelyet az Opus Dei képvisel, és az új pápa, II. János Pál is támogat. - Donegal, egy kikötő, egy jacht... Azt hiszem, Gary, tudom, kiről beszélsz. - Azért csak mondd ki! - Mountbatten. - Majd később, Sean.

165

I. János Pál vatikáni dolgozószobájában, 1978. szeptember 28-án, csütörtök este fél kilenckor

Hiába nevezték „mosolygó pápának” a katolikusok, egy cseppnyi örömöt sem tudott kicsiholni magából, mire véget ért ez a derűs őszi nap. Albino Luciani, ismertebb nevén I. János Pál, nyugtalanul járkál a pazar dolgozószoba ferde lécekből rakott parkettjén, az utolsó napsugarak fényében, és leplezetlen türelmetlenséggel várja Monsignore Giorgion-nót, aki a különleges tanácsadója diplomáciai kérdésekben. Nem egészen egy hónap telt el a megválasztása óta, de a muranói üvegfúvó fia máris úgy érzi, hogy minden oldalról támadják. Ma che casino22, mormolja, és nagyot sóhajt. Nem tűrte, hogy a fejére tegyék a tiarát a felszentelésen, mert csak egyszerű püspöksüveget volt hajlandó viselni az igazi alázat jeleként. Emberibbé akarta tenni a pápaságot. És mindenekelőtt ez az enciklika, amely már csak az ő aláírására vár, és amelyben nyíltan elítéli Villot bíborost és Monsignore Paul Marcinkust, a Vatikáni Bank elnökét... Mindez ólomsúllyal nyomja a vállát. Halkan kopogtatnak. Magabiztosan bejön Monsignore Giorgionno. A pápa fellélegzik, amikor meglátja. - Kedves Giuseppe, örülök, hogy szabaddá tudta tenni magát! Ma este szomorú és háborog a lelkem. - Szolgálatára állok szentségednek. A tanácsadó már tudja, hogy rendkívül fontos megbeszélés következik. - Giuseppe, térjünk vissza legutóbbi beszélgetésünkre az angol munkásosztály helyzetéről, amely azóta sem hagy nyugodni! - Tökéletesen jól emlékszem. Szentséged a nagy-britanniai aggasztó jelentésekre hivatkozott a szociális bizonytalanságról, amelyet a királyság rossz gazdasági helyzete okoz. A jelentéseket a canterburyi érsek küldte, akinek egyházát különösen aggasztják ezek a jelenségek. - így van. Hát a legújabb hírt hallotta? I. János Pál váratlanul elmosolyodik, és másra tereli a szót: - Jut eszembe, találkozott Edwarddal? Most már minden percben itt kell lennie! Ugyanebben a percben James Edward óvatosan rálép az emeletre vezető márványlépcső első fokára, vigyázva, nehogy megbillenjen a kezében az ezüst tálca. Mint minden angol, aki ad magára, a pap is valóságos teaszakértővé képezte ki magát az évek során. Tudása nem kerülte el az 22 Micsoda káosz! (olasz)

166

egyházfő figyelmét, aki ma este türelmetlenül várja a legújabb csodát, az Indiából frissen behozott, nagyon finom Earl Greyt. A Stanzákhoz vezető út a folyosók és előszobák labirintusa, amelyben püspökök, bíborosok tolonganak, elfoglalt tikárok lótnak-futnak. A pap lassan, óvatosan, fokozott összpontosítással lépked. A fölöttébb kellemes érzést, amely elfogja Monsignore Giorgionnót a pápai dolgozószobában, a hatalom részegítő tudata fűszerezi. Holott már érik a vihar, amely kitépi az önelégült lustálkodásból. I. János Pál ugyan félbeszakította, amit elkezdett, de mint minden fölényes elme, amely villámgyorsan átlátja és egyszerre több szempontból képes mérlegelni a helyzeteket, ő is kisvártatva visszatér eredeti témájához: - Képzelje, Monsignore Coggan felhívta a figyelmemet a Munkáspárt választási programjának egy eddig föl nem ismert aspektusára! Úgy tűnik, a munkáspárti James Callaghannak jó esélyei vannak Margaret Thatcherrel szemben, az utóbbi nehéz évek ellenére, amikor pártja megpróbálta kivezetni az országot a válságból. A konzervatívok programja lehet vonzó, de lehet ijesztő is. Egyébként Coggan szilárd meggyőződése szerint az angolok egy pillanatig sem gondolják komolyan, hogy egy nő lehessen a miniszterelnök! - Mi ez az érdekes aspektus, szentatyám? - érdeklődik enyhe aggodalommal Monsignore Giorgionno, aki csak most döbbent rá a pápa elmélkedésének nemzetközi horderejére. - Nos, egy titkos záradék meg akarja szavaztatni a brit alkotmány módosítását. A manőver célja, hogy megfosszák törvényes előjogaitól a monarchiát. Demagóg záradék, az kétségtelen, viszont kétségtelenül felszítja a politikai szenvedélyeket azokban a választókban, akik unják már, hogy nyaranta levesen élnek, telente krumplin. El tudja ezt képzelni, ahogy a királynő adózik az államnak, lakbért fizet a Buckingham-palotáért, és egyetlen megmaradt szerepe a nemzetközi reprezentáció lenne azok számára, akik visszasírják a birodalmat? - Bevallom, nehéz átlátnom annak a földindulásnak a következményeit, amit ez indítana el a brit társadalomban. Mi haszna lenne ebből a Vatikánnak? Edward végre megérkezik az emeletre, és belép az előcsarnokba, amelynek súlyos ajtaját a külügyekkel megbízott püspök, Ignacio Vargas de la Mancha tárja ki előtte. A püspök ismerte az angolt, és azt is tudta, hogy a pápa szenvedélyesen szeret teázni, mielőtt nyugovóra térne.

167

- Menjen csak, kedves Edward! Őszentsége már bizonyosan várja. James meg se rezzen, ám elönti a hőhullám, amelynek forrósága elszorítja a torkát. Az előző estén egyértelmű utasításokat kapott a tartótisztjétől, akivel a Trastevere egyik kávéházában találkozott. Mivel a pápa nem is titkolta, hogy be akar avatkozni Nagy-Britannia belügyeibe, Edward megszűnt „alvó ügynök” lenni a Vatikánban. Aktiválták, és főbenjáró feladatot bíztak rá. Kimért lépésekkel keresztülvág egy hatalmas termen a legfelső emeletre vezető lépcsőig. Lépései úgy kongnak, mint az elítélté, akit most visznek kivégezni. Egyedül van. - Nézze, Giuseppe! Jönnek a választások, a Windsor-házban teljes a zűrzavar. A királynő és a környezete a toryk ismételt vereségére számít. A konzervatívok nem védhetik meg őket a várható populista reformoktól. Ha a munkáspárt teljes hadfelszereléssel bent marad a Downing Street 10. szám alatt, akkor véget ér egy korszak. Ezért úgy határoztam, hogy közzéteszek egy bullát Gratia per excellentiam23 címmel; ebben a bullában feltétlen és teljes támogatásunkról biztosítjuk nővérünket, az anglikán egyházat, amiért elkötelezi magát a gazdasági válságot legjobban megszenvedő néprétegek mellett. Amint lezajlottak a választások, bőven lesz időnk kidolgozni a spirituális stratégiát, amellyel visszaterelhetjük elbitangolt juhainkat az akolba. - Szentatyám, a társadalmi szempontjait értem. De miért idegenítenénk el magunktól az angol királyi házat? Edward ólomlábakon vánszorog fölfelé a második lépcsősoron. Többször is erőt kell venne magán, nehogy a mozdulatai elárulják. Lombi-ni kardinális melléje szegődik, amíg keresztülmegy a csarnokon. Most nem szabad szóba állni ezzel a fecsegő piemontival, aki minden alkalmat megragad, hogy az Újtestamentum jelentéstanáról vitatkozhasson. - Kedves Pietro, a tea nem várhat! Csaknem tűzforrón kell szervírozni. - Ezer bocsánat, James! Jöjjön csak, hadd legyek elöljárója a Stanzákig! Odakint leszállt az éjszaka. Különös fények táncolnak a faburkolat széles tábláin és Raffaello kegyes képein. I. János Pál szünet nélkül járkál, a fehér reverenda hangos suhogással festi alá az egyházfő lángoló szavait. Bizalmasa fokozódó nyugtalansággal figyeli. 23 Legmagasabb elismerés.

168

- Giuseppe, vannak lehetőségek, amelyek nagyon ritkán adódnak az ember... vagy akár egy pápa életében. Most van itt az idő, hogy megtoljuk a történelem szekerét, vagyis inkább visszazökkentsük az eredeti kerékvágásba! Azt, amit szétoldottak, újra össze kell kötni! Végre itt az alkalom, hogy megfenyítsük ezt az arcátlan szatócskirályságot, amely szakadást merészelt előidézni egyházunkban egy útszéli házasságtörés ürügyén!24 Mozgalmunk közelebb visz minket az anglikánokhoz, s megszilárdítjuk kereszténységet Európában! Két legyet ütünk egy csapásra! - Szentatyám felmérte ennek a vállalkozásnál a nagyságát? - kérdezi majdnem fuldokolva a kardinális. Szemrevaló, pirospozsgás arca viaszfehérre sápad. - A legnagyobb mértékben, kedves Giuseppe. Ideje cselekedni! James Edward megérkezik a pápai dolgozószoba előterébe. Homlokán kövér cseppekben gyöngyözik ki a verejték. Ez természetellenes, így izzadni ezen a kései órán. Ilyen körülmények között nem bírná higgadtan letörölgetni az izzadságot. A titkár semmit sem vesz észre, csak annyit kér a paptól, hogy váljon, amíg véget ér a megbeszélés a kipárnázott, súlyos ajtó másik oldalán. A várakozás ideje alatt Edward felidézi magában a találkozást a régi római negyedben. A kapcsolata közölte, milyen módszert alkalmazzon. Persze, a tea! Kapott egy tasak mérget, amely lassan hat, órák alatt fejti ki a hatását, és nem marad nyoma. A pápa köztudottan beteges, baj van a veséjével. Bármikor beállhat egy éjszakai krízis. A nyíló ajtón kijön a halálsápadt Monsignore Giorgionno, aki röpke pillantást vet a talpig feketébe öltözött, alacsony emberre. - Ó, kedves James, végre itt van! Remélem, új teájának ceyloni aromái segítenek megtalálni álmomban a békességet! - Minden bizonnyal, Szentatyám. A titkár zajtalanul becsukja az ajtót. A limuzin, amelyet signor Edward nevére foglaltak le, hajnalban elindul a pappal a Fiumicino nemzetközi repülőtérre. Ahogy a taxi befordul a Via della Conciliazionéra, az angol kém az ülés támlájára könyököl, és hátrafordul, hogy egy utolsó pillantást vessen a fenséges bazilikára. Látja, hogy a pápai palota legmagasabb kéményéből sűrű fekete füst 24 1533-ban a pápa nem volt hajlandó felbontani VIII. Henrik házasságát a spanyol királylánnyal, sőt még ki is átkozta az angol királyt, aki egy év múlva a „Supremacy Act” nevű törvénnyel kikiáltotta az angol egyház függetlenségét Rómától. (A fordító)

169

gomolyog. A repülőtéren megvásárolja az újságokat. „II Papa móri!’’ - közli az éjszakai különszám főcíme. James Edward akaratlanul elvi-gyorodik a nemzeti gyásznapon. A British Airways pultjánál már várja a Kenyába szóló jegy.

A kenyai Nairobiban, 1979. július 10-én, szerdán este fél kilenckor

Lotte legjobb tudása szerint próbálja sminkelni magát. A beidegződések lassan jönnek vissza, ha az ember éveket töltött a dzsungelben. Ma este egy másik dzsungelbe kell bemerészkednie. Sose bírta a mondén társaságot, de ezt nem úszhatja meg. Az éhínség ellen küzdő civil szervezet, amelynek ő is tagja, hivatalos meghívást kapott az angol nagykövetségtől egy kerti partira a fényűző rezidenciában. A vörös szépség óvatosan körbehúzza szemhéjait fekete tussal, amitől nagy szeme még kékebbnek látszik. Egy kis barackszín arcpír érvényre juttatja a bőr fehérségét. A járomcsontokra egy pötty ezüstpor, hátha idecsábul egy jó tündér. Meg is volnánk! Könnyű, langyos szellő enyhíti a tikkasztó hőséget. A puncsos tálak szeszes illatot árasztanak, a virágágyak ritka parfümökkel töltik meg a levegőt. Csak az angolok tudnak fogadást szervezni úgy, hogy az egyszerre lezser és szertartásos. Ez teszi elviselhetővé őket időnként. A pasas rögtön kiszemeli magának Lotte-ot, azoknak a rendíthetetlen magabiztosságával, akik fontosnak tartják magukat. A lány úgy tesz, mintha nem venné észre, és a kenyai tisztviselők felé fordul, akiket vélhetőleg azért hívtak meg, mert így akarják meghálálni a támogatásukat, amikor azt kellett megszavazni, hogy mégis inkább angol árut vásároljanak, ne németet. - Maga ír? - lendül támadásba az ismeretlen. - Ezt az éleslátást! Sokszor bejön ez a szöveg? - Az a helyzet, hogy félszeg leszek a szép nőktől, és huszárosán rohamozok, hogy leküzdjem a félelmemet. - És mi a neve, kedves ismeretlen lovagom?

170

Ennek a semmiből idetoppant embernek az önbizalma akaratlanul kíváncsivá teszi, bár ugyanakkor zavarba is hozza a lányt. A fegyelmezett macsót játssza, és ezzel kirí honfitársai közül, akik szigorúan betartják az etikettet. Olyan, mintha a latinoktól vett volna leckét csábításból. Egy icipicit tetszik is Lotte-nak, amikor lekap két pezsgőt egy fehér kesztyűs pincér tálcájáról. - Csirió, bájos múzsa! A nevem James. James... Edward. Lotte enyhén elpirul. Bárgyú tréfa, de akkor is üdítő25. Micsoda öröm, ha gondolkozás nélkül kacaghatunk! - Lotte. Lotte O’Hara. Nagyon örvendek. Lotte bőre ragad az izzadtságtól. Még mindig zihálva gondol a hónapokra, amikor nem volt férfival. Persze, hogy kihasználta a lehetőséget. Miért ne? Úgyis mindjárt repül Dublinba, itt a zsebében a jegy. Az egy-éjszakás kaland arra jó, hogy elfelejtsék. James elnyúlik a lány mellett, és az arcát simogatja. Úgy néz Lotte-ra, mint aki bizalmas közlésekre készül. Miféle súlyos titok árnyékolhatja be ennek az ambivalens varázsú embernek a gondolatait? Talán ettől a titoktól mutatkozott kissé erőszakosnak a szexben. Lotte megérzi benne a tétovázást, úgyhogy ő kérdez: - Mit keresel te Kenyában? - Nyelvész vagyok. Cambridge-i tanulmányok, meg az egész szakra-mentum... I. János Pál halála után helyeztek át ide. A Vatikánban azzal foglalkoztam, hogy szakrális szövegeket fordítottam le angolra. - Húha! Le vagyok nyűgözve. A szentatyának dolgoztál? Nekem szimpi volt I. János Pál. Már egy éve, hogy halott. Hogy szalad az idő! Tulajdonképpen szerettem. Olyan emberinek látszott. Úgy hallottam, őszintén érdekelte a munkásosztály és általában a szegények helyzete. Ismerted? - Igen. Igazság szerint inkább az a típus volt, aki szeret beleavatkozni a mások dolgába. Lényegében megérdemelte, ami történt vele. Nem szabad összekeverni a teát a tizenegy órás erőlevessel. - Miket beszélsz te? - Semmi, semmi. Csak egy rossz tréfa volt. James dühös magára, amiért lazított az éberségen. Semmit sem lett volna szabad közölnie abból, hogy mivel foglalkozott régebben. Most aztán idegeskedhet. Arra ragadtatta magát, hogy elkottyantsa a véleményét ennek 25 Utalás a James Bond kémtörténetekre. (A fordító)

171

a mesterkéletlen, ártatlan lánynak... És ha nem is az? Mindenesetre megnyugtató, hogy a szavannán gyorsan történhet baleset... Az ágy fölötti ventilátor sem bírja fölkavarni a szobára ülepedett nyomasztó csendet. James belátja, hogy nagyon eljárt a szája. Szellemeskedéssel próbálja orvosolni. - A pápák olyan jámbor emberek, hogy nem eshet semmi bajuk. Nyilván az volt az ábra, hogy Szent Péter az előirányzottnál hamarabb akart dumálni vele. - Bocsáss meg, de ezt nem találom elég viccesnek! Na jó, megyek zuhanyozni. Te hazamész? A titkos ügynök abban a tudatban hagyja el a villát, hogy az óvatlansága miatt alighanem sietve kell lépnie. Kár. A civil szervezet helyi irodájában pár nappal később kapták meg Lotte lemondó levelét. A lány még aznap hajnalban repülőre szállt. Nem sokat aludt, nagyon felzaklatták egyéjszakás szeretőjének kétélű szavai. A limuzin leparkolt a villa előtt, amelyben éjszaka még ott tartózkodott Lotte O’Hara. A két napszemüveges ember hiába csöngetett, mert senki sem nyitott ajtót. A madár kirepült a fészekből.

Valahol az írországi Cork mellett, 1979. augusztus 24-én, péntek délután kettőkor

Lotte alaposan kihasználta a nyarat: újra felfedezte a biciklizés, a tengerparti olvasás egyszerű örömeit, megkereste a gyerekkori barátokat. Seannak egy külön zugot tartogatott a szívében. Ő volt neki az idősebb testvér, akire mindig számíthatott. A reggeli a Rebarbara teraszán, a Coast Roadon felidézte a gondtalan kamaszkort. A távoli öbölben vitorlások versenyeztek. Kinyújtotta a karját, rombuszt formált a mutató- és hüvelykujjából, bekeretezve magának egy külön tengeri tájképet. Kanyarodó Austin kerekének csikorgása rezzentette föl a révedezésből. - Ha elgondolom, hogy itt pincérkedsz... A jogi diplomáddal az apád közjegyzői irodájában lenne a helyed. Naplopó mihaszna vagy!

172

- Igazad van, így viszont marad időm más tevékenységekre. Különben is Debbie halála óta nagyon megváltozott a fater. Jó ez így, ahogy van. Egyébként mizujs? Miért vágsz ilyen szorongó képet? - Nem bírok kiverni a fejemből valamit, ami Kenyában történt. Találkoztam ott valakivel, közvetlenül az előtt, hogy eljöttem Nairobiból. Egy angollal. Tudott dolgokat a pápa haláláról. Mintha azt gondolta volna, hogy megmérgezték a teáját. Vagy valami ilyesmit. A Vatikánban dolgozott, amikor a szentatya meghalt. Azóta is erre kell gondolnom, és a hideg futkos a hátamon tőle. - Én már rég megtanultam, hogy minden lehetséges. Mindig a legrosszabbra kell számítani... - Akár el is felejthettem volna, de úgy éreztem, fennáll az esély, hogy neki is köze van a dologhoz. Úgy beszélt, mintha ő is ott lett volna a színhelyen... - Nem emlékszel a nevére? - De igen. James. James Edward. Elég szokványos. Akárcsak a pofa. Ettől függetlenül volt benne valami meghatározhatatlan rejtély. Nem sokat dumáltunk. - Értem... Az viszont nem szokványos, hogy egy angol érintkezhetett I. János Pállal a Vatikánban. Abban a pillanatban megszólalt a hátsó helyiségben a telefon. - Téged keresnek, Sean! Egy hapsi. Sürgős! - Kösz, máris megyek!

Az írországi Dublinban, 1979. augusztus 24-én, péntek délután kettő után öt perccel

A telefonkagyló szürkészöldje mellett még feltűnőbb a Gary fülében villogó gyémánt. A Temple Bar művésznegyedben levő lakás berendezése a minimumra szorítkozik. Az összejövetel témája nem a helyi konyha-művészet. Semmiféle konyhaművészethez sincsen köze. Három férfi várakozik egy kerek asztalnál, amelynek közepén félig kiürített palack trónol. Az üvegben Jameson van, az „igazi” ír whisky. Az arcok komorak. Az ajtónál némán várakozik az őrszem, hóna alatt lefűrészelt csövű vadászpuskával. Pár perce beállt a helyi plébánia-templom lépcsőjéhez egy halottas kocsi. Reménykedjünk, hogy nem jelent rosszat.

173

Gary letette a kagylót. Visszajön az asztalhoz. Kezdődik a művelet utolsó szakasza, amelyet az este hagyott jóvá az IRA központi bizottsága. Garynek erről kell beszámolnia a szervezet itt megjelent fontos tagjainak. Az ő embere megy Donegalba, tehát ő viseli a felelősséget. - Na szóval! Ügynökünk holnapután a helyszínen lesz. Ebben a pillanatban kézbesítjük neki a „csomagot”. Pár percnyi töprengés után szót kér egy ember, aki drótkeretes, kerek szemüveget visel, és azt kérdezi a beavatottak hangján: - Ismeri a kulisszatitkokat ez az ürge? - Szó sincs róla, de ez nem befolyásolja a motiváltságát. Nem szokása a kérdezgetés. Spártai jellem. - Akkor kivárjuk, hogy vállaljátok a felelősséget a merényletért, bár a rádiónak elég gyorsan kell tudósítania az eseményekről. A legzömökebb alak, aki olyan, mint egy kiszolgált rögbi csatár, mogorván hozzáteszi: - A vatikáni hivatalos szervek még mindig nem találták meg a pápa gyilkosát. Viszont teljesen paff vagyok, hogy milyen hatékony ez a spanyol eredetű, új obediencia. Pár hónap alatt eljutni az MI-6-ig, ez azért nem semmi! Te tudsz valamit erről, professzor? A professzor, akinek olyan teste van, mint egy díjbirkózónak, és olyan feje, mint egy hentesnek, inkább figyel, mint beszél. Acélkék szemének szúrós fénye mindenkit elriaszt attól, hogy megpróbálják hülyének nézni. - Tavaly télen - veszi át a szót - a KGB elárulta az Opus Deinek, a katolikus hit új keresztes lovagjainak, ki követte el a disznóságot. Most már tudják, hogy a britek voltak. Tulajdonképpen az oroszoknak az első perctől tudomásuk volt a „Töviskoszorú”- tervről. Őket nem zavarta I. János Pál eltűnése... egészen addig, amíg a lengyelből nem lett II. János Pál pápa. Most tehát minden megváltozott. Cserébe azért, hogy ne legyen vallási feszültség a vasfüggöny másik oldalán, a KGB úgy döntött, tájékoztatja a Vatikán „kardját”. A körmönfont szovjetek egyszerre játszanak két kapura, így remélik meggyöngíteni a per-fid Albiont. Ezért fordult hozzánk az Opus Dei. Minket bíznak meg, hogy „álljunk bosszút” a pápa haláláért, mégpedig úgy, hogy likvidáljuk Mountbattent, a királynő nagybátyját. Erzsébet ezt nem heveri ki. A Vatikán titkos alapjából fizetnek érte. Ha a tűzmester csakugyan olyan jó, mint Gary állítja, akkor nagyon komolyan vesznek minket ez után a bravúr után. - Nyugi, prof! Csakugyan olyan jó.

174

Gary szavaival véget ér a megbeszélés. A három férfi feltűnés nélkül távozik egy mellékajtón. Gary a lakásban marad, és az ablakból ellenőrzi, hogy nem követik-e valamelyiket. A Trinity College kápolnájában misére hívnak a gyászos hangú harangok.

Az írországi Donegalban, 1979. augusztus 26-án, vasárnap este hétkor

Homlokba hulló, sűrű, őszes haj, sasorr, máig megőrzött nyúlánkság és egyenes tartás: ilyen India utolsó alkirálya26, aki most a donegali öblöt szemléli. Hosszú ujjai között néhány lapos kavicsot szorongat. Ezúttal hányat fog ugrani? Meglendíti a karját, és eldobja a kavicsot. 1-2-3-4... Placcs! A kő eltűnik a víz alatt. Lord Mountbatten némileg csalódottan folytatja útját a móló felé, ahol Shadow V nevű jachtja horgonyoz. Önkéntelen csodálattal nézi az áramvonalas hajót. Amióta jelezte a parti őrségnek, hogy ma érkezik, és holnap várhatóan kifut a tengerre, a Garda27 számos tagja ellenőrzi a vitorláskikötőnek ezt a szakaszát. Egy sötétkék tengerészkabátos férfi ugyanabba az irányba néz, mint II. Erzsébet nagybátyja. Louis Mountbatten kíváncsiságból szóba elegyedik ezzel a halászfélével, aki nyilvánvalóan irigykedhet egy kicsit. - Sajnos, nem megyünk nagy halra. - Köszönöm, de nem halászom zavaros vízben. - Szellemes riposzt, Mr...? - O’Gara. Sligo megyéből. A Gondviselés kegyéből így tudja megfigyelni Sean a jacht környékét anélkül, hogy túlzott feltűnést keltene. - Szép darab - mondja. - Kétség nem fér hozzá. Csodás lehet ilyen körülmények között hajózni. - Valóban az. A Shadow-t évente átvizsgálják, minden kifutás előtt. Szeretem hallani, ahogy dorombol a két motorja. Mint két nagymacska. Alusznak, de mindig ugrásra készek. 26 Lord Mountbatten utolsónak képviselte a brit koronát Indiában. 1947 augusztusában ő fogadtatta el a félsziget felosztását Indiára, Pakisztánra és Kelet-Pakisztánra (a későbbi Bangladesre). 27 Az írországi rendőrség neve. (A fordító)

175

- Használja egészséggel! Jó estét, uram! Ez az első alkalom, hogy Sean beszél egy leendő áldozattal. Egyáltalán nem kellemes érzés. Nem élvezetből gyilkol, hanem politikából. Kész. A biciklijére akasztott táskában a bomba már csak azt várja, hogy az ő ügyes keze a helyére tegye. A célpontot végső soron könnyebb volt megközelíteni, mint gondolta. De gyorsan kell cselekednie, addig, amíg senki sincs a vízen! Rövid lesz az éjszaka. Mountbatten bizonyára korán kelő.

* * * Hajnalban a jacht örvényes nyomdokvizet húzva elhagyja a kikötőt. Épphogy fölkelt a nap. Sean hüvelykujja a detonátor kapcsolóján. Vár még egy kicsit, hogy a hajó eléggé eltávolodjon a parttól. Gyors mozdulattal benyomja a kis fémgombot. Tisztán hallja a nyílt tengerről a robbanást. Mint mikor egy repülőgép áttör a hanghatáron. Tűzgömb repül a levegőbe. Fa- és fémszilánkok hullnak a magasból, valahogy vontatottan, mint egy lassított filmben, apró gejzírek ezreit fakasztva. A Shadow V és az utasai nincsenek többé.

Az írországi Corkban, 1979. augusztus 28-án, szerdán este fél tizenkettőkor

Sean hajnalban érkezett haza, a legnagyobb titokban. A szervezet sofőrje a háztól valamivel távolabb tette ki, hogy ne vonják magukra a figyelmet. A hazaút zökkenőmentes volt. Simán kijutott Donegalból, a helyi rendőrségnek túl sok munkát adott a dráma. A baleset hipotézisét hamar föl kellett adni. Az öbölben szétszórt roncsok minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy merénylet történt. Ahogy kipihente magát a sikeres küldetés után, Sean felhívja Lotte-ot. Megbeszélik, hogy este a Shamrockban találkoznak, mihelyt Lotte letette a munkát. Seannak szüksége van a lány közelségére. Csak a visszatérés tudatosította benne, hogy mennyire hiányzott neki Lotte. Hosszú lépésekkel, hangosan dobogó szívvel közeledik a Sham-rockhoz. Alig veszik észre, amikor belép. Minden szem a kocsma tévéjére tapad. Most mondják a donegali híreket. A nyomozás folytatódik. Délután az IRA vállalta a felelősséget a merényletért. Sean végigjártatja tekintetét a

176

kocsmán. Keresi Lotte-ot, de nem találja. Rossz előérzete támad. Rendel két pint sört, és visszahúzódik a hátsó helyiségbe, ahonnan szemmel tarthatja a bejáratot. Végre belép a szép vörös lány. Ahogy meglátja Seant, felragyog az arca. Ám az ösztönei azt súgják, hogy egy másik szempár is követi. Gyorsan megfordul a tengelye körül, keresi, ki az, de nem találja. A viszontlátás öröme hamar elfeledteti vele a kínos érzést. - Egészségedre! - Csirió! Örülök, hogy látlak. - No és merre jártál mostanában? Sean észreveszi a szeme sarkából, hogy a kocsmáros jelez valamit. - Várj egy kicsit, mindjárt jövök. Csak egy perc. Utána válaszolok a kérdésedre. Seamus, a Shamrock gazdája, aki ugyancsak a szervezethez tartozik, körülményesen megrázza Sean kezét, aztán jól megtömött borítékot csúsztat a tengerészkabát zsebébe. A hátsó helyiségbe visszatérő Sean egyenesen beleszalad a riadt Lotte-ba, aki őeléje jött. - Itt van! - Kicsoda? - James! A pultnál vettem észre. Ez nem normális. Sean megmarkolja a zsebében a negyvenötös Coltot, és visszatér a nagyterembe. Lotte úgy követi, akár az árnyék. - Látod? - Nem, eltűnt. De egész biztos, hogy őt láttam! Sean észrevesz a bárpult másik végén egy otthagyott csészét, amelyben még gőzölög a tea. Rögtön kapcsol. - A francba! Megragadja Lotte kezét, és kivonszolja a hátsó helyiségen át a kocsma udvarára. Már éppen át akarja ugorni a falat, amikor visszanéz. Barátnője sarlóvá görbülve fekszik a földön. Vonaglik, szájából vékony fonalban folyik a nyál. - Csak egyetlen kortyot ittam... Sean... - dadogja, aztán mozdulatlanná dermed a férfi karjaiban. Az akaratlanul felüvölt dühében és fájdalmában. A kocsmáros kiszalad az udvarra. Sean ma éjszaka másodszor is elvesztette a húgát.

177

Az angliai Brightonban, 1984. október 12-én, péntek délelőtt fél tizenegy után két perccel

Gyönyörű idő van. A fürdővárosban nagy a nyüzsgés: a konzervatív párt ma tartja kongresszusát a Grand Hotelben. A szálloda környékét lezárták. A part fölött dolmányos sirályok hasalnak a termikeken. Az egyik madár szeme gépiesen követi a rikító színekbe öltözött küldöncöt, ahogy odamegy a forgóajtóhoz, amelyet két bobby őriz. - Helló, expressz küldemény James Edwardnak! Pár perc múlva a robbanás a szó szoros értelmében elfúj egy egész emeletet. A sétányra néző homlokzat ledől: szerencsére ilyenkor senki se jár a promenádon. Fekete füst gomolyog lustán az égen. A kőtömbök összezúzták a parkoló rendőrautókat. A távolban már vijjog a mentőautók szirénája. Az idő mintha megfagyna. A konzervatív párt nagyágyúi és a „Vaslady” szerencsére késnek. A bombát úgy időzítették, hogy egy meghatározott percben robbanjon. A célba vett emeleten aligha maradhatott élő. A kongresszusi küldöttek védelmére küldött rendőrök azonnal átalakulnak részben mentőssé, részben nyomozóvá. A fekete rendőrségi helikopter, amelynek a magasból kellett figyelnie a szálloda környékét, semmi jelezni valót nem észlelt a robbanásig. Vagyis belülről kellett jönnie! De hát hogy sikerült elhelyezniük a tűzmestereknek egy ilyen erejű bombát, ilyen biztonsági intézkedések mellett? Mikor lesz már vége ennek ez az ördögi spirálnak? Öt éve Lord Mountbattent ölték meg. Ma a miniszterelnököt vették célba. Holnap ki következik? A rendőrség nem vesztegeti az idejét találgatásokra. A Scotland Yard rögtön felismeri a szignót: IRA! Az egyik bámészkodó a füstölgő épülettől százméternyire ácsorgott. Rendszeres időközönként elrohantak mellette mindenféle egyenruhások. Foxterrierje, amelyet egy cseppet sem érdekel ez az emberi tüsténkedés, flegmán végigpisili a hosszú betonmólót, otthagyva szarvas vadászkalapot viselő, zsinórbajuszú gazdáját, hadd gyönyörködjön egyedül a munkája eredményében. Az alkalomra megöregített Sean úgy döntött, hogy ideje megmozgatni a lábát. Csalódott ugyan, amiért elhibázta a kormányfőt, ám ezt gyorsan felváltotta az elégedettség, hogy azért mégis sikerült kiradíroznia egy cégéres szemétládát.

178

Az egyik felügyelő, amikor bűnjelek után kutat az elpusztított emelet omladékában és megszenesedett romjai között, felfigyel valami különösre: egy alaktalan masszából kimeredő karra. A kézfej előrenyúlik, és mintha lenne valami az ujjai között. Az odalépő rendőr látja, hogy az égett csonkok egy megpörkölt névjegyet tartanak. Inkább kíváncsiságból, mint szakmai lelkiismeretességből fejti le a bőrhöz ragadt papírt, amelyre annyit írtak kézzel: „Lotte-ért.”

179

RODOLPHE

A cuki ember

ZT A HELYET ÚGY HÍVJÁK, hogy Cuki. Nem város, még csak nem is falu. Legfeljebb tanyaközpont. Érthető okokból nem árulhatom el,

hogy hol van. Mondjuk Délen, valahol az igazi Délen, egy olyan helyen, ahol valaha franciák éltek. Eredetileg cukornád-ültetvénynek kellett itt lennie. Onnan van a név. Az ültetvény aztán eltűnt, és nem maradt meg más, csak ez a habókos név, amely a motelt és az haciendát jelöli. Részemről bírom Cukit, mert fura és idegenszerű. Ha valaha is megjelenne a sztori, jó blikkfangos cím lenne: „A cuki ember!” Végül is, ha van vasember és van hóember... Leparkoltam a Toyotával a recepció előtt. A tetőre azt írták ki neonnal: „Grace motel”. Rob persze ebben is látna egy kacsintást, egy jelet, valami egybeesést.28 A recepciós végigmért. - Maga az a tévés? Bólintottam. - A kollégája azt üzeni, hogy elment. Egy-két óra múlva jön. A mellette levő szobába tettem magát. 111. Itt a kulcs. Letettem a kocsit a moteltől ötvenméternyire, kivettem belőle a bőröndöt és a szett-táskát. A szoba tágas, rendes, tiszta zöld; zárt, üvegezett erkélye van, amelynek egy szakasza félretolható. Először is zuhanyoztam egy kiadósat, azután, mivel Rob csak későbbre volt várható, elmentem csavarogni. Ó, nem tartott sokáig: errefelé nincs 28 Elvis birtokát is Gracelandnek hívták.

E

180

sok látnivaló. Cuki vidékén nincsen más, csak kukoricatáblák a végtelenségig. Északon két sor kukorica között bukkan elő az út, eliramlik a motel előtt, hogy aztán délen ismét két sárga sorfal között tűnjön el. Mentem pár száz métert a betonon egy kis dűlőig, amely átszelte a mezőket, aztán visszajöttem. Minél tovább voltam itt, annál röhejesebbnek találtam Rob ötletét. A kényszer vagy a végszükség esetét kivéve ugyan ki hagyná ott a normális életkörülményeit, hogy idejöjjön az isten háta mögé, és maga is legyökerezzen a tengeriben? Noha későre járt, erősen tűzött a nap. A motel felé jövet kivettem a Toyota hátsó üléséről az ócska Stetson-kalapomat, amelyeket bevetésekhez használok. Aztán körüljártam a motelt. Az épület alaprajza egy hosszú T betű: a két szár találkozásánál van a recepció. Mögötte banánliget rejt egy jókora, bár némileg kopott úszómedencét, amelyet széles nyugágyak szegélyeznek. Csak egy nyugdíjas házaspár szunyókált a medence túlsó végén. Elindultam a kikövezett ösvényen, amely a bozótba vezetett. Egy helyütt észrevettem a „Magán-terület” feliratú táblát, de nem vettem tudomást róla. Csak a kutyaugatásra fordultam vissza. De így is láthattam az haciendát, egy hatalmas, tex-mex stílusú épületet, amely ideális lenne díszletnek a Zorro legújabb változatához. Szkeptikusan indultam vissza a 111-esbe. Jó ég, mi a francot keresek én itt? Két hónapja kezdődött az egész. Az NMB, amelynek dolgozom, kiadta Robnak és nekem, hogy készítsük el a kötelező kis dokumentumfilmünket Presley halálának évfordulójára. A Királyéra, na ja! Bár amennyi maradt a királyságából. Hosszú távon minden birodalom összedől. Ráadásul az idén lesz harminc éve, hogy elment; vagyis annál szu-perebbre kell csinálni a megemlékezést. Az NMB-nek melózni azért előnyös, mert az ember olyan szabad, mint a madár. Vagy majdnem. Az igaz, hogy alulfizetnek, és a költségtérítés felső határa mérsékeli a gasztronómiai kilengéseket, ám a székház apró irodáiban kellemesen trehány és lezser légkör uralkodik, ami biztosítja a cégnek az újjonti és bajkeverő tiszteletlenség zománcát. Nekem ez fantasztikusan bejött (kivéve természetesen a költségtérítést). Mikor kiderült, hogy újra műsorra kell tűzni a mi pakombartos örökzöldünket, azt mondtam Jeffnek, a főnökünknek:

181

- No és akkor mi lenne, ha ahelyett, hogy rákenünk egy újabb réteg politúrt, és kisuvikszoljuk, ahogy az összes kis kolléga csinálja, mi éppen a fonákjára helyeznénk a hangsúlyt? - Mármint? - Hát, ha feltálalnánk azt az összes marhaságot, amit összekotyvasztottak az ürügyén! Mit tudom én... A hasonmások, az üres sírok sztorijait, hogy Presley még mindig él, vagy elrabolták a földönkívüliek. Végül is, ha ez az eszelős kavarás csak nem akar véget érni, mi mást bizonyít, mint azt, hogy Presley máig itt van Amerikában? Éppen ez lenne a cél, nem? Jeff ráállt, és ennyiben maradtunk. Aztán persze szóba került a költségtérítés, és az már kevésbé volt jó... Tehát ezért járjuk Robbal immár öt hete szép Amerikánk lapályait, és a túladagolás határán járunk, ami a szutyok moteleket és a rosszul megsült hamburgert illeti. A műsor 130 perces lesz. Már együtt van bő egy órányi anyag, ami még tovább nyújtható a montázzsal. Vannak benne frankó sztorik, például az interjú azzal a pofával, aki nem az átlag nyomi, nem is a Ford-művek kiszolgált középvezetője. Ez az illető harmincöt évet szánt rá az életéből annak bizonyítására, hogy három Elvis Presley létezett. Az első, akit a katonai szolgálata idején, Németországban gázolt el egy tank; a második, aki a hetvenes évek elején karambolozott, mikor éppen hazafelé tartott egyik utolsó bóvli filmjének forgatásáról; végül a harmadik, aki a pályafutás végéig játszotta a szerepet. A délután ennek a tagnak a társaságában totál kifektetett minket. Egyáltalán nem engedett szóhoz jutni, újságkivágásokat, fotókat, nagyításokat, alaktani, grafológiai stb., stb. elemzéseket lobogtatott. De a legnyilvánvalóbb bizonyítékot, ha hihettünk neki, a felvételei tanulmányozásából merítette. Vásárolt egy észbontó, irdatlan szerkezetet, egy magnetofont, de olyat, amilyet csak a hatvanas évek tudományos-fantasztikus filmjeiben látni, amelynek az volt a sajátossága, hogy tetszés szerint lehetett lassítani-gyorsítani rajta a lejátszás sebességét. Ő tehát újra fölvette a Király legtöbb dalát, aztán lejátszotta őket, a végtelenségig lassítva. Persze, akkor már nem lehetett felismerni semmit, sem a zenét, sem az énekhangot. Csak valami tompa korgásfélék hallatszottak, hogy aaaaaaaaaggggggoooooo, meg ouuuuuuuuééééééé. Ám ez a mi fickónk megtalálta bennük a zsíros szellemi tápot, az egyértelmű bizonyítékot, hogy Presley már rég nem volt Presley, hogy minden reggel megkettőződött, hogy a világegyetem dugig van hülyékkel, akik akármit bevesznek, mint például, hogy Presleyből csak egy volt, és hogy ő, Walter Meeham az egyetlen, aki fölfedezte a rettenetes összeesküvést, az égbekiáltó csalást!

182

Az érdekesebb alanyok közé tartozott a megvilágosodottak klubja, akik szerint Presley az Alpha Centauriról vagy valami hasonló helyről jött. Azzal a küldetéssel érkezett egy szép napon, hogy megtérítse az embereket (mire, kérdezem én? Nem igazán értettem), és ehhez a dalt választotta, de végül megtelepedett a Földön, mire alfás haverjai visszahozatták az akolba az intergalaktikus-temporális-sziderális lifttel, amely nálunk ismertebb „halál” néven. Itt egy kissé elengedtük magunkat Robbal, mert befejezésül néhány szót szóltunk a Beatlesről és a Stonesról, akik - nahát, ki hitte volna! - az Aldebaranról és a Betelgeuséról érkeztek! Természetesen voltak portrék hasonmásokról, a (Las Vegas-ijelmezé-be öltözött) Király imitátorainak fellépéséről Graceland mellett, és egy mérsékelten étvágygerjesztő, ámbár ütős téma, az „Elvis-burger”. Egy szaktárstól kaptuk, aki rock-újságírásban utazik. Természetesen csak mese, olyasfajta homályos és ártalmas pletyka, amely a legcsekélyebb bizonyíték - és cáfolat! - híján zavartalanul szaporodhat és sokasodhat, mint az alligátorcsaládok a New York-i csatornában. Ennek a különleges hamburgernek az alapelve azt az ősi hiedelmet idézte, hogy a halott ellenség egészének (vagy legalább egy darabkájának) elfogyasztásával hozzájuthatunk energiája vagy adottságai egy részéhez. A legenda eredetét az 1945-ös Berlin romjai között kell keresni. Úgy tűnik, először ott ették ezt a sajátos burgert. És hogy hívták a prototípust? Hitlerburger-nek! Nem mondom, jól odaéghetett! Őt követték némely filmcsillagok, énekesek, színészek, például James Dean, akinek nemcsak a Porschéjét szabdalták ám apró darabokra, és természetesen Presley, amikor eljött az ő ideje. Úgy tűnik, a rock több csillaga - köztük John Lennon - is belekóstolt. Más, kevésbé gusztustalan téma: a magnószalagok eltűnése. Ez is legenda, de már-már hihető. Amikor a Beatles ellátogatott 1965. augusztus 26-án a Bel Air-i villába, hosszasan iszogattak és dumáltak a Királlyal. A maguk szórakoztatására nyilván zenéltek és énekeltek is ezt-azt a repertoárjukból. És ugyan kivel akarják elhitetni, hogy ha Presley és a Beatles dalol és muzsikál együtt, senkinek sem jut eszébe megnyomni egy magnetofon „felvétel” gombját? Hiszen tele volt magnókkal az egész ház! Márpedig ha volt felvétel, hogyhogy eltűnt? Ki kaparintotta meg? Mi lett vele? Van-e valami köze eltűnésének a Király tizenkét évvel később bekövetkezett halálához?

* * *

Meg ott vannak még Elvis, mondjuk úgy, „magánjellegű” filmjei és videói. Az volt a trükkje Priscillával és rajta kívül számosakkal, hogy fic-

183

kándozásaik fűszerezésére komikus jeleneteket adtak elő jelmezben, amikor is az úr mameluknak, Lee tábornoknak vagy Bayard lovagnak öltözött, a hölgy pásztorlánynak vagy Kleopátrának, és akkor told le a gatyád, és akkor ezt most folytassuk gatya nélkül, és akkor izéljük végig Graceland összes zugát. Ez legalább bizonyított tény. Viszont itt vannak a videók és a filmek. Ki filmezett, és milyen célból? Tudott-e róla Elvis? Részt vett-e közvetlenül ezekben a sajátlagos produkciókban, hogy utólag ismét megnézhesse őket, és elérzékenyülhessen saját teljesítményein és partnerei jelmezén? Bármi legyen is az ábra, ha voltak filmek, akkor eltűntek. Haladjunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló! Summa summarum, még az is lehet - sőt biztos! -, hogy csakugyan nem volt semmi látnivaló. Itt álltunk két napja, amikor Rob felhívott este tízkor - a Blackster elleni meccs kellős közepén -, hogy leadjon egy komplett őrültséget. Akkor és ott nagyon elszomorított az öreg haver. Ha már a zizikről csinálunk műsort, muszáj, hogy mi is azok legyünk? Csakugyan ezt gondoltam először. Aztán eltelt az éjszaka, amely tudvalevőleg tanácsot ad. Rob reggel visszahívott. Megint beszéltünk a dologról. A dologról, az emberről, a helyről. Cuki, igen, igen, értettem, egy koszfészek az isten háta mögött, és még egy óra lóháton... Ám azért még maradt bennem némi kétely, ó, csak egy kicsi, egy pinduri, hiszen egy régi harcostársról és barátról volt szó. Most mégis itt ülök 111-es szobám zöldségében, a seggem még mindig fáj a 600 kilométeres zötyögéstől, balomon señor Zorro haciendája, jobbomon és a többi égtájon a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy öreg Földünket megszállta a Puliszka-nép a sárga bolygóról! Rob hét óra felé jött. Akkor már irtóra flamós voltam. Beültünk a Dodge-ába, és elmentünk pár kilométerrel odébb egy bárba, ahova sofőrök járnak. Nem voltak sokan: csak két böhöm kamion állt a kinti elplanírozott placcon, bent pedig a két sofőr meresztette a böhöm seggét a bárszéken. A pult mögött egy kellemes pofikájú kis nő kezelte a sörcsapot. Rob és én egy padot választottunk a helyiség hátuljában.

184

A menü minimális volt: marhasült vagy sült marha. Úgyhogy marhasültet rendeltünk krumplival. Amíg a nőcske hátrament a rendeléssel a konyhába, Rob összefoglalta a helyzetet. A lényeget persze már ismertem a telefonbeszélgetéseinkből. Nem volt bonyolult: amikor Rob a téma lezárása végett az utolsó simításokat végezte a „hasonmások” fejezetén, rábukkant itt, Cukiban egy eredeti pofára. Úgy hívják - vagy úgy hívatja magát -, hogy Jessie Creeg, márpedig ugyanerre a névre keresztelték Elvis halva született ikerfivérét, tehát ez nem lehetett szimpla véletlen az én Rob barátom számára. Az övé a motel, az hacienda és innen távolabb egy gazdaság, amely belevész a sárga lapályba. Rob látta, sőt jattolt és dumált is vele. - Nagyon hasonlít? - kérdeztem. - Nem. Na, jó, ahogy vesszük... Végül is bőven elmúlt hetven, mi viszont egy negyven-, sőt húszéves hapsi képeit őrizzük a fejünkben! - Kövér? - Kövér volt. Még most is jól ki van párnázva, de nem olyan elhízott, mint az utolsó években. Rob válaszaiból leszűrhettem, hogy számára nem létezik több kétely. - Arcra? - A vonások felpuhultak. Főleg az álla. Tudod, ha nem lett volna a plasztikai műtét... Tovább faggattam, mindvégig abban reménykedve, hogy öreg haverom visszatalál szokott szkepsziséhez és csúfondárosságához. - A tekintete? - Az az övé. Annyi változott, hogy a szemöldök ma már ősz, majdnem fehér, és ez meglágyítja a tekintetet. A szeme alatt feltűnően sötétebb a bőre, akárcsak az anyjáé... - Még ilyet! És a hangja? Luke barátunk magnójára gondoltam: - Egyes, kettes, hármas számú Elvis? - Természetesen a négyes számú: egy öreg szivar, aki már évek óta nem énekel. Ha pedig a hangot nem dolgoztatják, visszazuhan a vadság állapotába. Kihozták a sültünket egy halom sült krumplival, és hozzá két nagy krigli sört. Felfüggesztettük a szöveget. Táplálkozás közben azért tovább munkált bennem a kétely: hogy került éppen ide Sárga Cukiba az én haverom? íme, a bizonyíték, hogy a telepátia több mint kabaré: a kérdéses haver letette a villáját, rám szögezte a szemét, és közölte: - Tudod, ez tényleg egy abszurd véletlen!

185

- Micsoda? - Hát hogy épp ide jöttem! Majdnem száz hasonmás névsorával indultam. Ám a többség komolytalan volt. A címek megváltoztak, a pofák meghaltak vagy eltűntek. Továbbá csináltam egy kis csoportosítást földrajzilag, mert nagyon nem ízlett volna, ha Portlandig vagy Michiganig kellene bumliznom. Na, szóval, ide öt névvel érkeztem. Megcsináltam az első hármat - elég zakkantak, tekintve, hogy volt köztük egy tizenhat éves kölyök és egy fekete Elvis -, a negyediket kihagytam, szánalmas alak, súlyos inkontinencia, rossz műfogsor - és az ötödik, nos, ez ő! - Szent Elvis megjelent neked a Madonna oldalán a motelhez vezető keresztúton? - Egyszerűen találkoztam a pofával, és beszélgettünk egy negyedórát. - Miről? - Mindenről és semmiről. A tanyájáról, a motelről, természetesen Presleyről, a rózsaszín ötvenhatos Cadillacről, amely a pajtájában áll... - Mint még sok száz más gyűjtőnél. - Persze... Arról az időről, amikor hasonmások képében jelent meg... - De a fenébe, a te tipped tökhülyeség! Képzeljük el... ismétlem, képzeljük el... hogy Presley valamilyen okból a távozás hímes mezejére óhajtott lépni, és úgy akart lefalcolni, hogy eljátssza a saját halálát... gondolod, hogy nem lett volna jobb választása, mint önnön hasonmásának adni ki magát? - Telitalálat, öreg! Úgy mondod ezt, mintha hülyíteni akarnálak, pedig ez az ezerszázalékos igazság! Pontosan ezt hiszem! Gondolkozz két másodpercig: neki ez volt világ legjobb álcája, az egyedüli trükk, hogy a saját bőrében élhessen tovább! Olvastad Edgár Allan Poe novelláját? „Az elveszett levél”. Abban meg van írva, hogy valamit akkor lehet a legjobban eldugni, ha nem dugod el. Ha pedig jól el akarunk rejtőzni, maradjunk csak szem előtt! Ugyan ki ugrathatta volna ki a bokorból, a hasonmásoknak ebben a tömegében? Végül is pont olyan volt, mint a többiek. Csak jobban hasonlított egy kicsit. Kész! Kihozták a kávénkat. Én továbbra is kételkedtem. - Tegyük félre kis időre a hasonmások sztoriját! Azt magyarázd meg inkább, hogy egy pali, akit úgy felvet a pénz, mint őt, képes lenne otthagyni mindenét, hogy itt temetkezzék el? Vásárolhatott volna birtokot a Föld másik oldalán, mit tudom én, egy lakatlan szigetet, valami kies környezetet, ahol nem a tengeriföld az egyetlen dekoráció... - A tengeriföld a gyermekkorának dekorációja volt, az egyik dekoráció, szóval... Nem, még csak közel sem jársz hozzá. Hát persze, hogy vásárolhatott volna magának birtokot vagy egy álomszigetet. No és akkor mi változik? Csak a díszletet cserélte volna le, egyébként maradt volna ugyanaz a nyomás, ugyanazok a kullancsok. Hogy igazi új életet kezdhessen, ahhoz a gyökereket kellett elvágnia, örökre búcsút véve a

186

sztárok és a nagyvilági társaság paradicsomától. Az igazi nyugalmat csak egy névtelen porfészek névtelenségében találhatta meg. - Mint amilyen Cuki. - Ja. - Cuki és a tengeri. - Az az. Amióta itt voltunk, fokozatosan népesült be a bár. Az asztalokat ellepték a fiatal tősgyökeresek, akik harsányan beszéltek és nevettek. A zenegépből felcsavart hangerővel zuhogott a country. - Megyünk? Megkerestük a Dodge-ot a placcon. - Errefelé nincsen semmi más? - érdeklődtem. - Túró se, legalább tizenöt mérföldes körben. - És a motelnek sincsen bárja! - Erről jut eszembe... Várj csak! Kiugrott az autóból, beszaladt a csárdába. Szívéhez szorított nátronpapír zacskóval tért vissza. - Nesze! Legalább ihassunk egy pohárral elalvás előtt. Kivettem a Jack Daniel’s-t a zacskóból. Elindultunk. - Na, dereng már valami? - kérdezte Rob. - Ja, dereng. Oké, miért ne lehetne hasonmás a többiek között, és miért ne kezdhetne másik életet Cukiban? Ettől függetlenül vannak a dolgok, amik nem klappolnak. - Mik? - Közelítsünk másfelől! Először is, miért akarta volna mindenképpen megváltoztatni az életét? Elég jól elvolt, nem? A Dodge nyílegyenesen robogott a kukoricatáblák között. - Szerinted hogy van egy olyan pacák, aki több tucat pirulát dob be naponta? - Kezdhette volna azzal, hogy lecseréli az orvosát! - Meglehet... csak hát ebbe a drága Nick dokinak29 is lett volna beleszólása. Épp abban az időben kezdett szarrá menni minden... Na persze, továbbra is ő volt Presley, a nagy, a leghíresebb, a leggazdagabb Presley! Am ez már csak a roncsa volt a múltnak. A kölykök totál elfelejtették. Már lefutott a Beatles, a Stones, a púnk... Még hogy Elvis Pelvis, a rock arkangyala, ne röhögtess! Ki emlékezett már rá? A sovány csirkefogó széthízott a Las Vegas-i rémbanyák cukorfalatjává. A szép korúak giccses bálványa lett, a nevetséges pápaszemeivel és az inka császári sze- 29 Dr. Nicopoulos, Elvis Presley személyes orvosa.

187

reléseivel. És mivel minden volt, csak nem hülye, ezt ő is tökéletesen látta nap mint nap, megkapta belőle a kóstolót, ha belenézett reggel a tükörbe!... Igen, dromedár lett, hájas, undorító, pfuj! - Mi is megöregszünk ám! - Az lehet, de neki még sokkal keservesebb volt! Neki ilyen állapotban is folytatnia kellett. Nekünk nem! Minket nem revolvereznek minden sarkon a régi arcunkkal. Minket nem várnak a szobánkban a viszketeg rajongó csajok. Legalábbis engem nem fognak, sajna... - Hogy megváltoztathassa az életét és a személyiségét, ehhez az is kellett, hogy otthagyja a haverjait? - A haverjait, hagyjál már lógva! Pirula doktor meg Parker ezredes mint társaság! Nem nagyon sirathatta őket! - Nem csak ők voltak. - A, arra a bagázsra gondolsz, amelyik ott döglött Gracelandben? A „memphisi maffia!” A barátok, a barátok barátai, a nyaloncok, a fejbólintó jancsik! A királyi udvar, hö! Hát nem vagyok biztos benne, hogy vérző szívvel hagyta őket ott! - Priscilla? - Ne röhögtess! Időtlen idők óta szétváltak. - A lánya? - Lisa-Marie? Még csak nem is láthatta. A Grace motel kék neonja kiemelkedett a kukoricásból. Rob megállította az autót a szobáink előtt. - Van még kérdése, tisztelt bíró úr? Kinyitottam az ajtómat. - Jó, oké, torkig volt, tiszta lapot akart kezdem, ott akart hagyni mindent. De akkor el kellett hitetnie, hogy meghalt. Hogy vághatta át az egész világot, a rokonait, az orvosokat, az újságírókat, mit tudom én? Rob leült a szobákhoz vezető deszkalépcsőre, és felbontotta a palackot: - Az akarat csodákat művel. Főleg ha megvan hozzá a hatalom is, amit egy ekkora vagyon ad. A hallgatás és a titok mindig megvásárolható. Csak azon múlik, hány nulla van a csekken. Még mindig haboztam. Rob meghúzta a whiskyt, aztán felém nyújtotta az üveget: - Erről nem mondhatok többet. Semmit, ami bizonyítéknak lenne tekinthető. Habár volt néhány apróság... - Például? - Augusztus 16-án halt meg, ugye. Nohát, egy héttel korábban, kilencedikén majdnem egymillió dollárt vettek le az egyik folyószámlájáról. A bankjegyek sohasem kerültek elő. Más: mikor a halála

188

után elkészítették az első gracelandi leltárt, kiderült, hogy eltűnt minden ékszer és egyéb tárgy, ami az anyjáé volt. Aminek rögtön értelme lesz, ha azt vesszük, mennyire imádta az anyját. Megint más: halála előestéjén felhívja az egyik barátnőjét, Francesca Robertset, és azt mondja neki, hogy jó egészségben van, ne higgye el, amit a másnapi sajtó összehord. Ebből a szegény nő persze egy árva szót sem értett. Elvis halálának másnapján egy másik „menyasszony” kap egy szál rózsát, amelyet egy bizonyos „El Lancelot” küldött. Ezt a nevet a lány adta Elvisnek, csak soha, senkinek nem beszéltek róla... Rob visszavette az üveget, és újból meghúzta: - Itt volna még a koporsó története. - Miféle története? Hogy feltűnően nehéz volt? - Négy mázsa, az azért sok, nem? - Fogalmam sincs. Ehhez nem értek. De úgy gondolom, hogy ebben szerepet játszik a deszka vastagsága, az ólombélés, meg minden... - Én se értek hozzá, ezzel együtt kétlem, hogy csak a vastag fa vagy a bélés tette volna... - Akkor mi? - Egy hűtőberendezés. Ne feledd, augusztusban volt! Mivel pedig nem Elvist temették, hanem egy viaszbábot, meg kellett akadályozni, hogy elolvadjon... - Ó, a báb! - Igen, több ezer rajongó észrevette. - És akik nem vettek észre semmit? - Dehogynem! De mennyire, hogy felfigyeltek a furcsaságokra: a keze valószínűtlenül törékeny volt, az orra viszont nagyon vaskos. Azt is észrevették többen is, hogy az egyik pakombartja levált... - Ez minden? - Várj! Augusztus 16-án este, amikor épp hogy bejelentették a Király halálát, a memphisi reptérről elutazott egy pofa, aki furcsán hasonlított hozzá. John Burrows néven jelentkezett be, márpedig ez egyike volt az álneveknek, amelyeket Presley akkor használt, ha inkognitóban utazott... - Aha! - mondtam, és visszavettem a palackot. - Na, végre! Meggyőztelek? Ittam egy kortyot, majd visszaadtam a Jack Daniel’s-t: - Le vagyok törve, de nem. Aztán mérsékeltem a határozottságot: - Hát, nem is tudom. Már semmit sem tudok...

* * *

189

Állatok kiáltásaitól, rovarok zümmögésétől zsongott a meleg éjszaka. Hirtelen eszembe jutott az úszómedence. - Hoztál fürdőruhát? - Nem. Te? Bevallottam, hogy én se. Ettől függetlenül átkerültünk az épület másik oldalára. A medencét kivilágították, de üres volt. - És ha pucéran fürödnénk? - Aztán ha valaki idejön, kitör a botrány. Rosszul venné ki magát. - Igazad van. Végül lerúgtuk a szandálunkat, felgyűrtük a nadrágunk szárát, leültünk a medence peremére, és lábbal pancsoltunk a vízben. Fölöttünk tele volt csillagokkal az ég. Rob elhallgatott. Én is. Whiskytől kellemesen felpuhult szellemem lustán sodortatta magát az egymásból sarjadó, felhőként szertefoszló kis ötletekkel. Meghalt-e Elvis? Él-e Elvis? Halhatatlan-e Elvis? No és halhatatlan-e halhatatlan Elvis közönsége? Istenem, ne légy ennyire kegyetlen! Ha már meg kell halni, hogy testestül-lelkestül elropogtassanak a kukacok, és behabzsoljon a semmi, legalább ne adj nekünk ilyen zöld medencéket és ilyen kék eget! Rob felkelt, és az haciendához indult. Ugatni kezdett ugyanaz a kutya, ám egy hang elnémította. Legyűrtem a nadrágom szárát, felhúztam a szandálomat. Rob beszélt valakivel. Közelebb mentem. Az ember az hacienda kivilágított tornácán állt. Hatalmas Stetsont viselt, amely alatt csak egy sötét folt volt az arca. Vaskos árnyékot vetett. Jó hatvanasnak néztem. Rob félig megfordult, és rám mutatott: - Ez az a barátom, akiről beszéltem, Együtt készítjük a műsort. - Aha. Oké. Az ember nem mozdult. Rob tett néhány lépést. Lanyhán megrázta a whiskys palackot: - Volna egy üveggel. Nem kér egy pohárral? Az ember csak morgott válaszul, aztán megfordult, hogy bemenjen a házba. Rob tüstént utánarohant. Én is. Bútorokkal, fegyverekkel, mindenféle encsembencsemmel zsúfolt szoba tárult elénk a lámpafényben. Az egyik falon zebrabőr volt és különböző trófeák. Egy hatalmas, fekete fiókos szekrény fölött a kézifegyverek valóságos arzenálja. A szoba másik végében gitár támaszkodott egy fehér zongorához. Az ember intett, hogy üljünk le a nagy bőrkanapéra az alacsony asztal mellett. - Maria! Hozzál poharakat és jeget! - kiáltott ki a homályba burkolt folyosóra. Mohó kíváncsisággal bámultam. Valóban elmúlt hetven: elég hosszú, szürke, hátrafésült haját kis kacsafarokba igazították a gallérja fölött, a

190

pakombartja széles és dús volt, de a halántéka és a homloka erősen kopaszodott. Négyszögletes, vékony keretbe foglalt, nagy szemüveget viselt. Vaskos alsó állkapcsa megereszkedett. Erőteljes, szőrös felsőtestét, amely csak egy kicsit lógott rá a szűk farmer széles övére, piros cérnával varrott, fekete cowboy-ing takarta. A lábán mokaszin volt, a csuklóján vékony ezüstkarikák. Egy mexikói öregasszony behozott egy tálcát. A házigazda elvette a poharakat. Rob kidugaszolta az üvegünket: - Tölthetek? - Köszönöm, nem. Mormolt valamit az asszonynak, aki visszatért a félhomályba. - Örülök, hogy eljött, Mr... - Rob Hunter. - Szóltam Jerrynek a recepción, mondja meg magának, hogy nézzen be vagy telefonáljon. - A recepció zárva volt. - A kéréséről lenne szót: a portréról a maguk műsorához. Gondolkoztam, és... hm... kétlem, hogy igazán kedvem volna hozzá... Láttam, hogy Rob elsápadt. - De hát azt mondta... - Tudom. Le vagyok törve. - De miért? - Mert ez az egész már egy régi história. Láthatja, hogy már nem vagyok a hasonmása senkinek. Rob mindent föltett egy lapra: - Más oka nincs, Mr. Greeg? Egyébként Mr. Greeget mondjak, vagy Mr. Presleyt? Az ember először összevonta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott: - Hívjon, ahogy akar! Pár éve persze még hízelgett volna, ha Elvisnek szólítanak a találkozókon vagy a konferenciákon, de ma...! Végső soron ezért nem akarok szerepelni a filmjében. Ó, megértem én a szándékát, amely nagyon dicséretes. Gondolom, elhiszi, hogy én tapsolok elsőnek, ha hódolni akarnak Elvis előtt. De ami engem illet, csak egy vén fatert látnának, akinek hullik a haja. Ha örökkévalóvá akarják tenni a mítoszt, akkor okosabb lesz engem elfelejteni, nem gondolják? - Tehát bevallja, hogy... - Ccccc! Az égvilágon semmit sem vallók be. Annyit mondok, hogy ma már semmi keresni valóm egy Presleyről szóló filmben.

* * *

191

Visszajött az öreg mexikói asszony egy palackkal, amiben valami szép zöld volt. Házigazdánk töltött magának egy fél adag mentalikőrt, aztán telerakta a poharát jégkockákkal. Rob elhallgatott, és sötéten sandított rá. A gazda viszont mintha mosolygott volna. Miért jutott eszembe váratlanul Elvis tévés visszatérése 1968-ból, a híres műsor, amikor talpig fekete bőrbe öltözötten és egy rakás ütős számmal bizonyította be a kölyköknek világszerte, hogy még számolni kell vele? Mert nemrég néztem meg újra a DVD-t? Ez kétségtelen, de nem minden... Hát persze: a mosoly! A mosolya! Az a kissé gúnyos mosoly, ami azt mutatta, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte fortyogó szarral, és nem lesz a balekja senkinek: se másoknak, se magának! Nohát, ennek a pacáknak a megfáradt arcán pontosan ugyanazzal a mosollyal találkoztam! Abban a pillanatban beadtam a derekamat. Belső meggyőződésből, ahogy a bíróságokon mondják. Semmi kézzel fogható, semmi bizonyítható, csak a nyers igazság, amely elvakít és fejbe ver! Egén, a haveromnak igaza volt: ez az öreg fater, aki a fotelben tehénkedve szürcsöli a jeges mentalikőrt, ez bizony Elvis, a Király, héroszunk utolsó avatárja... Rám kacsintott, mintha a kinyilatkoztatást akarná megerősíteni: - Na fiúk, hát akkor meséljék el, hogy is mennek manapság a dolgok a tévében? Rob mesélt. Rob mulatságosan tud mesélni. Megnevettette Elvist. Na, tessék, már én is Elvisnek hívom! Hogy pedig megünnepeljük ezt a kellemes hangulatot, ezt a jóízű ne-vetgélést, a mi emberünk ismét töltött magának egy adag mentalikőrt. Rob persze nekünk is öntött, hogy ne igyon egyedül. Aztán amikor a palackunk kiürült, házigazdánk elment és hozott egy másikat, továbbá egy másik mentalikőrt is, amikor az első elfogyott... Később zenéltünk. Rob, aki zongorázgat egy kicsit, a billentyűkhöz ült, Elvis fogta a gitárt, és én, mivel nem játszok semmiféle hangszeren, én énekeltem! Ó, igen! A Királlyal együtt énekeltem! Ne nagyon kérdezzék, hogyan... Még később arra ébredtem, hogy félig elfeküdtem a kanapén. Elvis a vállamra borult, Rob a szőnyegen aludt. Nagy keservvel talpra állítottam, és kivonszoltam az ajtón. Támasztékom nélkül a Király lerogyott a kanapéra, és harsányan horkolni kezdett. Másnap beborult, és én elég zákányos voltam. Bár nem annyira, mint Rob. Elutazás előtt azt javasoltam, hogy menjünk át, köszönjünk különös cimboránknak. Legalább azt ellenőrizzük, hogy kiheverte-e már tegnapi orgiánkat. Ám a kutya vadul csaholt, és az hacienda üresnek látszott. Kifizettük a számlát, becsomagoltunk. Mivel mindenki a saját kocsijával jött, nemigen beszélgettünk a visszaúton. Mellesleg az azt követő napokban sem. Aztán meg

192

összevesztünk. Valami marhaság miatt, a montázzsal kapcsolatban. Buta sértődés volt, de tartós! Az adás a várakozásoknak megfelelően lezajlott, és egész jó sajtója lett. Pár nappal később, amikor bejöttem a stúdióba, hogy kiverjem a rikácsot a késlekedő slapajoknak, Jeff a kezembe nyomott egy borítékot: - Ezt neked hozták. Jellegtelen, kissé gyűrött boríték az adás készítőinek címezve. Benne egy sima papír. Szia!, írta a küldő. Itt a cuki haverotok. Emlékeztek még arra az éjszakai banzájra? Láttam az adást, és klassz volt: irtó sokat röhögtem rajta.

Ha erre jártok, ugorjatok be hozzám! Szívélyes üdvözlettel:

Elvis A levelet hitelesítő pecsét egy zöldes paca volt, amely egy mentalikőrös üveg fenekétől származhatott. - Semmi különös? - kérdezte Jeff, aki megpróbált a vállam fölött beleolvasni a levélbe. - Á, csak marhaságok! - Azzal zsebre vágtam a drága ereklyét.

193

FRANÇOIS RIVIÈRE

Az Agatha Christie-rejtély

1

Harrogate, Hydro Hotel, 1926. december 5. Már nem félek. Amióta megérkeztem, szertefoszlottak a marcangoló, fekete gondolatok, amelyek elakasztották a lélegzetemet, sőt még az olvasásban is akadályoztak. Megnyugtatott a személyzet tagjainak nyílt, békés arca, akárcsak a vendégek barátságos viselkedése, akiknek a többsége gyógyulás céljából érkezett a fürdővárosba. Az előbb idejött hozzám egy kisfiú, és megkérdezte, hogy hívnak. Bután hallgattam egy pillanatig, majd azt feleltem: - A nevem Neele. Teresa Neele néni vagyok. Fokvárosból jövök, csak még Londonban van a poggyászom. A gyerek valósággal lázba jött, és bizonygatni kezdte, mennyire szeretne Dél-Afrikába utazni, mert ott élnek az unokatestvérei. Megkérdezte, kaptam-e tengeri betegséget, mire bevallottam, hogy bizony kaptam. Ettől nevetett egy jóízűt, aztán elrohant, vissza az anyjához, aki nagyon kedves intéssel üdvözölt a távolból. Ám itt senki sem tudja, hogy nem vagyok Teresa Neele... mert ő kitalált személy. Ugyanígy lehetnék Angéla Markham, fiatal New York-i festőnő, aki Yorkshire-t szeretné felfedezni a nagyanyja társaságában, ám a nagymama átmenetileg Londonban maradt, akárcsak szegény Mrs. Neele bőröndjei... Hahaha, az én fantáziám nem ismer határokat, ijesztő, hogy mennyire nem! Az utóbbi időben sokat írtam, talán túl sokat is, mint Nan barátnőm megjegyezte... ám ő és én azt is tudjuk, hogy miért. Azért, hogy elfelejthessek valakit, aki ördögi játékot űzött velem... Mindenki azt hiszi, hogy Archie elhidegülésében kell keresniük sajátságos viselkedésem és gyakori, magányos európai kiruccanásaim okát... vagy hogy nagyon megviselt anyám halála, amiben természetesen van igazság. De még ebben a kétségtelenül fájdalmas esetben is jobban megsirattam,

194

hogy el kell adni a házat, ahol születtem - ó, Ashfied, otthonom, menedékem, hogy szerettelek! - mint drága anyámat, akit végül már elég nehéz volt elviselni... Ami ezt az áruló Archie-t, a férjemet illeti, akit úgy szerettem valaha, tisztában vagyok vele, hogy évek óta megcsal. Természetesen, amikor megtudtam, hogy még Nancyt, azt a kis hárpia titkárnőjét is jobban kedveli nálam, kissé vaskosnak találtam a tréfát, de aztán alkalmazkodtam ehhez a bohózati helyzethez, sőt még ihletet is merítettem belőle a regényeim cselekményéhez... Az emberek mindig azt hiszik, hogy a meseszövés a legnagyobb büszkeségem, holott mindennél jobban szeretem a háttereket, a mellékszereplőket, a díszletek egyes elemeit, amelyek azért kerültek bele a könyvekbe, mert életem valamelyik pontján felzaklattak... Nan mondta a múltkor, a maga egyszerű, közvetlen módján: - Én ugyan nem hiszem, hogy szereted ezt a te Hercule Poirot-dat, még akkor se, ha döbbenetes ésszel ajándékoztad meg. Tisztára, mint egy vénkisasszony!... Mindig mondtam, hogy nem ezt a nevetséges belga detektívet kellene szerepeltetned, hanem vissza kellene térned a thrillerhez. Megvan hozzá az adottságod! Legutóbbi könyvem sikere bebizonyította, hogy Nannek nem volt igaza. Bár a kritika irgalmatlanul lerántotta: azzal vádoltak, hogy felrúgom saját műfajom alaptörvényeit: a szereplőim hazudnak, mivel én mindig is szerettem egyfajta hazugságban élni... Hazudtam Archie-nak, sokkal ügyesebben, mint ahogy ő hazudott nekem. Naponta hazudtam Rosalindnak, a lányunknak, amióta elérte azt a kort, hogy megértse, mi folyik körülötte, mert meg akartam szépíteni az életét... Naponta diktálok hazugságokat az én kedves Charlotte-omnak: ő segít formába önteni a regényeket, amelyeket évről évre jobban kedvelnek az olvasóim. Igen, hazudtam a férjemnek, mert meg akartam büntetni, amiért elárult. Nevetséges büntetés volt ahhoz képest, amit egy ideje tervezgettem. Lámpaként hunyorogtak emlékezetemben a zöld, piros és kék fiolák, miközben egy hangocska azt duruzsolta a fülembe: „Agatha, értesz te annyira a mérgekhez, hogy simán elküldhesd atyáihoz ezt a méltatlan férjet... Csak elugrasz a dorkingi drogériába, ahol senki sem ismer, és hopp, már meg is vagyunk!” Inkább a türelmet választottam, hogy ne kelljen feladnom a többi tervemet. Ebben annak a tanácsait követtem, akinek köszönhetően ma itt lehetek ebben a harrogate-i fürdőszállóban, megkímélve a tolakodó tekintetektől - de meddig?

195

2

Hydro Hotel, 1926. december 7.

Hat hónapja kezdődött a dolog, abban a párizsi hotelben az Italiens bulváron, ahol Archie-val megszálltunk a Pireneusokban és a baszk partokon tett viharos utazásunkat követően. Már két napja nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, se jó reggelt, se jó estét, olyannyira, hogy a szállodai recepciónál csak összenéztünk, és máris eldöntöttük, hogy külön szobát kérünk. Mivel a napok óta tartó marakodásban felhergelődött Archie cudar kedvétől még annak se tudtam örülni, hogy viszontláthatom Francia-országnak azt a részét, amelyet a pau-i és cauterets-i családi nyaralások óta szeretek, nem is bántam, hogy egyedül lehetek abban a városban, amelyről szintén számos emléket őrzök. Alig egy órával az után, hogy megérkeztünk ezen a balzsamos júniusi délutánon, vaktában elindultam a széles járdán a platánok árnyékában. A Madeleine-nél egy pillanatig haboztam, aztán keresztülvágtam a kocsiúton, hogy megnézzek egy vonzó kirakatot. A tér másik oldalán beleakadt és le is tört a cipőm sarka az egyik olyan rémes rácsban, amelyek itt körülveszik a fák törzsét. A véletlen úgy akarta, hogy ez egy neves cipőkereskedő üzlete előtt történjék. Megtetszett a helyzet, és besántikáltam a fényűző boltba, majd lerogytam az egyik fotelbe egy fiatal nő mellé, aki körömcipőt próbált. Az egyik eladónő leguggolt elém, és beszédbe elegyedtünk. Elég jól beszélek franciául, de a kiejtésem rettenetes, így nem is csoda, hogy felkeltettem a nő figyelmét, aki mellé leültem. Lángolt az arcom, és kissé ostobának éreztem magamat. Ám a fiatal francia nő nyílt tekintete és kedves mosolya rögtön megszabadított minden gátlásomtól. Diskurálni kezdtünk. Nem tudom, miként juttatott el a társalgás odáig, hogy minden óvatosságot félrevetve bevalljam írói foglalkozásomat, mire szomszédom még jobban felém fordult, összevonta a szemöldökét, és kíváncsiságtól vibráló hangon kérdezte: - Megtudhatnám a nevét, asszonyom? Az igazat mondtam neki. Válaszul a fiatal nő felkiáltott: - De hiszen én olvastam magát! Imádom a detektívregényeket! Az az álmom, hogy lefordíthassam őket! Megkérdeztem, mit ismer egyelőre vékonyka életművemből, ő pedig azt felelte, hogy kimondhatatlanul tetszett neki Hercule Poirot legelső nyomozása, A titokzatos stylesi eset, és azzal folytatta, hogy nemrég

196

olvasta Az Ackroyd-gyilkosságot, ami úgy föllelkesítette, hogy addig nem nyugszik, míg nem talál egy párizsi kiadót, amely hajlandó publikálni a műveimet! Ezek után a kezét nyújtotta, és bemutatkozott: - Miriam Dou vagyok, a hadügyminisztériumban dolgozom... Fordító vagyok a külkapcsolatok osztályán. Megjegyeztem, hogy ez roppant izgalmas munka lehet, ám új barátnőm csak lebiggyesztette a száját, és azt mondta, hogy bizonyosan sokkal unalmasabb, mint bűnügyeket kitalálni... Együtt jöttünk el a cipőüzletből, ahol gyönyörű, lyukacsos mintákkal áttört, magas szárú lábbelit vásároltam, és Mrs. Dou meghívott egy teára Ladurée-hez. Itt folytattuk a csevegést, és én nem győztem csodálni új ismerősömet, aki éppen olyan határozott, mint amilyen csinos és értelmes volt. Ugyanezen a napon olyan kóstolót kaptam a házasság posványából, hogy már az is felmerült bennem, nem álmodom-e ezt a szívderítő találkozást. Körülöttem Párizs tündökölt, és már-már kedvem lett volna átköltözni ide, ha Rosalind nem húzta volna vissza kölöncként azt a mesebeli lényt, amely az esküvőm óta jajveszékel bennem... Mivel mondtam, hogy pillanatnyilag nincs semmi dolgom, Miriam meghívott magukhoz, a Monceau-parkra néző nagy és kissé sötét lakásába. Ott egy bájos öreg hölgy fogadott minket, akit Miriam úgy mutatott be, mint az anyját. Öt óra felé megjött a házaspár két gyereke - már azt is tudtam, hogy Charles, Miriam férje, hivatásos katonatiszt, és jelenleg Dzsibuti-ban tartózkodik - akik imponálóan jó nevelést kaptak szüleiktől. Egy napon talán megértem, hogy miért lelkesedem jobban a mások gyerekeiért, mint az én szegény Rosalindomért. Elfogadtam a meghívást a családi vacsorára. Dou-ék szakácsnéja ínycsiklandó ételeket tálalt, és a gyerekeknek roppantul tetszett a jó étvágyam. Utána remek estét töltöttem a lenyűgözően művelt Miriam könyvtárral kombinált dolgozószobájában, amíg el nem jött a búcsú pillanata. Taxi várt rám a kapu előtt, és míg mentünk visszafelé a szállodába, féltő gonddal szorítottam magamhoz a nagy nátronpapír borítékot, amelyet Miriam bízott rám, arra kérve, hogy legyek olyan kedves, adjam át egyik londoni barátnőjének, én pedig lelkesen siettem igent mondani.

197

3

Hydro Hotel, 1926. december 8. Hajmeresztő dolgokat olvasok tegnap óta a lapokban. Minden címoldalon az áll, hogy ELTŰNT AGATHA CHRISTIE DETEKTÍVREGÉNY-ÍRÓ! Úgy emlegetnek, mintha maga Orczy bárónő lennék vagy Mrs. Belloc-Lowndes, A bérlő írója30. Fényképem súlyos sebet ejt a hiúságomon, mert borzalmas, de legalábbis felismerhetetlen vagyok rajta. Az újságolvasó szállóvendégek mindenesetre nem ismernek fel, csakúgy, mint a személyzet, habár az híres a diszkréciójáról, amióta jeles személyiségek - főleg az orosz arisztokrácia tagjai - felkapták ezt a helyet. Mindenkinek Mrs. Neele vagyok, aki nemrég tért haza Fokvárosból. A takarítónő, aki rendben tartja a szobámat, egy nagyon világos helyiséget, amelynek ablakából látni a lassú léptekkel sétálgató fürdővendégeket a parkban, feltett néhány kérdést, hogy milyen az élet Dél-Afrikában, én pedig a legnagyobb élvezettel tájékoztattam Belcher őrnaggyal közös utazásunk emlékei alapján. Egyike házasságom kevés derűs pillanatának... Regényalak lettem, és ez az új helyzet megvéd minden fenyegetéstől. Olyan díszletre volt szükségem, hogy elfelejthessem a veszélyt, amely azóta nehezedik rám, hogy utoljára találkoztam Miriam Dou kapcsolatával Londonban. Túl messzire mentem; ez az elvonulás épp a megfelelő pillanatban jött, hogy tisztábban láthassam mindazt, ami azóta történt, hogy megismerkedtem a francia fordítóval. Elnyúlok az ágyon, behunyom a szememet, és időrendbe állítom az eseményeket. Párizsi tartózkodásunk rövid volt, és amennyire megkeseredett a kapcsolatunk, szó sem lehetett arról, hogy meghosszabbítsuk. Férjem és én három szót sem váltottunk a taxiban, amely a pályaudvarra vitt. A vonaton Archie beletemetkezett egy Somerset Maugham-regénybe, én pedig egy bűnügyi nyomozáson gondolkoztam, amelyre Párizsban is sor kerülhet. Visszatértünk a lányunkhoz, a titkárnőmhöz és az alkalmazottainkhoz Styles Courtba, a házba, amelyet drága pénzért bérelünk Sunning- 30 Orczy Emmái A Vörös Pimpernel szerzője. Adelaide Belloc-Lowndes, a termékeny brit írónő leghíresebb műve, A bérlő, a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokon alapul. (A fordító)

198

dale-ben, London sikkes elővárosában. Már hónapok óta szeretném itt hagyni ezt a pöffeszkedő épületet, bár Archie tiltakozik, mert neki az a fő, hogy közel vannak a golfpályák, ahol hetente kétszer találkozhat a titkárnőjével, ezzel a Nancy Neele-lel, akinek vezetéknevét merő gúnyból kölcsönvette a Hydro Hotel 105-ös szobájának lakója. Az alak, amelyet eljátszom, tehát egy marionett, ha fogalmazhatok így. Szinte hallom, hogyan csikorgatja Archie a fogát, ha majd megtalál engem, akit holtnak hitt. Addig azonban mérsékelnem kell túlságosan színes fantáziám bakugrásait. Hol is tartottam? Stylesi hazatérésünk másnapján titkárnőm és én folytattuk a munkát. Tökéletesen megfeledkeztem a Miriam Dou-tól kapott borítékról; véletlenül találtam meg, amikor kicsomagoltam a bőröndjeimből. Másnap bevonatoztam Londonba, ahol úgyis meg kellett látogatnom Mr. Collinst, a kiadómat. Mivel a Mrs. Dou-tól kapott cím a Paddington pályaudvar közelében volt, úgy döntöttem, hogy érkezés után rögtön elmegyek a címre. Parányi könyvesboltnak bizonyult: ahogy beléptem az ajtón, megszólalt a csengő, mire azonnal fölmerült egy függöny mögül egy kétségtelenül idős asszony vézna árnyalakja. Átnyújtottam neki a borítékot, és mondtam, hogy Mme Miriam Dou küldött. A kicsi asszony tüstént felélénkült, faggatni kezdett, hogy mi van a francia nővel, akiért láthatólag rajongott, és azt sem tudta, hogyan hálálkodjék. Míg mentem a napsütésben a földalatti vasút legközelebb eső állomásához, az volt az érzésem, hogy követnek. Lassítottam, így egy kirakat üvegében megláthattam, ki szegődött a nyomomba. Először nem hittem a szememnek, aztán felébredt bennem a szunnyadó kacérság, amely rég belerokkant a házasság nyomorúságába. Szép, magas, szőke fiatalember volt, és olyannak tűnt az arca az üveglapon, mintha én is érdekelném őt... Feléje fordultam, és ekkor rám mosolygott. Mikor elmeséltem Nannek, a legjobb barátnőmnek, hogy első látásra fülig beleszerettem Siegfriedbe, kitört belőle a kacagás. - Egy ismeretlenbe? Hiszen lehetne selyemfiú, vagy a legrosszabb fajta szélhámos... Bőven van belőlük Londonban. Igazán, Agatha, nem viselkedsz ésszerűen! Olyan volt, akár egy álom. A fiatalember közelebb jött, így megcsodálhattam gyönyörű bőrét, sűrű szőke haját, szemének kékségét. Mulatságos kis bókolás kíséretében, minden teketória nélkül azt javasolta, hogy igyunk meg együtt egy csésze teát a legközelebbi Lyonsban. Fél órával később már tudtam, hogy német, és a neve Siegfried - titokban mindig imádtam ezt a nevet! Nan szerint operabolond vagyok, és Wagner az egyik bálványom. Ám ez a Siegfried csak külsőre volt hérosz: nem is csodálkoztam túlzottan, amikor megtudtam, hogy színész, és azért tartózkodik Londonban, mert az Elstree stúdiókban forgat.

199

Siegfried elkísért a taxiban a kiadómig, és megbeszéltük, hogy még keressük egymást. Estig boldogan ábrándoztam a gyönyörű pillanatokról, amelyeket ezzel a fiúval töltöttem, és másnap reggel ezeknek az emlékéből merítettem energiát írói munkámhoz. Két nappal később a Savoy grilljében találkoztunk ismét Siegfried-del, és ekkor teljesült be közöttünk a dolog... Több volt ebben a testiség lázánál. Hosszú beszélgetést folytattunk, amelyből megismerhettem Siegfried igazi egyéniségét. Megtudtam, hogy a színészet mellett van egy másik foglalkozása is, és nem a véletlen hozott össze minket... Kétségtelenül rosszul tettem volna, ha megtagadok magamtól egy esti kalandot egy ilyen elragadó lénnyel, de itt egészen másról volt szó: Siegfried megbízatást ajánlott, rendkívül kényes megbízatást, ám én tűzbe jöttem tőle, mert a fiú azt az írónőt szólította meg bennem, aki mindig is szeretett volna szerepeket játszani, hogy aztán újrateremtse őket a papíron. Siegfried három éve dolgozik a titkosszolgálatunknak. A keresztneve azért német, mert az apja porosz tiszt volt, akit a világháború örökre elszakított feleségétől, egy walesi ápolónőtől. Egyetlen fiuk 1899-ben született Londonban, ahol a boldogtalan ápolónő menedéket talált Siegfried nagyszüleinél. Megkérdeztem, hogy miért nem változtatott nevet? Barátom azt felelte, hogy anyja úgy tekintette a gyerekét, mint házasságának egyetlen boldog emlékét, én pedig némán helyeseltem ezt a különös elhatározást. Végül rátértünk Siegfried tulajdonképpeni kérésére. Mint mondta, értesült róla, hogy milyen szívességet tettem a francia fordítónak, aki a francia és angol külügyminisztériumok közös kódfejtő irodájának alkalmazottja. Ám azzal gyanúsítják, hogy megszegte vállalt kötelességeit, és ki tudja, akár fel is csaphatott kettős ügynöknek az amerikai hírszerzésnél... Nem fogom részletezni a munkát, amelyet Siegfried ajánlott ezen az estén, részben diszkrécióból, mert hátha illetéktelen kezekbe kerülnek ezek a lapok, részben tiszteletből az asszony iránt, aki továbbra is élvezte rokonszenvemet. De ki találna szavakat mámoromra, amióta betört életembe az elragadó kém, és úgy döntött, hogy engem is bevon az „árnyak valcerének” oly költői nevét viselő táncba? Igazi idill szövődött közöttünk, kellően romantikus. Ha összefutottam Archie-val otthon vagy a garázs felé menet, felülről néztem le rá, és igyekeztem zavarba hozni diadalmas viselkedésemmel. Épp az ellentéte volt annak, amit bizonyosan elvárt tőlem.

200

4

Hydro Hotel, 1926. december 9. Ezen a délutánon hosszú sétát tettem a gyógyfürdő parkjába, majd ismét bevettem magamat a szobámba egy nyaláb újsággal. Elképesztő, miket mesélnek rólam! A Daily Sketch egyik újságírója meginterjúvolta Archie-t, akit a berkshire-i rendőrség egyik főfelügyelője két-három napja azzal gyanúsít, hogy ő tett el engem láb alól. Boldogtalan házastársam olyasmire célozgatott, hogy a túlhajszoltság megártott elmém épségének. Archie soha, semmit sem értett az írói munkához, és el tudom képzelni, amint értetlenségében siralmasan ragaszkodik a megbolondulás hipotéziséhez. Gondolom, csak azzal a szánalmas alibivel vághatta ki magát, hogy a szeretője lakásán tartózkodott, amikor „eltűntem”... Most, miután tisztázta magát a vád alól, elszörnyedve törheti a fejét, ugyan mit főz ki legközelebb a boszorkány felesége, amivel kínos helyzetbe hozhatja őt... Olyan távol áll az igazságtól, hogy csak annál jobban meg fog lepődni. Eltoltam magamtól a nyomtatott oldalakat, hogy ne is lássam a portrémat. Nagyon felidegesített az egyik képaláírás: MRS. CHRISTIE, A SZÖKÉSBEN LEVŐ KÉM!... Uram, irgalmazz! Ott még nem tartunk! Holott... amikor egyre sűrűbb londoni látogatásaim egyikén megbízott első nyomozó-asszisztensi munkámmal az, akit akkor már nem nélkülözhettem, úgy vélem, Mata Hari igazi tanítványának képzeltem magamat! Ez a munka abból állt, hogy meg kellett figyelnem a Ritz egyik szalonjában egy asszonyt, akiről Siegfried úgy vélte, hogy elárulja Angliát. Mindössze szabatos leírást kellett adnom barátomnak arról a férfiról, akivel ez a nő találkozott. És én meg is tettem, a lehető legnagyobb pontossággal. Nem mertem bevallani mentoromnak, hogy a „figyelés” a regénybe illő ötletek sokaságát csiholta ki éber szellememből... A következő héten nagyon kínos dolog történt: ahogy mentem a találkozóra Siegfrieddel, a Jermyn Street és a Haymarket sarkán váratlanul összefutottam Archie-val... önmagamat is meglepve olyan mesét kerekítettem neki, hogy halványan elmosolyodott, így arra kellett gondolnom, csak nem a donnájához tart ő is? A gondolat, hogy bohózati figurák lettünk mindketten, nemcsak mosolyt csalt az ajkamra, de kitörő kacajra ösztökélt.

201

Az egyik délelőtt Párizsból kaptam levelet, amelyben Miriam Dou tömören tájékoztatott, hogy hamarosan Angliába érkezik. Azt írta, előre örül, hogy viszontláthat, és már érkezése másnapjára helyet és időpontot javasolt a találkozáshoz. Siegfried néhány óra múlva betekinthetett ebbe a levélbe, amely semmitmondó volt, ám őt így is föllelkesítette. - Ráismerek a betűkből az írógépre! Ezzel másolták le a dokumentumokat, amelyeket szolgálataink gyanúja szerint kiszivárogtattak a közelmúltban... Úgy vélem, hamarosan tetten érhetjük Madame Dou-t! Engem fölvillanyozott a kaland. Noha volt némi bűntudatom, amiért egyfajta „mondén” árulást követek el a bájos franca nővel szemben, az volt a leghőbb vágyam, hogy láthassam ennek az ügynek a megfejtését - a kulisszák mögül, természetesen! Mrs. Dou illedelmesen várakozott rám a Rules étterem kis különtermében, ahova megbeszéltük a közös ebédet. Rögtön láttam rajta, hogy a legkevésbé sem álságos örömmel várja a találkozást és az időt, amelyet együtt tölthetünk. Mohón érdeklődött a detektívregény írásának művészete iránt, aminek nagyon örültem. Ennek ellenére, miközben hallgattam, és a lehető legnyájasabban válaszolgattam neki, akaratlanul is kerestem az arcán a kétszínűség jeleit, amelynek munkálnia kell benne. Siegfried sokat segített ennek a találkozónak az előkészítésében, és előre figyelmeztetett, hogyan őrizkedjek az esetleges megbicsaklásoktól. Arra is megkért, hogy gondosan jegyezzem fel a „barátnőmtől” kapott információkat, amelyeket később átadok neki. - Kérdezzen tőle mindenféle képtelenséget! Amikor válaszol, fontos adatokhoz juthat. Miriam Dou főleg a készülő regényemről beszélt. Hangoztatta, hogy rendkívüli képességeket sejt bennem, és azt bizonygatta, hogy mihelyt lefordítják a regényeimet, azok okvetlenül meghódítják Franciaországot. Mint később beszámoltam Siegfriednek, ekkor értettem meg, hogy kettős ügynökünk a végletekig eltúlzott hízelgéssel próbál lépre csalni. Végül elkövetkezett a döntő pillanat, amely feltárta előttem a találkozó valódi okát. - Még másban is szükségem lenne magára, drága Mrs. Christie, és volna egy ajánlatom, amennyiben nem tekinti tolakodásnak... Mint elmondta, a francia hadügyminisztérium szeretné megszerezni annak a memoárnak a kéziratát, amelynek szerzője, az indiai hadsereg egyik magas rangú tisztje, nemrég hunyt el. Ez a kézirat a szóban forgó főtiszt egyik lányánál van, egy nehéz természetű, szeszélyes nőnél, aki nem szereti a franciákat... Némileg meghökkenve - ugyanakkor csipetnyi perverz gyönyörrel

202

- értesültem róla, hogy Miriam Dou már hetek óta az én nevemben levelezik a kérdéses nővel, aki imádja a bűnügyi regényeket, és haladéktalanul átadná nekem híres papája emlékiratait... Már csak az volt hátra, hogy találkozót beszéljek meg Miss Euphemia X. hampsteadi lakossal. Meg is tettem, és így találkozhattam egy félelmetes amazonnal, aki hátborzongatóan emlékeztetett a nagynénémre. Miss X. azt mondta, nagy megtiszteltetés egy ennyire tehetséges, fiatal írónőt fogadnia. Miközben egy csúzos komorna felszolgálta a teát, erről-arról diskuráltunk, legfőképpen az olvasásról, mert ez a hölgy, lévén katonatiszt lánya, sokáig élt Indiában, ahol habzsolta a könyveket. Töviről-hegyire ismerte Kiplinget, Mark Twaint, Bret Harte-ot, Charlotte Yonge-ot, sőt még azt is megtudtam, hogy hozzám hasonlóan kedveli a francia Gaboriau bűnügyi regényeit! A hampsteadi látogatást követően kellett átadnom francia barátnőmnek a fekete dossziéba rejtett, értékes kéziratot. A Paddington pályaudvartól kétlépésnyire találkoztunk, nem a boltocskában, ahova Párizsból visszatérve elvittem a borítékot, hanem egy bárban, ahová jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem. Nagy volt a kísértés, hogy kinyissam az iratgyűjtőt, ám valami visszatartott. Az volt a benyomásom, hogy figyelnek. Az egyik ablak közelében ültem, hogy lássam a közeledő Mrs. Dou-t, és amikor a helyiség hát-| só része felé fordultam, észrevettem egy esőkabátos embert, aki újság mögé rejtette az arcát. Szorongásomat, amit e nyilvánvalóan rejtőzködő egyén látványa okozott, nyomban eloszlatta Mrs. Dou érkezése, aki helyet foglalt mellettem. Még egy pillantást vetettem a bár hátsó részére, ám az esőkabátos úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Francia barátnőm elégedett volt küldetésem sikerével, bár jómagam kevéssé érdemdúsnak tartottam. Mikor elbúcsúztunk, olyan hévvel ölelt át, mintha régi ismerősök vagy rokonok lennénk... Legközelebb a következő héten hallottam róla, amikor Siegfried a Sa-voyban (ahol már annyira törzsvendégnek számítottunk, hogy az egyik pincér zavarba ejtő kacsintással üdvözölt) rá nem jellemző komorsággal közölte: - Ez a Mme Dou veszélyes perszóna... Egyáltalán nem szabad bíznunk benne! A szakadékba akarja rántani magát! Szívem vadul dobogni kezdett, mert néhány napja a titkárnőmnek diktáltam ugyanezeket a szavakat, amelyeket most ejtett ki a száján az én szép barátom. Úgyhogy feszülten figyeltem Siegfried utasításaira, és megfogadtam, hogy hajszálpontosan betartom őket.

203

5

Hydro Hotel, 1926. december 11.

Órák óta rettegésben élek. A sors egyetlen fricskával darabokra törte illuzórikus menedékem üvegfalait. Hogyan lehettem ennyire ostoba, hogy legyőzhetetlennek hittem magamat hamis személyazonosságommal, több száz mérföldre Sunningdale-tól? Mégis azt hittem, hogy engem pártol a szerencse; kibírtam, hogy ne értesítsem azokat, akiket szeretek, éltem reggeltől estig valaki másnak a bőrében... Mégis rám találtak! Siegfried megmondta, hogy az ilyesfajta emberek irgalmatlanok, ha egyszer leleplezték őket... Én pedig megértettem, hogy a közvetítő szerepét elfogadni a lehető legrosszabb volt, amit tehettem. Siegfried figyelmeztetett, és nem kellett hozzá sok idő, hogy magam is meggyőződjek róla. Éppen elbúcsúztunk: Siegfried előttem távozott, mert szerettem volna átpúderezni az arcomat és megigazítani a fátylamat, mielőtt elindulok a pályaudvarra. Alighogy kiléptem a női mosdók előteréből, odajött hozzám egy pincérnő, a nevemen szólított, és a kezembe nyomott egy összehajtott névjegyet. Szétnyitottam, és felismertem Miriam Dou írását. Elolvastam egy villanykörte fényénél. A szavak örökre belevésődtek az emlékezetembe: ÖN MEGSZEGTE A SZAVÁT. SZAKÍTSON MEG MINDEN KAPCSOLATOT EZZEL AZ EMBERREL! Mondtam már, hogy ez november 27-én történt? Annyira fejbe kólintott ez az üzenet, hogy azonnal meg kellett semmisítenem - Siegfried, mikor aznap este sikerült beszélnem vele telefonon, nem győzött sajnálkozni miatta -, aztán visszautaztam Stylesba, és egyfolytában azon tépelődtem, mi lesz most. Nem tudtam eldönteni, hogy ünnepélyes figyelmeztetésnek tekintsem-e a kártyát, vagy pedig - figyeljék csak, hogy megváltozott a gondolkodásom! - fenyegetéssel álcázott, női féltékenységnek? Máris inkább vetélytársnak tekintettem Miriam Dou-t, mint ellenségnek. Mert az bizonyos, hogy a francia nő kémkedett utánam, kiderítette kapcsolatomat a színésszel, és... Ettől függetlenül dúlt arccal néztem a világba, és egy szótagú szavakkal feleltem a lányom kérdéseire. Még Archie is kilépett fenséges elszigeteltségéből, hogy aggodalmát fejezze ki állapotom fölött, mire azt feleltem, hogy az új regényem erősen megviseli az idegeimet.

204

De még hátra volt a legrosszabb! Két nappal később, amikor hazatértem a kertünk mögött húzódó erdőcskében tett gyalogsétáról, lódobogást hallottam, és hátrafordulva megértettem, hogy követtek... Később, miután lefektettem Rosalindot, lementem a könyvtárba, hogy elhozzak egy May Sinclairt, amelyet az ágyban akartam olvasni. Ahogy közelebb léptem az ablakhoz, gépiesen kinéztem rajta. Ekkor remegni kezdtem, mert húszyardnyira megláttam egy árnyat a rácskerítésen kívül, amely mintha minket figyelt volna... Felmentem lefeküdni. Gondolatban kidolgoztam az első sorokat egy forgatókönyvhöz, amely végleges formát nyert ezen a hosszú, álmatlan időszakokkal tagolt éjszakán. Reggelre döntöttem. Reggeli után azonnal elvonultam telefonálni Nan barátnőmnek Chelsea-be, és gyorsan megszőttük az összeesküvést... Érdekes módon a tervem részlegesen átfedte azt, amelyet valamivel korábban dolgozunk ki Nannel közösen, akkor, amikor bevallottam neki, hogy egyre jobban nyugtalanít Archie agresszivitása: „Szökj meg, tanácsolta Nan, attól lehiggad. Rögtön látni akar majd!” December harmadika reggelén elkezdődött a visszaszámlálás. Lopva beosontam a garázsba, ahol már útra készen várt a kis Morris Cowley, amelyet én vezetek időnként, ha levegőzni viszem a lányomat... Dolgoztam a könyvemen, aztán visszavonultam a szobámba, hogy megírjak két levelet: az egyiket Archie-nak, hogy nem bírom tovább a stylesi életet, csak akkor jövök vissza, ha szakít a szeretőjével. Más körülmények között sohasem engedném meg magamnak, hogy ilyeneket írjak! A második a titkárnőmnek szólt, hogy majd jelentkezem, és addig is vigyázzon Rosalindra. Tíz óra felé jó éjszakát kívántam a házvezetőnőmnek, és úgy tettem, mintha elvonulnék lefeküdni. Azután egyetlen kézitáskával lementem a garázsba, és kihoztam az autót. A forgatókönyv folytatásának egy részét agyoncsépelték az újságírók, akik december 4-e óta érdeklődnek irántam. Egy gyászos külsejű tó mellett hagytam a Morrist, a táskámat és a bundámat, aztán gyalog elindultam a legközelebbi állomás irányába, ahol éjfél körül megáll a Londonba tartó vonat. Egy órával később becsöngettem Nanhez, aki örök bakfis-voltához illő, túlfűtött izgalommal fogadott. Reggel elmentünk együtt a Harrod’s-ba, ahol vásároltam egy csinos bagaria bőröndöt és ruhaneműt néhány napra. Miközben Nan a teáját itta, én telefonáltam Siegfriednek, és közöltem, hogy távozom. Ő tanácsolta, hogy válasszam Harrogate-et: - Olyan fürdőváros, amelyet uralkodói körökben igen sokra tartanak a szállodások és a gyógyfürdői személyzet diszkréciója miatt... Reggeli után Nan és én búcsút vettünk egymástól. Elhitettem vele, hogy Devonba megyek, ám a taxiban azt kértem a sofőrtől, hogy a King’s Cross pályaudvarra vigyen.

205

Mihelyt felszálltam a vonatra, ismét teljes biztonságban éreztem magamat. Mindig szerettem vonaton utazni: döbbenetes emberpéldányokkal lehet ott találkozni, akikről megmintázhatjuk a kitalált alakokat... Ám ma borzadok az egész emberiségtől... Szeretném, ha behunyhatnám a szememet, és kitörölhetem magamból ezt a lidércnyomást, amely satuként szorít azóta, hogy megláttam ŐT, amint magabiztos léptekkel keresztülvág a parkon, és odamegy a bejárathoz az enyémre merőleges szárnyépületben. Hajadonfőtt volt, nem félt attól, hogy észreveszik. Most már nem kérdés, hogy nem szabad kimozdulnom ebből a szobából, utolsó menedékemből... Ám ez nem maradhat sokáig így, valamivel indokolnom kell a bezárkózást, mert a szálloda vezetősége bizonyosan érdeklődni fog... Még most is faggatom magamat, hogy nem csak álom volt-e az egész? Hátha csak fáradt agyam alkotta a látomást? Úgyhogy megembereltem magamat, és kijöttem a szobából. Kísérteties nesztelenséggel végigsuhantam a folyosókon, hegyeztem a fülemet minden pisszenésre, és mikor a főlépcsőhöz értem, kihajoltam a korláton, úgy figyeltem a jövő-menő fürdővendégeket. Már épp ott akartam hagyni az őrhelyemet, amikor ismét feltűnt ő. Odament a recepcióshoz, megszólította... Visszahőköltem, meglökve közben egy szobaasszonyt, akinek feltűnt különös viselkedésem, aztán visszatértem a szobámba. Először gondoltam rá, hogy értesítem Archie-t.

6

Hydro Hotel, 1926. december 12. Ma reggel összeszedtem minden bátorságomat, gondosan felöltöztem, és hosszú sétára indultam a parkban. Még a városba is bemerészkedtem, hogy szükséges apróságokat vásároljak. Senki sem követett, és amikor visszatértem a szállodába, magától értetődően indultam a nagy szalonba, nem tartva a baljós találkozásoktól... Déli egy órára megjött az étvágyam, ezért átmentem az ebédlőbe, menet közben üdvözölve a szállóvendégeket, akik már ismertek arcról, bár nem azonosítottak a sajtóban terjesztett fényképeimmel.

206

Leültem szokott asztalomhoz, és alaposan szemügyre vettem a menüt. Választásomat azonnal közöltem a főpincérrel, majd elégedetten végighordoztam tekintetem az ebédelőkön... Akkor volt, hogy megállt a szívem. Tőlem alig tízméternyire ültek ŐK, és olyan nyugodtan diskuráltak, mint akármelyik párocska. Miriam Dou és Siegfried! Észre kellett venniük, hogy ott vagyok, de ez olyannyira nem zavarta őket, mintha sosem ismertük volna egymást. Azt hittem, elájulok, és bizonyára közel járhattam hozzá, mert a pincér, aki a teámat hozta, megkérdezte, hogy jól érzem-e magamat... Hogyan érezhettem volna jól magamat? Ott voltak mind a ketten, a férfi, akit megajándékoztam a feltétlen bizalmammal, sőt jóval többel is, és az asszony, akit a barátnőmnek tekintettem, aztán a cinkosa lettem, amíg agyon nem komplikálódtak a dolgok. Fel akartam állni, oda akartam rohanni hozzájuk, hogy ellenőrizzem, nem marionettfigurák-e. De nem volt erőm feltűnést kelteni. Én Mrs. Neele voltam, és én sem ismertem ezeket a személyeket, akik tőlem tízlépésnyire ebédeltek és beszélgettek... Mégis sikerült felállnom, majd úgy elmenekültem, akár egy tolvaj... Magamra zártam a szobám ajtaját, és az ágyra roskadtam... Akkor veszíthettem el az eszméletemet, amikor gépiesen levettem a kalapomat, mert gyűrött arccal és lepedékes nyelvvel tértem magamhoz, mintha aludtam volna egy kiadósat. Felkeltem és az ablakhoz mentem... Azonnal feltűnt, hogy szokatlan forgalom van a szálloda előtt. Két hosszú automobil és egy kis teherautó parkolt keresztben az úton, míg a lépcső aljában nehéz hátizsákot viselő emberek ácsorogtak. Mintha a varieté-színház szállt volna ki, hogy esti műsort adjon. Szörnyű előérzet kerített a hatalmába. Száraz falevélként borzongva engedtem az érzésnek, amelyben fejvesztett rémület és kíváncsiság elegyedett az igénnyel, hogy fejezzünk be mindent. Megigazítottam a kalapomat, felhúztam a kesztyűmet, belebújtam a Harrod’s-ban vásárolt kasmírgyapjú kabátba, és határozottnak szánt léptekkel elhagytam a szobát. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, míg lementem a lépcsőn. Az első, amit észrevettem a földszinten... az esőkabát volt. Az esőkabátos ember a bárból! Miből ismertem fel ezt a ruhadarabot, holott csak egyszer láttam? Viselőjének arca megadta a választ. Nagyon gyakran volt alkalmam találkozni ezzel az esőkabáttal, ugyanis férjemnek, Archie-Archibald Christie-nek, a férjemnek a tulajdona.

207

UTÓSZÓ

Tudósítónk jelenti a yorkshire-i Harrogate-ből: „Végre megoldódott az elmúlt hónap legizgalmasabb rejtélye: Mrs. Agatha Christie eltűnése. Mrs. Christie írja azokat a bűnügyi regényeket, amelyekben Hercule Poirot, a belga detektív nyomoz. Olvasóink még emlékeznek, hogy lapunk megjelentetett egy novellasorozatot „az emberről a kis szürke agysejtekkel”, akinek legutóbbi nyomozását pár hónapja publikálta a Collins kiadó. Mrs. Christie ezenkívül egy Rosalind nevű, hétéves kislány mamája. Az első újságírók között lehettem, akik tanúi voltak, miként talált egymásra Archibald Christie őrnagy, az írónő férje, és ez a nem mindennapi asszony. Tegnap, kora délután történt, a harrogate-i Hydro Hotel békés díszletei között. Mr. Christie feltűnés nélkül érkezett, miután a szálloda igazgatósága értesítette, hogy az egyik főpincér, akinek jó arcmemóriája van, felismerte egy Teresa Neele névre hallgató vendégben a keresett írónőt. Mr. Neele, akinek szóltak, hogy valaki várja a recepciónál, lassú léptekkel és királyi, sőt mondhatni, kevély tartással leereszkedett a lépcsőn. Öltözéke arra utalt, hogy sétához készül. Ekkor előlépett Christie őrnagy, úgy, mint a színész a kulisszák mögül, és Mrs. Neele megtorpant. Mereven nézett az őrnagyra, ám sem megdöbbenés, sem a legcsekélyebb érzelem nem látszott rajta. - Eljöttem, Agatha! - mondta ekkor Mr. Christie. E szavakra a fiatalasszony közelebb lépett, megragadta férje esőköpenyének hajtókáját, és könnyekben tört ki. Aztán az őrnagy lábaihoz rogyott, aki láthatólag igen kínosan érezte magát. Ekkor felkértek, hogy távozzam a színhelyről, és csak később láttam viszont a Christie házaspárt, az egyik szalonban, ahol a fotográfusok lefényképezhették őket. Utána Archibald Christie őrnagy felolvasott egy rövid sajtóközleményt, amelyben kifejezte háláját a szálloda személyzetének, valamint az újságíróknak, akik vették a fáradságot idáig utazni. Azzal fejezte be, hogy felesége nem nyilatkozik. Végszavait óvatos tömörség jellemezte: »Agatha nagyon fáradt, semmire se emlékszik a kiruccanásából, és egyetlen vágya, hogy pihenhessen.« Az elkövetkező napokban talán bővebb tájékoztatást is kaphatunk a Christie családtól.”

* * *

208

A szállodai szalonban a Daily Sketch riportere letette a tollát, és fölemelte a fejét. Christie őrnagy, aki az apró íróasztal túlsó oldalán állt, rámosolygott

az újságíróra. - Mr. Ritchie, nemde? Hm... Szeretném meghívni, hogy ebédeljen velem és a barátaimmal... Mr. Christie maga mögé mutatott, egy barna hajú, elegáns fiatal nőre, és egy bonviván külsejű, magas, szőke fiatalemberre. Ritchie sietve fölállt. Az elveszett és végre megtalált asszony férje összeismertette hármójukat: - Ő Mme Dou, Párizsból. Jelenleg a feleségem legújabb regényét fordítja. Ő pedig régi barátom, Johnnie Wainwright, akit bizonyosan látott már filmeken: gyakran játszik német kémeket, ezért is neveztük el Siegfriednek! Ettől mindhárman nevetni kezdtek, Ritchie pedig csatlakozott hozzájuk. Utána elindultak az ebédlőbe. - A feleségem a szobájában pihen - súgta oda az őrnagy az újságírónak. - Ma este visszautazunk Londonba. Számítok az ön és a kollégái teljes diszkréciójára... Akis csoport összetalálkozott a takarítónővel, akinek a százastól a száznyolcasig kellett rendben tartania a szobákat. Az alacsony, barna lány kihívóan nézett a daliás szőke színészre, aki nagylelkűen megajándékozta egy mosollyal. Aztán a szobaasszony ment tovább a maga útján egy nehéz, viaszosvászon zsákkal, amelybe összegyűjtötte a szobai szemétkosarak tartalmát. Mrs. Neele szobájában, aki már nem volt Mrs. Neele, egész köteg papírt talált, elegáns betűkkel teleírva. Érdekes módon a lapokat nem gyűrték össze, és nem is tépték szét. A lány azonban habozás nélkül bedobta őket a zsákba, az üres flakonok, az arcfesték leszedésére szolgáló vattagombócok és a Hydróban megszállt vendégek hétköznapjainak egyéb hulladékai közé.

209

BENJAMIN ÉS JULIEN GUÉRIF

A Halálcsillag árnyékos oldalán

Santa Monica, 1974. március Luciano rátehénkedett az íróasztalára, és oda se figyelve lapozgatott egy japán filozófiai könyvet. Szemüvege egyre lejjebb csúszott az orrán. Tengeri szél fújt, ennek ellenére olyan füllesztő volt a hőség, hogy nehezen tudott összpontosítani. Nem tudott dönteni. Nem tudott kiagyalni valamilyen új témát. Ha volna esze, elfelejtené a hóbortjait, és meghúzná magát. Az ő nevével tanácsos meghúzni magunkat, még akkor is, ha ma már csak az álnevén ismerik. Pazar ötlet volt ez az álnév. Zseniális, még szerencse, hogy gondolt rá, már az első filmje előtt. Na jó, szerencse, hogy a haverok gondoltak rá. Lucianónak egy igazi nagy dobásra volt szüksége. Nyerő dobásra, kockázat nélkül. Amihez elég lenne, ha csinálna egy újabb közönségfilmet. Az American Graffiti sikere után belevághatna egy jó kommersz témába. Azokat viszik, akár a cukrot. Mint például a Flash Gordont. Ha Dino de Laurentis hajlandó lenne átengedni a jogokat, ha a stúdió hajlandó lenne annyira megtoldani a költségvetést, hogy az megérdemelje a költségvetés nevet... Vagyis, sehol sincs még attól, hogy elkezdhesse a forgatást. Holott a szuperhősökkel tarolni lehetne. A kölyköknek az kell. Előbb-utóbb a stúdióigazgatók is belátják, hogy a sci-fi egy aranybánya. De mikor? Luciano szerette a sci-fit. A legszívesebben ilyeneket írt, amióta elvégezte az egyetemet. Bár a THX még Francisnak sem tetszett. Túl sötét volt, túl komor. Valami cukrosabb kell. Épp egy ilyen terven dolgozott, bár nem nagyon haladt. Egyáltalán jó ötlet volt, hogy belevágott? Annyi mindent kell kiagyalnia... És mintha túlságosan kapkodva, önkényesen döntene. Hiányzik a cement, ami összetartsa a darabokat. Az ihlet, az hiányzik. A fáradt Luciano még jobban megroskadt, és mereven nézte a lábát. Nem, nem sci-fit kellene most írni.

210

Kopogtattak. Luciano ugrott egyet. A mélyben mindig ott vájkál ez a paranoid szorongás, amióta marokra fogta a bátorságát, hogy hangot adjon haladó meggyőződésének. Most, hogy küszöbön áll Dél-Vietnam végső veresége, óvatosnak kell lenni. Nagyjából mindenütt a maoistáknak kedvez a széljárás, de még nem nyertek semmit. Türelem, el fog jönni az óra! Ő és elvtársai őrzik a reményt. Ajtót nyitott. Két kicsi ázsiai volt, akik szőrös bundát viseltek még ebben a melegben is. Mesterkélten mosolyogtak, és valami leírhatatlan modorban üdvözölték a házigazdát. Mint a kormányügynökök, gondolta Luciano. A kínai kormány ügynökei. Hacsak nem a mongol titkosszolgálaté. - Mr. Castro? Luciano elsápadt. Honnan ismerhetik az igazi nevét ezek a gyanús és ellenszenves alakok? Ez a név nem túl népszerű Amerikában. Úgyhogy fölösleges kikürtölni. - Nem, itt valami tévedésnek kell lennie. Az én... az én nevem George... - Ő az! - ujjongott az egyik emberke, és meglobogtatott a társa orra előtt egy fényképet - Jó napot, Mr. Castro! Gondolom, bebocsát minket? Az én nevem Vang Csou, és íme, Li Bak-ka! Luciano annyira meghökkent a bizarr hanglejtéstől, hogy egy lépést hátrált, és bólintott, abban a tudatban, hogy szörnyű nagy hibát követ el. Csou úgy mosolygott rá, mint egy cápa. - Dolgoznom kell - kockáztatta meg Luciano, akinek most kellett valamilyen kapaszkodó. - Mi nagyon szeretjük a maga dolgait - tagolta Csou, és tisztelettel meghajolt. - Különösen a THX1138-at. - És az ön tanulmányfilmjét, Electronic Labyrinth - folytatta Bak-ka irtózatos kiejtéssel. - Ez otthon tetszett nekünk nagyon meg... Luciano krákogott. Miféle szórend ez? A hapsinak egy szál magában és egy mosógép használati utasításából kellett tanulnia fatornyos hazájában az angolt. Ebből máris tudta, honnan érkezett ez a két egyén. Bízzunk benne, hogy semmiféle óvatlanságot sem követtek el az elvtársak! Csou észrevette a szorongását. - Nyugtatózza meg magát... egy táborban vagyunk. Úgy tűnik, hogy az ön művészi látásmódja leleplezi azt a társadalmi rendet, amely egyre kevésbé felel meg a nép jogos törekvéseinek. - Én azt hittem, hogy az itteni filmek soha... - kezdte meggondolatlanul Luciano. Csou megfagyott. - Nem kell elhinni, amit mondanak, Mr. Castro. Főleg azt nem, amit a sajtó mond. Az ön filmjei is ezt bizonyítják. Ezért vagyunk itt. Váratlanul olyan fenyegető lett a hangja, hogy Luciano, aki mindenre felkészült, okosabbnak látta hallgatni. Csou odament az íróasztalhoz, és úgy kezdett kotorászni a papírkazalban, mintha előre tudná, mit tartalmaz. Előhúzott egy vékonyka kéziratot: Luke Starkiller, a galaxis hőse. Bak-ka

211

lassan levetette a bundáját, összehajtotta, és elhelyezte egy kanapé támláján. - Mr. Castro... nagy terveink az ön számára vannak nekünk. - De hát... kinek dolgoznak maguk? - Mi a népek serkentéséért dolgozunk, Mr. Castro. A népek és a lelkiismeretek serkentéséért.

Hszüe-hegység (Tajvantól északra),1973. április 2. Bizalmas jelentés a Kuomintang Kontinentális

Legfelső Bizottságának plenáris üléséről Cuan mester: - El kell ismernünk, tisztelt testvéreim, hogy a katonai stratégia kudarcnak bizonyult, és egy napon vesztünket okozza. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Vörös Sárkány, bár vonaglik, nem győzhető le egy hagyományos összecsapásban. Bármennyire fájjon, le kell mondanunk eddig táplált reményeinkről, tanulnunk kell a múlt hibáiból, és jóvá kell hagynunk az új missziót, amelyet a Lélektani Hadviselés Bizottsága javasolt. Vu-ki mester: - Kedves testvéreim, mi ugyanerre a következtetésre jutottunk. A Tengerszoros Felügyelő Bizottságának nevében a legmélyebb aggodalommal kell szólnom Vörös Sárkány hatalmának növekedéséről. A polgárháború, amelyet a tiszteletreméltó Liu és Teng mesterek segítségével szítottunk a kontinensen, a Sárkány győzelmét ígéri. A katonai megoldás napról napra elképzelhetetlenebb. Okvetlenül és a lehető leghamarabb be kell vezetnünk egy alternatív stratégiát! Han mester: - Testvérek, a Kontinentális Hadműveleti Bizottság nevében megerősítem a rossz híreket. Amióta Vörös Sárkány mattot adott barátainknak, Liu és Teng mestereknek, zsákutcában vagyunk. Kénytelen vagyok bevallani nektek, hogy szervezetünk a szárazföldön csaknem teljes mértékben megsemmisült! Feng mester: - Testvéreim! Ne adjuk fel a reményt! Liu és Teng mesterek titáni aknamunkája mindennek ellenére azt bizonyítja, hogy a kontinensen igenis lehetséges az akció! Liu mester az életével fizetett érte, de még mindig megvan Teng! Amíg Vörös Sárkány él, tehetetlenek vagyunk, ám legyetek

212

türelemmel: már nagyon idős! Hamarosan új kártyákkal játszhatunk, tehát álljatok készen! Folytassuk belülről a bomlasztást, hasonlatosan a féreghez, amely az alma szívét rágja! Ezt javasolja a Propagandacélú Hagyománykihasználati Bizottság! Cuan mester: - Feng mester, kedves testvérem, tüzes hevületed, amely a fenséges hegyi vízesések robajló árjához fogható, bevilágítja gyászos korunk sötétségét, ám ne feledd, hogy az utóbbi években elkönyvelt balsikereinket részben az efféle lobbanékonyság idézte elő! Vörös Sárkány rájött, hogy mi az Út tanításaira támaszkodva akarjuk megingatni hatalmát. Őseink vallása iszonyúan megszenvedte ezt, sőt a mi hibánk miatt újabb nagyarányú üldözés fenyegeti. Tanulnunk kell a múlt hibáiból, és óvatosabbnak kell mutatkoznunk! Feng mester: - Kedves testvérem, ettől még tény marad, hogy nincsen más eszmei támaszunk olyan tömegmozgalom létrehozására, amely megingathatja Vörös Sárkányt. Természetesen tanulnunk kell a múlt hibáiból, mindazonáltal szívem minden hevével szorgalmazom, hogy fogadjuk el a Lélektani Hadviselési Bizottság határozattervezetét! Minden tekintet a Kuomintang Kontinentális Legfelső Bizottságának Legfőbb Tanítója felé fordult. Ő hosszasan gondolkozott, összpontosított, aztán kijelentette: - Bizonyos. Múlt hibáinkból tanulni nekünk kell. Ám előbb egy stróman, találni nekünk kell azt.

Santa Monica, 1974. március ...Két évvel az után, hogy száműzte a galaktika diktátora, a vitéz Luké úgy dönt, hogy kiképzésének tökéletesítésére megtanulja a kung-fu művészetét. Elzarándokol Pong mesterhez a Magányos Hegyen, és ott megtalálja elrejtett húgát, a gyönyörű Sarah-t, akinek létezéséről fogalma sem volt. Útközben legyőzi a bionikus szörfdeszkán támadó homokszörnyek őrjáratát... - Hát ez gyengécske - mormolta Csou, és letette A galaxis hősét. - Nekünk ennél a Luke-nál karizmatikusabb egyéniségre van szükségünk, hogy a forradalom üzenetét hordozza. - Én szuperhősökről akarok filmet csinálni! - sóhajtott Luciano. -Az nem akadály... nekem nagyon tetszik ez az ötlet, hogy rátalál

213

elrejtett húgára. De a húg ne legyen proletár származék! Az elcsépelt. - Elcsépelt! - A rendező felháborodott. - Sarah a férfiak és asszonyok egységét jelképezi a nép harcában! Jobban tetszene egy hercegnő? Csou egy mozdulattal leállította: - Nem ez a legfontosabb. Mindenekelőtt kell egy küldetés. Nincsen karizmatikus hős küldetés nélkül. És ez a küldetés a mi harcunkat jelképezi PALPATINE ellen. Hősünknek példát kell mutatnia az eljövendő nemzedékeknek. - Palpatine? Miféle nevetséges név ez? Nekem valami könnyebben megjegyezhetőre van szükségem, olyasfélére, mint mit tudom én, Fekete Császár... Magister Maleficus... vagy Sötét Atya... - Palpatine - ismételte meg Csou gyászosan. - Ez, hogy is mondjam... egy okkult csoportosulás. Ügyünk valódi ellensége, halálos ellenség. Évtizedek óta állja el az utunkat, gyakorlatilag világszerte. A NATO csak az ő rohamosztaga, és a nyugati államfők az ő alázatos lakájai. - Minden ellene bukott el - tördelte Bak-ka síri hangon. Luciano csak hápogott. Mi a franckarika ez? - És természetesen soha, senki sem dobta fel őket! Senki sem rántotta le a leplet róluk! Azt hiszik, hogy én ezt megkajálom? Teljesen hülyének néznek? Nem vagyok vevő erre a lebutított összeesküvés-elméletre! - Palpatine olyan mélyen beépült az amerikai gépezetbe, hogy semmiféle frontális támadás nem lehetséges többé - vágott közbe Csou. - Ók agyonhallgattatnak mindent. Tudja meg, Mr. Castro, hogy a szocialista élcsapat legjobbjai minden lehetséges módon megbélyegezték Palpatine-t, és harcoltak is ellene. Már nincsenek közöttünk, hogy beszámolhassanak róla. Ám a proletariátus küszöbön álló győzelme Vietnamban ad egy... mégoly kérészéletű... lehetőséget Palpatine megingatására. Kidolgoztunk egy új stratégiát, és önre van szükségünk, hogy ezt megvalósítsa. - Nem érdekelnek az árnyékban áskálódó csoportocskák, amikor az egész világ tudja, hogy a kőolajtermelő gigavállalatok fosztják ki a népeket, meg hogy a CIA buktatja meg a törvényes latin-amerikai kormányokat a maximális extraprofitért! A tőkés dezinformáció trösztjeire, az oligarchák zsoldjában álló ágyúkufárokra, a nagyipar és a bankszektor hidráira kell lecsapni, nem egy rakás vén trottyosra, akik titokban trafikálnak, még ha ezerszer is cinkosai a reakciónak! - Most Palpatine-ról gyönyörű meghatározást adott maga volt - mormolta átszellemülten Bak-ka. - Különböző nevekkel ugyanazt az egységét maga jellemezi. -A Petroleum Alliance far the Progress of American Trade, Industry and Enterprise körülbelül mindazt megtestesíti, amit maga most felsorolt - mondta Csou. - Hatalma elképzelhetetlen! Elnökök, generálisok, iparbárók... mind vigyázban állnak előtte. Palpatine álláspontja szerint az

214

amerikai birodalomnak szüntelenül növekednie kell. Ők tettek annyi rosszat a mi latin-amerikai testvéreinknek... egyedül Fidelnek sikerült sakkban tartania őket, csakhogy neki sokszor kedvez a szerencse, ám ez nem tarthat örökké, mert ő... Luciano eltátotta a száját. Csou félreértelmezte a hallgatását. Gyanakodva sandított rá. - Mondja csak, elvtárs... velünk tart maga? Bak-ka kinyitott egy zsákocskát, amelyből egy palackot és műanyag poharakat szedegetett elő. A folyadék szürkés-feketés árnyalata nem ígért semmi jót. Mintha a szesztilalom idején pancsolták volna. - Mindig haszontalanok a veszekedések vannak. Most a harcunkra inni nekünk kell! Luciano egy kortyra leküldte a szeszt. A vodkára emlékeztetett, de bűz-lőtt, mint a pestis, és egyébként is korán volt még a trinkeléshez. Sajnos Csou már újra is töltötte a poharakat. - Azt akarják, hogy erről forgassak filmet, SF-köntösben? - A maga tehetségéhez, valóban, folyamodni mi kívánunk. De azonban ugyancsak akarnánk... - Sugallni magának legalább néhány ötletet! - kiáltotta Csou, visszaváltva a mézes hangra. - Nem bíznak bennem? - Merthogy... ez a program kissé sajátos, Mr. Castro. Magas körökben nagyon nagy reményt fűznek hozzá. Jól értse meg: mindenekelőtt nem szabad csalódást okozni! - Éhe... ez ilyen nagyralátó terv? - Nagyon nagyralátó! Nem egyszerű szocialista filmet akarunk. Sokkal kifinomultabb valami kell, a leggrandiózusabb célok szolgálatában! Gondoljon Eisenstein elvtárs életművére! Lélekrázó, futurista, fáraói filmet akarunk! - lelkesedett Csou, és ismét töltött. - Felejthetetlen filmet, amely behatol minden otthonba, és nemzedékekre ellátja a fantáziát gyúanyaggal! És abszolúte az űrben kell játszódnia, hogy legyenek benne birodalmak és csatázó csillagközi flották! A szovjetek lemaradtak a versenyfutásban a Holdért, Mr. Castro. Borzasztó csapás volt ez a haladás táborának, ám ütött a visszavágás órája! Vietnamban karnyújtásnyira a győzelem, miközben Kínában folyamatban van a revizionista és elhajló elemek kigyomlálása! Hála a dicsőséges Kulturális Forradalomnak, mi, maoisták, visszaszerezhetjük a lépéselőnyt! Határunk a csillagos ég! Maga a Nagy Kormányos vezet arra minket! A jövő csatái galaktikusak lesznek, vagy semmilyenek! Maga a mi emberünk!

215

- De hát képtelenség leforgatni egy ilyen izét! - rémüldözött Luciano. - Hogyan filmezzünk űrhajókat, bolygókat... lehetetlen! - De, lehetséges, az van... - Bak-ka ismét töltött. - A Szovjetunió már megtette. Az első ember az űrben, az első űrséta, a Vosztok-program, az egész mindenség... elhitte, hogy az igaz? Luciano szóhoz se jutott. Bak-ka a kezébe nyomta a poharát. - Hozzáférésünk volt a szovjet technológiához makettek terén. Még az előtt, hogy kapcsolataink sajnálatos módon megromlottak. Abszolút áprilist járatunk a nyugatiakkal, ebben biztos lehet! Különleges effektek szempontjából Hollywood sose volt képes meghaladni Harryhausen elvtárs újításait. Nagyon, de nagyon nagy előnyben vagyunk! Nyugodjon meg! Ehhez a filmhez megvalósítjuk a lehetetlent! - De hát ez egy lázálom! - lázadozott Luciano. - Egyetértek a jó propagandával, de miként dönthetné meg egy szimpla film az imperialista burzsoáziát? Abszurdum! Csou érezte, hogy horgon a hal. - Amerika inog Ázsiában. Ideje megfosztani legfőbb lélektani ütőkártyájától, ott indítva ellentámadást, ahol a legnagyobb hatást gyakorolta az emberek fantáziájára: a kozmikus versenyfutásban! Azon a síkon kell visszaszerezni az előnyt, ahol a haladó tábor vitathatatlanul erősebb az Egyesült Államoknál: az elnyomott, antiimperialista proletártömegek oktatásában! Luciano még mindig nem szólt, ám a tekintete kigyúlt. - Futurista történet űrcsatákról, amelynek utána a népfelkelés legyőzi Palpatine-t! És mindezt álcázni kell allegóriákkal... - Igen, de úgy, hogy mégis értsék! Meg kell mutatni az ifjúságnak a sugárzó jövőt, amelyet Mao elvtárs kínai útja ígér: Palpatine elpusztítása, a galaxis felszabadítása, Palpatine hadseregének, azaz az amerikai hadseregnek a leépítése, masírozás citeraszóra a lemenő nap felé... - Nem, nem citera - mondta Bak-ka. - Nyugatibbat csinál. Bumm-bumm-bumm, eeeee-zsáner! - És a Vörös Hadsereg világméretű győzelme! Lássuk csak, hogyan is nevezhetnénk a Palpatine-ellenes hadat, amiből megértik, hogy itt a Vörös Hadseregről van szó? - A jelek - mormolta Bak-ka ihletetten. - A jelekben... a dolgok minden lényege... sűrítve található meg van. Semmi a népi tudat alatt valóhoz jobban... nem beszél. - Ez az összes USA, US Army, CIA, FBI... az amerikaiak öntudatlanul is tökéletes rendszerbe olvasztották őket. Gondoljon most arra, hogy RA, Red Army... - Rebel Alliance!!! - Fantasztikus! Maga ámulatba ejt engem, Mr. Castro!

216

- Na, jó, akkor tehát a Rebel Alliance áll szemben Palpatine-nal, és az lesz a címe, hogy Galaktikus Viadal! - Nem... Star Wars. - Star Wars? De hiszen ez lapos! A Galaktikus Viadal sokkal jobban eladja magát! - Nem ez a gond. A Star Wars, ez a mi programunk elnevezése, amelyet a Nyugatnak szánunk; STrategic Alliance far the Reformation of the World and the Advance of the Red Supremacy31 - magyarázta Csou, aki roppant elégedett volt magával. - Mint egy szubliminális üzenet, amelyet a mozi hatalma be fog csempészni minden elme legeslegmélyére! Mivel a Szovjetunió hiteltelenné vált, a hasznot magától értetődően Kína takarítja be. - A végső harc, kezdődött el... vala! - lelkesedett Bak-ka, és kiürítette a poharát. - Csakugyan? - álmélkodott Luciano, és kinézett a közeli dombokra boruló alkonyaiba. Pedig minden olyan nyugodtnak látszik. Az Egyesült Államokban még csak nincs is háború. - Dél-Vietnamot hamarosan legyőzik. Utána következik Indokína és Ázsia országainak többsége. Aztán a forradalmi tűzvész átterjed Latin-Amerikára, Afrikára és végül Európára. Előkészítjük a talajt. Együtt. - Csakugyan elhiszik, hogy megcsinálhatják ezt az Egyesült Államokkal? Lucianón nem látszott, hogy meggyőzték volna. Csou elnézően magyarázott: - Vietnami visszavonulása után Amerika nem lesz képes tömeges politikai fellépésre külföldön. A fellázadt nép nem tűri tovább, hogy Palpatine kénye-kedve szerint használja az amerikai hadsereget. Túlságosan erős lesz a tiltakozás. Az ifjúság megmozdul. A rendszer máris... - Repedezve, építmény, van meg! - rikkantotta Bak-ka. Csou és Luciano ugrott egyet. - Azzal kell bevinni a kegyelemdöfést, hogy felrázzuk az ifjúságot egy hatalmas, modern sagával! Egy új Bibliával, amelyet hozzáidomítunk korunk űrtechnológiájához. A világ készen áll a befogadására. Ehhez kell egy erős jelszó, egy lózung, amelyet minden polgár felismer az adott pillanatban, az új civilizáció sűrítménye: Jóság, Erkölcs, Demokrácia, Igazság... a dolgozó tömegek csatakiáltása! Mit gondol, tud találni nekünk valamit ennek mentén? Luciano a fejét vakarta. Jóság, Erkölcs, Demokrácia, Igazság? JEDI? Nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű... - Ja, és a kung-fu, az nem megy! - kiáltott váratlanul Csou. - Nem elég 31 Stratégiai Szövetség a Világ Megreformálására és a Vörös Győzelemért.

217

univerzális. Az amerikai ifjúság simán tud azonosulni olyan alakokkal, akik a plafonon rohangálnak, ám ez kockáztathatja az üzenet hitelességét. Mást kell találni, egy szélesebb, mélyebb mítoszt... Luciano tekintete felragyogott. A két kis ázsiairól eszébe jutott a japán mitológiai enciklopédiája. - Mi tudjuk - kezdte Bak-ka - hogy a mi kultúránkra fogékony maga van... ebben előnyben van található többségéhez nyugatiak képest... - Természetesen - bólintott Luciano - A Távol-Kelet bölcsessége, a buddhizmus, a taoizmus... Az ember öntökéletesítése a meditáció és az önuralom eszközével, nem holmi otromba istenség, egy szimpla atyapótlék naiv kegyelméből... ez annyival intelligensebb, magasztosabb! Maguk ezer évvel megelőztek minket! Csou és Bak-ka ragyogtak. - Úgy gondoljuk, ki kell használni... fel kell használni... ügyünk előmozdítására... a mítoszokat és az univerzális értékeket, amelyeket az Út... na jó, a mi kultúránk közvetít... Luciano tikkelt. Neki úgy rémlett, hogy a maói okfejtés gyanakszik a reakciósnak bélyegezett, hagyományos filozófiai „ócskaságokra”. Személy szerint ő természetesen mindig fájlalta ezt az álláspontot, de hát... Csou megérezte a zavarodottságát: - Össze akarjuk békíteni a Forradalmat őseink Útjával! - Csodálatos! - ujjongott a rendező, és rohant a könyvespolcához, hogy kiemeljen egy legalább háromezer oldalas, zöld kötésű, irdatlan kódexet, amelynek az volt a címe, hogy A Tao alapjai. Csou megragadta a karját. - Ám az Út megköveteli a... talán némileg szokatlan... magyarázatot, hogy eljusson a szélesebb közönséghez... Luciano összevonta a szemöldökét. - Hogyhogy? - Magyarázni az Utat, át maga filmjén, mi kívánjuk... és propagálni számítjuk is... mert nagyon hasznos a mi ügyünknek... és az emberiség egészének lesz az... - Csakhogy olvasmányosabbá kell tenni! - És azt hiszik, hogy én, a tudatlan senld, a porban csúszó féreg, én megengedném magamnak, hogy a legcsekélyebb kommentárt fűzzem a... - Idehallgasson! - vágott a szavába Csou. - Maguk itt Nyugaton, maguk túl dogmatikusak. Nálunk mindenki tanulhat és taníthat, nálunk nincsenek olyanok, mint a maguk szent könyvei. Mivel egyetlen filmben nem lehet tükrözni az Út összes árnyalatát, Bölcselői Bizottmányunk kiválasztott bizonyos könnyebben érthető fogalmakat, amelyeket előnyben kell részesíteni... természetesen forradalmi perspektívában! Ez nem nagyon győzte meg Lucianót. Egyre szektásabb szaga volt a dolognak, és egyre nehezebb lett átlátnia a maoista Kína szándékait, holott a Nagy Kormányos egyre drasztikusabban uralja ismét a helyzetet.

218

- A három érték, amelyeket kiválasztottunk, a san, a részvét, a csen, az igazság és a zsen, ami türelmet, kitartást jelent... - Tudom, mi az a zsen! - türelmetlenkedett Luciano. - Nem vagyok én hülye! - Ezzel a fegyverzettel mindenki megforgathatja a Törvény Kerekét. Egyszerű etikát kívánunk javasolni, amely ugyanúgy szól Ázsiához, mint a Nyugathoz: lelki-szellemi fölemelkedés, aszketikus lemondás, mások tisztelete, szabadulás minden gyűlölettől, harc az igazságért... Ennek az erkölcstannak... amelyet példás életű emberek szolgálnak... kellenek... - Lovagok! - rikkantotta Luciano. - A legnemesebb, legtisztább férfiak! Mint Arthur lovagjai! Példaképek a támpontokban szűkölködő proletariátusnak. A Jóság, az Erkölcs, a Demokrácia és az Igazság lovagjai! Egy vén mesterrel, aki elvonul a világtól a remeteségbe... a szellemi atya, aki továbbadja tudását, még mielőtt késő lenne. Tökéletes első felvonás! Csou eltelt csodálattal. Nem tévedtek a Bizottságban. Ez az elem nagyon ígéretes. Kár, hogy maoista. - Csakhogy hiányzik a veszély.... Mielőtt lenne késő? - Mielőtt a Palpatine-birodalom az uralma alá hajtja a világegyetemet - felelte Csou. - Luke, a JEDI-tanonc, a palpatine-i zsarnokság győzelmétől fenyegetett emberiség utolsó reménye! - Izé... ez egy kicsit nehézkes, nem? - Éppen ellenkezőleg! Ha meg akarjuk szólítani a... szóval, a tömegeket, érthető üzenetre van szükség. Ebben az igazságtalan és kizsákmányoló világban, amelyben élünk, a hősöknek könnyen felismerhető jelképeket kell hordozniuk! A közönség az egyszerű cselekmény és a látványos effektusok sodrásában nem értheti félre őket. - Én jobban szeretem a bonyolult jellemeket - vágta rá Luciano. - A bonyolultságnak a különböző osztályok... a különböző szereplők kapcsolataiból kell fakadnia. Erős forradalmi potenciállal bíró szereplők, akiket egyesít valami megfoghatatlan, anyagtalan... valami... Luciano elfáradt. Későre járt, és őt zavarta Csou lelkesedése. Már várta, mikor kattan be a hatalmas macskajaj a szürkés vodkától. - Nincs már erőm gondolkozni... Csou arca lángba borult. -Az Erő...! - Mint az Út eszményi jelképe, fülemben úgy visszhangoz ez a szó... De rögtön el is harapta a szót. A két kis ázsiai aggodalmasan összenézett. Bak-ka macskaléptekkel osont az ablakhoz, hogy kilessen. - Mi ütött magukba... - kezdte Luciano, ám Csou parancsolóan fölemelte a mutatóujját, hogy hallgasson. Összeráncolt szemöldök, paranoid arc: egyáltalán nem úgy tűnik, mintha viccelne. Valami jár odakint, és az a valami nyilvánvalóan nyugtalanító.

219

Bak-ka, aki ernyő formán tartotta a kezét a csukott szeme fölé, mintha megérzett volna valamit. De hogyan láthatná, ha egyszer be van csukva a szeme? - Valahol a sötétségben egy veszélyt én érzékelek - mormolta. Ezekre a szavakra Csou összekapkodta a holmijukat, aztán célba vette a bejáratot, menet közben karon ragadva Lucianót. Bak-ka nesztelenül betette az ajtót maguk után. Áfáihoz tapadva araszoltak a háztömb parkolójáig. Luciano tizenöt éves, ócska kisteherje mellett majdnem két parkolóhelyet betöltött egy srégen álló, zárt karosszériájú, piszkosfehér, elöl-hátul elkeskenyedő, hihetetlenül széles és lapos, elképesztő jármű. Mindenféle motívumok borították, vélhetőleg díszítő céllal, és tökéletesen fölöslegesen. Egyfajta repülő csészealj... kerekeken! - Ez a maguk autója? Csou lázasan matatott az ajtón, amely nem volt hajlandó befogadni a túlméretezett kulcsot. - Ez a mi Sólymunk. - A micsodájuk? - A mi Sólymunk. Ezres modell. Prototípus. Luciano minden oldalról megszemlélte a járművet. És ő még azt képzelte, hogy amerikai monopólium az effajta gépkocsi! így akarnak észrevétlenek maradni ezek? Bár igaz, Kaliforniában vagyunk. Bak-ka rekedten szuszogva figyelte a parkoló két kijáratát, amelyeket kissé elhomályosítottak valamilyen különös páragomolyok. Váratlanul kirajzolódott belőlük egy fekete palástos, hatalmas alak. - Vigyázz! Talált minket meg ő! Luciano épp csak odafordulhatott, mielőtt Csou kíméletlenül belökte a Sólyomba. A kis ázsiai előre ült, és elfordította a slusszkulcsot, Bak-ka bevágódott mellé. A poros műszerfal zsúfolva volt kijelzőkkel, amelyeknek nagyobb hányada mintha bedöglött volna. Ettől függetlenül a motor fölberregett, a jármű megrázkódott. - Kiről beszélnek? - Va Dar ezredes. Sötét küldetések specialistája ő a. - Sötét küldetések... Lucianónak nem volt ideje befejezni a mondatot. A Sólyom megugrott. Meteorként süvített végig a száz méteren, amely elválasztotta őket a parkoló kijáratától, olyan gyorsan, hogy Luciano alig látta a közeledő, fekete palástos alak arcát: már csak egy felpuhult, szétfolyó sziluett, különös, halott szemekkel... A Sólyom elindult és begyorsított a kétsávos út jobb oldalán. Santa Monicánalc ennek a félreeső zugolyában csendes és kihalt volt az éjszaka, úgyhogy senki sem csodálkozott a képtelen jármű formáján és sebességén. A hátul ülő Luciano szeme előtt egyetlen vízszintes vonallá folytak össze a

220

közvilágítás fehér fénykörei. Hirtelen megrémült, mert a Sólyom egyenesen belerakétázott a Pacific Coast sztrádára vezető hajtűkanyarba: ilyen tempó mellett az óceánban kötnek ki! Ám Csou olyan tökéletesen fordult, hogy még csak nem is lassított közben. Luciano émelygett. A vodka és a sebesség nem jöttek ki egymással a gyomrában. Főleg miután a fekete palástos ember is megtetézte őket egy adag rettegéssel. Olyan volt, mint egy gonosz robot... - Sietnünk nekünk kell - szólt hátra Bak-ka. - Prédáját Va Dar soha enged nem el. - Prédáját? De hát miért orrol magukra? - Palpatine zsoldjában van ő. Testvéreink terveit hiúsítani meg ő akar. - Ugyanazok tanították, akik minket, Ázsia legnagyobb mesterei -folytatta Csou. - Ő volt köztünk a legtehetségesebb. - De árulta ügyünket el ő - vágta oda Bak-ka hátborzongató hangon. A két ázsiai egyszerre fordult vissza a filmrendezőhöz. Síri ábrázatuk többet mondott minden szónál. Luciano lenyelte a nyálát, és kinézett a hátsó ablakon. Száguldó motor fényszórója tűnt fel a kaliforniai éjszaka sötétségében. - Elkap! A moci hamarosan beérte a dülöngélő Sólymot. A hajtómű ereje vízszintessé lapította Va Dar alakját. Két kesztyűs keze mintha hozzánőtt volna a kormányhoz. Ábrázata csak egy fekete, embertelen massza a széles palást alatt, mintha örökre megfagyott volna egy álarc mögött. - Befogott minket! Csou, míg ezt mondta, leírt egy éles kanyart, és elindult egy földúton az óceán felé. Rázós terep volt, a Sólyom veszedelmesen ugrált. A kijelzők hunyorogtak, kialudtak, a mennyezetről levált egy darab vezeték, és Luciano térdére pottyant. Ám senki sem figyelt oda. Bak-kát túlságosan lefoglalta a jobb oldali elmosódó vidék pásztázása. - Ott! - üvöltötte. Csou ismét befordult jobbra, és elindult egy még pocsékabb úton, amely egy ócska, kihalt épülethez vezetett. A Sólyom megállt a porfelhőben, amelyet a tengeri szél hajtott. A távolban a moci fényszórója átzökkent a dűlőútra. - Gyorsan, bújni el magának kell! Luciano már semmit sem értett. - Mi hárman vagyunk, ő egyedül. Miért... - Nincs idő elmagyarázni... - Bújni el maga köteles! Túl fontos, maga küldetése az. Küldetés? Miféle küldetés? Leforgatni egy filmet? Bak-ka vonszolni kezdte Lucianót az épület felé, amely feketén rajzolódott a csillagos égre. Régi üzem lehetett, túlméretezett és futurista. Disneylandi stílusban díszített homlokzatát, amely olyan magas volt, mint egy bérházé,

221

hatalmas kupola koronázta, amely fölé gigászi neonokra emlékeztető, vastag csövek építettek háromszögletű gúlát. Luciano észrevett a bejárat fölött egy böhöm emblémát: óriási, torzított arányú emberfő volt, ugyancsak neonból. Az egyenes csövek nem birkóztak meg az emberi alaktan hajlataival, ezért az ábra jobban hasonlított egy robotra, a Metropolis humanoidjára már-már bohózati változatban. A szögletes fej mellé odaírták a vállalat nevét, amely láthatólag rosszul mérte fel a neonipar jövőjét a hatvanas évek Amerikájában: Alderaan Világítástechnikai Kft. C3PO modell. Az egészből a giccs erőteljes bukója áradt. A belső még ennél is nyomasztóbb volt: egyetlen hodály, válaszfalak nélkül, amelyet legalább ötvenméteres magasságban zárt le a piszkos üvegkupola. Ócska futószalagok és az ég tudja mit tartalmazó hatalmas kádak rajzolódtak ki a holdfényben. Luciano azt hitte, egy vacak rém-filmbe került. Életében először érezte úgy, hogy tényleg rühelli ezt a műfajt. Ideológiai árulás! Ebben igaza volt Miliusnak: egy alkalom, az még nem szokás. Amint egy világot átitat a valóság, varázsa azonnal kap egy ütést, banalitása viszont valószerűvé... és ijesztővé teszi. Csou egy sötét sarokba vonszolta Lucianót, két konténer közé, amelyekben még mindig ott porosodtak az ócska neonok: közel másfél méteres műanyagcsövek, ugyanannyira divatjamúlt, mint amilyen tolakodó árnyalatokban. Jajvörös, epezöld, hupikék. De hát mit képzeltek ennek a vállalatnak a vezetői? Marslakók karneváljává akarták dekorálni Kaliforniát? Csou egy zugra mutatott valami szekérféle mögött. - Maradjon itt, és meg ne mozduljon, akármi történjék is! Parancsoló hangon beszélt, mint egy fejedelem. Harcos tekintettel. Luciano megértette, hogy a két ázsiai nem hátrál meg a harc elől. - Segíthetnék... - Nem! Ha meg magát ölik, ügyünk halad nem soha többé! Csou némán elmorzsolt egy képzelt könnyet, majd letérdelt a szekere mögött kuporgó Luciano elé. Keze eltűnt a kabátja alatt, ahonnan apró, gömbölyű tárgyat húzott elő, megdöbbentően kecses mozdulattal ahhoz képest, milyen kutyaszorítóban voltak. Megnyomott rajta egy parányi gombot, mire a gömb kettényílt, feltárva egy csepp képernyőt. Csou beletette a miniatürizálás e csodájától sóbálvánnyá lett Luciano kezébe a tárgyat, és összezárta rajta a rendező ujjait. - Ebben az R2D2 kapszulában rögzítettem az adatokat, amelyek létfontosságúak, hogy küldetése sikerrel járjon. - A maga hangjára egyedül kapcsol be - vetette oda Bak-ka, majd visszatért az üzem bejáratához. Csou közel hajolt Lucianóhoz. - Egyedül maga képes megvalósítani ezt a tervet. A legsötétebb órákat éljük. Segítsen rajtunk, Obi-van, maga az egyetlen reménységünk!

222

Megszorította a rendező vállát, aztán a bejárathoz futott a zsúfolt üzemcsarnok gépeinek árnyékában, amelyet mintha óriásrobotok, egy másik világból idekerült, szörnyűséges és csodálatos teremtmények vetettek volna. A két ázsiai eltűnt egy neonos tartály mögött, harmincméternyire a bejárattól. Természetellenes csend honolt a csarnokban. Luciano nem érezte túlságos biztonságban magát a rejtekhelyén. Egyedül hogy védje meg magát Palpatine iszonyú orgyilkosától? Ismer néhány kung-fu elemet, a saját kárán tanulta meg őket egy Stevennel és Miliusszal folytatott hosszú vita után, de az nem lehet elég egy keletről jött, profi gyilkos vérengző technikája ellen. A motor idegborzoló berregése felerősödött, csuklott párat, aztán elhallgatott. Léptek dobbantak az aszfalton, a csarnokba bejött egy ember. Pár pillanatig tapogatózott a bejáratnál, majd felkattintott egy kapcsolót. A csarnok gyönge, mesterséges, szórt fénybe borult. Még mindig működtek a sárga és piros neonok a mennyezeten és a falakon! Egymást keresztező drótok, huzalok és csövek álltak össze bizarr és fenyegető ábrává. Va Dar elindult Csou és Bak-ka felé, akik mozdulatlanul, harcra készen várták. A szekere mögött lapító Luciano nagytotálban csodálhatta a szürreális jelenetet. A három ember mestere volt a harcművészeteknek. Döbbenetes fürgeséggel vetődtek, forogtak, pörögtek, ütöttek és hárítottak. Ám Lucianót minden csodálata ellenére is már-már fejvesztett rémület kerülgette. Va Dar irtóztató volt. Vérfagyasztó könnyedséggel mozgott. Bak-ka az álla alá kapott egy rúgást, amitől egy konténernek csapódott, és eltűnt a neoncsövek alatt. Va Dar azon nyomban torkon ragadta és a levegőbe emelte, majd herkulesi erővel a falhoz vágta Csout. A fekete gyilkos lassú, magabiztos lépésekkel közeledett Bakkához. Sziszegő lélegzetével, halott szemével olyan volt, akár egy gép. Luciano magába fojtott egy reményvesztett kiáltást, ám a neoncsövek között bukdácsoló Bak-kának sikerült feltápászkodnia. A sarokba szorított, alacsony ázsiai hősiesen megvetette a lábát, és gépiesen tapogatózva felkapta, ami a kezébe akadt: egy neoncsövet, majdnem akkorát, mint ő maga. Két marokra fogta, úgy, ahogy a kardot szokták. A hosszú, fluoreszkáló csövet elem egészítette ki. Bak-ka végigtapogatta, kereste a kapcsolót. Klikk! Bzzzzzzzzzzzzz! Vörös villám lövellt ki a csőből, amely váratlanul életre kelt és lobogott, akár a tűz. Va Dar meglepődve hátrált. Bak-ka megforgatta rögtönzött fegyverét. A fény széthasította a sötétséget. Bak-ka vörös glóriás árnyéka, amely gigászivá nőtt a gépek és csövek hátterén, lassan elindult a kihalt üzemben. A kicsi ázsiai megrohanta ellenfelét, és lesújtott az oldalára. A becsapódás hangjából ítélve, amelyet különös villám követett, el is találta Va Dart, aki egy pillanatra megtántorodott, ám azonnal összeszedte magát,

223

felkapott a földről egy másik ott felejtett neoncsövet, és ő is a kapcsolót kereste gépiesen. Klikk! Bzzzzzzzzzzzzz! Hunyorgó zöld fény hullott a kísérteties falakra. Va Dar az ősi harcművészeti technikával támadott Bak-kára. Teljes erőből csépelték egymást, a neonszablyák ropogtak a heves csapásoktól. Lucianónak elakadt a lélegzete. Csou magához tért, a párbajt kihasználva ő is felkapott egy neoncsövet, majd felrohant egy vaslépcsőn a gépek fölötti pallóra. Bak-ka hátrálni kényszerült Va Dar könyörtelen csapásaitól. Ereje elfogyott, már csak fél kézzel szorította a neonját. Va Dar fáradhatatlanul salapált, fénykévéket fakasztva mindenből, amihez hozzáért, Bak-ka egyre nehezebben hárított, egyszer csak élesen feljajdult, és a földre rogyott, mielőtt Csou végrehajthatta volna a veszélyes ugrást, amellyel hátba támadhatta volna ellenségüket. Bak-ka fel akart tápászkodni, ám elszállt belőle az energia, amely pár perce hajtotta. Csou most maga után akarta csalni az orgyilkost a pallóra, hogy Luciano és Bak-ka elmenekülhessen. Va Dar, kezében neonjával, nyugodtan felhágott a lépcsőn, tudva, hogy prédája csapdába esett. Most már hihetetlenül zajosan zihált. Csou épp Luciano fölött állapodott meg. Könyörgő pillantást vetett rá, és a kijáratra mutatott. Menekülj, amíg van idő! De Luciano megkövült. Miként hagyhatná itt az elvtársait? Neki, aki sose harcolt, aki sose piszkította be a kezét, végre alkalma van átváltozni a tettek emberévé, harcossá, bajnokká lenni... Négykézláb előmászott a búvóhelyéről, és bámulta Csout, ahogy felemelt, lángoló neonnal néz szembe a gyilkossal a sötétségben. Volt valami futurista - valami tudományos fantasztikum! - a mögötte levő gépekben. Luciano kivágódott a fedezékből. A vállára kapta Bak-ka megtört testét, és a kijárat felé futott. De mielőtt kilépett a nagykapun, hátrafordult, mintha egy belső hang állította volna meg. Magasan a pallón Csou és Vadar ádázul küzdöttek óriás neonjaikkal. Gyönyörűen megkoreografált módon, csodálatos ügyességgel pörögtek és pattogtak. Zöld és vörös fényszilánkok röpködtek az éjszakában, heves Klikk!-ekkel és Bzzzzzzzzzzzzz!-ekke tagoltan. Luciano megdelejezve bámulta a palló végébe szorított Csout, aki letekintett rá, tisztelgésre emelte a fegyverét, és nem harcolt tovább. Va Dar lesújtani készült. - Neeeeeeem! - üvöltötte Luciano. Még tisztábban hallotta a belső hangot. Luciano, az Erő legyen veled! Mindörökké! Csou hangja végigzendült a hallójáratán, behatolt a koponyájába, átitatta az agyát, mintha egy láthatatlan bukóhullám hozta volna. Az Erő... Létezik az Erő, az egyesíti az igazak szívét-lelkét, megszabadítva őket félelmeiktől. A Tao Útja sokkal több egyszerű filozófiánál vagy homályos vallási hiedelemnél: ez a világegyetem másik olvasata...

224

Va Dar lesújtott. Csou neonja szétrobbant. Akis ember elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, az utolsó pillanatban kapta el a palló fémkorlátját. Lábbal a semmiben függött húsz-harminc méter magasan valami kádféle fölött. Va Dar odavágott Csou karjára, aki elengedte a korlátot, némán aláhullott a mélységbe, és eltűnt a kádban. Bak-ka magához tért. Azon nyomban rohanni kezdett a Sólyom felé, egy fortélyosan elrejtett kilinccsel felnyitotta a csomagtartót, és kikapott belőle egy kis dobozt, amelyen antenna és időzítő volt. - Menni be a Sólyomba magának kell gyorsan! Luciano engedelmeskedett. Bak-ka beprogramozta a dobozt, és abban a pillanatban hajította el az üzem felé, mint egy gránátot, amikor Va Dar fölmerült a sötétségből. A Sólyom negyed fordulatból indult, és ahogy ugrott egyet, felborította a mocit. Luciano éles sivítást hallott. Az üzem homlokzata tűzbe borult. Az égig csaptak a mindenféle színű lángok, felfalták a neoncsőből remekelt díszítményeket, elborították a kupolát, felkúsztak a gúlára. És mintha magukba szívták volna őket a piramist alkotó csövek, hatásosan sziporkázó háromszöget rajzoltak a fekete égre. Olyanok voltak, akár a lézersugarak, amelyek egyesítik erejüket, mielőtt beletalálnak a célba hihetetlen erejű fénydárdájukkal! Luciano hitetlenkedve bámulta az ablakból a gigászi tűzijátékot, amely bevilágította a kaliforniai éjszakát. A beomló kupola vörössel szegélyezett fekete golyót formált, amely egy földi szupernóvára emlékeztette a rendezőt. Dühös fehér villámokat lövöldözve, apokaliptikus robajjal robbant szét és égett el az egész szürreális épület, a neonnak ez az itt felejtett álma. Bak-ka szótlanul vezetett, olykor idegesen bele-belesandítva a visszapillantó tükörbe, Luciano belefúrta a szemét a homályba. A Csendes-óceán partján néhány kicsi fény alkotott szerény csillagzatot. Semmi sem lesz többé olyan, mint azelőtt volt, gondolta Luciano, míg az apró ázsiait nézte. Magába zárkózik, hideg szemében nincs érzelem. Harcos, aki végrehajtja a parancsokat, lovag, öngyilkos küldetésben. És mindezt Lucianóért... Elővette zsebéből a kicsi kapszulát, ide-oda forgatta. Bak-ka a szeme sarkából figyelte. - Miért nevezett Obi-vannak? - Tájszólást neked beszél. Kifejezés jelezi nagy szeretetet. Vértestvér, jelent Obi-van. - És most? - Messze én innen megyek, gyilkosokat csalni el. Neked kell folytatni egyedül!

225

Az ezres modell olyan veszélyesen cikázott a kihalt Pacific Coast sztrádán, mint még soha. Bak-ka félig ráfeküdt a kormányra, káromkodott és hunyorgott. Nem kellett volna kiürítenie a vodkás flaskát Lucianóval, mielőtt visszatért az útra, de azt annyira feldúlták a közelmúlt eseményei, hogy vodka nélkül le se bírt volna feküdni az idegfeszültségtől. Ám Bak-ka számára még korántsem ért véget az éjszaka. Először is meg kell találni azt a kurva utat, aztán fel kell szedni azt a kurva Csout, akinek remélhetőleg nem törött lába, és remélhetőleg az a hatökör Va Dar sem kúrt el mindent, ami korántsem biztos. A távolban feltűntek az égő üzem utolsó fényei, Bak-ka lassítás nélkül lekanyarodott a dűlőútra, látómezeje elviselhetetlenül ugrált a kátyúk miatt. A Sólyom veszedelmesen farolás után megállt a rommező peremén. Bak-ka megeresztett egy üvöltő káromkodást, fém csikorgott fülsiketítőén, és az ezres modell ajtaja leszakadt a zsanérjairól. Ezt a nevetséges tragacsot! A Különleges Hadműveletek Logisztikai Bizottsága a belét kimelózta ezen a bevetésen, de azért talán mégse a japán mozi röhejes ketyeréiből kellett volna ihletet meríteniük, amelyeket rajzfilmszörnyeket kajoló debil kamaszoknak gyártanak. Bak-ka kíméletlenül félrelökte az ajtót, és kilépett egyik reszketeg lábával a földre. Gyászos környék volt. Sivatagi sziklák, néhány elszenesedett növény, mindenféle összegubancolódott fémváz, és büdös vegyszerszag. Szun-szun mester nem hazudott: elsőrendűek a legfrissebb pirotechnikai anyagok, amelyeket a Bizottság kifejlesztett. Bak-ka meggyőző robbanószereket kért, amelyek mély hatást tesznek Lucianóra, és fellobbantják benne az ihlet szikráját. Hát ez több mint meggyőző, azt hitte, a levegőbe repíti egész Kaliforniát. Ha a különleges effektjeik és a makettjeik is elérik ezt a szintet, nem lesz szükség a ruszkiktól lopott trükkökre! Csounak és Va Darnak itt kell lenniük a parton, közvetlenül mögötte. Bak-ka végigment a füstölgő romok mellett, és ugrásra kész éberséggel elindult a dűnék között, csak hát az éjszaka és a vodka megnehezítette a dolgát. Lába alól kiszaladt a talaj, Bak-ka elveszítette az egyensúlyát, és lebukfencezett a dűnéről, ordítva, mint a fába szorult féreg. Épp hogy magához tért, orral az algában, amikor egy erős kéz ragadta galléron. - Te ráittál! Csou megsemmisítően mérte végig. - Kímélni engem meg észrevételtől lesz okosabb. Vagyok fáradt. Feltápászkodott, és rázni kezdte a homokot szőrös kabátjából, amely tíz kilóval lett nehezebb az eséstől. - Láttad a nagy marhát? Sikerült idejében kijutnia? Bak-ka aggodalmasan csóválta a fejét. A két kis ázsiai végigpásztázta a környéket. - Ez mindig ért hozzá, hogy az időnket vesztegesse! Az elfáradt Bak-ka nem győzte tovább türelemmel.

226

- Va! - bőgte. - Kuss! Kódorogtak a dűnék között. Nagy sokára, kiadós séta után zajos szu-szogást hallottak. Csou és Bak-ka átmásztak egy homokdombon, és meglátták a céltalanul ténfergő Va hosszú árnyékát. Palástja félig leégett, maszkja csáléra állt. A két kis ember karon ragadta. - Hol voltál? - Tüzet fogott a maszkom, el kellett oltanom az óceánban. Bak-ka felháborodott pillantást lövellt Csoura, majd kíméletlenül letépte Va elszenesedett maszkját, aki így végre levegőhöz jutott, és ragyogó arccal nézett társaira. - Olyan nehéz lélegezni benne! Va Dar három fejjel magasodott Csou és Bak-ka fölé. Előnytelen kefefrizurát viselt és erősen kancsalított, amitől olyan lett, mint egy retardált, egy falusi mulatságra beöltöztetett gyerek, akit túl sokáig elhanyagoltak a szülei. Most úszott a boldogságban. - Na, ugye, hogy sikerült? Jó voltam? Egy szót se szóltam, ahogy kérte, főnök! - Fel csak borítottál, vadbarom, karomat ficamítottad ki is! - Nagyon jól szerepeltél, de ezt most nincs idő megbeszélni. Távoznunk kell a helyszínről! A három ember visszament a Sólyomig, de amikor a továbbra is dülöngélő Bak-ka be akart mászni a kormányhoz, Csou elkapta, és átirányította az utas ülésre. - Te épp eleget vezettél mára! Va Dar hátúira ült. A Sólyom lassan elindult. Csou aggodalmas képet vágott. - Mit gondolsz, sikerült? - Termékeny ő képzelete van. Kétségtelenül találtunk bele. Érzelmei, könnyei... tanúsították vala. - És az új hallucinogénünk a vodkában? - Jött be is az. Erős adagot itatni vele meg sikerültem. Odaadott Csounak egy parányi fülhallgatót. - Ez is. Szereztem vissza én. Va Dar fölrezzen szemlélődéséből a fekete éjszakában. - Az mi? - Miniatűr telefonkagyló. Az egyetlen példány a világon. - És az mire jó? Válasz helyett Csou elővett egy apró távirányítót, és megnyomta rajta az egyetlen gombot. Luciano, az Erő legyen veled! Mindörökké! A szavak akkorát bődültek, hogy Va Dar ugrott egyet ijedtében. - Százszor ezt a mondatot ismételte nekem el. Telepatáknak minket elhisz.

227

- Annál jobb! - felelte Csou. - Ilyen zsíros televényben megnő és gyümölcseiket terem Nyugat népének az Út Fája. Tajvannak pedig nem egyedül kell szembenéznie Vörös Sárkánnyal. - Hacsak nem egy bóvlit ő produkál. - Nem - tiltakozott Csou. - A Lélektani Hadviselés Bizottsága éppen a vizuális tehetségéért választotta őt. Talán gyengécskék lesznek a párbeszédek vagy egysíkúak a jellemek, viszont a látvány, az grandiózus lesz! - Ügyünk szolgálatában folyamodni maoistához, nekem tűnik elég kockázatosnak ez. Harcolunk ellenük hiszen! - Egy maoista? Mocskos vörös! Menjünk vissza, nyúzzuk meg! Csou végigmérte a hátsó ülésen terpeszkedő embert. - Csönd legyen, kretén! Nem Maót szolgálja, hanem Utunkat és Tajvant, tudtán kívül! - Használtuk eszköznek őt mi. Va Dar behúzta a nyakát, és duzzogott. - Nekem sose mondanak el semmit! - Nem, mert nagy túl pöcs te vagy - intette le Bak-ka. - Remélem, jól megértette értékrendünket - folytatta Csou. - Az igazság egyensúlyát, a kozmikus erőt, a bölcsességet, az aszkézist, a szabadság és az elnyomottak védelmét Vörös Sárkány gonosz és totalitárius Birodalma ellen... - Harcol amerikai birodalom ellen, gondolja azt. De lesz eredmény ugyanaz. Még Palpatine ócska históriáját vette is be ő. - Azzal, hogy beülteti az Út értékeit Nyugat népeinek kollektív tudatalattijába, a mi visszavágásunkat készíti elő. - Kínának kell nyugatiasodnia egy napon is. Teng mester is ezt mindig prófétálta. Akkor, Útnak és nyugati kapitalizmusnak hála, aknázzuk belülről alá Vörös Sárkány birodalmát. Kínába maguk nyugatiak vezetik újra propagandánkat be. - Miféle propagandát? - kérdezte Va Dar. - Star War programunk révén maga Hollywood terjeszti majd el az ideológiánkat. Szabadság, harc a Birodalom ellen, az Út értékei. Senki sem vonhatja ki magát alóla, előbb-utóbb eléri Vörös Sárkány alattvalóit is. Majd meglátjátok, hogy áttérítjük őket a kapitalizmusra! - A nacionalista Kínából ellentámadás kezdődött el! Papa? Igen, kisfiam... itt vagyok. Hol vagy, papa? Nem látlak!

228

Itt vagyok, kisfiam. Te nem láthatsz, de tudod, hogy nem hagylak el sohasem. Hol vagy, PAPAAAAAAAAAAAAAA!!! Luciano, hagyd abba a sírást, itt vagyok! Te nem láthatsz engem, de én itt vagyok veled. Ne engedd át magadat a félelemnek! A félelemből csak gyűlölet és bánat lesz. Ne hallgass rá! Légy erős! Hallgass a szívedre, és megérted... Papa... miért nem vagy itt többé? Itt vagyok, kisfiam. Mindig itt leszek. Luciano, az Erő legyen veled! Mindörökké! Papa! Úgy félek, papa! Tudom, kisfiam. De csak azok ismerhetik meg a boldogságot és a bölcsességet, akik uralkodnak a félelmükön. Ne felejtsd el, hogy én veled leszek mindig! PA PAAAAAAAAAAAAAAA!!! Lucianót ülő helyzetbe lökte az ébredés az álomból. Arcáról, felsőtestéről ömlött a verejték. Csak percek múlva bírt visszadőlni, hogy emlékezhessen Mao küldötteire, a Tao üzenetére, a menekülésre az üzemhez, a neonos párviadalra, Bak-ka búcsújára... és arra a rozsdás fúróra, amelyet az agyában forgatnak... a vodkára. Nagy keservesen kimászott az ágyból, és fölszedte a szalonban elhajított, üres palackot. Fene a mocsok papramorgóba: időtlen idők óta nem álmodott az apjával. Még most is látja, szamuráj-mezben, talpig feketében, a szeme üveges, mint a Keletről jött orgyilkosé, a hangja rekedt, élettelen, érzéstelen... Megnézte a címkét. Semmi szöveg, csak egy fekete csillag, a háttérben valami groteszk vén fater, aki mintha sisakot viselne. Nyomasztó egy vignetta. Hogy került ide ez az izé... Hirtelen berobbant az agyába az apja arca, az ő szomorú apjáé, aki holtig robotolt valami tetűláda macskajancsinak, húzta az igát a fiáért; a tőke áldozata volt, mint oly sokan mások, de ő indította el Lucianót a lázadás útján... Könnyek szöktek a szemébe, amikor elképzelte az apját igazságtalan sorsra ítélt, megnyomorított lovagnak, fekete ruhás, hatalmas szamurájnak, fogolynak... rabnak a pénz Birodalmában. Luciano lassan fölemelte a fejét, mint aki most kapta meg a kinyilatkoztatást... Palpatine és a Jedik! Luké és az apja! Csou önfeláldozása, Bak-ka rendíthetetlen méltósága, a könyörtelen Va Dar. Az egyszerű, de megkerülhetetlen történet, amelyet minden nemzedék megért. Az akaratán kívül megrontott apa, a lázadó fiú, aki jóváteszi a rosszat, mert az Igazak tanították, akik megmutatják az utat: Fidel, Salvador, Guzmán elvtársak... és a vezérük természetesen maga a dzsungelbe száműzött Che.

229

Mindenki meg fogja érteni! Elég lesz megvéníteni egy kicsit, hogy bölcsebbnek tűnjék! Luké, a szegény, kizsákmányolt, déli parasztfiú, letöri láncait, elhagyja szülőföldjét, hogy harcba szálljon a tőke erőivel, és találkozik egy vén Jedi lovaggal, aki megtanítja a bölcsesség útjára, és kiképezi a galaxis leghatalmasabb harcosává. Útközben összebarátkozik... kivel is találkozhat útközben? Tegyünk bele egy elnyomott teherfuvarozót, egy olyan kamionsofőr-típust, aki kedves, nagyszájú, és ugyancsak helyén van az esze, némileg marginális, és kezdetben csak a pénzért segít, de aztán megigézi az eszme szépsége... és... kell még egy szereplő! Egy nagyon másmilyen, tisztán jelképes szereplő, kolosszális testi erővel megáldott harcos, aki nem bújik a szavak mögé, a forradalom lelke, aki a bennünk élő állati ösztönt szólítja meg, a lázadást az elnyomás ellen... mi is kellene, hogy a közönség felismerje? A szőr! A forradalmár, aki méltó a nevére, képes azonosulni a dús szőrzettel. Luciano a két kicsi ázsiaira gondolt, a csúnya, szőrös bundájukra. Csou és Bak-ka... Valamint kellenek robotok. Egy SF-film nem működhet a technológia varázsa nélkül. Gondoljunk csak a 2001-re! A látvány gyönyörűsége már-már elhomályosítja az üzenetet! De azt nem lehet átmásolni ebbe a közönségfilmbe. Rokonszenves, humanizált robotok kellenek, akik fecsegnek és balhéznak egymással, akik egy kis szélcsendet jelentenek az akció viharában. Lucas kotorászni kezdett a cuccai között. Johntól kapott kölcsön egy Kuroszava-filmet két hullarablóról... mi is volt az... folyton belecseppennek a fontos eseményekbe, a nézőnek mégis az a benyomása, hogy mást se csinálnak, csak arénáznak örökösen... igen! A rejtett erőd, a férfinak álcázott lánnyal. A férfinak álcázott lány! Ez túl szép, azonkívül senkinek nem lesz dunsztja sem, honnan vették... kivéve persze Miliust. Kell két robot, egy kis kövér és egy nagy sovány, egy bátor és egy gyáva, aki örökké locsog. A férfibarátságról szóló filmek klasszikus kettőse! Ez tetszeni fog a srácoknak. A hősök pedig úgy továbbíthatják az üzenetet, hogy a néző nem unja magát halálra. A hősök... a Jedi lovagok... az igazak, akik feláldozzák magukat a közösség üdvéért... Luké öreg mesterének utalnia kell Marxra. Egy idős férfi kell, szép szakállú, parancsoló föllépés, ugyanakkor fölötte áll mindenféle kapzsiságnak. Egy angol színész, Laurence Olivier-kaliber, apa-típus, emelkedett és jóságos... A többi Jedi csak a hiányával képviselteti magát: van egy Che, akit a vadonba száműztek és elfelejtettek, van Guzmán és Allende, akiket még azelőtt feláldoztak az ügyért, hogy elkezdődött a történet... héroszi halállal haltak meg mind, lemészárolta őket a manipulatív és mindenható tőke. Palpatine hadaival nem szabad spórolni. Az egyenruhák, az űrhajók, a szemlék... ez a Birodalom gerince! Vasfegyelem,

230

a rettegés uralma, a despotizmus politikája, a fenyegetések, a csodafegyver... szétrobbanó planéták... imádni fogják! Luciano Castro őrjöngött örömében. A stúdióban nem vesznek észre semmit! Egy kis szerencsével még az individualizmus nagy hőskölteményének is nézhetik, amerikai módra, amit úgy szeretnek. A végső harc elkezdődött! Elővett egy új papírlapot. Szűztisztát, habfehéret, az új korszak nyitányához. Egy perc vesztegetni való ideje sincs!

Star Wars 1. ÁTÚSZTATÁS: ŰR. A csillagtengerből kiemelkedik egy hatalmas, kék bolygó...

Peking, 1994 nyara - Küldje be! A terem ajtaja kitárult. Bak-ka magabiztos lépésekkel bejött. Megtette a hatvan métert az íróasztalig, és mozdulatlanná merevedett a papír-köteg fölé hajló, Mao-zubbonyos emberke előtt. - Ülj le! Bak-ka szót fogadott. A bőrfotel olyan irdatlan volt, hogy fél méter választotta el a lábát a földtől. A kis ember egy darabig hallgatott, és mikor megszólalt, akkor sem emelte föl a tekintetét a papírjairól. - Jövőre aláírjuk az egyezményeket. Engedélyezzük nekik, hogy behozhassanak évi húsz filmet. Ideje, hogy barátod munkához lásson! - Parancsolj velem én, mester! - válaszolta Bak-ka. - A három filmnek frenetikus hatása volt Nyugaton. Már-már vallásos élmény, mint hallom. Új mítosz, amely az Út értékrendjén alapul. Épp ez kell nekünk itt. Vörös Sárkány hívei a vereség küszöbén állnak. Ideje felváltani mitológiájukat egy másik, megfelelőbb mitológiával. Barátodé tökéletes lesz. - Amerikai imperializmus ellen hitte, hogy harcol ő. - Az amerikai imperializmus még sosem volt ennyire ordenáré. És ez már sose lesz jobb. Simán meggyőzheted, hogy ismételje meg a teljesítményét. Bak-ka tudta, hogy a kihallgatásnak vége. Felállt, meghajolt, kifelé indult. - Li! Bak-ka lassan megfordult.

231

- Igen, mester. - Elvtárs, szépen kérlek! - Soha nem megszokom... - Úgy csináld, hogy most többet mutassák a kicsi zöld embert! Azt én nagyon szeretem. - Lehet, amit teszek meg, Teng. Lehet, amit teszek meg.

George Lucas birtoka, 1994 ősze Luciano a gigászi tölgyfa íróasztalnál ült, a félhomályos dolgozószoba közepén. Mögötte R2D2 és Csubakka életnagyságú mása őrködött. A Star Wars három epizódjának plakátjai pompáztak a kőfalakon. Luciano szórakozottan bámulta a telefont. A Foxtól várt hívást, de maga sem tudta, van-e kedve fölvenni a kagylót. Olyannyira a kezéből eszik mindenki, hogy már-már émelyeg tőle. Nincsenek már nívós vitapartnerek a stúdiókban... csak ifjútörökök, akik arról álmodnak, hogy megtömik a zsebüket, és távirányított rendezők, akik mindenre képesek egy zsíros sorozatért... Szerencsére maradt néhány hűséges, akik ma is mernek fontos filmeket forgatni. Tavaly Steven bedobta a blöfföt a kétrészes őslényparkjával. Dupla siker, egy csomó Oscar, két maradandó film. Csak hát ő is túl messze ment az allegóriával. Az emberek konkrétumnak vették a dinoszauruszokat, nem értették meg a vörös lobogó hívását. El kell ismerni, hogy prímán megcsinálták őket... hol van már a Vosztok-program! Úgy látszik, Amerika végre behozta lemaradását a különleges effektusok terén. Neki is ez volt az álma: ábrázolhatni mindent, ami eszébe jut, a párhuzamos világokat, amelyek olyan gyönyörűek és gazdagok, hogy megtanítanak jobban érteni a sajátunkat, ezt a velejéig elkurvult, szar világot, amelyet megrohasztott a pénz és az önzés. Egén, ez volt az ő álma... amely porrá lett. Természetesen a filmtörténet legzseniálisabb alkotói közé sorolják. És joggal. De neki nem ez volt a célja. A Star Wars diadal volt, a filmtörténet második legnagyobb sikere az Elfújta a szél után. Mert hogy ilyen még nem volt. Mit akarhatna még? Mindenki megnézte, aztán megint visszament, hogy megnézze, annyira elvarázsolta őket az ő világa... de senki sem értett meg semmit. Inkább olyanokat kérdezgetnek tőle, hogy akar-e új vallást alapítani! Luciano a fejét fogta. Hiába próbálta kiköszörülni a csorbát a következő epizódban, Palpatine brutális visszavágásával, Reagan agresszív republikánusainak támadásával, az ötvenes évek ósdi értékrendjének visszatérésével, a pénz királyságával, a szabad versenyes kapitalizmussal,

232

néhány kapzsi, közönséges győztes meggazdagodásával, a megverhetetlen Amerikával, amelyet semmi sem tartóztathat fel... határa a csillagos ég! Rohadt életbe, ő réges-régen előre látott mindent, a filmet mégis úgy lenyelték, mint kacsa a nokedlit, szeme sem rebbent senkinek. Maga Ronald hívta fel, hogy gratuláljon! Aztán A Jedi visszatér, a beteljesülő prófécia, de akkor már késő volt. Összeomlás. Bukás. Keleten kihunyt a fény. A Szovjetunió szétesik, Kína kapitalista... És az ő galaktikus sagájából elfolyt az üzenet. Hogyan lehetséges ez? Hogyhogy az embereknek az egyik fülén be, a másikon ki ez az oly erőteljes, oly szépséges üzenet? Tényleg, mintha már nem lenne semmi dolguk. Palpatine győzött. Az íróasztal közepén trónoló, lézerkardot formázó házi telefon föl-rezzentette a gondolataiból. Titkárnőjének hangja olyan volt, mintha a repülőtéri bádogkurva szólna hozzá. - Uram, két úriember várakozik a fogadószobában, de nincsenek rajta az e hétre beütemezett látogatók listáján... - Nem vagyok itthon! - felelte Luciano. - Dolgozom! - Makacskodnak, Mr. Lucas. Azt mondják, nagyon messziről jöttek, és hogy csak most érnek rá. - A nő hatásszünetet tartott. - Azt hajtogatják, hogy régi ismerősei. - Mi a nevük? - Csou úr és Bak-ka úr. Honnan is érkeztek... izé... Pekingből. Luciano szíve szaltózott egyet. Pekingből! Hát még élnek! - Azonnal küldje be őket! Lucas felállt, és az ajtóhoz sietett. A két kis ázsiai egy szemet sem változott húsz év alatt, csak a szőrbundájukat cserélték fel az egyenes szabású Mao-zubbonyra. Az emberek nemcsak a moziban maradnak életben. - Micsoda öröm viszontlátni önt, Mr. Castro! - mondta Csou. Bak-ka csak mosolygott. - De hát láttam, amikor lezuhant az üzemben! Csou mosolyogva megkopogtatta a fejét. - A világ megváltozott - mondta de a harc nem ért véget. - Hívek, az igazak, mindig... maradnak. - Mindig hívek - ismétli Luciano a szívére tett kézzel. - A hibák ellenére.. - A hibák, amelyeket el tudunk kerülni a jövőben. A hibák, amelyeknek korrigálására jöttünk. Csou kezdett belemelegedni. - Tudja ugye, hogy Kína változik? Olyan sebesen, hogy a nyugatiaknak néha nehéz felfogniuk, mi is történik valójában... Közel állunk... egy hatalmas győzelemhez. Teng mester... izé, Teng elvtárs, a mi kapitányunk... illetve kormányosunk... a Kis Kormányos... úgy véli, hogy ebben magára is

233

szerep vár... Nagyon érdekli az együttműködés az ön stúdióival. Ideológiai és diszkrét együttműködés. Luciano hevesen bólogatott. - Ha Teng a kapitalizmust választotta, kizárólag azért tette, hogy jobban kézben tarthassa belülről - magyarázta Csou. - Teljes joggal hiszi, hogy napjainkban ez a nyomásgyakorlás egyetlen hihető módja, és eltökélt szándéka fel is használni. Am a harc Palpatine ellen még nem ért véget! Ezért ütött az újabb együttműködés órája! - Egy új trilógiát, a közönség... reklamál. Azt adni meg neki kell! Luciano a fejét vakarta. - Gondoltam már rá, de hogyan lehetne érthetőbbé tenni az üzenetet? Elsőre senki sem fogott fel semmit! Bak-ka nem állta meg, hogy azt ne dünnyögje: - Számolni tévedésével kellene le. - Essen neki az ősmítosznak! Mutassa be, hogyan alakult ki a Birodalom, hogyan adta el a lelkét a fekete kesztyűs, sötét lovag a hatalomnak és a rémuralomnak! Ideje leszámolni a legendákkal, bemutatni ennek az univerzumnak a születését, leleplezni a hiúságokat... csakhogy vigyázzon, ezúttal jó erősen oda kell vágni, a lehető legdirektebben: a kifinomultság már nem divatos! Bak-ka parancsolóan rátette kezét honfitársa karjára, aztán Luciano felé fordította lázas szemét, amelyben még ragyogott a harc és a boldogabb holnapok reményének lángja. Igazi Jedi-tekintet! - Mostan ecsetet nyomni jó meg vastagon, azt kell!

234

J. S. VICTOR

A Jeruzsálemi Templom kalandorai

OSENZA TÉLVÍZ IDEJÉN OLYAN, hogy az ember Koszovóban képzeli magát. Havazik, és délután öttől éjszaka van. Hotelszobám ablakából

alig láttam a város fölé tornyosuló várkastély ködbe burkolózó, magas falait. Hogy hagyhattam ott Rómát ezért a calabriai koszfészekért az Isten háta mögött? Tájékozatlanságból, vagy butaságból? Nekem Cosenza a Dél volt, a Mezzogiorno, a másik Európa, London vagy Párizs antipódusa. Erre ott találtam magamat egy jégbe fagyott, élettelen, félig-meddig mindentől elvágott járásközpontban, ahol a mobilom alig bírt rákapcsolódni a hálózatra. Míg az utolsó paninót nyeldekeltem, amelyet sikerült beszereznem, mielőtt bezártak a boltok, a nápolyi tudósra gondoltam, aki beleugratott ebbe a kincskereső kalandba. Visszautasítottam volna, ha nem véletlenül ismerkedünk össze. És nem azt mondják, hogy sok minden lett már véletlenekből? Mindenesetre szakítanom kellett azzal a rendezett élettel, amely elvezetett a vatikáni titkos levéltárba, hogy nem túl nagy kedvvel ott fejezzem be a középkor-történeti disszertációmat a vizigótokról. Ugyanis a felirattan volt az igazi szenvedélyem. Imádtam régi betűket rajzolgatni. Valószínűleg egy elvetélt művész rejtőzött bennem. Csak hát az ember nem mindig csinálja azt, amit szeretne. A levéltár, ahol búvárkodtam, a Vatikán falain kívül volt egy kutatóintézetben, a régi Róma szívében, Marcellus színházának közelében. Itt ismerkedtem meg azzal az öregemberrel. Kezdetben nem látszott törzsvendégnek. Ám a következő napokban többször is találkoztam vele a zsinagóga környékén, a bárokban. Ismerősnek tűnt az arca. Talán már láttam a Farnese-palotában. És egy reggel betoppant a kutatói olvasóba. Aztán már minden délelőtt megjelent. Nemigen lehettünk fél tucatnál többen a kutatóiban; ő és én rákaptunk, hogy mindig ugyanazt a helyet foglaljuk el, átlós vonalban egymástól. Egy hétig tartó, óvatos üdvözlések után ő elegyedett beszédbe velem.

C

235

- Jó napot, én Carmine vagyok... Nem azt mondják, hogy az olaszok közvetlenebbek a franciáknál? Azonkívül a korkülönbség is megkönnyítette az ismerkedést. Gyorsan megtetszettünk egymásnak: Carmine nápolyi családból származott, amelyről elég diszkréten nyilatkozott, viszont annál kíváncsibb volt a másokéra. A Római Birodalom bukásának calabriai vetületét tanulmányozta. Bevallottam neki, hogy valósággal megbabonáznak Róma végnapjai... Ő pedig az olvasmányairól mesélt: „Ismeri August von Platen költeményeit?” Adott egy kis kötetet, Carducci fordításában, megjelölve a legfontosabbat, amelynek Das Grab im Busento (A sír a Busentóban) a címe. Rögtön megértettem, miért éppen ezt. Egyik dologból adódott a másik, kezdtünk találkozgatni, együtt vacsoráztunk a kutatóintézet mellett a kis trattoriá-ban, a gettó közepén. Annyira összemelegedtünk, hogy egy szeptemberi napon, miután véget ért a nyári szünet, meghívott magához. - Tetszett a verseskötet, amelyet adtam? Nem állíthattam az ellenkezőjét. - Mert akkor mutatnék valami hihetetlen dolgot, amely bizonyára felkelti az érdeklődését - mondta. Körbevezetett óriási lakásában, amely egy szecessziós palota teljes legfelső emeletét elfoglalta, szemben a Villa Borghese állatkertjével. A könyvtárban egy ékszeres kazetta trónolt a könyvek és pergamenek között. Az ablak a Borghese-kert fenyőfáira nyílt, a távolban a Szent Péter-bazilika kupolája sziporkázott. Az öregember felnyitotta a kazettát, és a kezembe nyomta a titokzatos dokumentumot. - Nézze meg ezt a szöveget! - mondta, miközben majd átdöfött a tekintetével. - Nézze meg jól! Pár percig vizsgálgattam a XVIII. századi pergament. Nem tűnt különösebben érdekesnek. Ám ahogy olvasni kezdtem, azon nyomban láttam, micsoda érték. - Hogyan lehetséges ez? - Á! Méltányolom fürge eszét, ifjú barátom. Nem megmondtam? Ez egy nagy titok! Páratlan tanúbizonyság! Egy nápolyi arisztokrata diktálta le, mielőtt 1799-ben lekaszabolták Masséna tábornok franciái. - Hogyan jutott önhöz? - Ez az ember, aki özvegy volt és gyermektelen, a halála előtt átadta ősapámnak, a titkárjának, aki élete végéig őrizte. Rám a dédapámról maradt. Ebből tudom, hol található a kincs, amelyet ezernél is több éve keresnek... Néhány pillanatig szótlanul néztem rá. Alig fért meg bennem a kérdés: akkor hogyhogy nem vezetett oda kutatóexpedíciót? Carmine észrevehette, mert elébe vágott a kérdésemnek: - Csak a közelmúltban fedeztem föl ezt a dokumentumot. Nagynéném, zia Ida őrizte az arezzói villájában. A néni két éve halt meg. Mire ez hozzám került, már nem játszhattam Indiana Jonest, sajna. A kor, a reuma... De

236

maga fiatal! Adok magának pénzt, vágjon bele helyettem! Ez abszolút bizalmas küldetés... Ki hagyott volna ki egy ekkora lehetőséget? A dokumentum hitelesnek látszott, és kulcsot adott a történelem egyik legnagyobb titkához. Mindenféle kincsvadászok csaknem kétezer éve próbálják megfejteni a talányt. Nekem pedig megmutattak egy új és ismeretlen ösvényt! A pergamenen leírták, hol van a Jeruzsálemi Templom kincse, köztük a hatalmas menóra, a híres, hétágú gyertyatartó, amely akkor tűnt el, amikor Titus hadserege Kr.u. 70-ben másodszor fosztotta ki a Templomot. Zavartan meredtem Carminéra. - És ez biztos? - Attól, hogy csak egy historikus, még ismeri a históriát - csipkelődött Carmine. - Olvasta August von Platen versét. Tudja, hogy a Jeruzsálemi Templom kincstárát a légiók hozták el Rómába, a Templom második elpusztítása után. Cáfolhatatlanul igazolja az a dombormű Titus diadalívén, amelyet a Fórum turistái megbámulnak, de nem látnak. Mellesleg ez az egyetlen bizonyítéka a menóra létezésének. Később a kincset elzárták Jup-piter capitoliumi templomában, és attól fogva senki sem hallott róla... - Igen, ez köztudott. De ön mitől olyan biztos abban, hogy ez a helyes út? Carmine belevágott egy nagy lélegzetű történeti előadásba. Titus Kr.u. 70-ben hozta Rómába a Templom kincseit. Jó háromszáz évvel később az elpusztíthatatlannak hitt Rómát történelmének során először dúlták fel és fosztották ki Alarik vizigót király barbár hordái. A vizigótok három napon át tűzbe és vérbe borították a Várost. Félelmetes horderejű esemény volt, fordulatot jelentett az egész birodalom számára. Az Urbs, a Város mégsem halhatatlan... Ez az iszonyú felismerés megrendítette a rómaiak lelkét. Még Szent Ágostonnak is tollat kellett ragadnia, hogy megírja remekművét, a Civitas Deit. Meg kellett felelni a pogányoknak, akik a keresztényeket vádolták ezért a katasztrófáért... Ágoston szerint egyedül az égi város győzheti le a földi város végességét... - Nagyon érdekes! De hová vezet mindez? - Hát Calabriába, ifjú barátom! Calabriába! Mert Alarik, miután három nap és három éjszaka dúlta a Várost és megkaparintotta kincseit, úgy dönt, hogy meghódítja Észak-Afrikát, a Római Birodalom magtárát. Lemegy Calabriába, ahol elfogy a szerencséje. Megbetegszik, s meghal egy akkor Brutiumnak nevezett helységben, Cosenza közelében. - Cosenzánál? - Igen. Legalábbis ezt hiszik. Mert itt kuszálódik össze minden. Maga ismeri a vizigót törvényeket. A királyt a lovával és a kincseivel temették el. Csakhogy Alariknak iszonyú mennyiségű kincse volt, hiszen a világ leggazdagabb városából lopta! De hát a törvény az törvény. Alarik gótjai összetereltek több ezer római rabszolgát, és arra kényszerítették őket, hogy ássanak egy akkora sírt, amelyben elfér a királyuk összes drágaságával,

237

köztük a Jeruzsálemi Templom kincstárával egyetemben... Aki tudja, hol van Alarik sírja Calabriában, meg fogja találni a kincseket és a híres menórát! - Ön nem az egyetlen, aki ismeri ezt a históriát? - Természetesen nem! A IX. század óta kincsvadászok ezrei indultak Calabriába, hogy felkutassák a Templom kincseit. Ezt nevezték „Alarik-láznak”. Némely ostobák szerint Alarik fia, Athaulf magával vitte a kincseket a franciaországi Carcassonne-ba, ahol királyságot alapított Toulouse mellett. Mások Rennes-le-Cháteau-ban áskálnak. Holott ez nyilvánvalóan hamis nyom. Alarik sírja és a jeruzsálemi kincstár egy és ugyanaz, és itt van, Calabriában! Tudták a Harmadik Birodalom vezetői is, akik ugyancsak keresték a Jeruzsálemi Templom kincsét. Valóságos megszállottjai voltak! Himmler, az SS főnöke személyesen jött le Cosenzába 1937. november 20-án, hogy irányítsa az ásatásokat. Mindhiába! A fasiszták is próbát tettek, semmivel sem több sikerrel. Senki sem tudja, hol a sír. Kivéve engem... Büszkeségtől ragyogó szemmel nézett rám. A kutatók, tette hozzá, több mint ezer éve kotorják a Busento folyót. Holott nem ott kell keresni! A ránk maradt krónikák, például Jordanesé, aki Cassiodorus Gót históriájából merít ihletet, nem megbízhatók. Tudjuk, hogy Alarik harcosai római rabszolgák ezreivel eltéríttettek egy folyót, és annak a medrében ásatták meg a sírt. Amikor mindennel végeztek, visszaengedték a folyót a medrébe, aztán lemészárolták a rabszolgákat, hogy ne fecsegjenek. Az ám, de melyik folyó volt az? Mindenki azt hiszi, főleg August von Platen óta, hogy a Busento... Ránéztem a finom modorú, sajátságosán egykedvű öregemberre. - És ön ismeri ezt a titkot? - Ezt szeretném megosztani magával. Nézze! - Elővette a vidék térképét. - Nem a Busentóban kell keresni, hanem Cosenzától keletre, a hegyek között, Mendicino mellett, egy Rigardi nevű kisközségnél: ott, a Caronte és a Canalicchio összefolyásánál ásták meg Alarik sírját, nem a Busentóban! Egyébként máig áll ott egy kevéssé feltűnő kereszt, a hely megjelölésére... Kissé sokáig tartana elmagyaráznom önnek ezt... Carmine szünetet tartott. Keményen nézett rám, hogy lássa, mennyire győzött meg, én pedig álltam a tekintetét, hogy megnyugtassam. Ekkor a telefonért nyúlt. - Felhívom az ügyvédemet. Ha egyetért, aláírjuk a szerződést, amelynek értelmében megosztozunk a leleteken. Mert bár én bízom önben, megértheti, hogy a barátság nem pótol mindent... Meg kellett volna botránkoznom ezen a gyanakváson, ám tulajdonképpen tetszett Carmine viselkedése. Megnyugtatott. Erre mondják az angolszászok, hogy „profi hozzáállás”. Az öregember nem akart gúnyt űzni belőlem. Hitt abban, amit mondott. Pár perccel később belépett az ügyvéd

238

(előre értesíteni kellett, hogy ennyire gyorsan ideérjen), és én akkor ébredtem rá, hogy most megváltozik az életem. Nincs más hátra, mint lerohanni Calabriába, és elkezdeni a kutatást. Tanulással telő sivár napjaimnak talán örökre végük. Ennek ellenére csak két hónappal később hagytam el Rómát. Nekem ugyan viszketett a talpam, ám Carmine megparancsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot az egyik calabriai barátjával, aki a régi könyvek szakértője. - Nélküle úgysem megy semmire, mert lássa, Calabria különös vidék... Ezt olyan titokzatos hangon mondta, amit némileg színpadiasnak éreztem. De mindegy, várjuk meg a tudóst! - November végéig nem lesz Cosenzában - folytatta Carmine. - Japánban tartózkodik, üzleti ügyekben... December elején felhívott. - Minden rendben - közölte. - Ha felkészült, indulhat! Még aznap délután autóba vágtam magamat, és elindultam Olaszország déli részébe, először Nápolyba, aztán Calabriába. így kerültem ebbe a komfort nélküli szladiba, egy hóba-jégbe fagyott, hegyi tartomány kellős közepén. Elnyúltam az ágyon, és a piszkosfehér plafont bámultam. Éppen amikor kedvem támadt, hogy néhány régies betűt rajzoljak, valaki kopogtatott. - Signore, telefonó... Ebben a városban semmi sem úgy ment, ahogy kellett volna. A recepciósnak fel kellett kapaszkodnia a lépcsőn, és be kellett szólnia a szállóvendégekhez, ha telefonon keresték őket. Egyetlen fülke működött, a recepció mellett. - François, te vagy az? Elena érzékien rekedt hangjától rögtön átmelegedett a szívem. - Igen! Ezek szerint baj nélkül megérkeztél? Elenának hívták a lányt, akinek a cosenzai leágazásnál segítettem. Bedöglött autója egy veszélyes kanyar kellős közepén vesztegelt. Semmiképpen sem lehetett kikerülni. Segítettem letolni a verdáját az út szélére, ő pedig megkért, hogy fuvarozzam el a város szélén levő szervizbe. Volt időnk összemelegedni az úton, mert Elena nélkül a silai szerpentin végeérhetetlennek tűnt volna. Egyetemista volt, művészettörténetet tanult, és most hazafelé tartott a barátaihoz, egy kis eszmecserére. - Calabriában? - kérdeztem némi éllel.

239

- Igen, Calabriában. Miért ne? Gondolod, hogy itt nem lehetségesek érdekes találkozások? - felelte, és szúrósan nézett rám. Nagyon vonzónak találtam szép, fekete szemét, antik arcát, de ő semmivel sem árulta el a szándékait. Álmomban sem hittem volna, hogy felhív. - Nem akarsz programot ma estére, François? Megyek a barátaimhoz. Mi lenne, ha ott találkoznánk? Csábító javaslat volt, ám én megígértem Carminénak, hogy engedelmes leszek, és már érkezésem estéjén felhívom a régi könyvek szakértőjét. Most az egyszer tisztességesen akartam intézni a dolgaimat. Ezért fizettek. - Nem lesz könnyű, tudod, hogy csak most érkeztem, és... - Ugyan már! Nekem ne mondd, hogy olyan sok mindent lehet csinálni Cosenzában! Soha, semmit sem lehet csinálni Cosenzában. Fixen tudom, hogy egész este csak olvasnál! Gyere inkább velünk! A barátaim nagyon rokonszenvesek. Naaaa... Találkozunk tíz perc múlva, fent az óvárosban, a színház előtt a téren... Ki habozott volna ezek után? Végtére holnap reggel is felhívhatom a szakértőt. Mikor felmentem a lépcsőn átöltözni, megláttam a bejárat melletti tükörben egy alacsony homlokú, bőrdzsekis embert. Amíg telefonáltam, egyfolytában a recepciós pultnál ácsorgott, a fülke mellett. Engem fixírozott, amíg hátat nem fordítottam neki. Fura. Bosszankodva nyitottam ki a szobám ajtaját. „Vigyázz, James Bond! Tisztára paranoiás leszel ettől a kis küldetéstől!” Egy lélek sem járt a cosenzai várnegyed utcáin. Ez a magaslati rész olyan volt a kihalt vagy roskadozó vén palotáival, mint a kísértetek városa. A ködben alig látszottak a falak, amelyeknek szomorú színét a helyiek a foglia morta (korhadó avar) szavakkal határozzák meg. Ahogy kapaszkodtam fölfelé az erődhöz, eszembe jutottak a tudós tanácsai: - Először is, senkinek se szóljon a küldetéséről! Senkiben se bízzon! - Gúnyosan mosolyoghattam, mert Carminé fölcsattant: - Tudhatná, hogy a zsidó fundamentalisták félelmetesek! - Azt állította, hogy egyes szélsőséges szervezetek a Templom kincsei után kutatnak. Némelyek szerint máig Rómában rejtegetik őket, a Vatikán titkos pincéiben... A Templom-hegy Híveinek Mozgalma, mondta Carminé, felvilágosítást követelt az ügyben a Szentszéktől. 2004-ben a Maariv izraeli hetilap is fölkapta a pletykát. Úgy tűnik, a Moszad is szaglászik... Carminé szentül hitte, hogy ez a küldetés borzasztóan veszélyes. - Óriási nagy a tét! A zsidók sose ismerhették a menórájukat, kizárólag Titus diadalívének alapján képzelhetik el. Vannak, akik mindenre hajlandók a megszerzéséért! - Meg volt győződve róla, hogy követni fognak. De hát

240

miként szúrhatna ki a Moszad vagy mit tudom én, kicsoda, egy ismeretlen diákot, és miből tudhatnák, hogy kincsvadászatra indul? - Azért csak legyen résen! Ez minden, amit mondhatok. Sokkal hatalmasabbak és tájékozottabbak, mint gondolná! Főleg pedig mindig tartsa magánál a dokumentumot! Hű, a dokumentum! A bőröndömben felejtettem. Rohantam vissza a szállodába. Amikor megérkeztem, gyorsan körülnéztem az előtérben. A bőrdzsekis, kétes alak már nem volt ott. Vadul dobogó szívvel siettem fel a szobámba. Lehet, hogy éppen a holmimban turkál? De minden a legnagyobb rendben volt: a bőrönd ugyanott, ahol hagytam, és meg is találtam benne a plasztik tasakba csúsztatott dokumentumot. Magamhoz vettem, és nyargaltam a találkozóra Elenával. Ócska kis csotrogányban várt rám a nagy Telesio32 szobra mögött. - Hány autód van neked? - Egy barátomtól kaptam kölcsön. Indulhatunk? Míg mentünk az éjszakában a Sila, a sűrű fenyőerdő felé, amely baljós fallal veszi körül Cosenzát, nem tudtam, mit mondjak Elenának. Úgy rémlett, mintha már láttam volna valahol. Talán Rómában? A hegyre kapaszkodó utat figyelve megkérdezte, hogy mit keresek Cosenzában. Nem szívesen hazudtam neki, de a diszkréció kötelez... Ilyenkor, mint minden nőnél, a féligazság a megoldás. - Hogy fedezhessem a disszertációmmal kapcsolatos költségeket, időnként megbízásokat teljesítek műkereskedőknek. Jól fizetik, és nem jár sok fáradsággal. Elena nem kérdezett többet, inkább cosenzai kamaszkoráról mesélt, amelyből máig megmaradtak a barátok. Hozzájuk megyünk most. Beszámolt első szerelméről nála jóval idősebb, nős tanára iránt. A románcnak tragédia lett a vége, ezért, amint tehette, átköltözött Rómába. A szüleinek nagyon nem tetszett. Azóta megszakadt a kapcsolatuk. Alkalmi munkákból fizeti a tandíját. Ezért van az, hogy huszonhét éves létére még mindig nem diplomázott le. Barátai valamilyen svájci faházfélében laktak a hegyek között. Elég szokatlan látványt nyújtott a Mezzogiorno szívében. Rokonszenvesek voltak, bár elég komorak, és többségükben munkanélküliek, kivéve egyet, akinek, mint Elena elmondta, sikerült bejutnia a rendőrséghez. Csendes esténk volt, kolbászt ettünk és egy cuddrurieddru nevű helyi süteményt, amely karácsonyi specialitás Cosenzában. Helyi zenét hallgattunk, emlékeztetett az érthetetlen korzikai dalokra. A társaság kórusban fújta őket. Amikor Elena visszakísért a szállodába, borzasztóan szerettem volna megcsókolni, de ő gyengéden elhárította. 32 Bernardino Telesio: olasz reneszánsz természettudós és filozófus.

241

- Találkozhatunk holnap, ha szabad az estéd? Az olasz lányok célratörők. - Tökéletes! Akkor holnap este. De most én hívlak meg téged! Annyi a dolgod, hogy kiválaszd a város legjobb éttermét. Nem volt nehéz. Ismertem, nem volt messze a szállodámtól. Onnan kényelmesebben felkormányozhatom Elenát a szobámba. Másnap reggel a megbeszélés szerint felhívtam a régi könyvek specialistáját. Mikor bemutatkoztam, sokáig hallgatott. - Nem tegnap este kellett volna felhívnia? A hangja hideg volt. Metsző. - Igen, de feltartóztattak. Később érkeztem, mint gondoltam, és akkor már nem akartam zavarni. - Igen? Újabb csend... Máris tájékoztatták volna, hogy hány órakor jöttem? Úgy rémlett, nem hisz a mentegetőzésemnek. Holott mit számít, hogy tegnap este vagy ma reggel? - Ki fogja bizonyítani nekem, hogy maga valóban François, Carmine barátja? Ajjaj ! A társalgás félresiklott. Azzal próbáltam meggyőzni, hogy felsoroltam az összes részletet, amelyekbe Carmine beavatott. Találkoznunk kell, hogy átadjam neki a régi pergament, ő pedig segítsen megtalálni a helyet, ahol diszkréten el kell kezdenünk ásatni. Ettől sem lágyult meg. - Idefigyeljen, a tegnap, az tegnap! Ilyen körülmények között nem találkozhatok magával! Inkább felhívom Carminét, és utána értesítem magát, amennyiben szükséges... Kurtán-furcsán letette. Eltátottam a szájamat. Hogy lehet ennyire rosszhiszemű? Valami baja van a hapsinak?... Miután összeszedtem magamat, azonnal telefonáltam Rómába, hogy elmagyarázzam Carmi-nének kínos kalandjaimat. Biztosra vettem, hogy megért. - Tegnap este kellett volna felhívnia! - mondta ridegen. - Igen, tudom! Ma reggel hívtam. De hát az nem olyan nagy különbség, és... - De igen, nagyon nagy különbség! Ha estét mondunk, az nem reggel! Még sose beszélt velem ilyen nyersen. Erősködtem, hogy nem akartam semmi rosszat, csak olyan fáradt voltam... Carmine megenyhült. - Telefonálok a barátomnak. Ne aggódjon, most az egyszer tisztázom a dolgot! De a jövőben legyen pontos! Barátom méltányolja a pontosságot. Nehéz is lett volna nem észrevenni egy ilyen kutyakomédia után... Megesküdtem, hogy ez nem fordul elő még egyszer. Amíg nem hívott fel a régi könyvek szakértője - még mindig nem tudtam a nevét, mert Carmine

242

titokban tartotta (diszkrécióból) szabad volt az egész napom. Elena ráért, elmentünk sétálni. Este csodálatosan sikerült a vacsora. Másnap reggel kopogtattak az ajtómon. - Signore, telefono... Elena azonnal felült. - Mi az? - mormolta, és kapkodva öltözni kezdett. - Nyugi, csak a telefon! Nem működik a szobákban. Lemegyek a recepcióra. Öt másodperc! Várj meg! Mintegy véletlenül a bőrdzsekis pofa ismét a fülke mellett tartózkodott. - Halló! Ezer közül megismertem volna a szakértő hadaró, fémes hangját. - Tessék! Nos, meggondolta magát? Akaija, hogy találkozzunk végre? - Igen. De ma nem megy. Holnap nehéz napom lesz. Ma péntek van. Találkozzunk vasárnap! Ez megfelel magának, vasárnap reggel? - Oké. De hol? - Majd értesítem. Carmine barátja továbbra is megjátssza magát. Minek bújócskázunk még mindig? Elég idegesítőnek találtam ezt a kis mozielőadást. Ekkor támadt egy ötletem: csakugyan olyan használható ez az igen kevéssé rokonszenves ember? Végtére kutathatok én egyedül is... Ám Carmine ragaszkodott hozzá, hogy találkozzunk, és adjam át a dokumentumot... De legalább így lesz két napom Elenával! Ki kell használni! Teljesen belemerültem az álmodozásba, hogy miket csinálhatok Elenával, így a lépcsőn fölfelé menet megfeledkeztem róla, hogy a tükörben ellenőrizzem, mit művel a bőrdzsekis. Szerencsére valaki bejött az előtérbe, és megszólította. Gyorsan rásandítottam. Hűségesen ácsorgott a posztján, és énfelém nézett. A szobában Elena ismét elaludt: hasmánt feküdt az ágyon, a takaró a térdéig csúszott. Egész nap ki se bújtunk az ágyból. Jól éreztem magamat. Ő is örülni látszott. Este visszatértünk a szállodához közeli étterembe. Olyan hideg volt, hogy elment a kedvünk a városnézéstől. Az antipasti után Elena javasolta, hogy korábban távozzunk a tervezettnél. Kértük a számlát, de irtó sokáig tartott, hogy a tulaj kihozza. - Nem parancsolnak desszertet? Príma szicíliai cannolónk van. Nem szeretik a cannolit?33 - Gyerünk már! - türelmetlenkedett Elena. Intettem a tulajnak, hogy le vagyunk sújtva, de máris kérjük a számlát. - Jó, jó, de meg fogják bánni, hogy ilyet kihagynak... A tulaj megírta a számlát. Aztán átírta. Végül felálltam, és egyenesen a kasszához mentem fizetni. Szerencsétlenségemre a hitelkártyám beakadt, és a kapcsolat nem jött létre. Elena utánam jött a kasszához, és felajánlotta, hogy csekkel fizet. Tiltakoztam, mire megharagudott: 33 Hab roló. (A fordító)

243

- Itt az a szokás, hogy fele-fele! A lányoknak is van joguk fizetni! A tulaj ránézett, és közölte, hogy ilyen szokás nincs. Elena megsem-misítően végigmérte: - A nemek egyenlők! - nyújtotta a csekket, amit a tulaj betett a kasszába. Közben olyan furcsán nézte az üres éttermet, mintha valami nyomasztaná. Visszafelé Elena valósággal megrészegült a hidegtől és a bortól. - Láttad a pasas fejét? - kérdezte hangosan. - Igazi macsó, hm? Kicsit olyan, mint te! - Akarómba kapaszkodott, egyfolytában ölelgetett és csókolgatott. Ahogy benyitottam a szobámba, rögtön láttam, hogy itt történt valami. A szekrény nyitva volt, a függönyt elhúzták, a fiókos szekrényt elmozdították. A bőrönd nem ott volt, ahol hagytam. Pánikba estem. - Francba! A kézirat! Hogy ilyen hülye lehessek! Lázasan feltúrtam a szobát. Tudomásul kellett vennem a nyilvánvaló tényt: a bőrönd eltűnt! - Rohadt életbe! Nem, ez nem lehet! Igaza volt Carminénak, a Moszad... - Mi a baj, François? - hüledezett Elena. - Szükséged van valamire? Miről beszélsz? - Nem merte megkérdezni, hogy félrebeszélek-e. De láttam aggodalmas tekintetén, hogy sikerült felzaklatnom. Miként magyarázzam meg neki úgy, hogy semmit sem árulok el? És mit mondok Carminénak? Hogy nézek a szemébe? Összevissza kavargott a fejem... Francba! Honnan tudhatta a Moszad, hogy Calabriában vagyok? Hogy léphettek ilyen gyorsan? Carmine tudta! Ezek szerint az egész világon kémkednek? Szerencsére, amikor benyúltam a dzsekim alá, észbe kaptam, hogy tegnap este óta nálam van a levél. Véletlenül a tegnapi kabátban mentem az étterembe! - Disznóság! Valaki turkált a szobámban! A szállodaigazgató, akit habozás nélkül felvertem álmából, nem mutatkozott túl készségesnek. Igazi díszpéldánya volt ezeknek a délieknek, akik megjátsszák a közönyt az egész világ iránt. - Nagyon szomorú vagyok, de látja, errefelé megtörténik olykor ez a malőr. De a pénzét nem hagyta fent legalább. Tudja, a szállodai előírás nagyon szigorú. Ne hagyja értéktárgyait a szobákban! Különben a vezetőség nem vállal semmiféle felelősséget... - Ez a nemtörődömség már felháborított. Legszívesebben azonnal szedtem volna a sátorfámat. - A tudomására kell hoznom, hogy ahányszor telefonálok, sajátos módon mindig jelen van az előtérben egy ember! - De hát a hallban sokszor vannak emberek! Ez egy jó szálloda, uram, tudja... Nem mertem közölni vele, hogy ebben kételkedem. Fölösleges lett volna újabb veszekedésbe bonyolódnom. Személyleírást adtam neki a gyanúsítottról. - Járjanak utána, nyomozzanak! Lehet, hogy köze van ehhez a lopáshoz...

244

- Elloptak magától valamit? - Igen, vagyis végső soron nem, de valószínűleg azt akarták... Okosabbnak véltem lezárni a kérdést. Mivel inkább jól végződött a dolog, nem akartam tovább rontani. Majd vigyázok, nehogy megismétlődhessék... - Természetesen, ne aggódjék, oda fogunk figyelni! Másnap reggel felhívott a régi könyvek szakértője. Nyájasabb, de türelmetlenebb is volt a hangja. - Magánál van még a dokumentum? - Igen, természetesen! Minek tértem volna ki az éjszakai bosszúságaimra? Utóvégre megvolt a dokumentum, és ez a lényeg. - Akkor a lehető leghamarabb találkoznunk kell! Késő délután megfelelne magának? - Tökéletes! - Corso Mazzini, az újvárosban. A Telesio kávéház, este hatkor. De egyedül jöjjön! Mielőtt visszatértem a szobámba, telefonálni akartam Carminénak, hogy megnyugtassam. Többször is megpróbáltam. Nem vette föl. Talán leugrott egy kávéra. Azért ez furcsa... Neki ezen a héten a négy fal között kellett volna maradnia, hogy „navigálhassa” expedíciónkat... Ahányszor csak kiléptem a fülkéből, mindannyiszor összeakadt a tekintetem a feszengő tulajéval, aki képmutató integetéssel üdvözölt. Végül csak felkapaszkodtam a szobámba. Nem tudtam, miként közöljem Elenával, hogy nemsokára kezdetét veszi küldetésem, és hamarosan el kell hagynom Cosenzát a kalandokért. Ő pedig nem követhet a menóra útján. Ám szóba sem került a kérdés. Elena már felöltözött. Váratlan megbeszélés. Dolga lesz egész nap. Megbeszéltük, hogy este találkozunk ugyanabban az étteremben. Tökéletes, így zavartalanul készülődhetek a délutáni találkozóra. Öt óra felé eljöttem a szállodából, és leballagtam az újvárosba. A szakértő, úgy, ahogy megbeszéltük, a Telesio kávéházban várt. Nem téveszthetem össze, mondta. Campanella könyve, a Napváros hevert előtte az asztalon. Valóban rögtön észrevettem a terem mélyén, mert nem olvasott, hanem az embereket fürkészte. Ahogy közeledtem hozzá, kissé megrándult az arca. A bal kezét bedugta a felöltője alá. - François vagyok, Carmine barátja. Arcvonásai kisimultak. - Ah, nagyon helyes, nagyon helyes! Foglaljon helyet! El vagyok ragadtatva.

245

Sokkal kevésbé volt hideg a hangja, mint a telefonban. Viszont idegesebb, türelmetlenebb volt. Azonnal a kezembe nyomta a névjegyét, így végre megtudhattam, kicsoda. Valamelyest hivalkodó, barokk betűkkel nyomtatták a nevét, amely fölött grófi korona díszelgett:

DOTTORE PASQUALE CRISTIANO VIA GARIBALDI 12

De furcsák az emberek! Mekkora kázust csinált belőle, amikor a telefonban kellett volna bemutatkoznia. Most meg elsőre átnyújtja a vizitkártyáját, mintha állásinterjún lenne. Kihasználtam az alkalmat, hogy megérdeklődjem, van-e valami híre Carminéról. Kissé megrázta a fejét, de mintha nem érdekelte volna a kérdésem. Egyedül a dokumentum érdekelte. Ezt a mohóságot! Ezek a tudósok vagy műkereskedők mind egyformák. Fontosabbak nekik a tárgyak, mint az emberek. „A tárgy legalább nem csapja be az embert”, hallottam egyszer az egyiktől. - Nos tehát, uram! Itt van magánál Carmine dokumentuma? - Természetesen. Parancsoljon! Kihúztam plasztik tasakjából a dokumentumot. Az ember épp csak egy pillantást vetett rá, és elsápadt. - Ez nem az a dokumentum, amelyet Carmine adott magának! - Hogyhogy? Dehogynem, biztosíthatom, hogy az! Benne van minden! Ez a teljes szöveg! - Az lehet, de nem az eredeti dokumentum! Egy pillanatra elnémultam. - Honnan tudja? - Azonnal látszik. A pergamen nem régi. - Ez igaz. Be kell vallanom önnek, hogy Carmine a legnagyobb óvatosságra intett. Mivel pedig nagyon szeretem az epigráfiát, és imádok régi okmányokat másolni... - És? - vágott a szavamba türelmetlenül a szakértő. - És? Nos, mielőtt Calabriába utaztam volna, maradt néhány szabad hetem, tekintve, hogy ön Japánban tartózkodott. Inkább elkészítettem a dokumentum pontos mását, és az eredetit Rómában hagytam, hogy biztonságban legyen. Tudja, a kincs felkutatásához csak az a fontos, hogy a másolat pontos legyen, márpedig megnyugtathatom, hogy egy vonást sem felejtettem ki... - Ma che cretino! - A szakértő magánkívül volt. - Az meg sem fordult a fejében, hogy maga a pergamen ugyanolyan fontos lehet, mint a szövege? - Elismerem, nem gondoltam, hogy... Odajött a felszolgálónő, hogy mit kérünk. Pár másodpercig egyikük se szólt. - Due capuccini - mondtam végül, csak hogy menjen már onnan.

246

- Idehallgasson! - szűrte a fogai között a szakértő, és közel hajolt hozzám, hogy minél halkabban beszélhessen. - A saját érdekében azonnal közölje velem, hol van az eredeti, különben Carmine lefújja az egész műveletet, magát pedig vád alá helyezik, amiért ellopott tőle egy antik pergament... - Nevetséges! Az égvilágon semmit sem loptam el! - Stai zitto! Halkabban! Hajoljon közelebb! - Jó, nem loptam el semmit. A pergamen Corrado Balbo barátomnál van, aki a kortárs történelmi könyvtárban dolgozik. - És hol lakik? - Nem tudom, megtehetem-e... - Nézze, uram! A lehető legsürgősebben vissza kell származtatna nekünk ezt a dokumentumot... - Na, jó, via Chisone, 27. szám. De ő semmit sem tud erről az ügyről! Inkább felhívnám előbb. Nem szeretném, ha... - Ne aggódjon. Carminét küldöm oda, hogy hozza el. Nem lesz itt semmi baj! - Pfű! Akkor tudja, hogy van Carmine? - Si, si. Ne aggódjon... Azzal fölállt, hogy távozzon. - De mikor találkozunk legközelebb? - Hamarosan, hamarosan. Majd telefonálok - mondta, de nem is fordult felém. Alighogy ő kilépett a kávéházból a via Mazzinira, észrevettem Elenát, aki egy barátnőjével jött arra. Puszit adtak egymásnak, aztán Elena belépett a bárba, és mutatta, hogy milyen rettentően csodálkozik. - Nahát, most láttalak meg az utcáról! De örülök! Sétálunk egyet? - Igen, ha akarod. - De furcsa az arcod! Hogyne lett volna furcsa. Túl gyorsan torlódtak egymásra az események. Előbb ez a fenyegetőző, bogaras szakértő, aztán Elena, aki esik úgy idetoppan a nagy semmiből. És hogy vehetett észre, amikor a Mr leghátuljában ültem?... Carmine maga sem tudja, milyen jól fogalmazott. Calabria valóban különbözik minden más helytől... Ezúttal nem az éttermünkbe mentünk; Elena meghívott magához: - Itt lakom a közelben, és úgy szeretném megmutatni neked a laki-sómat! Nem olyan lepra, mint a hotelszobád... Olyan csodálatos estét töltöttünk együtt, amelytől az ember minden búját-baját elfelejti. Azonnal rohantunk a hálószobába. Már éjfél is elmúlt, amikor folytattuk a diskurálást. Elena föltette Mina egyik lemezét, és előadást tartott az olasz canzone magasabbrendűségéről. Vasco Rossiban vagy akár még Erosban is több van, mint a ti Johnnytokban... Hirtelen témát váltott:

247

- Ja, igaz, el is felejtettem megkérdezni: hogy van öreg barátod, a régi könyvek szakértője? Minden erőmet összeszedtem, hogy ne rázkódjak meg. Szerencsére félhomály volt a szobában, így az árnyék elrejtette a megdöbbenésemet. Elena észrevehette, hogy bakizott, mert láttam, amint az ajkába harap. Honnan tudta? Visszajátszottam magamban a beszélgetéseinket. Nagyon vigyáztam, hogy küldetésemnek még a legapróbb részletét se áruljam el neki. Annyit mondtam, hogy „dolgom” van itt. Műkereskedőknek végzek kisebb melókat, ennyi. Soha nem került szóba semmiféle antikvárius. És honnan tudja Elena, hogy öreg? Rohamszerű álmosságot tettettem, hogy ne kelljen folytatni ezt a párbeszédet. Csak hát hosszú volt az éjszaka, és én azzal töltöttem el az időt a néma sötétségben, hogy újra és újra átgondoltam ezt az észbontó históriát, amely ebbe a gyilkos verembejuttatott. És ha Elena is velük tart? Ha a Moszad ügynöke, akinek az a feladata, hogy likvidáljon? Elvégre alig ismerem. Furcsa körülmények között találkoztunk egy reggelen, egy calabriai út kellős közepén, hogy ne is lehessen kikerülni. Attól kezdve nagyon gyorsan csévélődött le az események lánca. Rögtön az elején az volt az érzésem, hogy ezt az arcot láttam már Rómában. Nagyon jó arcmemóriám van, és főleg egy szép nőét nem felejtem el. Már akkor gyanút kellett volna fognom! Rómában kezdett volna figyelni, hogy itt biztosabban kinyiffan thasson? A halál démona volna az én angyalom? Többször is éreztem, hogy kiüt a hátamon a hideg verejték. Hallottam, ahogy a toronyban elharangozzák az órákat. Melyik lesz az utolsó? Talán már most is úgy fekszem itt, mint Claudius az alvó Agrippina mellett, aki majd megöl? Már nem tudtam, megúszhatom-e élve ezt az őrült kincsvadászatot... Nagyon sokáig vártam, hogy eljöjjön az álom. Majdnem dél volt, mire felébredtem. Ragyogó napfényben úszott a lakás. Elena nem volt a szobában. Szörnyű balsejtelem fogott el. Erősítésért ment volna? Átszaladtam a nappaliba. Senki. Fejvesztett rémület fogott el, és magam se tudom, miért jutott eszembe, hogy felhívjam Corradót. Rómában. Még mindig nem figyelmeztettem, hogy Carmine elmegy a kéziratért. Nem volt rá időm: Elena olyan váratlanul robbant be tegnap délután... Tárcsáztam. Idegen hang válaszolt. - Signor Balbóval óhajt beszélni? - Igen. - Maga kicsoda? - Már bocsánat, de inkább én kérdezném, hogy kicsoda maga? Miért tartózkodik maga Corrado lakásában? - Rendőrség. Ki maga? Sietve elmagyaráztam, hogy francia egyetemista vagyok, aki Corrado Balbónál bérel lakást, aztán megkérdeztem: - Mi történik ott?

248

A hekus egy pillanatig hallgatott, majd azt felelte, ugyanazon a semleges hangon: - Signor Balbót ma éjszaka meggyilkolták a lakásán, méghozzá különösen brutális módon. Vörösre izzított késsel kivájták a szemét, mielőtt megölték. Tartózkodjék olyan helyen, ahol utolérhetjük! Nem tudom, mi ütött belém. Annyira megrémültem az ajtózárba csúsztatott kulcs hangjától, hogy lecsaptam a kagylót félelmemben, nehogy rajtakapjanak, amint a rendőrséggel beszélek. Elena észre is vette rajtam a szorongást, amit azzal próbáltam leplezni, hogy tovább tehénkedtem a nappali díványán, mint egy elfáradt és nyűgös macsó. - Hát te meg hol jártál ilyen korán? - Kihasználtam, hogy alszol. Vásároltam ezt-azt, és beszereztem az újságokat. Ő is aggodalmasnak tűnt kissé. - Idefigyelj, tudod, miről beszélnek a városban? Tegnap délután meggyilkoltak valakit, aki a régi könyvek szakértője volt... Nem ezzel az emberrel kellett találkoznod? Újabb sokkot kaptam. Corradót meggyilkolták! A szakértőt meggyilkolták! Mi lesz ebből? És miért beszél nekem erről Elena? - Hadd lássam a fotót! - mondtam, még egy utolsó kísérletet téve, hogy nemtörődömnek mutatkozzak. - Itt van, a helyi lap címoldalán - felelte kihívóan. Alaposan megnéztem a fényképet, és megkönnyebbültem. - Ez nem az a szakértő, akivel tegnap találkoztam! - közöltem majdnem diadalmasan. - Hát pedig a cikkben az áll, hogy egész Calabriában ő az egyetlen tudósa a régi könyveknek. Ezek szerint egy másikkal találkoztál? Vagy nem jött el? - De igen, eljött! Legalábbis azt hiszem. Hánykor ölték meg? - A rendőrség szerint délután kettő és négy között. - Akkor jó. Akkor ez nem lehetséges. Én este hatkor találkoztam az emberemmel. - És hogy hívták a te emberedet? Elővettem a névjegyet. - Pasquale Cristianónak. - Hoppá! Itt nem stimmel valami - szólt Elena. - Az illetőt, akivel találkoztál, ugyanúgy hívják, mint az illetőt, akit megöltek... Hogyhogy? Ez lehetetlen! A szakértőt nem ölhették meg délután kettő és négy között, nem bukkanhatott föl este hatkor, hogy aztán ismét meghaljon, és a másnapi újság halálozási rovatában kössön ki... Paff voltam. - Hát pedig nem olyan komplikált - mondta Elena hidegen. - Az, akivel találkoztál, kiadta magát a szakértőnek, de valószínűleg azoknak a

249

bandájához tartozik, akik végeztek a szakértővel. Megpróbáltak csőbe húzni téged. Most kezdett csak világosodni az elmém. És én még megadtam Corrado római címét... Megkínozták, hogy megszerezzék tőle a dokumentumot... Porig voltam sújtva. Ostobaságból feláldoztam a legjobb barátomat... De hát ki lehet az, aki ennyire eszelősen meg akarja kaparintani a Templom kincsét? - A Moszad? Elena megütközve nézett rám. Félni kezdtem... Carmine figyelmeztetett, hogy sose ejtsem ki ezt a nevet! - Miket beszélsz te? Figyelj, véleményem szerint... De én már nem figyeltem arra, amit mondani akart. Azt akartam hinni, hogy egy rossz filmben vagyok, és elkiálthatom magamat: „Engedjenek el!” Csakhogy ez nem a Truman Show. A calabriai Cosenzá-ban voltam, három-négy órára a legkedvesebb városomtól, az én drága levéltáramtól... Egyetlen dolog kattogott az agyamban: menekülni, eltűnni, itt hagyni Alarikot és a menóráját ezeknek a betegeknek, akik az életüket is készek odaadni érte! Megcsörrent a telefon, Elena átment a hálószobába. Hallottam, ahogy mondja: - Hát persze, hogy ő is meghalt. Oké. A francia barátja, a szakértő, most pedig Carmine... A végén majd... Carmine nevétől bekattantam. Hát meghaltak mind! Corrado, a szakértő, Carmine... Mind, kivéve engem. Vagyis én vagyok a következő a listán... Rohanás közben kaptam fel a kabátomat, és leszáguldottam a lépcsőn. A kaput nem zárták kulcsra, bár azt hiszem, hogy az ellenkező esetben képes lettem volna kirúgni. A rémület megduplázta az erőmet a futáshoz. Kint a Corso Mazzinin nyüzsögtek az emberek, most végeztek a vasárnapi bevásárlással. Hátra se nézve lökdöstem félre őket, és csak loholtam, hogy minél messzebb lehessek innen... - François, gyere már vissza! - hallottam magam mögött Elena hangját. A sarkamban volt, és látni véltem a szájtátók sűrű tömegében két pofát is, akik hozzá csapódtak. Cinkosok? Újabb rivális bérgyilkosok? Soha életemben nem féltem még így! Egész biztos kinyírnak a pofák, mint Carminét, mint a szakértőt, mint Corradót! De miért? Miért? Szerettem volna odaordítani nekik, hogy teszek a kincsükre... De mit értem volna el vele? Az ájulás kerülgetett, hogy mentsem így a bőrömet? Szerencsémre épp akkor ért véget a mise, amikor kirobbantam a főtérre, és még nyitva volt a San Domenico-templom kapuja. Keresztül furakodtam a hívők tömegén, és sikerült elrejtőznöm pár pillanatra a templomban. Elena és a két brávója úgy ment el a templom előtt, hogy nem vettek észre. Haboztak, hogy átkeljenek-e a Busentón. Rengetegen voltak a Mario Martire hídon. Ezt használtam ki arra, hogy meglógjak egy mellékajtón. Fel kell jutnom az első járműre!

250

Ismét rám mosolygott a szerencse. Valamivel előttem látogatta meg a templomot egy belga turista, valószínűleg az egyetlen ebben az idényben, és most készült távozni a bérelt Fiatjával. Két másodperc alatt beugrottam mellé az autóba, és könyörögtem, hogy vigyen magával. Először zavarba jött, de a francia hangsúly eloszlatta a gyanúját: - Á, egy frankofón! Nem semmi, egy ilyen kis városban! - Üldöz a volt feleségem - mondtam, hátha ezzel begyorsíthatom. - Szörnyű erőszakos! - Aha, az olasz nők - mosolygott a belga. - Fúriák mind egy szálig! Rákanyarodtunk az óvárosi útra, onnan pedig a Sila felé indultunk. Éppen távoztunk a helyszínről, amikor észrevettem, hogy Elena egyik embere az autónkra mutat. Kiszúrtak minket. Most nagyon kell sietni! - Nahát, vakációzunk? - kérdezte ez az ártatlan belga. - Azt se tudom, hova akar menni... - Maga hova akar? - Tropeába. Ott valami gyönyörű a part. Hoztam távcsövet: szeretném megcsodálni a Strombolit. - Tökéletes! Tropea szebb, mint Saint-Tropez. Menjünk oda! Szerintem azt hitte, hogy egy dühöngő őrülttel van dolga, de a családi boldogtalanság mindig részvétet kelt, és egyébként is el volt ragadtatva, hogy franciául beszélhet. Elkezdtük a szokott bárgyú értekezést, hogy miben mások az olaszok, mint a franciák: „Rokonszenvesek, de felületesebbek”, „a konyhájuk jó, de az az örökös főtt tészta” stb. Egészen addig belementem a játékba, amíg Nicastro után meg nem láttam a messzeségben két irdatlan terepjárót, amelyek eszeveszett gyorsasággal üldöztek minket. Elkértem a turista távcsövét. Az elsőben nem Elena ült, mint vártam, inkább tegnapi ál-szakértőmet véltem felismerni, és mellette a szállodám igazgatóját, a lezser délit. Ő is a Moszad ügynöke? - Nem tudna gyorsabban menni? - Errefelé veszélyes - tiltakozott a belga. - Elhanyagolják az utak karbantartását. Különben is, ezek az olaszok úgy vezetnek, mint a futóbolondok. - Pizzóban megállt egy lámpánál, holott az még nem is váltott vörösre! Hátrafordultam. A böhöm terepjárók teljes gázzal robogtak felénk. Alig maradt annyi időm, hogy kiugorjak az autóból, és rohanvást elrejtőzzek az óvárosban. Hallani véltem, ahogy kiáltozik mögöttem a belga, amikor feltartóztatják a Moszad fejvadászai. Kétségkívül a cinkosomnak nézték ezt a bátor embert. Lélekszakadva vágtattam, hogy minél előbb eltűnhessek a kis kikötővárosban. Megérkeztem a várkastélyhoz, a térre, és ó, jaj, ott Elena várt rám, kezében pisztollyal, maga mellett két brávójával. Csapdába estem! - Isten hozta Pizzóban! - üdvözölt az egyik orgyilkos. - Ez a hely határozottan nem tesz jót a franciáknak - közölte gúnyosan, és a turistáknak

251

szóló táblára mutatott a téren. Itt ért véget a menekülő nápolyi király, a híres Joachim Murát pályafutása, akit 1815. október 13-án letartóztattak és agyonlőttek, éppen akkor, amikor megpróbálta visszahódítani elvesztett királyságát... - Elena, könyörögve kérlek! Hagyd meg az életemet! Megesküszöm rá, hogy nem érdekel a menóra! Elvihetitek, csináljatok vele, amit akartok! Nekem nem kell, ez már csak történelem, tudod, hogy történész vagyok, úgyhogy minden alapom megvan tojni rá... Találni kell valamilyen érvet, mindegy, milyet! Ám Elenának nem volt ideje, hogy szánakozzon rajtam. - Siess már, te idióta! - mondta dölyfösen. - Befelé! Nem volt választásom. A gépkocsi kilőtt. Odabent hallottam, amint egy rádió megadja a belga és az üldözők autójának helyét. A készülék recsegett, alig lehetett érteni, mit mond... - Halló, itt... Gioia Tauro... ellenőrzünk minden érkező gyanús járművet... Halló, hallotok minket? - Halkítsd le azt a rádiót, Ferruccio! - mondta Elena a sofőrjének, aztán hátrafordult hozzám. - Van szerencsém bemutatkozni! Elena Duodo vagyok, a calabriai tartományi csendőrség őrmestere. Ők pedig munkatársaim: Curzio, és a sofőr, Ferruccio. Az első estén találkoztál velük a kunyhóban. Erre nem számítottál, mi? Ezek szerint Elena hekus! Akárcsak a calabriai haverjai! De akkor ki ölte meg Corradót és Carminét? Nem engedett szóhoz jutni: - Alaposan megfuttattál minket. Ráadásul miattad elszalasztottuk az év fogását. De miért nem szólt korábban, hogy zsaru? És miért hajszolják Alarik kincsét a zsaruk? - Jó időmbe telt kideríteni, hogy te csak egy öszvér vagy - tette hozzá Elena. - Öszvér? - Igen, csak egy hülye, egy szimpla furmányos... Nem aranyos? A női kedély hullámzása örök rejtély marad előttem. Ma szerelmes, holnap gyilkos. Ki érti őket... Éppen meg akartam kérdezni, mit jelent az utolsó szó, amikor a gépkocsi látványos hajtűkanyart írt le az aszfalton. - Gioia Tauro felé mennek. Megpróbálom követni őket. - Ferrucio nagyon tapasztalt sofőrnek látszott, de ha óránként több mint 150 kilométerrel száguldunk nyaktörő utakon, a tengerbe zuhanó meredély szélén, bőven van ok a pánikra. - Miért rohanunk ennyire? - Édes François, úgy látom, elfelejtetted... hogy most löktél oda egy szegény belga turistát a N’dranghetta szörnyetegeinek. - Kiknek? Miféle szörnyetegek?

252

-A N’dranghettáé! A calabriai maffiáé! Azt ne mondd már, hogy nem tudod, mi az! - Nem, de a Moszad... - Ó, a híres Moszad! A mániád az izraeli titkosszolgálattal! Ebből értettem meg, hogy nem tartozol a maffiához... Hallgattam, és bámultam rá. Ugyanaz a gyönyörű szem, ugyanazok a tiszta vonások. Bár ettől a „rendőri” hangtól valahogy kevésbé volt szép. Bánom is én! Csak érthessek már meg végre valamit! - Kezdetben azt hittem, gúnyt űzöl belőlem. Még az is eszembe jutott, hogy hátha rájöttél, ki vagyok. A kis diáklány, aki télvíz idején stoppol a calabriai országúton, ez gyanúsnak tűnhet. Mindegy, meg kellett próbálni. Amikor betörtek a szállodai szobádba, akkor már tudtam, hogy nem vagy a pályán. Annyira hülyén vette ki magát, hogy a Moszadot, a zsidókat emlegeted. Egy maffiózó nem így reagálna. Azok sokkal profibbak... - Mik? - Halló, halló! Itt Gregorio tizedes, a Gioia Tauro-i őrsről... - A rádió rikácsolt és recsegett, tovább növelve a feszültséget. - A gyanús gépkocsi... éppen most hajt be... a kikötőbe... Elena megütögette a sofőr vállát. - Gyorsabban, Ferruccio! Ha megérkeznek a dokkokhoz, nekünk lőttek! De legalább nem az Aspromonte-hegy felé mennek. - Ismét hozzám fordult. - Te még mindig nem érted, hogy egy rendkívül veszedelmes bűnszövetkezet használt fel? Hónapok óta figyeltük azt a római kutatóintézetet, ahol dolgoztál. Megbízható forrásokból tudtuk, hogy ez az intézmény a Közel-Keletnek szánt fegyverek és drogok átrakodó helye. A kapcsolatuk a szicíliai Trapaniban ugyancsak egy oktatási központ, amely egyformán menedéket ad a maffiózóknak, a vén újfasisztáknak, a P2 páholy volt tagjainak és iszlám szélsőségeseknek... Ebben a kis világban mindenki ismer mindenkit. Az egyik ügynökünk egy napon lefényképezett téged Carminénak, az úgynevezett nápolyi tudósnak a társaságában. Carmine igazából az egyik camorrista család feje volt, akinek 2002-ben, a második scampiaida után kellett elhagynia Nápolyt. - A micsoda után? - A faida a klánok háborúja a város uralmáért. Nem érdekes. Attól fogva úgy tartottunk nyilván téged mint a szervezet tagját vagy informátorát. - De melyik szervezetét? - A N’dranghettáét! A calabriai maffiáét, az istenfáját... ma Európában ez a leghatalmasabb: a kokainforgalom 90%-át ellenőrzi. Carmine azért menekült 2002-ben Rómába, hogy meg ne öljék. Egy darabig meghúzta magát, aztán új hálózatot épített ki, amihez társult egy közismert fővárosi üzletemberrel, a Romani vezérével, aki az egyik legfontosabb informátora El Monónak, tudod, Salvatore Mancuso drogkereskedőnek, a kolumbiai

253

AUC34 főnökének... Nem tudtam én semmit. Én a korai középkorra, Alariknak és Attila hunjainak barbár Európájára szakosodtam. Bár minél többet ismertem meg a „boldog globalizáció” édes világából, annál inkább az lett a véleményem, hogy Attila kora talán kevésbé volt rémisztő, mint Attalié. Igen, Jacques Attalié, aki gazdasági tanácsadó minőségében szolgál ki minden rezsimet Mitterrand óta. - Itt Gregorio tizedes, igen, a gyanúsítottak most hajtanak be a hangárjukba... - Francba, elveszítjük őket! - mondta Elena, és rászólt Ferruccióra, hogy menjen valamivel gyorsabban. Még mindig nagyon messze voltunk. Felkapcsolt jelzőfényekkel, üvöltő szirénával tepertünk a kikötő irányába. - Carminénak, hogy visszatérhessen a színpadra, meg kellett osztania a profitja egy részét a N’dranghetta egyik klánjával. A calabriai szakértő, akivel találkoznod kellett volna, az egyik legfontosabb informátora volt. Egy mexikói kartell és török babák, „keresztapák” bevonásával létrehoztak egy óriásvállalatot. Legalább százmillió eurót kerestek rajta! Na, és ekkor dőlt be minden, mert egyedül akartak zenélni, megkerülve a calabriai klánt. - Várj, várj, nem értem! Tehát Carmine maffiózó. De én jártam nála, nagyon elegáns lakása volt... - A mai maffiózó nagypolgár. - De hát rengeteg könyve volt, igazi nívós könyvtár... - Gyakran sokkal műveltebbek azoknál, akik becsületesnek mondják magukat. A modern menedzser tanulatlan. Azért is basszák át a fejét. De a maffiózó nem az! Nemrég letartóztatták Nápolyban a Camorra egyik főnökét, aki kente-vágta Lacant...35 - De miért kellett ez a hamis nyom a régi pergamennel és Alarik kincsével? Az autó rémítőt farolt a nyaktörő úton. Ferruccio hajszál híján belevitt minket a szakadékba. - Figyelj már, a kurva életbe! - szólt rá Elena. - így sose érünk oda - felelte Ferruccio, és továbbra is tövig nyomta a gázpedált. Pocsék hányingerem volt. Szerencsére a távolban feltűnt Gioia Tauro hatalmas öble, a Földközi-térség legfontosabb kikötője. Senki se tudja róla, hogy Calabria egyik isten háta mögötti zugában található... - Nem egészen volt az hamis nyom - folytatta Elena. - Carmine tudta, hogy egyszerre hallgatja le a rendőrség és a calabriai klán, amelyet elárult. Telefonon nem továbbíthatta az informátorának a vállalkozásuk titkos 34 Autodefensas Unidas de Colombia: szélsőjobboldali paramilitáris terrorszervezet. (A fordító) 35 Jacques Lacan (1901-1981), francia pszichoanalitikus, aki újraértelmezte és radikalizálta Freud írásait. (A fordító)

254

dokumentumait, mindenekelőtt az offshore számlát, ahova elmentette a pénzt. Hát inkább elküldte mikrofilmen, amelyet elrejtett az Alarik kincséről szóló, régi pergamenbe. Csakhogy ehhez megbízható kézbesítőre volt szüksége. - Miért nem ment le ő Calabriába? - Hát mert azonnal kinyírták volna! Nem érted, hogy az övék az egész tartomány, a hotel, ahol megszálltál, az étterem, amelyben vacsoráztunk: emlékezz a tulajra, aki addig marasztalt bennünket, amíg át nem kutatták a szobádat... - És a posta? - A posta is kockázatos. Túl sok bonyodalommal jár. Te voltál az eszményi „öszvér”, a tökéletes fuvaros. A naiv, korlátolt történész. A régi kézirattal az egyik legnagyobb ügyletük kulcsát adtad át nekik. - Ezért volt olyan gyanakvó a telefonban az álszakértő. Akárcsak Carmine... Tulajdonképpen akkor nyalt vissza a fagylalt, amikor lemásoltam Alarik kincsének kéziratát... - Igen, akkor pánikba estek. Arra kellett gondolniuk, hogy lepaktáltál az ellenséges klánnal. Likvidálták is mindkettőt. - Mert kiszúrta őket a pasi a hotelben? - Nem. Azért, mert már nem hajtottak hasznot. Most már a tied volt a kéziratba rejtett korpa. Ezért próbáltak meg tőrbe csalni. Utána megölték Corradót, akit brutálisan megkínoztak, hogy árulja el, hol van a levél. Ám Corrado úgy halt meg, hogy semmit sem árult el, hiszen nem is tudta! Mi már későn érkeztünk, de azok sem találták meg a levelet. - Ja, igen, most jut eszembe! Elfelejtettem szólni neki, hogy hová tettem. A szentségit! Egy csomagmegőrző rekeszbe a pályaudvaron. Csak a kulcs volt Corradónál... Pedig volt is eszemben, hogy figyelmeztetem... Gyilkosán szórakozott tudok lenni néha... Elena megütődve nézett rám. Holott nem akartam humorizálni. Megint ez a szórakozottság... - Őrmester, őrmester, itt Gregorio! Ezt nem fogja elhinni, hogy mi megy itt, ez iszonyú! Éppen... Halló! Halló! Alig hallottuk, mit akar mondani a tizedes. Túl gyorsan mentünk. Elena rászólt Ferruccióra, hogy álljon meg. Úgyis túlságosan messze voltunk még a kikötőtől, hogy bármit is csinálhassunk. A torkolat és a Tirrén-tenger fölé emelkedő dombról még távcsővel is épp csak láthattuk a dráma színterét. A rádió reccsent néhányat. - Őrmester, bezárták szegény belgát az autó csomagtartójába... Rátették az autót a futószalagra, amely az ócskavas-préshez vezet. Dörömböl a szerencsétlen, hogy engedjék ki... - Nem tud közbeavatkozni? - kérdezte Elena. - De hiszen egyedül vagyok! A társam beteg. Azok pedig harmincan vannak, géppisztolyokkal és rakétavetőkkel.

255

- Mindig ugyanaz - mondta keserűen Elena. - Várjon! - kiáltotta a rendőr. - Megállították a futószalagot. Kinyitják a csomagtartót... Jaj, ne! Ez borzasztó! A belga arca felismerhetetlen... Visszazárják a csomagtartóba, mert nem akar beszélni... - Hát persze, hogy nem, hiszen semmit sem tud! Elena utasította a rendőrt, hogy hagyjon ott mindent: - Úgysem találnánk meg még a belga holttestét sem. Tiltakoztam. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel... A rendőrségnek meg kellene próbálnia valamit! Elena félig szomorúan, félig gunyorosan nézett rám. - Szegény François, te most ismerkedsz a mi lehangoló valóságunkkal. Neked a maffia folklór. Coppola-film. Nálunk minden nap egy western. Kétórányira Brüsszeltől. És a világ le sem szar minket. - A belga autója eltűnt a présgép agyarai között. - A vízben végzi, mint a többiek - sóhajtott Elena, majd elmagyarázta, hogy Gioia Tauro festői öble tele van ezekkel a kis fémkockákkal, amelyek emberi maradványokat rejtenek. Ott sorakoznak szép rendben a tenger fenekén... Képtelenség harcolni ellene. A bűnözőknek mindenütt vannak cinkosaik. - Nálunk most is az van, ami Alarik idejében - fordult vissza hozzám Ferruccio. - Sohasem az államé az utolsó szó. De velem legalább megértetett valamit a középkor tanulmányozása. Három hónappal később Elena felhívott valamelyik reggel. Visszatért Rómába, és azt szerette volna tudni, hogy meggyászoltam-e már magamban Corradót. - Azért ez olyan dolog, amelyet nehéz elfelejteni - mondtam. Egyetértett velem, aztán másra terelte a szót: - Ami a dokumentumot illeti... - Miféle dokumentumot? - Nem is értettem azonnal, hogy Carmine pergamenjéről beszél. A rendőrség lefoglalta, hogy kinyomozza az off-shore számlát. - Igen, de a pergamen visszajár neked! - Őszintén bevallom, hogy nem foglalkoztam vele. - Ha akarod, visszaadathatom. - Elenát mintha érdekelte volna ez az ócskaság. Mivel pedig engem érdekelt Elena, azt feleltem: - Miért ne? Hát így találkoztunk ismét, és így folytatódott a kapcsolatunk. Elena elhozta a pergament, és gunyorosan megjegyezte: - Hátha mégis elvezet Alarik kincséhez? - Hagyd ezt abba! Jól tudjuk, hogy marhaság az egész... - Hallani sem akartam róla, ám Elena makacs volt.

256

Egy tavaszi estén, amikor a televízióban Bepe Grillo üvöltve szidta a politika korruptságát, lelkesen megkérdezte: - Mit szólnál hozzá, ha az idén Calabriában nyaralnánk? Találtam Mendicino mellett egy agroturismót. Szállás és reggeli. Miért ne vetnénk egy pillantást arra a Rigardi nevű, híres porfészekre? Tudod, ami a régi írásban szerepel. Hátha mégis oda ásták el a Templom kincsét... Gazdagok lehetnénk! - Elképedve bámultam rá. Ó mosolygott, mert tudta, hogy vannak eszközei a meggyőzésemre. Július tizennegyedikén előállt az autó. Bezártam a lakást, levittem az utolsó csomagokat. Mielőtt bementem volna Elenáért a prefektúrára, még cigarettát akartam vásárolni a sarki kocsmában. És ott azt hittem, látomásom támadt. A bárpult mellett mintha ismerős arcot láttam volna. Nem ugyanez az alacsony homlokú, bőrdzsekis ember kémkedett utánam, amikor telefonáltam a cosenzai fülkéből? Először nem is figyeltem oda rá, de aztán olyan érzésem támadt, hogy engem fixíroz. Mire odafordultam, eltűnt. Hallucináltam volna? Amikor bekapcsoltam a gyújtást, újfajta szorongás fogott el. Kicsoda igazából ez a pofa, és mit akar? Az bizonyos, hogy Alarik kincse bajt hoz. Csak nem kezdődik elölről a kör?

257

BERNARD WERBER

A könyvtárak alkonya

KÖNYVSZEKRÉNY POLCAI ÜRESEK VOLTAK, és belepte őket a finom, tapadós por. A bútor olyannak látszott ódon faragványaival, mint egy

elfelejtett emlékmű. Viasz- és fűrészpor-szaga volt a díszes oszlopoknak. Ha jobban megnézték őket, látszott, hogy domborműves repkényindákat ábrázolnak. Gilles nagyapa megtiltotta, hogy ide bármit is betegyenek. Még jobban haragudott, ha hozzányúltak. - Valamikor régen ezeken a polcokon még voltak... könyvek - árulta el az öregember. - Mik? - KÖNY-VEK. Lassan betűzte az ősrégi szót: - K-Ö-NY-V-E-K. Hosszú csend lett. - Mi az, hogy „köny-vek”? kérdezte kíváncsian a kislány. - Van ennek valami köze a „könnyű” vagy „könny” szóhoz? Nagyapa intett, hogy nincs. - Hm, hogy is mondjam? Ezek olyan vékony papírlapok voltak, tele kicsi rajzokkal, amelyek történeteket meséltek. Az emberek „olvastak”, vagyis nézték ezeknek a kicsi képeknek a halmazait, és ezek alapján történeteket építettek fel gondolatban, zenét hallgattak, és hallották, ahogy a szereplők beszélnek. - Mint a filmekben? - bámult a fiú. Gilles nagyapa mosolygott, és bólintott. - Igen, mint a filmekben, csakhogy itt mindenki maga talált ki magának egy saját filmet, olyan színekkel, fényekkel, arcokkal, hangokkal,

A

258

muzsikával, ami neki tetszett. És mindenki olyan gyorsan olvasott, ahogy neki megfelelt. Az emberek fejben állították össze a filmet, ami értelmet és álmokat adott nekik. A kislányt Solange-nak hívták. Kilencéves volt. Szőke copfjai voltak és feltűnően csillogó, fekete szeme. Arcán pici szeplők virítottak. Nagyra nyitotta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehetett egy „könyv”. Michel, a kisfiú, már tizenkét éves volt. Ő is nagyon izgalmasnak találta ezt a különös tárgyat, amelyről eddig sohasem beszélt a nagyapjuk. - Egy könyv... - És ezek a polcok mind tele voltak ilyen varázseszközökkel, amik fejben csinálják a filmeket? - Természetesen! Nekem magamnak is nagy gyűjteményem volt. Kezdetben több ezer. Aztán több száz. Aztán több tucat. A vége felé már kevés. De azt hiszem, az utolsók között lehettem, akiknek még maradt könyvük. Öt éve is volt még egy! A kislány közelebb jött. - És mesevilágok voltak a belsejében? Nagyapa elmosolyodott, az ablakhoz ment, kinézett. - Igen, az én könyveimben sokkal szebb világok voltak, mint amilyeneket a filmekben láttok. Gilles már száznyolcvan éves volt, de hajlott kora ellenére is jól tartotta magát. Az orvostudomány legújabb vívmányai lehetővé tették, hogy megőrizze mozgékonyságát, és a különböző szív-, máj- és gyomorszövetek átültetése a százon túl is megkímélte a nagyobb kellemetlenségektől. - Mi okozta a könyvek eltűnését? Összeesküdtek ellenük? - kérdezte Solange. - Nem, tulajdonképpen nem történt „összeesküvés”. Nevezzük inkább sorozatos rossz szokásoknak, amelyeket senkinek sem akaródzott kétségbe vonni. Főleg Franciaországban. Kissé emlékeztetett a jelenség azoknak a nagy hajóknak az esetére, amelyek eltévesztik az irányt, és mire helyesbítenék, már késő. Nekimennek a jéghegynek, és elsüllyednek. Lemondóan. Fatalistán. Olykor zeneszóra... A gyerekek nem értették, mire céloz. - Kik „esküdtek össze” a könyv ellen? Az emberek? - kérdezte Michel. - A „szakmabeliek”. Kritikusok. Kiadók. írók is. Nem volt ez igazi összeesküvés. Azt hitték, jót cselekszenek. Mindvégig abban a hitben voltak, hogy megmentik a könyvet, holott meggyilkolták. - Mint Lucienne néni a macskát a túl sok gyógyszerrel? - Igen, mint Lucienne néni - felelte hamiskásan az öregember. Kitekintett az erkélyajtón a repülő autók oszlopaira, amelyek, mint minden este hatkor, eltorlaszolták Párizs egét.

259

Valamivel távolabb láthatta az űrhajókat. Most indultak a Holdra, hogy hazavigyék azokat, akiket máris „a bolygó ingázóinak” neveztek. A folyópart lakói, akik belesüketültek a felszállásokba, sokat panaszkodtak az űrpályaudvarra, de azt felelték nekik, hogy Sarcelles még mindig a legjobb hely egy kozmodrómhoz. - Hogy ölték meg a könyvet, papi? - Ó, hát először is elvették a zamatát. Volt egy kis egyetemi csoport, amely kézben tartotta az irodalmi életet, és ezek úgy döntöttek, hogy nincsen szükség cselekményre. - Hogy a könyvek ne szóljanak semmiről? Az mire jó? - Afféle póz volt. Úgy rémlik, Marguerite Doumasnak vagy kinek is hívták azt az írónőt, aki elsőnek mondta ki, hogy jó regényhez nem kell cselekmény. Rögtön megteremtette az úgynevezett „nouveau roman”, az „új regény” divatját. Ez olyan regény volt, amelyben nem történt semmi. - Mint egy film, amiből hiányzik az akció? - Úgy is mondhatod. Aztán erre még rá is licitáltak. írók javasolták, hogy tiltsák be a képzeletet. Emlékszem egy nagyon magabiztos illetőre, Christophe Punner vagy Panner, valami ilyesmi. Az olyan volt, mint egy inkvizítor. A könyvének azt a címet adta, hogy A képzelet ellen, és ebben azt javasolta, hogy tiltsanak be mindent, ami nem dokumentum vagy önéletrajz. Az összes televízióba meghívták, hogy fejtse ki elméletét a kötelező realizmusról és a fantázia betiltásáról. Solange kerekre nyitotta könnyesen ragyogó, nagy szemét. - De hát senki sem tiltakozott? Senki sem védte meg a cselekményt és a képzeletet? - Igen, de ők nem kaptak megszólalási lehetőséget a sajtóban. Aztán pedig a cselekménytől és képzelettől megfosztott regény védelmezői fokozatosan beépítették a francia irodalmi élet vezetésébe a saját embereiket. Gyűlölték a lenézően csak „zsáner-irodalomnak” emlegetett könyveket, vagyis mindent, amiben fantázia volt: a sci-fit, a fantasyt és a krimit. Nekik ez „szennyirodalom” volt, ami méltatlan minden jó ízlésű emberhez. - De hát ezzel megsértették a műfajok változatosságát! - háborgott Michel. - Az embereknek meg kell engedni, hogy felfedezhessék a különböző dolgokat! - Ez nem érdekelte a cselekmény nélküli regény híveit. Ők uralkodtak, és kikényszerítették, hogy az ő véleményük legyen az egyedüli, amely elfogadható. - Ez butaság! Az emberek mindig jobban fogják élvezni az új világok felfedezését, mint az ismert világokat - makacskodott Michel. - Azonkívül minden önéletrajzi regénynek hasonlítania kellett. Nekem az a véleményem, hogy a valóságos szereplőket és helyzeteket Isten találja ki. Ha valaki elmeséli a gyerekkorát, nem ő találja ki a szüleit. Sem a barátait. Sem a várost, ahol született. Sem az iskoláját. Azok nélküle is léteznek. De

260

még a drámákat sem ő rendezte, amelyek megtörténtek vele; ő csak reagált rájuk. Tehát minden önéletrajznál Isten a társszerző! - erősködött a kislány. - Állj már le a hitvallásaiddal, Solange! - vágott a szavába Michel - Itt most másról van szó, egy olyan embercsoportról, amely arra kényszeríti az egész világot, hogy úgy gondolkozzon, mint ők. Ami szomorú. Ráadásul hihetetlen. - Pedig ez történt. Olyannyira gúnyolták, leszólták, mellőzték az irodalmat, amelyben volt cselekmény és fantázia, hogy a kiadók már meg sem merték jelentetni. Nehogy másodvonalbeli kiadóvá minősítsék őket. A kritikusok kizárólag a realista és köldöknéző önéletrajzokat magasztalták. Minél hosszabb és érthetetlenebb mondatokat írtak beléjük, annál jobban tetszett nekik. Erre mondták, hogy „van stílusa”. - De hát az unalmas lehetett! - Nos, fogalmazzunk úgy, hogy minél unalmasabb volt, annál inkább azt mondták rá, hogy ez az „igazi irodalom”. Nagyapa megsimogatta a szakállát, és mélabúsan sóhajtott, aztán folytatta: - Hogy mégis legyen benne egy kis fűszer, a nemi életükről beszéltek. Ez is divat lett, hogy egymásra licitáltak szexuális különcködésben; írónők meséltek arról, hogy egyetlen éjszaka száz partnert „csináltak meg” az orgiákon. Még csak nem is látták a partnereik arcát. Ez hatalmas sikert aratott a kritikusok körében. Michel fölkacagott. - Erre már nehéz lehetett licitálni! - Valóban, többé-kevésbé ugyanarról értekeztek mindannyian: a párizsi jó társaság estélyeiről, amelyek orgiába torkolltak. De nekik tetszett. Nem győztek gratulálni egymásnak ahhoz, hogy ennyire „igazat” írnak. - És a közönség? Csak tiltakozniuk kellett, hogy ez egyáltalán nem mulatságos olvasmány! Végül is, papi, a te könyveid első sorban arra valók voltak, hogy szórakoztassanak! Nagyapa mosolygott, és megkeresett egy fekete dobozt, amelyből elővett egy pipát. Megtömte száraz füvekkel, aztán meggyújtotta gyufával. A gyerekekre nagy hatást tett ez az anyag: már hallottak róla, és tudták, hogy „dohány” a neve. Egészen megilletődtek, hogy az ő nagyapjuk ezzel a réges-régen betiltott méreggel él. - A közönség nem szerette ezeket a szexuális önéletrajzokat, de nem merte kimondani. Úgy érezte, hogy ő az, aki nem elég okos. Aztán a kritikusok és a bírálóbizottságok eldöntötték, hogy ez az egyetlen „engedélyezett hivatkozási alap”, és ebben valamennyien egyetértettek. Akkor a közönség azt gondolta, hogy a „szakembereknek” van igazuk, neki pedig nincs. Ha vásároltak is könyvet, amelyben volt cselekmény vagy fantázia, volt egy olyan kellemetlen érzésük, hogy rossz könyvet vásároltak. Szórakozásból elolvasták, de nem mertek beszélni róla a nyilvánosság előtt.

261

- Hibáztatták magukat, mert olyan regényeket szeretnek, amelyekben történik valami? - Természetesen. Tehát unalmas könyveket vásároltak és ajándékoztak, amelyek tetszettek a kritikusoknak, hogy mutassák, mennyire haladnak a korral. - Logikus - ismerte el Michel. - És titokban olvasták a tudományos-fantasztikus könyveket, a mesét vagy a krimit? - kérdezte Solange. - Még a könyvesboltban is szégyelltek ilyet árulni. Ami a vásárlókat illeti, ők azt mondták, hogy a gyerekeiknek veszik. Nagyapa ismét vállat vont, mintha ez nem lenne több egy jelentéktelen epizódnál. - De hát csak kellett lennie egy olyan irodalomkritikusnak, aki szerette volna megvédeni a „cselekményes” irodalmat! - Voltak ilyenek, ám kevesen. És nem voltak túl tevékenyek. A többiek őket is lefokozták „rossz kritikussá”. A végén egy ilyen kritikus sem maradt. Nagyapa füstfelhőket pöffentett. A gyerekek úgy találták, hogy ezeknek a felhőknek különös, édes illata van: mintha karamellát kevertek volna össze égő avarral. - Ezt akkor is nehéz felfogni - mondta a szkeptikus Michel. - Hogyan gondolkozhat egyformán egy egész szakma? - Párizsban például sok kritikus ugyanakkor író is volt, és azt remélték, hogy irodalmi díjakat kapnak. Tudták, hogy ha a „nem hivatalos” irodalmat próbálnák védeni, sose kapnának jutalmat. - Úgy bántak volna velük, mint az eretnekekkel? Nagyapa bólintott. - Erről tudok egyet-mást. Magam is kritikus voltam, és küzdöttem a cselekményes könyvek elismertetéséért. Aztán egyre erősebben éreztem, hogy a rendszer kivet magából. Végül kidobtak az újságomtól. Többen is jártak így. Az „egységes gondolat” védelmezői nagyon erősek voltak, és minden szinten beépültek a kultúrába. Fújt egy újabb füstfelhőt. - És az emberek ezért hagyták abba fokozatosan az olvasást? - Igen. Azt hiszem. Az irodalom már nem volt szórakozás, hanem csak hatalmi játék a képmutatók szűk körének, amely azt mímelte, hogy ő szabja meg az olvasók ízlését. Mögöttük a repülő autók karambolja még nagyobb dugót okozott az égen. Meg lehetett süketülni a dudálástól. - De hogyhogy nem támadta meg ezt a kört senki? - Nehéz megváltoztatni egy kiépült rendszert, amelynek a gyökerei mélyre nyúlnak, és vastagok.

262

- De hát ezeknek a vaskalapos egyetemi professzoroknak is meg kellett öregedniük! És akkor fiatalok váltották fel őket. - Jó előre maguk választották meg az utódaikat, hogy a fiatalok is biztosan ugyanolyanok legyenek, mint ők. Azok pedig túlbuzgóságból még az öregeknél is hajthatatlanabbnak mutatkoztak, hogy fogadják be őket. - És minél engesztelhetetlenebbek lettek ők, annál unalmasabbak lettek a könyvek, és annál kevesebb lett az olvasójuk - fejezte be Michel. Gilles észrevette, hogy a pipája kialudt. Újra meggyújtotta. - Amikor az eladott példányok száma csökkeni kezdett, ahelyett, hogy felülvizsgálták volna az álláspontjukat vagy figyelembe vették volna a közönség ízlését, épp az ellenkező irányba mentek el. Úgy döntöttek, hogy a közönség ostoba, tehát még jobban kordában kell tartani, és még ridegebbek lettek. Mint a pásztor, amely, látva, hogy a juhai elbitangoltak, elveri a maradékot, amely ott maradt mellette. - Hát ez hihetetlen! - méltatlankodott Solange. Megérkezett a rendőrség és a mentők, hogy kiszabadítsák az összeütközött szuszpenziós autókat és elszállítsák a sérülteket. - Agyonszapulták azt a néhány szerzőt, aki még volt olyan merész másról is írni, mint önmagáról. Elültették a bűntudatot azokban az olvasókban, akik vásárolták őket. Nagyapa végighúzta az ujját a finom portól lepett polcokon, aztán lefújkálta az ujjait. Elégedetten látta, hogy unokáit érdekli ez a tragédia. Tudta, hogy sok fiatal már az írás fogalmát is elfelejtette. Nekik már csak a zene és a mozi létezett. Meg esetleg a videojáték. A kicsi Solange volt a legszomorúbb. - De hiszen ez egy háború volt! A köldöknéző irodalom hívei a fantázia irodalmának hívei ellen, ugye, papi? - A tollnokok többen voltak, szervezettebbek voltak és egységesek. Beépültek, voltak kapcsolataik a sajtóban, támogatóik a politikában. Az ellenállók megoszlottak, szétforgácsolódtak, sokszor veszekedtek, ost-romlottak szokása szerint, akik egymásra kenik a felelősséget a küszöbön álló vereségért. És a könyvtárak sorra zártak be. - És külföldön? - Az volt a legveszélyesebb, hogy a többi ország a kultúra fáklyájának, egyfajta útmutatónak tekintette Franciaországot, tehát másolni kezdték. - És pontosan ugyanarra az eredményre jutottak ugyanazon a módon? - Világszerte egymás után zártak be a könyvesboltok, a főbűnösök pedig azt hangoztatták, hogy ők az irodalom utolsó védelmezői. Solange kinézett az ablakon, ahol a távolban helyreállt a repülő autók lassú vánszorgása.

263

- Mint Lucienne néni... a macskával. Azok, akik megmérgeznek, azt hiszik, hogy gyógyítanak. Aztán csodálkoznak, hogy a többi ember nem hálálkodik nekik. Michel sóhajtott. - Levágták az aranytojást tojó tyúkot! - Ne ítélj túl elhamarkodottan! Azt hitték, jót cselekszenek. Különben is, az egyetemen, irodalom szakon azt tanulták, hogy nézzék le a sci-fit, a fantasyt és a kalandokat. - Hogy nézzék le az olvasót - helyesbített Michel. - Olyan, mintha arra tanították volna őket, hogy legyenek félszeműek! - méltatlankodott a kislány. - Mire rögtön úgy döntöttek, hogy azok, akik két szemmel látnak, becsapják magukat. - Szép metafora - állapította meg Gilles nagyapa. - Csak a jelen és a múlt érdekelte őket, de nem akarták látni a jövőt - tette hozzá Michel, hogy ő se maradjon le. - Talán mert féltek tőle - vélte Solange. - És az olvasók száma egyre fogyott. Sorra zártak be a könyvesboltok. Aztán a könyvtárak is bezártak. A kiadók csődbe mentek. Solange le volt sújtva. - És soha, senki sem szólt, hogy ez így nem jó? - Soha. Azt mondta Einstein, a múlt század egyik tudósa: „Könnyebb szétporlasztani egy atommagot, mint egy emberi előítéletet.” Az olvasók folyamatosan ritkultak... - Igen, a regények esetében, de voltak más könyvek is... - A regényeknek volt a legnagyobb olvasótábora. De mivel egyre kevesebb ember járt könyvtárba, hanyatlásnak indult a művészeti kiadványok, az esszék, és a történeti művek irodalma is. A könyvesboltok, amelyekre már egyébként is nehéz idők jártak, haldokolni kezdtek, aztán bezártak. Michel a csüggesztően üres könyvszekrényt nézte. - Egy könyv se maradt? Solange-nak kicsordult a könnye. - Egy se, és az utolsót én adtam el - válaszolta az öregember, míg elrakta a pipáját, amely úgy látszik, nem akart meggyulladni többé. - Miről szólt ez az „utolsó” könyv? - Az egyik utolsó önéletrajz volt, amelyet akadémikus írt, de azzal együtt regény is. Azt részletezgette, hogyan kínzott meg kislányokat a kastélyában, annak idején elég nagy port vert föl a sajtóban... Pedoul jelenetek voltak benne. Az író azt hitte, hogy ezzel vonzóbbá teszi az írását, mert minél messzebb kell menni a sokkoló szex jelenetekben. Ez a könyv díjakat kapott. Az irodalmi kamarilla nagyon meglepődött, hogy a közönséget olyan kevéssé érdekli. Sőt inkább undorodik tőle. Igen, az utolsó megjelent könyv „undorító” volt.

264

Nagyapa kétkedve csóválta a fejét. - Miért adtad el, papi? - Egy milliárdos orosz gyűjtő hatalmas összeget ajánlott érte. Abból vásárolhattam meg ezt a hétemeletes házat, kerttel és úszómedencével. Mint már mondtam nektek, azt, ami belül volt, nem találtam túl „érdekesnek.” Megérintette ujjával Solange arcát, hogy letörölje a kicsordult könnyet. Michel a segítségére sietett. - Én úgy szeretnék elolvasni egy fantasyt vagy egy tudományos-fantasztikus könyvet! Úgy szeretném átélni, milyen az, amikor beindítja a képalkotást a fejemben, ahelyett, hogy készen kapnám őket a moziban vagy a tévében. Az az érzésem, hogy a mások képeivel passzív maradok. Sokkal jobban szórakoztatna, ha magam forgatnám le a filmemet az agyamban. Nagyon felfrissítő és rendkívüli élmény lehet az alkotás! - De papi már megmondta, hogy összeesküvést szőttek a képzelet könyvei ellen, ami véget vetett az összes könyvnek. Már az utolsó könyv se volt egy nagy szám. Úgyhogy ennek lőttek. Gilles nagyapa mindentudó képet vágott. Aztán mintha tétovázott volna. Aztán még talányosabb képet vágott. Felállt, és úgy ment oda az ablakhoz, mint aki nem tud dönteni valamiben. De mire megfordult, már elhatározásra jutott. Intett a gyerekeknek, hogy jöjjenek utána. - Talán mégse. Gyertek! Lekalauzolta őket a ház földszintjére. A házmesterlakásból átment a szomszédos konyhába. Megkérte a gyerekeket, hogy segítsenek arrébb tolni az ósdi, súlyos mosógépet. Alatta akkora csapóajtó volt, amelyen simán átfért egy átlagos termetű ember. A gyerekek el voltak ragadtatva. Hiszen ez egy „titkos járat!” Gilles intett nekik, hogy vegyék ki a mosogató melletti fiókból a zseblámpákat. Aztán a három lámpa fénykévéje mellett lebocsátkoztak a csapóajtó alá. - Ez micsoda, papi? Gilles intett nekik, hogy maradjanak csendben, és nézzenek a lábuk alá. Óvatosan lementek egy csigalépcsőn. Körülöttük pókhálók csillogtak a lámpafényben. Időnként lopakodó lábak körme karistolt a köveken. Patkányok százai lehettek itt. A két gyerek nemhogy nem félt, de még jobban föllelkesült. Mihelyt leértek a csigalépcsőn, a matuzsálem elfordított a tengelye körül egy téglákból épített falmezőt, és felkattintott egy ódon kapcsolót. A mennyezetvilágítás fényében feltárult egy tíz négyzetméteres fülke, amelynek közepén vastag üvegből készült akváriumféle állt, bonyolult, számlapos gépek között.

265

Michel, aki rajongott a természettudományokért, felismerte a levegő hőmérsékletét, nyomását, nedvességtartalmát mérő szerkezeteket. Gilles felkapcsolt egy lámpát, amely az akvárium belsejét világította meg, és a gyerekek láthatták az elképzelhetetlent. Az akvárium közepén volt egy bársonnyal bélelt doboz, amelyet rugóra szereltek a lehetséges földrengések káros hatásának kivédésére. Ebben a dobozban egy négyszögletű tárgy feketéllett, amelynek felső részén aranyszínű rajzok voltak. - Ez egy könyv? Solange fel akarta emelni az üvegtetőt, hogy megérintse a tárgyat, de a nagyapja rögtön megfékezte. - Ne bolondozzatok! Hozzá ne nyúljatok, csacsik! Nagyon törékeny. Már a bőrötök nedvességtartalma is megváltoztathatja a lapok textúráját. Ráadásul zsebkönyvtári kiadás, tehát még sérülékenyebb. Porrá omolhat az ujjaitok között. Holott talán ez az utolsó! - Az utolsó könyv, amely megmenekült a tollnokok összeesküvésétől? Minden szempár a vörös bársony ágyán pihenő, fekete-arany négyzetre szögeződött. - Nem hiszem, hogy másnak is lehet hasonló. Csak távolról, üvegen keresztül nézzétek! - De hát... - méltatlankodott Michel. Nagyapja a szavába vágott. - Egy napon talán megtanítalak olvasni benneteket, és engedem, hogy elolvassátok. Ám előbb be kell vonnom minden oldalt műanyag védőburkolattal. Solange nem bírta levenni a szemét a fekete-arany papírba kötött, tiszta lapokból álló tégláról. - Mit kell csinálni ahhoz, hogy elolvashassunk egy könyvet? -Ahogy megtanultál olvasni, lapozni kell, és a szemeddel balról jobbra kell követni a betűket. - És...? - És akkor bekövetkezik a csoda. Megjelenik a fejedben a díszlet, aztán megszólalnak a szereplők - árulta el nagyapa. - Halljuk a hangjukat az agyunkban. Látjuk őket. Érezzük őket. Ott vagyunk velünk abban a világban, amely nem létezik, mert mi magunk alkottuk. Mindenki megteremti gondolatban a saját világát, és nincs köztük két egyforma. Az unokák megbabonázva közeledett a könyvhöz. Mikor jobban megvizsgálták a borítót, látták, hogy egy majomfej van rajta, fölötte pedig aranyozott valamik, amelyek a gyerekek szerint csakis „betűk” lehettek. Gilles büszkén simogatta a szakállát. - Ennek a könyvnek a címe A majmok bolygója, szerzője pedig egy francia sci-fi író, Pierre Boulle, akit a maga korában tökéletesen

266

félreismertek. 1994-ben halt meg, a francia irodalmi élet általános közönyétől övezve. - Nem tetszett a tollnokok körének? - kérdezte Solange. - Nem. Holott ez a könyv húsznál több filmet ihletett. - Én nem láttam őket - vallotta be Solange. - És ez miről mesél? - Ez a könyv olyan, mint egy figyelmeztetés. Arról mesél, hogy ha nem változtatunk a viselkedésünkön, hanem újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, egy napon mindent elveszíthetünk. Nemcsak a könyveket: mindent.