SZÉKELYFÖLD TÖRTÉNETE III. kötet

SZÉKELYFÖLD TÖRTÉNETE I–III.

SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály,

Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő)

SZERVEZŐBIZOTTSÁG Bunta Levente (elnök), Bálint Attila, Farkas György (projektvezető),

Miklós Zoltán, Péter Éva, Szőcs Endre

KIADÓ Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont

(MTA BTK, Budapest) Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME, Kolozsvár)

Haáz Rezső Múzeum (HRM, Székelyudvarhely)

Székelyudvarhely, 2016

KOLOFON Felelős kiadó: Fodor Pál főigazgató, Sipos Gábor elnök, Miklós

Zoltán igazgató Könyvtervezés és tördelés: IDEA Plus

Vezető: Könczey Elemér A nyomdai munkálatokat a ………….. végezte.

Terjedelem: …. nyomdai ív

SZÉKELYFÖLD TÖRTÉNETE III. kötet

1867–1990

SZERKESZTŐ Bárdi Nándor

Pál Judit

MTA BTK–EME–HRM Székelyudvarhely, 2016

A KÖTET SZERZŐI Balaton Petra, Bárdi Nándor, Csikány Tamás, Nagy József, Novák Zoltán, Oláh

Sándor, Pakot Levente, Pál Judit, Tóth-Bartos András

LEKTOR Ablonczy Balázs

Szász Zoltán

ISBN 978-606-739-040-7 (összkiadásszám) ISBN (kötetszám)

TÉRKÉPEK Elekes Tibor

FELVÉTELEK

A kötet képszerkesztési munkálatait a fejezetek szerzői végezték. A kötet képei az alábbi intézmények vagy magánszemélyek gyűjteményéből és

szíves engedélyével jelennek meg: Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda

Erdélyi Fotótörténeti Múzeum, Csíkszereda Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely Kováts Fényképészet, Székelyudvarhely Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely

Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest Molnár István Múzeum, Székelykeresztúr Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Budapest Románia Nemzeti Levéltára, Hargita Megyei Hivatala, Csíkszereda

Románia Nemzeti Levéltára Maros Megyei Hivatala, Marosvásárhely Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy

Bartalis Imre, Bicsok Zoltán, Bíró család, Csikány Tamás, Daczó Katalin, Demeter Csanád, Égető Albert, Fodor János, Geréb Ibolya, Mihály János, Nagy

Béla, Nagy József, Novák Csaba Zoltán, Oláh Sándor, Oniga Erika, Orbán Zsoltán, Plájás István, Tóth Szabolcs Barnabás, S. Sebestyén József, Szabó

Károly, Zepeczaner Jenő

© MTA BTK, EME, HRM, szerzők, 2016 A borítón a Székely Nemzeti Múzeum bejárata feletti mozaikkép látható S. Sebestyén József felvétele CIP

5

Tartalom BEVEZETŐ ............................................................................................................................. 11 A DUALIZMUS KORA .......................................................................................................... 13

A Székelyföld metamorfózisa (Pál Judit) ........................................................................ 13 A politikai keret átalakulása ......................................................................................... 13 Közigazgatási változások ............................................................................................. 20

A közigazgatás helyzete a kiegyezéskor ................................................................. 20 A közigazgatás átszervezése a dualizmus első évtizedében .................................... 22 A székek megszüntetése és az új vármegyék megszervezése ................................. 26 A főkirálybíráktól a főispánokig .............................................................................. 31 Az igazságszolgáltatás átszervezése ........................................................................ 34 A közigazgatás további alakulása ............................................................................ 36

Politikai élet és a választások ....................................................................................... 39 Politikai élet, pártok ................................................................................................. 39 „Nemzeti ellenállás” a Székelyföldön ..................................................................... 45 Emlékezetpolitika .................................................................................................... 47 A választójog és a választók .................................................................................... 49 Választások és választási korrupció ........................................................................ 53 A székelyföldi képviselők ....................................................................................... 62

Demográfiai folyamatok (Pakot Levente) ....................................................................... 67 A népesség szerkezete .................................................................................................. 67 A demográfiai viselkedés járási mintái, 1901–1910 .................................................... 74 Családok és háztartások jellemzői................................................................................ 77

Korösszetétel, nemi megoszlás és családi állapot ................................................... 77 A háztartások nagysága ........................................................................................... 78 A háztartások szerkezete ......................................................................................... 79

Kivándorlás (Balaton Petra) ......................................................................................... 82 Gazdaság és agrártársadalom (Balaton Petra).................................................................. 91

A gazdasági élet keretei................................................................................................ 91 Az állami gazdaságpolitika ...................................................................................... 93 Iparvédelem, vámpolitika, a magyar–román vámháború ........................................ 94 Hitelviszonyok és eladósodás .................................................................................. 96

Agrártársadalom és birtokviszonyok ...................................................................... 101 A jobbágyfelszabadítás utótörténete ...................................................................... 102 Birtokszerkezet ...................................................................................................... 104 A birtokrendezés .................................................................................................... 107

6

Közbirtokosságok .................................................................................................. 110 A falusi életmód..................................................................................................... 111

Székelykérdés, székely kongresszus, székely akció ................................................... 117 Székely Kongresszus ............................................................................................. 119 A székely akció ...................................................................................................... 122

Mezőgazdaság ............................................................................................................ 125 Földművelés........................................................................................................... 125 Állattenyésztés, rét- és legelőügy .......................................................................... 128 A gazdatársadalom megszervezése, a szövetkezetek ............................................ 131

Erdőgazdaság ............................................................................................................. 133 Ipar és bányászat ........................................................................................................ 135

Házi- és falusi ipar ................................................................................................. 137 Kisipar ................................................................................................................... 138 Iparvállalatok és gyárak ......................................................................................... 140 Bányászat ............................................................................................................... 144

Infrastruktúra és kereskedelem................................................................................... 146 Úthálózat ................................................................................................................ 147 A vasúthálózat kiépülése ....................................................................................... 148 Vízrendezés- és vízszabályozás. A községi ivóvízellátás ..................................... 152 Vásárok, boltok és kereskedők .............................................................................. 153 Tutajozás ................................................................................................................ 154 Áruszállítás ............................................................................................................ 155

A gazdasági fejlődés mérlege ..................................................................................... 159 Városok a kiváltságok és a modernizáció kihívásai között (Pál Judit) .......................... 163

A városállomány átalakulása ...................................................................................... 163 Közigazgatási egyesítések és a többes joghatóság felszámolása ............................... 164 Az átalakulás nehézségei és a székkel/vármegyével való viták ................................. 165 A közigazgatás korszerűsödése és a városok eladósodása ......................................... 167 A városok népessége, foglalkozási szerkezete ........................................................... 170 A városi funkciók átalakulása .................................................................................... 173 A városkép alakulása .................................................................................................. 177

Városkép a 19. század közepén ............................................................................. 177 Városrendezés és -szépítés .................................................................................... 179 Bernády György és Marosvásárhely modernizációja ............................................ 181

Az infrastruktúra kiépülése és a városi életmód átalakulása ...................................... 185 Közművesítés......................................................................................................... 185 Városrendészet ....................................................................................................... 187

7

Fürdőhelyek ........................................................................................................... 188 Városi életmód, szórakozás ................................................................................... 190

A városfejlődés mérlege ............................................................................................. 194 Oktatás és művelődési élet (Pál Judit) ........................................................................... 196

Iskolák és az írástudás szintjének alakulása ............................................................... 197 Az alfabetizáció térhódítása ................................................................................... 197 Iskolázás, iskolák ................................................................................................... 199

A kulturális élet intézményesülése ............................................................................. 205 Egyesületek ............................................................................................................ 205 Zenei élet ............................................................................................................... 210 Színjátszás ............................................................................................................. 211 Könyvtárak ............................................................................................................ 214 Közgyűjtemények: a Székely Nemzeti Múzeum ................................................... 215

A sajtó ........................................................................................................................ 217 Székely identitás és önkép (Pál Judit) ............................................................................ 221

A székely identitás építése ......................................................................................... 221 A hun eredetmítosz továbbélése ................................................................................. 224 Orbán Balázs és a Székelyföld leírása........................................................................ 227 A Székelyföld és a székelyek (ön)képe ...................................................................... 229

Az első világháború (Csikány Tamás) ........................................................................... 235 A sorkötelezettség bevezetése és a székelyföldi csapatok ......................................... 235 Székely ezredek a keleti hadszíntéren 1914–1916-ban .............................................. 237 Székelyföld mint hadszíntér ....................................................................................... 244 A háború utolsó évei .................................................................................................. 249 A háború befejezése és a forradalmak kora ............................................................... 253

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT, 1918–1940 (Bárdi Nándor) ....................................... 257 Közigazgatási rendszerváltás ......................................................................................... 258

Impériumváltás, 1918–1920 ....................................................................................... 259 A közigazgatási átmenet időszaka, 1920–1925.......................................................... 273 Az 1925. évi egységesítő közigazgatási törvény és következményei ........................ 278 Az időközi bizottságok korszaka................................................................................ 283 A királyi diktatúra időszaka, 1938–1940 ................................................................... 290

Politikai keretek ............................................................................................................. 291 Románia magyarságpolitikája .................................................................................... 292 A „visszarománosítás” ............................................................................................... 293

Az „elszékelyesített vidék” ideológiájának megkonstruálása ............................... 294 A „nemzeti egyházak” egyházi terjeszkedése és az áttérések ............................... 302

8

Az ASTRA tevékenysége ...................................................................................... 304 Az Országos Magyar Párt a régióban ......................................................................... 308

Az erdélyi magyar politika .................................................................................... 308 A tagozati munka ................................................................................................... 312 Az Országos Magyar Párt regionális választási eredményei ................................. 313 A régió problémái a Nemzetek Szövetségéhez beadott panaszokban ................... 319 A székely autonómia kérdése ................................................................................ 325

Terület, népesség, társadalom, 1910–1941 .................................................................... 334 Népesség és a nemzetiségi viszonyok változása ........................................................ 336 Népsűrűség ................................................................................................................. 343 Városi népesség .......................................................................................................... 344 Foglalkozási szerkezet................................................................................................ 348 Iskolai végzettség ....................................................................................................... 352

Gazdasági élet ................................................................................................................ 355 Általános keretek ........................................................................................................ 355 Mezőgazdaság ............................................................................................................ 357

Növénytermesztés és állattenyésztés ..................................................................... 358 Az 1921. évi földreform ........................................................................................ 363 Erdélyi magyar agárpolitika a két világháború között........................................... 376

TBA_3. kép ................................................................................................................ 377 Ipar és szövetkezeti hálózat ........................................................................................ 377

Ipar és infrastruktúra .............................................................................................. 377 Szövetkezeti hálózat .............................................................................................. 383

A gazdaságpolitika mérlege ....................................................................................... 385 Oktatás ........................................................................................................................... 386

Az átmenet: a Kormányzótanács oktatáspolitikája .................................................... 388 Az egységesítő, állami szabályozás megteremtése .................................................... 389 Oktatási szintek és mutatók ........................................................................................ 395

Óvodák................................................................................................................... 395 Elemi iskolák ......................................................................................................... 396 A középiskolai oktatás ........................................................................................... 398

A történetírás és a székelykultusz .................................................................................. 400 A történetírás .............................................................................................................. 400 A székelységkultusz intézményesülése ...................................................................... 403

A „KIS MAGYAR VILÁG”, 1940–1944 .............................................................................. 409 Társadalmi és gazdasági átalakulás (Oláh Sándor) ........................................................ 409

Gazdasági és társadalmi helyzetkép ........................................................................... 410

9

A közigazgatás és a közellátás megszervezése .......................................................... 414 Székelyföld politikai képviselete ............................................................................... 417 Állami fejlesztések ..................................................................................................... 418

Infrastrukturális befektetések ................................................................................ 420 Településfejlesztés ................................................................................................. 422 Pénzügy, ipar, kereskedelem ................................................................................. 427 Szociálpolitika ....................................................................................................... 429 Oktatás, tudomány, kultúra .................................................................................... 431

Társadalmi konfliktusok ............................................................................................. 433 Románok és zsidók..................................................................................................... 435 A korszak mérlege ...................................................................................................... 438

Székelyföld határvédelme a második világháborúban (Nagy József) ........................... 440 A határvadász-zászlóaljak .......................................................................................... 441 Az Árpád-vonal székelyföldi völgyzárai.................................................................... 445 A székely határőrség .................................................................................................. 445

A határvadász csoportok és a X. székely hegyi hadtest terve ............................... 447 Az 1944. évi harcok ................................................................................................... 448

AZ ÁTMENET ÉS A SZOCIALIZMUS ÉVEI, 1944–1989 (Novák Csaba Zoltán) ............ 453 Politikai és közigazgatási viszonyok ............................................................................. 453

A második világháború után ...................................................................................... 454 A Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt megszervezése ................ 456 A Magyar Autonóm Tartomány létrejötte és az ötvenes-hatvanas évek

nemzetiségpolitikája ....................................................................................................... 462 Az 1956. évi magyar forradalom következményei .................................................... 465 Az új típusú nemzetiségpolitika kezdetei és a Ceauşescu-korszak első szakasza...... 469

Az 1967–1968. évi közigazgatási reform .............................................................. 469 Az intézményépítés évei és az új elit ..................................................................... 472

A Ceauşescu-korszak második szakasza .................................................................... 474 Az 1971. júliusi tézisek nemzetiségpolitikai hatása .............................................. 474 A nyolcvanas évek nemzeti kommunizmusa ......................................................... 475

A régió a gazdaságpolitikában ....................................................................................... 479 Az átmenet évei .......................................................................................................... 479 A gazdaság szocialista típusú átalakítása: államosítás és kollektivizálás .................. 481 Tervgazdálkodás az ötvenes-hatvanas években ......................................................... 485 Fellendülés és válság (Novák Csaba Zoltán–Tóth Bartos András) ............................ 490

Közművelődés, oktatás, egyház ..................................................................................... 499 Művelődési és egyházi élet a hatvanas évek közepéig ............................................... 499

10

Újjászerveződés és leépülés a Ceaușescu-rendszerben .............................................. 507 Társadalmi változások a szocializmus időszakában ...................................................... 515

Népesség és településszerkezet a hatvanas évek közepéig ........................................ 515 Kisérlet a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” kialakítása (Novák Csaba

Zoltán–Tóth-Bartos András) ........................................................................................... 520 Kitekintés: 1989–1990 ................................................................................................... 527

A diktatúra bukása és a magyarság önszerveződése .................................................. 527 Az etnikai konfliktusoktól az első szabad választásig ............................................... 531

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ................................................................................................ 535

11

BEVEZETŐ

A Székelyföld története harmadik kötete a kiegyezéstől, Erdély Magyarországgal való uniójától 1990-ig tárgyalja a térség történetét. A 19. század nagy korszakhatára az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc volt, amelynek nyomán felszámolták a jobbágyrendszert és Erdélyben a három rendi nemzet és négy bevett vallás rendszerét. Mivel a rendi nemzetek a hatalmat térben is megosztották – ez pedig ellentétben állt az állampolgárok egyenlőségére épülő egységes nemzetállami elképzeléssel –, nemcsak a székely rendi nemzet szűnt meg, hanem egy átmeneti időszak után, az 1876. évi területrendezés során az addig már amúgy is teljesen a vármegyékhez hasonlóan működő székely székek is. Helyettük az egykori Székelyföldön is vármegyéket hoztak létre, az egykori székekhez vármegyei területeket is hozzácsatolva. A Székelyföldön nem létezett olyan közös önkormányzati testület, mint a szászok esetében a szász egyetem, ezért a továbbiakban inkább egy a mentális térképeken létező Székelyföldről beszélhetünk. A terjedelmi okok mellett ez indokolja a kötet kezdő időpontját, tehát a harmadik kötet már ezt a „virtuális Székelyföldet” tárgyalja, amelynek területe többször változott.

Az 1876. évi közigazgatási reform nyomán az egykori székely székek részben vagy egészben Háromszék, Csík, Udvarhely, valamint Maros-Torda és Torda-Aranyos vármegyékbe szerveződtek. Az utóbbi két vármegyének csak egy-egy része tartozott a történeti Székelyföldhöz – utóbbinak kisebb hányada –, ezért a 20. századra a régióra vonatkozó képből fokozatosan kiszorult előbb a volt Aranyosszék, és egyre inkább Marosszék is. A két világháború között létezett egy tágabb Székelyföld-fogalom is, amelybe beleértették a Brassóban és környékén élő, illetve a Kis-Küküllő mentén élő magyarságot is. Az elmúlt évszázadban 1940–1944 között a magyar katonai vezetés a visszacsatolt Észak-Erdélyen belül külön kezelte a régiót; az általa Székelyföldnek tekintett területen állította fel a Székely Határőrséget. Később a Szovjetunió nyomására létrehozott Magyar Autonóm Tartomány területe fedte le 1952–1960 között a Székelyföldet. Utóbb – az 1968. évi megyésítéstől kezdődően – „székely megyékről” beszélünk, de ezeken ma már inkább csak Hargita és Kovászna megyéket értjük. A kötet foglalkozik a székely kivándorlással és a két világháború közti tágan vett Székelyfölddel, de alapvetően négy megye történetére koncentráltunk (Csík, Háromszék, Maros/-Torda/, Udvarhely).

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc a rendi nemzetek rendszerének felszámolása révén a székely identitás átalakulásának folyamatában is fontos fordulópont. A középkori eredetű rendi nemzetek helyét átvették a modern nemzetek/nemzetiségek, amelyek kialakulása hosszabb folyamat eredménye volt. Külön modern székely nemzet nem alakult ki, a székelyek a magyar nemzet részévé váltak, ezt a folyamatot tette véglegessé 1848. Ugyanakkor a jobbágyrendszer felszámolása nyomán a Székelyföldön is össze kellett olvadniuk az egykori kiváltságosoknak a kiváltságok nélküliekkel, hogy mára Hargita, Kovászna és kis részben Maros megyék magyar anyanyelvű lakóinak túlnyomó többsége székelynek vallja magát, függetlenül attól, hogy ősei 1848 előtt szabadrendű székelyek voltak-e.

A kötetben szó esik a Székelyföldön élő románokról, örményekről, zsidókról, cigányokról is, sajnálatos módon azonban jóval kisebb mértékben, mint ahogy ez a vizsgált korszakra vonatkozóan indokolt lenne. Az itt élő nem magyar nemzetiségű csoportok történetének feltárásához azonban még további alapkutatásokra van szükség. Hasonló okok miatt – a terjedelmi korlátokon túl – nem vagy keveset foglalkoztunk olyan témákkal, mint a dualizmus korának helyi közigazgatása, az egyházak szerepének átalakulása, a mindennapi élet, a székely megyék átalakuló élete az első világháború alatt, az 1918 utáni populáris kultúra változása vagy a román kulturális hatások.

12

Az 1918 utáni fejezetek esetében az alapkutatások hiányán túl még meg kell említenünk, hogy a Székelyföld történetét keretező Erdély történetének létezik egy háromkötetes feldolgozása, amelyre három évtized múltán is alapműként lehet hivatkozni. Azonban ennek az impériumváltás utáni része csak egy – a szerzők által is hangsúlyozottan – kitekintő fejezet volt. Ezért jelen kötetünkben az első világháború utáni fejezetekben a romániai kereteket és a romániai magyar kisebbség egészét érintő viszonyokat is részletesen kellett ismertetni; ezekbe lehetett elhelyezni a székelyföldi történéseket. Ezért a szintézisjelleg helyett néhol a szerkezeti viszonyok bemutatása és az eseménytörténet lett domináns. Bár az összefoglalást több területen is megnehezítette az alapkutatások hiánya, igyekeztünk a 19–20. század történetét új kutatások, az újabb szakirodalom és eddig publikálatlan források alapján bemutatni, ráadásul a korábbi egyoldalú politikatörténeti megközelítés helyett most bővebb teret kap a gazdaság- és társadalomtörténet, a művelődés- és mentalitástörténet is.

A kötet szerkezetét és a Székelyföld 19–20. századi történetét alapvetően meghatározza a négy államhatalom-váltás (1867, 1918–1920, 1940, 1944). Az első nagyobb egység a dualizmus korát (1867–1918) tárgyalja. Ez esetben is jórészt hiányoztak az előzmények, Szádeczky Kardoss Lajos 1927-ben megjelent monográfiája mindössze hat és fél oldalt szentelt az 1849–1914 közti időszaknak. Ehhez képest kötetünkben a népesedési viszonyok elemzésétől a gazdasági, művelődési és politikai élet bemutatásáig igyekeztünk sokoldalú képet felvázolni a korszakról. A Székelyföld gazdasági-társadalmi bajainak gyűjtőneveként használt „székelykérdés” már a dualizmus korában is, de egészen napjainkig rányomja bélyegét a korszak tárgyalására, megítélésére, háttérbe szorítva más kérdéseket. Különös hangsúlyt kapott ezért a korszak gazdaságtörténetének és falusi társadalmának bemutatása, hiszen a lakosság túlnyomó többsége még mindig az átalakulóban levő hagyományos keretek között élt. A gazdaságtörténet szokásos témái mellett ki kellett térnünk az állami gazdaságpolitikára, a birtokviszonyok alakulására és a birtokrendezés sokat vitatott történetére, a közbirtokosságok átalakulására is, amelyet a kortársak a székelykérdés egyik okának tartottak. Kiemelt szerepet kap a tusnádi Székely Kongresszus, a székely akció és a ma is igen aktuális kivándorlás problémája is.

A korszak egyik kulcskérdése a hagyományos társadalom bomlása az ezzel járó feszültségekkel. A dualizmus kori egység kitér a modernizáció sikereire is, a városfejlődésre, az állam növekvő szerepére ebben a folyamatban, valamint a polgári életmód, a művelődés új elemeinek elterjedésére. Bemutatja a közigazgatás egységesülését és a választások sajátosságait. Ugyancsak fontos az identitás és a székelyek (ön)képének átalakulása. A székelyekről kialakuló képre ugyanis máig tartóan meghatározó befolyása volt Orbán Balázs monumentális munkájának, A Székelyföld leírásának. Ez alakult tovább a dualizmus korában egy részben idealizált, részben – a székelykérdéssel összefüggésben – egy segítségre szoruló népcsoport képévé.

Az első világháború alatti évek vonatkozásában ki kell emelni a székelyföldi vármegyék országosan is feltűnően magas véráldozatát, az 1916. évi román betörés hatását a lakosságra, és azt a szociális és katonai lázongásokkal teli másfél-két évet, amely az impériumváltást megelőzte. A két világháború között a térség történetéből elsősorban a román kormányzatok egységesítő, az etnikai, gazdasági, kulturális átrétegződést célzó politikájának hatástörténetét és az ezzel kapcsolatban kialakult védekező, érdekérvényesítő programok viszonyát vizsgáltuk meg. Ezért kapott a társadalomstatisztikai összehasonlítás mellett nagy szerepet a négy megye közigazgatásának bemutatása. A gazdasági áttekintésben a térség stagnáló agrárjellegén túl az állami beavatkozást, a nacionalizálás különböző technikáit, az oktatási részben pedig az iskolai, egyházi, kulturális intézményrendszer működésének beszűkítését is tárgyaltuk. Ezek eredményeként legfontosabb megállapításunk, hogy a már 1910-ben Magyarország más részeivel szemben is meglévő hátrányos különbségek a két világháború között tovább nőttek és a romániai átlagokhoz viszonyítva kezdetben jónak mondható, a

13

magyar kisebbségre vonatkozó mutatók – a foglalkozásszerkezet, de leginkább az iskolai végzettség tekintetében – 1940-ig sokat romlottak.

Az 1940–1944 közti fejezet lényegében az állami felzárkóztató, modernizációs program története. Ekkor a stagnáló, jórészt a hagyományos falusi közösségben élő régió lakóinak szembe kellett nézniük az addig némileg idealizált „anyaország” integrációs törekvéseivel. Ennek a helyzetnek az egyik sajátos szerkezeti megnyilvánulása a Székely Határőrség megszervezése és a régió férfi lakosságának 1944-ig helyben való állomásoztatása, döntő részüknek a keleti frontszolgálattól való megkímélése.

A Székelyföld második világháború utáni történetét vizsgálva a tömbmagyar területek funkcióját, problémáinak kezelését négy nagy korszakra különíthetjük el. Amikor a Magyar Népi Szövetség szervezi a magyar közéletet, akkor a szövetség legfontosabb bázisa ez a régió, amely a Magyar Autonóm Tartomány megszervezésével olyan integrációs keretet kap, amelyben az államszocialista társadalomátalakítást (kollektivizálás, államosítás) nemzeti konfliktus nélkül tudják lebonyolítani. Ez a tartományi keret egyben szocializációs közeg és mobilitási lehetőség is az ott élő magyarság számára. A következő nagy korszak a Maros Magyar Autonóm Tartomány helyébe lépő megyésítés és a hetvenes évek gyors ütemű városiasítása és iparosítása. Ennek következménye lesz, hogy a nemzetiségi, intézményi jogosítványok beszűkülésével párhuzamosan az iparban foglalkoztatottak aránya a hetvenes évekre meghaladja a mezőgazdasági dolgozókét. De országosan továbbra is a közepesen vagy gyengén iparosodott régiók közé tartoznak a székelyföldi megyék. A nyolcvanas évek első felétől kezdődően az állami politika már kifejezetten a magyar oktatási, kulturális pozíciók megyéken belüli letörésére és a falurombolási tervek megvalósítására irányult. Ugyanekkor a székelyföldi magyarság körében is felértékelődik Magyarország, és miközben megnő az anyaországba távozók száma, a túlélés érdekében különböző helyi magyar önszerveződések jöttek létre, megerősödött a családi, lokális hálózati kapcsolatok szerepe is. Ebben az 1989 végére politikailag teljesen kilátástalan helyzetben jött el a temesvári események nyomán a fordulat, amelyet egy rövid kitekintéssel 1990 májusáig követtünk.

Az utóbbi negyedszázad egyik legfontosabb székelyföldi fejleménye egy újfajta azonosságkeresés, amely nyitott az egységesülő Európára, és egyben saját hagyományait is újraértelmezi. Munkánk ennek tisztázását szeretné elősegíteni.

A DUALIZMUS KORA

A Székelyföld metamorfózisa (Pál Judit)

A politikai keret átalakulása Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés gyökeres fordulatot jelentett, amely kihatással volt Erdély és ezen belül a Székelyföld helyzetére is.1 A kiegyezés folyományaként ugyanis – és ennek egyik feltételeként – 1848 után másodszor is sor került Erdély uniójára. A magyar politikai elit számára a 48-as jogalap és az ország területi egységének helyreállítása olyan sarkalatos tételeket képezett, amely nélkül nem volt lehetséges a kiegyezés, amely hosszabb tárgyalások eredményeként jött létre. Deák Ferenc és a magyar politikai elit nagyobb része csak így vélte biztosíthatónak Magyarország önállóságának, területi integritásának és a magyarság vezető szerepének fenntartását. Az uralkodó és a bécsi politikai körök számára pedig elsősorban a sikertelen külpolitika – az itáliai területek elvesztése, majd a Német Szövetségből való kiszorulás – jelentette a döntő lökést, de a Monarchia komoly pénzügyi nehézségei is hozzájárultak a kompromisszumkészség növekedéséhez. Bár Erdély helyzete is

1 Az egész kérdéskörre l. Pál J., 2010a.

14

eldöntésre várt, a tárgyalások Erdélyen kívül és az erdélyiek nélkül folytak. Erdélyben a fordulatot a kolozsvári uniós gyűlés (1865 decemberére) összehívása jelentette, bár egyelőre még sok volt a bizonytalanság. A románok és a szászok nagyobb része ellenezte, a magyarok – a székelyeket is beleértve – pedig lelkesen támogatták az uniót.

[PJ_012] Deák Ferenc (Márki, 1884. 106.) A tárgyalásokat egy időre megszakította az osztrák–porosz háború, de a poroszok

váratlanul gyors és fölényes győzelme megerősítette a magyarok pozícióit. Az uralkodó nem rokonszenvezett a nemzetiségi törekvésekkel, nem véletlenül bomlasztó erőt látott bennük; az osztrák-németeket is a Monarchia egyik népének tekintette, még ha lojalitásukban jobban is bízott, mint például a magyarokéban. A birodalom központosításának kísérlete már korábban kudarcot vallott, Ferenc József kényszerhelyzetbe került, és ebből az egyik kiutat a magyarokkal való kiegyezés jelenthette. Osztrák körök más megoldással is próbálkoztak, Belcredi államminiszter például a cseh vezetőkkel külön is tárgyalt a dualizmus megakadályozásáról.2 Deák Ferenc viszont a vereség után sem igyekezett kihasználni a helyzetet, nem változtatott a magyar feltételeken. A kiegyezéshez az utat végül is Friedrich Beust, korábbi szász külügyminiszter kinevezése nyitotta meg. Beust abból indult ki, hogy Ausztria soknemzetiségű állam, és ha már minden nemzetet nem lehet kielégíteni, elégítsék ki legalább a két legerősebbet.3

Végül 1867. február 17-én került sor a felelős magyar kormány kinevezésére Andrássy Gyula vezetésével. Előtte két nappal viszont az uralkodó elnökletével – az akkor még nem hivatalosan kinevezett miniszterekkel – tartott minisztertanácson Andrássy kifejtette, hogy a magyar kormány számára Erdély kérdésében az egyedül lehetséges megoldás az unió.4 Hangsúlyozta, hogy már csak az új kormány pozíciójának megerősítése végett is szükséges az uniónak kész tényként való kezelése. Ezért kérte az Erdélyi Udvari Kancellária feloszlatását, a Főkormányszék élére pedig egy királyi biztos kinevezését – ez egyben a Guberniumnak a magyar kormány alá való rendelését is jelentette. Az új magyar kormány kinevezésének napján az uralkodó feloszlatta mind a Magyar, mind az Erdélyi Udvari Kancelláriát.

[PJ_126] Andrássy Gyula gr. miniszterelnök (MNM) A magyar kormány kinevezését az erdélyi magyarok – így a Székelyföldön is – kitörő

lelkesedéssel fogadták, ünnepi hangulat uralkodott, a városokat fellobogózták, a házakat kivilágították, a középületekre transzparenseket tettek ki. Székelykeresztúron például az unitárius kollégium két transzparense közül az egyiken egy parafrázis szerepelt a Himnuszból, a másikon a következő felirat: „Egy lett már a két hazából, vész így meg nem döntheti”.5 Az erdélyi magyar elit nagyobb részének véleményét a kiegyezésről és Erdély uniójáról jól összefoglalja egy pár évvel később készült névtelen röpirat. Szerzője szerint az erdélyi magyarságnak létérdeke a kiegyezés fenntartása: „azt akarom, hogy Erdély Magyarországnak valósággal kiegészítő része legyen: s hogy azt a számban ugyan csekély, de szívós, kitartó, életerős, szellemi és közgazdasági túlsúllyal bíró magyar elemet, mely Erdélyt lakja: ne áldozzuk fel, ne tegyük ki a különben okvetlenül bekövetkezendő megsemmisülésnek. Különállás, autonómia nincs Erdély érdekében; ma már Erdély oda jutott, hogy az, aki e kis ország érdekeit valóban szívén viseli, csakis azt óhajthatja, hogy Erdély mint ilyen megszűnjék, s hogy a Királyhágón túl ne ismerjünk egyebet, mint megyéket s székeket”.6

2 Somogyi É., 1976. 122–160. 3 Uo. 154–160. 4 MNL OL, K 27 Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1867–1944.

1867. február 15. 5 MNL OL, R 147 1526 utáni gyűjtemény, K. Papp Miklós gyűjteménye, Marosi Gergely levele K. Papp

Miklóshoz, Székelykeresztúr, 1867. március 9. 6 A választások előtt, 2–3.

15

Amíg azonban a magyarok számára örömünnep volt ez a nap, a románok és a szászok megütközéssel és félelemmel fogadták.

[PJ_124] Péchy Manó gr. erdélyi királyi biztos (OSzK) Március 8-án a magyar országgyűlés felhatalmazta a kormányt, hogy ezután Erdélyt is

kormányozza, szabad kezet adva a kormányzás mechanizmusainak kiépítésére. A kényes helyzet áthidalása gyors beavatkozást igényelt. A „gyors” beavatkozás azonban néhány hónapig elhúzódott, míg végül 1867. április 2-án Erdély integrálásának átmeneti időszakára királyi biztost neveztek ki Péchy Manó gróf, Abaúj vármegye és Kassa főispánjának személyében.7 Péchy számára Erdély sajátos viszonyai idegenek voltak, ezért mielőtt Erdélybe jött volna, Pesten szükségesnek tartotta az erdélyi képviselők véleményét kikérni és tájékozódni az itteni viszonyokat illetően. Megérkezése után pedig körúton ismerkedett a tartománnyal, első benyomásai Erdélyről kedvezőek voltak. A küldöttségek, díszkapuk, beszédek és éljenzések mögött nem vagy alig látszottak a problémák. Marosvásárhelyen – a „leglojálisabb városban”, ahogy Péchy nevezte – a többezres tömeg „határtalan bizalmukat és őszinte ragaszkodásukat fennhangon és örömfelkiáltások között nyilvánítják mindenütt Őfelsége és a magyar kormány irányában”.8 Marosvásárhelytől Brassóig a Székelyföldön át vezető útja diadalmenet volt: lovas bandériumokkal, harangzúgással, kivilágítással. Sokkal kedvezőtlenebb benyomások érték azonban a román vidékeken. A magyarok és székelyek „határtalan lelkesedése” mögött is azonban sokféle – sokszor egymással ellentétes – érdek és elvárás húzódott meg. A törvényhatóságok sürgették a vármegyei/széki önkormányzat helyreállítását, a neoabszolutizmus idején bevezetett törvények érvénytelenítését.

Ez azonban még csak a jéghegy csúcsa volt, az igazi nehézségek ezután jelentkeztek. A nemzetiségi kérdés, a románok unióellenessége, a szászok ragaszkodása autonómiájukhoz, a törvényhatóságok újjászervezése, az igazságszolgáltatás egységesítése és a magyar törvények Erdélyre való kiterjesztése, az úrbéri ügyek megoldása, a vasúthálózat kiépítése, a gazdasági elmaradottság és még hosszan lehet sorolni azokat a kérdéseket, amelyekkel a királyi biztosnak és a magyar kormánynak az elkövetkező hónapokban és években szembesülnie kellett. Az azonban már ekkor is látszott, hogy minden érdek összebékítése még a legjobb szándék mellett is szinte lehetetlen feladat.

[PJ_019] Ferenc József koronázása. A koronázási domb, 1867 (MNM) A kiegyezést Ferenc József ünnepélyes megkoronázása pecsételte meg 1867 júniusában.

Szimbolikus gesztusként erre nem Pozsonyban, hanem Pest-Budán került sor, és ugyancsak szimbolikus gesztusként – az ország egységét jelképezendő – a pozsonyi mintájára felépített koronázási dombhoz az ország minden törvényhatóságából, így a Székelyföldről is küldtek földet.9 Az unió törvényi szentesítésére azonban majd csak a következő évben került sor. A rendezés halogatásának egyik oka éppen a kényes nemzetiségi kérdés volt, a másik viszont az integráció mikéntjének tisztázatlansága. Ha áttekintjük a korabeli lapokat, azt látjuk, hogy az erdélyi magyarok körében is a kezdeti örömteli várakozás helyét egyre inkább átvette a türelmetlenség, és igazában körükben sem alakult ki konszenzus, hogyan is kellene szabályozni Erdély unióját és integrációját. Sokan az autonómia bizonyos fokának megtartását szerették volna, mások a teljes beolvasztást szorgalmazták. A kormányra egyszerre rengeteg feladat és elvárás nehezedett, így a kérdés megoldása egyre csak húzódott. A nehézséget csak fokozta, hogy az unió alapjául szolgáló 1848:VII. törvénycikk 5. §-a leszögezte: „Magyarhon Erdély mindazon külön törvényeit és szabadságait, melyek amellett, hogy a teljes egyesülést

7 L. Pál J., 2007. 8 Péchy távirati jelentései Andrássynak 1867. május 23. és június 1. között. MNL OL, F 270 Az abszolutizmus és

egyesítés korának erdélyi közigazgatási levéltára, Erdélyi Királyi Biztosság, Elnöki iratok (= F 270). 1867/56.

9 L. Pál J., 2012.

16

nem akadályozzák, a nemzeti szabadságnak és jogegyenlőségnek kedvezők, elfogadni s fenntartani kész.”10 Akkor az erdélyi közvéleményt kívánták ezáltal megnyugtatni, most azonban már az egységesítés akadályaként tekintettek rá.

Kezdetben úgy tűnt, a kormányban megvan a szándék és a jóakarat a kérdés kompromisszumos kezelésére. Miután azonban szembetalálta magát nemcsak a nemzetiségek, hanem az ellenzék egyre élesebb kritikájával is, úgy bizonytalanodott el egyre jobban; a kormánypolitika a szép elvek helyett a pragmatikus napi politizálásra koncentrált, és nemcsak a nemzetiségek, de sokszor az erdélyi magyarok érzékenységére sem voltak tekintettel. A döntések Pesten születtek, ezek hátteréről meglehetősen keveset tudunk. Úgy tűnik, legtöbb beleszólása az erdélyi képviselőknek volt, de ők csak a legritkább esetben léptek fel egységesen.

[PJ_171] Mikó Imre gróf (SzNM) Az uniós törvényt 1868 végén szavazta meg az országgyűlés a nemzetiségi törvénnyel

együtt. Kidolgozásával a minisztertanács Mikó Imrét, az egyetlen erdélyi minisztert bízta meg. Mikó összehívott néhány Pesten tartózkodó erdélyi képviselőt és kormánytisztviselőt és velük tanácskozva alakította ki a javaslatot. Az elkészült tervezetet a kormány Péchy Manó erdélyi királyi biztosnak is leküldte véleményezésre. Ekkorra már eldőlt az egyik legvitatottabb kérdés is, tudniillik hogy a Főkormányszéket feloszlatják, és az erdélyi törvényhatóságok közvetlenül fognak érintkezni a kormánnyal. Az erdélyiek fontosnak tartották külön hangsúlyozni a vallásszabadság biztosítását. A magyar országgyűlés felhatalmazást kapott, hogy a korábbi magyar törvényeket rendeletileg Erdélyre is kiterjessze. Péchy óva intett a teljes beolvasztástól, szerinte figyelembe kell venni, hogy Erdély „a különválástól fogva teljesen külön állott a legújabb időkig Magyarországtól”.11

Közben párhuzamosan folytak a nemzetiségi törvény előkészületei is, és a román képviselők kidolgoztak egyfajta törvénytervezetet, ebben Erdély helyzetét Horvátországéhoz hasonlóan szabályozták volna. Az uniós törvény képviselőházi vitájára végül mindössze egy napot szántak, igyekezve lehetőleg elkerülni a szenvedélyes összeszólalkozásokat. Ennek ellenére a törvénytervezet tárgyalására felzaklatott kedélyekkel került sor, hiszen a megelőző napokban zajlott a nemzetiségi törvény vitája. A törvényjavaslaton korábban már számos változtatást eszközöltek, de ezek nem annyira a lényegre, mint inkább formai szempontokra irányultak.12

Az uniós törvény (1868:XLIII. tc.) az 1848. évi törvényekre hivatkozott mint jogalapra, hiszen a magyar fél szemében az unió csak az 1848-as állapotok helyreállítása volt. A törvény újólag megerősítette a nemzetiségi előjogok megszüntetését és az állampolgárok egyenjogúságát, a vallásszabadságot, kimondta a Főkormányszék felszámolását, szabályozta az országgyűlési képviseletet, érvényben hagyva a kolozsvári 1848:II. törvénycikk rendelkezéseit; az úrbéri kárpótlások ügye viszont a magyarországi 1848. évi törvények hatálya alá esett. A vármegyék végleges szervezésére azonban nem került sor, úgyszintén függőben hagyták a Királyföld rendezését. A királyi biztos intézménye egyelőre megmaradt, de szerepkörének nagy részét elvesztve teljesen eljelentéktelenedett, míg végül 1872-ben felszámolták. A felemásra sikerült törvény jól jelzi az integráció nehézségeit és buktatóit. Erdély integrációja ugyanis a kezdeti elképzelésekhez képest jóval bonyolultabb feladatnak bizonyult.

A Székelyföldet illetően már a kiegyezéskor voltak olyan hangok, hogy értekezleteket kell tartani és ki kell alakítani az álláspontot, „mi az, mit ősi intézményeinkből, az egyesülés és a társnemzetek érdeksértése nélkül megtarthatunk, s melyek azok, melyeknek feladása által

10 1848:VII. tc. Magyarország és Erdély egyesítéséről. CJH ET. 11 MNL OL, F 270. 1868/1182. 12 L. Pál J., 2009b.

17

jövőnket kockáztatnók”, mert ahogy az egyik újságcikkben írták: „ne feledjük, hogy mi nem csak erdélyiek, de székelyek is vagyunk”.13 Később főképp az ellenzék képviselte ezt az álláspontot, kifogásolta az unió után a sajátos erdélyi – és ezen belül a székely – érdekek háttérbe szorulását. Az Ugron Gábor által alapított Baloldal az 1875. évi választások előtt a vármegyei magyar elitet és a szászokat egyaránt vádolta, hogy „szabad intézményei romjaitól is megfosztani” igyekeznek a jobboldal érdekében a székelyeket, és így agitált: „Miért ne legyen tehát saját politikája a székelységnek, mikor történelmi múltunk, jogfejlődésünk, birtokviszonyaink, természetünk, szokásaink, földirati fekvésünk, nemzetiségi ostromzároltságunk” mind önálló életre, külön érdekre vall, következésképpen a saját fejlődés törvényei szerint kellene haladni.14 Az egységes, központosított nemzetállam azonban nem tűrte a helyi autonómiákat, az 1876. évi közigazgatási területrendezés a székeket vármegyékké alakította át, összekapcsolva egykori vármegyei és királyföldi területekkel is; ezzel a Székelyföld végképp megszűnt mint az egykori rendi „székely nemzet” közigazgatási területe – bár itt előtte sem létezett olyan közös önkormányzati testület, mint a Királyföld esetében a szász egyetem. Ez magyarázza azt is, miért volt olyan nehéz közösen fellépni, miért került sor erre olyan ritkán. A közös identitás és a részben közös problémák ellenére sem volt olyan keret, amelyik össze tudta volna fogni és kanalizálni tudta volna az érdekérvényesítést.

Ráadásul a dualista rendszerben már kezdettől fogva ott lappangtak az ellentétek csírái. A kiegyezés feltétele volt magyar részről, hogy a Monarchia másik fele is alkotmányos kormányzást kapjon. A közös ügyeket – külügy, hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy – közös minisztériumok irányították, de közös országgyűlést a magyarok nem akartak létrehozni, így a két parlament által választott delegációk felváltva, hol Bécsben, hol Budapesten ültek össze – de közösen nem tanácskozhattak. A delegáció feladata volt a közös ügyek alkotmányos ellenőrzése és ők fogadták el a közös költségvetést, ezt azonban utána még mindkét parlamentnek meg kellett szavaznia. A közös külügy-, illetve pénzügyminiszter közül az egyik mindig magyar volt, a közös hadügyminiszter azonban mindig a Lajtán túlról került ki. Az uralkodó továbbra is fenntartott magának fontos döntési jogköröket – így a törvények előszentesítésének jogát –, valamint a számára létfontosságú ellenőrzést a hadsereg fölött. A magyar országgyűlés gyakorlatilag csak a költségvetés és a létszám megajánlásával tudta a hadügyet befolyásolni. A közös hadsereg mellett, amelynek vezényleti nyelve a német volt, – a magyar fél megnyugtatására – létrehozták a honvédséget magyar vezényleti nyelvvel, továbbá ennek osztrák megfelelőjét, a Landwehrt. A kiegyezés rendszerét elutasító ellenzéknek azonban egyik fő követelése a korszakban a közös hadsereg Magyarországon besorozott ezredeiben a magyar kiképzési és vezényleti nyelv bevezetése, valamint a magyar szimbólumok használata volt. Míg a politikai kiegyezést elvileg örök időre kötötték, a „gazdasági kiegyezést” tízévente meg kellett újítani. A Monarchiának ugyanis közös volt a pénzügyi rendszere, de a hitelügy és a vámügy is a közösen szabályozandó területek közé tartoztak. Ilyenkor mindig fellángoltak az ellentétek, a magyar ellenzék önálló nemzeti bankot és önálló vámterületet szeretett volna kiharcolni; és általában a két fél viszonyát a perszonálunióra szerették volna korlátozni.

[PJ_014] Karikatúra a Hazánk s a külföld című lapból, 1868 (Zepeczaner Jenő gyűjteménye)

A belpolitikai konfliktusnak két aspektusa is volt, egyszerre zajlott az osztrák és magyar fél között, illetve mindkét parlamenten belül. Somogyi Éva találóan jellemezte a két fél viszonyát: „Bizalmatlanság, féltékenység és egy sajátos alacsonyabbrendűségi érzés vezeti a feleket a kiegyezés megalkotása során, és azután a dualizmus évtizedeiben. Az osztrákok

13 Beretzki Sándor: Tartsunk értekezleteket. Korunk, 7. (1867) (április 24.) 48. 14 Legyen székely politikánk. Baloldal, 1. (1875) (január 7.) 2:1.

18

tartanak a magyaroktól, mert Magyarországot (még mielőtt ezt törvénybe foglalnák) egy politikai nemzet uralja, nem úgy, mint a nemzetileg megosztott és Landokra tagolt, lényegében csak a tartományi politizálási hagyományokkal rendelkező Ausztriát, ahol az osztrák-németség számát és politikai súlyát tekintve a királyságok és országok jelentős részében kisebbségben van. (...) A magyarok viszont a ciszlajtán politikai erők mögött (okkal vagy jogtalanul) mindig »Bécset« látják – Bécset, az udvari és bürokrata centrumot.”15 Az osztrák-német fél sérelmezte, hogy a kiegyezéskor kész tények elé állították, a csehek trializmust szerettek volna, de ez a magyarok ellenállásán elbukott, a többi nemzetiség elégedetlen volt az osztrák-német és magyar hegemóniával – ennek ellenére a Monarchia hosszú ideig mégis működőképesnek bizonyult. A nemzetállamok korában az Osztrák–Magyar Monarchia kétségkívül furcsa képződmény volt, egyesek szerint idejétmúlt, mások szerint megelőzte korát. Állítólag Ferenc József élete vége felé egy diplomatának ezt mondta: „Évtizedek óta tudatában vagyok annak, hogy a mai világban mi milyen nagy anomália vagyunk.”16 A fő összetartó erő az uralkodó személye és a közös hadsereg voltak, illetve a bürokrácia – bár ez utóbbi kisebb súllyal, mint a korábbi időszakokban. Somogyi Éva találóan mutatott rá, hogy az uralkodó rendkívül fontos szerepe a kiegyezés rendszerében tulajdonképpen magyar szemszögből egyúttal védelmet jelentett a két ország fölötti összbirodalom eszméjével szemben.17 A belső ellentmondásokból fakadt aztán a szűkös bel- és külpolitikai mozgástér, a fennálló helyzet konzerválásának vágya.

A dualizmus korának politikai életéről több összefoglalás is rendelkezésre áll,18 itt tehát még vázlatosan sem vállalkozhatunk ennek bemutatására, mindössze néhány olyan eseményt, folyamatot ragadunk ki, amelyek a továbbiak megértését könnyítik. A nemzetiségi kérdés tárgyalásába szintén nem bocsátkozunk, hiszen ennek a Székelyföldre nézve a korszakban csak áttételesen volt jelentősége.

A fő pártpolitikai törésvonal a dualizmus korában közjogi kérdés, a kiegyezés elfogadása mentén húzódott. Éppen ezért a kiegyezést elutasító ellenzék nem számított kormányzóképesnek. A század végén rövid időre úgy tűnt, hogy az egyházpolitikai kérdések kapcsán újrarendeződnek a frontok, ez azonban nem következett be. Tisza Kálmán hosszú kormányzása (1875–1890) után – amely alatt többek között átfogó közigazgatási reformra került sor – a politikai instabilitás jelei mutatkoztak, a nemzetiségek egyre hangosabban követelték jogaikat, az ellenzék az önálló vámterületet, nemzeti bankot és a magyar vezényleti nyelvet, és a szociális kérdés is egyre nagyobb problémát jelentett. A magyar politikai elit fő célkitűzése Magyarország területi épségének és ezen belül a magyar szupremáciának fenntartása volt, de az eszközökről és a módszerekről eltért a kormánypárt és az ellenzék felfogása. A századfordulón egyre láthatóbbakká váltak a válság jelei. Az országgyűlés munkáját az obstrukció bénította. Az ellenzéki szónokok a szó szoros értelmében agyonbeszélték az üléseket, lehetetlenné téve a törvényhozás munkáját. Ahogy ezt a korszakban nagyra becsült író, Herczeg Ferenc írta, aki maga is (kormánypárti) képviselő volt: „Az obstrukció közjogi kérdések körül folyt, a Ház egyáltalában nem vette komolyan azt az egyetlen kérdést, amelyet én, és velem nem egy, vegyes lakosságú vidékről fölkerült képviselő a nemzet létkérdésének tartott: a nemzetiségi kérdést. Nyilvánvaló volt, hogy a Ház tagjai jobbról is, balról is, óriás módon túlbecsülik azt, ami a pártokban folyik és alig veszik számba azt, ami az országban történik.”19 Majd Herczeg így folytatta az ellenzéket okolva: „a baloldalon jól tudták, hogy az örökös obstrukció rettenetes kárára van az országnak, sajnálták

15 Somogyi É., 2007. 115. 16 Idézi Szász Z., 2007. 151. 17 Somogyi É., 2007. 119–120. 18 L. pl. Szász Z., 1986b; Gergely, 1998. 19 Herczeg, 1940. 104–105.

19

is a szegény hazát, de meg voltak róla győződve, hogy a bekövetkező bajokért nem őket terheli a felelősség, hanem a koronát. Adja meg a magyar vezényszót, esetleg a külön vámterületet, vagy legalább az önálló magyar nemzeti bankot, és nem lesz többé obstrukció.”20

[PJ_174] Tisza István (MNM) A helyzet igazán 1905–1906-ban mérgesedett el. Előző évben Tisza István ugyanis az

obstrukció megfékezésére puccsszerűen megszavaztatta a parlamentben a házszabály módosítását. Ennek nyomán az ellenzék minden irányzata összefogott Tisza ellen. A parlamenti politizálás a mélypontjára jutott, az ellenzéki képviselők dühükben széttörték a parlament berendezését és bántalmazták az őrséget. Az ellenzék összezárta sorait, Ugron Gábor frakciója is visszatért a Függetlenségi és 48-as Párt kebelébe, amelynek élén Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia állt. Az 1905. évi választások – először a korszakban – a koalícióba tömörült ellenzék győzelmét hozták. A választási elnök kénytelen volt Tiszának jelenteni, hogy „a hű Erdély is elpártolt”.21 Az uralkodó azonban kezdetben nem volt hajlandó a koalíciót bízni meg a kormányzással, kihasználva, hogy erre nem volt törvényes előírás. Tapogatózások után végül 1905 júniusában Fejérváry Gézát, egykori honvédelmi minisztert bízta meg a kormányalakítással. Fejérváryt korábban az uralkodó a testőrsége parancsnokának nevezte ki, innen a „darabontkormány” gúnyneve.

A belügyminiszter, Kristóffy József az általános választójog bevezetését lebegtette, így akarták a koalíciós pártokat jobb belátásra bírni. A „szövetkezett ellenzék” azonban „nemzeti ellenállást” hirdetett meg, és ezzel az egyik legsúlyosabb belpolitikai válság bontakozott ki. Maga a koalíció igen tarka volt, Kossuth Ferenctől Apponyi Albertig, ifj. Andrássy Gyulától Vázsonyi Vilmosig összefogott mindenkit, akik a Szabadelvű Párt három évtizedes uralmát szerették volna megtörni. Erdély többi részét ez csak kevéssé érintette, de a székelyföldi vármegyék csatlakoztak az ellenálláshoz. A megyegyűléseken elszabadultak az indulatok, az ellenállásban részt vevő vármegyék nem hajtották végre a kormány utasításait. Sok helyen királyi biztost neveztek ki a renitens vármegyék megfékezésére, és sikerült is legtöbb helyen megtörni az ellenállást. Míg 1905 végén a 63 vármegyéből 45 csatlakozott az ellenálláshoz, addig 1906 márciusára már csak 10 renitens megye maradt. Az országgyűlést többször elnapolták. Bécsben már egy titkos tervet is kidolgoztak Magyarország estleges katonai megszállására. Végül az ellenzéki koalíció beadta a derekát és titokban ugyan, de visszakozott a dualista rendszert gyengítő és az uralkodó által leginkább kifogásolt követeléseitől, mint az önálló vámterület és a hadsereget illető követelések – vagyis gyakorlatilag mindattól, amivel évtizedekig kampányoltak. Ezek után az uralkodó 1906 áprilisában Wekerle Sándort, aki 1892–1895 között betöltötte már ezt a funkciót, bízta meg a kormányalakítással és új választásokat írtak ki. Az 1906. évi választások a koalíció elsöprő győzelmét hozták; a Szabadelvű Párt még előtte kimondta feloszlását.

[PJ_134] Megalakult a helybeli munkapárt. Székely Lapok, 1910. március 18. (Fodor János felvétele)

Az ellenzéki koalíció végre hatalomra kerülhetett, kormányzásuk azonban csalódást okozott, hiszen fő követeléseik ejtését főképp nacionalista retorikával igyekeztek kompenzálni, még jobban kiélezve az amúgy is kényes nemzetiségi kérdést. Híveik is csalódtak és ez hozzájárult a koalíció gyors belső bomlásához, illetve a benne részt vevő pártok meggyengüléséhez. A koalíciós kormány végül 1909-ben az önálló bank kérdésébe bukott bele. A Wekerle-kormány bukása után egy hosszabb átmeneti időszak következett. Tisza István újjászervezte az egykori Szabadelvű Pártot Nemzeti Munkapárt néven és az 1910. évi választásokon – a történeti Magyarország utolsó általános választásán – elsöprő

20 Herczeg, 1940. 206. 21 Idézi Gergely–Szász, 1978. 230.

20

sikert aratott, így a Munkapárt alakított kormányt. Tisza Istvánnak, aki 1913-tól miniszterelnök lett, fő célja a belső béke megteremtése volt, és ennek érdekében a nemzetiségi vezetőkkel valamiféle kiegyezésre törekedett. A románokkal is tárgyalásba bocsátkozott, de megnyerésük végül nem járt sikerrel. Szintén 1913-ban új választási törvényt fogadtak el, amely növelte volna a választók számát, bár még mindig távol állt az általános szavazat bevezetésétől, de a háború kitörése miatt ennek alapján végül soha nem tartottak választásokat.

A vita a kiegyezésről és a dualizmus megítéléséről azóta is tart – most már a történetírásban. Szász Zoltán úgy értékelte a korszakot: „A dualizmus rendszere csapda volt: biztonságérzetet adott a magyar uralkodó osztályoknak, és elhomályosította az őket és a történelmi Magyarországot fenyegető veszélyeket. Nem tette lehetővé annak felismerését, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem jelent végleges és biztos menedéket.”22 Mások inkább a korszak pozitív vonásaira helyezik a hangsúlyt. A feszültségek és a problémák ellenére a kiegyezés után ugyanis egy fél évszázados fejlődési időszak következett be, amely megteremtette Magyarország gazdasági fellendülésének és polgárosodásának feltételeit. A gazdasági és részben a társadalmi modernizáció terén sikeres időszak következett – bár a gazdasági fellendülés mértékét a gazdaságtörténet folyamatosan átértékeli és manapság inkább a lassú, fokozatos növekedés modellje kerül előtérbe23 –, a politikai élet torz kinövései, a nemzetiségekkel való „belső kiegyezés” sikertelensége azonban rányomja bélyegét az egész korszak megítélésére.

A kiegyezéssel megszűnt a korábbi keret, Erdély unióját követően felszámolták a székeket is, tehát a Székelyföldről ezután inkább csak mint néprajzi tájegységről beszélhetünk. A fejezetben ezért 1876 előtt a hagyományos Székelyföldet, az után viszont a részben vagy egészben a székely székek helyében létrejött négy – Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely – vármegyét tárgyaljuk. Aranyosszék Torda-Aranyos vármegyének csak kis részét képezte, így az egykori kis szék fejlődését csak részben tudjuk nyomon követni.

Közigazgatási változások Az 1848. évi forradalom felszámolta a rendi kereteket és ezzel együtt szabaddá tette az utat a közigazgatás átszervezése számára is, hiszen korábban a legnagyobb akadályt éppen az jelentette, hogy a közigazgatási beosztás a rendi nemzetek területének határát követte. A közigazgatás átszervezésének és modernizációjának folyamata azonban több évtizedig elhúzódott. Ebben a folyamatban egyértelmű az állam egyre növekvő szerepe.

A közigazgatás helyzete a kiegyezéskor A székely székek szerkezete és hatásköre hasonló volt a vármegyékhez, bár az idők folyamán ezek is alapvető változásokon estek át. A vármegyéknek igen fontos szerep jutott a magyar történelemben, bár amint az utóbbi évek történetírása kimutatta, a rendi jogok „védőbástyájának” szerepét igazából csak a 18. század végétől játszották nagyobb mértékben, és ezt vetítették vissza később a korábbi korszakokra is. A reformkori vármegye igen széles jogkörrel rendelkezett, bár ez Erdélyben szűkebb volt, mint Magyarországon. A vármegyék voltak a törvények és rendeletek végrehajtói. Ezenkívül a vármegyének statútumalkotási joga, adóügyi és igazságszolgáltatási jogköre is volt, hiszen a közigazgatás és igazságszolgáltatás ekkor még összefonódott.24

22 Szász Z., 1986b. 1640. 23 Kövér, 2007. 24 L. Stipta, 1995. 8–9.

21

A székek voltak tehát a törvények és a Főkormányszék rendeleteinek végrehajtói, választották és utasították az országgyűlési követeket, jogszabályokat alkottak és a közigazgatás mellett bírósági feladatokat is elláttak. Talán az egyetlen lényeges különbség az erdélyi vármegyék és a székely székek között, hogy a székekben a tisztviselők választását szabadon, a főtiszt, azaz a főkirálybíró ajánlása nélkül ejtették meg. Amúgy a főtisztek esetében a szavazattöbbséget nyert három alkalmas személy nevét (a bevett felekezetek közül) a Főkormányszék útján az uralkodó elé terjesztették fel, és ő elvileg közülük nevezte ki a főispánokat, illetve főkirálybírákat.25 Egy másik sajátosságot jelentett 1848 előtt annak eldöntése, hogy kik vehetnek részt a széki közgyűlésen. A székely szabadság elmélete és gyakorlata között ugyanis nagy hézag tátongott, és a reformkor egyik fő követelése a katonarendű és más szabad székelyek részvételi joga volt a közgyűléseken.26

Erdélyben nagy különbségek mutatkoztak a közigazgatási egységek (vármegyék, székek, kerületek) területe és lélekszáma között, amelyekben ráadásul különböző jogszabályok voltak érvényesek, ezért a területi beosztás sok esetben nagyon megnehezítette a közigazgatást. Egyes nagyobb vármegyék mellett eltörpült a szász székek többsége vagy a kis székely szék, Aranyosszék. Kolozs és Torda vármegyék hosszú keskeny sávban szelték át nyugatról keletre az egész nagyfejedelemséget. A legkirívóbb eset azonban a sok kis apró darabra szakadt Felső-Fehér vármegyéé, amelynek részei a székely székek közé is beékelődtek. Felső-Fehér vármegye felosztása már a kiegyezés előtt is felmerült, így az 1841–1843. évi országgyűlés által kiküldött ún. „rendszeres bizottság” javaslatában, amely egy tervezetet dolgozott ki „Erdély területének célszerűbb politikai felosztásáról”. Eszerint Felső-Fehér vármegye egyes részeit Háromszékbe olvasztották volna be, amely Bardóc fiúszék bekebelezése után két részre oszlott volna: Alsó- és Felső-Háromszékre.27 A „célszerűbb felosztás” azonban jó ideig nem valósult meg.

Erdélyben 1848 előtt a közigazgatási reform kérdése jóval kisebb teret kapott, mint Magyarországon, II. József kísérlete után nem is került sor nagyobb szabású átrendezésre. Ennek oka a rendi nemzetek rendszerében rejlik.28 Az 1848:I. erdélyi törvénycikk 3. szakasza is csak azt mondta ki, hogy „Erdélyben a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyűlés általi elrendezésig jelen helyzetében marad”.29 Ennek ellenére néhány jelentősebb változásra sor került, már csak az úrbériség eltörlése és a törvény előtti egyenlőség kimondása révén is. Így a székely székek esetében ez azt is jelentette, hogy a határőrök a székely önkormányzat teljes jogú tagjai lettek. A közgyűlés képviseleti alapon szerveződött, és megmaradt a szabad elöljáró-választás joga. Erdélyben is átvették magyarországi mintára a képviseleti bizottmányokat és a „középponti” választmányokat, ezek szervezésére azonban nem mindenhol került sor. Az első nagyobb változásra a neoabszolutizmus éveiben került sor, amikor a közigazgatási határokat többször átszabták. A rendszer lazulásával együtt, az Októberi Diploma nyomán azonban ismét visszaállították a hagyományos széki beosztást, és ezzel több mint másfél évtizedig egy újabb átmeneti időszak vette kezdetét.

A magyarok által bojkottált nagyszebeni tartománygyűlésen 1864-ben ismét kidolgoztak egy törvénytervezetet Erdély „célszerűbb felosztásáról”. A kormányjavaslat több erdélyi megyét megszüntetett volna, de a Királyföld és a Székelyföld egységét megtartotta. A javaslat nem volt azonban tekintettel a rendi nemzetek területére: Háromszék vármegye Háromszékből, Brassó vidékéből és Felső-Fehér vármegye egyes részeiből állott volna. Egy

25 Uo. 170–172. 26 Pál-Antal, 2002. 170–177. 27 Stipta, 1995. 186–187. 28 A kérdésre l. Pál J., 2008a. 29 CJH ET 668.

22

újabb vármegyét képeztek volna Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, valamint Udvarhelyszék. Az új Kolozs vármegye Kolozs vármegye felső kerületéből, Torda vármegye alsó kerületéből és Aranyosszékből jött volna létre. Küküllő vármegyét egyesítették volna Marosszékkel, hozzácsatolva bizonyos Medgyes- és segesvárszéki falvakat.30 A tervezet nem valósult ugyan meg, de sok ponton emlékeztet az 1876. évi reform nyomán létrejött helyzetre, ezt részben a célszerűség, részben az magyarázza, hogy az előtanulmányok során a korábbi terveket is áttanulmányozták.

Az unió tehát felemás állapotban találta Erdély és ezen belül a Székelyföld törvényhatóságait. Erdély közigazgatásilag ekkor nyolc vármegyére, két vidékre, öt székely székre és a Királyföldre (kilenc szász szék és két vidék) tagolódott. A folytonos kísérletezésbe belefáradt lakosság bizalmatlanul nézett az esetleges újabb változtatások elé. A kiegyezést követően, a modern állam keretei között azonban egyre anakronisztikusabbá váltak a kora újkori állapotokat tükröző viszonyok, az ésszerűséget nélkülöző közigazgatási beosztás. Az új kormány egyik legsürgősebb feladata tehát – nem csak Erdély viszonylatában – a közigazgatás átalakítása volt. Ez azonban nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel a vármegyék tekintélye a provizórium idején tanúsított ellenállás miatt tovább erősödött. A politikai elit túlnyomó része ugyancsak a megyei élet során szocializálódott és erősen kötődött a vármegyei hagyományokhoz. Ráadásul még a Deák-párton belül sem volt egységes álláspont a kérdést illetően: a centralizációt támogatóktól a megyei autonómia csorbítatlan fenntartása mellett kardoskodókig a kormánypárt köreiben is többféle nézet élt egymás mellett. A fő feladat ezen a téren a megyei autonómia és a felelős parlamenti kormányzat összebékítése volt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a régi közigazgatási beosztás még majdnem egy évtizedig változatlanul fennmaradt.

A közigazgatás átszervezése a dualizmus első évtizedében A felelős kormány kinevezése után rögtön napirendre került a tisztújítás kérdése. 1867. március 7-én a kormány javaslatot terjesztett elő a „köztörvényhatóságok visszaállításáról”. A rendeletek azonban Erdélyre nem vonatkoztak, ami az erdélyi magyar törvényhatóságok elégedetlenségét vonta maga után. A következő hónapokban az erdélyi törvényhatóságok folyamatosan a kormányt ostromolták, kérve, hogy Erdélyben is rendeljék el az újjászervezést. Ezt tükrözik az egyes törvényhatóságok feliratai is, amelyekben az újjászervezést sürgették az 1848. évi törvények alapján.31 A helyzetet jól érzékelteti az egykori sepsiszéki királybíró leírása: „Szolgálatunkat a provisorium rendszere szerint folytattuk saját lakhelyünkön. Így a tisztségnél három jegyző mellett két írnok és diurnisták is voltak, az intézkedéseket a királybírókhoz kiküldötték, azokat iktatóba vezettük, ezután a négy dullónak32 külön példányokban küldöttük ki, mindenből megtartva a fogalmazványokat.” A királybíró saját fizetéséből tartott egy írnokot, az ügyeket a hetenként kétszer tartott tiszti üléseken látták el. A négy királybíró hetenként felváltva elnökölt; a végzések fogalmazványait az elnöklő királybíró írta alá, „de a tisztázottat a más héten következő aláírásával adták ki”.33 Ezt a rendszert kellett tehát minél előbb átalakítani.

A királyi biztos, Péchy Manó gróf kinevezése után ezt tekintette egyik legsürgősebb feladatának, ennek érdekében 1867. május 10-re értekezletet hívott össze Kolozsvárra a törvényhatóságok vezetőiből. Emellett kikérte az erdélyi képviselők és bizonyos befolyásos

30 MNL OL, K 150 Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Általános iratok (= K 150), 1867-VII-5-1908.

31 L. például Marosvásárhely szabad királyi város bizalmi feliratát 1867. május 4-éről. MNL OL, F 270. 1867/11. Bővebben a kérdésről l. Pál J., 2011a. 332–355.

32 A vármegyei szolgabírónak megfelelő tisztség. 33 Székely, 1893. 96.

23

magánszemélyek véleményét is az ügyben. A tanácskozáson több álláspont is megfogalmazódott, de általában a magyarországi mintát tekintették mérvadónak. A székely székekben javasolták az addigi gyakorlat fenntartását, azaz hogy a választás szabadon, főtiszti kijelölés nélkül menjen végbe. A választás alá eső hivatalnokok a főbírák, az alispánok (a székekben az ezeknek megfelelő királybírák), a fő- és aljegyzők, a szolgabírák (dullók) és a levéltárnokok voltak. Kérték, hogy a lebonyolításra nézve a minisztériumtól kapjanak részletes utasítást, illetve hogy Erdélyben is miniszteri ellenjegyzés mellett nevezzék ki a főtiszteket, mint a Királyhágón túl.34 Kálnoky Dénes háromszéki főkirálybíró utólag írásban fejtette ki a véleményét. A vitákat és a személyeskedéseket elkerülendő azt kérte, a miniszteri utasításban legyen benne, hogy ha a gyűlésen valamelyik bizottmányi tag ellen kifogás merülne fel, két másik tagnak kell az illetőt igazolnia.35 Itt elsősorban a neoabszolutizmus vagy a provizórium idején szerepet vállalt és ezáltal kompromittáltnak számító egyének kiszűréséről volt szó.

[PJ_088] Kálnoky Dénes (SzNM) Bár az erdélyi főtisztek nyomatékosan kérték, hogy a szervezés történjék meg még a

koronázás előtt, a kormány végül az 1867. június 27-i rendeletével intézkedett.36 Erdélyben ugyancsak az 1861-ben működött bizottmányokat hívták össze, a főispánoknak pedig úgyszintén kijelölési joguk volt, de előírták, hogy 3-5 személyt kell jelölniük, tekintettel a nemzetiségi és vallási viszonyokra. A sajátos erdélyi helyzetre és hagyományra való tekintettel a székely székekben a tisztviselőket minden jelölés nélkül, szabadon választhatták. Erdélyben emellett – és ez a magyarok elégedetlenségét váltotta ki – érvényben maradtak az 1867 előtt kibocsátott rendeletek, valamint fenntartották a bírósági szervezet elkülönülését. A törvényhatóságok itt továbbra sem álltak közvetlen összeköttetésben a minisztériumokkal, hanem a Főkormányszék, illetve a királyi biztos útján érintkezhettek azokkal. Az esküminta is kifejezte az eltérést, amely azt is tartalmazta, hogy a Főkormányszék „parancsainak és főfelügyelői rendeleteinek” is engedelmeskedniük kell.37

A székelyföldi gyűlések népesebbek voltak, mint a vármegyékben, a légkör pedig patriarkálisabb, de sok esetben a szenvedélyek is felcsaptak. Bár az alakulás rendben megtörtént, ennek ellenére a kormányzat hamarosan szembetalálta magát a törvényhatóságok egy részének elégedetlenségével. A törvényhatóságok többsége ragaszkodott a hagyományokhoz, bár bizonyos fokú átalakítás szükségességét ők is elismerték. Ezt a felemás hozzáállást tükrözi Udvarhelyszék bizalmi felirata is: „A szabad választásra irányuló s még el nem törölt törvényeken alapult ősi jogainknak a parlamenti felelős kormánnyal leendő kiegyeztetés érdekében korszerű módosításától nem idegenkedünk ugyan, de óhajtjuk, hogy ez szokott úton történjék.”38

Erdélyben az ideiglenesség azonban még egy ideig fennmaradt. A főtisztek végleges kinevezésére csak 1869-ben került sor. Addig ugyanis különböző – részben személyi – okokból halogatták a jórészt még a provizórium idején kinevezett főtisztek véglegesítését. A kormány politikai érdekei is nagymértékben befolyásolták a kinevezéseket. Ezt tükrözi a főtisztek végleges kinevezése kapcsán a királyi biztos megjegyzése is: „Mikó Antal főkirálybíró határozottan biztosított, hogy a csíkszéki képviselők Deák-pártiak lesznek”.39

34 Az erdélyi főispánok javaslata a közigazgatás szervezésére nézve. 1867. május 10. MNL OL, K 148 Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (= K 148), 1867-III-2261.

35 Kálnoky Dénes főkirálybíró véleménye, Sepsiszentgyörgy, 1867. május 16. Uo. 36 MNL OL, K 26 Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Központilag iktatott és irattározott iratok (=

K 26), 1867/572. 37 Esküminta a főtisztek számára. Uo. 38 MNL OL, K 150. 1867-VII-2-13257. 39 MNL OL, K 148. 1869-III-456.

24

Az erdélyi főispánok és főkirálybírák véleményét is figyelembe véve a királyi biztos Svájccal és az Amerikai Egyesült Államokkal példálózódva ismételten felhívta a kormány figyelmét, hogy jobban tekintetbe kellene venni az erdélyi sajátos viszonyokat, felterjesztése azonban írott malaszt maradt, a közigazgatás egységesítése tovább folytatódott. A következő években a parlament megszavazott néhány olyan törvényt, amelyek jelentősebb változásokat eredményeztek a székely székek közigazgatásában is. A közigazgatás modernizálását és egységesítését, a hatalmi ágak szétválasztását szolgálták az 1870:XLII. és az 1871:XVIII. törvénycikkek. Utóbbi a községek igazgatását szabályozta, előbbi révén a törvényhatóságok – Pest-Buda és a Királyföld kivételével – egységes belső szervezetet nyertek, de ugyanakkor megnyirbálta a vármegyék hatáskörét. A cél ezek átalakítása volt, hogy hatékonyabban tudják a közigazgatási feladatokat ellátni és a kormány rendeleteit végrehajtani. Bár az önkormányzat elemei továbbra is fennmaradtak, a kormány jóváhagyási joga csorbította a vármegyék döntési autonómiáját. A törvényhatóságok közvetítették az állami közigazgatást, gyakorolták az önkormányzatot és országos ügyekben véleményt nyilváníthattak. Miniszteri jóváhagyás kellett többek között a helyi költségvetés megállapításához, ingatlanok adásvételéhez, kölcsönök felvételéhez, hivatali állások létesítéséhez vagy megszüntetéséhez. A vármegyék ellenállási jogát a törvény megszüntette, helyette egyszeri felírási lehetőségük maradt. A belügyminiszternek igen széles hatáskört biztosított a törvény: ellenőrizte a szabályrendeletek törvényességét, hozzá kellett felterjeszteni a közgyűlési jegyzőkönyvek másolatát, az ő javaslatára nevezték ki a főispánokat, tiszti kereset alá vonhatott bármely hivatalnokot stb.40 Egy másik hatékony fegyver a kormány kezében a megyei autonómia ellenében az önkormányzatok pénzügyi függésben tartása volt. Igaz, az erdélyi törvényhatóságokban korábban sem létezett megyei, ún. „háziadó”, és az amúgy is a túlzott adóterhekre panaszkodó lakosságra nem is kívántak ilyent kivetni. Az erdélyi törvényhatóságok – vármegyék, székek, vidékek – számára a törvény ilyen szempontból nem hozott túl nagy változást, hiszen a Főkormányszék korábban is rövidebb pórázon tartotta őket, a vármegyei/széki autonómia itt szerényebb keretek között érvényesült.

Az 1870:XLII. törvénycikk értelmében a főispán volt a végrehajtó hatalom képviselője, ellenőrizte az önkormányzatot, eljárhatott a hanyag, illetve vétkes tisztviselők ellen, a tisztújításokon széles körű kijelölési joga volt. A főispánokra hárult a törvényhatóságok átszervezésének felügyelete is. Az erdélyi főispánok egy része ennek ellenére úgy érezte, hogy megnyirbálták hatáskörüket, hiszen itt korábban több olyan jogkörük is volt, amelyik Magyarországon az alispánok feladataihoz, illetve jogköréhez tartozott. Péchy – főként Mikó Mihály marosszéki főkirálybíró megjegyzései alapján – felterjesztést tett az ügyben a miniszterelnöknek. Szerinte Erdélyben a főispánok „kizárólag csak a megyét igazgató és kormányzó hivatalnokok”. Ezért sokkal szerencsésebb lett volna, ha a kormány „az ily törvényes hatáskörrel ellátott főispányok által kormányozta volna Erdélyt ezentúl is”, mert az „új intézményt a nép nem ismeri”, az alispánok, „kiknek állása, mivel a választók szeszélyétől függ, ingatag és kellő tekintéllyel” nem bír, ráadásul Erdélyben „kifejlettebb municipális önkormányzat nem létezett, ennélfogva alispányságra kiképzett egyének csak igen csekély számban találhatók fel”.41 Az új miniszterelnök, Lónyay Menyhért egyik bizalmas erdélyi híve meglehetősen gúnyos hangnemben kommentálta Péchy felterjesztését és annak értelmi szerzőjét, Mikó Mihályt: a főtisztek ugyan „Erdélynek kicsinysége miatt átalán sokkal közelebb voltak megyéikhez, mint a magyarországi nagy urak”, de „nem volt ez azonban omnipotencia, milyenre szert tenni, úgy látszik, Mikó Mihály óhajtana; nem is volt azonban

40 Stipta, 1995. 154–156. 41 Péchy Manó felterjesztése Lónyay Menyhért miniszterelnöknek, 1871. november 30. MNL OL, K 26. 1871-

IX-1817. (MNL OL, F 271 Az abszolutizmus és egyesítés korának erdélyi közigazgatási levéltára, Erdélyi Királyi Biztosság, Titkos elnöki iratok, 1871/80.)

25

az ügyeknek oly bureaucraticus kezelése, mely a megyékben a német világban, az 50-es években lábra kapott.”42

[PJ_152] Csíkszék törvényhatósági bizottságának közgyűlési jegyzőkönyve 1874-ből (RNL HMH, Bicsok Zoltán felvétele)

A törvény értelmében a megyei/széki képviselőtestületek, az ún. törvényhatósági bizottságok összetétele is megváltozott: felerészben választott tagok, felerészben viszont az illető törvényhatóságok legnagyobb adófizetői, az ún. virilisek közül kerültek ki. A virilizmus rendszerének bevezetése, amely nem gyökerezett a magyar hagyományokban, szintén nagy vitára adott okot, hiszen ellenkezett a „népképviseleti” rendszerrel. Bevezetését a kormány azzal indokolta, hogy a függetlenség feltétele a vagyon, és csak ezáltal juthatnak kellő képviselethez az ipar és kereskedelem képviselői, valamint az értelmiségiek (akiknek adóját duplán számították be). Úgyszintén ezáltal lehet elkerülni, hogy a helyi testületek a parlament pártviszonyait képezzék le. „Kevés kivétellel úgy tapasztaltuk, hogy a virilista legrosszabb esetben nem szavaz, de ha szavaz, azt a meggyőződés vezeti, míg a pártcélokra választott tömeg akárhányszor hatra-vakra adja szavazatát a hatalom urai mellett.” – írta a kolozsvári Magyar Polgár udvarhelyi tudósítója, aki szerint a virilizmus az ősi székely szokásoktól és alkotmánytól nem idegen,