A katonákra vonatkozó rendelkezések

A katonákra vonatkozó rendelkezések

Büntetőjog I.

Általános rész

A 2012. évi C. törvény alapján

Belovics, Ervin

Gellér, Balázs

Nagy, Ferenc

Tóth, Mihály

Büntetőjog I.: Általános rész: A 2012. évi C. törvény alapján

írta Belovics, Ervin, Gellér, Balázs, Nagy, Ferenc, és Tóth, Mihály

Publication date 2014

Szerzői jog © 2014 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Előszó 0

A. Jelmagyarázat és rövidítések jegyzéke 0

1. Bevezető tanok 0

1. 1. A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány 0

1.1. 1.1. A büntetőjog fogalma és felosztása 0

1.2. 1.2. A büntetőjog feladata 0

1.3. 1.3. A büntetőjog jogrendszerbeli helye 0

1.4. 1.4. A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonya 0

1.4.1. 1.4.1. A büntetőjog és az alkotmányjog viszonya 0

1.4.2. 1.4.2. A büntetőjog és a szabálysértési anyagi jog viszonya 0

1.5.  1.5. Az állami büntetőhatalom és korlátai 0

1.6. 1.6. A bűnügyi tudományok 0

1.6.1. 1.6.1. A normatív és az empirikus bűnügyi tudományok 0

1.6.2. 1.6.2. A bűnügyi tudományok segédtudományai 0

2. 2. A magyar büntetőjog fejlődése 0

2.1. 2.1. Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat 0

2.2. 2.2. A Csemegi Kódex 0

2.3. 2.3. A Csemegi Kódex módosításai és a hozzá kapcsolódó külön törvények 1945-ig 0

2.4. 2.4. Az 1945 utáni magyar büntetőjog alakulása 0

2.5. 2.5. A büntetőjog tudományának főbb irányai 0

2.5.1. 2.5.1. A klasszikus büntetőjogi iskola 0

2.5.2. 2.5.2. A pozitivista irányzat 0

2.5.3. 2.5.3. A közvetítő irányzat 0

2.5.4. 2.5.4. Társadalomvédelmi irányzatok 0

2.5.5. 2.5.5. Alternatív irányzatok 0

2.6. 2.6. A magyar büntetőjog tudományáról 0

2.6.1. 2.6.1. A büntetőjog tudományáról hazánkban 0

2.7. 2.7. A magyar büntetőjog tudományának kiemelkedő alakjai 0

3. 3. A büntetőjog alapelvei 0

3.1. 3.1. A jogrendszer egészére ható elvek 0

3.1.1. 3.1.1. A jogállamiság eszméje 0

3.2. 3.1.2. A humanitás elve 0

3.3. 3.2. Speciális büntetőjogi alapelvek 0

3.3.1. 3.2.1. Az anyagi jogi legalitás (a törvényesség) elve 0

3.3.2. 3.2.2. A tettfelelősség elve 0

3.3.3. 3.2.3. A bűnösségen alapuló felelősség elve 0

3.3.4. 3.2.4. Az arányosság elve 0

3.3.5. 3.2.5. A kétszeres értékelés tilalma (ne bis in idem) 0

3.3.6. 3.2.6. A büntetőjog szubszidiaritása, illetve ultima ratio jellege 0

2. A büntetőpolitika 0

1. 1. A büntetőpolitikáról általában 0

2. 2. A hatályos jog 0

2.1. 2.1. Általános büntetőpolitika 0

2.2. 2.2 Szakmai büntetőpolitika 0

3. Az anyagi büntetőnormák legalitása (törvényessége) 0

1. 1. A legalitásról általában 0

2. 2. A hatályos jog 0

2.1. 2.1. A legalitás szerkezete 0

2.1.1. 2.1.1. Anyagi és formális legalitás 0

2.1.2. 2.1.2. A legalitás alelvei és tartalma 0

2.1.3. 2.1.3. A legalitás alelveinek belső kapcsolatai 0

2.1.4. 2.1.4. Az egyenlőség elve 0

2.1.5. 2.1.5. A formális és anyagi legalitás 0

2.1.6. 2.1.6. Az előreláthatóság (és a bűnösségi elv) 0

2.1.7. 2.1.7. A szükségességi teszt 0

2.1.8. 2.1.8. Az anyagi igazságosság 0

2.2. 2.1.9. A legalitás (törvényesség) egyéb esetleges részei 0

4. Jogszabálytan 0

1. 1. A büntetőjog forrásai 0

1.1. 2. A büntetőtörvények rendszere és szerkezete 0

2. 3. A büntetőjogi norma szerkezete 0

3. 4. A büntetőtörvény értelmezése 0

3.1. 4.1. Az értelmezés célja. Szubjektív és objektív jogalkotói akarat 0

3.2. 4.2. Az értelmezés módszerei 0

3.2.1. 4.2.1. Az értelmezés módja szerinti csoportosítás 0

3.3. 4.3. Az értelmezés alanya szerinti csoportosítás 0

3.4. 4.4. Az értelmezés eredménye szerinti csoportosítás 0

4. 5. Az analógia kérdése 0

4.1. 5.1. Elméleti megközelítés és gyakorlat 0

5. A büntetőtörvény hatálya 0

1. 1. A hatályról általában 0

2. 2. Az időbeli hatály 0

2.1. 2.1. Általános szabály        0

2.2. 2.2. Kivétel a visszaható hatály tilalma alól 0

3. 3. Területi és személyi hatály 0

3.1. 3.1 Elméleti megközelítések 0

3.2. 3.2. A Btk. szabályozása 0

6. A bűncselekmény tana 0

1. 1. A bűncselekmény fogalma 0

1.1. 1.1. Bűncselekmény-fogalmi irányzatok; a fogalom egésze felépítésének alakulása 0

1.2. 1.2. A bűncselekmény fogalma a magyar büntetőjogban 0

1.2.1. 1.2.1. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1948-ig 0

1.2.2. 1.2.2. A bűncselekmény törvényi fogalmáról 0

1.2.3. 1.2.3. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1950-től 0

1.2.4. 1.2.4. A bűncselekmény tudományos és törvényi – megfeleltetett – fogalmáról 0

1.3. 1.3. A bűncselekmény mint cselekmény 0

1.3.1. 1.3.1. A büntetőjogi cselekményfogalom feladatairól 0

1.3.2. 1.3.2. Cselekménytani irányzatok 0

1.3.3. 1.3.3. A redukált cselekményfogalom 0

1.3.4. 1.3.4. A cselekményt kizáró körülmények 0

1.4. 1.4. A tényállásszerűség (diszpozíciószerűség) – büntetendőség 0

1.4.1. 1.4.1. A tényállás jelentéstartalmai 0

1.4.2. 1.4.2. A tényállás feladatai 0

1.4.3. 1.4.3. A tényállás és a jogi tárgy viszonya 0

1.4.4. 1.4.4. A tényállás kategóriájának büntetőjogi fejlődése 0

1.4.5. 1.4.5. A tényállási elemek köre és csoportosítása 0

1.4.6. 1.4.6. A bűncselekmény tárgyi oldalának elemei, objektív tényállási elemek 0

1.4.7. 1.4.7. A bűncselekmény elkövetője/alanya, tettességhez szükséges ismérvek 0

1.4.8. 1.4.8. A bűncselekmény alanyi oldala, szubjektív tényállási elemek 0

1.5. 1.5. A (büntető)jogellenesség – társadalomra veszélyesség 0

1.5.1. 1.5.1. Az alaki és az anyagi jogellenesség 0

1.5.2. 1.5.2. A társadalomra veszélyesség és az anyagi jogellenesség 0

1.6. 1.6. A bűnösség 0

1.6.1. 1.6.1. A bűnösség fogalma és elemei 0

1.6.2. 1.6.2. A bűnösség fogalma és a felróhatóság 0

1.7. 1.7. A bűncselekmények súly szerinti felosztása 0

7. A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai 0

1. 1. Az akadályokról általában, rendszerük 0

2. 2. A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok 0

2.1. 2.1. A beszámítást kizáró okok 0

2.1.1.  2.1.1. A gyermekkor 0

2.1.2. 2.1.2 A kóros elmeállapot 0

2.1.3. Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való felelősség 0

2.1.4. 2.1.4. A kényszer és a fenyegetés 0

2.2. 2.2. A bűnösséget kizáró okok 0

2.2.1. 2.2.1. A tévedés 0

2.2.2. 2.2.2. Az elöljáró parancsa 0

2.3. 2.3. A cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró okok 0

2.3.1. 2.3.1. A jogos védelem 0

2.3.2. 2.3.2. A végszükség 0

2.3.3. 2.3.3. Jogszabály engedélye 0

2.3.4. A Btk. Különös Részében szabályozott egyes bűncselekményekrevonatkozó kizárási okok 0

2.3.5. 2.3.5. A sértett beleegyezése 0

2.3.6. 2.3.6. A fegyelmezési jog gyakorlása 0

2.3.7. 2.3.7. A megengedett kockázatvállalás 0

3. 3. A büntethetőséget megszüntető okok 0

3.1. 3.1. Az elkövető halála 0

3.2. 3.2. A büntethetőség elévülése 0

3.3. 3.3. A kegyelem 0

3.4. 3.4. A tevékeny megbánás 0

3.5. 3.5. A törvényben meghatározott egyéb ok 0

4. 4. Az eljárás lefolytatásához szükséges feltétel hiánya 0

4.1. 4.1. A magánindítvány hiánya 0

4.2. 4.2. A feljelentés hiánya 0

4.3. 4.3. A legfőbb ügyész döntésének hiánya 0

4.4. 4.4. A mentelmi jog felfüggesztésének hiánya 0

4.5. 4.5. Diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentesség 0

8. A bűncselekmény megvalósulási szakaszai 0

1. 1. A bűncselekmény megvalósulási szakaszairól általában 0

2. 2. A befejezett bűncselekmény 0

3. 3. A kísérlet 0

3.1. 3.1. A kísérlet fogalma 0

3.2. 3.2. A kísérlet fajtái 0

3.3. 3.3. A kísérlet büntetése 0

3.4. 3.4. Az alkalmatlan kísérlet 0

3.5. 3.5. Az önkéntes visszalépés 0

4. 4. Az előkészület 0

4.1. 4.1. Az előkészület büntetendősége 0

4.2. 4.2. Az előkészület elkövetési magatartásai 0

4.3. 4.3. Az önkéntes visszalépés 0

9. A bűncselekmény elkövetői 0

1. 1. Az elkövetőkről általában 0

2. 2. A tettesség 0

2.1. 2.1. A tettes 0

2.2. 2.2. A társtettes 0

3. 3. A részesség 0

3.1. 3.1. A részesség járulékos jellege 0

3.2. 3.2. A felbujtó 0

3.3. 3.3. A bűnsegéd 0

4. 4. A bűnkapcsolatok 0

4.1. 4.1. A bűnpártolás 0

4.2. 4.2. Az orgazdaság 0

4.3. 4.3. A feljelentési kötelesség elmulasztása 0

4.4. 4.4. A pénzmosás 0

4.5. 4.5. A zendülés megakadályozásának elmulasztása 0

5. 5. A társas bűnelkövetési alakzatok 0

5.1. 5.1. A társas bűnelkövetési alakzatokról általában 0

5.2. 5.2. Bűnszövetség 0

5.3. 5.3. Csoportos elkövetés 0

5.4. 5.4. A bűnszervezet 0

5.4.1. 5.4.1. A bűnszervezet hatályos fogalma 0

10. Bűncselekményi egység és többség 0

1. 1. Az egységről és halmazatról általában 0

2. 2. A hatályos jog 0

2.1. 2.1. Az egység 0

2.2. 2.2. Halmazat (a többség) 0

2.2.1. 2.2.1. Alaki és anyagi halmazat 0

2.2.2. 2.2.2. Alaki halmazat 0

2.2.3. 2.2.3. Anyagi halmazat 0

11. A büntetőjogi jogkövetkezmények 0

1. 1. A jogkövetkezmények elvi kérdései és rendszere 0

1.1. 1.1. A jogkövetkezmények fogalma 0

1.2. 1.2. A büntetés jogalapja, oka és rendeletetése 0

1.2.1. 1.2.1. A büntetés jogalapjára vonatkozó nézetek 0

1.2.2. 1.2.2. A büntetés céljával foglalkozó elméletek 0

1.3. 1.3. A büntetés sajátosságai 0

1.3.1. 1.3.1. A büntetéssel szemben támasztható követelmények 0

1.4. 1.4. A szankciórendszer jellemző vonásai 0

1.4.1. 1.4.1. Szankciófajták és azok meghatározása 0

1.4.2. 1.4.2. A magyar Btk. jogkövetkezményeinek általános rendszere 0

2. 2. Az egyes jogkövetkezmények 0

2.1. 2.1. Kitekintés a közelmúltra: a halálbüntetés 0

2.2. 2.2. Hatályos jogkövetkezmények 0

2.2.1. 2.2.1. Büntetések 0

2.2.2. 2.2.2. Mellékbüntetések 0

2.2.3. 2.2.3. Intézkedések 0

3. 3. Az egyes jogkövetkezmények alkalmazási gyakorlata 0

12. A büntetés kiszabása 0

1. 1. A büntetés célja 0

2. 2. A büntetés kiszabásának elvei 0

3. 3. A halmazati büntetés 0

4. 4. A büntetés enyhítése 0

5. 5. A büntetés kiszabása tárgyalásról lemondás esetén 0

6. 6. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése 0

7. 7. A különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések 0

8. 8. A bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezések 0

9. 9. Az előzetes fogvatartás és a házi őrizet beszámítása 0

10. 10. Az összbüntetés 0

13. A jogi személy büntetőjogi felelőssége 0

1. 1. Jogtörténet 0

2. 2. Nemzetközi kitekintés 0

2.1. 2.1. A francia modell 0

2.2. 2.2. Az angol modell 0

2.3. 2.3. Az amerikai modell 0

2.4. 2.4. A nemzetközi jogban kialakult nézetek 0

2.4.1. 2.4.1. Az Európai Közösség vonatkozó normái 0

2.4.2. 2.4.2. Az Európa Tanács vonatkozó normái 0

2.5. 2.5. Érvek és ellenérvek 0

3. 3. A hatályos jog 0

14. Az elítéléshez fűződő hátrányos következmények és a mentesítés a mentesültek nyilvántartása 0

1. 1. A mentesítés intézményének kialakulása 0

2. 2. A mentesítés a hatályos jogban 0

2.1. 2.1. A mentesítés lényege, fogalma 0

2.2. 2.2. A marasztaló ítélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények,  a mentesítés módjai, egységessége 0

2.2.1. 2.2.1. A törvényi mentesítés 0

2.2.2. 2.2.2. A bírósági mentesítés 0

2.2.3. 2.2.3. A kegyelmi mentesítés 0

2.2.4. 2.2.4. A mentesülés, illetve a mentesítés összefoglaló táblázata 0

3. 3. A bűnügyi nyilvántartás és a mentesítés összefüggései 0

15. A fiatalkorúak büntetőjoga 0

1. 1. Nemzetközi egyezmények és tendenciák 0

2. 2. A fiatalkorúak büntetőjogának hazai fejlődése 0

3. 3. A fiatalkorúakra vonatkozó hatályos rendelkezések általános jellemzése 0

3.1. 3.1. Alapvető rendelkezések 0

3.2. 3.2. A tevékeny megbánás 0

3.3. 3.3. A fiatalkorúval szembeni jogkövetkezmények 0

4. 4. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható intézkedések speciális szabályai 0

4.1. 4.1. A próbára bocsátás 0

4.2. 4.2. A jóvátételi munka 0

4.3. 4.3. A javítóintézeti nevelés 0

4.4. 4.4. A pártfogó felügyelet 0

5. 5. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható büntetések speciális szabályai 0

5.1. 5.1. A szabadságvesztés 0

5.2. 5.2. Az elzárás 0

5.3. 5.3. A közérdekű munka 0

5.4. 5.4. A pénzbüntetés 0

5.5. 5.5. A közügyektől eltiltás 0

5.6. 5.6. A kitiltás 0

5.7. 5.7. A kiutasítás 0

5.8. 5.8. A halmazati és az összbüntetés 0

5.9. 5.9. Egységes intézkedés 0

5.10. 5.10. Az előzetes fogvatartás és házi őrizet beszámítása 0

5.11. 5.11. A mentesítés 0

16. A katonákra vonatkozó rendelkezések 0

1. 1. Az elkövetők 0

2. 2. Más állam katonája ellen elkövetett bűncselekmény 0

3. 3. A büntethetőséget kizáró okok 0

4. 4. A büntethetőséget megszüntető ok 0

5. 5. A katonai fogda 0

6. 6. Összbüntetés 0

7. 7. A közérdekű munka kiszabásának kizárása 0

8. 8. A katonai büntetések 0

8.1. 8.1. A lefokozás 0

8.2. 8.2. A szolgálati viszony megszüntetése 0

9. 9. A katonai mellékbüntetések 0

9.1. 9.1. A rendfokozatban visszavetés 0

9.2. 9.2. A várakozási idő meghosszabbítása 0

10. 10. Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól 0

Büntetőjog I.

Büntetőjog I.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

A kiegyezés óta Magyarországon három büntető törvénykönyvet alkottak, az utolsót, a harmadikat 1978-ban. Alig tizenkét esztendővel megalkotása és tizenegy évvel hatálybalépése után bekövetkezett a rendszerváltozás.

A Btk. megalkotásának időszaka óta és különösen a rendszerváltozást követően jelentős változások következtek be a bűnözés arányaiban, szerkezetében, módszerében, szervezettségében.

A jog világában pedig kiépült a jogállami garanciák rendszere, megszilárdult a jogbiztonság, az emberi jogok és szabadságjogok a filozófia síkjáról a tételes jog területére is átvonultak.

A rendszerváltást jelentő és a jelenbe átnyúló korszakban hat országgyűlési választást tartottak Magyarországon, és szinte mindegyik kormány tervbe vette egy új büntető törvénykönyv megalkotását, az uralkodó pártok pedig törekedtek saját büntető politikájuk megfogalmazására és végrehajtására.

Az 1978. évi Btk. az átfogó kriminálpolitikai program helyett ez ideig már közel száz módosítást élt meg az Általános Rész vagy a Különös Rész egy-egy részterületét megformáló büntetőpolitikai célkitűzés részeként.

Egyértelművé vált, hogy új és átfogó büntető törvénykönyvre igen nagy szükség lenne a megváltozott politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok kezelése és a kialakult bűnözési hullám, az egyre brutálisabb bűnelkövetők megfékezése érdekében.

2000-től az Igazságügyi Minisztérium keretében – az első Orbán-kormány ideje alatt – kodifikációs előmunkálatok kezdődtek egy új Btk. programja kialakításának igényével, amely tevékenység a későbbi kormányok ideje alatt lelassult, illetőleg más irányokat vett, majd 2010-től – a második Orbán-kormány megalakulását követően – a kodifikáció intenzívvé vált és ennek eredményeként a Kormány előterjesztésére és az Országgyűlés minősített többségének szavazatával 2012 júniusában létrejött az új Btk., a 2012. évi C. törvény, amely 2013. július 1. napjával lép hatályba.

Jelen könyv anyaga már az új Btk., a 2012. évi C. törvény feldolgozásával készült és a könyv szerzői több célt tűztek ki maguk elé.

Be kívánják mutatni az európai jogi gondolkodás és a magyar büntető jogtudomány történeti kapcsolatát; a jogállami büntetőjog kifejlődését és elveit; a büntetőjog alapvető intézményeinek: a bűncselekmény tanának és a büntetés tanának filozófiáját és dogmatikáját. Egyúttal kitekintést kívánnak nyújtani a nemzetközi büntetőjog és a magyar büntetőjog intézményrendszereinek kapcsolatára és a jogharmonizációs igényekre.

Az ekként jellemzett elméleti törekvésekhez szorosan kapcsolódik az eddigi és az új hatályos tételes jog anyaga, az arra épülő joggyakorlat bemutatása, továbbá a büntetőjog fogalmi rendjének, dogmatikájának jellemzése, a kriminálpolitikai célkitűzések megvalósításának, de korlátjainak is az ábrázolása.

A könyv íróinak mindegyike a büntető jogtudomány kiemelkedő művelője, és évtizedek óta hivatásszerűen részt vesznek az egyetemi oktatásban. Nagy Ferenc professzor Szegeden, Tóth Mihály professzor Pécsett, Belovics Ervin, Busch Béla és Gellér Balázs Budapesten a büntetőjogi tanszékek vezetői és teremtettek iskolát a büntető jogtudományban és oktatásban.

E könyv egyszersmind tankönyv kíván lenni az egyetemi hallgatók és a szakvizsgára készülő kezdő jogász számára, továbbá kézikönyv az igazságszolgáltatás munkájában hivatásszerűen részt vevő jogászok kezében.

Budapest, 2012. szeptember

a lektor

Előszó

Előszó

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A. függelék - Jelmagyarázat és rövidítések jegyzéke

A szövegben való eligazodást az adott szövegrész tartalmát tükröző szimbólumok segítik, az alábbiak szerint:

ajánlott irodalom

jogtörténet vagy jogtudomány-történet

nemzetközi kitekintés

elméleti alapvetés

a hatályos joganyag elemzése

joggyakorlat

Rövidítések:

I. Bn.

első büntető novella, az 1908. évi XXXVI. törvénycikk

II. Bn.

második büntető novella, az 1928. évi X. törvénycikk

III. Bn.

harmadik büntető novella, az 1948. évi XLVIII. törvény

1961. évi Btk.

1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről

Alkmtv.

az 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2007. évi CLXVII. törvény

Be.

1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról

BED

a Legfelsőbb Bíróság Büntető Elvi Döntése

BG

Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof)

BH

Bírósági Határozatok

BJD

Büntetőjogi Döntvénytár

BJE

a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Határozata

BK

a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma

BKv.

a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának véleménye

Bn.

büntető novella

Btá.

1950. évi II. törvény a Büntető Törvénykönyv Általános Részéről

Btk.

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Btké.

a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. törvényerejű rendelet

bv.

büntetés-végrehajtás

Bvtvr.

1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és intézkedések végrehajtásáról

EJEB

Emberi Jogok Európai Bírósága

Eütv.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény

Fn.

1954. évi 23. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi rendelkezések módosításáról

Ftvr.

1951. évi 34. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi és büntetőeljárási rendelkezésekről

GG

a német Alaptörvény (Grundgesetz)

Hvt.

A honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló 2011. évi CXIII. törvény

Ja. tv.

A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény

Kbtk.

1879. évi XL. tc. a kihágási büntető törvénykönyvről

korábbi Btk.

1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

KRESZ

1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól

Ktbtk.

1930. évi II. törvénycikk a katonai büntető törvénykönyvről

StGB.

Strafgesetzbuch (büntetőtörvénykönyv)

Szabs. tv.

2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről

Jelmagyarázat és rövidítések jegyzéke

Jelmagyarázat és rövidítések jegyzéke

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Bevezető tanok

1. 1. A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány

Bibó István: Etika és büntetőjog. (1938) In: Bibó István: Válogatott Tanulmányok. 1. kötet. Budapest, 1986. Durkheim, Émile: A társadalmi tények magyarázatához. Budapest, 1978. Jakobs, Günther: Strafrecht Allgemeiner Teil. 2. Aufl. Studienausgabe. Berlin–New York, 1993. Jellinek, Georg: Die sozialethische Bedeutung vom Recht, Unrecht und Strafe. 2. Aufl. Berlin, 1908. (reprint Hildesheim, Ols 1967). Jescheck, H-H. – Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Berlin, 1996. (A hivatkozás Jescheck, H-H. 1996). Nagy Ferenc: A Magyar Büntetőjog Általános Része. Második átdolgozott kiadás. Budapest, 2010. Nagy Zoltán András: A jog és erkölcs a büntetőjogi törvényhozásban (Herbert Hart alapján). In: Gál István László (szerk.): Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2011. Szabó András: A büntetőjog reformja. Budapest, 1992. Szabó András: Igazságosan vagy okosan? Budapest, 1993. Szomora Zsolt: Az alkotmánykonform normaértelmezés és a büntetőjog – problémafelvetés. In: Juhász Zs. – Nagy F. – Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti Sat Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, 2012. Tóth Mihály: Új rendszer, vagy új hangsúlyok? (kézirat) Budapest, 2012. Welzel, Hans: Das Deutsche Strafrecht. 11. Aufl. Berlin, 1969. Wiener A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest, 2003.

1.1. 1.1. A büntetőjog fogalma és felosztása

Tág értelemben a büntetőjog azon jogi normáknak az összessége, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekmények képeznek bűncselekményt, melyek a büntetőjogi felelősségre vonás feltételei és akadályai, és melyek a bűncselekmény jogkövetkezményeként kiszabható büntetések és intézkedések (büntető anyagi jog); továbbá azon jogi normák összessége, amelyek meghatározzák, hogy milyen szervek által és milyen eljárás keretében kell a bűncselekményeket elbírálni (büntető eljárási jog); valamint azon szabályok foglalata, amelyek meghatározzák a kiszabott büntetések és intézkedések végrehajtási rendjét (büntetés-végrehajtási jog).

A szűkebb vagy szoros értelemben vett büntetőjogon csak az anyagi büntetőjogot értjük és a továbbiakban a büntetőjog kifejezést az anyagi büntetőjog szinonimájaként használjuk.

A régebbi korokban a büntetőjog nem különült el anyagi, eljárási és végrehajtási jogra. A differenciálódás történeti fejlődés eredménye. Ismeretes például, hogy a római jogban az anyagi jog elvei, illetve szabályai az eljárás keretében alakultak ki. A korai büntető törvénykönyvek egyaránt tartalmaztak anyagi jogi és eljárási szabályokat. Az anyagi jog és az eljárási jog különválása a XVIII. század végén kezdődött meg, majd vált e két jogterület önálló jogággá elkülönülő normarendszerrel, tárgykörrel, elvekkel. A büntetés-végrehajtási jog pedig csak a XX. században jelent meg, mint önálló jogterület.

A három említett jogterület elkülönült ugyan egymástól, de vannak közöttük lényeges kölcsönhatások és összefüggések:

· az anyagi büntetőjog az eljárási jog nélkül nem létezhet – és viszont –, hiszen az eljárás során kell az anyagi jogot alkalmazni, illetve az anyagi jog eljárás nélkül csupán papíron létezik, vagyis a jogalkalmazó szerveknek a közös cél érdekében egyidejűleg és hatásegységben kell alkalmazni a két jogterületet (a két jogterület viszonyát úgyis szokás kifejezni, hogy a büntető anyagi jog eljárási jog nélkül holt anyag, a büntető eljárási jog anyagi jog nélkül pedig tárgytalan);

· vannak olyan jogintézmények, amelyek átmeneti jellegűek a két jogágazat között, amelyek tehát részint anyagi jogi, részint eljárási természetűek, így például a magánindítvány vagy az elévülés;

· a büntetés-végrehajtási jog legalapvetőbb szabályai hozzá tartoznak az anyagi büntetőjoghoz is, így például a Btk. rendelkezik arról, hogy a szabadságvesztés-büntetés három végrehajtási fokozatába (fegyház, börtön, fogház) kik és milyen feltételek mellett kerülhetnek.

A büntetőjog megjelölés egyrészt a ius poenale régi megnevezésnek felel meg, amely először a XVIII. század közepe táján jelent meg. A büntetőjog megnevezésénél ma is a jogkövetkezmény (büntetés) tartalmához kapcsolódás a gyakori, azonban használatos elnevezés volt a ius criminale is, amely a bűncselekményből (crimen) indult ki. A német jogkörben régebben a Kriminalrecht, majd újabban a Strafrecht; a franciáknál a Droit pénal, illetve Droit criminell; az angolszász jogkörben a Criminal Law vagy Penal Law jelentésbeli különbség nélkül egymás mellett használatos. Az olasz megjelölés a Diritto penale, a spanyol a Derecho penal. A szláv nyelvek közül az orosz ugolovnoje pravo a bűncselekményhez, a lengyel Prawo karne a büntetéshez kapcsolódik.

A mai szakmai szóhasználatban a bűncselekményként megjelölt magatartások szinonimájaként használatos általában a deliktum, továbbá bizonyos körben – speciális büntetőjogi terminológiával – a büntetendő cselekmény, a bűntett, illetve a vétség megnevezés.

Ugyancsak a történeti fejlődés eredménye, hogy a XIX. század közepétől kezdődően hazánkban és az európai kontinens országaiban is az anyagi büntetőjog két részre tagolódott: az általános és a különös részre. A büntető kódexnek két részre történő elkülönítése nálunk az 1843. évi büntetőjogi javaslatban már jelentkezett, s jelenleg is érvényesül, hasonlóan az európai országok legtöbbjéhez. Az általános rész azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek az összes vagy legalábbis nagyobb számú bűncselekményre vonatkoznak, illetőleg amelyek a büntetésekkel és az intézkedésekkel általános szinten foglalkoznak. A különös rész viszont az egyes bűncselekményfajtákat, azok ismérveit és a reájuk vonatkozó büntetéseket (szankciókat) határozza meg. A törvényalkotó általában mind az általános, mind a különös részben az egymással összefüggő, illetve az egymáshoz kapcsolódó szabályokat, bűncselekményeket egy fejezetben, azon belül pedig cím alatt helyezi el.

1.2. 1.2. A büntetőjog feladata

A) A büntetőjog az emberi, a társadalmi kapcsolatok rendjének megőrzése szempontjából alapvető jelentőségű, ezért a büntetőjog elsőrendű feladata az emberek közösségi együttélésének a védelme. Az emberek együttélése különböző szabályok, normák megalkotását és követését feltételezi, amelyek összességükben a társadalmi rendet képezik. A társadalmi rendet a jogrend biztosítja és erősíti. Minden ország, így hazánk jogrendje is számos magatartási szabályt, előírást (normát) állít fel tilalmak és parancsok formájában, amelyek betartása érdekében a jogszerű állapot helyreállítására, a jogrend megőrzésére szükség esetén kényszer igénybevételére is sor kerül. A közhatalmi kényszer alkalmazása egyértelművé és láthatóvá teszi, hogy a norma megsértéséhez következmények kapcsolódnak.

A jogrenden belül leginkább a büntetőjog biztosítja a társadalmi rend megingathatatlanságát, állami kényszer érvényesítésével is. Bár több jogterület is előírja kényszer alkalmazását, azonban a büntetőjog számára a kényszer elrendelése és végrehajtása áll a középpontban, ugyanis a büntetőjog vonultatja fel a legélesebb, a legszigorúbb hatalmi eszköztárat. Vagyis a büntetőjog biztosítja végső soron a jogrend parancsainak és tilalmainak kikényszeríthetőségét. Amennyiben a büntetőjog a társadalom biztonságát és rendjét nem tudja garantálni, fennáll annak a komoly veszélye, hogy az állampolgárok önkényesen és önhatalmúan járnak el. A büntetőjog azonban nem jelenti az emberi szabadság tagadását, hanem éppen ellenkezőleg: a büntetőjog nyújt lehetőséget és keretet a szabadságnak, pontosabban a büntetőjog határt szab az egyéni szabadságnak mások szabadságának védelmében és biztosítja az egyéni szabadság (és nem a szabadosság) megfelelő érvényesíthetőségét.

A büntetőjog ősi, eredeti funkciója a bűncselekmény elkövetésével megvádoltak védelme a társadalom, a közösség közvetlen felháborodása, haragja, önbíráskodása ellen. A bűnelkövető ilyen irányú védelme ma sem vesztette el aktualitását.

Van olyan vélemény is, amely szerint a büntetőjog szerepe abban áll, hogy a társadalom identitását meghatározó normákkal szembeni ellenszegülést tilalmazza. A büntetőjog tehát megerősíti a társadalmi identitást, a bűncselekmény pedig hibás kommunikációként értendő, amely hibát a tettesnek bűnösségként beszámítják. A társadalom tagjainak a normákat be kell tartaniuk, a büntetés pedig ebben az értelemben nem csupán a társadalmi identitás megtartásának eszköze, hanem már maga a megtartás.

Eszerint a büntetőjog funkciója tehát annak biztosítása, hogy a büntetőjogi védelmi norma továbbra is érvényes. Így a büntetőjog mindenekelőtt nem az okozott kár, sérelem megtérítéséért/jóvátételéért, hanem a büntetőjogi norma társadalmi identitásának megerősítéséért fáradozik (Jakobs, G. 1993).

B) A büntetőjog a társadalmi kontroll részterületeként a társadalomvédelmi feladatot egyrészt a jogsértések tiltásával és szankcionálásával szolgálja, s ennyiben represszív jellegű. Másrészt az anyagi büntetőjogi szabályozásnak önmagában is van jogsértéseket megelőző, s ennyiben preventív jellege, de ez a hatása még inkább az alkalmazásához fűződik. A büntetőjog represszív és preventív funkciója azonban nem jelent ellentétet, hanem egységet alkot: a büntetőjog a büntetés (szankció) törvényi fenyegetése, bírói elrendelése, majd végrehajtása révén azt a célt szolgálja, hogy a jogsértéseket a jövőben megelőzzék (prevenció represszió által). A büntetőjog alkalmazásának represszív funkciója szükséges ahhoz, hogy a társadalom védelme büntetés (szankció) révén igazságos módon, megfelelő garanciák mellett elérhető lehessen. A társadalom védelmére tekintettel persze a büntetőjog közvetve mindig megelőző feladatot lát el.

C) A büntetőjog nem mindenütt avatkozhat be, ahol a társadalmi élet zavara lép fel, hanem a társadalmi rend alapértékeinek védelmére kell korlátozódnia. A büntetőjognak az a feladata,hogy ezeket az alapértékeketvédje és oltalmazza. Minden büntetőjogi norma alapja az alapvető fontosságú értékekre, érdekekre vonatkozó pozitív értékítélet, amely értékek az emberek közösségi együttélése számára nélkülözhetetlenek és ezért az állam kényszerítő hatalmával védendők. Döntő kérdés, mely értékek, érdekek olyan súlyúak és jelentőségűek, hogy büntetőjogi védelmet igényelnek. Erre választ adhat az Alkotmány értékrendje, amelynek élén az alapvető, az elidegeníthetetlen emberi jogok állnak. Ennek megfelelően ilyen elementáris fontosságú értékek, „életjavak” közé tartozik például az emberi élet, a testi épség, a személyes cselekvési és mozgásszabadság, a tulajdon, a közlekedés biztonsága. Ezek az értékek a jogrend védelmi körébe való felvétellel – büntetőjogi kifejezéssel – jogi tárgyak lesznek. Természetesen nem csupán az egyes személyek elemi érdekei szorulnak büntetőjogi védelemre, hanem a társadalom, a közösség alapvető érdekei is. Több ország büntetőjogában uralkodó nézet a büntetőjog feladatát a jogi tárgynak a sértéstől vagy veszélyeztetéstől való védelmében látja.

D) A büntetőjogilag védett jogi tárgyak köre változhat, cserélődhet, ezzel függ össze a kriminalizáció, illetve a dekriminalizáció problémája. A kriminalizációt, azaz bizonyos cselekményeknek bűncselekménnyé minősítését jelentik hazai büntetőjogunkban például a piacgazdaság büntetőjogi védelmének új rendelkezései, a pénzmosás, a számítógépes bűnözés elleni új bűncselekményi tényállások megalkotása. A dekriminalizáció esetében egy korábban bűncselekménynek tartott magatartás utóbb kikerül a büntetőjogi szabályozás köréből. Ez kétféleképp történhet. Egyrészt lehetséges az, miszerint úgy kerül ki a büntetőjogi szabályozás köréből a korábban bűncselekménynek minősült magatartás, hogy más jogág előírásai nem tiltják, nem szabályozzák. Így például régebben bűncselekmény volt a házasságtörés, újabban pedig az állam elleni bűntettek köréből a jogalkotó kiiktatta – egyebek mellett – a kártevés, a merénylet törvényi tényállásait. Másrészt lehet olyan megoldás is, amikor a magatartást már nem tartják büntetőjogilag üldözendőnek, de más jogágazat szabályait érvényesítik vele szemben, mint például a korábban bűncselekménynek minősült üzletszerű kéjelgésre vonatkozó büntetőjogi rendelkezést 1993-ban a törvényhozás hatályon kívül helyezte, de hatályban maradt a tiltott kéjelgést büntető szabálysértési előírás.

A védendő jogtárgyakat nem lehet tisztán büntetőjogilag meghatározni, hanem ez az értékelés a mindenkori jogrend társadalmi, politikai és kulturális feltételeitől függ és ennek következtében időbeni változásoknak alávetett.

E) Napjainkban is vitatott, ugyanakkor fontos kérdés, vajon a büntetőjog erkölcsi funkciót ellát-e. Vagyis van-e a büntetőjognak szerepe az erkölcsi gátlások kialakításában és tartósságának biztosításában.

Durkheim a büntetőjog és az erkölcs, a büntetőjogi és az erkölcsi büntetés azonos szerepéről szólt. Szerinte a büntetőjognak, a büntetőjogi büntetésnek lényegi feladata a megsértett szabály újbóli megerősítése révén a társadalom, a közösség erkölcsi meggyőződésének megszilárdítása (Durkheim, E. 1978). Welzel úgy fogalmaz, hogy a büntetőjog szociáletikai funkciót is betölt (Welzel, H. 1969). Más nézet pedig a büntetőjogot etikai minimumnak, azaz a civilizált létezéshez nélkülözhetetlen normatív elvek összességének tekinti, figyelemmel arra, hogy csupán egyes morális kötelezettségek emelkednek jogi kötelezettség szintjére, a jog általában megelégszik az úgynevezett külső teljesítéssel és nem követel belső elfogadást. A büntetőjog révén tehát az állam általában olyan magatartásokat büntet, amelyek egy etikai minimumot sértenek. A jog így az „erkölcsi minimum”, a jogtalanság ezen erkölcsi minimum alá süllyedés (vö. Jellinek G. 1908, 1967). Mások pedig tagadják a büntetőjog erkölcsi funkcióját.

A morál és a büntetőjog kapcsolatát illetően alapvetően három felfogás képviselhető a szabályozás tárgyával, a két kategória érvényességével összefüggésben. Az a nézet, amely szerint a büntetőjog és az erkölcs teljesen független egymástól, így az erkölcsi rossz és a bűncselekmény között is hiányzik minden kapcsolat, nyilvánvalóan hibás és ez nem is fordul elő az ismert kultúrákban. A másik – ugyancsak szélsőségesnek és tarthatatlannak tekinthető – felfogás szerint a két kategória tartalmilag azonos. Ez azt feltételezné, hogy egyrészt minden morálisan releváns cselekmény bűncselekménynek minősülne, másrészt minden büntetni rendelés erkölcsi értékekre lenne visszavezethető. A leggyakrabban képviselt, közvetítőnek tartott nézet értelmében az erkölcsileg és a büntetőjogilag releváns magatartások köre „metszi egymást”. Vagyis a büntetőjogi előírások többnyire morálisan nem közömbösek, közvetve vagy közvetlenül az értékkel bíró társadalmi és egyéni javak, jogok védelmét szolgálják. Bibó István megállapítása szerint a büntetőjog nem lehet teljes egészében az erkölcsi normák rendjének a része, mivel más társadalmi funkciót tölt be, másrészt minden különbözősége mellett is a társadalmi szabályoknak oly területét jelenti, mely különösképpen az erkölcs megítélése alá esik [Bibó I. (1938), 1986].

Alapvető kérdések közé tartozik annak eldöntése, hogy a jog, így a büntetőjog meghatározott morális elképzelések érvényesítésének eszközeként alkalmazható-e. E kérdéskörrel kapcsolatos híres vita zajlott le az oxfordi jogfilozófus, Herbert L. A. Hart és az angol bíró, Lord Patrich Devlin között a büntetőjog és a morál viszonyáról, a büntetőjog funkciójáról. A vita kiváltója az úgynevezett „Wolfenden Report” a homoszexualitással és a prostitúcióval összefüggésben, amely jelentés 1957-ben került közzétételre. A jelentés/ajánlás indokolása a büntetőjog funkcióját abban látta, hogy a közrendet tartsa fenn, a polgároknak védelmet nyújtson a jelentős sérelmekkel, károsításokkal szemben, de nem szabad az ember magánügyeibe beavatkozni azért, hogy őket meghatározott életmódra kényszerítsük, akár morálisan helyeselhető, akár nem. A jelentésben foglaltakra a Hart–Devlin vitában a konzervatív jogi moralista álláspontot Devlin, míg a liberális megközelítést Hart képviselte (vö. Nagy Z. A. 2011).

A véleményeket úgy lehetne összegezni, hogy a büntetőjog és a morál sem nem azonos, sem nem teljesen különböző kategóriák, de közös gyökérre vezethetők vissza. Ha egymást erősítik, ha a büntetőjogi norma erkölcsi támaszt kap, úgy a büntetőjog, s annak érvényesítése is hatékonyabb. Ellenkező esetben, ha az erkölcsi elítélés nem segíti, nem erősíti a büntetőjogi rendelkezést, úgy gyengül a büntetőjog érvényesíthetősége és hatékonysága. Továbbá a büntetőjogi norma alkalmazása önmagában és közvetlenül nem hat az erkölcsi tudatra, de közvetve hozzájárulhat az erkölcsi fékek, a morális meggyőződés megerősítéséhez, és az erkölcs támogathatja a büntetőjognak a bűncselekmények elkövetésétől visszatartó erejét.

1.3. 1.3. A büntetőjog jogrendszerbeli helye

A jogi kapcsolatok, a jogalanyok egymáshoz való viszonya alapján elvileg két különböző típusú jogterület alakult ki. Az azonos jogi helyzetű, mellérendeltségben lévő jogalanyok közötti jogviszonyra a magánjog ad szabályozást, míg az alá- és fölérendeltségi viszonyban lévő állami közhatalom képviselője és a polgárok jogi kapcsolatára a közjog. A magánjog és a közjog megkülönböztetése tehát alapvetően az egyes jogágak tárgyára, azokra a viszonyokra vonatkozik, amelyekre az adott jogágat alkalmazzák.

A büntetőjog ebben a rendszerben egyértelműen a közjoghoz tartozik, pontosabban korábban a közjog része volt, jelenleg pedig közjogi jellegű jogterület. A büntetőjog külön jogággá válása és függetlenedése az egyéb jogterületektől, így elsősorban a magánjogtól, a büntetőjoggal való tudományos foglalkozás megindulását követően kezdődött meg, ami Európa-szerte általánosan a XVIII–XIX. századra tehető. Előtte a büntetőjog nem volt önálló, összefüggően kialakított belső rendszerrel rendelkező jogterület.

1.4. 1.4. A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonya

A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonyát vizsgálva először is arra a kérdésre kell választ adni, hogy a büntetőjognak van-e, illetvevannak-e olyan fogalmi komponensei, amely vagy amelyek csak a büntetőjoghoz tartoznak, csak a büntetőjog sajátja(i). Ezzel összefüggésben több nézet alakult ki. Az egyik felfogás a büntetőjog ilyen meghatározó kategóriájának a bűncselekményt tartja, míg a másik álláspont a büntetést. Tekintettel kell lenni azonban arra, hogy a büntetés fogalmát nem csupán a büntetőjog ismeri, hanem több más jogterületen is előfordul (például szabálysértési büntetés, fegyelmi büntetés). Továbbá léteznek más jogágakban a büntetésekhez nagyon közeli jogintézmények más megjelölés alatt, mint például környezetvédelmi bírság, járművezetői engedély rendőri vagy bírósági bevonása. Így a büntetés mint egyedüli elhatárolási ismérv önmagában nem elégséges. Az is megállapítható, hogy a büntetőjogunkban felelősségi szankcióként a büntetésen kívül – ha szűk körben is, de – intézkedés is alkalmazható, mint például a próbára bocsátás vagy a megrovás. A büntetőjog ugyanakkor a büntetés jogalapjaként bűncselekmény elkövetését követeli meg, amelynek megállapításáról büntetőeljárás útján független bíróság dönt.

A közvetítőnek is nevezhető, s általunk is képviselt felfogás értelmében mind a bűncselekmény, mind a büntetés a büntetőjog nélkülözhetetlen fogalmi összetevője. Ugyanis a büntetőjog normarendszerében a bűncselekmény jogkövetkezmény, azaz büntetés nélkül nem létezhet, illetve nélküle a büntetőjogi felelősség sem érvényesíthető. A büntetés pedig bűncselekményt feltételez, vagyis a két összetartozó kategória együttesen teszi a büntetőjogot azzá, ami.

Az előbbi gondolatmenetből viszont az következik, hogy a bűncselekmény és a büntetés hiánya, illetve a bűncselekmény vagy a büntetés hiánya büntetőjogon kívüli jogterülethez vezet el. Ennek keretében elsődleges figyelmet a büntetőjog és más közjogi jogterületek egymással való kapcsolatának vizsgálata érdemel.

1.4.1. 1.4.1. A büntetőjog és az alkotmányjog viszonya

A büntetőjog és az alkotmányjog viszonyát illetően kiindulásként leszögezhető, hogy miként minden állami kényszerreakció alkalmazási lehetőségével rendelkező jog, így a büntetőjog is az alapját és a kereteit az alkotmányban találja meg, különösen az alapvető jogok katalógusában. A büntetőjog ezen alkotmányjogi alapozása és behatárolása mind a célkitűzését, mind a kihatásait illetően meghatározó jelentőségű. Egyrészt, ha a büntetőjog feladata jogtárgycsorbítás esetén a jogközösség által védelemre méltónak elismert jogi tárgyaknak szankciókkal való fenyegetéssel és azok elrendelésével való védelme, úgy az alkotmány a büntetőjog feladatkijelölését és annak teljesítését annyiban befolyásolja, amennyiben ez az ilyen jogi tárgyak elleni támadások szankcionálásával törvényesnek minősíthető, s amennyiben az alkotmányi értékmeghatározásokkal összeegyeztethető. Másrészt, ezen kényszereszközökkel érvényesíthető védelmi feladatnak az a következménye, hogy már a büntetőjogi védelmi tényállások megalkotásával az egyes személy szabadsága behatárolt. A büntetőjog értékorientált védelmi megbízatása és az ezzel kényszerűen összekapcsolt szabadságkorlátozások közötti – feszültséget is előidézhető – viszonyt elviselhető határok között kell tartani, és ez a törvényhozónak a normák megalkotása és a bírónak e normák alkalmazása során állandó feladata.

Az Alkotmány/Alaptörvény lényegében irányelvet és iránymutatást ad a jogalkotó számára a büntetőjogi felelősség, a büntetőjogi szankcionálás alapkérdéseihez és rendszeréhez. Az alkotmányjog és a büntetőjog közötti szerves és szoros kapcsolatra utalnak ezek az irányelvek. Az állam és az egyén közötti viszony tükröződik a büntetőjogi felelősség és szankcionálás megállapítása során. A szerves és szoros kapcsolat ellenére is a büntetőjog saját fogalmi/dogmatikai rendszerrel rendelkezik és így szolgáltatja a jogbiztonság garanciáit.

Az alkotmányjog és a büntetőjog viszonyában közvetlen hatásról van szó néhány alkotmányi rendelkezés esetében, amelyek kifejezetten speciális büntetőjogi tartalommal rendelkeznek, mint például a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elv szabályozása esetében.

A nullum crimen sine lege elve kifejezetten az Alaptörvény szövegébe is bekerült, kinyilvánítván, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás alapja – az 53/1993 (X. 13.) AB határozattal összhangban a háborús és emberiség elleni bűncselekmények tekintetében – közvetlenül a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiból is fakadhat [Alaptörvény XXVIII. cikk (5) bek.]. A büntetőjogi felelősség lényegi alapjainak explicit pontosítása mellett azonban az új alaptörvényi szabályozás sem tartalmazza valójában a nulla poena sine lege elvet, az csak a jogállami klauzulából vezethető le. Viszont több nemzetközi emberi jogi egyezmény kifejezetten rendelkezik a törvényességi alapelv nulla poena vetületéről.

Az Alkotmánynak/Alaptörvénynek közvetett hatása érvényesül a büntetőjogra a döntő jelentőségű alkotmányos elvek segítségével. Így például a jogállamiságból, illetve az emberi méltóság védelmének alkotmányos követelményéből vezethető le a bűnösségi elv, továbbá az arányosság elve (lásd ezeket az alapelvek körében). Jogtechnikailag az alkotmánynak ilyen közvetett behatása a büntetőjogra többnyire az alkotmánykonform értelmezés révén megy végbe. Egy normát abban az esetben kell alkotmánykonform módon értelmezni, ha a különböző klasszikus értelmezési módszerek különböző értelmezési eredményre vezetnek, és a normának van legalább egy olyan jelentése, amelyet figyelembe véve a norma alkotmányos, és van legalább egy olyan jelentése, amelynek elfogadása viszont a norma alkotmányellenességhez vezet. Vagyis a jogi norma többértelműsége esetén olyan jelentést kell választani, amely az alkotmánnyal még összeegyeztethető (vö. Szomora Zs. 2012).

Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.), továbbá 42/1993. (VI. 30.) AB határozatában, illetve Szabó András több publikációjában az alkotmányos büntetőjog kifejezés szerepel, amely szerint a büntetőjognak az alkotmányból kell kiindulnia, ehhez kell igazodnia, mivel az alapnorma alapvető etikai értékeket hordoz és fogalmaz meg. A büntetőjog mint értékszempontokat követő rendszer értékmeghatározottsága elsősorban az alkotmányos értékekkel való egybeesést jelenti, illetve kell hogy jelentse. A büntetőjog azáltal vált értékhordozóvá, hogy szabályainak kiindulópontjává az egyéni és kollektív szabadságot biztosító közjogi-alkotmányos rendszer vált (Szabó A. 1992, 1993).

Azonban nem csupán a büntetőjog tekintendő közjogi-alkotmányos rendszerhez kötött jogágnak, hiszen az alkotmány rendelkezéseinek a jogrendszer egészére nézve kötelező erejük van. Vagyis alkotmányellenes szabály nem lehet a jogrendszer része, legyen szó bármely jogág normáiról. Továbbá valószínűleg az alkotmányos büntetőjog terminológia használata is hozzájárult ahhoz, hogy hazánkban az alkotmányjogi és a büntetőjogi kérdéseket – az előbb vázolt összefüggésük mellett is – nem választják szét kellően a felvetődött problémák elemzése során. Az alkotmányjognak és a büntetőjognak ugyanis a maga saját rendszerében gondolkodva kell a kodifikációs és a jogértelmezési kérdéseket megoldania. A büntetőjogi felelősség anyagi és eljárásjogi feltételeinek rendszerbe foglalása és működtetése nem alkotmányjogi kérdés, ezért helyes lenne az alkotmányjogi és más jogágak belső rendszerét érintő problémákat külön tartani (Wiener A.I. 2003).

Ezzel összefüggésben részemről az jegyezhető meg, hogy a büntetőjog tekintetében is a kiindulópontot és egyúttal az áthághatatlan korlátot az Alkotmány, az Alkotmányban rögzített alapvető emberi jogok és jogelvek jelentik. A büntetőjog azonban nem pusztán alkalmazott alkotmányjog, hanem önálló felelősségi és szankciórendszerrel rendelkező jogterület is, amely az Alkotmányban foglalt alapjogok lényegi korlátjaként is felfogható.

1.4.2. 1.4.2. A büntetőjog és a szabálysértési anyagi jog viszonya

A büntetőjog és az anyagi közigazgatási, pontosabban a szabálysértési anyagi jog elhatárolásának kritériumai vitatottak, egységes vélemény a szabálysértés lényegéről a bűncselekménnyel való viszonyában máig nem kristályosodott ki. Az mindenesetre leszögezhető, hogy hazánkban 1955-től kezdődően létrejött a „szabálysértési jog”, amely kikerült a büntetőjog köréből és a közigazgatási jog részévé vált.

Formális megközelítésből a szabálysértési jogtalanság és a bűncselekményi jogtalanság közötti megkülönböztetést a törvényhozó kötelező értékelése adja meg, és ahol a jogalkotó a normaszegés szankciójaként pénzbírságot vagy szabálysértési elzárást ír elő, ott szabálysértésről, ahol pedig büntetőjogi büntetéssel fenyeget, ott bűncselekményről van szó. Emellett jogállami követelmény, hogy a bűncselekményeket és a szabálysértéseket egyaránt írott jogszabály fogalmazza meg és ne például szokásjog. Továbbá a jogállamiságban rejlő igazságosság megköveteli, hogy a tényállás és a jogkövetkezmény (büntetés vagy pénzbírság/elzárás) egymással arányban álljon, ha erre nincs is egzakt határvonal; valamint az alkotmányi értékrendnek megfelelően kielégítő meghatározottságot a törvényhozónak figyelembe kell vennie.

A szabálysértés és a bűncselekmény közötti materiális jellegű elhatárolási kritérium tekintetében két alapfelfogás áll szemben egymással. A kvalitatív elhatárolásra törekvő nézet szerint a szabálysértés, lényegét tekintve alapvetően más, mint a bűncselekmény. A lényegi, minőségi elhatárolási mozzanatot pedig általában a jogtárgy elleni támadás irányában és súlyosságában vélik megtalálni. A másik felfogás ellenben tagadja az ilyen minőségi megkülönböztetést és csak mennyiségi (kvantitatív) jellegű elhatárolást tart lehetségesnek. Eszerint a szabálysértés és a bűncselekmény között nem minőségi, hanem csak graduális, fokozatbeli különbség mutatható ki a jogtalansági tartalom tekintetében. Ez utóbbi megközelítés tekinthető gyakoribbnak. Vagyis materiális értelemben a szabálysértés esetében a közfeladatok védelme érdekében eljáró igazgatási szervek a társadalomra kisebb súlyú és veszélyességű cselekményeket sújtják enyhébb szankcióval. Tehát a szabálysértés és a bűncselekmény lényegében a védendő társadalmi érdek, illetve jogi tárgy elleni támadás súlya, veszélyessége szempontjából különbözik egymástól, azonban a támadás iránya, sőt gyakran külső megjelenése is azonos vagy hasonló. A szabálysértési jog ebből következően részben kölcsönzi a büntetőjog fogalom- és szabályrendszerét. Ebben a felfogásban használatos a közigazgatási büntetőjog elnevezés is a szabálysértési jog megjelölésére.

Az új szabálysértési törvény, a 2012. évi II. törvény (továbbiakban: Szabs. tv.) és a Btk. viszonya a korábbi helyzethez hasonlóan tisztázatlan, a merev szerkezeti elhatárolás egységes alapja hiányzik, az egyes intézmények között gyakoriak az átfedések. Az új szabálysértési törvény is tartalmaz egy anyagi jogi és egy eljárási részt. A szabálysértési és a büntetőjogi felelősség közötti tartalmi különbségtétel a kriminális szabálysértések esetén a formai különállás ellenére többnyire formálissá vált (vö. Tóth M. 2012). A Szabs. tv. 29. § (1) bekezdése immár előírja, hogy „a szándékosság és a gondatlanság, a kísérlet, a felbujtó, a bűnsegéd, a hozzátartozó, a csoportos elkövetés, a nagy nyilvánosság fogalmára, valamint a büntethetőséget kizáró okokra a Büntető Törvénykönyvről szóló törvény által meghatározottakat a szabálysértésekre is alkalmazni kell.”

A szabálysértések, vagyis a kisebb súlyú cselekmények azonban nem homogén természetűek: léteznek kriminális jellegű és igazgatásellenes szabálytalanságok. A bűncselekményi tényállással közel azonos vagy hasonló jellegű cselekmények a kriminális jellegű szabálysértések. A puszta közigazgatási engedetlenséggel szemben a kriminális jellegű szabálysértések többsége – a bűncselekményhez hasonlóan – szintén jogtárgysértést, illetve veszélyeztetést eredményez. E tekintetben az elhatárolás számos ismérv figyelembevételével történik/történhet.

a) Így például az okozott kár, vagyoni hátrány, a dolog értékének kisebb mértéke és nagysága határolja el a meghatározott pénzügyi, illetve vagyon elleni szabálysértéseket a bűncselekményi változatoktól.

b) Lehetséges, hogy a bűnösség eltérő volta a megkülönböztetés alapja, vagyis a szándékos magatartás bűncselekménynek, míg a gondatlan cselekmény szabálysértésnek minősül.

c) Avagy az ismétlődőcselekménysorozat alapozza meg a bűncselekményi minősítést, míg az egyszeri magatartás lesz szabálysértés.

d) A bűncselekmény tényállása általában több ismérvet, erőteljesebb támadási formákat és elkövetési módokat tartalmaz.

e) Ittas járművezetés esetében elhatároló jelentősége van – egyebek mellett – a járművezető vérében található meghatározott mértékű alkoholkoncentrációnak, illetve levegőalkohol-koncentrációnak, továbbá hogy közúton gépi vagy nem gépi meghajtású jármű szeszes italtól befolyásolt állapotban történő vezetése valósul-e meg.

f) További alapvető elhatárolási momentum a bűncselekmény és a szabálysértési alakzat között, hogy a kriminális jellegű szabálysértéseket is a törvény nem büntetőjogi szankciókkal (pénzbírsággal vagy szabálysértési elzárással) fenyegeti.

g) A szankciós elhatárolással összefüggésben jelentősége van a joghátrány tartalmának, mértékének, az eljáró hatóságnak, az eljárás módjának és a joghátrányhoz kapcsolódó jogkövetkezményeknek. [A Szabs. tv. és a 22/2012. (IV. 13.) BM rendelet ad szabályozást.]

1.5.  1.5. Az állami büntetőhatalom és korlátai

A büntetőjog közjogi természetéből következik az állami büntető igény érvényesítésének szükségessége és kötelezettsége. A demokratikus jogállamban a büntetőhatalom az állam – alkotmányosan korlátozott – közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonására. Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik, és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen okozhatnak magánsérelmet, azonban a társadalom, a jogrend megsértéseként való értékelésük vezetett az állam büntető hatalmához, az állami büntető monopóliumhoz [40/1993. (VI. 30.) AB hat.].

A büntetőhatalom egyrészt a büntető jogszabályok megalkotásában, másrészt e szabályok alkalmazásában, vagyis a bűncselekményt elkövető személyek üldözésében és felelősségre vonásában (megbüntetésében) nyilvánul meg. A büntető jogszabályok tehát részben az állami büntetőhatalom gyakorlásának produktumai, részben e hatalom gyakorlásának alapjai és keretei.

A) Az állami büntetőhatalom történelmi fejlődés eredményeként jött létre. Az állam keletkezését, működését megelőző régi korszakokban az elkövetett büntetendő cselekmények „elbírálását” az egyes személyek, nemzetségek, törzsek egymás között „magánügyként” intézték el a bosszú, illetve a sértett és családja részéről vett elégtétel formájában. A bosszú (előbb a magánbosszú, majd a vérbosszú) azonban természetének megfelelően korlátlan és határtalan lehet. Ezt az önbíráskodást szorította bizonyos keretek közé a talio elve és a compositio, azaz a megváltás.

A talio az azonos mérvű megtorlás joga és az ennek alapján alkalmazott bíráskodás. A lex talio az Ószövetségben (Kivonulás könyve 21.24) a „szemet szemért, fogat fogért” elvként szerepel, de már a Kr. e. 1755-ben jegyzett Hammurapi törvényei között is megtalálható. Megjegyzendő, hogy Mózes egyes törvényei azonosak Hammurapi törvényeivel, mivel a kutatások szerint a zsidók a törvényeiket a babilóniaiaktól vették át. Így ezzel kapcsolatban például Hammurapi 196. törvénye szerint, „ha valaki másnak a szemét kioltja, szemét oltsák ki”. A ius talionis előrelépést jelentett az aránytalan, a kegyetlen bosszúhoz képest, mivel bizonyos fokig korlátot, határt szabott, az elkövetett sértésre ugyanolyan súlyú viszonzást, reakciót (poena talionis) követelt meg. A hátránya is nyilvánvaló: a talio csak az elkövetett cselekmény eredményére volt tekintettel és figyelmen kívül hagyta az elkövető személyét, annak körülményeit, a tett előzményeit, az eredmény okozásában az elkövető bűnösségét vagy vétlenségét. További problémát jelentett, hogy a talio elvének alkalmazása nemritkán egyáltalán nem lehetséges, például ahol a bűncselekmény sértettje nem természetes személy, mint például az állam elleni bűntetteknél, vagy az okirat-hamisításnál. De ott sem feltétlenül alkalmazható, ahol természetes személy a sértett, mint például a nemi deliktumok esetében.

A compositio, a megváltás eszméje, amely lényegében a sértő személy által a sértettnek, illetve a közösségének a bosszú elengedéséért adott elégtétellel (vagyoni váltsággal) azonos, a bosszú kezdetleges felfogásánál szintén haladóbb megoldásra vall, amely átmenetet is jelentett az állami büntetőjog korához. A római jogban már a XII táblás törvényben – és azt követően is – olyan koncepció ismerhető fel, amely egyaránt tartalmazta a mai polgári jogi kritériumok szerinti kártérítést és a büntetőjogi ismérvek szerinti büntetést. Erre jó példa a furtum jogkövetkezménye, amely szerint például a tetten nem ért tolvaj büntetése a dolog értéke kétszeresének a megtérítése. A római jogban egyébként a büntetés eredetileg elégtétel formájában jelentkezett, a büntetés első kifejezése is az elégtétel: supplicium. (A váltságdíjadásnak pedig a görögből vett jövevényszó, a poina, latinul poena.) A római jogtól több középkori jogforrásig a fenti alapkoncepciót fogadták el, vagyis meghatározott kár okozására, sértésre meghatározott kiegyenlítés volt teljesíthető pénzben vagy természetben (például ökör), de az érintett sértett hozzájárulásával. Ebbe a koncepcióba a büntető elem is korán beépült, főként azoknál, akik nem voltak teljes jogúak, illetve nem voltak szabadok.

Az állam létrejöttével korán megjelenik az „állami büntetőjog”, amely az egyén önkényét korlátozta és zárta ki. A feudális abszolutizmus korában az uralkodó korlátlan hatalma szintén a büntető hatalom többé-kevésbé önkényes gyakorlásához vezetett. A virágzó középkortól kezdődően azonban egyre jobban közjogiasodik a büntetőjog és az állami büntető igény érvényesítésének, az állami büntető hatalomgyakorlásnak a kizárólagossága lesz a jellemző. A modern jellegű büntetés, illetve a büntetőjog kiterjesztéséhez hozzájárult a katolikus egyházjog az egyházi jogi büntetéseivel és az ehhez alapul szolgáló bűnösségi koncepcióval. Az újkortól kezdődően lett egyértelműen kizárólagossá az állam büntetőhatalma, vagyis a társadalom sérelmét okozó bűncselekmények elkövetőivel szemben a büntetés jogát az állam gyakorolja. Növekvő jelentőséget kap a büntetőjog, a differenciáltabb büntető jogalkalmazás. Ezzel összefüggésben pedig a sértett pozíciója mindinkább visszaszorul.

Eljárási szempontból az állami büntetőhatalom érvényesítésének a kötelezettségét a legalitás elve szolgálja, amely kötelezettséget jelent a bűnüldöző hatóságok, elsősorban a közvádló, azaz az ügyész számára a büntető igény érvényesítésére, a büntetőtörvények alkalmazására.

Az előbbiekből következően a magyar büntetőjogban főszabályként nem volt lehetséges a kiegyezéses megállapodás az állam és a bűnelkövető között, és a büntetőeljárásban a bűnelkövető és a sértett között. Ettől kisebb eltérést, bizonyos fokú oldódást jelentett, hogy a törvényhozó néhány bűncselekmény üldözését a sértett magánindítványától tette és teszi függővé és néhány esetben az állami büntető igény eljárási érvényesítését a sértettnek engedte és engedi át (magánvád), a magánvádló által az eljárás során képviselt büntető igény azonban változatlanul az állam büntető igénye marad. Gyökeresen új intézményt jelent a közvetítői eljárás meghonosítása a magyar büntetőjogban, amely során meghatározott feltételek mellett lehetséges az elkövető és a sértett közötti kiegyezés.

A főszabályként érvényesülő elvhez képest nem jelentene továbbá lényegi törést az sem, ha a magyar büntetőjogban is meghonosodna a jóvátétel érvényesítése a tettes–áldozat kiegyezés, illetve mediációs eljárás keretében, mert ez a kiegyezés mindenkor az állam által lefektetett szabályok és feltételek, konkrét esetben pedig állami kontroll mellett történhet.

B)Az állam büntetőhatalma a demokratikus jogállamokban nem korlátok nélküli, nem határtalan, hanem alapvetően két irányban is korlátozott. Egyrészt az állam büntetőhatalma az alkotmánynak, az alkotmányban foglalt szabályoknak és elveknek alávetett, hiszen a büntetőhatalom-gyakorlás igen súlyos beavatkozás az emberek életébe, jogaiba és szabadságába. A büntetőhatalom korlátjaként az alkotmányosság követelményeinek figyelembevétele biztosítja azt, hogy a jogrendet megsértő személy elidegeníthetetlen emberi méltósága ne sérüljön, az alapvető jogai és szabadsága szükségtelen és aránytalan korlátozást ne szenvedjenek. Az alkotmányos korlátnak a lényege: az állam büntetőjogi önkényének kizárása [vö. 11/1992. (III. 5.) AB határozat].

Másrészt a büntetőhatalom az állam által vállalt nemzetközi kötelezettségek révén is korlátozott. A nemzetközi szerződések jogszabályi – általában törvényi – formában történő kihirdetéssel válnak a magyar jogrendszer részévé. A magyar állam alkotmányos kötelezettsége, hogy biztosítsa a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Az állam büntetőhatalom-gyakorlása szempontjából két nemzetközi egyezmény külön is kiemelésre méltó. Az ENSZ Közgyűlése által 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amelyet hazánk az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel hirdetett ki; valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. évi úgynevezett római szerződés, röviden az Európai Emberi Jogi Egyezmény, amelynek hazai kihirdetése az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt meg. Mind a két egyezmény a büntetőjogi szabályok megalkotására és e rendelkezések alkalmazására döntően kiható, alapvető fontosságú szabályokat tartalmaz. Az egyezményekben foglaltak megsértése esetén a polgárok az állammal szemben közvetlenül fordulhatnak nemzetközi fórumokhoz: az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságához.

A magyar alkotmányos berendezkedésben az állami büntetőhatalom gyakorlása elsősorban az Országgyűlés, a bírói és az ügyészi szervezet között oszlik meg, azonban más szervek is közreműködnek az állami büntetőhatalom gyakorlásában, mint például a nyomozó hatóságok, a büntetés-végrehajtási hatóságok, bizonyos körben az igazságügy-miniszter. A büntető törvényhozásban kifejeződő hatalomgyakorlás alkotmányosságának vizsgálatát pedig az Alkotmánybíróság látja el.

1.6. 1.6. A bűnügyi tudományok

Bócz Endre (szerk.): Kriminalisztika 1–2. Budapest, 2004. Fliegauf Gergely: A börtönpszichológia elhatárolása a kriminálpszichológiától. Börtönügyi Szemle 2012/1. Földvári József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987. Gönczöl K. – Kerezsi K. – Korinek L. – Lévay M. (szerk.): Kriminológia – Szakkriminológia. Budapest, 2006. Huszár I. – Kuncz E.: Igazságügyi pszichiátria. Budapest, 1998. Katona Géza: Kriminalisztika és a bűnügyi tudományok. Budapest, 2002. Korinek László: Bűnözési elméletek. Budapest, 2006. Korinek László: Kriminológia I–II. Budapest, 2010. Kuncz Elemér (szerk.): Igazságügyi pszichiátria. Budapest, 2011. Ligeti Katalin: Kriminálpolitika. In: Borbíró A. – Kerezsi K. (szerk.): A kriminálpolitika és társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, 2009. Nagy Ferenc: Helyzetkép-vázlat a büntetőjogi dogmatikáról. Magyar Jog 2007/5. Nagy Ferenc: Büntetőjogi dogmatika és/vagy kriminálpolitika. In: Nagy Ferenc (szerk.): Tudományos előadóülés a bűnügyi oktatók országos találkozóján. Szeged, 2009. Sótonyi Péter: Igazságügyi orvostan. Budapest, 1996. Zipf, Heinz: Kriminalpolitik. 2. Auf. Heidelberg–Karlsruhe, 1980.

A bűnügyi tudományokhoz tartoznak mindazon diszciplínák, amelyek valamilyen szempontból a bűnelkövetéssel, a bűnelkövetővel vagy a büntetőjogi jogkövetkezményekkel foglalkoznak. Megkülönböztetünk jogi (normatív) és nem jogi (empirikus) bűnügyi tudományokat. A jogi – büntetőjogi szabályon, azaz normán alapuló – bűnügyi tudományhoz sorolható az anyagi büntetőjog, a büntető eljárási jog, a büntetés-végrehajtási jog tudománya; míg a nem jogihoz a kriminológia, a kriminalisztika és a különböző segédtudományok tartoznak. A kriminálpolitika pedig közvetítő szerepet tölt be a büntetőjog és a kriminológia között.

1.6.1. 1.6.1. A normatív és az empirikus bűnügyi tudományok

A büntetőjog – ahogyan erről korábban már szó esett – nem más, mint jogi normák összessége. Ezzel szemben a büntetőjog-tudomány a büntetőjogra vonatkozó ismeretek és nézetek rendszerét jelenti: vizsgálja és elemzi a büntető jogszabályokat, a büntetőjog egyes intézményeit.

Ebből következik, hogy a büntetőjog tárgyát képezi a büntetőjog-tudománynak, de nem azonos azzal. Közöttük azonban szoros kapcsolat áll fenn:

· Mind a büntetőjog, mind a büntetőjog-tudomány fogalmakra épül fel. A büntetőjog fogalmai azonban normatív jellegűek, vagyis mindenki számára kötelező erejűek; míg a büntetőjog-tudomány fogalmai csupán megállapító jellegűek, nem rendelkeznek kötelező erővel.

· A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány egymással szoros összefüggésben áll és ilyen módon fejlődik: a büntető jogszabályokban a tudomány fejlődésének eredményei jelennek meg; ugyanakkor a mindenkori büntetőjogi szabályozás a büntetőjog-tudomány további művelésére ösztönöz.

A büntetőjogi dogmatika egyrészt a büntetőjog tudományának módszere, másrészt maga is tudományág (dogmatika=tan), amely különböző módszerek segítségével illeszti a hatályos büntetőjogot fogalmi, elméleti rendszerbe. A dogmatika a büntető törvényből kiindulván kidolgozza a hatályos büntetőjog rendszerét, fogalmi tartalmát, a jogelvek és jogi tételek felépítését, továbbá megkísérli a büntetőjogi fogalomképzés és -rendszer új útjait kitalálni. A hatályos büntetőjog értelmezésével, kritikai vizsgálatával, jogösszehasonlítással és a bírósági gyakorlat bemutatásával a büntetőjogi dogmatika hídként szolgál a büntetőtörvény és a gyakorlat között. A büntetőjogi dogmatika nem tekinthető öncélnak, hanem az állami büntetőhatalom jogállami biztosításához járul hozzá (vö. Nagy F. 2007.).

A bűnelkövetésekkel, a bűnelkövetőkkel és a büntetésekkel (szankciókkal) nemcsak a büntetőjog-tudomány, hanem más tudományok is foglalkoznak. Míg a büntetőjog-tudomány a bűnözést, a bűnelkövetést mint jogi jelenséget vizsgálja, addig más bűnügyi tudományok azt más megközelítésből, tények, tapasztalatok, kutatási eredmények alapján vizsgálják. Ilyen ténytudomány a kriminológia.

A) A kriminológia mai fogalmát illetően nincs ugyan egységes meghatározás, de egyetértés mutatkozik a tekintetben, hogy a kriminológia autonóm, alapvetően tapasztalati társadalomtudomány, amely interdiszciplináris tudásanyagát a bűnözésről, a bűnelkövetőkről, az áldozatokról, a bűnözési kontroll intézményeiről multidiszciplináris kutatásokkal gyűjti (Gönczöl–Kerezsi–Korinek–Lévay 2006).

A kriminológia tulajdonképpeni története Cesare Lombrosónak 1876-ban a bűnöző emberről (L’uomo delinquente) írt és közzétett könyvével veszi kezdetét. A kriminológia kifejezést elsőként az olasz Garofalo használta könyve megjelölésére (Criminologia, 1885), amely megnevezés azóta általánosan elfogadottá és használatossá vált. A kriminológia mellett találkozhatunk még a kriminálpszichológia, a kriminálszociológia, a kriminálbiológia és a viktimológia megjelölésekkel is, de az ilyen tagolás mára már háttérbe szorult a kriminológiát átfogó egésznek tekintő szemléletmód javára (vö. Korinek L. 2006).

A kriminológia tudománya a XIX. század második felében jött létre, de csak lassan alakult ki és körvonalazódott, majd egyre jobban bővült az önálló, más tudományoktól elkülönülő tárgya, illetve kutatási területe.

Az új hazai kriminológiai tankönyv (2006) a kriminológia jelenkori legfontosabb kutatási területeiként, tárgyköreiként a következőket jelöli meg:

a)        bűnözési alaktan (a bűnözés terjedelme, szerkezete és változása) (kriminálmorfológia);

b)        bűnözési oktan (krimináletiológia);

c)        áldozattan (viktimológia);

d)        a bűnözés és az egyéb devianciák közötti kapcsolat;

e)        bűnözéskontroll (bűnözésre adott állami és társadalmi reakciók, intézménykutatás);

f)        bűnmegelőzés (profilaxis).

A büntetőjog és a kriminológia viszonyát illetően a szokásos elkülönítés alapján a büntetőjog normatív, normakutató, míg a kriminológia ténykutató, empirikus tudomány. A neokantiánus megközelítés szerint a két tudományterület (kriminológia = Sein, a büntetőjog = Sollen) összekeverése a módszertani tisztaság követelményét sértené. Hibásnak minősíthető ez a merev szembeállítás, hiszen a Seinből lesz a Sollen és a normák realizálódásakor újból Sein lesz, így elkülönítésük viszonylagos. Más megfogalmazás alapján a büntetőjog kriminológia nélkül vak és életidegen, a kriminológia büntetőjog nélkül viszont parttalan, szilárd tárgy és vizsgálódási pont nélküli.

B) A kriminalisztika a kriminológiához hasonlóan szintén a bűncselekményhez (crimen) kapcsolódik. E tudományterület alapítója az osztrák Hans Groß volt. A kriminalisztika a bűncselekmények megelőzésére, felderítésére, bizonyítására és egyes nyomozási cselekmények módozataira kidolgozott ismeretek és módszerek rendszere. A kriminalisztika lényege annak kiderítése, hogy ki, mit, mikor, hol, hogyan, mivel és miért követett el. A kriminalisztikán belül krimináltaktikát és krimináltechnikát, továbbá kriminálmetodikát szokás elkülöníteni. A századfordulón megjelent krimináltaktika foglalkozik a büntetőeljárásban a bizonyításhoz szükséges – jobbára személyi jellegű – bizonyítási eszközök, bizonyítékszerzési mozzanatok keletkezésével, biztosításával, értékelésével és eljárási felhasználásával, a felderítésre és a bizonyításra irányuló tevékenység megszervezésével, a bűnüldöző szervek tagjainak ezzel kapcsolatos magatartásával, továbbá a bűncselekmények elkövetését és eltitkolását lehetővé tevő körülményekkel. A krimináltechnika pedig természettudományos módszerekkel és a modern műszaki eszközök felhasználásával a tárgyi bizonyítékok, nyomok, anyagmaradványok, azaz a tárgyi információhordozók vizsgálatát, azonosítását és kiértékelését végzi. A krimináltechnika dolgozta ki például a bűnügyi nyomtant (traszológia), az ujjnyomatrendszeren alapuló nyilvántartást és személyazonosítást (daktiloszkópia), az igazságügyi lőfegyvertant (ballisztika). A kriminálmetodika közvetlenül és kifejezetten az egyes bűncselekményfajták megelőzéséhez, felderítéséhez és bizonyításához ad ajánlásokat. A bűncselekmények típusait kriminalisztikai sajátosságaik, tipikus elkövetési módjaik és a lehetséges tárgyi és személyi információforrások szerint csoportosítja, elemzi és részletezi. A kriminalisztika rendszerén belül újabban a krimináltaktikát a krimináltechnikával együtt általános részként jelölik, míg a kriminálmetodika a kriminalisztika különös része, vagy más elnevezéssel szak- vagy alkalmazott kriminalisztika. Újabban külön szakterületként említik a törvényileg szabályozott bűnügyi titkos információgyűjtést, amely az egyes krimináltechnikai, -taktikai és -metodikai ismeretek speciális alkalmazását igényli.

C) A kriminálpolitika a már elkövetett bűncselekményekre adott, illetve adandó büntetőjogi válaszstratégiák gyűjtőfogalma. A jogpolitika részeként mindenekelőtt a hatályos büntetőjog reformjával, a bűncselekmény kontrolljának eszközeivel foglalkozik. A büntetőjog joganyagából indul ki és átveszi a büntetőjogi dogmatika eredményeit is. Kiváltképp törekszik a büntetőjog optimális kialakítására, felhasználván a kriminológia ismereteit is. Ilyen értelemben a kriminálpolitika hidat képez a büntetőjogi dogmatika és a kriminológia között. Zipf megfogalmazásában a kriminálpolitikának a büntetőjogi lehetőségek ismerete nélkül hiányzik az az alap, amelyen felépíthető, a kriminálpolitika kriminológia nélkül viszont légüres térben mozog (Zipf, H. 1980).

A kriminálpolitika rendszerének elemei közé sorolható:

· a büntetőpolitika (bűncselekménnyé nyilvánítás, a büntetőjogi felelősség feltételeinek meghatározása, a büntetőjogi szankciórendszer kialakítása, a büntetőeljárás és büntetés-végrehajtás szabályozása, a szabályok alkalmazása),

· áldozati politika,

· bűnmegelőzési politika.

Van olyan nézet is, amely szerint a kriminálpolitika a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika speciális ága, amely arra is választ ad, hogy milyen társadalomban akarunk élni, milyen büntetőjogi megoldásokat tudunk összeegyeztetni az alapértékeinkkel.

1.6.2. 1.6.2. A bűnügyi tudományok segédtudományai

A bűnügyi tudományok segédtudományainak alapvető feladata nem a bűnözéssel szorosan összefüggő kérdések kutatása, így szűkebb értelemben nem tekinthetjük bűnügyi tudományterületnek, de a segédtudományok egyes vizsgálati eredményeit a bűnügyi tudományok is értékesíthetik saját területükön.

Az igazságügyi elmekórtan az igazságszolgáltatást segítő olyan tudományterület, amely orvosi, empirikus ismereteket szolgáltat a bűnelkövető személy pszichés zavarairól és defektusairól. Az igazságügyi elmeorvos szakértő véleményt nyilvánít például abban a kérdésben, hogy az elkövető személy kóros elmeállapotban volt-e vagy sem a bűncselekmény megvalósítása során. Ezen kérdéstől elkülönül az a problematika, hogy ezen állapot következtében az elkövető beszámítási képessége kizárt vagy korlátozott volt-e, ennek megítélése azonban már a bíróság feladata. Az igazságügyi elmekórtan foglalkozik a szenvedélybetegségek, elsősorban az ittasság, a kábítószer és a kábító hatású anyagok fogyasztása és a bűnelkövetés közötti kapcsolattal, továbbá – főként a nemi deliktumok (Btk. XIX. Fejezet) esetében – a sértett akaratnyilvánítási képességének megítélésével. E tudományterület feladatkörébe tartozik a beszámíthatatlan kóros elmeállapotú személyek kényszergyógykezelése (Btk. 78. §) elrendelésének, fenntartásának vagy megszüntetésének szükségességéről történő állásfoglalás, az ilyen személyek bűnismétlési veszélyének a prognosztizálása.

Az igazságügyi orvostan olyan témakörökkel foglalkozik, amelyek – bűncselekmények megállapításával és bizonyításával összefüggésben – orvos szakértő igénybevételét teszik szükségessé. Orvos szakértő alkalmazására általában akkor kerül sor, ha a személy életével, testi épségével vagy egészségével, illetve halálesettel kapcsolatos vagy egyéb kérdésben orvosi szakismeretre van szükség. Így például orvos szakértő állapítja meg a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett sérülés vagy betegség esetén a gyógytartamot, emberölés gyanúja esetén a halál pontos okát, továbbá – egyebek mellett – a magzatelhajtással (Btk. 163. §), nemi deliktumokkal kapcsolatban végez orvos szakértői vizsgálatot.

A bűnügyi tudományokat egyéb szakterületek is segítik, mint például a büntetőjog története, a bűnügyi statisztika, a kriminálpedagógia, a kriminálpszichológia. A bűnügyi tudományok, különösen a kriminológia nagyon hasznos eszköze és forrása a bűnügyi statisztika, amely a bűnözés helyzetéről, alakulásáról számszerű adatokkal szolgál. Magában foglalja az elkövetett és ismertté vált bűncselekményekre, továbbá a jogalkalmazó szervek tevékenységére vonatkozó adatokat. Hazánkban a bűnügyi statisztika jelenlegi rendszerének alapját az egységes nyomozó hatósági, ügyészségi statisztikai rendszer jelenti, amely a bűnözést egyrészt az elkövetett bűncselekmények, másrészt a bűnelkövetők oldaláról regisztrálja.

2. 2. A magyar büntetőjog fejlődése

Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. (Ford.: Sebestyén Pál) Budapest, 1967. Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (Ford.: Madarász Imre) Budapest, 1989, 1998. Horváth Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly. In: Csemegi Károly emlékére. Budapest, 2001. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. 4. kiadás. Budapest, 1914. Garland, David: Punishment and modern society. Oxford, 1990. Györgyi Kálmán: Emlékezés Csemegi Károlyra. In: Wiener A. Imre (szerk.): Csemegi Károly emlékkönyv. Budapest, 2000. Jakobs, Günther: Bürgerstrafrecht und Feindstrafrecht. Höchstrichterliche Rechtssprechung – HRRS März 2004. Király Tibor: Az 1878. évi büntető törvénykönyv. Magyar Jog 1979/7. Lőw Tóbiás: A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878. V. tc.) és teljes anyaggyűjteménye. Budapest, 1880. Mezey Barna (szerk. és társszerző): Magyar Jogtörténet. 4. kiadás. Budapest, 2007. Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Budapest, 1985. Nagy Ferenc: Az ellenség-büntetőjogról, a jogállam büntetőjogi eróziójáról. Magyar Jog 2007/2. Sinn, Arndt: Moderne Verbrechensverforgung – auf dem Weg zu einem Feindstrafrecht? Zeitschrift für internationale Strafrechtsdogmatik. 2006/3. Magyar fordításban lásd: Modern bűnüldözés – az ellenség – büntetőjog útján? In: Nagy Ferenc (szerk.): Bűnügyi mozaik. Szeged, 2006. Szőllösy Oszkár: Magyar börtönügy. Budapest, 1935.

A magyar büntetőjog fejlődését a tankönyv az „1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat”-tól kezdve mutatja be. Az ezt megelőző időszak megismerésére a jogtörténeti stúdiumok során és a vonatkozó szakmunkákból nyílik lehetőség, az ezt követően született törvények és javaslatok rendelkezéseinek ismerete azonban a hatályos büntetőjog tanulmányozásánál is hasznos lehet.

2.1. 2.1. Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat

Az 1843-ik évi javaslat „A büntettekről és büntetésekről” c. része Deák Ferenc művének tekinthető, „teljesen önálló, az azonkori összes európai BTK.-eket messze tulszárnyaló alkotás, a humanus és jogászi gondolkozás valódi remeke” (Finkey F. 1914). A neves német szerző, Mittermaier szerint a legeredetibb és a legbátrabb törvényhozási kísérlet Európában. A javaslat anyagi jogi plánuma általános és különös részre tagolt, mindkét részen belül fejezetek találhatók. A javaslatban következetesen érvényesül a törvény előtti egyenlőség eszméje és egyértelműen megfogalmazódik a nullum crimen/nulla poena sine lege elve, amely szerint „Bármely cselekvés vagy mulasztás, csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény”.

A javaslat általános része („Általános rendeletek”) a bűncselekmények kettős felosztását alkalmazta, vagyis a bűncselekmény bűntett és kihágás lehet azzal, hogy az általános részben foglaltak – a bűntetteken túlmenően – kisebb módosításokkal a kihágásokra is kiterjedtek. Az „általános rendeletek” 2. fejezete sorolta fel a büntetések nemeit és azok alkalmazási és átváltoztatási szabályait. A javaslat eltörölte a halálbüntetést, a testfenyítő és becstelenítő büntetéseket, és a büntetés ilyen jellegű következményeit. A legsúlyosabb büntetés az „életfogytáig tartó rabság”. A büntetési tételeknek csak a maximumát határozta meg a javaslat, a kiszabható büntetési minimumokról nem rendelkezett, így a bíró mozgásterét nem korlátozta az enyhítésben. A „beszámítást” súlyosító és az enyhítő körülményeket részletesen felsorolta.

Az általános rész számos büntetőjogi fogalmat viszonylag precízen kidolgozott, így például figyelemre méltó a gondatlanság („vétkes vigyázatlanság”) meghatározása, a „bűnkísérlet” definíciója, a felbujtás („felbojtó”), a beszámítást kizáró körülmények, a visszaesés meghatározása. A javaslat ismerte és szabályozta mind a „közkereset” (tulajdonképpen a büntethetőség), mind a büntetés elévülésének és a királyi kegyelemnek a jogintézményét.

A javaslat különös része („Külön rendeletek a büntettek egyes nemeiről s azoknak büntetéséről”) szabatosan határozza meg az egyes bűncselekményi tényállásokat (1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat; Mezey B. 2007).

2.2. 2.2. A Csemegi Kódex

A) Az első kodifikált magyar Btk. az 1878. évi V. törvénycikk, amelyet megfogalmazójáról – Csemegi Károly államtitkárról – Csemegi Kódexnek szokás nevezni. Megalkotása idején az úgynevezett klasszikus iskola tanai terjedtek el és voltak meghatározóak és így e tanok befolyásolták leginkább Csemegi Károlyt is. Az 1878. évi V. tc. (a továbbiakban: Csemegi Kódex) a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta, és ezekhez kapcsolódott a kihágási Btk. az 1879. évi XL. tc. (továbbiakban: Kbtk.) által szabályozott kihágás jogintézménye, mint a bűncselekmények legenyhébb kategóriája. A bűncselekmények súly szerinti ezen hármas felosztását trichotom rendszernek nevezzük. Az általános és különös részből álló kódex első része (1–125. §) tartalmazta az általános részt 9 fejezetben. A különös rész pedig 43 fejezetet foglalt magában. Az általános rész fejezetei a következők voltak:

        I.:        Bevezető intézkedések

        II.:        A jelen törvény hatálya

        III.:        A büntetések

        IV.:        A kísérlet

        V.:        A részesség

        VI.:        A szándékosság és gondatlanság

        VII.:        A beszámítást kizáró vagy enyhítő okok

        VIII.:        A bűnhalmazat

        IX.:        A bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok

A Csemegi Kódex. 1. §-a a nullum crimen sine lege („Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, amelyet a törvény annak nyilvánít”), illetőleg a nulla poena sine lege („Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra, elkövetése előtt a törvény megállapított”) elvet fogalmazta meg.

A tett-büntetőjogi szemléletnek megfelelően a kódex középpontjában a tevést és a mulasztást is magában foglaló „cselekmény” állt. Büntetőjogi felelősséggel a 12. életévét meghaladott, beszámítható fizikai személy tartozott. A fiatalkorúakra a klasszikus tanoknak megfelelően nem érvényesült külön szabályozás. A szándékosság és a gondatlanság fogalmát a törvény nem határozta meg, e fogalmak kidolgozását a tudományra bízta. A bűntettek csak szándékosan voltak elkövethetőek, a vétségeknél a főszabály szintén a szándékosság, de kivételesen gondatlanságb