ASZÓDY JÁNOS

A POKOL ZSOLDOSAI

AZ IDEGENLÉGIÓLapok a gyarmatosítás történetéből

1975Politikai Könyvkiadó – BukarestA könyv szerkesztője: BARÓTI JUDITMűszaki szerkesztő: RAD FRANCISCA fedőlapot tervezte: FLORIN IONESCU

TARTALOM

Előszó1. Előretolt állás a sivatagban

2. Idegenlégiók, idegen katonák3. Az igazi Idegenlégió

4. „Gyújtogatni kezdtem..."5. Az Idegenlégió partra száll Európában

6. A Légió Mexikóban7. A Légió „hazatérhet"

8. Hosszú gyarmati háború9. A nagy roham

10. Marokkó — 190011. Világháború

12. Emberek — múlt nélkül13. Lángnyelvek Afrika és Ázsia térképén

14. Szörnyű esztendők15. Véres esztendők

16. A vég

ELŐSZÓ

Miért az Idegenlégió ? Mi késztetett bennünket arra, ihogy ehhez a témához nyúljunk ? Izgalmas volta, vagy a rejtélyesség dicsfénye, amely — nem minden önös érdektől mentesen — a kolonializmus e „dárdahegyét" övezi ? Távolról sem ! Azért szólunk róla, mert a Légió számottevő jelenség a kolonializmus története egyik hosszú szakaszának kifej-lésében, fontos tényezője annak a történelmi szakasznak, amely századokkal ezelőtt kezdődött el, s tart még napjainkban is, amikor a gyarmati rendszer felbomlásának és a leigázott népek felszabadulásukért vívott hősi küzdelmének vagyunk tanúi. A népek joga, hogy maguk rendelkezzenek sorsuk fölött, rengeteg áldozatot követelő harcok árán juthatott érvényre a történelemben. Ez a magyarázata annak, hogy a gyarmati rendszer, amely öt évszázaddal ezelőtt alakult ki, a második világháború után néhány évtized alatt összeomlott. Jó példa erre a portugál gyarmatok esete. A második világháború után éppen Portugália, a leggyengébb klasszikus gyarmattartó hatalom, őrizte meg birtokait. A hatvanas években, a „dekolonizáció évtizedében", Portugália afrikai gyarmatain — Angolában (1961), Bissau-Guineában (1963) és Mocambique-ban (1964) —, a példátlan terror ellenére, nagyszabású felszabadító háború robbant ki. Lisszabon, NATO-szövetségesei közvetett és közvetlen támogatásával, fegyveres erővel kísérelte meg fenntartani sok évszázados gyarmatbirodalmát. A „kapitányok mozgalma" azonban, kifejezve a tömegek akaratát, a portugál nép demokratikus és haladó erőinek támogatásával 1974. április 25-én néhány óra alatt elsöpörte a félévszázados Salazar-rendszert. Ekkor kezdődött el a portugál gyarmatbirodalom felszámolása.A népi felszabadító mozgalmak, amelyek tulajdonképpen a gyarmati rendszer kialakulásával egyidőben születtek, nem korlátozódtak egyik vagy másik államra, hanem a földteke hatalmas területeire terjedtek ki. A harc nemcsak egyik vagy másik gyarmati hatalom, hanem a gyarmati leigázás egész rendszere ellen irányult. Több mint 80, a volt gyarmati hatalmak romjain kialakult új szuverén állam halad már a független gazdasági-társadalmi fejlődés útján, harcol egyre nagyobb sikerrel az új viszonyok, az új típusú kapcsolatok meghonosodásáért a világon, küzd az imperialista, kolonialista és neokolonialista politika ellen, ama joga tiszteletben tartásáért, hogy ura lehessen saját sorsának, haszonélvezője saját természeti kincseinek, hogy kívánsága szerint, minden külső beavatkozástól mentesen alakíthassa sorsát.A gyarmati rendszer, amely előttünk vívja haláltusáját, komor, véres lapokat írt be az emberiség történetébe. A gyarmatosítás, amelynek kezdetei egybeesnek az eredeti tőkefelhalmozás szakaszával, e felhalmozás egyik fő lendítő ereje volt. Az európai burzsoázia Amerika, Ázsia és Afrika népeinek leigázásával és kifosztásával, de különösképpen rabszolgakereskedelemmel, rabolva-gyilkolva biztosította magának a manufaktúrák megszervezéséhez szükséges pénzforrásokat, maid később azokat az anyagi eszközöket, amelyekkel a manufaktúrákat gépesített kapitalista iparrá alakította át. Marx szerint a rohamosan növekedő manufaktúrák számára a gyarmatok fogyasztói piacot és a piaci monopólium által hatványozott felhalmozást biztosítottak. Az Európán kivül fosztogatással, rabszolgaságba döntéssel és rablógyilkosságokkal zsákmányolt kincs az anyaországba áramlott és itt tőkévé alakult át.A gyarmatosítás a XV. század vége felé kezdődött, amikor a törökök Konstantinápoly elfoglalása után elvágták a „fűszer útját". Abban az időben a Kelet és Nyugat között folyó kereskedelem áruinak zömét a fűszerek alkották — a „fűszer" fogalma azonban nemcsak a szerecsendiót, borsot, gyömbért, szegfűszeget, Kandia és Damaszkusz nádcukrát jelentette, hanem egy egész sor orvosság alapanyagát is, de ide tartoztak még Perzsia selymei, Szíria szövetei, Kina híres illatszerei, valamint számos más keleti termék, ritka és drága áruk, amelyeket nehéz aranyért mértek. Míg az olasz és francia kalmárok igyekeztek valamiféle megegyezésre jutni a törökkel, a portugálok, Afrika megkerülésével, elindulnak vitorlásaikon a Távol-Kelet felé. Igaz, hogy a portugál hajósoknak közel háromnegyed évszázadra volt szükségük az India felé vezető közvetlen út megtalálásához, de éppúgy igaz az is, hogy ők nyitották meg a gyarmatosítás korszakát. A portugál vitorlások 1444-ben vetnek horgonyt Szenegálban, s közel fél évszázaddal később, 1487-ben, túljutnak a Jóreménység fokán ; Vasco de Gama azonban újabb tíz év elteltével köt ki Indiában (1498). A fűszerből „valuta" lesz az európai piacokon ; a XVI. században a portugál kalmárok és bankárok már urai az Indiai-

óceánnak, valamint a Perzsa-öbölnek, s monopolizálják Európa és a keleti országok közötti kereskedelmet.Ebben az időben új jelenségek tapasztalhatók az európai hű-bérrendszerben. A feudális tehetetlenséget a merész polgári szellem váltja fel. A termelőeszközök tökéletesednek. Fejlődik az árutermelés, kiszélesednek a piacok, erősödik a kereskedelem egész Nyugat-Európában. A pénz kezd egyre nagyobb szerepet játszani. Az új osztály, a burzsoázia, hatalmas fejlődésen megy át. A bankároknak és a kalmároknak a kereskedelem óriási hasznot hajt, amelyet nemcsak a mezőgazdaságba lehet befektetni, hanem produktiv vállalkozásokba is. A XVI. században a vitorlások fedélzetén megjelennek az ágyúk. Az ágyú és a muskéta, az új haditechnika biztositotta a gyarmatosoknak azt az erőfölényt, amelyet elképzelhetetlen kegyetlenséggel használnak ki a gyarmatbirodalmak elfoglalása és kialakitása érdekében.Európában új árukat termelnek, de a nyersanyagot — például a gyapotot, a kelmefestéket a Távol-Keletről kell hozni. Megvásárlásukhoz aranyra és ezüstre van szükség. A XV. század Európájának viszont kevés aranya van. Egyes korabeli adatok szerint az évi aranytermelés nem haladta meg az 1500 kilogrammot. A portugálok, az első európai gyarmatosítók, Afrika földjén nem találtak sem aranyat, sem borson kívül más fűszert. Mégis úgy hitték, tudják, hol található arany. A XIII. század végén a velencei Marco Polo olyan legendás ázsiai vidékekről hozott hírt, ahol a háztető is színaranyból van... Ázsia ? Szóval a „fűszer útja" azonos az aranyéval ?! Kolumbusz Kristóf, aki szintén arany után kutatott, Indiába szeretne eljutni. Akárcsak a portugálok. Ö azonban, elfogadva a tételt, hogy a Föld gömbölyű, nem keletnek indul, hanem rábírja a spanyolokat, hogy nyugatnak hajózzanak, mert ez, szerinte, sokkal rövidebb út India felé. így történt aztán, hogy Indiát keresve fölfedezte Amerikát.A gyarmati akcióknak e korszakában még nem gyarmatbirodalmak alapításán volt a hangsúly. Egyes történészek szerint a kolonializmus fejlődésében két szakaszt különböztethetünk meg : az első, kereskedelmi ügynökségek megszervezése, amely lassanként az európai piacokon keresett áruk — arany, fűszer — megszerzésére törő fosztogatássá és könyörtelen rabszolgakereskedelemmé fajult; a második, lázas kutatás a feldolgozó ipar számára szükséges nyersanyagok után — ebben az időben hódították meg azokat a területeket, amelyek később a modern kor gyarmatbirodalmait alkották. A Kolumbusz, Magellán, Vasco de Gama, Cartic és más elszánt, vállalkozó szellemű, tehetséges emberek körüli hírverés alapjában a gyarmatosítási akciók dicsőitését és a valóság elkendőzését szolgálta. Hiszen mindenik híres hajós háta mögött a kor legbefolyásosabb bankárai és kalmárai állottak, sőt országló uralkodók sem hagytak ki egyetlen kecsegtető alkalmat sem. A nagy felfedezők sosem azért indultak el a még ismeretlen országok felé, hogy azok népeit megnyerjék a „keresztény hitnek", vagy terjesszék a „civilizációt" : az aranyéhség hajtotta őket, majd később az új területek meghódításának vágya. A Mexikóból, Peruból rabolt arany Európába érve tőkévé változik. A nemes fémek utáni hajsza, s annak felismerése, hogy az afrikai néger rabszolga a legolcsóbb munkaerő, számos nép részleges vagy teljes kiirtásához vezetett. Az arany utáni hajsza jóformán még el sem kezdődött, amikor az európai kereskedők kínálati listáján a „fűszer" mellett megjelenik az új „áru" — az afrikai néger.A négervadászatot a portugálok kezdték a XV. század közepén, s a többi gyarmatosító követte a szörnyű példát. A rabszolgakereskedelem több mint négyszáz évig tartott. A spanyol gyarmatosítók, miután tűzzel-vassal úgyszólván kipusztították Dél-Amerika őslakosságát s hatalmukba kerítették Mexikó és Peru bányáit, dohányt, cukornádat, majd később gyapotot kezdtek termeszteni. Hogy a kiirtott őslakosságot pótolják, az akkor még nem gyarmatosított Afrikát valóságos ingyen-munkaerő tartalékká alakították át. Tíz meg tíz millió négert ejtettek fogságba, s hurcoltak el Amerika spanyol gyarmataira. Sok millió néger pusztult el az úton, a hajók levegőtlen, penészes gyomrában. Éppen így milliószámra pusztultak a négerek Afrika földjén, a rabszolgavadászatok során. E szörnyű „kereskedelem" élén — versengve a hollandokkal, portugálokkal és franciákkal — az angolok állottak. Az angolok négyszer annyi rabszolgát „termeltek ki" Afrikából, mint versenytársaik együttvéve. A rabszolgakereskedelem nagymértékben hozzájárult a tőkefelhalmozáshoz, s elsősorban 'a kapitalizmus fejlődéséhez Angliában.A kapitalizmus első szakaszát Marx a következőképpen jellemezte : „Amerika arany- és ezüstországainak felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és bányákba kényszerítése, Kelet-India most kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltoztatása a feke-tebőrűek elleni kereskedelem vadászterületévé, jelzik a tőkés termelés korszakának hajnalát".

A hollandok, akik a XVII. század közepén a világ hajózásának háromnegyed részét ellenőrzik, már nem érik be azzal, hogy egyszerű kereskedelmi telepeket, ügynökségeket létesítsenek. Meghódítják azokat a területeket, ahol eddig megelégedtek a nyersanyagok elrablásával. A Távol-Keletre összpontosítva erőiket, elfoglalták a portugál gyarmatok javarészét, és néhány évtized múltán hatalmas gyarmatbirodalmat mondhattak magukénak. A holland gyarmatosítás céljai és módszerei már kezdetét jelzik a kolonializmus története második szakaszának, amely a kapitalista szabad verseny szakaszához vezet majd el.Az Űjvilágban és Keleten csakhamar újabb versenytárs jelentkezett : a franciák. A Spanyolország és Portugália elleni küzdelemben még a hollandok és az angolok szövetségesei voltak, később azonban vetélytársként szembekerültek velük. Az ellentétes érdekek véres összecsapásokhoz vezettek az európai államok között. A „kereskedelmi háborúk", ahogyan Marx nevezi őket, fontos szerepet játszottak a „vetélytársak" gyarmatainak elfoglalásában Anglia rendre legyőzte a spanyolokat, portugálokat, majd a hollandokat, s végül a franciák ellen fordult. Ez a véres birkózás a XVII. század végén kezdődött, s valójában csak 1815-ben, Napóleon végleges vereségével, a Waterlooi csatával ért véget.Anglia, bár némi késéssel érkezeit a préda fölötti osztozkodáshoz, a XVIII. század vége felé már nemcsak a világ legnagyobb tengeri és gyarmattartó hatalma, de — az „ipari forradalomnak" köszönhetően — a „világ műhelye" is. A termelés forradalmasításához szükséges tőke jó része a gyarmatok bányáiból és ültetvényeiből származott, s abból a haszonból, amelyet a rabszolgamunka jelentett. Az angol burzsoáziának, miután minden konkurrensét legyőzte, természetesen ínyére volt a ..szabad kereskedelem, szabad verseny" jelszava, hiszen a „világ műhelye'"' az egész földteke számára termelt, s áruinak okvetlenül és korlátozások nélkül kellett eljutniuk mindenüvé. Ahol az angolok ellenállásba ütköztek, ott rövidesen felbukkantak na angol hadiflotta egységei. Az erőnek és az erőszaknak ezt a politikáját nevezték „ágyúnaszád politikának". Ezt alkalmazták az összes kolonialista hatalmak, amikor a XIX. század során támadásokat vezettek Ázsia és Óceánia országai ellen, s akkor is, amikor „fölfedezték", majd rendre megszállták a „fehér foltokat" Afrika térképén.1870 után elkezdődött egy újabb periódus, a harmadik szakasz : az átmenet az imperialista szakaszba. A XIX. században növekszik azoknak az országoknak a száma, amelyek igényt tartanak arra, hogy gyarmattartó hatalomnak számítsanak. Anglia, Franciaország, Portugália és Spanyolország mellé felzárkózik Németország, Olaszország, Belgium és az Egyesült Államok. A XIX. század végére, a sarkvidékek kivételével, az egész földteke fel van osztva a gyarmattartó hatalmak között. A világ újrafelosztásáért vívott első háborút 1898-ban az Egyesült Államok provokálta ki, mégpedig Spanyolország ellen. Az első világháborúban a világ gyarmati területeinek újrafelosztásáért, a piacokért, a hatalmi elsőbbségért csaptak össze az imperialista hatalmak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amely rést ütött az imperialista rendszeren, s elmélyítette ennek ellentmondásait, erőteljes fölszabadítási mozgalmakat indított el. Ezek a mozgalmak a második világháború után a gyarmatbirodalmak összeomlásához vezettek.A kolonializmus egész történelméből kitűnik, hogy hiába az európaiak fegyveres fölénye, a megtámadott kis és nagy népek keményen ellenálltak, s nem szűntek meg harcolni, míg hazájuk felett fel nem ragyogott a szabadság napsugara.

Az imperialista gyarmatosítás indítékainak valamely parlament előtt elhangzott meghatározása Jules Ferry-től származik. A francia államiéi fi a következőket jelentette ki 1885. július 28-án a francia parlament előtt : „A gyarmatok, a gazdag országok számára, az egyik legelőnyösebb tőkebefektetés... A gyarmati kérdés ezen országok számára, már csak nagy kivitelre dolgozó iparuk miatt is — lásd Franciaországot —, maga a piackérdés... Olyan tengerészet, mint a mienk, nem nélkülözheti a végtelen tengereken a szilárd támaszpontokat, védelmi hadállásokat, utánpótlási gócpontokat... S ezért volt szükségünk Tuniszra, ezért volt szükségünk Saigonra és Kokinkínára, s ezért kellett nekünk Madagaszkár... S nem mondunk le róluk soha".Ez a „nem mondunk le róluk, soha" tükrözi a gyarmatosítók gőgjét és magabiztosságát, amellyel találkozhatunk e korszak angol, német, amerikai államférfiainak kijelentéseiben is. Az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok a fegyveres fölényen és a bennszülött lakosság semmibevevésén alapultak. A hódítók meg voltak győződve arról, hogy örök időkre megvetették lábukat a gyarmatokon. Hosszú ideig nem vették figyelembe a népek mindinkább növekvő szabadságakaratát, amely végül is elűzte őket volt gyarmataikról, kategorikusan rácáfolva Jules Ferry melldöngető jövendölésére.

Tagadhatatlan, a kolonialisták megtettek mindent, hogy megtartsák a leigázott népek fölötti uralmukat, megtörjék ellenállásukat. Fegyveres erőszak, háborúk és véres megtorló expedíciók jelzik mindenütt a gyarmatosítás útját. A franciáknak a gyarmatosítása célokra használt egyik eszköze pedig éppen az Idegenlégió volt, amelynek felépítése, összetétele és tevékenysége teljes mértékben megerősíti ezt az igazságot. Saigon... Kokinkína... Madagaszkár... Nevek, amelyek a gyarmatosítás bizonyos szakaszaihoz fűződnek. A francia gyarmatosítás e szakaszainak történelme egyben az Idegenlégió sötét és zord történelme is.

A.J.

1. ELŐRETOLT ÁLLÁS A SIVATAGBAN

Visszaemlékszem egy filmre. Egyik olyan hollywoodi alkotásra a némafilm idejéből, amely az Idegenlégiót, e „nagy névtelen családot" vitte vászonra, „félelem- és gáncsnélküli lovagjaival", a „keményfából faragott fiúkkal", a „névtelen hősökkel". A film elejét mesélem el csupán. A katonák a tapasztalt harcos egyenletesen lassú lépteivel haladnak. Ez a kiegyensúlyozottan lassú ütem egyik jellemzője volt a hosszú sivatagi menetelésekhez szokott Légiónak. A film, amelyről beszélek, természetesen fekete-fehér film volt, a valóság azonban nagyon is színes : a sötétkék mundér, a térden alul érő vörös buggyos nadrág élénken elüt a végnélküli sivatag sárgálló homokjától. Az alsó lábszárt bőrkamásli takarja, a bakancsot ekrü színű bokavédő. A fejeken fehér egyensapka, a híres kepi blanc, négyszögletes ellenzővel, és a sapka meghosszabbításának tűnő fehér vászonlebennyel, mely az afrikai nap gyilkos sugaraitól védi a nyakszirtet. A tisztek aranyzsinóros fekete zubbonyt viselnek.A sárga homokot taposó légiós egység — felmentő oszlop. Egyszercsak a láthatáron kirajzolódnak egy erőd körvonalai. Semmi különös látnivaló rajta. Előretolt állás. Falai, lőrésektől rovátkolt tornyai megtörik a sivatag egyhangúságát. Az oszlop élén lovagló ezredes hirtelen megrántja a paripa zabláját, fölemelt karja megállást parancsol : „Halte!" — és a katonák végtelen sora már mozdulatlan is. Az ezredes távcsövével az erődítést kémleli, aztán elgondolkodva szól :— A bástyán ott lobog a zászló, és a vár körül nem látok ostromlókat. Miért kértek ezek segítséget ?Az egyik tiszt magyarázatot keres :— Lehet, hogy az ostromlók rnár visszavonultak, mon colonel. Lehet, hogy ők is meghallották az oszlop kürtszavát.Aztán belenéz ő is távcsövébe, és félig büszkén, félig csodálkozva teszi hozzá : — A katonák a helyükön állnak. A lőréseknél... De akkor miért nem válaszolnak a kürtjelekre ? Miért nem nyitják ki a kaput ?Felderítő járőr indul az erődítés felé. Hamar visszatér. Az őrmester vigyázzállásban jelent :— Mon colonel, valóban mindenki az őrhelyén áll, de — mindenki halott.A filmből később természetesen kiderül, mi történt. Tény azonban, hogy ez az erődítés, amelyet holtukban is őrhelyükön maradt kék egyenruhás katonái — némelyik még pipával a szájában — életük árán védelmeztek, erőt, halálmegvetést sugároz ...Fennállásának 140 esztendeje alatt számos könyvet írtak erről a hadseregről. E művek nagy része, legyen az akár visszaemlékezés, akár regény, dicsőítő jellegű. A szerzők egyéni beállítottságuknak megfelelően válaszoltak a kérdésre: mi is volt tulajdonképpen az Idegenlégió-? És a legtöbb krónikás elveszti minden objektivitását, mihelyt a Légió céljairól, tetteiről és a légiósokról van szó. Mindent „csodálatosnak" találnak, ami ezzel a „rendkívüli" katonai egységgel összefügg, ezekkel a katonákkal, akik „az ördögtől sem félnek", s akik .„jószántukból jöttek meghalni egy olyan zászló alatt, amely nem az övék". Felmerül azonban a kérdés : milyen eszmék szolgálatában harcoltak ezek a katonák, milyen „magasztos" célokért áldozták életüket ? A Légió ihlette regények és filmek nem válaszolnak ilyesfajta kérdésekre, vagy pedig egyoldalú válaszaikban nagy igyekezettel próbálják megmagyarázni a Légió köré fonódó hamis mítosz alkotóelemét, a „hősiességet". Nem mentesek a szubjektivizmustól azok a szerzők sem, akik a leghatározottabban állítják, hogy őket nem fertőzte meg a „légiós vírus", vagyis nem tartoznak azok közé, akik hajlandók rózsás színben látni mindent, ami az Idegenlégióval összefügg. Egy dolog biztos : „Az Idegenlégiót a gyarmati hódítások egy bizonyos korszakában létesítették, szakosított és egész különös ütőerejű harci eszközként, amelynek a gyarmatbirodalom kiterjesztését és megtartását kellett szolgálnia". Folytatta

tevékenységét a múlt század végén és századunkban is, amikor a nagyhatalmak között kirobbant a harc a világ újrafelosztásáért, amikor Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, a földteke legtávolabbi sarkaiban összeütköztek a gyarmattartó hatalmak érdekei.A Légióról akár ezeroldalas könyvet is lehetne írni. Jelen munka azonban nem lép fel a teljesség igényével. Csupán epizódokat sorol fel, amelyek a legjellemzőbbek erre a mesterséges romantika fátylába burkolt, hamis legendákkal övezett hadseregre, életére. Mért tekintették a Légiót „különleges hadseregnek" ? Hogyan magyarázható az a jelenség, amelyet sokan „hősiességnek" neveznek ? Valóban hősiességről volt-e szó, vagy csupán a „veszéllyel szembeni elképesztő közönyről" ? A legtöbb szerző egy olyan Idegenlégióról ír, amely Franciaország ügyét szolgálva dicsőséget dicsőségre halmozott. De lehet-e szó dicsőségről, ha figyelembe vesszük, hogy a Légió részt vett szabad nemzetek leigázásában, harcolt hiányosan felfegyverzett törzsek és hadseregek ellen, amelyek hazájuk védelmében szálltak szembe az idegen hódítókkal ? Beszélhetünk-e hősiességről és dicsfényről, ha tudjuk, hogy a Légió, a francia gyarmatbirodalom összeomlásának korszakában, különös kegyetlenségről tett tanúságot az Algéria és Vietnam népei ellen lefolyt harcokban ? Vannak szerzők, akik igyekeznek megkerülni e zavarba ejtő kérdéseket, s a következő, enyhén szólva furcsa kijelentésre szorítkoznak : a Légió a saját dicsőségéért harcolt. No, igen, a „saját dicsőségéért", amely azonban a gyarmatosítás nagyon is konkrét érdekeinek szolgálatában állott.Az embereket a legkülönbözőbb okok kényszerítették a Légióba, s az újoncjelölt mint egyén sok esetben nem értett egyet a harci gépezet könyörtelen módszereivel. De a besorozás pillanatától a Légió céljainak fenntartás nélküli végrehajtójává kellett válnia. Képesnek kellett lennie a legembertelenebb cselekedetre is a gyarmati leigázásra ítélt népekkel szemben. Nem arról volt tehát szó, hogy valamely távoli erődöt kellett megvédeni, ha mindjárt az életük árán is — „mindenki az őrhelyén áll, de mindenki halott" — hanem tetteiben kellett azonosulnia a Légió céljaival. Mert a Légiónak olyan katonákra volt szüksége, akik habozás nélkül indultak a halálba, olyan emberekre, akiknek saját életük, csakúgy, mint a leigázandók élete — fabatkát sem ért.Ez a magyarázata annak, hogy a légiós nemcsak nagyon kemény katonai kiképzésben részesült, hanem brutális nevelésben is ; mindkettő elsősorban a leendő légiós elszemélyteleníté-sét szolgálta, s ugyanakkor elősegítette a fizikum szempontjából történő szelektálást is.

2. IDEGENLÉGIÓK, IDEGEN KATONÁK

Az Idegenlégió olyan katonai alakulat, amelyben francia zászló alatt, francia egyenruhában, francia tisztek vezényletével idegen katonák szolgálnak. Franciaország történetében nem ez az első idegenekből álló katonai alakulat, s még kevésbé az a világ katonai történelmében. Kétségtelen azonban, hogy az Idegenlégió az első olyan katonai egység, amely egyedi toborzási módszerekkel, saját írott és íratlan törvényekkel és hagyományokkal rendelkezik.A „Légió" elnevezés a latin „legio"-ból származik, így nevezték az antik Róma hadseregét.Nagyon valószínű, hogy Boegard báró, aki 1830-ban idegen katonákból álló csapatok megalakítását ajánlotta Lajos Fülöp francia királynak, előzetesen tanulmányozta a római légiók szervezeti formáját. Biztos azonban, hogy nem véletlenül választották a „Légió" elnevezést. A propaganda, amely már a kezdet kezdetétől igyekezett mítoszt fonni az Idegenlégió köré, ügyesen használta fel azt a tényt is, hogy az afrikai sivatag északi határain az Idegenlégió első harcterein kétezer esztendővel azelőtt a római birodalom légiói küzdöttek. Az antik hódítók nyomában járó modern elnyomó sereg, az Idegenlégió, ha Constantine-tól délre hadakozott Algériában, sosem vonult át úgy Timgadon és Labézen, sosem haladt át úgy a diadalív alatt, hogy ne díszlépéssel adta volna meg a tiszteletet elődeinek, a VI. Ferrata és a III. Augusta római légióknak. A légiósok, akik úgy érezték, hogy semmiben sem maradhatnak el az antik légiók katonái mögött, két hadjárat között régészeti ásatásokkal is foglalkoztak. Hogy ezek a régészeti kutatások vagy más természetű ásatások a vélt évezredes örökség mítoszának a lángját voltak-e hivatva táplálni, vagy pedig e nehezen fegyelmezhető hadsereg fékentartását célozták, az majd kitűnik a későbbiekből.A „légió" elnevezést a későbbi századokban is használták, sőt a jelenkor történelmében is találkozunk vele, de a legtöbb esetben e katonai alakulatokat nem római mintára szervezték meg. Megmaradt azonban a zsoldos csapatok rendszere, a fizetett katonáké, akik nem az őket zsoldjukba

fogadó város vagy ország polgárai. Idegenek. Így például a XVIII. században a francia királyi ezredekben sok idegen szolgált, elsősorban németek, olaszok, lengyelek és törökök. De csak egyetlen ezred nevében találkozunk az „idegen" elnevezéssel : „Royal Étranger". Ebbe a régi lovasezredbe azonban már rég nem soroztak idegeneket. Legénysége idegen egyenruhát viselő franciákból állt. Micsoda ellentmondás !A legjelentősebb idegen katonákból álló alakulat, amely évszázadokon át a francia királyokat szolgálta, a svájci gárda volt. A híres helvét gyalogság tagjai hivatásos harcosok voltak, akik a többet ígérőnek adták el katonai tudásukat. „Pas d'argent, pas de Suisses!" — ez a szólásmondás járta annak idején a zsoldosvásáron, mert bizony a svájci zsoldosokért előre kellett lepengetni a tallérokat... A többi zsoldoscsapattól eltérően, a svájci gárdaezredben kizárólag svájciak szolgáltak úgy saját, mint francia tisztek vezénylete alatt.1757-ben, a rossbachi csatában, amit a franciák elvesztettek, visszavonulásukat egy vörös egyenruhás ezred fedezte, a legtökéletesebb nyugalommal állva a poroszok gyilkos ágyútü-zét. Ez a közönyösség kihozta a sodrából II. Frigyest.— Miféle vörös téglafal az, amelyet ágyúim nem tudnak ledönteni ? — kérdezte dühödten...— A svájciak, Felség — hangzott a válasz.Néhány évtizeddel később, mindkét ellenforradalmi próbálkozásnál — 1789 júliusában és októberében — XVI. Lajos szintén svájci, német és ír ezredeket vetett be, s az utolsó zsoldosok, akik 1792. augusztus 10-én, a „második forradalom" idején a Tuileriákat megrohanó tömegek ellen a királyt védték — svájci zsoldosok voltak.Az igazi Idegenlégió arculatát már az 1804-ben, a Napoleon parancsára alakított Hannoveri Légió is előrevetítette. 1811-ben például, e légió zászlóaljának 503 katonája közül 226 osztrák volt, 53 porosz, 129 rajnamenti, 2 olasz, 3 spanyol, 7 lengyel. 14 orosz, 3 svéd, 9 svájci, 57 pedig dalmát, szlavon és albán.Elba szigetéről való visszatérte után Napoleon újjászervezett nyolc, idegenekből álló ezredet, ezek alkották 1815-ben a „Királyi Idegenlégiót". Amikor a waterlooi csatát követő összeomlás után visszatértek a Bourbonok, ez az alakulat parancsnokának. Hohenlohe-Bartenstein hercegnek a nevét vette fel, s mint Hohenlohe Légió szerepelt. XVIII. Lajos, aki még emlékezett arra, milyen nagy szolgálatokat tettek elődeinek a „hűséges" svájci ezredek. 1816-ban újra felállít négy helvét regimentet. Az utolsó előtti Bourbon jobban bízott ezekben a zsoldosokban, mint saját újoncaiban.Az utolsó Bourbon, X. Károly, XVIII. Lajos fivére és utóda, továbbra is a birtokos nemesség és a katolikus klérus érdekeit védelmezte. Miniszterelnöke, de Polignac herceg, egész sor olyan rendeletet írt alá, amelyek tulajdonképpen érvénytelenítették a francia alkotmányt. Tekintélyének helyreállítására Polignacnak győzelmes háborúra lett volna szüksége, amely egyben a burzsoázia szekerét is tolja. 1830-ban hatalmas hadsereget küldött Algériába azzal a rendeltetéssel, hogy „pacifikálja" és „civilizálja" ezt az országot. Tipikus gyarmatosító expedíció volt. Gérard tábornok, hadügyminiszter, miután a francia csapatok elfoglalták Algír városát, a következőket jelentette ki : „Ezt a határozatot (a hódítást) a legfontosabb indítóokok hozták létre... széles lehetőségek nyílnak meg népességfölöslegünk és manufaktúratermékeink elhelyezésére, cserében földünktől és klímánktól idegen termékekért". A francia burzsoázia céljai tehát már a kezdet kezdetén tisztázottak voltak.Ez' az Afrika északi partjain végrehajtott partraszállás azonban nem tudta megakadályozni 1830 júliusában a forradalom kitörését, amely az utolsó Bourbont is kisöpörte Franciaországból. Egyébként ugyanez lett a sorsa közel húsz év múltán Lajos Fülöpnek, a „kalapos királynak" is, aki mögött óriási kapitalista érdekek húzódtak meg : „...a bankok, az ipar és a nagykereskedelem, amelyeknek mint tudjuk, mindig ínyére voltak a gyarmati kalandok" (Raimondo Luraghi : Europenii cauta Eldorado, Bukarest, Politikai Könyvkiadó, 1971.). Tábornokainak sikerei sem tarthatták meg Lajos Fülöp számára a trónt. De ez már egy külön történet.

3. AZ IGAZI IDEGENLÉGIÓ

Az algériai gyarmati kaland az Idegenlégió nélkül kezdődött. A francia hadsereg (37 000 gyalogos, 83 ágyú és 4 század lovasság) 1830. június 13-áról 14-ére virradó éjszaka szállt partra Sidi Ferruch finom fövényén. „A partra szálló katonák lelkesedése szöges ellentétben állt a közvélemény közömbösségével..." - jegyzi meg Weygand tábornok. (Histoire de l'armée francaise, Flammarion, Párizs 1938.) A lelkesedést minden bizonnyal a tábornokok csábító kijelentései váltották ki, amelyek szerint a törökök és az arabok mesés kincset gyűjtöttek össze az évszázadok folyamán, ami most elrejtve hever a néma homok alatt vagy valahol az Atlasz hegység titkos barlangjainak mélyén.Tény, hogy Algír városát már július 5-én elfoglalták. A Kasbah fellegvára sem tudott sokáig ellenállni a francia ágyúknak.A szultán helytartójának kincseskamráiban az ezeregyéjszaka meséibe illő mérhetetlen gazdagság várta a győzőket : 7312 kg arany és 108 704 kg ezüst, rudakban és érmékben. Ez volt az első zsákmány, amelyet a gyarmatosítók algériai földön leltek. Algír eleste után a népszerűtlen hadjárat helyben topogott. Az algériai partraszállás után másfél hónappal, 1830. július 29-én, fölkelt Párizs népe, elfoglalta a Tuileriákat, amelyeket ezúttal is a svájci gárda védelmezett. X. Károly lemondott és Angliába menekült. „Ama három dicsőséges nap" (július 27— 29) Lajos Fülöp orléansi herceget juttatja a trónra, ,„... aki késznek mutatkozott elfogadni a burzsoázia igazgatótanácsának elnöki tisztét". (Sanche de Gramont : Les Francais. Portrait d'un peuple, Stock, Párizs 1970.) Más szóval : a hatalom a nemesség kezéből a pénzarisztokrácia kezébe vándorol. A „júliusi monarchia", élén az „igazgatótanács elnökével", folytatta ugyan az algériai háborút, de az arab és berber törzsek ellenállása egyre növekedett. Annak ellenére, hogy néhány fontos város - Oran, Bone, Mers el-Kebir — elesett, a gyarmatosító hadsereg előrenyomulása megszűnt. Lajos Fülöpnek odahaza is nagy szüksége volt katonai erőkre. 1830 végén vérbe fojtotta a lyoni selyemipari munkások és kézművesek első felkelését. A francia közvélemény ellenezte újabb csapatok Algériába vezénylését. A kormány zsákutcába került. A svájci ezredeket és a Hohenlohe Légiót is feloszlatták már. Ez utóbbi legénységének egy részéből alakították 1830-ban a 21. gyalogezredet. A gyarmatosítók egy olyan hadsereg felállítására törekedtek, amely megfelelően szolgálja céljaikat : a hódítást és a rablást.1830-ban, az Idegenlégió megszervezése előtt, de Algír bevétele után állították fel az első zuáv zászlóaljakat, a jövendő gyarmati hadsereg alapját. A „Zwawa" — egy kabil törzs neve, innen az elnevezés, noha a zuáv csapatokban kabilokon kívül törökök, arabok, sőt bizonyos számú francia és „idegen" is szolgált. Kik voltak ezek az „idegenek" ? „Sok olaszt, spanyolt, belgát, németet, de főleg lengyelt űztek el hazájukból a júliusi forradalmat követő események. Ezek az emberek olyan földön kerestek menedéket, amelyet ők a szabadság földjének tartottak." (Alfred Rambaud : Histoire de la civilisation contemporaine en France, Párizs 1888.) A menekültek jelenléte Franciaországban s a júliusi barikádokon harcoló munkások sok gondot okoztak a kormánynak. Az, amit Gérard tábornok „népességfölöslegnek" nevezett, ebben az időszakban mindenekelőtt ezeket a „nem kívánatos" elemeket jelentette. E kényelmetlen emberek eltávolítását célzó első intézkedés a zuáv-csapatok létesítése volt. Később a franciákat a sorezredekbe, az idegeneket pedig az Idegenlégióba küldték.A gyarmatosító hadsereg „dárda hegyének" szerepét lassanként az Idegenlégió veszi át, noha akcióiban szinte egyetlen alkalommal sincs egyedül, hanem mindig a gyarmati hadsereg vagy a rendes hadsereg egységeinek keretében.Így született meg az IdegenlégióA Francia Idegenlégió felállításáról szóló királyi rendeletet Lajos Fülöp írta alá 1831. március 10-én. E rendelet első szakasza előírja : Idegenekből álló légiót kell felállítani. E légió elnevezése Idegenlégió lesz.2. szakasz : Az Idegenlégió zászlóaljai ugyanolyan alakza-túak legyenek, mint a francia sorzászlóaljak, azzal az eltéréssel, hogy nem lesz elit-századuk. A századokat lehetőleg azonos nemzetiségű, azonos nyelvet beszélő emberekből kell összeállítani.3. szakasz : A zsold és az ügykezelés tekintetében az Idegenlégió a francia ezredekhez hasonlítson. Az egyenruha kék színű legyen, egyszerű, piros szegővel, ugyanolyan színű nadrággal és „Idegenlégió" feliratú sárga gombokkal.

4. szakasz : Minden idegennek, aki be akar lépni az Idegenlégióba, önkéntesi szerződést kell. aláírnia.5. szakasz : A szerződés nem szólhat kevesebb, mint három, és több, mint öt esztendőre.6. szakasz : A felvételét kérelmező idegen nem lehet 40 évesnél idősebb és 18 esztendősnél fiatalabb; testmagassága legkevesebb 1,55 m legyen. Ha a fenti feltételeknek eleget tett, még a következő okmányokat kell bemutatnia : 1.) születési bizonyítvány vagy más, ezzel egyenértékű irat; 2.) erkölcsi bizonyítvány: 3.) igazolás, amelyben illetékes katonai hatóságok megállapítják, hogy a jelentkező rendelkezik a katonai szolgálathoz szükséges erényekkel. (Forrás : Eugen Fieffé : Histoire des troupes étrangéres au service de la France, Párizs 1854.) Lássuk, mit mond az Idegenlégió alapokmányának 7. szakasza :Amennyiben a felvételét kérelmező idegen nem rendelkezik az előző paragrafus 1. és 2. számú pontjában előírt okmányokkal, a tábornok elé kell küldeni, aki dönt felvételéről. Ez a rendelkezés volt tulajdonképpen az a rés, amelyen át bárki besurranhatott az Idegenlégióba. Egyébként az iratok kötelező bemutatása nagyon hamar kimaradt az Idegenlégió újoncfelvételi gyakorlatából. A többi feltétel enyhe volta mindenkit a Légióba vonzott, akinek egy vagy más okból menedékre volt szüksége. Hogy mennyire eltért az előírás a gyakorlattól, azt legjobban az 1830. március 18-án kibocsátott pótutasítás bizonyítja. Ez megtiltotta a nős férfiak és a svájci származásúak felvételét a Légióba... Pedig éppen a volt svájci zsoldosok és a Hohenlohe Légió maradványai szolgáltatták a légió állományának alapját. Sőt, az Idegenlégió első parancsnoka, Stoffel ezredes, aki a Hohenlohe Légióban szolgált, svájci volt. A Légió első zászlóaljait — a 7. zászlóaljat kivéve — Franciaországban szervezték meg. Stoffel, a királyi rendelkezés szellemében, az idegenekből verbuvált alakulatok hagyományait követve, „nemzetiségi" zászlóaljakat állított fel. A zászlóaljak összállománya 1832. október 1-én 5438 fő volt. A nemzetiségenkénti elosztás helytelennek bizonyult. A zászlóaljak között mind élesebbé vált a versengés, és a tisztek ráébrednek, hogy nem tudják kézben tartani az embereket.

Tíz órát ásni naponta...

Stoffel ezredesnek kezdetben komoly gondot okoztak katonái. A királyi rendelkezés résén törvényüldözte bűnözők, kalandorok, volt fegyencek, a társadalom söpredéke furakodott be a Légióba, akik a gályákon és a börtönökben mindenféle mesét hallottak Észak-Afrika városaiban elrejtett kincsekről. A nehézségek fokozódtak 1832 januárjában, amikor a Toulonból indított első zászlóaljak kihajóztak Algériába. Stoffel ezredes saját tapasztalatából tudta, hogy egy nehezen zabolázható alakulatot legjobban fárasztó feladatokkal vagy kényszermunkával lehet féken tartani, következésképpen a legkeményebb munkára fogja katonáit. Ha valakinek tíz órát kell ásnia egyvégtében az afrikai nap gyilkos tüzében, megtörik a legféktelenebb orcátlanság is — véli Stoffel. Így történt, hogy a légiósok nem puskával a kezükben lépnek Afrika földjére, hanem szorgos emberekként erődítményeket emelnek, utat építenek a Duala és Bugarik közötti mocsaras vidéken át, s ezt az utat még fákkal és maguk fúrta forrásokkal is szegélyezik. Az út még ma is megvan, és a „Légió Útja" nevet viseli. A Légiót dicsőítő krónikások dicshimnuszokat zengenek a légiósok békés építőmunkájáról. Ville-bois-Mareuil ezredes erről a tevékenységről mint a légiós elhivatottság tetőfokáról beszél : „Meneteltek nyugatról keletre, és... amikor hallgattak a fegyverek, városokat emeltek, szűzföldet törtek fel". Georges Blondnak azonban más a véleménye ezekről a „fegyveres misszionáriusokról". Hidegen állapítja meg, mennyire furcsa, hogy „ez az építő elhivatottság, mindenik közül a legszociálisabb, éppen egy ilyen aszociális egyénekből, önkéntes száműzöttekből verbuválódott seregen uralkodott el, olyan embereken, akik egy vagy más okból szakítottak mindenféle társadalmi kapcsolattal... A római légiók minduntalan felhozott példája sem magyaráz meg semmit... Mindez — gondolom — végső fokon úgy történt, hogy ez az elhivatottságból fakadó építkezés kompenzációs tevékenység volt, azoknak az embereknek a pszichikai vagy éppen biológiai kényszere, akik már minden hidat felégettek maguk mögött." (Georges Blond : La Légion étrangére, Stock, Párizs 1964.)Kompenzációs tevékenység ?... Pszichikai kényszer ?... Igen, ennek is volt szerepe, hiszen a szélcsendes időszakok nyugtalanságot, izgalmat jelentettek a Légió életében, nagy ivászatokat

követő véres verekedéseket, öngyilkossági járványt, szökést. A parancsnokok tehát a „Tíz órát ásni naponta !..." jelszó szellemében cselekedtek.A Légió, megszületése óta, sok ezer kilométer utat épített, erődítményeket, előretolt állásokat emelt (zömében olyanok helyébe, amelyeket maga a Légió vagy a gyarmati hadsereg más egységei égettek föl), kutak ezreit ásta, szűzföldet tört fel, nagy kiterjedésű mocsarakat csapolt le. Ez mind igaz. De a legtöbb esetben olyan építkezésekről volt szó, amelyek közvetlenül vagy közvetve katonai célokat szolgáltak, a gyarmati uralom fenntartását segítették. Ezt az igazságot maga Delcassé. Franciaország külügyminisztere is elismerte a képviselőházban 1885. március 2-án tartott beszédében. „Attól a naptól kezdve — mondotta —, amikor út. legyen az vízi út vagy vasút, köti majd össze a szenegáli part valamelyik pontját... Nigéria valamelyik pontjával, igen, attól a naptól kezdve... lehetetlenné válik minden zendülés..." (A szerző kiemelése.)Összegezzük tehát : az Idegenlégió toborzási rendszere merőben különbözik a reguláris hadsereg toborzási rendszerétől. A toborzóirodák tisztjeit nem érdekelte a jelentkezők múltja, sok-Kai inkább ezek „jelenére" összpontosították figyelmüket : milyen az előttük álló újoncjelölt fizikai erőnléte ? A rendkívül kemény katonaélet természetes kiválasztódáshoz vezetett. Csak a legellenállóbbak bírták a sokszor emberfeletti fizikai megerőltetést. Viszont egy ilyen katonákból álló alakulat különleges katonai teljesítményekre is képes volt. És ez volt a cél !Az 1832—1835-ös hadjárat során a Légió lassanként azzá vált, aminek tulajdonképpen szánták: a gyarmati hadsereg „dárdahegyévé"....Nagy riadalom a parlamentben. Vajon ezeket a „kétes" összetételű csapatokat, ha sokáig állomásoznak még francia földön, nem lehet-e majd felhasználni a „júliusi monarchia" ellen ? Elhatározzák : az Idegenlégió csak az anyaország határain kívül vethető be. Kezdetét vette Algéria meghódítása ? Remek alkalom. Küldjük a Légiót a tűzvonalba. És 1832 áprilisában az Idegenlégió még Franciaországban állomásozó zászlóaljai átkelnek a Földközi-tengeren. 1832. április 27-én indul első ízben harcba a Légió. Egy légiós és egy gyarmati gyalogoszászlóalj megtámadja az El-Uffia törzset. Az arabok visszavonulnak, s a francia oszlop követi őket a végtelen homokon. A légiósok megismerkednek a sivatagi skorpióval, a széllel, amely szinte észrevétlenül hordozza a finom afrikai homokot, s nemcsak a katonák száját, hőségtől és meneteléstől tágult tüdejét tölti meg vele, hanem puskájuk csövét és závárzatát is, amelyet újra meg újra tisztogatni kell. Megismerkednek a kínzó szomjúsággal, mert menetelés közben szigorúan tilos a víztartalékhoz nyúlni. A tisztek nem merik katonáikat víz felkutatására küldeni, mert az oszlopot állandóan arab lovasok kerülgetik „puskagolyónál is gyorsabb" paripáikon....Feltűnik egy arab falut rejtő oázis. Az oszlop behatol a faluba, ahol azonban egyetlen férfit sem talál, csak néhány aggastyánt, asszonyt és a nyomorúságos, félig bedőlt agyagkunyhókban rejtőzködő gyermekeket. A hódítók nagy dühödten összeszedik az összes állatokat — öszvért, kecskét, juhot —, vagyis elrabolják minden vagyonkáját ezeknek az embereknek, akik a „civilizátorok" jöttéig szegénységben éltek ugyan, de szabadok voltak. Az oszlop tovább menetel. Másnap a katonák már megpillantják a Maison Carrée erőd falait, amikor váratlanul arab lovasság csap le rájuk. Négy hullámban támadnak a lovasok ; a csata rövid, aztán az arabok épp oly sebesen tűnnek el, ahogyan jöttek. A légiósok vesztesége hét ember : két halott és öt sebesült. Erről a harcról a Légió krónikásai mint a Légió „tűzkeresztségéről" emlékeznek meg. Tűz, amelynek lángjában, később, tízezrek hamvadtak el olyasvalamiért, amit Gérard tábornok cinikusan így határoz meg : piac az áruk számára és nyersanyagforrás, egyszóval — gyarmatosítás.

Abd el-Kader

A törökök a XVI. században foglalták el Algériát, és három évszázadon át kormányozták. Ellenőrzésüket azonban csak az ország egy részére sikerült kiterjeszteniük. Algéria meghódításának első szakaszában a franciáknak mind a dey (törökül day), Algéria főkormányzója vazallusainak seregeivel, mind a városokat védelmező török garnizonokkal meg kellett küzdeniük. Ami viszont a nomád törzseket illeti, a Nouveau Larousse Illus-tré egyik század eleji kiadása a következőket mondja : „Egy zseniális ember, Abd el-Kader harcba szólította őket, és mihelyt lerázták magukról az otomán igát, nemzeti érzelmeik szavát követték". De lássunk egy másik értékelést, ezúttal egy napjainkból valót: „Abd el-Kader (Abd' el Qadir) az algériai nemzet felszabadításáért indított szent háború vezetője, aki egy szilárd alapokon nyugvó államot szervezett, de nem sikerült felszámolnia a

törzsfőnökök egymás közötti versengését, nem tudott egységfrontot létrehozni". (Charles-André Julien : His-toire de l'Afrique blanche, Párizs 1966.) Amikor Abd el-Kader, Maskara emírje, 1832-ben átvette az arab-berber törzsek lázadásának vezetését, szervezett katonai erőt hozott létre, ha nem is egész Algériában, mindenképpen hatalmas területeken. Ugyanakkor igyekezett a nép helyzetén könnyíteni : korlátozta a hűbérurak önkényuralmát, könyörtelen harcot indított a korrupció ellen, szabályozta az adókat. Bár a törzsek többsége rokonszenvvel fogadta ezeket az intézkedéseket, Abd el-Kader-nek mégsem sikerült teljes egységet létrehoznia, mert a hűbérurak egy része — szipolyozási lehetőségeinek korlátozását látva — a francia hódítókhoz csatlakozott.A Légió részt vesz a Sidi-Chabelnél vívott harcokban (1832. november 11.), jelen van Arzew és Mostaganem erődök elfoglalásánál, majd a mouley-ismaeli csatában is. 1834-ben a Légió áttöri Bougie városnál a kabil csapatok ostromzárát, és egyesül a várost védelmező 4. légiós zászlóaljjal. És lassanként legenda szövődik a Légió köré, amelyet Napóleon császári gárdájával hasonlítanak össze. De talán éppen ezért, a Légió kezd kényelmetlenné válni az anyaország bizonyos körei számára. 1834. február 26-án békét kötnek Abd el-Kaderrel, a francia kormány elismeri az emír fennhatóságát Oran (Ouahran) területén, de ugyanazon év júliusában Algériát mégis francia birtokká nyilvánítják. A békekötés pillanatában a gyarmatosítók csupán egy vékony sávot birtokoltak az északi partok mentén. Nem sikerült bevenniük az összes városokat, például a jól megerősített Constantine-t, nem is szólva a félelmetes, titokzatos, áthatolhatatlan algériai Szaharáról, amelynek meghódításáért egy egész évszázadon át kell még harcolniuk a franciáknak. És íme, e nyugalmas időszakban — 1835 tavaszán — Berneile ezredes, a Légió parancsnoka hivatalos levelet kap...

Légiósok „légiósok" ellen

A levélben arról értesítették, hogy a Légiót átengedték Maria-Cristina királynőnek, hogy biztosítsa leánya, II. Izabella számára a spanyol trónt.A Párizs és Madrid között 1835. június 28-án kötött szerződés értelmében, amelyet Anglia és Portugália is jóváhagyott, a tiszteket, a legénységet, a fegyverzetet átengedték Spanyolországnak. Miért kellett a Légiót Spanyolországba küldeni ? Ebben az országban 1833 óta polgárháború dúlt. Az egymással szemben álló felek: Maria-Cristina de Bourbon, VII. Ferdinánd özvegye, a spanyol királyság régense és Don Carlos, az elhunyt király fivére. Maria-Cristina kormánya a liberális nagybirtokosok érdekeit képviselte, akik egyetértettek bizonyos reformokkal, és élvezte a fejlettebb tartományok, például Katalónia polgárságának támogatását. Don Carlos körül — a katolikus klérussal az élen — a reformok ellenzői, az önkényuralmi monarchia hívei tömörültek. A polgárháborút az Ausztria és Oroszország támogatta Don Carlos robbantotta ki. Franciaország és Anglia viszont Maria-Cristinát támogatja, aki a tróm három éves kislánya, II. Izabella számára igyekezett biztosítani. Ebben a harcban pusztulnak majd el mind a francia Idegenlégió — a „La vieille Légion" (A régi Légió) —, mind az Ausztriából és Oroszországból Don Carios megsegítésére küldött „önkéntesek". Valójában ez utóbbiak is egyfajta Idegenlégiót alkottak : legénységüket németekből és svájciakból verbuválták. Különben Anglia is idegen zsoldosokból alakított egységeket bocsátott az anyakirálynő rendelkezésére.1835. július 30-án négyezer légióst zsúfoltak be olyan hajókba, amelyeken a rabszolga-gályák szörnyűségeit megközelítő körülmények uralkodnak. A Baleároknál, ahol először kötöttek ki, ötven, kolerában elpusztult katonát dobtak a tengerbe. A Baleárok egyéb okból is emlékezetes esemény színhelye. Itt oszlatta fel Bernelle ezredes a nemzetiségi zászlóaljakat, és az emberanyagot összekeverve új egységeket állított fel. Tarragonában történt kihajózása után — 1835. augusztus 19. — a Légiót beolvasztották a spanyol királyi hadseregbe. Néhány véres csata, s alig három zászlóalj maradt a Légióból. Ez a három zászlóalj 1837. június 2-án Barbastro mellett egy utolsó, nagy kézitusában csapott össze „légiós testvéreivel". Az a csupán fél zászlóaljnyi légiós, aki túlélte a csatát, csak teher volt a spanyol kormány nyakán. És, amikor 1838. december 8-án a királyi kormány lemond a Légió szolgálatairól, a Tarragoná-nál másfél évvel azeló'tt partra szállt négyezerből megmaradt alig négyszáz katona kis csoportokban átkel a Pireneusokon. „Lerongyolódva, alig tengetve életüket... szétszóródtak a francia országutakon, és lassan-lassan befedte nyomukat a feledés és közöny." (Louis Saurel) Egyetlen csoport — 159 „megveszekedett" — veszi csak útját Pau felé, ahol a francia kormány sorozóirodát állított fel egy új Idegenlégió

verbuválására. Az első Idegenlégió, a régi, „La vieille" — eltűnt, a második, a „La nouvelle" — megszületett...

4. „GYÚJTOGATNI KEZDTEM..."

A népek mindig és mindenütt visszautasították a gyarmati beavatkozást. Ha voltak is békés időszakok, ezek csak a megszállók elleni harc pillanatnyi lanyhulását jelentették. Így történt ez Algériában is.Az Abd el-Kaderrel kötött béke igen rövid életű volt, mivel a Franciaországból áttelepedő gyarmatosok egyszerűen kilopták a földet az arab törzsek lába alól. Abd el-Kader, annak ellenére, hogy ő is feudális úr volt, maga mellett tudta a földjeiket védelmező paraszti tömegeket.1835-ben Abd el-Kader csapatai Matcánál leverik a francia sereget, a constantine-i erőd pedig, amelyet Ahmed kormányzó török gyalogsága védelmezett, visszaveri a francia ostromlók egyik támadását. A gerillaháborút folytató törzsek elleni harcban a francia parancsnokság kezdte érezni a Légió gyorsan mozgó zászlóaljainak hiányát. Van a Légió ekkori történetének egy olyan mozzanata, amelyet érdemes megemlíteni. Az új Idegenlégió sorozóirodáit 1835 novemberében állították fel Franciaországban, vagyis alig négy hónappal azután, hogy a régit behajózták Algériából Spanyolország felé. Feltételezhető, hogy a gyarmatosítók abban a reményben küldték a Légiót Spanyolországba, hogy megszabaduljanak a júliusi monarchiára veszedelmes elemekből álló zászlóaljaktól. Ezek a remények valóra is váltak. Az új Légió sorozóirodáiban a „keményebb" (értsd : rombolóbb és véresebb) háborút hirdető tábornokoknak inkább megfelelő újoncanyag jelentkezett.Elsősorban a spanyol karlisták jöttek, akiknek — mozgalmuk leverése után — szűk lett Spanyolország. Velük együtt érkeztek ama „légiók" maradványai, amelyeket Ausztria és Oroszország küldött Spanyolországba, s amelyek az Idegenlégió ellenfelei voltak az Észak-Spanyolországban vívott véres csatákban. A jelentkezők mindegyike menedéket keresett a Légióban, mert egész egyszerűen nem volt hova mennie. Így hát azok, akik Barbastro mellett bősz ellenfelekként álltak egymással szemben, most fegyvertársakká váltak... A jelentkezők közt volt egy Martinez nevű is, a spanyol anyakirálynő volt szeretője, aki később átpártolt a karlistákhoz. Ez a híres „légiósgyilkos" negyed évszázadon át szolgált a Légióban, ezredesi rangig vitte, és az 1859-es magentai csata után az 1. Idegen Ezred parancsnoka lett. A volt fegyencek és a rendőrség üldözte visszaeső bűnözők ezrével özönlöttek a „jelen és jövő nélküli emberek" menedékhelye, a Légió felé. Beléptek viszont a Légióba olyanok is, akik semmit sem vétettek a törvény ellen, de egy vagy más okból a névtelenségben kerestek menedéket.1837 októberében Damrémont tábornok vezényletével ismét hadsereg indul a törökök által védelmezett Constantine város ellen. Zuáv és gyalogos egységekből, s egy 500 főnyi légiós zászlóaljból állott ez a sereg. Ágyúgolyó találja Damrémont tábornokot, de elesik Pérrégaux tábornok és Combe ezredes is, aki már a régi Légióban is szolgált. Október 13-án hajnali öt órakor harcba vetik a légiósokat. A zászlóalj behatol a városba. Az utcai harcokban elpusztul a légiós egység fele, de a várost elhódítják a törököktől. A franciák az algériaiakkal hónapokkal előbb, 1837. május 30-án, Tafnában új békeszerződést írnak alá, amelyben Franciaország elismerte Abd el-Kader fennhatóságát majdnem egész Algéria fölött. A gyarmatosítóknak haladékra volt szükségük. hogy felkészülhessenek egy még nagyobb méretű háborúra. Ez a háború 1838. október 18-án tört ki. S a gyarmati hadsereg, a békeszerződést megszegve, támadásba lendült.

„Háborús csavargás"

Ettől a pillanattól kezdve a Légió egységei különböző harcokban vesznek részt Algéria területén. „Valóságos háborús csavargás ez" — írja a Légió csapatmozdulatairól az egyik szerző. Ez a „csavargás" azonban rengeteg emberéletbe kerül, mivel a generálisok, 180 000 főnyi hadsereg bevetésével, pusztító háborúba kezdtek : falvakat, egész vidékeket dúlt fel ez a sereg, ezer meg ezer algériait mészárolt le.1840 decemberében a Légiót első ízben osztották fel két, egyenként 3000 főből álló ezredre. Az 1. Idegen Ezred és a 2. Idegen Ezred a következő években bejárja majdnem egész Algériát, és útját

feldúlt, lángokban álló falvak és városok, legyilkoltak ezrei jelzik. A Légió e „teljesítményéről" később dicshimnuszokat zengtek „a tankönyvek és kalendáriumok képes történetei hatvan éven keresztül" — mondja megvetően Geor-ges Blond. Az algériai gyarmati háború joggal volt népszerűtlen Franciaországban. A pusztító expedícióval szemben megnyilvánuló ellenállás már kezdettől, tehát 1830 óta létezett. írók, újságírók, politikusok és filozófusok írásban és szóban visszautasítottak minden gyarmatosítási eszmét. A katonák azonban nem vettek részt ezekben a vitákban. Nekik parancsuk volt Algéria pacifizálására. Ezzel az új fogalommal első ízben 1841-ben, Bugeaud tábornok Algéria főkormányzójává való kinevezésekor találkozunk.Mindent túlélő módszer — a „razzia"Bugeaud első ténykedése az volt, hogy megszüntette a kisebb megerősített állásokat, majd kis számú, de nagy ellenállóképességű erődöket építtetett. Az erőd könnyű fegyverzetű egységei az ellenség folyton mozgó, nyugtalanító harcmodorát utánozva járták be a környező vidéket. „Abszurdum — mondta Bugeaud —. hogy a katona teljes felszerelésén kívül még tíz napra való élelmet is cipeljen, amikor ezt az öszvérek kitűnően elvégezhetik helyette." És attól kezdve az öszvérek szállították az élelmet, lőszert, sőt a tarackokat és könnyebb ágyúkat is a sivatagon át. „Az ellenséget csak úgy győzhetjük le — mondotta Bugeaud —, ha tönkretesszük mezőgazdaságát. Meg kell akadályoznunk, hogy vessen, arasson, legeltessen". És a „paci-fizálás" e különlegesen embertelen elgondolásának gyakorlati megvalósítása érdekében, Bugeaud bevezette a razziát.A „razzia" tulajdonképpen arab szó, a termés és a háziállatok elrablását jelenti. Bugeaud, legalábbis kezdetben, igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy ő „emberséges" módon razziázik, mint ahogy egyesek több mint egy évszázad múltán megpróbálják feltalálni a „nem szennyező", a „tiszta" atombombát.Tény, hogy ez az ember- és prédavadászat, a hosszú menetelésekkel váltakozva — amelyeket Bugeaud a gyarmati háború egyik jellemzőjévé avatott —, nagyon jól megfelel a légiósok kalandor szellemének, s ugyanakkor kiváló ellenszere a tétlenség szülte veszedelmes nyugtalanságnak is. A razziát mint a lakosság kiéheztetésén alapuló leigázási módszert al-kalmazták az összes észak-afrikai háborúkban, majd Szíriában, sőt még később, az 1954—1962-es algériai háborúban is.Hogy zajlott le egy ilyen „razzia" ? A többi közt Dinu Grant mondja el az 1882-es dél-oráni hadjárattal foglalkozó könyvében, vagyis olyan események kapcsán, amelyek több mint negyven évvel ez embertelen módszer „feltalálása" után játszódtak le.A Hamours-törzs nyájainak elrablása volt a feladata a 3. osztagnak, amelyhez a szerző is tartozott. „Razziánk pompásan sikerült : 3000 juhot, 300 tehenet, 150 tevét zsákmányoltunk, nem is szólva a zamatos datolyával teli több száz tömlőről..." Visszatértükkor az ezredes melegen gratulált, a tábornok pedig megelégedését fejezte ki afelett, hogy a Légió „megint méltó volt hírnevéhez..." (Dinu Grant : A la Légion étrangére. Cam-pagne Sud-Oranaise, 1881—1882, Bukarest 1915.)Évek, évtizedek, fél évszázad telt el. Ezúttal 1926-ot írunk és Szíriában vagyunk. Most egy másik légiós, Bennett J. Doty idézi emlékezetünkbe a razziát. Arról számol be, hogy akkoriban az egyik faluban rejtőzködő hazafias csoport egy katonavonatra lőtt. Doty dicséri följebbvalóit, hogy a megtorlási művelet végrehajtását más egységek mellett a 29. századra bízták — itt szolgált Doty is —, amely az ilyen akciókra „legmegfelelőbb". Doty arról a szokásról is beszél, miszerint az ilyen jellegű expedíciók után a zsákmányolt élelmiszert szétosztják a csapattestek konyhái között. A zsákmány többi része a légiósoké. Mindenik azt lopja, azt rabolja el, ami a keze ügyébe akad. A katonák megrohanják a falut, puskatussal törik be az ajtókat, behatolnak a házakba, dúlnak, rabolnak. „... Darabokra tört edények, bezúzott tükrök, szétrombolt bútorok csörömpölése-ropogása kíséri őket útjukon." Amit nem lehet szétzúzni, az a légiós borjújába vándorol. Szövetek, selymek, mazsolás kalács, ékszerek, csillogó csecsebecsék — egyszóval minden. Az egyik katonának sikerült egy telivér csődört „szereznie", a másik gyönyörű kancát „talált". A légiósok juhnyájakat, kecskéket, szamarat, ökröt hajkurásznak a falu utcáin.

Gyilkos tábornokok

Algéria múlt századi „pacifizálására" visszatérve, meg kell állapítanunk, hogy a megszállóknak, noha katonai fölényben voltak, nem sikerült megtörniük sem Abd el-Kader hadseregét, sem az önállóan harcoló törzseket. Bugeaud és generálisai a razziánál sokkal embertelenebb módszereket kezdtek alkalmazni. Hogy fogalma legyen az olvasónak a mészárlások és a rombolások méreteiről a

„pacifízálás" korszakában, idézzük néhány francia katona erre az időszakra vonatkozó följegyzését, elsősorban néhány részletet Saint-Arnaud tábornok, egy légiós egység parancsnoka 1842. április 7-i, október 5-i és 11-i leveleiből.„A beni-menasser törzsek országa egyike a legszebbeknek és leggazdagabbaknak Afrikában... Felégettünk, feldúltunk mindent... Ma ismét megálltunk itt, hogy újrakezdjük a rombolást, kiürítsük, ami még megmaradt a gabonaraktárakban, felgyújtsuk a falvakat és kunyhókat... Ott hagytál a braz törzsnél : nos, fölégettem, elpusztítottam mindent. Most a sindgad törzsnél vagyok ; a színjáték nagyjából ugyanaz - az egész terület valóságos gabonaraktár... Eljöttek hozzám néhányan közülük és behódolásuk jeléül egy lovat hoztak. Visszautasítottam, mert általános behódolást akartam. Aztán gyújtogatni kezdtem." (Égrétaud : Réalité de la nation algérienne. Éditions Sociales. Párizs 1957.)Figyelemre méltó E. V. Tarlé jellemzése a Légióban nevelkedett Saint-Arnaud marsallról : „Nézzük meg figyelmesen ezt a maga nemében érdekes figurát, ezt az egyenruhás banditát, a XIX. század e zsoldosvezérét, ezt a gyarmati hódítót... Az afrikai Idegenlégióban szolgált, éveken át harcolt Algériában. Az arabokat sosem tekintette embernek ; katonáinak megengedte, hogy kirabolják és a legkisebb ellenállásra legyilkolják őket. Ö maga is rabolt, gyilkolt, a legkisebb engedetlenségért saját katonáit is agyonlőtte... Az általa gyilkosokká nevelt alakulatokat nemcsak az arabok, de a franciák is a «pokol különítményeinek nevezték".Saint-Arnaud „szerényen" kijelenti, hogy ami az irtóháború módszereit illeti, ő csak tanítvány : Pelissier tábornok művének folytatója. 1845 júniusában az Ouled Riaih törzs, az akkor még csak ezredes Pelissier csapatai elől egy barlangba menekült. Pelissier parancsot adott, hogy a barlang szájánál gyújtsanak nagy tüzet, amelyet azután egy nap és egy éjszaka tápláltak. Reggel, amikor behatoltak a barlangba, a füsttől megfulladt juhok, szamarak és ökrök hullái között ott találták 760 férfi, nő és gyermek tetemét is.Egy másik algériai gyilkosról, Cavaignac tábornokról Victor Hugo ezeket mondja : „Ez a tábornok, jellemét tekintve, olyan volt, mint egy sakál. A bűnt és a romlottságot testesítette meg". Cavaignac is eldicsekedett leveleiben gyarmatosítói hőstetteivel : „Június végéig (1841) még Oran tartományban maradtam, hogy felgyújthassam az összes falvakat, meg az emír (Abd el-Kader) szállásait".S végül még egy idézet Saint-Arnaud 1851 májusában kelt leveléből: „Másnap, 4-én Blidába érkeztünk. Mindent felégettünk, ami utunkba esett, és feldúltuk ezt a gyönyörű várost... Két órakor a kormányzó (Bugeaud) továbbment. A hegyekben lobogó tüzek jelezték csapatai útját... Lángtengert hagytam magam mögött. Az összes falvakat — mintegy kétszázat — felperzseltük, a kerteket elpusztítottuk, az olajfákat kivágtuk".Akadtak olyan katonák is, akik bár nyíltan nem szálltak szembe az erőszakos módszerekkel, mégis kétségbe vonták a ,,pacifizálás" eredményeit. Idézzük csak Wimpffen kapitány levelét, melyet Dumontet ezredes közöl Campagnes d'Ajrique című könyvében : „Hatvannégy napig jártuk Orléansville környékét. Az összes fellázadt törzseket megsemmisítettük vagy megadásra kényszerítettük. De véleményem szerint nem értünk el többet kényszerű behódolásnál. Milyen jövő vár egy ilyen alapokra épített gyarmatra, ahol minden harmadik évben elölről kell kezdenünk az ország meghódítását ?" A Légió egyik parancsnoka, Canrobert ezredes e „szörnyű és barbár eszközök katasztrofális eredményeiről" szólva, így összegezi véleményét : „Noha a rettegés, amit az emberekben keltettünk, nagy... a végső cél, a pacifizálás, még nagyon messze van". (A két utóbbi idézet Étienne Michelinek a Cahiers du Communisme, 1955/9. számában megjelent cikkéből származik.)Így igaz. Algéria úgynevezett „pacifizálása" — a gyilkos tábornokok uralma — 1841-ben kezdődött és 1871-ig tartott. Hivatalosan. Mert a valóságban a lázadások 1871 után sem értek véget. Az a dél-orani hadjárat, amelyben Dinu Grant is részt vett, 1881—1882-ben folyt le, de a Szahara végtelen területén elszórt különböző oázisok végleges meghódítása csak századunk elején fejeződött be.Abd el-Kadernek nem sikerült Algéria egész lakosságát mozgósítania. Egyes törzsfőnökök a gyarmatosítók szolgálatába álltak, és Bugeaud is küldött ügynököket az emír hadseregébe, hogy megvásárolják, árulásra csábítsák Abd el-Kader tisztjeit. Az emír a francia csapatoktól üldözve Marokkóba menekül, de sikerül visszatérnie Algériába, és 1845—1846-ban újabb fölkelést szít. Számos kudarc után — 1847. december 23-án — Abd el-Kader megadja magát Lamoriciére tábornoknak. A francia kormány előbb Franciaországban internálja. 1853-ban Szíriába megy, ott is ihal meg 1883-iban. 1966. július 4-én az algériai kormány hazaszállította az algériai nép e nagy fiának földi maradványait.

Ágyúk tucatjai ontották a tüzet...

Abd el-Kader harca a gyarmatosító invázió ellen, a hódító seregek fölött aratott győzelmek, fontos tényezők voltak az algériai nép nemzeti öntudatának kialakulásában. A vezető száműzetése azonban nem jelentette a szabadságért és függetlenségért vívott harc feladását. Ellenkezőleg, a hódítók jelenléte, kegyetlensége, könyörtelen fosztogatásai ráébresztették az őslakosságot, mennyire fontos egyesíteni azokat az erőket, amelyek el vannak szánva a gyarmatosítók elűzésére. Ez, természetesen, csak a kezdet volt, annak a hosszú útnak a kezdete, amely az igazi nemzeti öntudat kialakulásához, s végső fokon, a harc útján kivívott függetlenséghez vezetett.Elszánt csapatok zaklatták nap nap után, szünet nélkül a hódítókat. A hideg éjszaka sötétjében, váratlanul, kis csoportok támadták meg az őrszemeket, s miután végeztek velük, benyomultak a légiós táborokba. Éppen olyan zajtalanul tűntek el, ahogyan jöttek, de magukkal vitték a hamarjában összekapkodott fegyvereket, amelyeknek az ellenség olyan bővében volt, míg nekik néhány tőrrel kellett megelégedniük. A gyarmati hadsereg és a Légió utánpótlási oszlopait szintén gyakran támadták meg, s az előretolt erődítésekhez vezető utak is megannyi félelmetes csapdával fenyegették a hódítókat.A szabadságért vívott harc tehát folytatódott, néha spontán rajtaütések, máskor viszont szervezett támadások formájában. A szervezett harcok egyik vezetője Bou Ziane volt, akinek sikerült maga köré gyűjtenie az Aurés hegységi törzsek harcosait, a Cavaignac és Saint-Arnaud által elkövetett mészárlások túlélőit. Az ellenállók főhadiszállása Zaatcha erődítés volt. Hosszú időn át ebből az erődből indultak a hódítók menetoszlopai és települései elleni támadások. Bou Ziane víz- és élelmiszertartalékokat halmozott fel az erődben, hogy egy esetleges hosszabb ostromnak is ellenállhasson.Távolról nézve a zaatchai ksar (ksar berber nyelven erődítést jelent) egy oázis pálmafái között megbúvó, fehér épületekből álló, békés városkának tűnt. De a falakon belül lázas harci készülődés folyt. Bár Abd el-Kader száműzetése óta már két év telt el, a hódítók még mindig messze voltak a „pacifizálástól". Bou Ziane főhadiszállását tehát meg kell semmisíteni. E két év során a gyarmati hadsereg egységei három ízben próbálták rohammal bevenni a népi ellenállás e központját. Minden alkalommal súlyos veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. 1849 novemberében, amikor a Her-billon tábornok vezette sereg köirülzárta Zaatchát, az ostromlók háromszor annyian voltak, mint a ksar védői. Ezúttal a francia seregek keretében volt a Canrobert ezredes vezényelte 2. Idegen Ezred is.Az algériai nép harcának e mozzanata, amely a gyarmatosítás kezdeti szakaszában történt, fényesen szemlélteti, milyen hősies küzdelmet vívtak egy fegyverzet és katonai felkészültség szempontjából mindenképp magasabb szintű hadsereg ellen a szabadságharcosok, akiket nem lehetett megfélemlíteni, s akik utolsó csepp vérükig ellenálltak. A ksarban egyetlen ágyú sem volt, s a falak mögül tüzelő harcosok hiába voltak kitűnő lövészek, nagyon kevés tűzfegyverük volt, s az is mind régi típusú. A puskapor minden szemcséjével takarékoskodtak. A francia táborból viszont ágyúk tucatjai ontották a tüzet az erődre. A heves ágyútűz lassanként lerombolja a falakat, a házak romba dőlnek. A légiósok csak a külső övezet védelmezőinek legyilkolása után közelednek magához a várhoz. Bou Ziane befalaztatta a házakat egymással összekötő ajtókat. Így minden épület, még a legkisebb is, önálló erőddé vált. Minden házat közelharcban kellett elfoglalni. A Légió gránátosai végezték el ezt a véres munkát. 1914-1918-ban, vagyis az első világháborúban, a gyalogság a lövészárkokat, a géppuskafészkeket kézigránát segítségével foglalta el. 1849-ben a „gránátos" elitgyalogezredben szolgáló katonát jelentett. Nekik azonban nem volt gránátjuk... Ök az erődökké átalakított házakat puskaporral röpítették a levegőbe. A bátor védők a romok alól is folytatták a tüzelést. Szuronnyal kellett elhallgattatni őket.Már csak egyetlen tekintélyes épület állta az ostromot. Bou Ziane háza. A légiósok a romokon és hullákon keresztül ágyút vontatnak a ház elé. Egy fal leomlik, de az ágyú legénységét is lekaszálják a védők golyói. Az ostromlók ismét a lőporral töltött zsákokhoz folyamodnak. A harmadik robbanás kiszakítja a ház falát, s mögötte, mint valami színpadon, porlepetten és az éles fénytől elvakítva mozdulatlanul áll vagy száz ember : férfiak, nők, gyermekek. A zuávok és légiósok szuronnyal rohannak rájuk, és legyilkolják őket. Itt-ott még hallatszanak robbanások, égett hús szaga terjeng a levegőben, fekete füst borítja el mindazt, ami Zaatchából még megmaradt. A légiósok a romok között Bou Ziane-t keresik. Parancsuk van rá : meg kell találni élve vagy holtan.

Az egyik sarokban súlyosan sebesült férfi fekszik. Puskáját a franciák felé nyújtja, jelezve, hogy megadja magát. „Én vagyon Bou Ziane" — mondja az egyik tisztnek, aki parancsba adja : „Őrmester, menjen a tábornok úrhoz, és kérdezze meg, ezt itt agyonlőjük-e vagy sem ?" Az őrmester visszatérte után, Bou Ziane felszólítás nélkül állt a kivégzőosztag elé. A sortűz egy hős életét oltotta ki, Algéria hosszú szabadságharca egyik hősének életét.Térjünk vissza az algériai harcok tüzében formálódott tábornoknemzedékhez.Jules Guesde, francia szocialista, a II. Internacionálé egyik vezetője, a következőket írja 1885. január 17-én : „A gyarmati háborúk mindig is a polgárháborúk iskolái voltak. Algériában az arabok és a kabilok elleni harcokban értek mesterekké a júniusi mészárosok á la Cavaignac —, az olyan decemberi hóhérok, mint Saint-Arnaud. Mexikó volt a Gallifet-féle májusi gyilkosok iskolája".Ez a rövid idézet bővebb magyarázatot igényel.1848 februárjában polgári-demokratikus forradalom tör ki Franciaországban, amelynek eredményeképpen kihirdetik a köztársaságot („a második köztársaságot"). Lajos Fülöp lelép a történelem szinpadáról és Angliába menekül. 1848 júniusában munkásfelkelés lángol fel Párizsban - az első nagy, osztályok közötti összecsapás ez a modern kapitalizmusban. A diktatoriális jogokkal felruházott Cavaignac tábornok ágyúval löveti a munkások barikádjait. A fölkelést sikerül elfojtania. 1848 decemberében Louis Napóleon Bonapartét, I. Napóleon unokaöccsét választják meg köztársasági elnökké. Az 1852. december 2-i államcsíny (ekkor kiáltotta ki magát császárnak) előkészítésekor visszahívta Afrikából Saint-Arnaud tábornokot,, és kinevezte hadügyminiszterré. 1852. december 4-én Saint-Arnaud vérbe fojtja a gyengén felfegyverzett munkások felkelését. Nem volt nehéz dolga, elődjének, Cavaignac tábornoknak gondja volt rá, hogy megtizedelje és lefegyverezze a munkásságot. Urának tett eme szolgálatáért kapta Saint-Arnaud a tábornagyi rangot.A „májusi gyilkos" Galiifet tábornok szintén részt vett az algériai hadjáratban, a krími háborúban, kitüntette magát a III. Napoleon szervezte mexikói expedícióban, majd később, 1871 májusában, egy lovashadosztály élén részt vett a kommünárok lemészárlásában.

Sidi - bel - Abbés...

Hogy Bugeaud mozgó alakulatai minél gyorsabban járhassák be .Algériát, megerősített ellátóállomásokra volt szükségük az ország különböző pontjain. 1843 novemberében az 1. Idegen Ezred 3. zászlóalja parancsot kapott, hogy Orantól körülbelül ötven kilométerre, egy kis dombon létesítsen egy ilyen ellátóközpontot. Az egyetlen épület, közel és távol, egy Sidi-bel-Abbés-nek nevezett öreg, omladozó mecset volt. Körülötte homok és mocsár. A légiósokat munkába állítják : utakat, s a mocsár lecsapolásával nyert művelhető területen farmot építenek. Hat esztendő alatt ez az ellátóközpont — az eredetileg fallal körülvett élelmiszerraktár — kis várossá növi ki magát, amelyet teljes egészében a légiósok építettek.Sidi-bel-Abbés egyben a Vienot Negyedet is jelenti a Légió történetében. Ebben a negyedben vannak a Légió kaszárnyái ; a városrész neve az 1855-ben Szevasztopol ostrománál elesett Vienot ezredes emlékét őrzi. Sidi-bel-Abbés és Quartier Vienot — ez a két név különböző emlékeket ébreszt. Egyesek átkozzák, mások nosztalgiával emlegetik. A hivatalos méltatások valóságos katonaparadicsomként emlékeznek meg róluk, a kiszolgált légiósok, sok esetben, úgy írják le mindkettőt, mint valami börtönt. A múlt század kaszárnya-kórház-fegyház stílusában épített három épülettömb sok egyéni és kollektív tragédia színhelye volt, amelyek vagy itt kezdődtek, vagy itt értek véget.

...és az előretolt állások

Az algériai, a marokkói, a szaharai és jórészt az indokínai előretolt erődítéseket a Légió — egy-egy műszaki egységgel kiegészített — különítményei építették. A falak kőből épültek, majd — a légiós építőkülönítmény és a műszaki egység távozása után — a helyőrség katonái végezték el a befejező

munkálatokat. A falakat agyaggal vakolták. Ha harc közben kellett építkezni, vagy nagyon messze volt a víz, akkor a kőművesmunkához minden folyadékot felhasználtak...Maga az erőd tulajdonképpen egy zárt udvar volt, amelyet minden oldalról lőréssel ellátott falak vettek körül. Egyetlen bejárat volt, egy vaspántos tölgyfakapu. A kaszárnyát, a raktárakat és az irodát barakkokba költöztették, a lőszert mély pincében tartották. Ha az erődön belül nem volt egyetlen kút sem, Öszvérháton, tömlőben hozták a vizet a legközelebbi forrásról. Az esetleges ostromzár idejére tárolt víztartalékok földbeásott cinkhordókban álltak.Az erődök többsége síkságra épült, útkereszteződések, hágók, átjárók ellenőrzésére szolgált. Nem volt ritka eset, hogy az erőd mélyen a sivatagban, a Szahara kellős közepén állt, ha a stratégiai követelmények így kívánták meg.Az egymást váltogató helyőrségek legfeljebb két és fél—három hónapot töltöttek az erődben. Nem többet. A parancsnokok nagyon jól tudták, hogy a hosszas tétlenségre kárhoztatott légiós veszedelmessé válhat. Meg aztán az erődben rövid italnak, szórakozásnak és főként nőnek nyoma sem volt... Ha a váltás megérkezett, a légiósokat a legközelebbi táborba vagy városba vitték pihenőre, ahol tánclokálok, bordélyházak várták őket...A Légió afrikai erődei általában középkori mintára épültei. A korszerűsítés annyiból állt csupán, hogy az íjászok helyett lövészeknek vágtak lőréseket az erőd falán. Az első világháború után, vagyis a szögesdrót „feltalálása" után, az erődöket 10—20 méter távolságban drótakadály vette körül. Bu-geaud építészei még abból a feltevésből indultak ki, hogy az ostromlók, mivel nincs tüzérségük, a támadást is középkori módon hajtják végre. Az ostromlók nem arra törekedtek, hogy ágyúval rést üssenek a falakon, hanem inkább a közvetlen támadásra, a falak megmászására, az ostromlottak kiéheztetésére vagy szomjaztatására építették taktikájukat. Fél évszázad múltán, amikor már az ostromlók is jobban fel vannak fegyverkezve, megváltozik mind a támadás, mind a védekezés módja. Mielőtt elhagynók Algériát, emlékezzünk az öreg arabok 1841-ben Bugeaud-hoz intézett látnoki szavaira, amelyeket Robert Ageron idéz :„Ez a föld az araboké. Ti itt vendégek vagytok csupán. Lehet, hogy itt maradtok majd háromszáz évig, mint a törökök, de a végén mégis távoznotok kell."Bugeaud valószínűleg csak rántott egyet a vállán, s hatévi háborúskodás után megadásra kényszerítette Abd el-Kadert. De 121 évvel az öreg arabok próféciája után a gyarmatosítók elhagyták Algériát. A látnokok majdnem két évszázadot „tévedtek"...

5. AZ IDEGENLÉGIÓ PARTRA SZÁLL EURÓPÁBAN

1854 júniusában távozik Afrikából a Légió 1. és 2. ezredéből alakított dandár. Ezúttal másodszor hagyja el a Légió azokat a helyeket, ahol született, hogy erős ellenféllel nem sivatagi gerillaharcokban, hanem tartós háborúban mérje össze erejét. Ez a hadjárat, amelyet krími háború néven ismerünk, a Franciaország, Anglia, Törökország és Szardínia alkotta koalíció és Oroszország között tört ki.A légiósdandárnak több mint ezer halottja maradt a Krím félszigeten, köztük egy tábornok és két ezredes. Itt halt meg szívroham következtében Saint-Arnaud marsall, a krími francia haderő főparancsnoka. 1854 júliusában az egyesült seregeket, a törökök kivételével, Várnában és Sumlában összpontosították : tizenkilencezer angolt és negyvenezer franciát.Az 1854-es háború első szakaszában a Légiónak láthatatlan, de annál könyörtelenebb ellenséggel, a kolerával kellett megküzdenie.A járvány Várnában tört ki, előbb a francia, majd az angol táborban. A francia expedíciós sereget valósággal megtizedelte. Ney tábornok huszonnégy óra alatt halt meg, elhunyt az Idegen Ezredek dandárjának parancsnoka, Carbuocia tábornok, valamint hadsegéde, Sarrauton ezredes is. A légiósok között nem pusztított ilyen nagy mértékben a gyilkos kór, annak ellenére, hogy a légiósok ásták a közös sírgödröket és ők temették elpusztult bajtársaik holttestét. Egy sor holttest, egy sor mész, újra egy sor holttest... A sírásó légiósok éjszaka dolgoztak, nappal pedig elkülönítve éltek. A sírásóknak minden okuk megvolt arra, hogy elvigye őket a járvány, de - a monda szerint - egyetlenegy sem betegedett meg közülük !

Legendák

A legendákat, amelyek dicsfényként övezték a Légiót, a hivatalos propaganda terjesztette és tartotta ébren. A légiósok ellenállóképessége a kolerával szemben éppen úgy bekerült az irodalomba és a filmekbe, mint az előretolt erődök védelmezőinek tettei. A krími légióst a festők is megörökítették. Edouard Detaille festménye például egy légióst ábrázol 1854—1855 telén : a hagyományos „kepi", hosszú, köpeny és ugyancsak hosszú puska, vörös nadrág, lábszárvédő, bakancs és egy közeli bástyára irányuló merész tekintet. Micsoda giccs ! Jellemző részlet : a katona fél mellét beborító tölténytartó. Innen származik a krími légiósok „bőrhasú" gúnyneve. Ezek a „bőrhasúak" erőszakolták ki az átkelést az Alma folyón, s Szevasztopol irányában visszavonulásra kényszerítették Mecsnyikov tábornokot ; ők azok, akik ellentámadásaikkal kétszer is megmentik Cardigan lord angol dandárainak maradványait. 1855. augusztus 27-én indul meg a szövetségesek általános offenzívája Szevasztopol ellen. A támadást, az akkori idők mértékével mérve, fantasztikus erejű tüzérségi előkészítés előzte meg. Hatszáz francia és háromszáz angol ágyú huszonnégy óra alatt 70 000 ágyúgolyót és 16 000 gránátot zúdított a várra. A támadást azonban, a Malakov-magaslat kivételével, mindenütt visszaverik. Az oroszok ellentámadásba mennek át, de szörnyű mészárlás után a magaslat mégis Mac-Mahon tábornok (a későbbi marsall és francia köztársasági elnök) csapatainak birtokában marad. Az orosz sereg keményen védi a körülötte levő erődítéseket. Az egyik angol tábornok megkérdezte Mac-Mahont : „Ha jól értem, ön arra készül, hogy tartsa magát ebben a kevéssé kényelmes állásban ?" Mac-Mahon, a legenda szerint, így válaszolt : „Itt vagyok, és itt is maradok !" („J'y suis, j'y reste !") A legenda egy másik változata szerint Mac-Mahon rövid, de határozott válasza akkor hangzott el, amikor a harc tetőfokán parancsot kapott a magaslat kiürítésére. E. V. Tarlé cáfolja ezt a változatot. Szerinte Pélissier, a főparancsnok, nemcsak hogy nem adott ilyen képtelen parancsot, ellenkezőleg, Mac-Mahon segítségére küldte a zuáv- és gránátosegységeket, sőt estefelé a légiós dandár nagy részét is. Kétségtelen, hogy ez a történelmi igazság. Ennek ellenére a „J'y suis, j'y resté !" szállóigeként maradt fenn a légióról szóló irodalomban.

„Faites donner la Légion !"

Sokszor ejtették ki a tábornokok ezeket a szavakat : „Küldjétek a Légiót !", és mindig olyankor, ha egy kilátástalannak tűnő csata sorsát kellett megmenteni, függetlenül attól, hogy ez mennyi emberéletbe került. Az Alma folyónál vívott ütközetben Canrobert tábornok egy kicsit bővebben fogalmazta meg ezt a híres mondást: „Küldjétek a Légiót, hogy példát mutasson a többieknek !" Az Alma folyónál az oroszok kemény ellenállását két nap alatt sem tudta megtörni a francia hadsereg. A íelyzet akkor dőlt el, amikor Canrobert tábornok bevetette a Légiót, hogy tegye lehetővé az átkelést.Egy 1884-ből származó, újabb mondás Négrier tábornok nevéhez fűződik : „Ti, légiósok a halál katonái vagytok. Oda küldelek titeket, ahol arat a halál!" Ezeket a hírhedt szavakat akkor mondta Négrier, amikor a Légió 1. és 2. zászlóalját is magába foglaló csapatai rohamra indultak a vietnami Bac Ninh erőd ellen.A Négrier vezette sereg 5500 főből állt és egyáltalán nem volt eleve halálra ítélve. S még ha így is lett volna, ezt közölni a katonákkal távolról sem volt bölcs dolog. Négrier szavai ennek ellenére nemcsak fennmaradtak a krónikában, hanem jelentős szerepet játszottak a Légió pszichológiai nevelésében is. Jó példa erre az alábbi epizód : az egyik újoncot — aki neve után ítélve norvég, de hamisítatlan párizsi argója szerint francia — a kaszárnya kapuja elé kísérik. A kapu fölött fehér alapon fekete betűkkel Négrier híres mondása díszeleg. Megparancsolják, hogy figyelmesen olvassa el a feliratot, azután visszaküldik az ezredes elé. „Mon colonel — mondja feszes vigyázzban az újonc —, Négrier tábornok azt mondta, hogy ti, légiósok..." — itt belezavarodik, és elhallgat. „Vissza a kapuhoz !" - hangzik az ezredes parancsa. Az újonc léleksza-kadva fut ismét a kapuhoz, amely újra megnyílik előtte, az őrség káromkodik, mert sok dolgot ad neki, elolvastatják vele a feliratot tízszer, hússzor, aztán futólépés ! — vissza az ezredes elé. Az ezredes türelemmel várja, és megértő hangon kérdi : „Mit is mondott tehát Négrier tábornok ?" „Ti, légiósok, a halál katonái

vagytok..." - szavalja az újonc a kaszárnya udvarán felsorakozott alakulat előtt. „Jól van, fiam - mondja az ezredes, aztán a kiképző őrmesterhez fordul.- Legyen gondotok rá, hogy minden újonc jól eszébe vésse hős tábornokunk híres mondását !" Az ezredes távozik. A katonák kórusa pedig, az őrmester vezényletével, ötvenszer-száz-szor, órákon keresztül ordítja a híres mondatot a naptól szikrázó kaszárnyaudvaron.Még a légiós közkatona is tudatában volt annak, hogy alakulata rohamegység, amelyet mindig a legveszélyesebb övezetbe küldenek, és hogy a válságos pillanatokban a légiós élete fabatkát sem ér. Négrier tábornok kerek hat esztendőt töltött a Légió kötelékében, tudnia kellett tehát egyet-mást arról a szerepről, amelyet e különös hadseregnek szántak.A Légió történetét tanulmányozó szerzők álláspontjuk függvényében válaszolnak arra a kérdésre, honnan származik ez a legnehezebb pillanatokban, a legkülönbözőbb korszakokban elhangzott parancs : „Küldjétek a Légiót !"Jean des Valliéres, miután arról az ellenséges magatartásról, de legalábbis közönyről szól, amelyet a francia közvélemény a gyarmati hódításokkal szemben tanúsított, olyan megállapítással egészíti ki elgondolását, amely közelebb hoz bennünket a „Küldjétek a Légiót !" parancs eredetéhez. „Azok, ott, az anyaországban, könnyen napirendre térnek a veszteségek fölött, mert arra gondolnak, hogy ez azonos számú francia életének megmentését jelenti. A Légió halottait nem volt aki megsirassa Franciaországban".Ez a véleménye Louis Saurel-nek is. Az a tábornok, aki parancsba adja : „Küldjétek a Légiót !", tudja, hogy a légiósok élete értéktelen.

A Légió Olaszországban

A Légiót hatalmas sereggel együtt III. Napoleon küldte Olaszországba az osztrákok ellen. A Légió két ezrede ebben a mindössze két hónapig tartó hadjáratban Mac-Mahon parancsnoksága alatt állott. A krími háborúban a Szárd Királyság hadserege is részt vett. Ezt az árat kérte III. Napoleon Viktor Emánuel szárd királytól azért, hogy a későbbiekben a francia seregek segítsenek kiűzni az osztrákokat Lombardiából és Ve-encéből. A francia-olasz koalíció és az osztrákok közt lefolyt 1859-es háború Olaszország egyesítésének egyik szakasza volt.Az olasz csatamezőkön megint csak elhangzik a : „Küldjétek a Légiót !" Ezúttal Chabrié ezredes adta ki a parancsot a magentai csatában, de az eredményt már nem láthatta, mert néhány pillanattal később holtan fordult le lováról. És amikor este kilenckor jelentették Mac-Mahonnak, hogy a légiósok tábort vertek a magentai kertekben, egy másik híres mondás született : „Megérkezett a Légió — mondta a marsall. — Minden rendben !" És valóban minden rendben volt : Mac-Mahon Magenta hercege lett, a Légió pedig a csatát követő napon számba vehette veszteségét : háromszáznyolc halott !A krími és az olaszországi hadjárat sűrű rendet vágott a Légió soraiban. A parancsnokság svájci önkénteseket kér, de a lyoni toborzóiroda csak hatszáz embert küld. Az olaszországi hadjárat kezdetén Korzikában létesített toborzóiroda eredménytelenül működik. A Légió parancsnoksága Milánóban is próbálkozott, de egyetlen milánói, egyetlen olasz sem jelentkezett ! A hálátlanság jele lett volna ? Ki tudja ? Az igazság az, hogy a nagyhatalmak e harcában, amelyben mindegyik csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, az olaszok, akik valódi nemzeti függetlenségre vágytak, nem nagyon bíztak a „felszabadító" hadseregekben...A Légió visszatért Franciaországba, s fennállása óta első ízben vett részt a július 14-i hagyományos felvonuláson. De másnap már útban is volt Toulon felé, hogy onnan haladéktalanul Afrikába hajózzon. Miért e nagy sietség ? Mindenekelőtt azért, 'mert III. Napoleon félt ettől a kis zsoldos hadseregtől és sietett eltávolítani az anyaországból. Aztán meg : a Légiót „sürgős tennivalók" várták Afrikában is... Nevezetesen egy berber törzsről volt szó, amely mesterien elintézett néhány előretolt erődöt a marokkói határon.„Elindítottunk egy oszlopot" — jelenti szűkszavúan egy korabeli közlemény. Mi azonban magunk előtt látjuk a kék egyenruhás oszlopot : lassan, egyenletesen kígyózik előre a sárga homokon. Ameddig a szem ellát, sárga homokdűnék, sehol tenyérnyi árnyék, csak a sivatag izzó egyhangúsága. Az oszlop számtalan friss sírkeresztet hagy maga után, amit lassanként befed a futóhomok. Ez a rövid hadjárat tulajdonképpen Marokkó elleni háború volt, mivel a beni snassen törzs már az Algéria és Marokkó közötti határon túl élt. Következik a már ismert, kegyetlen

megtorlás : lángban álló falvak, felégetett termés, megcsonkított holttestek mindenütt, ahol elvonult az oszlop. A Légió életében nyugodt korszak következett. Nyugodt, de — veszedelmes. Idegesség, izgatottság kerítette hatalmába a légiósokat, a szokottnál is többet ittak, gyakoribbá váltak a verekedések és a — szökések is. Hogy mentsék a helyzetet, a parancsnokok két-három hétre szűzföldek feltörésére, építkezésekhez küldték sorra-rendre a századokat. Túlságosan nyugalmas élet... Túlon-túl kényelmes és eseménytelen. Ebben a korszakban nyert igazi jelentőséget és vált halhatatlanná egy addig szándékosan elhallgatott fogalom : a le cafard. Búskomorság, a sötét gondoktól meghajszolt ember ősi nyugtalansága, váratlan dühkitörések — nemegyszer találkozunk majd a későbbiekben e jelenséggel. Még egy adalék : 1862 márciusában III. Napoleon feloszlatta a Légió két ezredét. Új egységet alakított, amely az Idegen Ezred (Regiment Étranger) nevet kapta.És most kísérjük el a légiósokat a távoli Mexikóba.

6. A LÉGIÓ MEXIKÓBAN

Benito Juárezt 1858-ban választották meg Mexikó elnökévé. Ö volt az első indián, aki a modern időkben a mexikói állani élére került, és nagy szerepet játszott az 1857. évi liberális alkotmány, valamint az 1859-ben megszavazott reformtörvények kidolgozásában. Ez utóbbiak kimondták az egyházi és világi előjogok megszüntetését, az egyházak vagyonának elkobzását, a szerzetesrendek feloszlatását, az egyház és az állam szétválasztását stb.Mexikó földjeinek legnagyobb része a katolikus papság kezében volt. A klérus maga köré gyűjtötte a reakció erőit és 1859-ben kirobbantotta a reformháborút. A véres polgárháborúban (1859—1860) a liberálisok (a polgárság és a hozzá csatlakozott tisztek) blokkja legyőzte a konzervatívok (a földesurak, a főpapság és a főtisztek) szövetségét. Erre a belső reakcióra támaszkodva, Franciaország, Anglia és Spanyolország 1862-ben közös expedíciós sereget küldött Mexikóba. Szabályos, nagyméretű kolonialista intervenció volt, amely meg akarta dönteni a mexikói köztársaságot és elő akarta készíteni egész Mexikó gyarmatosítását. Az angol és spanyol csapatok hamarosan elhagyták Mexikót, III. Napoleon serege azonban ott maradt.A császár álma, a „nagy eszme" az volt, hogy leigázza Mexikót, és néhány dél-amerikai állam hozzácsatolásával „Latin katolikus birodalmat" alapítson. A mexikói kalandot a francia bankárok támogatták, mögöttük ott álltak az angol és spanyol pénzemberek is, akik Mexikó gyarmatosításától nagy jövedelmeket reméltek. De a mexikói fejlemények egyáltalában nem feleltek meg III. Napoleon számításainak. 1862. május 5-én a francia sereg rohamot indított Puebla városa ellen, de a támadást a mexikói védők visszaverték. A Légió nem volt ott, de 1863 januárjában parancs érkezik Sidi-bel-Abbés-be : két zászlóaljat, azaz kb. 2000 embert küldjenek Mexikóba, Jeanningros ezredes parancsnoksága alatt. A légiósokat szállító két hajó — a Saint-Louis és Wagram — 48 napos utazás után, 1863. március 26-án horgonyt vet a mexikói Vera Cruz kikötőben.Ezúttal a Légiót nemcsak a kolera várta, de a sárgaláz is, a vomito negro, amelyet a Tenaya folyó fertőzött lagunái felől éjjel-nappal özönlő szúnyogok milliárdjai terjesztettek. A város lakói is ellenségesen fogadták az idegen katonákat. Jeanningros ezredes és tisztjei azt hitték, a Légiót azért küldték ide, hogy részt vegyen Puebla ostromában. Ez a város 2000 méter magasan fekszik, 160 kilométerre Vera Cruztól. De a Légiót nem küldték harcba, csupán alantas „rendőri feladatok" végrehajtására használták fel. Elhatározták, hogy a mexikói gerillák által gyakran megtámadott fegyver-, lőszer- és élelmiszerkonvojokat légiós egységek kísérjék. Ezek a konvojok a Vera Cruzt Pueblával összekötő úton közlekedtek.A tengerparttól az ostromlott Puebláig vezető útnak körülbelül felét, 90 kilométert, a Chiquihuitéig terjedő szakaszt, a légiósokra bízták. Az első helyőrséget Tejeriában létesítették, az utolsót pedig, Jeanningros ezredes parancsnoki állását, Chí-quihuitében. Az e város felé menetelő oszlop külsőre semmiben sem különbözik a megszokottól. A légiósok kiegyensúlyozott, lassú léptekkel menetelnek. Régi egyenruhájukat viselik, csak a szövetnadrágot cserélik fel vászonnadrággal és a kepit a bennszülöttek sombrerójával. Néhány nap múlva Párizsban — 8000 kilométerre Ghiquihuitétől —, a hadügyminiszter többek között a következőket olvashatta Forey ezredes, a gyarmatosító hadsereg parancsnokának jelentésében : „Kénytelen voltam ott hagyni az idegeneket... mert olyan helyről van szó, ahol betegségeket szerezhet az ember, dicsőséget nem".

Értékes konvoj

1863. április 14-én a Légió két századának fedezete alatt 60 szekérből és 150 öszvérből álló konvoj indul el Vera Cruzból. Az illetékesek nyugodtak : Vera Cruz és Chiquihuite között is légiósok őrködnek.A Vera Cruztól 50 kilométernyire északnyugatra fekvő Ja-lapában, a mexikói köztársasági hadsereg főhadiszállásán jól tudják, hogy igen értékes konvojról van szó : élelmiszeren, lőszeren és gyógyszereken kívül nagy mennyiségű fegyvert, tüzérségi löveget és ötmillió frank értékű aranyat is szállít. A hosz-szú szekérsor Puebla felé tart.Április 18-án a konvoj megérkezik Tejeriába. Ugyanezen a napon a Pueblát ostromló francia sereg egyik tisztje ezt írja haza, Párizsba : „Abban a meggyőződésben indultunk el Franciaországból, hogy itt csupán maroknyi sereggel és néhány nyomorúságos indiánnal lesz dolgunk, akiket már maga a szó : «francia» — megfélemlít. Most döbbenünk rá végzetes tévedésünkre : elszánt emberekkel állunk szemben, akik nem akarnak bennünket, s akik majd utolsó csepp vérükig harcolnak".A konvoj napi 12 kilométeres „menetsebességgel" halad So-ledad felé. A város neve nem túl ígéretes — magány... Soledad valóban igen elhagyatott. A dús gyümölcsű banánpálmák árnyékában meghúzódó fehér házak helyett, amelyekről a légiósok álmodoztak, romváros fogadta őket. A gyarmatosítók Soledad lerombolásával torolták meg az 1862 júliusában megsemmisített lőszerkonvojt. Április 20-án a jalapai főhadiszállás parancsot ad Francesco de Millan ezredesnek, támadja meg a konvojt, és ejtse zsákmányul a szállítmányt, elsősorban az aranyat és a tüzérségi lövegeket, amelyeket Forey tábornok oly türelmetlenül vár a pueblai táborban. Millan ezredes 1000 lovas és 1200 gyalogos élén elindul Camerone felé.A mexikói reguláris hadsereg abban az időben igen festői látványt nyújtott. Gyalogosok és lovasok egyaránt a legkülönbözőbb egyenruhákat viselték. Egyedül az arany vagy ezüst sujtással díszített szürke sombrero volt egységes. Vörös öv tartja a bőrnadrágot, amely vadnyugati módra eltakarja a magas sarkú, sarkantyús csizmát. Ez a lovasság megszokta, hogy karddal és lándzsával harcoljon, s egyáltalában nem volt jártas a gyalogsági harc technikájában. Ugyanakkor a lovasság harci értéke messze felülmúlta az egyébként jóval gyengébben felszerelt gyalogságét. A mexikói katonák elszántan harcoltak a megszállók ellen azokért "a jogokért, melyeket a Juárez-féle törvények biztosítottak nekik.A konvoj körül Dupin ezredes gerilla vadászai cirkálnak. Ez az alakulat egy 50 lovasból álló „kis idegenlégió". Legénységét jórészt idegen kalandorokból verbuválták : gyilkosokból, akiket az Egyesült Államok rendőrsége körözött, volt afrikai rabszolgakereskedőkből, olaszokiból, akiket halálra ítélt a maffia, sőt volt köztük egy kiskorú lány elcsábításáért elítélt holland lelkész is...Április 29-én a konvoj elindul Soledadból. A fedezet biztonságosnak tűnik, s ezért Dupin csapata elmulasztja a terep alapos felderítését. Chiquihuitéig a karavánnak emelkedő terepen 60 kilométert kellett megtennie. Az ezredes magához hivatja Danjou századost, és ezt mondja neki : „Dupin felderítette a terepet s így a két századnyi fegyveres kíséretet elegendőnek tekinthetjük. Mégis küldenék valakit a konvoj elé. Mi a véleménye, zászlóaljának melyik századát bízzuk meg ezzel a feladattal ?" Danjou jegyzetfüzetében lapozgatva válaszol : „A harmadik századot". Majd rövid gondolkodás után hozzáteszi : „Ha megengedi, mon colonel, én vezényelném". Az ezredes beleegyezik.Április 29-én este 10 órakor Danjou kapitány elhagyja Chi-quihuitét. A 3. század (3 francia tiszt, 65 altiszt és közlegény) poroszokból, bajorokból, lengyelekből, svájciakból, belgákból, dánokból, olaszokból, spanyolokból s néhány franciából állt. A 3. századot árnyak kísérik, amelyek fel-feltűnnek az út baloldalán. A mexikói lovasok vigyáznak, nehogy szem elől tévesz-szék Danjou csapatát.Április 30-án reggel 5 órakor Danjou százada áthalad Came-ronén. Camerone egy nyomorúságos, elhagyott település. Az út jobb oldalán egy hacienda áll, körülbelül 20 méteres homlokzatú udvarház. Az udvart, a corralt, három méter magas fal veszi körül. A falhoz két hombár lapul, balról két nagy kapu, de a kapuszárnyak hiányzanak. A század Cameronét maga mögött hagyva közeledik Palo Verde felé. Innen Soledad 25 kilométer, a másik irányban pedig Passo del Mancho, ahol Saus-sier kapitány légiós egysége állomásozik, 15 kilométer. Danjou órájára pillant : 7 óra 30 perc. Rövid

megállást parancsol. Az üstökben fő a reggeli kávé. A katonák még nem töltötték meg kulacsaikat a közeli folyó tiszta vizével. Idő van bőven. Minden csendes.Ekkor feltűnik a mexikói lovasság ! Kávézásra most nincs idő ; Danjou parancsára a század négyszöget alkot, a mexikói lovasság támad, a négyszög tüzel. A légiósok 1857-es típusú vontcsövű puskákkal lőttek, amelyeknek csúcsíves lövedéke nagy pontossággal talált célba. A légiósoknak egyelőre nincs veszteségük. Két öszvérük, megriadva a fegyverropogástól, elszökött. Két öszvér csupán, de ezekre volt felmálházva az élelem, a víz, a lőszer. Mindez elveszett. A 3. század tartaléka emberenként 62 töltény, amelyet minden katona a tölténytáskájában hord. Vizük egyetlen csöpp sem maradt...A század visszavonul Camerone felé, s elfoglalja a hacien-dát. A mexikói lovasság, majd valamivel később a gyalogság is körülfogja a légiósokat. Az ostrom április 30-án reggel 9 óra 45 perckor kezdődik és 18 óra 15 perckor ér véget. A légiósok vereséget szenvedtek.

Elvesztett ütközet

Ami a cameronéi ostromot illeti, a szerzők véleménye ellentmondó. Regnault őrnagy jelentése nem kevesebb mint 62 évig lapult egy hadügyminisztériumi aktacsomóban. A dosszién a következő felirat ékeskedett : „A Második Császárság zászlóira és hadilobogóira vonatkozó levelezés." (!) Regnault jelentését első ízben Jean Brunon történész közölte 1936-ban. Majdnem mindegyik szerző elemzi a kérdést : vajon jól tette-e Danjou, hogy bevette magát az udvarházba, ahelyett, hogy visszavonult volna Passo del Mancho felé, ahol Saussier százados őrködött légiósaival ? Danjou elesett a hacienda udvarán, nem volt ideje, alkalma megmagyarázni, milyen elgondolás vezette. Ha életben marad, talán így érvelt volna : Ha visszavonulok Passo del Man-chóba, esetleg megmenthettem volna embereim életét. Mivel azonban a Légiónál elsősorban az elért eredmény, és nem az emberélet számít, elsáncoltam magam a haciendában, hogy teljesítsem a kapott parancsot : a 3. századnak, magára vonva az ellenség fő erőit, meg kellett akadályoznia a konvoj megtámadását.Miért van az, hogy immár több mint egy évszázada, akárhol is legyen a Légió, minden április 30-án hivatalosan meg-ünnepli a cameronéi csata évfordulóját ? Dörgedelmes beszédek hangzanak el, az egységek felvonulnak, a legénység dupla adag italt vételez. Mindez egy valójában elvesztett ütközet évfordulóján. A 3. század 3 tisztet, 50 altisztet és közlegényt vesztett. Tizenöten — többségük sebesülten — fogságba estek. „Őszintén szólva — mondja emlékirataiban Maine tizedes —, azt hittem, hogy agyonlőnek bennünket." A mexikóiak azonban megfelelő gondozásban részesítették őket. A cameronéi csata túlélőit egy fogságba esett mexikói ezredesért kiváltották a franciák. Egyszóval a 3. század megszűnt létezni. De rni történt a konvojjal ? A hosszú szekérsor délután 4 órakor 10 kilométerre volt Cameronétól. Cabossel kapitány, a konvojt kísérő két légiós század parancsnoka arra számít, hogy majd Cameronéban éjszakázik. Amikor értesül arról, hogy Camerone körül csata folyik, megállítja, majd visszafordítja a konvojt Soledad felé. Ebből az következik, hogy a „becses szállítmányt", amely két nap\ múlva ismét Puebla felé indult, a cameronéi csatában majdnem teljesen megsemmisült 3. század mentette meg. Millan ezredes lovasai és gyalogosai a jalapai főhadiszállásra vonultak vissza. A „cameronéi momentum" a Légió krónikásainak szemében mindmáig a „hősiesség" jelképe maradt. Hősiesség ? Mi késztette volna a légiósokat e hősiességre ? A hazafiasság ? Franciaország dicsősége ? Lássuk csak azt a bizonyos „cameronéi esküt", amely rangos helyet foglal el a Légiót övező legendák sorában. E legendák szerint Danjou a csata utolsó szakaszában összegyűjtötte embereit és megeskette őket, hogy a végsőkig kitartanak. Elképzelhetetlen, hogy a harc hevében a kapitánynak módjában állt volna a hacienda területén szétszórt embereit egy effajta eskütételre egybegyűjteni. Az eskü pontos szövege nem maradt fenn. Még hozzávetőleges sem. Maga Charles Bour-geon is csupán zengzetes szavakra hivatkozik, amelyek a Légiót módfelett dicsőítő regényében olvashatók a Cameronéban történtekről. Bourgeon, más megoldás híján, Villain főhadnaggyal — aki Danjou halála után vette át a parancsnokságot — ilyen szavakat mondat : „Légiósok ! Legyen, ami lesz, mi ellenállunk. Semmi felesleges hősködés, semmi felesleges gyengeség ! Légiósok, egy tapodtat se hátrálunk... Éljen a Légió !" Szó sincs itt esküről, „francia dicsőség"-ről s hősiességről. A „cameronéi momentum" inkább a légiósok zsoldos lelki alkatút ábrázolja. Számukra „Franciaország dicsősége" vagy „hősi halál" — tartalom nélküli, üres szavak. „Jól meghalni" számukra azt jelentette : az ellenfélnek minél nagyobb veszteséget okozva minél később meghalni. Talán az a meggyőződés táplálta volna halálmegvetésüket, hogy

igaz ügyet védelmeznek ? Mi adhatott volna tápot ennek a meggyőződésnek ? A légiós csak annyit tudott, hogy légiósnak lenni - mesterség. A légiósoknak soha senki sem magyarázta meg, miért, milyen célokért kell harcolniuk. Nem is igényeltek ilyen magyarázatokat, csak parancsokra volt szükségük.A Légió egyik krónikása, aki a „Légió belső életét" tárja fel művében, megállapítja, hogy „a rettegés néha vakmerőség formájában jelentkezik". Az elkövetett bűncselekmények tudatából született a félelem, hogy élve kerülnek az ellenség kezébe, akinek minden oka meg volt arra, hogy ne kímélje a légiósok életét. „Mikor puszta életeden kívül egyebed nincs, azt igyekszel menteni bármi áron — mondta nekem G. I., a volt légiós, akivel alkalmam nyílt elbeszélgetni. — Ilyen pillanatokban az ember vadállattá változik. A Légióban mi is gyakran kerültünk ilyen helyzetbe. Bátrakká váltunk, mondhatnám, vakmerőkké, amikor rádöbbentünk, hogy életünk veszélyben forog." A halálfélelem volna a magyarázat ? Vagy azért harcoltak, hogy megvédjék a Légiót, a számukra egyetlen, biztos menedéket ?Íme, mit mondott egy légiós, aki Marokkóban harcolt a húszas években : „Egyetlen harca (azaz népi, bennszülött alakulat) sem haladhatott át a mi erődünk védelmezte vonalon addig, amíg bár egy légiós életben volt. Mi nem Franciaországért harcoltunk, hanem a Légióért. Ha a Légió harcba vitt volna bennünket Franciaország ellen, akkor mi követtük volna (ez történt 1961-ben, Algériában) ; éppen úgy verekedtünk volna, mint akkor, ott, az Atlasz hegységben". Itt fogalmazzák meg először a légiósok credóját : „A Légió a mi hazánk". Olyan emberek menedéke, akik elfelejtették múltjukat, és légiósokká váltak. Egész egyszerűen csak légiósok voltak.A cameronéi csata nem záróakkordja, ellenkezőleg, kezdete egy véres imperialista háborúnak. A mexikói nép harca a szabadságért és függetlenségért kiterjedt az északi tartományokra. A köztársasági hadsereg védekezésből támadásba ment át. A Légió úgy igyekszik veszteségeit pótolni, hogy Pueblában új zászlóaljat állít fel, a 6. zászlóaljat pedig Afrikából hívja segítségül. 1866 februárjában mintegy, megismétlődik a cameronéi csata. Ezúttal azonban Santa-Isabelnek hívták a hatiendát, s e csata során a légiósok támadtak, a mexikóiak védekeztek.A mexikói köztársasági hadsereg egyik egysége befészkelte magát Santa-Isabelbe, egy 80 méter magas domb tövében épült haciendába. Brian őrnagy a szomszédos Parras városából indult el a 2. Idegen Zászlóalj három századának élén, összesen 8 tiszttel, 179 közkatonával és tisztessel. 1866. március 1-én hajnalban érkezett Santa-Isabelbe, és azonnal támadásba lendült. A légiósoknak 800 métert kellett megtenniük a haciendáig, ezután következett volna a hacienda bevétele. A védők nagyon pontosan céloztak : alig néhány légiós érte el a haciendát. Ebben a pillanatban a mexikói lovasság is beavatkozott a harcba, s a légiósok futásnak eredtek. A csata kavargó kézitusává változott, végül pedig a támadó francia oszlop megsemmisült. A három század nyolc tisztje közül hetet, valamint 19 tisztest és 159 közembert veszített. Vagyis Santa-Isabelnél a Légió nagyobb veszteségeket szenvedett, mint Cameronéban. A krónikások természetesen átsiklanak a Santa-Isabel-i csata fölött, hiszen ez ellentmond a Légió legyőzhetetlenségéről szóló legendának. Újabb erősítésekre volt szükség. 1866 nyarán és őszén a „legjobb helyi tartalékokból" toborozták az Idegenlégió 7. és 8. zászlóalját. De nem sokkal ezután a Légió behajózott Vera Cruzban és visszatért Afrikába.A mexikói nép győzött, III. Napoleon „nagy eszméje" nem vált valóra.

7. A LÉGIÓ „HAZATÉRHET"

A mexikói gyarmati kalandot követő időszakban súlyos gazdasági válság tört ki Franciaországban. A bonapartista demagógia is hozzájárult a munkástömegek és a kézművesek félrevezetéséhez. III. Napoleon, aki mint a „parasztok császára" kezdte, a válság idején már a „munkások császárának" neveztette magát. Algériában azt követelte, hogy az „arabok császárának" nevezzék ! A rendszer valójában a császár és a nagypolgárság közötti megállapodásra épült, közös anyagi érdekeikre, valamint az osztálygyűlöletre, mely a munkásosztálytól való rettegésükből fakadt. Ez a gyűlölet, valamint egy esetleges demokrata köztársaságtól való félelem - amely intézményei révén utat engedhetne a proletariátus követeléseinek - uralta az 1870-1871-es francia-porosz háború eseményeit, és végső fokon ez késztette hazaárulásra a nagypolgárságot.III. Napoleon a Poroszország ellen indított háborúval lehetővé tette Bismarck számára, hogy megalapítsa a német birodalmat. Franciaország nem volt felkészülve a háborúra. A francia tüzérség

elöltöltó's ágyúkkal volt felszerelve. A poroszok hátultöltős, záródugattyús Krupp-ágyúkkal rendelkeztek. A Reffye-típusú gépfegyvert, a franciák e kitűnő harci eszközét, olyannyira titokban tartották, hogy a hadsereg osztagainak csak az általános mozgósítás előtt osztották ki. Annál gyakrabban vetették be később, a kommünárok tömeges lemészárlásakor. A francia hadsereg mozgósítása és ellátása a legnagyobb zűrzavar közepette történt.

Légiósok egymás között...

Nem túl sok adat áll rendelkezésünkre a Légió szerepéről a francia-porosz háborúban. Tény, hogy Afrikából jövet a Légió két zászlóalja szállt partra Toulon kikötőjében. Az 1831. évi törvény intézkedéseitől eltekintve, első ízben „engedték be" a Légiót Franciaország területére.Abban az időszakban a porosz vezérkar tagja volt Milson von Bolt eszkadron-parancsnok, aki a mexikói hódító háború idején a Légió soraiban szolgált. Egyes állítások szerint Bolt eszközölte ki feletteseinél, hogy beszüntessék a légiós zászlóaljak ellen indított pusztító ágyútüzet. Hasonló eset történt, állítólag, a metzi kapitulációt megelőző bazeilles-i ütközetben is. Itt is egy hajdani légiós, a bajor Lissignolo százados, aki nyolc évig szolgált a Légióban, a biztos haláltól mentette meg az egyik körülzárt házat védő légiósokat. Lissignolo kapitány parancsára a foglyul ejtett légiós tisztek megtarthatták kardjukat. Közöttük volt egyébként Gallieni, a későbbi marsall is...1870. szeptember 2-án III. Napoleon kapitulál Sedan-nál : 86 000 katona, egy marsall — Mac-Mahon — és 39 tábornok adja meg magát. A németek 650 ágyút zsákmányolnak. Szeptember 4-én Párizsban kikiáltják a Köztársaságot. A császárság megszűnte, Franciaország egy részének meghódítása, valamint Poroszország ama szándékának föltárása, hogy be akarja kebelezni Elzász-Lotaringiát, megváltoztatta a háború jellegét. Agresszív háborúból honvédő háborúvá vált. A „nemzetvédelmi kormány" mindjárt a Köztársaság kikiáltása után tárgyalásokba kezdett a megszállókkal. A burzsoázia készen állt arra, hogy „minden áron" békét kössön. Még akkor is, ha a békéért el kell adnia a hazát. Szabotálta a párizsi Nemzeti Gárdában harcoló munkások fölfegyverzését — az ágyúk, a gépfegyverek s a Chassepot-típusú új puskák ott feküdtek bezárva a fegyverraktárakban. 1870. szeptember 19-én a poroszok körülzárják Párizst. Elkezdődik a főváros ostroma.Metz és Párizs ostroma majdnem teljes egészében lekötötte a porosz inváziós seregeket. Azok a köztársasági seregek viszont, amelyeket Gambetta Dél-Franciaországban szervezett, közel 660 000 főből állottak, vagyis jóval erősebbek, mint az ellenséges seregek. „De a németek helyzete, akiknek ellenséges országban kellett előnyomulniuk, akkor vált volna igazán veszélyessé, ha Gambetta arra érdemes parancsnokokat állíthatott volna seregei élére, s ha párizsi kollégái nem árulják el őt a legocs-mányabb módon." (Jacques Madaule : Istoria Frantei. II. kötet, Politikai Könyvkiadó, Bukarest 1973.) A hivatásos katonák közül Francpis-Achille Bazaine marsall alakja vonja magára a figyelmet, aki szintén a Légió neveltje. A fiatal főhadnagy 1835-ben a Légióval Spanyolországba kerül, s onnan mint százados tér vissza. Később részt vesz a Légió minden fontosabb algériai hadműveletében. A „gyújtogató tábornokok" korszaka volt ez. Bazaine 1851-ben még csak ezredes, de egyes életrajzírói szerint a későbbi marsall „kitűnt cinizmusával és szadista hajlamaival". Bazaine, akit a krími háború után tábornokká léptetnek elő, 1863-ban Mexikóban kapja meg a marsallbotot, ahol átveszi a főparancsnoki tisztet Forey tábornoktól. Bazaine, abban a hiszemben, hogy könyörtelen rendszabályaiért a császár megteszi majd Mexikó diktátorává, tömegesen mészároltatta le a mexikói hazafiakat. 1867-ben visszahívták, de nem indítottak eljárást ellene. 1870-ben, Bazaine, mint a Rajna mentén álló erők főparancsnoka, egész sor elvesztett csata után, seregével bezárkózik Metz erődjébe. Bazaine marsall nem hajlandó egy köztársasági Franciaországért harcolni, és 1870. október 27-én feltétel nélkül megadja magát az ellenségnek : 178 000 katona, 6000 tiszt esik fogságba, 1660 ágyú válik a németek zsákmányává.Bazaine árulást követett el, de a köztársasági haderő még mindig rendelkezett egy 600 000 főnyi hadsereggel, amelyet a Loire folyótól délre vontak össze. A loire-i második hadsereghez tartozó idegenlégiós egységek 1870. december 2-án elfoglalták Ruant, azután rohammal bevették Chevilly-t, majd Lion-en-Beauce-t. Később, a cercottes-i csatában a légiós zászlóaljak áttörik ugyan a bajor vonalat, de utána elkezdődik az általános visszavonulás, amelyet, utóvédként a légiósok fedeznek. Az Afrikából jött két zászlóaljnak 2000 embere volt, de ez a létszám 1870 decemberében a felére csökkent. Szökevény, legalábbis az elején, kevés volt, mert a lakosság, amely a reguláris hadsereg

számos katonáját rejtette el a poroszok elől, nagyon bizalmatlan az idegenekkel szemben. Szemükben minden idegen porosz volt, vagy bajor...A fenti epizódok alapján a Légió ebben a háborúban nem jeleskedett különösebb fegyvertényekkel. Több szó esik a történelemben azokról a dicstelen akciókról, amelyek során a Légió a párizsi kommün leverésében részt vett.Annak ellenére, hogy a republikánus hadsereg még számottevő haderők felett rendelkezett, s győzelmeket is mondhatott magáénak, a francia burzsoázia inkább Bismarck kezére adta Franciaországot, mintsem a népi tömegekkel szövetkezzék a harc folytatására. Így került sor fegyverszünetre, majd békekötésre a poroszokkal, olyan békére, amely elsősorban arra irányult, hogy megállítsa bizonyos eseményeknek a burzsoáziára nézve veszélyes kibontakozását. A párizsi munkásság nem fogadta el a kapitulációt, és 1871. március 18-án kikiáltotta a párizsi kommünt, az emberiség történelmének első proletárdiktatúráját. Versailles-ban, a német szuronyok védelme alatt, a francia burzsoázia Thiers köré csoportosult. Bismarck, Thiers szolgálatára, szabadon engedett 100 000 francia hadifoglyot. 1871. április 6-án Mac-Mahon, a sedani csata igazi legyőzöttje, átveszi a versailles-i kormány hadseregének vezérletét, és német erők segítségével támadást indít Párizs ellen. Thiers május 10-én Majna-Frankfurtban békeszerződést ír alá, melynek értelmében Franciaország elveszti Elzászt és Lotaringia keleti részét, s 5 milliárd aranyfrank hadikárpótlást fizet Poroszországnak. Thiers nagyon sietett. Mindenekelőtt a párizsi kommünt akarta leverni.

A „véres hét"

Ezen a „véres héten" — 1871. május 21—28 — a versailles-i kormány csapatai iszonyú kegyetlenséggel tiporták el a párizsi kommünt. A megtorlás szervezett mészárlássá fajult. Az Idegen Ezred, amely akkor 66 tisztből, 1033 tisztesből és közkatonából állt, részt vett a kommün leverésének dicstelen munkájában : ágyúval lőtte Párizst, megrohamozta és lerombolta a kommüná-rok barikádjait, gyújtogatott, gyilkolt. J. Bruhat, J. Dautry és E. Tersen írja Az 1871-es kommün című munkában, hogy a versailles-i seregben voltak „egyes zsoldosok, akik miután közismert kegyetlenséggel bántak az algériaiakkal, a kínaiakkal, a mexikóiakkal, most ugyanígy jártak el a kommünárokkal szemben is..."A 39. gyalogezreddel egy hadosztályban harcoló Idegen Ezred benyomult Párizsba. A légiósok megszállják Asniéres-t, Bécont, Levallois-t, s később a Gare de Nordot, majd megrohamozzák a rue de Flandres és a rue Puebla-i barikádokat. Buttes-Chau-mont-ban a kommünárok hősiesen védelmezik ágyúkkal felszerelt, utolsó ellenállási pontjukat. A légiósok kemény ellenállásba ütköztek. Mac-Mahon marsall a kommün leverése utáni jelentésében közli, hogy „az Idegen Ezred kitűzte Buttes-Ghau-mont-ban a trikolórt".Május 25-én a versailles-i sereg már nem ejt foglyokat. A kommünárokat, akik a hadsereg kezébe kerülnek, agyonlövik, mint ahogy a kaszárnyákban tartózkodó kommünárok is tömegmészárlás áldozataivá válnak. Ugyanez a sors várt a Pepiniére kaszárnyában tartózkodó kommünárokra is. Azon a véres május 25-én a puska lassú kivégző eszköznek bizonyult — szerepét a gépfegyver vette át. A sebesülteket sem kímélték, a kötözőhelyeken végeztek velük, sőt az őket ápoló orvosokkal is... A vérengzés nem akart véget érni. Galliffet tábornok itt is kitett magáért : május 28-án kiszólította az összetereltek soraiból az idősebbeket. „Ti megértétek 1848 júniusát is, bűnösebbek vagytok hát a többieknél" — mondotta, és parancsot adott azonnali kivégzésükre.Azok a szerzők, akik messzemenő részletességgel írtak a Légió „dicsőséges" tetteiről, például a cameronéi csatáról, meg sem említik a Légió részvételét a párizsi kommün vérbefojtásában. Jean Brunon és G. R. Manue kiválóan dokumentált Le Livre d'or de la Légion Étrangére 1831—7955 (Paris 1958) című könyvében olvashatjuk : „Ez nem légiós ügy. Figyelmen kívül hagyjuk ezt a szomorú epizódot". ...A két szerző nyilván úgy vélte, hogy ennek a bűnrészességnek nem kell okvetlenül szerepelnie egy „aranykönyv" oldalain... A „nem légiós ügy" vajon azt jelenti-e, hogy az anyaországba „beengedett" Légió franciákat gyilkolt meg, noha igazából algériaiak, mexikóiak, Indokína lakosainak kiirtása, s ehhez hasonló szégyenletes cselekedetek elkövetése lett volna a feladata, amelyekről szintén nem emlékezik meg az „aranykönyv"... ? Alexis Truillot-nak egy, az Europe folyóiratban 1960 júniusában megjelent elbeszéléséből (Egy gyermek a kommün idején) idézünk néhány sort, amelyből kitűnik, milyen „jó munkát" végeztek a légiósok 1871 májusában Párizsban. Alexis Truillot 8 éves volt, amikor a poroszok bevonultak Párizsba. A párizsi gyermekek

barikádot akarnak emelni a Diadalívnél. Köztük van a kis Alexis is. Felemel egy sisakot, amit egy porosz tiszt elejtett. Amikor oda akarja adni, a tiszt ezekkel a szavakkal bárítja el : „Tartsd csak meg ! Majd a következő háborúban visszaadod !" Az 1863-ban született Alexis Truillot éppen századik születésnapjának megünneplésére készült, amikor a következő sorokat írta : „Szembe velünk, egy kávéház ajtajában egy légiós tiszt állt, pisztollyal a kezében. Feje fölött, az épen maradt cégtáblán világosan kivehető a felirat : «Au rendez-vous des amis». A katonák kettős rendben, csillogó szuronnyal álltak a kávéház előtt és elégedetten, hangosan nevettek. A barikádnak az ajtónk felőli sarka le volt rombolva, arra szabadon lehetett közlekedni. A mellvéd fölött, ahol reggel még vörös zászló lobogott, most szurony hegyére tűzött fehér rongyot — valószínűleg asztalkendőt — lengetett a szél... A barikád utolsó védői — már csak hatvanan maradtak — megadták magukat. Néhányan, akik nem hagyták abba a harcot, a Pére Lachaise temetőben levő ellenállókhoz csatlakoztak. Ügy tűnt, a harc folytatódik, mert abból az irányból ágyúdörgés hallatszott.A kornmünárok — néhány sebesült is volt közöttük — egyenként hagyták el a barikádot, s fáradt, megtört mozdulattal dobták le az immár fölöslegessé vált fegyverüket. A kávéház felé lökdöstek őket. Alig lépett be a nagyterembe az utolsó fogoly, máris elkezdődött a mészárlás. A tisztek példáját követve, akik valóságos céllövészetet rendeztek a fegyvertelen foglyokra, a légiósok is benyomultak a kávéházba és halomra lőtték a falhoz szorult kommünárokat... Megbabonázva meredtünk erre az elképzelhetetlen látványra ; nem tudtuk levenni a szemünket róla. Megmerevedett hullák, vérző sebek, rettenetes agóniában eltorzult arcok, üveges, nyitott szemek — hátborzongató volt."Ez a mészárlás 50 000 ember életébe került. A kornmünárok a Pére Lachaise temetőben vívták utolsó csatáikat. A kommün leverése után a többségében monarchista Nemzetgyűlés hálaadó istentiszteleten vett részt Versailles-ban. A párizsi mészárlásokat követő megtorló intézkedések sem kevésbé véresek, brutálisak. Sok ezer embert ítéltek halálra, kényszermunkára és deportálásra. III. Napoleon deportálási helyül Üj-Kaledóniát használta, egy a franciák által 1853-ban elfoglalt csendes-óceáni szigetcsoportot, amelyet 1864-ben „fegyencteleppé" alakítottak át. A „fegyenc" minősítés természetesen a bonapartizmus minden politikai ellenfelének kijárt. A versailles-i Nemzetgyűlés szívesen követte a császárság példáját, inert Új-Kaledónia feküdt a legtávolabbra az anyaországtól. Oda deportálták az 18714)en fellázadt algériaiakat is.

A nagy algériai felkelés

1871 őszén, 'hatalmas, jól szervezett lázadás tört ka Algéria északi részén. A lázadás felölelte az ország lakosságának egyharmadát. A harcok 1872 januárjáig tartottak. Az a 250 törzs, amely az Atlasz hegység, a Nagy- és a Kis-Kabil hegység fennsíkjairól ereszkedett alá, valamint az Oran vidékéről jöttek, valósággal nemzeti méretűvé avatták a felkelést. A megmozdulásnak számor oka volt, .gyökerei az elmúlt évtizedek gyarmati elnyomásáig nyúltak vissza. A gyarmati hadsereg tisztjeinek jelentései már 1864-ben — vagyis közvetlenül azután, hogy a francia csapatok Mexikóba távoztak — leszögezik : a lázadás kitörése elkerülhetetlen. Mac-Mahon marsall pedig 1869-ben ezeket írja : „Az európaiak durván és igazságtalanul bánnak az arabokkal, s ezért a fehér lakosság s a bennszülöttek között egyre feszültebbé válik a viszony... Az anyaország sajtója szünet nélkül támadja az arabokat, ami ellenséges indulatot, gyűlöletet kelt ezek ellen". A gyarmatosítók valóban nem rejtették véka alá valódi céljaikat : „a lakosság totális alárendelését, a bennszülöttek földjeinek kisajátítását, nemzeti törvényeik eltörlését és erőszakos beolvasztásukat". [Charles-Robert Ageron : Les Algériens musul-mans et la France (1871—1914), P.U.F., Párizs 1968.]A versailles-i Nemzetgyűlés nagy létszámú sereget küldött Algériába. 1871 júniusában visszatértek azok a légiós zászlóaljak is, amelyeket a francia-porosz háború idején vezényeltek az anyaországba. Sidi-bel-Abbés állomásán bajtársaik fogadására a Légiónak azok az egységei vonultak ki, amelyek Algériában „helyettesítették" őket. E fogadtatás célja : emlékeztetni a Kabil hegységben szabadságukért küzdő népfelkelőket arra, hogy a Franciaországban harcoló Légiót (amelyben nem voltak németek), Afrikában egy (szinte kizárólag németekből álló) másik Légió helyettesíti, amely nagy ügybuzgalommal folytatja a „tradíciókat". Ezúttal az Idegen Ezred tisztjeinek parancsa így hangzott : „Csakúgy, mint Párizsban ! Gyilkoljátok az algériaia-kat, ahogyan a párizsi kommünárokat öltétek halomra !"

Noha a lázadás vezetője. Mohammed El-Mograni, már 1871. május 5-én elesett, a harcok folytatódtak ; El-Mograni helyét fivére, Bou-Mezrag vette át. Érdemes megjegyezni, hogy a felkelésben új alakulat tűnt fel, amelyet az Idegenlégió egyik krónikása, Rinn őrnagy, a „parasztok és proletárok ligájának" nevez. Ez az alakulat 10—12 személy alkotta valóságos forradalmi sejtekből állt. E sejteket chartiyának nevezték, s feladatuk „a földesurak szemmeltartása, az árulók javainak elkobzása, lovak, fegyverek és lőszer vásárlása" volt. A gyarmatosítók csak tíz hónap múltán tudták megtörni a felkelők szívós ellenállását. noha a hazafiak sem Chassepot-puskával, sem gépfegyverrel nem rendelkeztek. A hivatalos történetírás ezúttal is meghamisította a tényeket. Charles-Robert Ageron a felkeléssel kapcsolatban a következő hivatalos adatokkal szolgál : „A francia hadsereg 86 323 katonája több mint 340 csatát vívott" a hazafiak „200 000 harcosának puskái ellen". Ugyanez a szerző gunyorosan állapítja meg, hogy „az irattárak egészen más nyelven beszélnek", és a következő adatokat közli : „A hosszas tüzérségi előkészítésnek köszönhetően, ezek a «csaták» nem okoztak a — tulajdonképpen csupán 22 000 emberből álló — francia hadseregnek különösebb veszteségeket". Az algériai csapatok valódi létszáma és veszteségeinek pontos adatai, természetesen, nem ismertek. De „a francia tisztek jelentései arról tanúskodnak, hogy a felkelők a legtöbb esetben csak botokkal voltak felfegyverezve, s arra lestek, hogy megkaparintsák az elesett franciák fegyvereit", így hát a mese a „200 000 puskáról" nem volt egyéb, mint a valóság meghamisítása. Az öntudat egyfajta „dekolonizálása" azonban elég merész-szé tett néhány szerzőt, hogy a tisztelet hangján szóljon az algériai harcosok hősiességéről, bátorságáról és hazafiasságáról. Az Ageron idézte Rinn őrnagy például tiszteleg ama 2280 algériai önkéntes előtt, akik rohammal próbálták bevenni egy erőd falait, „s akiket a gépfegyverek mind egy szálig lekaszáltak".A megtorló intézkedések könyörtelenek voltak. Nagyon sok algériait deportáltak Új-Kaledóniába, köztük Bou-Mezragot is, aki 1872-ben esett hadifogságba. A felkelőktől elkoboztak 446 406 hektár földet, de még 64 729 075 arany frank kifizetésére is kötelezték őket.Az 187l-es nagy felkelés, akárcsak az Abd-el-Kader vezette háborúk fontos állomások az algériai nép nemzeti öntudatának fejlődésében. A felkelés okait kutató bizottság előtt Villot százados a következőket mondotta : „Egyedül a nemzeti érzés tudatosodása szolgált magyarázatul a felkelés eredetére". Ugyanezen a véleményen volt Lacroix tábornok is, aki szintén „a nemzeti és függetlenségi szellemet" jelölte meg a felkelés okául.

8. HOSSZÚ GYARMATI HÁBORÚ

Az 1880—1900 közötti időszakban bontakoztak ki az emberiség történetének legnagyobb méretű gyarmati hódításai. A nagyhatalmak elözönlik Ázsia, Afrika és Óceánia védtelen országait.A francia-porosz háború után a francia nacionalisták törekvései mindenekelőtt a „revans"-ra, a két elvesztett tartomány visszahódítására irányultak.De 1880-ban, amikor Jules Ferry lett a miniszterelnök, Franciaország politikai és katonai helyzete alkalmatlan arra, hogy új háborút (indítson Németország ellen. Vajon a két tartomány elvesztéséért nem kárpótolhatná-e magát az ország új területek meghódításával ? A francia marsallok és tábornokok hírét-nevét megtépázta az 1870—1871-es háború, de vajon az afrikai és távol-keleti hódítások nem kölcsönözhetnének-e új fényt a „gloire"-nak ? Bismarck, Németország kancellárja gyarmatszerző hadjárat megszervezésére bátorítja Ferryt, így akarja kifogni a szelet a revansvágyók vitorláiból, akik nem győzik hangoztatni : „A Rajna felé tekintsetek ! Egyetlen garast, egyetlen embert se áldozzatok távoli hadműveletekre !" Bismarck Berlinben így nyilatkozik a francia nagykövetnek : „A tuniszi gyümölcs beérett. Itt az ideje, hogy leszedjék. Ügy gondolom, hogy a francia népnek vissza kell nyernie büszkeségét, és őszintén remélem, hogy egy, a Földközi-tenger túlsó partján elért siker meghozná a várt eredményt. Minél gyorsabban érnek el sikereket ez irányban, annál hamarább tűnik el a velünk szemben érzett gyűlöletük". És Jules Ferry — aki a nagytőkével szoros kapcsolatban álló mérsékelt republikánus csoporthoz tartozott — a gyarmati hódítások legenergikusabb kezdeményezője lett. 1881-ben a francia csapatok megszállják Tuniszt, s leverik a megszállás következtében kirobbant, az egész országot átfogó felkelést. Franciaország nem egészen harminc esztendő alatt hatalmas gyarmatbirodalom vezetőjévé válik.

A Légió növeli állományát

Az anyaországbeli francia ezredek általában nem vettek részt ezekben a gyarmatosító hadjáratokban, amelyek edzett, a hőséget és a nehéz terepet egyaránt bíró csapatokat igényeltek. Az afrikai hadsereg, amely valójában az algériai hadjáratban született, szállította később a vietnami hódító háborúhoz szükséges csapatok : a teljes egészében francia tengerészgyalogságot és az afrikai zászlóaljakat, valamint a bennszülött-ezredeket — zuávokat, szpáhikat, algériai lövészeket, nemkülönben az Idegenlégiót.De a most kezdődő ihosszú és véres gyarmati háborúhoz a Légió létszáma már nem elegendő. A megszokott toborzási módszerek nem biztosítanak elég újoncot. iEgy 1881-ben kiadott minisztériumi körlevél értelmében, minden feltűnést kerülve, franciákat is felvesznek a Légió kötelékébe. Ez az intézkedés lehetővé tette a legénységi állomány megkétszereződését, két ezred fölállítását, amelyek kezdetben három, majd öt, sőt hat zászlóaljból álltak. Később visszavonják ezt az intézkedést.A Légió toborzóirodáiban nagy számban jelentkeztek elzászi és lotaringiai újoncok is. Miután a németek 1871-ben, a franciák legyőzése után, annektálták ezt a két tartományt, az ottani francia ifjak csak úgy szolgálhattak a francia hadseregben, ha átszöktek a határon. Később sokan közülük idegenekként, hamis névvel léptek be a Légióba.

Például idézem az 1. Idegen Ezred nemzetiségi összetétel szerinti állományát 1897-ben :Franciák 1612Elzásziak, vagyis olyanok, akik elzásziaknak és lataringiaialknak valloták magukat 1551Németek 1441Belgák1007Svájciak 573Olaszok, spanyolok, hollandok, osztrákok stb. 853Vagyis a francia (23%), elzász-lotaringiai (22%) és a német (kb. 21%) nemzetiségűek majdnem azonos százalékban voltak képviselve. E számítások alapja elég ingatag, mert azok közölt, akik belgának vagy svájcinak vallották magukat, lehetett sok francia, illetve — a svájciak és az osztrákok esetében — német. A németek százalékaránya egyébként mindig nagyon magas volt a Légióban, s főleg az első és a második világháború után emelkedik meglepően A Bou-Amana vezette felkelések idején történt... Bou-Amana gyalogságból és lovasságból álló, roppant mozgékony hadsereget szervezett Algériában. Csapatai 1882. április 25-én megtámadtak egy légiós osztagot, amely éppen útban volt egy előretolt erőd felé. Az osztag nagy veszteségeket szenvedett, s a teljes megsemmisüléstől csak egy segítségére érkezett oszlop mentette meg. Négrier ezredes, a Légió új parancsnoka — menetnaplója tanúsága szerint — expedíciót szervezett, „hogy megtámadja és megbüntesse Bou-Amana csapatait, amelyek elfoglalták Chott-Tigri erődöt". Maga Négrier ezredes vezeti a három oszlopbaji Chott-Tigri felé menetelő két zászlóaljat, „de sehogy sem tudott érintkezést teremteni Bou-Amana csapataival". Bou-Amana jó taktikával nyugat felé, Orantól délre csoportosítja át erőit és a Saida melletti csatában legyőzi a három menetoszlop egyikét. A légiós egység kénytelen volt Tell felé (északra) visszavonulni, hogy újabb harcok megkezdése előtt feltöltse készleteit — írja a menetnapló. Más szóval : össze kellett szednie magát a Bou-Amana csapataitól elszenvedett kemény csapások után. A menetnaplóban még a következőket olvashatjuk : „Július közepétől októberig a Légió századai defenzívában maradtak, ahogy azt az idény megköveteli... Négrier ezredes azonban mégis feldú-latta El-Abiod-Sidi-Gheikh falut, hogy az arab fanatikusokkal megértesse, mit jelent az üdvös terror"...Vagyis a hazájuk földjét, otthonaikat és szabadságukat védő hazafiakat a gyarmatosítók „fanatikusoknak" tekintik, akikkel meg kell értetni az „üdvös terror" mibenlétét. Erről az „üdvös terrorról" beszél D.G., aki részt vett az 1882-es orani hadjáratban. Egységének egyik felderítő járőrét megtámadták és megsemmisítették Bou-Amana harcosai. „...Lemészároltuk volna az egész városkát — írja D.G. — Így is keserves árat fizettek. Még a mecsetet is felrobbantottuk. Ez a szigorú lecke pacifizálta az egész vidéket, s a törzsek egymás után hódoltak be nekünk." Valójában az orani hadjárat csak 1884 végén fejeződött be.

1884. december 14-én a Légiót feloszlatják és ismét megváltoztatják a nevét. Két idegen ezredet alakítanak — az 1. Idegen Ezredet és a 2. Idegen Ezredet — egyenként 5 zászlóaljjal. Ebben az időben a Légiónak már több városban volt helyőrsége. Sidi-bel-Abbésen kívül Saida, Geryville, Tiaret helységekben s az. Oalad-Sidi-Cheikh vidékén egész sor előretolt erődben. Nagyszámú hadállással rendelkezett tehát a Szahara felé, amelyet azonban még így is csak két évtized múlva, a XX. század elején sikerül majd „pacifizálni".

Idegen betolakodók Dél Országban

Vietnam történelme 3000 éves. Kezdetei elvesznek a legendák ködében, de a régi, már az d.e. III. századi dokumentumok arról számolnak be, hogy a vietnami népnek igen kemény harcokat kellett vívnia a nehéz létfeltételekkel, a természeti csapásokkal, s ugyanakkor számtalan háborút kellett viselnie a tíz évszázados idegen uralom ellen önállósága és szuverenitása védelmében, így például a XIII. században a mongolok ellen harcolt, akiket 'háromszor is legyőzött Thang-long, a főváros kapuinál. A XV. században ismét föllázadtak a vietnamiak, és tíz évig tartó háború után visszanyerték függetlenségüket. A XVIII. századbeli ellenállás, amely a belső hűbéri hatalom ellen irányuló győzelmes parasztforradalomra támaszkodott, vetett véget a Vietnam elleni utolsó, kívülről jövő feudális betörésnek.A Vietnam elnevezés (Dél Országa) az annamiak országának ősi neve. A Kokinkina (déli rész), a Tonkin (északi rész) és az Annam (középső rész) megjelölés, amelyet a franciák adtak a három „országnak", amikor feldarabolták Vietnamot, semmit sem mond az annamiaknak. Saigon ősi neve Gia-dinb volt, Hanoi, a Vietnami Demokratikus Köztársaság fővárosa, a Thang-long nevet viselte, ami Repülő Sárkányt jelent. A francia csapatok először Vung-Taut foglalták el 1859-ben, s a Gap Saint-Jacques nevet adták neki. Saigont később foglalták el. 1861-ben Kokinkina hat tartományából hármat szálltak meg a gyarmatosítók. Az 1862. június 5-i szerződés értelmében a huei udvar kénytelen volt a három tartományról lemondani, megnyitotta a Mekong folyót a francia hadihajók és kereskedők előtt, és parancsban szólította fel a népi különítményeket, hogy szüntessék be a harcot az átengedett tartományokban. De a hazafiak nem vették figyelembe ezt a parancsot. Most már nemcsak az idegen betolakodók ellen lázadtak fel, hanem a királyi ház és a magas tisztségviselők ellen is, akik, hogy megőrizhessék előjogaikat, oly könnyen lemondtak a nemzeti függetlenségről.Nem sokkal később az egész háború új, a franciák számára teljesen váratlan jelleget öltött. Menetoszlopaikat, de sokszor hajóikat is megtámadták a hazafiak, akiknek gyakran egyetlen fegyverük a bambuszbot volt. 1861 végén egyik vezetőjüknek, Nguyen Trung-Trucnak, sikerült parasztcsapatával az Espérance nevű hadihajót elsüllyesztenie. Később ő vezette az egész kokin-kínai lázadást, és számos csapást mért a gyarmatosítókra. Végül is a franciák elfogták Nguyen Trung Trucot, Saigonba hurcolták, s ott rá akarták venni, hogy őket szolgálja. Nguyen Trung Truc azonban megtagadta ezt. A kivégző osztag előtt a következő, azóta történelmivé vált szavakat mondta : „A vietnamiak majd csak akkor hagyják abba a harcot, ha a franciáknak sikerül minden fűcsomót kitépni földünkből".A gyarmatosítók gyakorlata beilleszkedett az európai kapitalizmus általános politikájába, amely — az imperialista szakaszba lépve — különböző módszereket használt gyarmatosító akcióiban. Ezek mögött az akciók mögött az egymással vetélkedő imperialista hatalmak néha nagyon is éles összeütközései húzódtak meg. Az Indokínáért vívott harcot is csak Anglia és Franciaország gyarmatosító harcának fényében vizsgálhatjuk meg eredményesen. A XIX. század elején Nagy-Britannia messze kiterjesztette indiai gyarmati birtokainak határát. Az angol kormányok hagyományos politikája megegyezett abban, hogy nem tűrte meg sem Franciaország, sem más hatalom pozícióinak megerősödését India szomszédságában. Indiát kizárólagos prédájának tekintette. Ez volt hát az ok, amely meggondolkoztatta a francia kormányt, s hosszú ideig visszatartotta attól, hogy „aktív politikát" folytasson Indokínában.Mikor azonban III. Napoleon mexikói kalandja olyan szégyenletes vereséggel végződött, a felszabadult katonai erőkkel a császár offenzívát indít, és 1867-ben elfoglalja Kokinkínát, azaz Dél-Vietnamot.Vietnam leigázásának története hemzseg a különböző szerződésektől és megállapodásoktól, amelyeket a gyarmatosítók rendre lábbal tiportak, megint csak támadásba kezdtek, új területeket

foglaltak el, hogy időnyerés céljából további megállapodásokat írjanak aztán alá. így például az 1874-es megállapodást megszegve, Franciaország katonai expedíciót küld Vietnamba és elfoglalja Hanoit. Az 1883. augusztus 25-i és az 1884. június 6-i szerződések szentesítik Tonkin és Annam megszállását, ami azt jelentette, hogy Franciaország most már egész Vietnamra kiterjesztette uralmát. A népi ellenállás rögtön e szerződések aláírása után elkezdődött. Északon a népi erők akciói különösen kemények voltak. Egyébként ide, Tonkin felé áramlottak a három országrész hazafias erői. Kokinkína meghódítása idején, Kína nem szállt szembe nyíltan a francia gyarmatosítókkal. A Kínával szomszsédos Tonkin elleni támadás azonban óhatatlanul összeütközésekre vezetett Kína és Franciaország között. Észak felé történő előrenyomulásuk során a franciáknak annamita partizánok erős osztagaival is meg kellett küzdeniük. Courbet tengernagy parancsot kapott Sontay és Bac Ninh erődök elfoglalására. Mindkettő Tonkinban, a kínai határ közelében feküdt. Reguláris kínai csapatok és az annami felkelők erős egységei védelmezték őket. Ötezer ember állt Courbet rendelkezésére, köztük egy zászlóalj légiós. A tengernagy úgy határozott, hogy előbb Sontay ellen indul.

Idegen fegyverek

Courbet admirális csapatai két irányban nyomultak előre Hanoiból Sontayba : a Vörös folyón és a „Mandarinok Útján". A csapatok egy részét hét ágyúnaszád és a bárkák tucatjai szállították ; a többiek, köztük a légiósok is, az égető napon nyomultak előre, hosszú menetelésben. És a légiósok akkor még a nehéz, kék szövetzubbonyt viselik, csak a nadrágot cserélték fel vászonnadrágra. Később bevezetik a könnyű fekete zubbonyt, a rövid gyapotnadrágot, a nehéz bakancs helyett a szandált és a hagyományos kepi helyett a trópusi sisakot.A sontay-i fellegvár még messze van, de Courbet katonái máris az ellenség jól kiépített sáncaiba ütköznek. A légiósokat egész úton támadja a tüzérség. Bár nem mindegyik lövés talál célba, a hosszantartó tűz azt jelenti, hogy az ellenségnek nem kell takarékoskodnia a lőszerrel. Vajon honnan van ennyi muníciója ? A kérdés jogos, mert nem sokkal azelőtt a vietnami erődök még gömb alakú golyókat lövöldöztek ősrégi, rövid távolságra hordó ágyúkból. Most azonban a védők angol, német és amerikai modern kézifegyverekkel és ágyúkkal rendelkeztek. Döntő bizonyíték arra, hogy a vetélytársak rontani kezdték egymás üzletét a „gyarmati piacon" ...Sontayt 1883. december 16-án foglalták el. Időközben további négy zászlóaljnyi légiós érkezett Tonkinba. Négrier tábornok oszlopába ékelték be őket. A Bac Ninh erőd elleni roham alkalmával hangzik el Négrier már idézett hírhedt mondása : „Ti, légiósok, a halál katonái vagytok ! Oda küldelek benneteket, ahol arat a halál !" És a tábornok betartotta a szavát. Bac Ninh várának védelmét 24 erődítmény biztosította. Este hat óra volt. A tüzérségi előkészítés még csak az imént kezdődött, de Négrier tábornok elvesztette türelmét. Rohamra küldi a légiósokat, és ezek elfoglalják a várat.Ebben az időpontban a Miliot dandártábornok vezette ton-kini expedíciós hadsereg két brigádból állott : egy tengerészgyalogsági brigádból (parancsnoka Briére de L'Isle tábornok) és «gy afrikai csapatok alkotta brigádból (parancsnoka Négrier tábornok). A két brigád létszáma 18 000 katona és 434 tiszt.„Sokkal később derült csak ki, hogy ez a gyarmatosító hadjárat súlyos hiba volt, és hogy Franciaországnak nem lett volna szabad az anyaországtól ilyen távol eső területen lekötnie magát" — állapítja meg a Historama című folyóirat 1967 novemberében, majd hozzáteszi : „De ez a tíz év, 1880-tól 1890-ig, a gyors gyarmati terjeszkedés évtizede. Anglia és hazánk az első helyen állott a gyarmatosításban. Távol-Kelet volt napirenden ..."A francia expedíciós hadsereg főparancsnoka, Miliot dandártábornok benyújtja lemondását, mert a Párizstól kért erősítések késtek és Jules Ferrynek a parlamentben is komoly nehézségei támadtak. Az annami felkelők csapatai és az őket támogató kínai reguláris hadsereg hatalmas nyomást gyakorolt a gyarmatosítók haderejére. Három hadsereg három irányból igyekszik bekeríteni a francia erőket. E három hadoszlop közül a Vörös folyó mentén északról aláereszkedő, a Jünnan tartományi a legveszedelmesebb. Ez a véleménye Briére de L'Isle tábornoknak, az expedíciós hadsereg új parancsnokának. Briére kikeres egy pontot a térképen, ahol a jünnani hadsereget meg lehetne állítani, vagy legalább fékezni lehetne előrenyomulását. Ez a pont — Tuyen Quang. Éppen

ezért a tábornok északon, Lang Szon elfoglalására indulva, Tuyen Quangban Dominé őrnagy parancsnoksága alatt helyőrséget hagy hátra.Azért választottuk a „Tuyen Quang-i epizódot", mert ez a legjellemzőbb az egész tonkini gyarmatosító hadjáratra. Világosan szemlélteti az egymással szemben álló felek támadási módszereit és védekezési formáit. És előretekintve a történelembe, tegyük még hozzá, hogy hét évtized után a légiós zászlóaljak ismét ott harcolnak majd ugyanabban a Vietnamban, szinte azonos földrajzi körülmények között, csakhogy ezúttal nem Tuyen Quangban, hanem Dien Bien Fuban ...Dominé őrnagy meglátogatja az erődöt. Egy, minden oldalán 268 méter hosszú fallal körülvett négyszöget kell védelmeznie összesen hatszáz emberrel ! A falak magassága három, vastagsága közel egy méter. Tuyen Quang helyőrsége az 1. Idegen Ezred 1. és 2. századából, valamint egy század tonkini lövészből áll. 1884 decemberében vagyunk. Domine körülhordozza tekintetét Tuyen Quangon, aztán a következőket jegyzi be az ostromnaplóba : „Ha Tuyen Quang nem volna ilyen ocsmány hely, nem a Légiót küldték volna ide", s gondolatban valószínűleg hozzátette : „Ez az erőd ugyanazt a szerepet játssza, mint Camerone, s ránk ugyanaz a sors vár, mint ami a Légió 3. századának jutott osztályrészül". A cameronéi csata óta két évtized telt el, de hiába mutat a naptár 1884 decembert, s hiába van az erőd Tonkinban és nem Mexikóban, Camerone és Tuyen Quang helyzete, körülményei között mégis van bizonyos azonosság. Az észak felől közelgő kínai seregek elsőrangú, kitűnően képzett és felszerelt csapatok. Tuyen Quang tüzérségi védelme két hegyiágyából, két 80 milliméteres tábori ágyúból és két „Hotchkiss" gyártmányú ágyúból állt. A két „Hotchkiss"-nek összesen 2500 lövedéke van. A légiósok és a lövészek 1874-ss típusú puskákkal és karabélyokkal vannak felszerelve. Egyetlen gyorstüzelő fegyverük sincs. Lőszer ? 320 000 töltény. Elegendő-e ? Amennyiben Tuyen Quangnak hosszú ostromot kell kiállnia, bizony nagyon kevés.

Vakondháború

Az új év támadással kezdődik. Ez az első roham az erőd bekerítése óta. 1885. január 20-án Dominé kellemetlen észrevételt jegyez be naplójába : az egyik támadás után egy csoport támadó eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el őket. Másnap Jules Bobillot szakaszvezető, aki civilben regényíró és zsurnalista volt, megtalálja ennek a rejtélyes eltűnésnek a titkát : a támadók az előző napon kiépített két földalatti fedezékbe húzódtak. Innen előbb a vár falaival párhuzamosan ástak lövészárkokat, majd ezekből a lövészárkokból kiindulva a „vakondokok" (Dominé elnevezése) alagutat fúrtak a francia erődítés felé. Mihelyt az alagút a fellegvár falai alá ér, aknát helyeznek el benne. A robbanás ütötte résen az ostromlók — akik a falakkal párhuzamosan haladó lövészárkokból rajzanak elő — megpróbálnak majd behatolni a várba. Egyetlen védekezés lehetséges : „ellen-alag-utat" kell ásni. amely a támadók alagútjával találkozva csökkenti majd a robbanás erejét. Bobillot szakaszvezető és hat árkásztársa munkához is lát, csakhogy az ellenfél oldalán legalább száz ember szorgoskodik.Február 13-án, hajnali 3 óra tizenötkor robbanás reszketteti meg az erőd falait. A délnyugati falon tizenöt méteres rés tátong ... Vaksötét van. A rohamra hívó kürtszóba belevegyülnek a lövöldözés és a közelharc megszokott, szörnyű zajai, kiáltások, átkozódások ...A következő napokban súlyosbodik a helyzet. A falon már hat rés tátong, s az árkászok észreveszik, hogy újabb négy, öt. hat ellenséges alagút közelíti meg az erődöt.Giovaninelli ezredes felmentő oszlopa március 2-án, 1 órakor érkezik Tuyen Quang alá. Érkezését ágyúdörgés jelezte, azután rakéta-sorozat : hét, nyolc, tíz rakéta fénye szántja 1885. március 2-án a hajnali mennyboltozatot.Az egyik légiós század kapitánya, akit nyugtalanított, hogy a közeli erődben semmi mozgás, felderítésre küldte néhány katonáját. Az erőd üres volt. És nemcsak ezt, hanem körös-körül az összes kitűnően megépített erődítéseket, védelmi állásokat kiürítették. Hihetetlen ! A jünnani hadsereg fantomként eltűni az éjszaka sötétjében.Az erődök körül néma csend. Ezt a némaságot csak az óriási hollók károgása töri meg, a dzsungel sírásóié, amelyek sűrű rajokban lepik el az erődítmény körül heverő, oszlásnak indult tetemeket.

A Lang Szon-i vész

Cameronénál Danjou légiósai megmentették a Puebla felé menetelő konvojt. A Tuyen Quang-i helyőrségnek három hónapon át sikerült lekötnie a jünnani sereget. A Lang Szon erőd azonban, amelynek feladata lett volna, hogy útját állja a Kuang Szi hadseregnek, elvesztette a döntő csatát. Briére de L'Isle tábornok az erőd bevételére egy egész hadosztályt vetett be, amely magában foglalta Négrier tábornok dandárját is a 2. Idegen Ezred két zászlóaljnyi légiósával együtt. Az erődöt elfoglalták, de a Kuang Szi-i oszlop ismét megtámadja Lang Szont, mégpedig egyszerre három irányból. A bekerítés megakadályozására Négrier csapatai ellentámadást indítottak Dong Dangnál. A hadművelet nem járt sikerrel. A Dong Dang-i csatában 1885. március 24-én az expedíciós sereg két ezredet veszített. Megkezdődött a visszavonulás, amelyet a két, felére csappant állományú légiós zászlóalj fedezett. Március 28-án új ütközetre került sor a Lang Szon előtti térségen. A súlyosan sebesült Négrier tábornok átadja a parancsnokságot Herbinger ezredesnek, aki elrendeli az erőd kiürítését. A francia visszavonulás pánikká, meneküléssé fajul. Jean des Valliéres e véres kudarccal kapcsolatban a következőket mondja : „Ezeket a kiváló katonákat... gyakran csak gyengén támogatja a nemzet". Ez az igen diszkrét megfogalmazás arra a nem mindennapi botránysorozatra céloz, amely Franciaországban a gyarmati hadsereget ért vereségek miatt kitört. Georges Clemenceau a következőket jelentette ki 1885. március 30-án a parlamentben : „Azok, akik most itt állnak előttem, nem miniszterek, hanem hazaárulással vádolt személyek..." Egészen más szempontból ítélte meg a dolgot Jules Guesde, aki a Le Cri de peuple című újság 1885. április 7-i számában leplezte le a gyarmati háború lényegét : „Katonák, azok gyaláznak meg benneteket, akik véreteket az ipar, a kereskedelem és a bankok rablógazdáinak szolgálatába állítva, a profit zavaros vizeiben halásznak. Munkások, ellenetek irányul ez az erőszakot alkalmazó export-politika. Asszonyok, anyák, titeket borítanak gyászba a győzelmek meg a vereségek, amelyek a börze urainak milliós hasznot jelentenek, mert akár sikerekről, akár kudarcokról legyen szó, a ti gyermekeitek halnak meg hiába 2000 mérföldnyire a hazától". A francia közvélemény hevesen tiltakozott minden további vérontás ellen, és Jules Ferry — akit „tonkini Jules"-nek gúnyoltak — kénytelen beadni lemondását.Az előzetes béketárgyalások még a Long Szon-i vereség előtt elkezdődtek. 1885. június 9-én aláírják a tiencsini békét (Tianzsin). Indokína — amely magában foglalta Kambodzsát és Laoszt is, s amelyet később Indokínai Szövetségnek neveztek — francia gyarmattá vált.Valamivel 1900 előtt a negyven évig tartó (1858—1898) fegyveres harc lényegében megszűnt ; mindössze a Hoang Hoa Tham vezette Yen The-i ellenállási támaszpont maradt meg. Az ellenállás azonban új formában folytatódik. A városokban ez az ellenállás politikai jelleget ölt, míg a parasztság megmozdulásait és a munkássztrájkokat meghatározott gazdasági és társadalmi követelések hangoztatása jellemzi. A Légió, a gyarmati hódítások „lándzsahegye" távozik Indo-kínából ; ismét Afrikába küldik, ahol most veszi kezdetét az imperialista hatalmak „nagy rohama", a világ újrafelosztásáért vívott harc egyik megnyilvánulása.

9. A NAGY ROHAM

A XIX. század második felében az európai nagyhatalmak új gyarmati területek utáni hajszájuk során lázas mohósággal vetik rá magukat Afrika ún. „fehér foltjaira". Ez az invázió, az imperialista nagyhatalmak között fennálló konkrét helyzethez és erőviszonyokhoz igazodva, különböző formákat öltött : egyrészt gyilkos háborúk Afrika népei ellen, másrészt az imperialista versenytársak egymás ellen irányuló leplezett harca.Afrika területének erőszakos felosztása során gyakran álltak egymással szemben, támadásra készen az imperialista haderők. 1884-ben például a Kamerun meghódítására indult angol és német hajóhad kis híján egymásra, támadt. 1898-ban Kelet-Szudán birtoklása miatt Fachodánál majdnem fegyveres konfliktus robbant ki az angolok és a franciák között. Az összecsapásokat el lehetett ugyan az utolsó pillanatban kerülni, de ez nem mindig sikerült. Így például, fegyveres összetűzésre került sor a portugál és brit csapatok között Massi-Késsinél, Délkelet-Afrikában. A portugálok vereséget

szenvedtek, s lemondtak arról a tervükről, hogy két gyarmatukat, Angolát és Mogambique-ot, bizonyos területek elfoglalásával egyesítsék; a szóban forgó területek később angol kézre kerültek.A terjeszkedést, természetesen, különböző „elméleti" érvekkel igyekeztek alátámasztani. Ezek az érvek a gyarmatosítás „civilizációs" küldetését próbálták bizonyítani. Így, sok történész állította, hogy Afrikának nincs történelme, hogy Afrika népei az emberiségnek egyetlen Euklidészt, Galileit, Lavoisier-t, Pasteur-t sem adtak, hogy a valódi Afrikának semmi köze a történelemhez, mivel az afrikai népek „történelmi passzivitásban" szenvednek. A gyarmatosítás szószólói nagy örömmel kaptak az ilyen eszméken. Nem is olyan régen, 1950-ben. vagyis mindössze tíz évvel Nigéria függetlenségének kikiáltása előtt, az angol kormányzó a következőket jelentette ki : „Hosszú évszázadok során, miközben a történelem filmje megállás nélkül pergett, az afrikaiak bezárkóztak primitív vadságukba". A gyarmatosítóknak szükségük volt ilyen jellegű tézisekre, hogy alátámaszthassák azt az ugyancsak hamis felfogást, mely szerint a Fekete Földrész történelme a fehér gyarmatosítók megjelenésével kezdődik, akik azért jöttek ide, hogy „terjesszék a civilizációt". Az afrikai országok állami életére vonatkozó adatok azonban, éppúgy, mint művészetük, megcáfolják a gyarmatosítók által oly gyakran és szívesen hangoztatott „afrikai haladásellenességet''.Fekete Afrika végtelen területein, például NyugatiSzudán-ban, már az i.e. VII—II. században erős államok léteztek. A III. században, a mai Etiópia területén állott az Aksum-biro-dalom, amely az ősrégi időkben kapcsolatot tartott fent Sába állammal, s hatalmas gazdasági, politikai és művelődési központtá fejlődött. Ghana a X. században valóságos birodalom volt, fővárosának romjai, amelyeket 1914-ben tártak fel, fejlett építőművészebről és élénk gazdasági életről tanúskodnak. A XI. században Közép-Afrikában (a mai Észak-Nigéria és Csád helyén) létezett Bornu állam, amely a XVII. századig állt fenn. A XIII. században keletkeztek Gobir, Daura és Kano államok, amelyeknek a történelmét egyrészt arab forrásokból, másrészt helyi krónikákból ismerjük. Afrika közepén — sokkal a portugálok vitorláshajóinak megjelenése előtt —, a Kongó torkolatánál (1492) létezett egy Kongó állam. Körülbelül ugyanabban az időben született Angola állam, majd később Lunda, Baluba és Bakuba, és a mai Rhodesia tájékán — Monomotapa állam.Az afrikai művészet ugyancsak cáfolja a gyarmatosítók célzatos állításait. Az őskori afrikai művészet például rendkívül szuggesztív és eredeti ; erőteljesen hatott is a modern afrikai alkotásokra. A Szahara és Dél-Afrika barlangjaiban feltárt több évezredes festmények Afrikát hasonlóvá tették egy igen gazdag őskori múzeumhoz. A Nyugat- és Közép-Szaharában (Hoggar, Tassili, Tibesti, Fezzan) lelt festmények és vésések hosszú, haladó fejlődési folyamatról, a stílusok feltűnő sokféleségéről tanúskodnak. Érdekes és sokatmondó tény, hogy e művek egyike sem ábrázol háborút vagy harci jeleneteket, ami e vidék lakosainak békés jellemére enged következtetni. Mindez megerősíti, mennyire alaptalan a gyarmatosítók állítólagos „pacifizáló" és „civilizáló" küldetéséről szónokolni.

A fehér halál

Feltevődik azonban a kérdés, mi akadályozta ezeket az ősrégi államokat és kultúrákat a fejlődésben ? Az egyik ok, hogy e feudális vagy félfeudális államok gyengék voltak, mert erejüket a dinasztiák közötti, valamint a kívülről szított törzsi viszályko-dásokra vesztegették. Ehhez járultak még a XVI. században elkezdődött fosztogató expedíciók. Az afrikai népnek nem marad ideje olyan központosított államok alakítására, mint amilyenek Európában a középkorban és az újkor elején jelentek meg. Ugyanakkor a rabszolgakereskedelem is súlyos járványként tizedelte Afrika népét.Joggal nevezték Afrika népei ezt a szörnyű embervásárt „fehér halál"-nak. A „fehér halál" áldozatainak számáról különböző adatok maradtak fenn. Basil Davidson úgy véli, hogy a rabszolgakereskedelemnek legalább 50 millió áldozata volt, William Du Bois becslése szerint 100 millió. A francia szerző szerint a XVI. század végétől a XIX. század közepéig közel 100 millió négert hurcoltak el Afrikából, s csupán Kongóból 13 milliót. „Európa — írja Bosschere — kettős eredményt ér el : ingyen szerez minőségi munkaerőt..., lényegesen gyengíti Afrikát, hiszen lakossága színe-javától fosztja meg; Leigázhatja anélkül, hogy legyőzhetetlen ellenállásra találna, hiszen az embervásár megtörte már az afrikai népek életerejét."

E szörnyű vérveszteség is magyarázat arra, miért és hogyan lett Afrika a gyarmatosítók oly könnyű zsákmánya. És mégis — a gyarmatosítók katonai erői Afrikában majdnem mindenütt a népek elkeseredett ellenállásába ütköztek.

„Oszd meg és uralkodj!"

Afrika 1885-ös térképe azt bizonyítja, hogy a gyarmatosítók még nem hatoltak be a Fekete Földrész szívébe : a kontinens partjain Mocambique-tól Szenegálig, északon pedig az Algériától Egyiptomig terjedő elég keskeny sáv kivételével a térkép csupa fehér folt. Egyetlen évtized alatt azonban nagyon sok fehér folt vált színessé, és a szín aszerint változott, hogy melyik hatalom hódította meg az illető területet. A határokat majdnem mindenütt nyílegyenes vonalak jelzik. A hódítók kardjával vágott határok ezek.A gyarmatosítás nagymesterei az angolok voltak. Így például az Észak-Nigériában élő 200 törzsből 38 territoriális egységet alakítottak ki. Arábiában Adentől északkeletre, vagyis az Indiába vezető úton (később ez a kőolajhoz vezető út) 43 emírséget, szultánságot és fejedelemséget „kreáltak". Csak a gyarmati rendszer tehette lehetővé, hogy három Szomália (angol, olasz és francia), két Kamerun (angol és francia), három Guinea (francia, spanyol és portugál) létezzék. Marokkót kettévágták : francia és spanyol részre. Togót szintén : francia és angol részre. Afrikában már a gyarmati elnyomás kezdetei előtt államok alakultak ki, ha határaik nem is voltak élesen meghúzva. Azzal, hogy Afrikát számos apró államra osztották fel, a gyarmatosok még jobban elmélyítették a már említett régi afrikai államokban is meglevő etnikai és nyelvi különbségeket.A törzsi, vallási, nyelvi ellentétek elmélyítésével és kihasználásával a gyarmatosítók valóban könnyebben uralkodtak. Afrika népei azonban nem adták fel a harcot. Abban a korszakban, amelybe most visszatérünk, egyes bátor és tehetséges hadvezérnek bizonyuló hazafiak, a hódítók által mesterségesen emelt sorompók ellenére, Afrika nagy területein hősies védelmi harcokat szerveznek.„A nyolcvanas évek elején kevés afrikai országban léteztek szervezett államok, amelyek modern eszközökkel felszerelt reguláris hadsereggel rendelkeztek volna. Ez az oka annak, hogy a legtöbb afrikai ország szabadságért és függetlenségért folytatott harca főleg néhány törzs felszabadító mozgalma és felkeléseként nyilvánult meg... De sem e törzsek hősiessége, sem főnökeik rátermettsége és állhatatossága nem jelentett akadályt az imperialista támadások útjában. (Sík Endre : L'histoire de l'Afrique nőire, Budapest 1962.)Mi, célunknak megfelelően, csak azokkal a gyarmati hadjáratokkal foglalkozunk, amelyekben a Légió is részit vett, s mivel nemsokára Dahomeybe érkezik a Légió, időzzünk el egy pillanatra ennél az afrikai országnál. Dalhomey 1841 óta francia protektorátus. Annak idején nyugati szomszédja Togo volt, amely 1885-ben német védnökség alá került, keleti szomszédja pedig Nigéria, ugyancsak 1885-től angol protektorátus. 1892-ben, amikor az Idegenlégió e tájakra érkezik, Uidah városának mindössze két kereskedelmi ügynöksége van. Az egyik a francia Regis-cég, a másik, jóval szerényebb, a Wolber és Brohm német kereskedőké. Ez a szerény ügynökség vette át a Németországból érkező fegyvereket, a megfelelő lőszermennyiséget, és küldte tovább Abomeybe, az ország fővárosába... És ugyancsak Wol-beréknél találtak szállást a dahomeyi hadsereg kiképzésére érkezett német és belga oktatók, mielőtt továbbindultak volna észak felé. Togo közel volt, de közel volt Nigéria is, és a dahomeyi király udvarában brit tanácsadók is voltak. Amint látjuk, a világ újrafelosztásának közeledtével mind gyakoribbá válnak a „gyarmatalapítók" közötti súrlódások, mind sűrűbben avatkoznak be egymás dolgaiba.A gyarmatok és a leendő gyarmatok világában annak idején egy (valószínűleg kínai eredetű) mondás járta: „Előbb jön a misszionárius, azután a kalmár, majd a konzul, és a konzul után — a katona". A misszionáriusok, akik előbb megtérítették a bennszülötteket, aztán megkaparintották földjeiket, éppen elég viszályt és összetűzést okoztak. A kereskedőnek „szabad mozgásra" volt szüksége ; a konzul azért jött, hogy ezt biztosítsa a misszionáriusok és a kereskedők számára egyaránt. Ha akadályok merültek fel, a katona jött „megoldani" a problémákat.Így érkezett 1892-ben Cotonou kikötőbe Dodds ezredes parancsnoksága alatt 4000 francia katona, köztük egy 800 főnyi légiós zászlóalj is Faurax őrnagy vezetésével.

A dahomeyi „amazonok"

A légiósok áttörnek a dzsungelen. Ezúttal az éghajlatnak megfelelő egyenruhát viselnek : fehér vászonnadrágot és zubbonyt, széles ellenzőjű trópusi sisakot. Dogbánál váratlanul támadás éri az oszlopot. A dahomeyiek fegyverzete : lándzsa, „coupe-coupe" (egyfajta dzsungel-kés) és puska. A megszállók elégedetten állapítják meg, hogy ellenfeleik még nem rendelkeznek kellő gyakorlattal a tűzfegyverek kezelésében. Ezek a bátor harcosok nem emelték célzáskor vállukhoz a puskát : egyszerűen a combjukhoz szorítva lőttek. így aztán a golyók legnagyobb része az ellenfél feje fölött süvített el. Ennek ellenére 45 légiós esett el és sokan megsebesültek.A légiósok, meglepetésükre, a dogbai csatatéren heverő ezer dahomeyi holttest között legalább húsz női tetemet találtak. Ezek az asszonyok a király személyi gárdájához tartoztak, „coupe-coupe"-pal és Winchester-karabéllyal voltak felfegyverkezve, s úgy tűnik, hogy kiváló céllövők és rettenthetetlen harcosok voltak. A Légió alig néhány nap múltán ismét találkozott velük egy három órát tartó harcban. Két amazon élve jutott a légiósok kezébe. A fogságba került amazonok megvető pillantással mérték végig ellenfeleiket, annak ellenére, hogy sorsuk alakulásával kapcsolatban nem tápláltak hamis illúziókat. Valóban, rövid kihallgatás után a foglyokat, férfiakat és nőket egyaránt, kivégezték.A súlyosan sebesült Faurax őrnagyot nem sokkal halála előtt fölkereste Dodds ezredes. — Meg volt elégedve a katonáimmal ? — kérdezte Faurax. — Nagyszerű emberek ! — válaszolt Dodds. — A máglyák tüze, amelyeken az elesett néger harcosok holttesteit hamvasztották el, még nem aludt ki egészen... Aztán Dodds e „nagyszerű emberek" segítségével felégette Abomey városát és Kanát. De feldúlta mindazoknak a törzseknek a falvait és területeit is, amelyek ellenséges magatartást tanúsítottak. „Olyan büntetést kell kiszabni rájuk, amelyet hosszú ideig nem felejtenek el." (A HAVAS-ügynökség távirata a Le Journal-ban, 1892.)G'bédasséNem tudni pontosan, hogy miért, de Dahomey királya az ösz-szes történelmi munkákban Béhanzin néven szerepel. A franciák ma is így nevezik. Pedig valódi neve, állapítja meg Sík Endre, G'bédassé. Hogy vázolni tudjuk e férfi portréját, akinek jól szervezett hadseregét a megszállók csak másfél évig tartó háborúval tudták legyőzni, idézzük néhány kutató sorait :„A francia és más történészek munkáiban G'bédassé mint véreskezű «tirannus», mint «kegyetlen rabló» szerepel. A valóságban kivételes intelligenciájú ember volt, tehetséges, népszerű vezető, bátor és nagylelkű... Igazi jellemét ama francia tisztek és katonák leírásából ismerhetjük meg, akik személyesen találkoztak vele. Ezek közül való Duval tizedes, akit G'bédassé emberei foglyul ejtettek, de akit a király, a dahomeyiek ellen vívott csatában tanúsított bátorságáért, szabadon engedett." (Sí'k Endre)„Béhanzin nem mindennapi képességekről tett tanúságot... Küzdő szellem, merészség, bátorság a csatában, türelem, kitartás, ravaszság és fortély — egyszóval rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek tanulással kellőképpen kifejlesztve és a szükséges gyakorlattal egybefonva, az igazi hadvezér jellemzői. Hányszor látott át terveinken és hányszor húzta át számításainkat !... És főleg a végén, amikor menekült előlünk, amikor különítményeink mindenfelől lestek rá, amikor környezete, sőt saját fivérei is elárulták, mennyi furfanggal manőverezett az aránylag szűk térségben, hogy kibújjon a hurokból, elkerülje csapdáinkat ! Mennyi energiával, szívóssággal viselte el a fáradságot, a nélkülözést, a lelki kínokat !" (Paul Mimande : L'héri-tage de Béhanzin, Párizs 1898.) Miután elhagyta Kana városát, G'bédassé a hegyekbe menekült, ott folytatta a harcot. Hat hónappal később ejtette foglyul a Légió egyik járőre, amelyet Martin hadnagy vezetett. G'bédassét Martinique szigetére száműzték, majd onnan Algériába vitték ; ott is hal meg 1906-ban. A gyarmatosító sereg állományának több mint felét veszítette el, -de az időközben dandártábornokká kinevezett Doddsnak gondja volt rá, hogy Cotonouban ünnepélyesen fogadják azokat, akik Faurax zászlóaljából életben maradtak. „A legnehezebb körülmények között is számítani lehet a légiósokra. Nélkülük nem tudtam volna meghódítani Dahomeyt" — táviratozta Párizsba Dodds.Hasonlóan vélekedett ArGhinard ezredes is, amikor a Francia Szudánnak nevezett végtelen területek meghódítása közben „bizonyos nehézségekbe" ütközött. Archinard kérte, hogy a Légiót

küldjék mint „az egyetlen olyan európai hadsereget, amely helyt tud állni a forró égövön is". Samory és Ahmadu ellenállásának megtöréséről volt szó, akik J. des Valliéres szerint „a mi hátrányunkra nagy területeket kanyarítottak le maguknak, és így birodalmat teremtettek a Szenegál és a Niger mentén".E ravasz megfogalmazás hallatán azt hihetnők, hogy itt két gyarmatosítóról van szó, akik más hódítókat megelőzve, befészkelték magukat a Szenegál (észak) és az Elefántcsont-Part (dél) közti, a franciák által már elfoglalt területre. Valójában nem ez történt. 1891-ben Samory nem rendelkezett sem ágyúkkal, sem korszerű lőfegyverekkel. Tisztában volt katonai helyzetével ; világosan látta, hogy a kis erődök nem képesek ellenállni a megszállók tüzérségének. Samory ezért más taktikához folyamodott : felégette a falvakat és a vetést, s így az ellenséget pusztaság fogadta. Samory három hadsereggel rendelkezett. Az elsőnek az volt a feladata, hogy harcoljon a franciákkal. A második szüntelenül támadott : új területeket szállt meg, ahol a visszavonuló seregek összeszedhették magukat, és a gyarmatosítók serege elől visszahúzódó lakosság is menedékre lelt. A harmadik biztosította a lakosság kiürítését a gyarmatosítók által fenyegetett területekről, valamint elhelyezésüket a második hadsereg által elfoglalt új területen. „Itt mutatkozott meg Samory stratégiai géniusza — jegyezte fel róla ellenfele, Baratier tábornok. — Erőinek ez a hármas csoportosítása... tette lehetővé számára azt, hogy a történelemben egyedülálló dolgot hajtson végre. Hét esztendőn keresztül népe minden évben másutt telepszik le, kelet felé nyomul előre a már megszerzett új területekre, anélkül, hogy az elhagyott falvakban egyetlen aggastyánt vagy morzsányi élelmet hagyott volna hátra. (Baratier : Á tra-vers l'Afrique, Párizs 1912.) S míg az Ahmadu elleni hadjárat viszonylag hamar befejeződött, Samorynak ez az eredeti stratégia tette lehetővé, hogy hét évig ellenálljon. Valóságos nomád életmódot folytat népével együtt a néhány százezer négyzetkilométernyi hatalmas térségben, amely 1895-ben még „fehér folt"-ként szerepelt a térképen. Csak 1898-ban sikerült Samoryt legyőzni és foglyul ejteni. Gabonba deportálták. Itt halt meg 1900-ban.

Légiós „maraton"

Ez a „maratoni futás" Afrika végtelen tájain a Samory elleni hadjárattal kezdődött. A légiósok könnyen mozgó százada gyorsan halad előre. Samory különítményei csak a Lalau-mocsarak-nál tűnnek fel. Puskatűz és nyílzápor fogadja a légiósokat, amikor a sebes sodrásban, öszvéreik farkába kapaszkodva kelnek át a Sankarini folyón.Kuk városának elfoglalásával fejeződik be ez a 950 kilométeres portya, amelynek során tizennégy folyón és több mint háromszáz mocsaras területen kelnek át, s tizenhat csatát vívnak, íme, a Légió megint rohamegységgé válik, de nem csupán a harcban, hanem új területek „felfedezésében" is. Mert az a hatalmas terület, amelyen a Légió áthaladt, egy leendő gyarmatbirodalom része, ahova fehér ember még nem tette be a lábát.A Samory ellen vívott harcokban alaposan meggyérült légiós század, két másik századdal együtt, máris továbbindul. Irány : Timbuktu. Timbuktu város (Mali Köztársaság) nevéhez akkoriban szívesen csatolták a „rejtélyes" jelzőt, mivel hosszú ideig ismeretlen és kiaknázatlan területe volt Fekete Afrikának. 1894 januárjában Bonnier alezredes vezetésével egy oszlop elfoglalja ugyan Timbuktut, de egy március 23-án a helyszínre érkezett segélyoszlop nyomát sem találja Bonnier seregének. A tuaregek kelepcébe csalták és lemészárolták őket. A felmentő oszlop három irányban támad : egy különítmény Timbuktu felé indul, ahol Joffre ezredes (a későbbi marsall) még ellenáll, egy másik Bamakónak tart, a harmadiknak pedig az a feladata, hogy visszafoglalja a bosséi erődöt. Előbb gyilkos ágyútűz, azután roham. Bossét elfoglalják. Az erőd védői az utolsó emberig elpusztultak... De nem is történhetett másként ebben az egyenlőtlen harcban, ahol nyilak feleltek a gyilkos golyózáporra.

Hazu... tazu... fazu...

A gyarmati propaganda állításaival ellentétben, a leigázott népek soha és sehol nem fogadták el a hódítók diktálta „új rendet". Az angoloknak kerek száz évre volt szükségük ahhoz, hogy leigázzák Indiát (1750—1850). Észak-Algéria meghódítása csak negyven évi nehéz harc után, 1871-ben

fejeződött be. Látni fogjuk, hogy Marokkó elfoglalása 1912-től 1934-ig tartott, az olaszok pedig 1915-ben indultak Cirenaica leigázására, s csupán 1934-ben, a bennszülöttek tízezreinek a nagy-szirtiszi pusztaságba való deportálásával zárultak le a harcok. A gyarmatosítók módszerei mindenütt egyformák : felperzselik a falvakat, kiirtják a lakosságot, elpusztítják a termést. Ez történt Madagaszkár szigetén.A portugál, holland, francia és angol gyarmatosítók három évszázad folyamán számtalanszor megkísérelték, hogy elfoglalják Madagaszkárt. A sziget népei azonban visszaverték a támadókat, és évszázadokig meg tudták őrizni függetlenségüket. A gyarmatosítók seregeit betegségek is tizedelték. Hosszú ideig a malgasok népét „három tábornok" — hazu, tazu, fazu : az erdő, a tűz és a láz — segítette. A XVII. század első felében 40 angol hadihajó érkezett a szigetre, partra tett 400 embert, ezek megalapították az első madagaszkári brit gyarmatot. Azután az angol flotta elhajózott. Néhány évvel később franciák kötöttek ki a szigeten, de az angol helyőrség helyett csak sírlhalmokat találtak... Hazu... tazu... fazu...Az első francia-malgas háborúban (1883—1885) azonban nem a „három tábornok" verte vissza a támadókat, hanem a kezdetleges fegyverekkel küzdő, hősiesen harcoló malgas hadsereg. A háború két és fél évig tartó harcok után, 1850 decemberében ért véget egy békeszerződés aláírásával, amelyben a franciák elismerték Madagaszkár függetlenségét, de ugyanakkor kényszerítették a malgas kormányt egy olyan záradék elfogadására, amely szerint „Madagaszkárt külkapcsolataiban a Francia Köztársaság kormánya képviseli..." Tehát a sziget mégis francia protektorátus lett.1890-ben egy angol-francia megállapodás értelmében Nagy-Britannia elismerte a francia protektorátust, ugyanakkor Franciaország — cserében — elismerte a Zanzibár fölötti brit protektorátust. Ügy tűnik, hogy Franciaország megszabadult egy olyan rivális nagyhatalomtól, amely szintén igényt tartott erre a nagy és gazdag szigetre. De ez csak látszat...Amikor a franciák a sziget teljes annektálásának szándékával ismét megtámadták Madagaszkárt, Gallieni tábornok „katonai sétáról" beszélt. De ez a „séta", amely 1895-ben kezdődött és csak 1915 körül ért véget, 700 000 malgas életébe került.Az expedíciós sereg, amely Duchesnes tábornok parancsnoksága alatt Madagaszkárba indult, az elején csupán az anyaországbeli gyalogságra támaszkodott. Egy francia generális találóan jegyezte meg : „Nagyon bátor ember ez a Duchesnes, ha francia katonákkal indul a trópusokra". És igaza volt.De kezdjük a végén. 1895-ben Madagaszkár szigetének meghódításában 21 600 ember vett részt. Ebből 5736 katonát a mocsárláz, a pestis, a nemi betegségek és vérhas pusztítottak el. A természet a malgas hazafiak jó szövetségesének bizonyult.A gyarmatosító csapatoknak mindenekelőtt a Bouen környéki mocsaras vidéken kellett átvergődniük, ahol valóságos szúnyogfelhők rajzottak. A Francia Tudományos Akadémia egykorú jelentésében ezt olvashatjuk : „A Tananarive városáig sértetlenül eljutó emberek létszáma fordított arányban fog állni a boueni mocsarakon való átkelés időtartamával". Vagyis minél tovább tart az átkelés, annál többen betegszenek meg mocsárlázban. Egyetlen védekezés a gyorsaság. A sziget északnyugati partján fekvő Majunga és Tananarive, az ország fővárosa között körülbelül hatszáz kilométer a távolság. Ezen a hosszú távon alig néhányszor kellett fegyverhez nyúlni. De a hazu, tazu, fazu... megszakítás nélkül működött.Az afrikai garnizonok is küldtek csapattesteket. „Algériai Ezred" elnevezéssel partra szállt Majungában az Idegenlégió egy zászlóalja (22 tiszt, 812 légiós) és két zászlóalj algériai lövész. Elővéd, mint mindig, a légiósok csapata. ' A légiósok vertek sátrat a gyalogosoknak, ők különítették el az első betegeket, és ugyancsak őket küldték felderítésre is. 1893-as típusú Lebel-puskával a vállukon indultak felderítésre, de csak elhagyott táborokat, félbemaradt védőárkokat és frissen ásott sírok tucatjait találták, bizonyságul, hogy a mocsárláz és a vérhas senkinek sem kegyelmez...„Ez mindig is így volt ! Marokkóban, Vietnamban, mindenütt mi, és nem a gyarmati hadsereg katonái, végeztük a legnehezebb, a legveszedelmesebb munkákat — bizonygatta nekem néhány évtizeddel később egy volt légiós. - Gyűlöltük is őket halálosan. Valahányszor csoportosan találkoztunk velük, mindig verekedésre került a sor. Lehetőleg kerültek bennünket. Például, ha észrevették, hogy beléptünk egy lokálba, sietve fizettek és távoztak..."1895. június 9-én, 150 kilométeres menetelés után, az elővéd eljut Mevatanába. Még az út több mint kétharmadát kell megtenniük Tananarivéig, de a sereget már megtizedelte a betegség és a halál...

„Menni vagy felfordulni!"

Út nincs. Az előrehaladáshoz a Légió tör utat. A fenti adatok ékesszólóan bizonyítják, hogy a mindössze napi két kilométeres menetsebességgel haladó hadsereg elfogy, mielőtt Tananarivébe érne. Az Andriba hegység csúcsain emelkedő erődítmények elfoglalása után Duchesnes tábornok könnyen mozgó oszlopot alakít, amelynek feladata : a lehető leggyorsabban megtenni a fővárosig még hátralevő kilométereket.Ennek az oszlopnak az emberállományához — 237 tiszt és 4013 közkatona — hozzátartozik egy 500 főt számláló légiós zászlóalj is. Az öszvérekre itt is jelentős szerep hárult : az oszlopnak összesen 2900 öszvére és csak 266 lova volt.A légiósok, akik a leggyakorlottabbak voltak a kietlen tájakon való menetelésben, találóan jellemezték ezt a hadjáratot és az oszlop kilátásait : „Menni vagy felfordulni !" Valóban. A konvojnak huszonkét napra elegendő élelmiszertartaléka volt, de csak úgy, ha a fejadag jóval kisebb a szokásosnál. Az embereknek összesen kétszáz kilométert kellett megtenniök, vagyis legalább tíz kilométert naponta, ha nem akartak az éhségtől vagy a kimerültségtől elpusztulni. Az elővédnek mindig csak öt-hat napra való elesége volt, az egy napnyi távolságra mögöttük menetelő derékhad tartozott biztosítani a napi élelmiszeradagot. Az elővédnek — s így a légiósoknak is — kellett magára vonnia az ellenség támadásait, megtörni ellenállását.Az oszlop szeptember 14-én szakadt le a derékhadról, és 18-án az 1500 méter magas Ambohimenas hegységhez, a Tananarivébe vezető út utolsó természetes akadályához érkezett. A malgasok itt egy tizennégy erődítést magában foglaló, hatalmas védelmi rendszert építettek ki. A Légió frontális támadásra indul, az oszlop egy része bekeríti az erődöket. A malgasok serege azonban gyanúsan rövid idő alatt kiüríti az erődrendszert. Fenn a csúcson a következő figyelmeztető tábla várta a hódítókat :„Fehérek, ne menjetek tovább ! Ha előrenyomultok, meg fogtok halni mind !"És az oszlop nyomul tovább, támadásra, védekezésre készen. „Ha előrenyomultok, meg fogtok halni mind !" — fenyegető és titokzatos, túlviláginak tűnő ez a jóslat, s beteljesedéséhez nem feltétlenül hús-vér ellenfélre volt szükség...Szeptember 28-án az oszlop maradványa Tananarivébe érkezett.A fenyegetett, de még független Madagaszkárban, a kapitalizálódás időszakában a belső politikai és társadalmi nehézségekkel küzdő kormányzat ingadozik, nem mer a tömegekre támaszkodni és a gyarmatosítók ellen harcba vinni a népet. Amikor az ellenség a főváros kapui elé ért, a nép barikádokat emelt, és heves ellenállást tanúsított a betolakodókkal szemben. A harcok még folytak, amikor 1895. október 1-én a királynő aláírja azt a szerződést, amely elismeri, hogy Madagaszkár francia protektorátussá vált. A nép árulásról kezdett beszélni, a királynőt körülvevő udvaroncokat vádolták, elsősorban Rainilaiarivony miniszterelnököt. Ki volt ez az ember ?

1862-ben II. Radama király két egyezményt írt alá. Az egyiket a franciákkal, a másikat az angolokkal. Ezek a szerződések kiszolgáltatták az ország gazdaságát a két nagyhatalomnak. A nép e szerződéseket az udvar árulásának minősítette és 1863-ban fellázadt, elűzte, majd megölte a királyt, s társadalmi és gazdasági reformokat követelt. Ez a felkelés gyakorlatilag a szigetország polgári forradalmának felelt meg. A reformok jó részét, és elsősorban az agrárreformokat elszabotálták, ami újabb felkelést robbantott ki ; a felkelést vérbe fojtották. Egyes adatok szerint 8000—10 000 embert öltek meg, hozzátartozóikat pedig eladták rabszolgának. 1864-ben Rainilaiarivony került a kormány élére. Az új miniszterelnök, a modern burzsoázia jellegzetes képviselője, nagy tehetségű politikus, aki országa javára használta fel az angol-francia ellentéteket. Az ő kormánya, idején sokat fejlődött az ipar és a kereskedelem, 1876-ban bevezették a kötelező oktatást, fejlődésnek indult az orvostudomány. De ez a tehetséges államférfi, 1863-ra, a népi fölkelésre gondolva és attól rettegve, 1895-ben nem mert fegyvert adni a nép kezébe.Tananarivében, a királyi fegyvertárban a francia támadás előestéjén a következő fegyvereket találjuk: 19 000 Snider- és Remington-puskát (amelyek közül vagy négyezer berozsdásodott és használhatatlanná vált) és 216 különböző típusú angol ágyút. A malgas hadsereg főoktatója :

Shervington ezredes. De mert takarékoskodnak a lőszerrel (!), a malgas csapatok nem tartottak lőgyakorlatokat...És a fegyverek tovább rozsdásodnak a francia támadás után is. A malgas hadsereg nem fejtett ki különösebb ellenállást, szinte harc nélkül ürítette ki a megerősített állásokat, adta fel a fővárost. Ez azt is jelenti, hogy a gyorsan mozgó oszlop teljesítményét nem tekinthetjük „katonai teljesítménynek", inkább fizikainak : különösen erőltetett menetelés, amelynek tempóját az éhhaláltól és a végső összeroppanástól való félelem diktálta. 1895 végén 20 tiszt és 300 légiós visszatér Sidi-bel-Abbesbe. Ez alkalommal ismét olyan nagy szavak hangzanak el, amelyeket a propaganda beiktat a Légió történetébe. Duchesnes tábornok mondja a tisztekkel kezet szorítva :„Uraim, önöknek köszönhetjük, hogy itt vagyunk. S ha még valaha az a megtiszteltetés ér, hogy újabb gyarmati hadjáratot vezényelhetek, legalább egy zászlóaljnyi légióst viszek magammal".Ez az alkalom alig néhány hónapot váratott magára.

Mi a pacifizálás?

Madagaszkáron nincs nyugalom. A királynő, Ranavalona, aláírt ugyan egy paktumot, elismerte a francia főhatalmat, de a malgas nép semmiféle egyezményt nem írt alá. 1896 tavaszán az egész szigeten fellángolt a felkelés. Madagaszkár „pacifizálásá-nak" nehéz feladata Gallieni tábornokra hárul, aki éppen akkor tért vissza Indokínából. Gallieni megbízása átvételekor a következő kéréssel fordult a gyarmatügyi miniszterhez: „Engedélyt kérek arra, hogy hatszáz légióst vigyek magammal Madagaszkárba..."Gallieni, a későbbi marsall — akinek nevét az 1914-es marii e-i csata tette ismertté — személyesen válogatta ki zászlóalja számára a legmegtermettebb légiósokat és 1896. augusztus 10-én elindult Madagaszkárra ; ez az oszlop több éven át „pacifizálta" a hatalmas szigetet. 1897-ben az Idegenlégió más kontingensei is érkeztek a szigetre, ezeket 1899-ben és 1901-ben újabb zászlóaljak követték.A gyarmati hódítások idején könnyedén és cinikusan „paci-fizálásnak" nevezték azoknak a műveleteknek az összességét, amelyeket elsősorban a skrupulus nélküli erőszak jellemzett. Gal-lieni egyéni eljárást alkalmazott. Ez volt az úgynevezett „olajfolt" -művelet. Egy város vagy egy egész vidék megszállása és elszigetelése a partizáncsapatoktól vagy-csoportoktól a megszállóknak már behódolt törzsek segítségével — ez az „olajfolt". Ezt az elképzelést tovább fejlesztette Louis Hubert Lyautey, aki 1894-ben Gallieni vezérkari főnöke volt Indokínában. Most, 1897-ben megint együtt vannak. A nagy szigeten alkalmazza Lyautey először Gallieni elképzelését : szakaszokra osztva szervezi meg a megszállt területeket. Lyautey, aki 1900-ban ezredes, 1903-ban tábornok és 1921-ben marsall lett, ezt a módszert használja majd Algériában és Marokkóban is.„Nagy területeket minimális erővel megszállva tartani — így terjedhet az «olajfolt»" (Blond). Ez a módszer, akár a többi kolonialista metódus elválaszthatatlan az erőszaktól. így történhetett meg Madagaszkáron is, hogy az egyik katonai terület parancsnoka azt követelte : vigyék el neki minden megölt partizán jobb fülét. Egy behódolt fiatal törzsfőnököt arra köteleztek, szolgáltasson be három nap alatt 500 puskát. S mert a szerencsétlen csak ötvenet tudott hozni, agyonlőtték és holttestét máglyán elégették. Met kapitány légiós zászlóalja 43 hónapos madagaszkári tartózkodása alatt 327 napot menetelt. Ütja során majdnem 10 000 kilométert tett meg, s része volt a kiéheztetés módszeréhez folyamodó „pacifizálás"-ban, vagyis a lakosság nyájait és csordáit szabad prédának tekintő „razziák"-ban. Az erőszakos „pacifizálás" fogalma és gyakorlata sokkal hamarabb szerepelt a gyarmatosítók módszerei között, mint Gallieni és Lyautey „olajfoltja".1897 februárjában Gallieni tábornok megfosztja trónjától Ranavalona királynőt. Ezzel Madagaszkár szigete „protektorá-tus"-ból francia gyarmattá válik. Századunk elején ismét fellángolt a szabadságharc, 100 000 malgas küzdött hazája függetlenségéért. Az első nagy összecsapásra 1905-ben került sor, és annak ellenére, hogy a hazafiak elvesztették a háborút, s a hódítók megsemmisítették a felkelők vezérkarát is, a parasztság, a munkásság és az értelmiség egy része gerillaharcokban még évekig ellenállt. A gyarmatosító módszerek ellen földalatti küzdelem folyt, és a V.V.S. nevű titkos társaságot csak az első világháború idején számolták fel a franciák.

MAROKKÓ-1900

A titokzatos Szahara megbűvölte már a rómaiakat is, de ők, mintha megriadtak volna e sárga homoktenger végtelenségétől, megálltak a sivatag peremén. Valóban szomorú és elrettentő látvány. Ez a homokuraíta végtelen terület nem egyhangú síkság : a szélformálta homokdűnék nyugodt időben úgy hatnak, mint viharzó tenger hirtelen megkövesedett hullámai. A sivatag mindenható ura a szél. Még akkor is, ha alig észrevehetően, békésen lengedez a sivatag fölött, állandóan hordja a homokot, amely lassan-lassan mindent elfed. Viharos időben a por- és homokfelhő elvakítja, beborítja az embert, aki így könnyen eltéved, és ha eltévedt — meghal. De Marokkó nemcsak a Szahara örökké mozgó homokját, szélviharait jelenti. Az Atlaszhegység végigvonul Marokkó területének körülbelül kétharmad részén, s egyes csúcsai 3500 méternél is magasabbak. A Rií-hegységről, amely északon Marokkó földközi-tengeri partját uralja, még gyakran esik szó a továbbiakban. Ez a hegylánc 2500 méterig hirtelen emelkedik, aztán lassan lejt a Ceuta fölé magasló Majmok Hegyéig. Ezen a szeszélyes vidéken a természeti csapások voltak a hódítók legfélelmetesebb ellenségei. Dinu Grant elmondja, hogyan lepte meg századát egy hóvihar a Szahara kellős közepén :„Mélyen aludtam, amikor váratlanul szörnyű süvítést hallottam. Nyugtalan álmomban úgy tűnt, mintha nagyon-nagyon messze, több mérföldnyi távolságra lennék. "Úgy rémlett, hogy otthon vagyok, s ezt az illúziót még fokozta a hideg, amely egyszeriben átjárt. A süvítés a hófergeteg süvítése volt, amely északról tört be, s Dzsebel Aisszában, egészen a Szaharáig hajtotta maga előtt a havat. Reggelre 15—20 centiméteres volt a hó. Igaz, hogy délelőtt tíz órára már nyoma sem maradt. Nem kétséges, a természet nagy erőfeszítést tett, hogy csúfot űzhessen belőlünk..."És íme, mit jegyez fel naplójában egy légiós, akinek zászlóalját homokvihar érte utol a sivatagban :„Még ma is égni kezd az arcom, ha kimondom azt a szót : homokvihar. A fojtogató szél tíz- meg tízezer apró tűt nyilazott a bőrünkbe, úgy éreztük, hogy a tüdőnk megtelt homokkal. A légiósok fegyvereik miatt is féltek a homokvihartól. Szinte egész szabad idejüket azzal töltötték, hogy egy rongydarabbal megszakítás nélkül tisztogatták fegyverüket. Ezt saját szememmel láttam. Azt hihetné az ember, hogy a légiós jobban félti a fegyverét, mint saját magát."

Régi és új hódítók

Az ókorban ezen a területen a mai berberek ősei éltek. Aztán jöttek a föníciaiak, a görögök, és gyarmatokat létesítettek a tengerparti sávon. Majd a rómaiak következtek, és ez a föld Mauritánia néven római gyarmat lett. Majd a vandálok, a bizánciak, a vizigótok vonultak át ezen a területen. A VIII. században az arabok meghódították Marokkót, amely 788-ban önálló állam lett és megvédte függetlenségét mind az oszmán szultánokkal, mind az európaiakkal szemben.Századunk küszöbén, amikor a gyarmattartó hatalmak befejezték Afrika felosztását, Libérián kívül tulajdonképpen csak két szabad ország maradt ezen a földrészen : Marokkó és Abesz-színia. Olaszország, miután hadserege az abesszinektől 1896-ban vereséget szenvedett Áduánál, megelégedett Líbia elfoglalásával. Anglia alaposan berendezkedett Egyiptomban, Franciaország pedig szerette volna Marokkót gyarmatbirodalma határain belül tudni. Ebben az időszakban, annak ellenére, hogy a gyarmatosítók különböző szerződésekben kölcsönösen elismerték egymás „jogait", voltak pillanatok, amikor a nagyhatalmak közötti háború kitörése elkerülhetetlennek látszott. Az említett szerződő felek csapatai elég gyakran találkoztak Afrika különböző pontjain, s így történhetett, hogy 1898-ban a Nigertől nyugatra, ugyanabban a faluban, Betikubasban, az angol és a francia zászlót csupán 800 méter választotta el egymástól. Afrika valódi puskaporos hordója azonban Marokkó volt. E puskaporos hordó körül csak úgy nyüzsögtek az igénylők. Lássuk csak közelebbről őket.Abdul Aziznak, aki a század végén Marokkó szultánja volt, csak Fez, Meknés és Marrakech városok környékén sikerült hatalmát megőriznie. A Nagy-Atlasz déli vidékét a felkelő törzsek uralták. Anglia, Franciaország, Németország és Spanyolország, kihasználva a marokkói zűrzavart — hiszen a szultán csak névleges uralkodója volt az országnak —, arra készültek, hogy először a természeti kincseket kaparintsák meg, aztán „érdekszférákra" és „protektorátusokra" osszák föl az

országot. Az első ilyen próbálkozás az angol Globe Venture társaságé volt, amely zsoldos hadsereget toborzott és meg akarta kaparintani a Mogádortól délre elterülő leggazdagabb marokkói tartomány földjeit. A franciák meghiúsították ezt a próbálkozást. A Krupp cég a szultán kérésére erődépítő szakembereket küldött a német érdekszférának tekintett Rabatba. Spanyolország is részt kívánt a prédából. A gyarmatosítás korában szinte nem akadt ország, amellyel kapcsolatban annyi nemzetközi és kétoldali szerződést írtak volna alá, mint Marokkó esetében. Meg sem kísérelem felsorolni őket. Marokkó térképe, amely még ma is magán viseli a gyarmatosítás okozta sebeket, szintén bővebb magyarázatra szorul. Egyelőre azonban elégedjünk meg egyetlen tény megállapításával : amióta Németország imperialista követeléseivel megjelent a színen, Anglia megértőbbé vált Franciaország követeléseivel . szemben. E tekintetben sokatmondó az Anglia és-Franciaország között 1904. április 8-án kötött egyezmény, amelyhez a spanyol kormány is csatlakozott. A francia kormány kijelentette, hogy nem gördít akadályokat Anglia egyiptomi akciói elé, Nagy-Britannia viszont szabad kezet adott Franciaországnak Marokkóban, hogy „mint szomszédos állam őrködjék ez ország nyugalma fölött és segítse a szükséges adminisztratív, gazdasági, pénzügyi és katonai problémák megoldásában".Marokkó meghódítása 1900-ban kezdődött és — megszakításokkal — 1934-ig tartott. De Letulle ezredes különítménye — kilenc tiszt és négyszáz légiós — 1900-ban nem Marokkó, hanem. Algéria déli része felé indul. Vajon miért ?Erődök, melyeket nem mutat a térképLetulle különítményének az volt a feladata, hogy összeköttetést teremtsen a dél-algériai oázisok között és elszigetelje Algéria e részét Marokkótól. A különítmény 1825 kilométert tett meg 72 nap alatt, vagyis naponta 25 kilométert fehér ember nem járta vidéken, a homok és a sziklák országában. Sokszor ötven méterről is alig veszi észre az ember a kutat, ami ezen a vidéken gyakran csak egy lyuk a sárga homokban, de — az életet jelenti. Átmérője mindössze ötven centiméter, legfeljebb-egy méter mély, s az alján tíz centinyi vízréteg.Az ezredes, Louis Hubert Gonzalve Lyautey, a franciaországi Alencon helyőrség volt parancsnoka, pontosan megszabott utasításokkal érkezik 1903-ban Algériába.Rögtön tábornokká léptetik elő. Hogy kijátszhassa a hivatalos intézkedéseket, amelyek az „esetleges nemzetközi konfliktusok elkerülése végett" megtiltják egyes, a térképen szereplő erődök és helységek megszállását, a tábornok olyan erődökből indít el offenzívát, amelyek nem szerepelnek a térképen : ő maga építteti fel őket.Amint tudjuk, a gyarmatosítók teljesen önkényes módon húzták meg az afrikai határokat. Nem léteztek sem sorompók, sem határoszlopok, Marokkó, Mauritánia és Algéria „határait" pedig mozgó őrjáratok vagy a Légió előretolt állásai őrizték. Ezek a „határőrök" inkább a nomád lakosság és a törzsek lázadásainak leverésével foglalkoztak. A törzsek és a nomádok nem ismerték el sem a „határokat", sem a gyarmati hatóságokat. Így például a tuaregek, bátor és vitéz emberek, hirtelen támadásaikkal nem egy légiós állást elpusztítottak. Lyautey úgy véli, hogy a sivatag meghódításához elsősorban a marokkói határon erődrendszerre van szükség.A Légió rekordidő alatt építi fel az erődítéseket. De ki . is tudna Európában ezeknek az erődöknek a létezéséről ? Az idő telik, és Lyautey „nem hivatalos" térképén mind több és több új. erőd jelenik meg. 1904-től kezdve, három erődítmény — Berguent, Forthassa és Colomb-Béchar — szolgál a marokkói sivatag meghódításának operációs bázisául. De ezeken az óriási térségeken, Afrika térképének e „fehér foltjain" a klasszikus hadviselés módszerei hatástalannak bizonyulnak. Akkor még nem volt sem tank, sem lánctalpas autó. Lyautey, továbbfejlesztve Bugeaud ötletét, az öszvéreket veti harcba.

Les compagnies montées

Compagnie montée a szótár szerint lovasszázadot, a „police montée" lovas rendőrséget jelent. A mi esetünkben azonban olyan gyorsan mozgó alakulatokról van szó, amelyek nem lovat, hanem öszvért használnak.Lyautey úgy szervezte meg századait, hogy minden öszvérre két katona jutott, akik óránként váltották egymást a nyeregben. Az öszvér a légióson kívül mindkét gazdája élelmiszerét, valamint a tartalék lőszert, a váltó fehérneműt, a sátorponyvát és természetesen a saját abrakját is cipelte.

Ha összehasonlítjuk az öszvért a gyarmati háborúk során használt többi málhás állattal (az elefántot, amely 500 kiló terhet is elbír s amelyet az angolok Indiában igénybe vettek, kihagyjuk az összehasonlításból, mert a franciáknak nem álltak rendelkezésükre elefántok), meg kell állapítanunk, hogy a dromedár, amely meg tud tenni napi 200 kilométert — 1890-től használták is a gyorsan mozgó alakulatok, a meharisták, Dél-Algériában —, túl gyenge, nem alkalmas teherhordásra. Az ökör túl lassú, és 80 kilónál többet nem bír el. A szamár ugyan kb. 50 kilót tud cipelni, de nehezen kezelhető'- közismert csö-könyössége miatt ritkán használtak konvojban. Az öszvér viszont kiváló teherhordó : 100 kilón felüli terhet is elbír, erőteljes, kitartó, bármilyen terephez alkalmazkodik és biztos lépésű.A „La compagnie montée" vagy egyszerűbben a La Montée, ahogy a Légióban nevezték, könnyű alegység volt : két szakaszból állt, s a szakaszok mindenike két raj könnyű gyalogságból és egy gépfegyver-rajból tevődött össze. Mint már említettük, két embernek volt egy öszvére. Mindenikük egy-egy órát ült a nyeregben ; míg az egyik az öszvéren ült, a másik — a karabély és a lőszer kivételével — teher nélkül gyalogolt. Kettejük közül a rangidős katona felelt az öszvér gondozásáért és a lószerszámért. Az egy óra leteltével a váltás nem ötletszerűen történt. A parancs végigfutott az egész oszlopon : „Váltani ! Nyeregbe !" Két emberre öt kulacs víz jutott : fejenként kettőkettő és egy tartalék, amelyhez azonban külön parancs nélkül nem volt szabad hozzányúlni.„Váltó fehérnemű ? Ne túlozzunk — válaszolt mosolyogva az akkori idők egyik tanúja Georges Blondnak. — 1923-tól 1935-ig szolgáltam Marokkóban, s több ízben öszvéres századokhoz voltam beosztva. A menetelés ideje alatt nem váltottunk fehérneműt, nem mosakodtunk, nem borotválkoztunk, lerongyolódtunk, úgy néztünk ki, mint az útonállók. Hiúságunk egyetlen kifejezője: a fehér kepi. Mindent elkövettünk, hogy fehéren tartsuk abban a szörnyű porban. Elöl meneteltek a gyalogosok, utánuk az öszveresek. Mi nem öszvérnek hívtuk őket, hanem brélesnek, az arab bghel szóból. A gyalogosok képezték az elővédet, ügyeltek az oszlop biztonságára, mert ezen a vidéken minden meglepetés nagyon kellemetlenné válhatott. Ily módon óriási távolságokat jártunk be.- Ekkora volt a menetsebesség ?- Öt-hat kilométer óránként. Pihenőt általában 30—40 kilométerenként tartottunk, de voltak öszvéres századok, amelyek 80, sőt 100 kilométert is haladtak megállás nélkül.Az oszlopot néha váratlan támadás érte. Ilyenkor, főleg a megrohanás elején, veszteségeket szenvedtünk. Az egységek úgy foglaltak állást, hogy elsősorban az öszvéreket óvják. A támadás rendszerint nem tartott sokáig. A berberek az oszlop hosszában támadtak, lövöldöztek egy ideig, azután eltűntek.A berberek kiváló harcosok voltak, bizonyos szempontból— mértékletességükre gondolok — jobbak, mint mi. A befber egy hátizsákkal és a puskájával indul tíznapos menetelésre. A hátizsákban néhány livre (kb. félkiló) liszt és marék datolya szerénykedik. Éjszaka a sziklának támaszkodva aludtak dzsella-bahukba burkolózva. Remekül jártak a kövön mezítláb. Hallatlanul éles szemük volt : szabad szemmel olyan messzire láttak, mint mi távcsővel. Ez természetes is. Mi négy fal között lakunk, újságot, könyveket olvasunk este, villanyfénynél is. Ök állandóan kint tartózkodnak a szabadban, a távolba tekintenek. Ha gyakorolhatták volna a céllövést, kiváló eredményeket érhettek volna el. De Tafilalatban egy puskagolyót öt frankért vásároltak a csempészektől. Még így is gyakran hoztak zavarba bennünket, pedig mi az ő puskáik ellen gépfegyvert, ágyút, sőt bombázó repülőgépet vetettünk be."

A légiósoknak e gyorsan mozgó alakulatai az évtizedek során óriási távolságokat tettek meg, „razziákat" hajtottak végre, és házakat, falvakat felégetve járták be nemcsak Marokkót, hanem az Algéria, Marokkó és Tunisz déli részén húzódó Szahara végtelen területeit is.Jaeglé főhadnagy, aki szintén a marokkói hadjáratban esett el, lelkesedéssel beszélt „a légiósok örökös vándorlásáról a végtelen területek forró, széljárta, fehér porában". Még hozzáfűzte : „...miután megtizedelte őket a balsors, a szertelen életmód és a kimerültség, napégetten, sártól mocskosan csak a leg-odaadóbbak, a leghűségesebbek, a legerősebbek, az önfejűek, mordak, konokok, rendkívül önteltek és erőszakosok maradtak meg nekünk... Engedelmes szuronyok, a csalódások és szenvedések eléggé megedzették őket ahhoz, hogy saját életüket ne dobják oda semmiségért..."Ez a felsorolás, bármennyire dagályosnak is tűnik, számos olyan megjelölést tartalmaz, amely mélyebb elemzést érdemel. Mi csak arra a megállapításra szorítkozunk, hogy a szertelen életmód és

a kimerültség tulajdonképpen elősegítette a természetes kiválasztódást. Erről már beszéltünk az előbbiekben. Természetes, hogy elsősorban azok dőltek ki, akik nem bírták az időjárás viszontagságait, a véget nem érő, erőltetett meneteléseket, a hosszan tartó vízhiányt... De összeroppantak azok is, akiknek az idegei nem tudták megszokni ezt az embertelen életmódot.A rendkívül nehéz katonai kiképzés után a légiósnak a gyarmati hadjáratok idején a „terepen" volt alkalma bebizonyítani, hogy kiállotta a próbát. Ezért mondhatta Jaeglé, hogy miután a gyengéket „megtizedelte a balsors, a szertelen életmód és a kimerültség, csak a legodaadóbbak, leghűségesebbek és a legerősebbek maradtak meg nekünk" (azaz a Légiónak). A cinikus Jaeglé azt is megállapítja, hogy azok a légiósok, akik mindent kibírtak — „mordak és konokok"... „erőszakosak" voltak, „engedelmes szuronyok, a csalódások és a szenvedések eléggé megedzették őket".Jean des Valliéres úgy véli, hogy a légiósoknak, noha különböző országokból jönnek és különböző társadalmi rétegekből származnak, mégis van egy közös vonásuk : „sohasem átlagemberek". Nem átlagemberek ? Milyen értelemben ? A szerző nem magyarázza meg bővebben ezt a megállapítást, de mi, akik ismerjük véleményét a légiós „kötelező erényeiről", feltételezhetjük, hogy szerinte azok nem számítottak átlagembernek, akik közönnyel nézték mások szenvedését, nem törődtek vele, ha vér folyt, akár a saját vérük is, nem tisztelték csak a nyers erőt, akik vásárra vitték a bőrüket két krajcárért, akik mindenütt jelen voltak, ahol a halál suhogtatta kaszáját, s ahol a siker nemcsak a szó egyszerű értelmében vett bátorságon múlott. Ilyen szempontból elmondhatjuk, hogy a Légió jól választotta meg embereit. Öt esztendő alatt, nem szólva a sorozásnál megejtett szigorú fizikai szelekcióról (hiszen a Légió olyan moloch, amelyet nem lehet „átlagemberekkel" etetni) és a példátlanul nehéz, igényes kiképzésről, egészen más harcosokat lehet nevelni, mint 18 hónap, vagy két esztendő alatt, főleg, ha ez utóbbi két esetben a „nyersanyag" „mindennapi" emberekből áll. A sorkatona fölött „átmenetileg" leng a nemzeti lobogó, a légiós azonban megmarad a Légió zászlaja alatt, s aki ott megmaradt „engedelmes szuronnyá" válik, „zord, konok, erőszakos" emberré, hogy ismét Jaeglé főhadnagy megállapításaival éljünk.Az Idegenlégió életének néhány olyan vonatkozását szeretném kiemelni, amelyek fennállásának minden időszakában jellemezték. Vizsgáljuk meg előbb a „cafard"-ot, amely néha ragályként tör a Légióra.

Le cafard

Egy napon Deg, a Légió osztrák származású számvivő őrmestere, Meknés város legelőkelőbb tánclokáljában nagy mulatságot rendezett. A legszebb konzumnőket hívta meg asztalához, és pezsgőt fizetett nekik. Deg egész idő alatt normális embernek nézett ki, boldog volt, tréfált és nevetett. Másnap letartóztatták, mert kiderült, hogy a Légió kasszájából elemelt 32 000 frankot, és teljes egészében el is költötte. Ki tudta volna még csak elképzelni is, hogy egy ilyen derék ember lopásra vetemedjék ? Meg sem próbált mentegetőzni. Őszintén bevallotta :„Elkapott a cafard".Sötét gondolatok, mélabú, unalom, honvágy, gyógyíthatatlan nosztalgia, a nők utáni sóvárgás és még számtalan más ok válthat ki „cafard"-ot. (Nem véletlen, hogy ennek az állapotnak a megjelölésére a francia cafard szót találták a legkifejezőbbnek, ami undorító, csótányszerű bogarat jelent, amely lassan, észrevétlenül rágja bele magát mindenbe.)Közismert tény az is, hogy a kemény élethez, a brutális, gyakorlatokhoz szokott légiós nem szenvedheti a helyőrségi életet, és a mindentől elszakadt előretolt állások egyhangúságát. Szívesebben vállalja a mozgalmas életet még akkor is, ha az a „Menni vagy felfordulni !" jelszó jegyében zajlik. Ha tétlenségre van kárhoztatva, az az érzése, hogy roppant lassan telik az idő, és „agya veszélyes irányban kezd működni" — írja az egyik szerző, aki a oafardot úgy jellemzi mint „a múlt agresszív visszatérését a légiós tudatába".Tudjuk, hogy vannak hivatalos és nem hivatalos eszközök a cafard leküzdésére. Már Stoffel ezredes, a Légió első parancsnoka rájött arra, hogy a tétlenség a cafard táptalaja, s a ca-fardsújtotta embernek jót tesz a nehéz munka. Akadtak azonban olyanok, akiket a kőcipelés nehéz robotja sem volt képes lecsillapítani.Így történt Doty esetében is, aki mihelyt századát kivonták a tűzvonalból, unatkozni kezdett. Untatta az építkezési munka, untatta, hogy „egyenként kellett cipelnie a köveket. Minden követ előbb ki

kellett lazítani a földből, kiemelni, vállra venni és vinni a nehéz terepen". Ezt a munkát Doty „őrjítően egyhangúnak és undorítónak" találta. Ez késztette arra, hogy néhány társával együtt szökést kíséreljen meg.A cafard a természetes kiválasztódás egyik eszköze : kiselejtezi az összeomlott idegzetűeket. A könnyű cafard-esetek közül való Deg számvivő őrmester esete. A Légió történelme nemcsak sikerült vagy sikertelen dezertálásokat tart számon, hanem öngyilkosságokat, gyilkosságokat is ; az ok minden esetben — a cafard.

Öngyilkosok és gyilkosok

Egyetlen cafard-okozta öngyilkosság egész öngyilkossági járványt szülhet. Felakasztva találták a híradóst a távírófülkében. A szolgálati füzetben az éjjel vett rádióüzenetek után ezt a szöveget találták : „Torkig vagyok. Végzek magammal". Másnap az egyik légiós, zárkózott, csendes gyerek, vásárolt a kantinban egy üveg finom bort és egy doboz libamájkonzervet. Miután ezeket megitta és megette, golyót röpített a fejébe.Paul Anderson egy már hat éve szolgáló légiós — Witte — esetét meséli el, aki egy bizonyos időtől kezdve senkivel sem állt szóba, és a kaszárnyát is csak kéthetenként egyszer hagyta el. Zsoldfizetéskor. Ilyenkor aztán mindig holtrészegen tért haza. Egy este még el is késett. Először fordult vele elő ilyesmi. Ingadozva álldogált a kapu előtt, fehér kepije a tarkójára tolva. A szolgálatos őrmester ódaszólt neki, nem túl kedvesen, de nem is túl gorombán. Witte egy profi boxoló gyors mozdulatával állon vágta az őrmestert, akinek már csak arra maradt ereje, hogy elkiáltsa magát : „Fegyverbe !" Witte hosszú kést rántott elő, s azzal kezdett maga körül hadonászni. CAFARD ! Noha egy egész őrszakasz állt vele szemben, csak negyedórai küzdelem után sikerült megfékezni, s kezén-lábán megkötözni. Másnap reggel holtan találták a cellában : az orvos szerint agyszélhűdés végzett vele.S íme, egy másik jellemző eset az első pillantásra megmagyarázhatatlan cafardrohamok kitörésére. A légióst Szókratész-nek nevezték társai, valószínűleg gazdag filozófiai és történelmi tudása miatt, s mert szívesen idézett az antik bölcselők mondásaiból. Egy vasárnap Szókratész kilépett a sorból, az egyik őrmester felé tartott, néhány méterre tőle megállt, előírásosan tisztelgett a karabéllyal, aztán csengő hangon idézte Cicerót : „Ouousque tandem abutere patientia nostra, sergento ?" (Meddig élsz még vissza türelmünkkel, őrmester ?) Vállához emelte a fegyvert, célzott és homlokon lőtte az őrmestert, majd eldobta a fegyvert, s a kaszárnyakapu felé rohant. Az osztag egy része ordítozva, lövöldözve szaladt utána. Szókratész, aki közben már elérte az országutat, hirtelen elvágódott. Az egyik lövöldöző légiós vidáman felordított : „Én találtam el, nézzétek csak meg majd a lyukat a tarkóján !" A szökevény azonban lábra állt, és lassan, tántorogva elindult. Többször elesett, de mindannyiszor fel is állt. Csend lett. Már nem lőtt senki. Szókratész elérte a tengerpartot, rogyadozva eljutott a víz széléig, nekiindult, beljebb, mindig beljebb ment, míg a hullámok el nem nyelték. Egy nap, „amikor a sivatag fölött bolond szél kezdett fújni — meséli egy volt légiós —, az emberek ingerlékenyek, gonoszak, bosszúállók lettek. A fekete szériát a részeges M. kezdte el. Volt valami kis elszámolnivalója egy hirtelen haragú tizedessel, aki könyörtelenül ütötte-verte az embereket. Már nem nagyon emlékszem a nevére, de azt hiszem, Wagnernek hívták. Egy délután M. nyugodt hangon megkérdezte egyik bajtársát : «Hol vannak a Mauser-pisztolyok ?» «Ott, abban a ládában.» M. kotorászott egy kicsit a ládában, kivett belőle egy pisztolyt, megtöltötte, s aztán éppolyan csendesen, ahogy jött, el is indult. «Hova mégy ?» kérdezte a bajtársa. «Megyek, agyonlövöm Wagner tizedest.» A bajtárs kételkedőn ránt egyet a vállán, M. pedig egyenesen ahhoz a barakkhoz ment, ahol a tisztesek körlete volt, és már messziről ordította : «Wagner... Wagner tizedes !» A tizedes helyett egy másik sarzsi jött az ajtóhoz. «Ki keresi Wagnert ?» «Én» «Mi dolgod vele ?» »Le akarom lőni.» «Bolond vagy, hé !» nevetett a tisztes. «Vagy már megint felöntöttéi... Mars aludni !» «Nem mozdulok innen, míg le nem lőttem Wagnert.» A tisztesnek rosszkor jutott eszébe feljebbvalói tekintélyét fitogtatni : «Hallod-e!...» «Na, mi van ?» «Vágd magad vigyázzba, ha velem beszélsz !» «Barom vagy, hé !» állapította meg emberünk. «S a fenébe is, te sem érsz egy fabatkával sem többet, mint a Wagner ! Gondolom, neked sem ártana egy golyó. Nesze !» Már emelte is a pisztolyt, célzott és lőtt, öt lépésről. A tisztes egyetlen hang nélkül rogyott össze. A zajra

egy másik tizedes jelent meg a barakk ajtajában. «Mit csináltál, te szerencsétlen ?» «A balsors tehet róla. Ez került az utamba. Hol van Wagner ?» A tisztes lépett egyet hátra, vissza akart húzódni a körletbe. «Ahá, mégy hogy figyelmeztesd Wagnert, azt a kutyát ! Téged is elér a rossz sorsod. Nesze !» S a pisztoly megint dördült. Elterült a második tizedes is. Sajnos, ezzel nem fejeződött be a széria. Mert a lármára egy harmadik tizedes bújt elő, s már ott is állt a gyilkos előtt. A bátor fickók közül való volt. Egy mukk nélkül rontott rá M-re, le akarta fegyverezni. El is kapta a torkát. M. azonban háromszor rántotta el pisztolya ravaszát, s mind a három golyó a tizedes mellébe hatolt. A barakk előtti szabad téren most már három holttest feküdt a homokon. Az egész tábor felriadt, minden sarokból légiósok rohantak a dráma színhelye felé. De még mielőtt bárki is a közelébe érhetett volna, M. halántékához illesztette a Mausert és főbelőtte magát. Így menekült meg Wagner tizedes. Nem volt a barakkban, mert a véletlen úgy hozta, hogy éppen akkor kimenője volt, s moziba ment...

A Légió szökevényei

A Légió zászlaján nem az áll, mint a francia ezredek lobogóján : „Becsület és Haza", hanem : „Becsület és Hűség". Ezért úgy tűnhet, hogy a légiós, ha megszökik e zászló alól, nem hazáját árulja el, hanem egyszerűen egy szerződést szeg meg. A Légió néhány krónikásának ezzel a véleményével mi — azt hiszem — nem érthetünk egyet. Mert azok, akik megszöktek a zászló alól — mindegy, hogy miért —, úgy vélték, a Légió nem hazájuk többé, mert már nem találták meg a kívánt nyugalmat és menedéket.Sokféle szökevény van. A kemény kiképzés, az altisztek brutális viselkedése könnyen demoralizálják az újoncot, aki csak nagyon röviddel azelőtt szakadt el a civil élettől. Először az ivásban próbál menedéket keresni, de rövidesen tapasztalja, hogy hiába. Akkor az új életbe belefáradt légiós szökni próbál. Egyedül vagy másokkal együtt. Az esetek többségében elfogják őket. Afrikában minden elfogott légiósért gazdag jutalom járt. Minden olyan szökés, amelyet nem a legaprólékosabban készítettek elő, kudarcra volt ítélve. Érdekes azonban, hogy a légiósok — a logika szabályaival ellentétben — az esetek túlnyomó részében nem a legkézenfekvőbb, nem a legkönnyebb szökési megoldásokat választották.„Marokkó, 1924. Négy légiós mászik felfelé egy őrtorony létráján. Kettő közülük — egy spanyol és egy német — elhatározta, hogy megszökik. Mikor felérnek, a tizedes leengedi a csapóajtót, és úgy határoz, hogy az első két órában ő és egy orosz légiós lesz őrségen. A másik kettő majd leváltja őket. Az őrtoronynak egyetlen nagy ablaktalan helyisége van, s a lámpát besötétedés után nem szabad égetni. Éjjel egy órakor a spanyol odasúgja cinkosának : «Gyerünk! Kinyitjuk a csapóajtót, és leengedjük a létrát. Visszük magunkkal az összes fegyvereket. «Mind a négyet ?» kérdi értetlenül a német. «Per-sze, csak nem hagyunk fegyvert náluk ?! Még szükségünk is lesz a puskákra. Szép pénzt kapunk értük az araboktól...» Minden rendben ment volna, ha a két puskacső össze nem koccan, s fel nem ébreszti a tizedest. A két, mindenre elszánt szökevényjelölt rárohan és elvágja a torkát. A zajra felébredt az orosz is. A vaksötétben hallotta a tizedes hörgését, és tudta, mi vár rá. Időt kellett nyernie. Lélegzetét visszafojtva nesztelenül kúszni kezdett a fal mentén. Azok ketten igyekeztek elfogni és rávetni magukat, de az orosz mindig kicsúszott a markukból. Hallotta, hogy a német rászólt a spanyolra : «Tedd már el azt a kést, a végén még belém szúrsz.»A toronyőrségnek eló'írás szerint felhúzott zászlóval kellett volna reggel jeleznie, hogy minden rendben van. Ezen a reggelen zászló — sehol ! «Azok a bestiák ott biztosan elaludtak !» szitkozódott a szolgálatos őrmester. Kürtjeieket adtak le — semmi válasz. Jelző lövéseket — semmi ! A százados hat emberével az őrtoronyhoz érve látja, hogy a létra le van engedve. a csapóajtó nyitva, s a föld vérfoltos. Fentről énekszó hallatszott, amely néha röhögésbe csapott át. Oroszul énekelt valaki. A százados, aki gyakran hallotta ezt a dalt a tivornyákon, pisztoly-lyal a kezében felfelé indult a létrán. «Adjatok egy lámpát !» szólt hátra. A gyenge fényben láthatták az orosz légióst, amint guggolva, bólogatva énekelt. Három méterre tőle ott feküdt a tizedes holtteste. Jó néhány hét telt el, amíg az orosz, gondos orvosi kezelés után, képes volt elmesélni a történteiket : a két szökevény a végén lemondott arról, hogy a vaksötétben elkapja az oroszt. Ellógtak — és ez a szökés sikerült. Soha többet nem hallottak róluk."Ez a két légiós, aki előretolt erődből szökött meg, a dezertálás legnehezebb útját választotta, mert a sivatagi erődökből szinte sohasem sikerült a szökés.

...Maniatis naplójában egy Salvador nevű légiós esetét írja le, aki egy szaharai őrhelyről dezertált az 1. Idegen Ezred négy ejtőernyősével együtt 1960. november 5-én. Sikerült is Oran közelébe jutnia. Ott Salvadort és az egyik ejtőernyőst elfogták, és visszahozták a századhoz. Amikor kiszállt a kocsiból, összeesett, de sikerült újra talpra állnia. Emelt fővel állt egy darabig, aztán megint csak összeesett. A kapitány hozzálépett, meg-lökdöste, majd a hátára fordította. Salvador megpróbált felemelkedni. Nem ment. A keze össze volt kötözve és a mellén egy tábla : „Szökevény vagyok !" Ruhája rongyokban lógott, lábán nem volt cipő. A kapitány arcul ütötte. Salvador hirtelen gáncsot vetett a kapitánynak, aki elvágódott, szemüvege messze repült. „Gödörbe vele !" üvöltötte a kapitány. Salvador félrelökte az őrt, felpattant és futni kezdett a kijárat felé. Ott ölték meg....Feljegyeztek olyan eseteket is, amikor a szökevények kannibalizmusra vetemedtek. Így például 1885-ben, a Tuyen Quang-i csata után tíz légiós összebeszélt, hogy elrejtőznek a dzsungelben, aztán megpróbálnak eljutni Laoszba. Az ezer veszéllyel teli, végtelen őserdőben azonban eltévedtek. Hamarosan rádöbbentek, hogy nincs menekvés, éhen fognak halni. Elhatározták, hogy sorsot húznak, ki áldozza fel magát a többiért. S valóban, az egyiket megölték és felfalták, hogy életben maradhassanak.,,1907-ben nyolc légiós aprólékos előkészületek után megszökött az egyik előretolt őrhelyről. Teljes felszerelésüket, még a fegyverüket is sikerült magukkal vinniük. Az egyik még egy főhadnagyi egyenruhát is lopott valahogy. Hosszú sivatagi menetelés után elértek Colomb-Bécharba. Egy légiós raj, amelyet egy főhadnagy vezet, s amelynek az iratai — természetesen hamis iratok — rendben vannak, nem keltett gyanakvást. Sikerült vonatra szállniuk, külön fülkébe. Az utazás ígéretesen kezdődött, de Béni Unaf állomásán ugyanabba a vasúti kocsiba szállt fel egy százados, aki megrökönyödve látta, hogy a Légió egyik főhadnagya együtt iszik a közkatonákkal. A százados, felháborodva ezen a függelemsértésen, kihívta «kollégáját» a fülkéből. A válasz nagyon röviden : «Pofa be !» A százados pisztolyt rántott, de a szökevények pillanatok alatt ártalmatlanná tették, s már le is ugrottak a vonatról, a sivatag kellős közepén. Ott már nem segített az egyenruha meg a fegyver, még az iránytű sem — menthetetlenül eltévedtek. Egy nap légiós járőr bukkant rájuk : heten feküdtek a végsőkig elcsigázva a homokon. «Két hónapja keresünk benneteket* — mondta a járőrt vezető őrmester. >De hol a nyolcadik ?« Az egyik szökevény a mellette heverő' hátizsákra mutatott: «Abban van, ami megmaradt belőle. Éhesek voltunk. Megöltük és megettük...»"A hét szökevényt a katonai törvényszék egyenként 30 évi börtönre ítélte....Maniatis légiósnak Marco Zancetta újonccal együtt sikerült keresztülvágnia a borzalmas líbiai sivatagon. „Azért választottam Zancettát, mert mint új ember, nem ismeri még a sivatagtól való félelmet. Ráadásul kemény, belevaló fiú, arról nem is szólva, hogy még négy év és két hónap szolgálati ideje van hátra." A két légiós felpakolt annyi élelmet és vizet, ameny-nyit csak elbírt, és 1960. január 7-én elhagyták a tábort. Mentek, mentek a könyörtelen sivatagon keresztül és csodával határos módon élve megúszták. Tizenhét napi menetelés után, január 23-án, egy tuareg törzs emberei találtak rá a két alélt szökevényre....Egy nap a Tanger felé vezető nemzetközi betonút gyalogosai és autósai két, kék munkaruhába öltözött szerelőt láthattak, amint a telefonoszlopokra másztak. A vonalat ellenőrizték. Világos ! Néha bele-beleszóltak a telefonkagylóba : „Halló, Ceuta ? Halló, központ ?... Itt az ellenőrző csoport! Halló ! Jól hall engem ?" Addig ellenőriztek, amíg a határt jelentő hídig jutottak. A hídon túl már Tanger fekszik, vagyis a nemzetközi övezet. Mihelyt nemzetközi területet éreztek a talpuk alatt, a két szerelő nagy nyugodtan levetette a kék munkaruhát, és odahívta a túloldalról a légiós őrségparancsnokot. Nyújtották feléje a munkaruhát : „Adja át a raktárunknak, onnan loptuk egy tábori telefonnal és két pár mászókampóval együtt. Tulajdonképpen csak kölcsönvettük..." Az őrségparancsnok először hülyén bámult rájuk, aztán hahotában tört ki. És mert véletlenül egy kis humor is szorult belé, melegen gratulált a két szökevénynek a jól sikerült fortélyhoz....Albert Londres, a neves francia riporter egy szökésről ír, amelynek kivizsgálásában személyesen részt vett 1924-ben. Igyekszem röviden elmondani, de előre felhívom a figyelmet, hogy ezúttal nem a cafard valamelyik áldozatáról van szó...— Kari Heille vagyok, könyvelő egy algíri vegyeskereskedésben — mondja. Haja lenyírva, gallérját levetette, elfogadja a kapitány kínálta cigarettát, és kényelmesen elhelyezkedik a széken. — Német ? — Igen, német vagyok, a vesztfáliai Hagenben születtem... Philippeville-foen megismerkedtem egy hölggyel, aki elhozott engem Dél-Algériába jószágigazgatónak...

— Német volt a hölgy ? — Nem, francia. Azt mondja, nagyon hasonlítok a háborúban elesett fiához. — Aki talán egyike volt azoknak a francia repülőknek, akiket önök lelőttek a világháborúban — mondja gunyorosan a kapitány. Karl Heille összerezzen, de azonnal vissza is nyeri nyugalmát. Arra a kérdésre, hogy hívták a hölgyet, megjátszott diszkrécióval mondja :— Megtagadom a választ. Francia létére ezt önnek meg kell értenie... Összevesztem a hölggyel, elmentem a városból, munkát kerestem. Akkor tartóztattak le először csavargásért. — Akkor ! — mondja a kapitány. — És egy hónap múlva engedték el. S miből élt Algériában ? Csak úgy véletlenül talált állást egy vegyeskereskedésben ? — Ügy valahogy — mondja az ember.— Rendben van. Akkor most Cesar Vallarino, a Sidi-bel-Abbés-i 1. Idegen Ezred őrmestere, mondja el nekünk, hogyan ismerte fel ezt az embert ? — Először a gépfegyveres kiképző osztagnál láttam — válaszol az őrmester —, 1922 áprilisában. Akkor mondta nekem egy barátom : „Te, ez egy nagyon tehetséges és intelligens volt német tiszt. Algériát és Tuniszt tanulmányozza".Ismét a kapitány vette át a szót : — Ez az egyén 1921 decemberében Léon Charles néven állt be a Légióba. 1922 júliusában megszökött. Elfogták, öt évi börtönre ítélték, amit a bossuet-i fegyházban kellett volna letöltenie. De 1923. június 18-án éjjel meggyilkolta az őrszemet és megszökött. Szóval maga, Vallarino őrmester — fordul az olasz légiós altiszt felé a kapitány — egy Babel-Cued-i vendéglőben talált rá. Hogyan történt ? — Igenis, mon capitaine-, ott láttam meg, de sehogyan sem jutott eszembe a neve. „Hogy vagyunk ?" kérdeztem, mire felkiáltott : — No nézd csak, a Vallarino !, és meginvitált egy pohár borra. Akkor kereken megkérdeztem tőle : „Tu es taillé la corde ?" (Elvágtad a kötelet ? vagyis : Megszöktél ?) — Itt ne beszéljünk erről — válaszolta. — Vagyis maga tud légiós nyelven, különben nem válaszolt volna — fordult a kapitány Kari Heille felé. — Mon capitaine — mosolyog a szökevény —, a barbarousse-i börtönben ültem. S a fegyházban sok mindent megtanul az ember. — Hm, kemény fickó maga, nagyon kemény fickó — állapította meg a kapitány. Ahogy kilépett a vendéglőből, letartóztatták. Harminchat óráig tartották fogva. Közben telefonáltak Sidi-bel-Abbésnbe az 1. Idegen Ezredhez, ahonnan az a válasz jött, hogy az ő nyilvántartásukban semmiféle Kari Heille nem szerepel. így igaz. Szerepel viszont egy Léon Charles. — Mondja kérem, ön Léon Charles volt légiós ? -— Nem, én Kari Heille vagyok. — Rendiben van — mondta a kapitány. — Önt megvizsgálták, és a testén négy sebforradást találtak. A kapitány egy papírlapról olvasni kezdte a sebforradá-sok jellegzetességeit. — így van ? — így, de mi közük a seb-forradásaimnak ehhez az egész dologhoz ? A letartóztatott kérdéséből tettetett csodálkozás cseng ki. A kapitány másik lapot húz elő : — Tudja, mi áll ezen a papírlapon ? Az, hogy annak a bizonyos Léon Charles-nak pontosan ilyen sebforradások vannak a testén, pontosan az imént megjelölt helyen és a méretük is ugyanaz... — Már megbocsát, mon capitaine, de ha megvizsgálnék az összes férfiak testét a világon, egész biztosan akadna kettő ugyanazokkal az ismertetőjelekkel, még merő véletlenségből is. — Ez igen ! Ilyen nyelvezetet használ egy vegyeskereskedés szerény alkalmazottja. S akkor mitévők legyünk az ön filozófiai diplomájával ?Lassanként kirajzolódik a letartóztatott igazi egyénisége. — Tekintetem a kezére esett —- írja Albert Londres. — Ezzel az elegáns vonalú kézzel gyilkolt, mert mindenáron ki akart törni a börtönből. Küldetésben volt Algériában. Az ő foglalkozásában az embereknek nincs személyazonosságuk. Akárcsak hazájuk tengeralattjáróinak, nekik is csak számuk van : V-33 vagy U-I8, vagy akármilyen más szám a hadügyminisztérium valamelyik titkos irodájában, egy dossziéban. Berlinben...A rádió és a gépesített járművek korában mind nehezebbé vált a dezertálás. Az a „két szerelő" bizony nem viselkedett volna olyan nyugodtan a nemzetközi övezet határán, ha tudták volna, hogy az ezred rádiótávírásza időközben már világgá röpítette személyleírásukat. Az ilyen szökések a „romantikus korra" jellemzők. Mint ahogyan a következő eset sem ebből a korból való. Nem mintha a történteket befolyásolhatták volna a modern hírközlő- vagy közlekedési eszközök, sőt a cafard szokásos és hosszan tartó tünetei sem mutathatók ki ebben az esetben. De lássuk, hogy is történt ? ...1958. március 30-ával kell kezdenünk, amikor George Maniatis légiós egy száz házból álló algériai falu megtámadását jegyzi fel naplójába. A falut repülők bombázzák, s mire lenyugszik a nap, minden elvégeztetett : a légiósok lerombolnak mindent, ami a faluból még épen maradt.„Egy öregasszony — fehér hajára vér tapad — tenyerével igyekszik visszatartani kiomló beleit, és kiabál. Még áll a lábán és nyilvánvalóan átkozódik. Révéillan hadnagy zavartnak látszik. Parancsot ad Alfredo Ceruttinak, hogy végezzen az asszonynyal. Cerutti elsápad, s egy pillanatra úgy tűnik, hogy megtagadja a parancs teljesítését. — Na ? ! — kérdi a hadnagy, aki közben hátat fordít. Cerutti behunyja a szemét, reszkető kézzel rántja meg a ravaszt, és — elhibázza. A tiszt lassan

visszafordul. Az öregasszony tovább átkozódik. Alfredo reszket, a mellettem álló Müller vihogni kezd... és nem szűnő vihogással, s cigarettával a szája sarkában, az egész tölténytárat az asszonyra üríti."A légiósok két hét múlva tértek vissza a táborba. Itt Réveil-lon hadnagy maga köré gyűjti az olaszokat, és elmeséli nekik, mi történt Ceruttival. — Ne adjatok alkalmat a németeknek, hogy csúfot űzzenek belőletek — mondta nekik. Ez a kis megbeszélés mulatozás közben folyt le — a kapitány néhány tucat láda sört fizetett a légiósainak —, s az embereket kellő hangulatban kapta el. Néhány olasz ütlegelni kezdte Ceruttit, mások viszont a pártjára álltak. Időközben a németek, akik nagyon büszkék voltak a Müllerükre, gúnyolódni ikezdtek az olaszokkal, a spanyolokkal, sőt, a franciákkal és svájciakkal is, kinevették őket .a „gyávaságukért". Aztán eldicsekedtek a múlt világháborúban elkövetett „hőstetteikkel", és újra sűrűn emlegették az olaszok gyávaságát. „Az olaszok, a spanyolokkal, a franciákkal és a svájciakkal együtt, türelmüket vesztve, rávetették magukat a németekre. A katonai rendőrségnek csak hajnaltájt sikerült helyreállítania a rendet. Másnap gyakorlatozás volt. Egy adott pillanatban Reisen altiszt célzásra emelt puskával parancsot adott Ceruttinak, hogy szaladjon fel egy dombra. Aztán lövést hallottunk. Este megszökött a liége-i Francois Kelman és a brüsszeli Eddy van Emelryk. A cédulán, amelyet a főhadnagyunknak hagytak, csak ennyi állt : «Miért ?»"Ez a „miért" légiós szempontból naiv kérdés. Cerutti kétszer is megsértette a Légió szabályait : nem teljesítette azonnal és habozás nélkül a parancsot, s merészelt visszarettenni a kegyetlenkedéstől. Réveillon hadnagy és a légiósok többségének szemében ez — gyávaság.A Casablancai francia-német konfliktus 1908-ban szintén egy szökéssel kezdődött.

A „Párduc" ugrásra kész...

1908 szeptemberében hat közlegény szökött meg az Idegenlégióból. Az akciót a Casablancái német konzulátus szervezte meg. A hajó, amelyen a hat szökevény elrejtőzött, már felszedte a horgonyt, amikor a francia rendőrök megtalálták a szökevényeket. A német hajó legénysége ellenállt, a verekedésbe beavatkozott a német konzulátus titkára is. A hat szökevény közül három német alattvaló volt. Berlin, igen erélyesen, a három német kiadatását és azt követelte, hogy a konzulátus személyzete ellen alkalmazott erőszak miatt a franciák kérjenek bocsánatot. Párizs a követelést elutasította. Úgy látszott, hogy Franciaország és Németország között elkerülhetetlen a konfliktus. A Casablancai incidens a Hágai Döntőbíróság elé került : a döntés nagyjából Franciaországnak kedvezett. Nem sokkal ezután (1909. február 9.) Franciaország és Németország megegyezésre jutott : Németország kijelentette, hogy „csupán gazdasági céljai" vannak Marokkóban, és elismerte Franciaország „különleges politikai érdekeit" ebben az afrikai országban. E megegyezés következtében a német és a francia tőke egy ideig együttműködött Marokkóban.1911 januárjában Mulay Hafid szultán, aki Fez városában a fővárost ostromló fellázadt törzsek foglya volt, Franciaországtól kért segítséget. A Moinier vezette oszlopnak sikerült felmentenie a várost, egy zászlóalj légiós pedig kiszabadította a szultánt. Ezzel egyidejűleg az Oudjda és Berguent között csoportosított francia erők is mozgásba lendülnek. A Légió elfoglalja Tauorizt-t. Alouana helység közelében tőrbe csalnak egy légiós egységet. Amikor az 1. Idegen Ezred 22. százada a helyszínre érkezik, az egység 35 légiósából már csak tíz sebesültet találnak életben. Mindez 1911 májusában történt, és annak ellenére, hogy a harcok egyre hevesebbek, nyilvánvaló, hogy Marokkó francia uralom alá került. 1911 július elsején Agadir marokkói kikötőbe befutott a „Panther" ágyúnaszád. Ezt az erőfitogtatást az egykorú dokumentumok a következőképpen indokolták : „Ha a franciák védelmezik alattvalóikat Fezben, mért ne tehetnék ugyanezt a németek Agadirban ?" A „Panther" — a „Párduc" — ugrásra kész, s Európában újra puskaporszag terjeng. Anglia foggal és körömmel védelmezte gyarmati monopóliumát, és minden Franciaország részéről megnyilvánuló terjeszkedési kísérlet elsősorban angol reakciót váltott ki. Már tudjuk, hogy amikor a nemzetközi színtéren világhatalomra törő új és hatalmas vetélytárs jelent meg — a német imperializmus —, Anglia kezdett más magatartást tanúsítani a francia gyarmati törekvésekkel szemben, azokban az esetekben, amikor ellensúlyozhatta ezzel a német expanziót. Ez történt Marokkóban is 1911-ben. Anglia és Oroszország figyelmeztetései visszavonulásra késztették a németeket. Az agadiri ellentét elsimult

ugyan, de olyan fegyverkezési hajszát váltott ki, hogy 1911-től kezdve állandó háborús veszély fenyegette a világot.1912-ben a marokkói szultán is behódol : szerződést ír alá, amelyben elismeri a francia és spanyol védnökséget Marokkó felett. Ebben a korszakban Melila városa (1496 óta) Senta ("1580 óta), Tetuan és Tanger (1860 óta) spanyol kézen voltak. Mind a négy város Marokkó északi részén fekszik, szemben a spanyol partokkal. Ugyancsak 1860-ban a spanyolok. Ifni elfoglalásával, rést ütöttek Marokkó Atlanti-óceán felőli részén, rátették kezüket a Spanyol Szaharára is. Az 1912-es megállapodás szentesítette ezeket a hódításokat, Tanger kivételével, amelyet nemzetközi kikötővé nyilvánítottak. A spanyolok kénytelenek voltak még 1890-ben kiüríteni Tetuant, „noha úgy tűnt, hogy véglegesen berendezkedtek ott" — állapítja meg Victor Piquet. Aztán hozzáfűzi : „Úgy látszik, hogy Anglia, amely nagyon aktívan vett részt a tárgyalásokban, ragaszkodott Tetuan kiürítéséhez. Érthető : Tanger is, Tetuan is túl közel van Gibraltárhoz..."Az 1912-es egyezmény tulajdonképpen három részre osztotta Marokkót : az egyik Tanger, nemzetközi kikötő, a másik az északi és déli Spanyol-Marokkó, a többi — francia védnökség.A marokkói törzsek gúnyt űztek a nagyhatalmak különböző szerződéseiből és saját szultánjukból, akit árulónak tartottak. Fez városát, a szultán székhelyét, számtalanszor megostromolták a berber törzsek, amelyek egy pillanatra sem szüntették meg a harcot. 1912-től 1934-ig szinte egyetlen nyugalmas esztendő sem volt Marokkóban. 1913-ban Lyautey tábornokot azzal a megbízatással nevezik ki főhelytartóvá, hogy „véglegesítse a védnökséget". Fezbe érkezése napján, 1913. május 23-án, a berberek megint megtámadják a várost, egészen az új helytartó parancsnoksági épületéig hatolnak. Hiába verik őket visz-sza : három nappal később megismétlik a támadást. Lyauteynek nagy nehézségek árán, s csak az anyaországból érkező újabb és újabb csapatok segítségével sikerül 1914-ben egyesíteni „Marokkó két részét", vagyis összevonni az ország keleti és nyugati részén harcoló francia csapatokat. Ezekben a hadműveletekben a Légió egységeire hárult a fő szerep.Az előbbiek során már szó esett a „lovas" századok szervezési és menetelési formáiról. Ezeket a könnyű alakulatokat azonban még számos egyedi, specifikus vonás jellemzi. Képzeljünk el most egy ilyen századot, amely a sárga homokon megtett hosz-szú menetelés után éjszakai pihenőre készülődik.A légiósokra még egy nehéz feladat várt : védelmi falat kellett emelniük — a la murette-et. Enélkül szó sem lehetett pihenésről. „Egyfajta akaratedzési gyakorlat volt ez" — mondca egy volt légiós. S talán igaza van. Sebtében köveket hordtak össze „nyersanyagul", amelyből egy méter magas (néha valamivel alacsonyabb) és félméter vastag falat kellett építeniük.A légiósok hajlottak arra, hogy a védőfal építését szadista parancsnokuk szeszélyének tudják be... Körös-körül, ameddig a szem ellát, semmi jele a veszélynek. Élő lélek sehol. Miért pazarolják hát végső erejüket kőcipelésre ? Mert az éjszakák, a nyugalom e tengerei gyakran valóságos pokollá változtak. Az arab, berber, tuareg, druz harcosok a terep tökéletes ismeretében, az éjszaka leple alatt indultak támadásra : ropogott a sortűz, azt sem lehetett tudni, honnan. És ilyenkor áldották a légiósok a védőfalat, amely megóvta őket az első becsapódásoktól, s mögötte felkészülhettek a védelemre.Ez távolról sem jelenti azt, hogy a murette mindenféle támadás esetén védelmet nyújtott. Jean Martin meséli, hogy a légiósok éjszakára a csuklójukhoz szíjazták a puskát. Nem volt ritka eset, hogy valamelyik marokkói vagy algériai, kihasználva a sötétséget, a táborba lopódzott puskát lopni. Hallatlanul merész emberek voltak. Leszúrták az őrszemet, aztán bekúsztak valamelyik sátorba, és úgy igyekeztek elcsenni a puskát, hogy ne ébresszék fel az alvó légióst.Hogyan épültek ezek a híres murette-ek ? A század előremegy a kiválasztott terepen, azután rajokra bomlik. A raj olyan alegység, amelynek az élén egy tizedes áll, létszáma, ez esetben, öt légiós és egy tizedes. A rajok megfelelő távolságra helyezkednek el egymástól. A tizedesek kihúzzák szuronyukat és az rmester vezényszavára beszúrják a földbe. Így az egymástól egyenlő távolságra levert szuronyok jelölik meg egy-egy sátor helyét; minden sátoriban hat ember, azaz egy raj fér el. Mikor a sátrak már állnak, elhangzik az új parancs : „Aux murail-les!" (A falhoz !) A falépítés nehéz munka, átkozza is a légiós teljes szívéből. Első feladat : megfelelő köveket találni. Ez húsz ember dolga. A többiek a kijelölt helyre hordják a köveket. A falon szabadon hagyott nyílások biztosítják a kijárást, eléjük pedig, védelmül, kis falat kellett emelni. Amikor mindez készen volt, már csak a lőrések voltak hátra. Minden embernek megvolt a maga lőrése, azt ő építette, magasságának, alkatának, ízlésének, fantáziájának megfelelően. Ez az ő

lőrése, és nem másé. Ebből ő fog lőni. Jaj annak, aki elvéti lőrését az éjszaka sötétjében, a riadó kellős közepén ! Minden ember a lőréséhez ! A Légióban ez megfellebbezhetetlen szabály.Azután, kerül sor a lovakra és az öszvérekre. Hogyan lehet megvédeni ezeket az értékes állatokat ? Főleg a málhás öszvéreket. A lovak és öszvérek magasabbak, mint a murette, s így ez nem nyújt védelmet számukra. Gödröt kell tehát ásni a tábor közepén. A légiós addig ás, míg a gödörből már csak az öszvérek hosszú füle látszik ki. „De ez már plusz munka — jegyzi meg emlékirataiban Doty —, és megértem, hogy a franciák úton-útfélen «pokolnák» nevezik a Légiót."Csak miután elkészült a fal, osztották ki a menázsit.Nem hiányozhatott az ital sem, de ezzel is bizonyos szabályokhoz igazodva és mértékkel szolgáltak. Először vizet adtak. Ez a víz, ahogy egy régi légiós állítja, „gyakran hideg volt, néha tiszta, de a legtanácsosabb volt, ha az ember nem nézett bele a csajkába". A napi félliter bort este a táborban itták meg. Minőségéhez nem férhetett kétség. De mi az a félliter bor ? Majdnem semmi. Főleg, ha légiósról van szó. Úgyhogy a légiósok gyakran menetelés közben megállapodtak : egy órával többet maradhatsz az öszvéren, viszont kapok tőled két csajka bort. Egyesek, mint látjuk, „váltópénznek" tekintették a bort... Egyébként egy régi marokkói harcos bevallja : „A légiós bőven kárpótolta magát a menetelés összes kínjaiért, amikor visszatért a helyőrséghez".

Mérlegkészítési kísérlet

Elérkeztünk az első világháború, a nagy összecsapás küszöbére, amelyben majd a Légió is részt vesz. Valami mérlegfélét kell hát vonnom a Légió történetének az első világháborút megelőző korszakáról, az úgynevezett „romantikus" korszakról. Ezeket az esztendőket — ha hitelt adnánk azoknak a legendáknak, amelyeket a Különleges Szolgálat, a Légió hivatalos propagandája szült — még a festői egyenruhák, a sárga homokból kiemelkedő hófehér előretolt erődök jellemzik, amelyeket marcona légiósok még ágyúval sem rendelkező, de szabadságukért küzdő emberekkel szemben védenek meg. Ebbe a romantikus keretbe még beleillenek a gyönyörű arab lányok és a lobogó vérű légiósok szerelmi történetei. Ez a propaganda sokat írt a légiósok „idillikus ivászatairól" is, meg a bordélyházak „személyzetének" nemzeti összetételéről : a parancsnokságnak gondja volt rá, hogy ez utóbbi megfeleljen a Légió nemzetközi jellegének. E történetek legtöbbje azt a látszatot akarta kelteni, hogy tökéletes az egyetértés a megszállók és az elnyomottak között, ki akarta hangsúlyozni a légiósok gondtalan életét két csata között és „páratlan hősiességüket" a harcban.A mérleg megvonása persze csak kísérlet lehet : a „Nagy Ismeretlen" történelmében nagyon sok kérdés tisztázatlan. A Légiónak szentelt könyvek zöme minden fenntartás nélkül dicséri, viszont számos szakmunka figyelemre sem méltatja a Légiót. Mekkora ellentmondás !Talán a legjobb, ha a mérlegkészítést azzal a kérdéssel kezdjük, amelyet Poimiro tett fel 1913-ban : társadalmi és katonai hasznosságát tekintve szükség van-e az Idegenlégióra, vagy sem ? Egyes szerzők a Légiót társadalmi hasznosság szempontjából szükségesnek, sőt nagyon hasznosnak ítélték, mert — legalább részben — felszívja azokat a Franciaországba jött idegeneket, akik egy vagy más okból nem boldogultak, deklasszálódtak, nem kívánatos elemmé váltak. Ilyenformán — szerintük — a Légió hozzájárult a bűnözés csökkentéséhez... Poimiro a franciaországi születési arányszám állandó csökkenéséből kiindulva elismeri: „Az Idegenlégió 14 000 fővel növeli az ország haderejét, ami egy gyaloghadosztály létszámának felel meg. A légiósok meg az algériai lövészek ma az egyedüli olyan csapatok a francia hadseregben, amelyek szívósságukkal, harckészségükkel és bajtársi szellemükkel a régi hivatásos katonákra emlékeztetnek, Így hát ők tizennégyezren valójában sokkal többet érnek ugyanennyi átlagkatonánál. Franciaországnak ma létérdeke, hogy fenntartsa az Idegenlégiót." (Charles Poimiro : La Légion Étran-gére et le droit international, Párizs 1913.) Ne feledjük, hogy ezeket a sorokat az első világháború kitörése előtt egy évvel írták.De miért vetette fel a Légió katonai szükségességének kérdését Poimiro egy olyan korszakban, amelyben ez idegenekből álló hadsereg hozzájárulása a különböző európai háborúkhoz - mindenekelőtt azonban egy hatalmas gyarmatbirodalom meghódításához — elismert tény.Elismert tény ? És itt bukkan fel egy olyan jelenség, amely alaposabb elemzést igényel : a szándékos mellőzés.

Tudjuk, hogy a Légió nagyszabású katonai műveletekben (háborúk, hadjáratok, gyarmati expedíciók) sohasem egyedül, hanem mindig az Afrikai Hadsereg más egységeivel együtt vett részt. Nagyon érdekes, hogy az Afrikai Hadsereg történelmének bibliográfiáját böngészve — amely bizonyos mértékben hivatalos jellegű műveket sorol fel —, megállapíthatjuk, hogy az első világháború előtt megjelent munkák között összehasonlíthatatlanul kevesebb szól a Légióról, mint az Afrikai Hadsereg rnás egységeiről, a zuáv-, a szpáhi-, az algériai lövész- és az afrikai vadászezredekről. A szerzők - kivétel nélkül katonák - bizonyos tartózkodást tanúsítanak a Légióval szemben. Például Mordrelle alezredes enciklopédikus műve (Conférences sur la guerre coloniale), amely 1909-ben jelent meg Párizsban, egy egész fejezetet szentel Tuyen Quang ostromának, de csak futólag említi meg, hogy az erőd védelmében a Légió egységei is részt vettek. Victor Piquet százados egyik szakmunkájában foglalkozik Észak-Afrika meghódításának minden mozzanatával az 1830—1910 közötti időszakban (Campagnes d'Afrique 1830— 1910, Algérie, Tunisie, Maroc). Az Afrikai Hadsereg című fejezet végén gazdag bibliográfia szerepel, amely tartalmazza a hadsereg egységeivel foglalkozó műveket, köztük három könyvet az Idegenlégióról is. Ennek ellenére, a fejezeten belül egyetlen egyszer sem említi „az Afrikai Hadsereg lándzsahegyét". A kötet végén található táblázat az Afrikai Hadsereg 191l-es állományának létszámát tükrözi : a Gyalogság rovatban összesen 33 400 gyalogos szerepel. A táblázat második helyét a Légió két ezrede foglalja el, összesen 8844 ember, az első helyet az algériai lövészek 15 400 főnyi létszámmal. Vagyis : a Légió számbelileg is jelentős erőt képviselt. A megfigyelőnek az a benyomása, hogy az illető szerzők szándékosan nem beszéltek az Idegenlégióról, és felteszi a kérdést : vajon ez a hallgatás a hivatásos tisztek kasztszellemből fakadó ellenséges érzületének, vagy éppenséggel megvetésének eredménye, amelyet ezekkel az általuk sehonnai, a társadalom söpredékének tekintett emberekkel szemben viseltettek ?Mindenképpen szakadék tátong a Légió hivatalos propagandaszerveinek érdekből fakadó, szolgai dicshimnuszait tartalmazó számtalan könyv, megemlékezés és a hivatásos tisztek munkái között, amelyek, ha nyíltan nem is vetik meg a Légiót, de agyonhallgatják. És mégis, néhány ponton híd köti össze ezt a szakadékot : mindenekelőtt az egyes tábornokok szórványos nyilatkozatai a légiósok hadi erényeiről. Weygand tábornok pél-dául Histoire de l'armée francaise című terjedelmes művében nem nyilatkozik valami hízelgően az Afrikai Hadseregről, amely ugyan „harcokban érlelődött meg", de az anyaországban „a botrányok és a korrupció «dicsfénye» övezte", és „a tábornokok túl gyakran váltogatták egymást..." A Légióról csupán annyit jegyez meg, hogy „ez a gyülevész had; hozzáértő tisztek vezetésével pompásan harcol, és majdnem eléri a becsület tetőfokát".

Hogyan tájékozódjék az ember ezek között az ellentmondások között ? Agyonhallgatás és megvetés egyfelől, „a becsület tetőfoka" másfelől. A Légió zászlajának a Becsületrenddel való kitüntetése olyan történet, amely fényt vet a Légióval szemben még a hivatalos körök részéről is megnyilvánuló tartózkodásra. Ezt a történetet érdemes elbeszélni. Évek, sőt évtizedek teltek el, a marsallok, tábornokok elragadtatással nyilatkoztak a Légió teljesítményeiről, de úgy látszik, mindez nem keltette a kívánt visszhangot azoknak a szívében, akik a kitüntetéseket osztogatják. Egy szép napon, valamelyik Sidi-bel-Abbés-i újságíró, a Légió fenntartás nélküli híve, magához a köztársasági elnökhöz fordult : — Hogy lehet ez ? — kérdezte felháborodva. Már a párizsi tűzoltóezred is kapott Becsületrendet ! Az Idegenlégió viszont, amely a gyarmatbirodalom meghódítója és védelmezője stb. stb. ... Az újságíró kedvezőtlen választ kapott. Talán azért, mert a tűzoltók, mint tudjuk, oltják a tüzet, míg a légiósok gyújtogattak, amerre csak jártak... De hallgassuk meg, milyen indoklással utasították vissza a Légió 'kitüntetését : valamely ezredet csak akkor lehet kitüntetni, 'ha fegyvertényei között ellenséges zászló megszerzése is szerepel. De ne holmi lobogócska, hanem előírásos zászló legyen... Az újságíró bebizonyítja, hogy Constantine-nál, 1837. október 7-én egy Doze nevű légiós őrmester két zászlót zsákmányolt. Óriási botrány. Nagy keresés, kutatás az irattárakban, de semmi nyoma a dolognak. Ez alkalommal arra is rájönnek, hogy általában nem nagyon szerepelnek a Légió tettei a katonai évkönyvekben. A nagy keresésben azonban egy másik zsákmányolt zászlóra bukkannak : a 2. Idegen Ezredben szolgáló Callet hadnagy szerezte meg Magen-tánál az osztrákoktól. Igen ám, de ezt a zászlót a zuávok ellopták (!) az Idegen Ezredtől, s később... a 2. zuáv ezred kapott Becsületrendet a zászlózsákmányért. Újabb botrány ! A zuávok erősködnek, hogy az egész puszta rágalom : a zászlót ők zsákmányolták.

De miért is van okvetlenül zászlóra szükség ? Nem érdemel-e a Légió jutalmat a gyarmati hódításokban való részvételéért ? Hiszen most is, a botrány kellős közepén, a Légió gyorsan mozgó alakulatai Algéria déli részén Marokkó megrohanását készítik elő. Ezekben az években légiós-zászlóaljak, szpáhi egységekkel együtt, három előretolt állást alakítanak ki : Berguent, Ras-el-Ain, Béchar. Ezek helyőrsége biztosítja a határőr-szolgálatot az Algéria és Marokkó közötti vonalon. S ugyancsak ezekben az években jelennek meg Marokkó „nem hivatalos" katonai térképén az előretolt állások, amelyek „nem léteznek"... „A Légió őrt áll birodalmunk határain..." — mondja ki egyik határozatában a Sidi-belnAbbés-i municípiumi tanács... A „helybeliek" tehát nagyra értékelik „Légiójuk" érdemeit, s ugyancsak egyik „helybelinek" köszönhető, hogy 1906. április 28-án az 1. Idegen Ezred zászlaját a Becsületrend Keresztjével tüntetik ki. Vajon Marokkó tűzzel-vassal történt „pacifizálásának" előkészítését óhajtották jutalmazni ? Nem, egészen más a magyarázat : új hadügyminisztert neveztek ki, aki az orani körzet képviselője is volt, márpedig Sidi-bel-Abbés ebben a körzetben fekszik... Vagyis, ha alaposan szemügyre vesszük a dolgokat, meg kell állapítanunk, hogy a kitüntetés, hogy úgy mondjam, „helyi" akció eredménye volt...Visszatérve a hivatásos katonáknak a Légióval szembeni állásfoglalására, a mérleg „katonai hatékonyság" rovatánál meg kell állapítanunk, pontosabban fel kell tételeznünk, hogy lenézték a Légió teljesítményét, mivel kezdetben csupán rosszul felfegyverzett, katonailag képzetlen törzsekkel harcolt. A számbeli fölény nem számított a lőfegyverek gyors fejlődésének korszakában. Az ellenfél hátrányos helyzete részben magyarázat nemcsak a Légió harci hatékonyságára, hanem más gyarmati csapatok sikereire is.Lássuk például Louvel kapitány századának esetét, amely 1885-ben a Samory seregei ellen vívott harcokban, Niafadié falu egyik istállójában tíz napig tartotta magát. Az istállót 3,5 méter magas döngölt agyag palánk vette körül. A rögtönzött „erőd" belsejében nem volt sem kút, sem forrás, ezzel szemben a védők százhúsz Gras-puskával és egy könnyű tábori ágyúval rendelkeztek. A Gras-puska, amelyet 1874-ben vezettek be, még nem ismétlőfegyver, de nagyon pontosan lehetett vele célozni. Samory embereinek mindössze néhány kezdetleges puskájuk volt, nyilaik számításba se jöhettek. Amikor az ostromlók kétszáz méternyire közelítették meg az istállót, a védők tüzet nyitottak és magukhoz közel sem engedve gyilkolták le a merész támadókat. Szándékosan hallgattam el még az elején, hogy a század, amely Niafadiénél ellenállt, nem légiós egység voit, hanem a francia gyarmati hadsereg egyik lövészszázada.Ez is bizonyítja, hogy azokban az időkben nemcsak légiósok kisszámú, de tökéletesített fegyverzettel ellátott egysége állt ellent a számbeli fölénnyel, de gyatrább fegyverekkel rendelkező ellenfélnek. Ami a technikai fölényt illeti, igen jellemző az a cinikus és fennhéjázó mondat, amely a múlt század végén a kolonialista körök kedvenc mondása lett: „Bárhogy is lesz, a Maxim-gépfegyver a mienk, és nem az övék".A fentiekből azt a következtetést vonhatjuk-e le, hogy a Légióval hasonló helyzetben levő, bármely más csapattest is azonos katonai eredményt érhetett volna el ? Ez lett volna hát az ok, amely miatt a katonaszerzők olyan tartózkodóak a Légió teljesítményeivel szemben ? Vagy ennek a tartózkodásnak más okai is voltak ?Voltak, és — joggal. Még a Légió hívei is elismerik, hogy dicsőítésük tárgya nem volt népszerű Franciaországban. És nem csupán azért, mert menedéket nyújtott kiközösített embereknek, hanem elsősorban azért, mert az egyszerű francia szemében a Légió egyet jelentett a gyarmati háborúval. Még a Historama folyóirat 1967 novemberi különszámában is, amelyet pedig teljes egészében a Légió dicsőítésének szenteltek, ilyen sorokat olvashatunk : „...egészen az 1914—1918-as Nagy Háború nyugati frontján való részvételéig, a francia közvélemény egy túl rejtélyes, távoli hadseregnek, kalandorok s a gazdag családok kártyaadósságokba bonyolódott csemetéi menedékének tekintette a Légiót... Olyan csapat, amely arra hivatott, hogy valahol távol, gyarmati hadjáratokban vegyen részt".E mérlegen belül vizsgáljuk csak meg a jövőbeni ellenfél véleményét is. Az első világháborút közvetlenül megelőző időkben számos német újonc lépte át a német-francia határt azzal a szándékkal, hogy belép a Légióba. A német hatóságok drákói rendeletekkel igyekeztek véget vetni ennek a „vérveszteségnek". Azok a légiósok, akik több évi szolgálat után visszatérnek Németországba, különböző megtorló intézkedéseknek vannak kitéve, amelyek alól csak akkor mentesülnek, ha belépnek a német hadseregbe. Kiváló katonáknak tekintik őket, és II. Vilmos császár még azt is megengedte nekik, hogy a Légióban szerzett kitüntetéseiket viseljék. így

történhetett; meg, hogy később, az első világháború nyugati frontján, egyes német katonák, a Légió veteránjai mellén a Vaskereszt mellett ott ékeskedett a francia Katonai Érdemrend és a Gyarmati Érdemrend is... Az első világháborúban a Légió ismét megjelent francia földön.A háború kitörésének pillanatában, 1914 augusztusában, a Légió két ezrede 12 zászlóaljból állt, amelyekből hat Marokkó „pacifizálásával" foglalkozott... A fennmaradó hat zászlóaljat a marokkói (!) hadosztályba ékelve, átvezényelték a franciaországi frontra.

11. VILÁGHÁBORÚ

A franciák — de néha az angolok is — még ma is így nevezik : a Nagy Háború, de néha a pontosság kedvéért még hozzáteszik : ...vagyis az első világháború. Az 1939—1945 közötti nagy világégésnek náluk sokkal egyszerűbb elnevezése van : „a második világháború". Így; egyszerűen, nagy kezdőbetűk nélkül, noha hosszabb ideig tartott, véresebb volt, és az elsőnél fokozottabban az egész világra kiterjedt. De az 1914—1918-as háború sorsdöntő csatái francia földön zajlottak, s ezt a földet bőven öntözte a Verduntől Belgium északi határáig húzódó csatatereken egymással összecsapó katonák vére. A Nagy Háború ütötte sebek még évtizedek múlva is szembetűnően tátongtak Franciaország testén : sok helység csak név szerint szerepelt a térképen, a valóságban a háború eltörölte őket a föld színéről.Jól emlékszem : amikor ellátogattam a verduni csata színhelyére, kerek húsz esztendővel az ott lefolyt nagy csata után, egy helyen néhány egymásra rakott téglát láttam. A föléjük elhelyezett felirat rövid, s éppen ezért megrázó volt: „Ici fut Fleury" — „Itt állott Fleury"...Az 1914—1918-as világháború jellegzetesen imperialista háború volt, amelyben két koalíció állott egymással szemben — az Antant és a központi hatalmak. E háború céljai között szerepelt a világ újrafelosztása is, vagyis új piacok, új nyersanyag-lelőhelyek megkaparintása. A szemben álló felek, elsősorban az Antant, hogy pótolják csapataik veszteségét, gyarmataikon tömegesen verbuváltak katonákat, részben a gyarmati csapatok számára, részben munkásnak. Anglia 4,5 millió embert mozgósított — csupán Indiában 1,4 millió embert soroztak be a gyarmati csapaítestekbe. Ami Franciaországot illeti, a háború küszöbén, 1912-ben megtagadta ugyan a francia állampolgárságot az észak-afrikai bennszülöttektől, de számukra is kötelezővé tette a katonai szolgálatot. „Ezt a határozatot nem úgy tüntették fel, mintha köteleznék a bennszülötteket, hogy lemészároltassák magukat", hanem mint kedvező alkalmat számukra, hogy részesei lehessenek a dicsőséges katonai hagyományoknak — jegyzi meg ironikusan Sanche de Gramont. A gyarmati csapatok értékes embertartalékot jelentettek ebben a megsemmisítő háborúban. 1914-ben körülbelül 600 000 színes bőrű (barna, fekete és sárga) harcolt francia zászló alatt. Kétszázhatvanezren Észak-Afrikából jöttek, csupán az Antillák kis gyarmatai és Réunion szigete 51000, a többi francia gyarmat pedig 275 000 katonát küldött. Ezenkívül mozgósítottak 200 000 színes bőrű munkást is. A körülbelül 600 000 frontkatonából 110 000 pusztult el. (Jacques Arnault : Procesul colonialismului, Tudományos Könyvkiadó, Bukarest 1960.)Az Európába vezényelt nagyszámú — 200 000 — négerrel kapcsolatban Louis C.D. Joos a következőket állapítja meg: „Ha valaki abban reménykedett, hogy a társadalmi érintkezés, a kapcsolatok révén az afrikaiak közelebb fognak kerülni az európai életformához, tévedett. 1918-ban, a leszereléskor a katonai érdemrenddel és a háborús érdemkereszttel vagy más érdemérmekkel kitüntetett afrikaiaknak felajánlották, mondjanak le bennszülött státusukról, és vegyék fel a francia állampolgárságot. Mindössze 20 olyan afrikai akadt, aki elfogadta az ajánlatot". Vagyis nem voltak hajlandóak elnyomóik állampolgárságát mint tiszteletbeli címet elfogadni. Már akkor is azt kérték, amit később, nehéz harcok árán, el is értek : saját hazájuk állampolgárai akartak lenni.

A „tizennégy-tizennyolcas" Légió

Ezt a ragadványnevet az a két menetezred viselte, amelyet 1914 októberében a mailly-i katonai táborban állítottak fel. Ebben az ezredben olvadt össze a Sidi-bel-Abbésből és Saidá-ból érkezett hat légiós zászlóalj a Franciaországban toborzott önkéntesekkel. A toborzóirodákat valósággal

megrohamozták a volt légiósok is : angolok, belgák, oroszok, sőt franciák. Aztán özönlöttek a volt fegyencek, a börtön, sőt az akasztófa „várományosai", akiknek a kezdeti napok örvénylése módot nyújtott arra, hogy befurakodjanak a kaszárnyákba. Ezeken kívül, már augusztus első napjaiban száz meg száz Franciaországban lakó vagy a háború kitörése után francia földre tóduló idegen kérte felvételét a francia hadseregbe. Ezeknek egy részét a „tizennégy-tizennyolcas" Légióba küldték. Az idegen önkéntesek és az Afrikából jött régi légiósok egybeolvadása nem történt, nem (történhetett egyik napról a másikra. Az önkéntesek, akik nem ismerték a Légió kemény katonai fegyelmét, nehezen viselték el a kiképző altisztek brutalitását. Megfélemlítette őket a mesterségben elfásult afrikai katonák zordsága. Mindebből nehézségek származtak, hosszabb kiképzési időre volt szükség. A „tizennégyestizennyolcas" Légió két ezrede az 1915 szeptemberi champagne-i offenzívában olyan veszteségeket szenved, hogy a két ezred maradványait egyetlen ezredbe olvasztják össze, amely ezúttal az „Idegenlégió menetezrede" nevet kapja. 1915. november 15-től már csak ez az idegen ezred létezik.

Elzálogosított élet

A Légiót és a légiósokat jellemző sajátosságok mit sem változtak a Nagy Háború folyamán. A Légió pedig az maradt ebben a háborúban is, ami eddig volt : feláldozásra szánt rohamegység, és ezt mindenki nagyon természetesnek találta. A Légiót, azaz az „Idegenlégió menetezredét" kilencszer idézték a hadsereg napiparancsában, zászlaját a Hadikereszttel is kitüntették, majd 1917 novemberében Pétain tábornok tűzte ki a menetezred lobogójára az új kitüntetést, amelyet az Idegenlégió számára alapítottak : a „la fourragére rouge"-t. Mindamellett a Légió és a többi csapattest között fennmaradtak az alapvető különbségek. A Légió professzionista katonai alakulat volt.Az Idegenlégió credója — „A Légió a mi hazánk" — olyan emberek hitvallása, akik feláldozták személyiségük egy részét, sutba dobták múltjukat, hogy csak jelenük legyen, hogy csak légiósok legyenek, semmi mások. Azaz olyan katonák,-, akik szerződésük időtartamára azonosítják magukat a Légió érdekeivel.íme, a központi hatalmak országaiból származó légiósok példája. Ők a Nagy Háború alatt Afrikában voltak. Amint látni fogjuk, ők őrizték meg a francia gyarmati hatalom épségét. „Vajon nem a hűség bizonyítéka ez ?" — teszi fel a kérdést Jean des Valliéres. Hűség ? Kétségtelenül az. Légiójuk iránti hűség. 1917-ben néhány amerikai újságíró látogatott el Sidi-bel-Abbésbe. Elképedve álltak meg egy kiskocsma előtt, ahonnan a „Lieb'Vaterland, magst ruhig sein..." hangjai szűrődtek ki. Német precizitással énekelte a kórus ezt a nemzeti dalt. amely az első világháború idején és az azt megelőző években nagyon divatos volt. „Szeretett hazánk, légy nyugodt, őrt áll a gárda a Rajnán !..." ízig-vérig franciaellenes dal ! — Német hadifoglyok ? — kérdezték elcsodálkozva az amerikaiak. — Nem, légiósok. Azt énekelnek, amihez kedvük van... Ezek az emberek naponta kétszer tisztelegtek fegyverrel a Vienot-kaszárnya udvarán lobogó francia zászló előtt, meg a táblák előtt, amelyekre a Légió jelszavát vésték : „Becsület és Hűség". Azután előre Marokkóba vagy 'délre, a Szaharába... Nem németek, osztrákok, magyarok, törökök vagy más nemzetiségűek voltak ezek. Egész egyszerűen -— légiósok...Az Antant 1916 nyarán tehermentesíteni akarja Verdunt a német nyomás alól és megindítja a Somme melletti offenzívát. A Somme folyó völgye, amely 1915—1918 között szinte szakadatlanul hadműveletek színtere volt, végtelen temetővé változott. A jó tollú angol író, Róbert Graves, a brit hadsereg tisztje, valós képet nyújt a Somme melletti lövészárkok pokláról 1916 júliusában :„Borzalmas szagegyveleg : az áporodott sár, az emberi ürülék, a klórmész, a temetetlen vagy félig eltemetett hullák, a rothadó homokzsákok, az emberi izzadtság és a robbanószerek bűze. Ezt a bűzt néha elnyomja a cigarettafüst, a pörkölődő sonka illata, máskor viszont még elviselhetetlenebbé teszi a mérgesgázok átható szaga." A sült sonka illata persze csak az angol lövészárkok fölött száll, de a mindenütt nyüzsgő patkányok átmennek az angol fedezékekből a franciákhoz, onnan pedig a német árkokba.A légiósok a maguk módján szórakoztak a patkányokkal. Sok frontszakaszon a német lövészárkok nagyon közel voltak a franciákéhoz. Valamelyik légiós beledöfte szuronyát a fényes nappal százával szaladgáló undok állatok egyikébe, és cifra káromkodások kíséretében átdobta a német lövészárokba. A válasz nem késett sokáig : most a német lövészárok felől röpült egy patkány,

ugyancsak káromkodások kíséretében. A front nyugalmasabb pillanataiban, amikor a légiósok már beleuntak a végnélküli kártyapartikba, ez a „patkány-csere", meg a vele járó, lehetőleg több nyelvű káromkodások kiagyalása volt a légiósok kedvenc szórakozása.Verdunnél a németeknek nem sikerült áttörniük a frontot, és a Somme melletti offenzíva sem lendítette mozgásba a lövészárok-háborút. Az ellenfelek többé nem áttörésekről, hanem „felőrlő háborúról" (az Antant) és „várakozási háborúról'' (a központi hatalmak) beszéltek. Ennek ellenére 1917 tavaszán Nivelle tábornok, a francia hadsereg új főparancsnoka frontáttörést készített elő az Aisne körzetében. A Nivelle-offenzíva is sikertelenül végződött. A francia katonák, az egész francia nép torkig volt a háborúval, a hiábavaló veszteségekkel. Egyes ezredek fellázadtak, katona-tanácsokat alakítottak, és megtagadták a visszatérést a frontra. Több szerző a „mettre la crosse en l'air („felemelni a puskatust") kifejezést használja, ami lényegében azt jelenti, hogy a szurony nem előre, hanem a föld felé néz. Valódi értelme tehát : „megtagadni az engedelmességet". Kétségtelen, hogy a messzi Oroszországból érkező hírek a francia katonák magatartására is kihatottak. Hiszen a keleti fronton egymillió orosz katona „emelte föl a puskatusit".Egyedül a Légió maradt közönyös a körülötte kavargó nyugtalanság közepette. Annak a népnek politikai, társadalmi, emberi problémái, amelynek nevében, úgymond, harcolt, nem érintették a légiósokat. Az Afrikából Franciaországba háborúzni érkezett légiós szemében a „puskatus fölemelésének" semmi értelme sem volt. Ha véget ér a háború Franciaországban, majd lesz másutt : Afrikában, Indokínában, valahol, talán éppen nagyon távol Sidi-bel-Abbéstől, ahonnan jöttek. A légiós szemében ez a háború semmiben sem különbözik a többitől. Lehet, hogy kicsit hoszszabb, jóval véresebb, de — háború. A légiósok közhangulata jó, mert náluk az étel-ital több és jobb, mint más csapattesteknél. Ezek az emberek rendjén valónak találták a legkínzóbb nélkülözéseket is harcok idején, ám ugyanilyen természetesnek tekintették azt is, hogy amikor az ezred tartalékba vonult, csajkájukban kitűnő falatokat, kulacsukban elsőrangú bort találjanak.1918 október végén a menetezred már megint a tűzvonalban, ezúttal Nancy és Cháteau Salins között található. A hadvezetőség nagyméretű offenzívát 'készített elő. Ezzel egyidőben azonban egy esetleges fegyverszünetről is keringtek hírek. A légiósok szóra sem érdemesítették ezt a hírt. Számukra egy fegyverszünet nem több közjátéknál — két háború közötti szünetnél. A légiósok között még vannak olyanok, akik emlékeznek egy akkoriban lefolyt beszélgetésre. Valamelyik tábornok megkérdezte a Légió egyik veteránját, Lafitte kapitányt : — Mit csinált háború előtt ? „Harcoltam, mon général." — És mit akar csinálni háború után ? „Harcolni, mon général."A fegyverszünetet 1918. november 11-én írták alá. Egy évvel később a Légió hazatér Afrikába. És annak ellenére, hogy a Nagy Háborúban súlyos veszteségeket szenvedett, mégis teljes létszámú : Franciaországból való távozása előtt jórészt németekkel töltötték fel megritkult sorait. A Légió történetében újra megismétlődik, hogy azok az emberek, akik éveken keresztül ölték-gyilkolták egymást Európa harcterein, levetették régi uniformisukat, megtagadták hazájukat, s új egyenruhába bújtak — a Légió egyenruhájába.Azt hiszem, eljött az ideje, hogy alapos vizsgálat tárgyává tegyük ezeket a mindenfelől jött embereket, „...akik — ahogy Villebois-Mareuil ezredes írja 1895-ben — álarcot öltve, személyazonossági okmányok, erkölcsi bizonyítvány, ajánló írások nélkül, vagyis minden olyan okmány nélkül 'lépnek be ebbe a hibrid környezetbe, amely a múltjukról beszélhetne".

12. EMBEREK - MÚLT NÉLKÜL

Íme, uraim, itt Európa vonul fel önök előtt ! — mondotta, egyszer de Corta ezredes, a Marrakech vörös falai alatt tartott egyik katonai parádén. Valóban, számos nemzet szolgáltatta az emberanyagot a Légió zászlóaljai számára, amelyeket gyakran tizedeltek meg vagy pusztítottak el a harcok, de amelyeket mindig újra kiegészítettek, újra felállítottak a Légió történetének 140 esztendeje alatt. Sok rendőrség üldözte bűnöző keresett menedéket a Légióban. Nem tesz semmit, ,,a Légió nem angyalokat keres". Aztán jöttek ide a földgolyó szegényei : munkanélküliek, éhező, nyomorűzte emberek, olyanok, akik valamilyen egyéni, családi vagy politikai .,válság" miatt roppantak össze, vagy akik államcsínyek, rezsimváltozások elől menekültek. Így például az Októberi Forradalom után nagyon sok fehérorosz állt be a Légióba, a két világháborúban elszenvedett német vereség után pedig tömegesen jöttek németek. A Légióban jól fogadták őket, mert itt az ember harci értéke a mérce, és nem törődnek azzal, hogy az illető azelőtt Franciaország

ellen harcolt. Az okmányokban, amelyeket átkutattam, nagyon kevés adatot találtam arra vonatkozólag, milyen volt az Idegenlégió társadalmi összetétele történelmének különböző szakaszaiban. Úgy tűnik, hogy fennállásának kezdeti szakaszában, az Idegenlégió még nem volt a közönséges bűnözők menedéke is.Az afrikai hadjáratokról szóló művében Piquet kapitány megjegyzi, hogy 1831—1833 között a közönséges bűnözőket még külön egységekbe sorozták be, és nem a Légióba. „Az Idegenlégió — írja Piquet — nagyon sok politikai menekültet fogadott be Európa minden részéből; két büntetőszázadot alakítottak a nehezen kezelhető katonákból, és két könnyű gyalogoszászlóaljat olyan közönséges bűnözőkből, akik vagy még nem voltak katonák, vagy nem töltötték le szolgálati idejüket." (Victor Piquet : Campagnes d'Afrique, 1830—1910. Algérie, Tumsie, Maroc.)Valamivel később azonban, amikor az. afrikai gyarmati kaland mind több és több katonát igényelt, a Légió megnyitotta kapuit a törvény elől menekülőknek is. Az olaszországi háború idején — amint már mondtuk — olyan száműzöttek, lelkes hazafiak kérték felvételüket a Légió zászlóaljaiba, akik úgy gondolták, hogy hozzájárulásukkal elősegítik Ausztriának, „Európa csendőre" uralmának megdöntését, s a népek visszakapják szabadságukat és függetlenségüket.Az első világháború után hozott egyes intézkedések igyekeztek meggátolni a visszaeső bűnözők belépését a Légióba. A Sidi-bel-Abbés-i toborzóirodák közvetlen összeköttetésben voltak a Biztonsági Szolgálattal, hogy így könnyebben nyomozhassák ki a bűnözők adatait. A Légiónak azonban nem állt érdekében „elárulni" újoncait. Szüksége volt olyan emberekre, akik biztos menedék ellenében bármilyen áldozatra hajlandók. Őszintén szólva,. csakis ilyen emberekre volt szüksége, s éppen ezért sok köztörvényes bűnöző talált menedékre Sidi-bel-Abbésben. Ezt a tényt nem vitatják a Légió feddhetetlenségének legelszántabb védelmezői sem. De jöttek mások is, akiket egyéb okok kényszerítettek a Légióba. Ezeket az okokat illetőleg, amelyek egész Európából, sőt Amerikából is annyi embert űztek a Légióba, nincsenek pontos, de még hozzávetőleges adatok sem. A toborzóirodákban — mint már említettük — az újoncoktól személyi okmányokat sem kértek, hogyan is érdeklődhettek volna hát a belépés oka iránt ?És a múlt eltűnik...— Hosszabb-rövidebb ideig együtt fogunk élni itt — jelentette ki a százados. — Szeretném, ha jó viszony volna közöttünk, s ezért közelebbről meg kell ismernem magát. De, természetesen, csak arra válaszol, amire akar.— Igenis, kapitány úr — válaszolt Olnord.(Ezt a beszélgetést Dominique Farale : La légion a la peau dure című könyvéből vettem.)Hilien százados irodájába sorra jönnek be a nemrég Sidi-bel-Abbésből érkezett újoncok.— Francia ?— Kanadai.— Születési helye ? —'Montreal.— Melyik utcában ?— Kapitány úr ismeri Montrealt ?— Nem, de a 2. osztagnál van valaki, aki a Royal Cana-dian Air Forceból szökött meg, ő remekül ismeri. Beszélgethetne vele egy kicsit a városról.— Rendben van — mondja Olnord. —- Akkor vegye tudomásul, hogy nem vagyok kanadai, nem születtem Montrealban és nem hívnak Olnordnak. A valódi nevemet elfelejtettem, úgysem viselhetem soha többé. Valódi nemzetiségem elveszett útközben. Hazám földjére soha vissza nem térek. A családomat pedig sosem láthatom többé viszont. Különben is holtnak hisznek, s jobb is így. Sehova sem mehetek innen, mert sehova sem lehet már bejutni személyi okmányok nélkül. Egyetlen út maradt nyitva számomra : az Idegenlégió. Légiós vagyok. S elég hosszú ideig kell majd itt maradnom, mert általában csak húsz év múlva évülnek el a dolgok. Zsoldos katona lettem, s ezen nevetnem kell : jámbor, békés, militarizmusellenes ember voltam, tanárnak készültem, s ha nem olyan forgandó a történelem, kis, szürke, vidéki ember lettem volna, aki nyugodt életet él.— Börtönviselt ?— Igen. Még egyszer nem kerülök oda. Inkább a temető.— Itt senki sem keresi magát. Megölt egy embert. Megtörtént, nincs mit tenni. Én is öltem embereket, és engem kitüntettek érte. Ha jól meggondoljuk, az én áldozataim semmi rosz-szat nem tettek nekem, míg magának biztos oka volt rá, hogy megölje. Kettőnk közül talán én vagyok a bűnösebb. Ezért ne ítélkezzék az ember senki felett... Fenemód bonyolult ez a világ. Fel a fejjel !"

A fenti beszélgetés a Légió egyik előretolt állásában folyt le. A toborzóirodákban, s főleg az elosztó állomásokon — az első világháborút követő periódusra gondolok — egészen másként folytak ezek a beszélgetések. A jelentkezőnek érdekében állt jövételének valódi okait elhallgatni : a legtöbb esetben létkérdés volt a jelentkező számára, hogy felveszik-e a Légióba vagy sem. De Marseille-ben. a Saint-Jean erődben szembe kellett nézniük a jelentkezők kiválogatását végző századossal, aki rendkívül szigorú, sőt könyörtelen kihallgatásnak vetette alá őket. Minden légiósjelölt, aki a századossal szemben helyet foglalt, egyszerre anyaszült meztelennek érezte magát, mert e nagy tapasztalattal rendelkező tiszt kérdései mintegy darabonként bontották le a falat, amely mögé a jelentkező múltját próbálta elrejteni. A légiósjelöltek viszont elkeseredetten harcoltak a hazugságból épített fal minden téglájáért, mert a legtöbbjüknek létkérdés volt, hogy bejuthasson a Légióba. Márpedig, ha az a szigorú tiszt a jelentkező neve — valódi vagy álneve — elé odaírta a boldogító „IGEN"-t, akkor az immár újonccá lett jelentkező számára a múlt nem létezett többé.A légiós tehát eltemette régi életét, és egy vad erkölcs irányította, viszontagságokkal és veszélyekkel teli új életet kezdett. Ha ez az új, ez a második élet előbb-utóbb nem ért véget valamelyik idegen országban, akkor a szerződés lejárta után elkezdődött a légiós harmadik élete. Nagyon sokuk számára talán éppen ez a harmadik élet volt a legnehezebb, mert a visszatérést jelentette a sok esztendővel azelőtt otthagyott, idegenné vált társadalmi környezetbe.

A kiontott vér jogán

Az eredeti szerződés öt évre szólt, de ennek lejárta után a légiós újabb két, három, négy vagy öt évi szolgálatra kötelezhette magát. Tíz évi megszakítás nélküli szolgálat, vagy valamely különleges katonai akcióban való részvétel, a francia állampolgárság felvételére jogosította az idegeneket. Franciákká lettek, de nem az öröklött, hanem a kiontott vér jogán. Sokan közülük azonban a szerződés aláírásakor nem nagyon gondoltak a jövőre, nem csábította őket a nyugdíj, amely légiós pályafutásuk végén várt rájuk. Örömmel dobták el múltjukat egy biztos jelen reményében, még ha ezért a biztos jelenért nagy árat kellett is majd fizetniük.Franciákat csak nagyon kivételes esetekben vettek fel az idegen ezredekbe, tehát olyankor, ha a Légiónak szakértőkre volt szüksége, vagy ha a felvételt maga a hadügyminiszter engedélyezte. Kivételt képeztek azok a tényleges tisztek és altisztek, akik egy vagy más okból nem szolgálhattak tovább a reguláris hadseregben. Ezeknek jogukban állt idegenként szolgálatú szerződést kötni, s elérhették a tizedesi, altiszti vagy tiszti rangot. Általában idegen nem lehetett tiszt a francia hadseregben még akkor sem, ha elnyerte a francia állampolgárságot. Kivételek azért akadtak. Ennek ellenére, az a légiós tiszt, aki belépett a francia hadseregbe, előléptetés szempontjából elvesztette a Légióban szolgált összes esztendőit.Idegen tisztek még átmenetileg sem vezényelhettek hadsereget vagy hadtestet, de valamely hadállásnak is csak francia tiszt hiányában lehettek a parancsnokai.Mégis akadtak franciák, akik eltitkolva kilétüket — belgának, svájcinak, kanadainak vallva magukat — beléptek a Légióba. 1912 januárjában az 1. Idegen Ezred 5300 katonája közül 50 százalék francia, 18 százalék német, 7 százalék elzászi, 7 százalék belga, 6 százalék svájci, 3 százalék olasz, a többi más nemzetiségű volt.

Egy herceg kijelentéseket tesz...

Beszéljünk most azokról az ifjabb vagy meglett férfiakról, akiket a szerelmi csalódás kergetett a sivatagba. Aage herceg, aki szintén megírta légiós emlékeit, ezzel kapcsolatban olyan kijelentéseket tesz, amelyeket nem hitelességük, hanem pusztán szellemességük miatt említünk meg. „Ha nem lennének asszonyok a világon, nem létezhetne a Légió sem" — mondja a herceg, ami azt jelentené, hogy a Légióba kizárólag olyan férfiak jöttek, akik mások vérébe akarták fojtani a szerelmi csalódások okozta elkeseredésüket. Ez a kijelentés nyilvánvalóan kitalált és hamis. Nézzük csak, mit mond a továbbiakban a herceg : „Az asszony benne él a légiós minden cselekedetében ... Mindenütt jelen van. Következésképpen, a nő hozzátartozik a Légió specifikumához, nélküle a légiós nem lenne az, ami ..."

Természetesen nincsenek adatok, amelyek alátámasztanák Aage állítását. Ez egyébként fejezetcímként is szerepel könyvében : „Minden légiós mögött keresd a nőt !" Ez a kijelentés egyáltalán nem hízelgő a gyengébb nemre nézve. — Tehát : a Nő (nagy N-nel), mint valami sötét árnyék követi a légióst, és arra készteti, hogy erőszakoskodjék, gyilkoljon és más nőket megerőszakoljon. A herceg idealizál, és úgy szeretné feltüntetni a légiósokat, mint félelem- és gáncsnélküli lovagokat, akikről csak a páncél hiányzik. Ugyanakkor Aage herceg, a 3. Idegen Ezred volt zászlóaljparancsnoka, szívesen helyettesítené a légiós lélektanában a nosztalgia szerepét, a szörnyű „oafard"-ét — a nő szerepével. Aage herceg, miután emlékeztet arna, hogy a Légióban semmit sem bíznak a véletlenre, s így a katonák lélektani befolyásolását sem, leszögezi, hogy a katonai ellenőrzés itt is fennáll, a „cafard" ellenszeréül a BMC-t jelöli meg (Bor-del Militaire Controlé) mint szükséges rosszat, amely ilyenkor „teljes mértékben hasznosnak bizonyul". Ez a három rejtélyes betű — BMC — tábori bordélyt jelent: vagyis egy sátrat, három „hölgy"-et és a betegségmegelőzést biztosító egészségügyi légióst.Praktikus, olcsó és gyors megoldás — véli Aage herceg. Amikor az ösztön legyőzi az emlékeket, a légiós a BMC-be siet, az érzékiségbe való menekülés pedig legyőzi a „cafard"-ot. Nyilvánvaló diverzió ez, mert a légiós nosztalgiájának középpontjába kizárólag a nőt állítja. Tudjuk már, hogy a „cafard" gyökerei messze nyúlnak, néha már abból a gyűlöletből táplálkoznak, amelyet a légiós magának a Légiónak a célkitűzéseivel szemben érez. Mindezek a cinikus megállapítások ugyanakkor gyakorlatiak is, és újabb kérdést vetnek fel : hogy is állunk ezek után, a szerelmes és tisztalelkű légiós regényekben és filmekben oly gyakran szerepeltetett romantikus alakjával ?

Gyarmati filmek

Amikor a „Panther" ágyúnaszád 1911-ben megjelent Agadir előtt, a film mindössze 16 éves volt. Az agadiri incidens azt az ötletet sugallta Camille de Morthon francia filmproducernek, hogy a „helyszínen", Észak-Afrikában forgasson több filmet, így kezdődött el a „gyarmati filmek" korszaka. Az ötletet követő 60 év során 250 olyan játékfilmet forgattak, amelynek természetes kerete, háttere, díszlete a sivatag és az Atlasz-hegység. Ezek a „gyarmati filmek" — kevés kivétellel — mind a dolgokat szándékosan elferdítő alkotások voltak ; a gyarmatosítók megvetését fejezte ki az a mód, ahogyan a bennszülötteket „primitíveknek és brutálisaknak", a fehér embert viszont általában romantikusnak, álmodozónak és mélabúsnak ábrázolták. Egy évtizeddel Agadir után Marokkó ismét magára vonja a filmvállalkozók figyelmét : 1921-ben Abd el-Krim hadserege Anualnál legyőzi a spanyol csapatokat. A franciák haderőt küldenek a nemzeti függetlenségért harcoló Abd el-Kirim ellen, ami Párizsban a közvélemény heves tiltakozását váltja ki. A francia filmproducerek kezdetben nem mutattak különösebb érdeklődést e „téma" iránt. Az elsők, akik — ha akaratlanul is — kidomborították néhány filmben a Légió szerepét a marokkói felkelés elfojtásában, az amerikaiak és később a németek voltak. Ezekben a filmekben szinte kivétel nélkül újra találkozunk a "gyarmati filmekből" már jól ismert reakciós ideológiával. A marokkói hazafiak, a korabeli kaszárnyanyelvhez hűen, „salopards"-ok (elvetemült gazemberek), a légiósok pedig dicsfény övezte „hősök". Így történt, hogy egy amerikai filmben jelennek meg először a „fehér kepis" katonák. A film témáját az akkor közkedvelt Beau Geste című regény, Percival Christofer Wren műve szolgáltatta. Magát a filmet teljes egészében az arizonai sivatagban forgatták. Ezt a filmet említettem e könyv első fejezetében. A Beau Geste, amelynek főszerepeit William Powell, Ralph For-bes, Noah Benry és Ronald Colman játszották, ki volt tiltva Franciaország afrikai gyarmatainak filmszínházaiból, mert „meghamisította az Idegenlégió szellemét". 1939-ben készül el a film hangos változata. Ezúttal azonban már a főcím óvatosan kijelenti, hogy a filmben szereplő személyek képzelt alakok, s a filmnek „egyáltalán nem áll szándékában csorbítani az Idegenlégió tekintélyét..."Ugyancsak 1926-ban, a marokkói felkelés vérbefojtása és Abd el-Krim internálása évében forgatják a Tűz című francia filmet, majd később, 1927-ben egy francia-spanyol koprodukciót, a Mária grófnőt, s aztán még számos más film készül, amelyek mindegyike a „derék civilizátort" dicséri, és befeketíti a „galád vadembereket". Íme, néhány ezek közül a filmek közül, amelyekben olyan romantikus fiatalemberekről van szó, akikét szerelmi bánat kerget a Légióba, vagy fordítva, olyan nőkről, akik menthetetlenül beleszeretnek valamelyik jó kiállású, és természetesen hős lelkű légiósba. Például A szerelem oázisa (1929) — szintén hollywoodi termék — egy olyan ifjú

„megrendítő drámája", aki épp az esküvője napján tudja meg, hogy szíve választottjának nem teljesen tiszta a múltja, s ezért a Légióba menekül. Frank Llyod filmje, a Két zászló alatt (1936), amely — a marokkói harcokról szól, egész sor jellemtípust vonultat fel : az angol arisztokratát, aki boldogtalan szerelmét feledni lép be a Légióba (Ronald Colman), egy brutális őrmestert, aki azonban alapjában véve nemes lélek (Victor Mac Laglen), egy gyilkost, akit kínoz a „cafard" (John Carradin) és így tovább. Louis Ralph német rendező Menekülés a Légióba című filmje (1930), majd két 1932-es lengyel film : A sivatag szava és az Árnyékok a Rif fölött témája Marokkó „pacifizálása". A forgatókönyvírók és a rendezők okvetlenül szükségesnek tartották, hogy ezekben a filmekben is szerelemre éhes légiósokat szerepeltessenek, noha a közönség már kezdte unni a minden filmben egyformán lezajló jeleneteket. Különleges helyet foglal el a légiósfilmek között Josef von Sternberg Morocco című filmje. Egy barénekesnő (Marlene Dietrich) lemond a fényűző életről, amelyet dúsgazdag szeretője (Adolf Menjou) biztosít neki, hogy kövessen a harcokba egy légióst, Brown-t (Garry Cooper), aki cinikus és bátor, gunyoros és gőgös, a nők kedvence és fordítva. Brown föláldozza magát a Légióért. Ezután egy „megható" jelenet következik : az énekesnőt láthatjuk, amint a BMC hölgyeinek társaságában mezítláb tapossa a homokot — ó, mely önfeláldozás 1 —, és hol húzza, hol taszítja az „egység" ellátószekerét a légiós zászlóalj nyomában, míg alakja bele nem vész a sivatag egyhangúságába. Vagyis e film témája semmivel sem volt kevésbé nevetséges vagy tendenciózus, mint a többié, amelyekről fentebb szóltunk. A Benny Vigny Ami Jolly című, 1924-ben megjelent regényéből írt szcenárium alapján 1930-ban készült film a La Belle Époque"-ról, a Légió aranykoráról szól, amely a filmek és dalok („Mily illatos itt a meleg homok, ó, drága légiósom...") tanúsága szerint, az oázisok balzsamos levegőjét lengeti felénk. Ez az „aranykorszak", .persze, sosem létezett, hacsak nem az alkotóművészek fantáziájában, akik, pénzeső reményében felkaroltak, egy legendát. A légiósok élete és tettei nem voltak kevésbé durvák ekkor sem, mint a Légió más korszakaiban. „A imái közönség nem venné be ezeket a közönséges romantikával túlédesített bárgyú történeteket" — írja Pierre Boulanger, aki a Maroccóról a következőket jegyzi meg : „A szó megszokott értelmében nem is nevezhetem filmnek, s még csak a Légió életéről szóló «dokumentációs fiknnek» sem, inkább helyenként művészi képsorozatnak, amelyeket azonban dekadens és erotikus felvillanások tarkítanak" (Cinéma, 1972 december).

„Levegőváltozásra van szükség"

De térjünk vissza azokhoz az emberekhez, akik azért jöttek a Légióba, mert „levegőváltozásra volt szükségük" ... Azaz, akik kalandvágyból lettek légiósok.Nyughatatlan emberek ezek, akiket temperamentumuk késztet a folytonos mozgásra, vagy ahogy B. J. Doty fogalmazta meg nagyon érzékletesen : „A légiós mindig máshol szeretne lenni, mint ahol éppen van". Egy másik szerző, egy ismeretlen újságíró, akinek a kéziratát Aage herceg találta meg, a saját magának föltett kérdésre — „Mi az a titokzatos erő, amely arra késztette őket, hogy öt évre eladják magukat ?" — így válaszol :„A döntő ok, amely éhséggel párosulva, a toborzóirodáig röpítő erőt felszabadítja, annak az irodalomnak az összessége, amely eltorzította a légiós alakját. Ebben biztos vagyok. Nagyon sok ifjút ismerek, akik a kitalált legendás tettektől elvakultan... nem haboztak életükből öt nyugalmas esztendőt áldozni. Miért ? Hogy a Nagy Kaland hősei lehessenek."Maga Bennett J. Doty, amerikai állampolgár is a Nagy Kalandot kereste. „Miért álltál be a Légióba ? Számtalanszor tették fel nekem ezt a kérdést." Ezekkel a szavakkal kezdi Doty emlékiratait, majd így folytatja : „Már szinte szokásból felelem : «Fogalmam sincs». És valóban, nem nagyon tudom, hogy miért." Doty könyvét olvasva azonban egyre világosabb, hogy egy nyughatatlan ifjúval van dolgunk, aki egyre újabb kalandokat keresett. Abban az időben, amikor az Egyesült Államok, belép az első világháborúba, Doty tizenhét éves. Letagadja korát, sorozásra jelentkezik. A 30. hadosztály 155. tüzérdan-dárával behajózzák, Franciaországban száll partra és részt vesz a saint-mihieli és az argonne-i csatában. Visszatérve a háborúból „fölvettem a háború kitörésekor elszakadt fonalat. De az élet elvesztette minden varázsát, banálisnak, egyhangúnak tűnt számomra". Négy év következett azután, amelyet a Van-derbilt, illetve a virginiai egyetemen töltött, de 1923-ban beleunt a tanulásba és dolgozni kezdett. Az unalom azonban újra hatalmába kerítette.

„Az effajta életnek semmiféle vonzereje nem volt. Irodába bezárva dolgoztam, szöszmötölő, egyhangú munkát."És az ifjú Doty szükségét érezte a „'levegőváltozásnak".-Hosszú autóút következett, amelyet egy barátjával együtt tett meg, aztán New Yorkban hajóra szállt. „Szüleim számára ez volt az utolsó hír rólam ; ezt követően két év telt el, amíg megtudták, hogy ki fognak végezni Szíriában. Nem írtam nekik." Doty, ez a tehetős családból szánmazó fiatalember, bekalandozza a tengereket, előbb napszámos, később matróz teher-majd személyszállító gőzösökön. 1925 áprilisában a hajó éppen New Orleansban időzött. Érdekelni kezdték az Abd el-Krim felkelésével kapcsolatos hírek. „Micsoda pezsgő, színes élet lehet ott ! Torkig voltam azzal a szűk horizontú élettel, amely egy hajóról a partot kémlelő tengerésznek kijut. Az óceánon túlról felém csillogó színek s a puskaporszag kezdett megrészegíteni." New Yorkig még a hajón maradt Doty, de ott egy Bordeaux-ba induló gőzösre szállt. Matrózra nem volt szükség, így pincér lett. Mindenáron el akart jutni Bordeaux-ba, hogy ott beálljon a Légióba. Útközben a rádióból állandóan értesült a marokkói háború eseményeiről. Abd el-Krim mindent elsöpört útjából. A tengerészek beszélgettek egymás közt a háborúról, a Légióról, barátaikról, akik a Légióban szolgáltak.Hősünk 1925. június 11-én érkezik meg Bordeaux-ba, s még aznap beáll a Légióba Gilbert Glair néven. „Két évig ez volt a nevem. Néha simogató hangon ejtették ki, de a legtöbbször nagyon zordan. Volt ahogy volt, de e név olyannyira énemmé vált, hogy még ma is sokszor meg kell kérdeznem magamtól : «Ki vagyok én : Bennett Doty vagy Gilbert Glair ?» S nem kételkedem, ha bárhol valaki utánam kiáltaná : «Gil-bert Glair !», önkéntelenül vigyázzba vágnám magam, s gondom volna rá, hogy a kisujjam pontosan a nadrág varrásán legyen."Az orvosi vizsgálat (amely „nagyon aprólékos" volt) s a szerződés („végre légiós voltam") aláírása után Doty az algériai Oranba került. Civil ruháit még az orani kaszárnyában meg akarta tőle venni néhány bajtárs, de egy néger légiós -— szintén amerikai — lebeszélte Dotyt. Sidi-bel-Abbésbe érve hősünk megállapította, hogy hasznos volt a tanács, mert itt sokkal jobb áron köthette meg a vásárt, ami — mondja Doty — „nem volt lebecsülendő dolog, hiszen abban az időben öt-napi zsoldom 3,75 frankot tett ki". Ennek a civilruha-vásár-nak megvan a magyarázata, de ezt Doty nem árulja el nekünk. P.B.-hez kell fordulnunk, hogy megtudjuk, miről is van szó.— Kár a civilruhájáért ! — mondta egy bajtársam és sóhajtott.— Miért kár ?— Holnap, ha már egyenruhába öltözött, ezt itt el kell égetnie.— Miért ?— A parancsnokság elővigyázati rendszabálya arra az esetre, ha magának kedve kerekednék megszökni... Mert annak is eljön az ideje, ne féljen... S akkor meglátja majd, hogy egy szökni készülő légiósnak semmi nem olyan nehéz, mint civil ruhát szerezni... A bazárosok kimondott rablók. Nagyon jól tudják, hogy aki feljelent egy szökevényt, száz pezeta jutalmat kap. Egyfelől elad majd magának ruhát, ha kér tőle, másfelől értesíti a járőrt, s az elkapja magát már a kapunál... Ha van valakije Spanyolországban, akinek a címére elküldheti, a posta elviszi — igyekezett fölvilágosítani a bajtárs, s közben figyelt engem a szeme sarkából.Vállat vontam. Nem volt kinek küldenem a ruhát..." B. J. Doty sok Amerikából jött légióst fedezett fel Sidi-bel-Abbésben, a központi kaszárnyában. „Mindenik hazámfiának feltettem azt a kérdést, amelyet azóta olyan gyakran féltettek is : «Miért léptél be a Légióba ?» vagy tán inkább : «Milyen sors vetett ide ?» A válaszok majdnem mindig ugyanazok voltak — az enyém is. Valójában senki sem tudta az igazi okot, vagy pedig nem volt képes világosan megmagyarázni. Észrevettem, hogy körülbelül ugyanaz történik minden idegennel, aki belép a Légióba : Amikor a belépés történetére kerül a sor, belezavarodnak, kertelnek és nemsokára elapad a szó." Ne feledjük, hogy a Légió kiváló menedék volt számtalan bűnöző számára is. És természetes, hogy ezek nem szívesen meséltek múltjukról. Általában megállapíthatjuk, hogy a törvénnyel hadilábon állókról még a Légió legtárgyilagosabb krónikásai is szívesen feledkeznek meg. Beszélnek a nagy hősökről, a nagy csalódottakról, a nagy kalandorokról, az összetört szí-vűekről, de kevés szót ejtenek a bűnözőkről... Tapasztalhattuk, hogy a Légió íratlan törvényét : „Ne meséld el senkinek a múltad !" — nem mindig tartják tiszteletben. Sok esetben azonban azok, akik „múlt nélküli emberekké"' váltak, mindvégig megőrzik némaságukat. És haláluk csak néha lebbenti fel gonddal őrzött titkuk egy részéről a fátylat. Feljegyezték egy légiós közlegény esetét, aki az olaszországi hadjáratban esett el Magentánál. Amikor holttestét be akarták

dobni a közös sírgödörbe, egyik bajtársa, szintén közember, az egyedüli, aki ismerte a halott katona titkát, tiltakozott ez ellen, mondván, hogy egy királyi család utolsó leszármazottjáról van szó. A légiós igazat mondott, „s egy idegen királyi udvar majdnem fejedelmi temetést rendezett az ismeretlen katonának". Akiknek van múltjuk... Zédé tábornok humorral fűszerezett emlékezéseiben, amelyekben a Légió 1856—1857-es kabíliai hadjáratáról ír, elmondja, hogy az ő ezredében egy kínai mandarin szolgált, s hogy megőrizhesse hagyományos copfját, kontyba tűzte haját, s arra csapta fel a kepit. Ugyanabban az egységben egy öreg belga gránátos harcolt, akinek mellén a napoleoni háborúk kitüntetései díszelegtek. A 4. Idegen Ezred legjobb számvevője egy csődbe ment bankár volt. Egy másik eset, a hatóságok minden igyekezete ellenére nagy port vert fel 1897-ben az algériai tífuszjárvány idején. Az esetnek két változata ismeretes. Az egyik szerint a járvány áldozatai között volt egy „nagyon tartózkodó és nagyon előkelő" légiós is. Mérolli kapitánynak, aki betegágyánál tartózkodott, a haldokló utolsó erejével súgva mondta el, hogy ő tulajdonképpen egy Hohenzollern herceg, II. Vilmos császár unokatestvére, és hadosztályparancsnoki rangot viselt a német hadseregben. A második változat már nem „nagyon tartózkodó és nagyon előkelő légiósról beszél, sokkal inkább egy megrögzött alkoholistáról, aki — egyesek szerint — megdöntötte a három óra alatt elfogyasztott „alkoholmennyiség ezred-rekordját"... Ez utóbbi verzió szerint a császár nagyon jól tudta, hol van az unokafivére, és meg is próbálta kimenteni onnan. A herceg azonban, mondván, hogy ő „kitűnően érzi magát" ott, ahol van, kereken visszautasította az ajánlatot. Mindkét változat megegyezik viszont abban, hogy egy német cirkáló érkezett Oran kikötőjébe, fedélzetére vette a herceg-légiós földi maradványait, és a behajózásnál egy légiós zászlóalj tisztelgett.A Légióba szakadt tábornokokról a következő történetet jegyezték föl : ellenőrző útján Sidi-bel-Abbésbe érkezett francia tábornok megszemlélte a Légió egyik ezredét. Váratlanul megállt egy magas, szakállas légiós előtt. „Mi volt ön, mielőtt belépett a Légióba ?" — kérdezte tőle. „Tábornok, mon genéral !" — válaszolt a szakállas.Gösta Moberg svéd író, aki a Légió életének tanulmányozása céljából bizonyos időt töltött a Légióban, a következőket meséli :„Az egyik nap tolmácsom három sepregető öreg légiósra hívta fel a figyelmemet. Amikor már elhagytuk a kaszárnya udvarát, elmondta, hogy a cár három volt generálisáról van szó, akik annak idején egy-egy hadtestet vezényeltek."Moriubaldini tizedes története sem tartozik a legendák világába. Amikor az Iseriden (Algéria 1857) elleni roham után a tisztek összeültek, hogy megbeszéljék, kik és milyen kitüntetést érdemelnek, mindenik egyetértett abban, hogy a legnagyobb bátorságról Moriubaldini tizedes tett tanúságot. Mivel azonban a tizedes már Szevasztopolnál megszerezte a Katonai Érdemérmet, parancsnoka, a 2. Idegen Ezred 2. zászlóalját vezénylő tiszt, Becsületrendre terjesztette fel. Abban az időben azonban, hiteles személyazonossági iratokat is be kellett mutatni ahhoz, hogy valakiből a Becsületrend lovagja lehessen. Moriubaldini (természetesen nem ez volt a valódi neve) hosszú ideig ingadozott inkognitójának feladása és a le ruban, a Becsületrend vörös szalagja között. Aztán nagy nehezen rászánta magát, és hátizsákjából előkotorta személyazonossági papírjait, amelyek egy patinás római família leszármazottjának. Ubaldini hercegnek a nevére szóltak. Szép kastély és tekintélyes vagyon birtokosa volt. Pap volt, sőt egészen a püspöki méltóságig vitte. A tizedes megkapta a Becsületrendet, de nem volt hajlandó elhagyni a Légiót. Tovább szolgált és századosságig vitte.Nem az egyedüli ilyen eset ez. A Légióban szolgált személyiségeket illető adatok özönében két olyan püspöknek a nevével is találkozunk, akik 1964-ben még eredeti foglalkozásukat űzték. J. de Válliéres állítása szerint, Maziers, a saint-flour-i püspök és Stourm amiens-i püspök „volt légiósok, ami egyrészt azt bizonyítja, hogy a Légióban mindenféle ember található, másrészt pedig azt, hogy aki onnan jön, az akármilyen magasra felviheti". A később szerb királlyá lett ifjú, Kara néven szolgált a Légióban. És IV. Lajos monacói herceg is itt töltötte le katonai szolgálati idejét.A Légió évkönyveiben a világ kulturális életének néhány híressége is szerepel. így például a champagne-i csatamezőn 19154jen két svájci és egy amerikai író találkozott egymással : mindhárman a Légió zászlóaljaiban szolgáltak. Egy ellentámadásnál a 28 éves Sauter tizedesnek (írói nevén Blaise Cend-rars, valódi nevén Frédéric Sauser-Hall) egy gránátrepesz leszakítja jobb karját. Mesélik, hogy jóval később, amikor Blaise Cendrars-t Becsületrenddel tüntették ki, azt maga André Malraux adta át neki, aki akkor művelődésügyi miniszter volt. A volt légiós igazi légiós

stílusban köszönte meg a kitüntetést : „Merde, André !" Nem az irodalmárt idézem itt, akinek eredeti életművét és fordításait a különcségek, a groteszkség — a hátborzongató dolgok jellemzik, őt magát akarom idézni, akinek, saját bevallása szerint, életében 36 mestersége volt. 1961-ben halt meg, 74 éves korában. Hogy csak néhányat említsünk : volt gyémántkereskedő Hollandiában, traktorista Winnipegben, ültetvényes Dél-Amerikában, koldus Bostonban, könyvkiadó Párizsban, haditudósító a Royal-Air Force-nál...Alan Seegert, a fiatal amerikai költőt, 1916 júliusában a Somme melletti csatában, Belloy-en Santerre elfoglalásánál a Légió Menetezredének katonájaként érte a vég.Alán Seeger tizedes tetemét egészen közel a harcok színhelyéhez, egy katonai temetőben helyezték örök nyugalomra. Ebben az eszeveszett, pusztító háborúban a katonai temetők sokszor, nagyon sokszor nem biztosították az örök pihenést és nyugalmat lakóik számára. Gyakran változtak át csatatérré, s ilyenkor a frissen elesettek összekeveredtek a sírokból kiforduló régi holttestekkel. így történhetett, hogy a költő apja, aki a háború után áthajózott Franciaországba, semmit sem talált meg fia földi maradványaiból.Arthur Nicolet, a különleges temperamentumú svájci költő részt vett a champagne-i offenzívában, a Somme mellettiben és sok más harcban, s húsz évi szolgálat után vonult vissza. Akárcsak Blaise Cendrars, ő is a kalandvágyat énekelte meg költeményeiben. Arthur Koestler író a német offenzíva idején sok tízezer más menekülttel együtt jutott el Limoges-ba. Itt lépett be a Légióba 1940-ben, Albert Dubart berni taxisofőrnek adva ki magát. „Miért éppen Albert Du'bert ?" — kérdezte tőle a l'Express riportere. „Mert így hívták a limoges-i megyeháza titkárát. Volt már új személyazonosságom és új nemzetiségem : svájci voltam. Elküldtek a marseille-i Fort Saint-Jeanba, a Légió kaszárnyájába. De az egész kaland csak néhány hónapig tartott, mert Casablancában — leléptem. A menekülés útja még nyitva volt : előbb Casablanca, aztán egy halászbárka, majd Lisszabon és London. Londonban megint börtönbe jutottam ! Miért ? Mert hamisak voltak a személyazonossági okmányaim..." (L'Express, 1970. július 13—19.)A Légióban tanulta a gyarmati hadvezetés mesterségét a későbbi lord Horatio Herbert Kitchener, a jövendőbeli tábornok is. Neve szorosan kapcsolódik Egyiptom és Szudán meghódításához és az angol-búr háborúhoz. Miután 1898-ban megsemmisítette a mahdita seregeket (itt használtak először az angol csapatok Maxim-gépfegyvert, és a bennszülöttek tízezreit kaszálták le velük), lordi címet kapott : Lord Kitchener of Khartoum.Általában a kebelbeliek beszélnek a legőszintébben a Légió életéről, s ez természetes is. A megélt eseményeket összehasonlíthatatlanul őszintébben lehet ábrázolni, mint a toknácsdl-takat.Aage herceg Emlékeim az Idegenlégióból című kötetét mint kebelbeli írta, s mégis sokszor vádolták azzal, hogy a Légió életét „túl színesnek és valószínűtlenül változatosnak" ábrázolta.Aage dán herceg a dán tengerészet admirálisának, Walde-mar hercegnek a fia, és Lajos-Fülöp francia király dédunokája volt. „Dédapám, Lajos-Fülöp francia király, nagyszerű dolgot cselekedett : életre hívta az Idegenlégiót." Ezekkel a szavakkal kezdődnek Aage herceg emlékiratai. Már ez a megállapítás előre kialakított véleményre vall. De a továbbiakban a herceg nyíltan bevallja, hogy a kalandvágy kergette a Légióba. A bank, amely vagyonát őrizte, 1922-ben csődbe jutott, s a hercegben felmerült a kérdés : mi legyen tovább ? Maradjon az országban és szolgáljon tovább a királyi gárdában, vagy: az Idegenlégió...Végül is Aage herceg a Légiót választja, elhagyja feleségét, gyermekét, és előbb a francia nagyvezérkarnál, majd An-dré Maginotnál, a hadügyminiszternél jelentkezik; megbeszélést folytat Lyautey marsallal, aki éppen akkoriban foglalkozik a marokkói protektorátus megszervezésével, és kapitányi ranggal belép a Légióba, ahol a 2. Idegen Ezredhez osztják be. Ettől a pillanattól kezdve a dániai Aage, a körülmények szülte helyzet folytán „egyfajta cégérré válik, amelyet a Légió szívesen tűz ki" (Favrel) „elsőrangú propagandistává, aki fogad, vagy akit fogadnak fenséges és felséges urak, egyenes- vagy oldalági unokafivérei" (Blond). Később egy gazdag amerikai nőt vett el feleségül, s így módjában állt nagystílű tivornyákat rendezni. A katonák szerették — mert úgy ivott, mint a gödény, ami akkoriban nagy dicsőséget szerzett az embernek a Légióban ; szívesen bohóckodott és legény volt a talpán, ha verekedésre került a sor.De lássuk, mit mond maga Aage belépéséről a Légióba, ahol végre megtalálta azt, amire olyan nagyon vágyott: a kalandot és a veszélyt.„A Meknésbe érkezésem utáni napon jelentkeztem a 2. Idegen Ezredet vezénylő ezredesnél.— No, lássuk, mit csinálunk magával — mondta. — Le bled, vagy helyőrségi szolgálat ? (A bled arab szó és terméketlen vidéket, sivatagot, pusztaságot jelent.) Mi a véleménye ?...

Vagy talán... igen, tulajdonképpen... akadna egy kis barroud is, valahol Timadit-n túl. (A barroud a katonai argóban „harcot" jelent.) Ott volna szükségünk tisztekre... «Barroud» ! Hevesebben kezdett verni a szívem.— Szabadna megmondanom, mit szeretnék, mon colonel ?— Az ördögbe is ! Mondja ! Tíz perce egyebet sem kérdek magától !— Kérem, én a legveszedelmesebb körülmények közt szeretném kezdeni. A harc és a sivatag nélkülözhetetlen kellékei a tűzkeresztségnek.Két hét múlva oszlopunk Meknést elhagyva menetelt a Nagy Kaland felé."1923. május 20-án este a bou-afai csatatéren, Aage herceg, az erőd romjai közt kutatva, egy légiós hullájára akadt. Átkutatta a halott zsebeit, az egyikben egy noteszt talált. A notesz utolsó oldalára tulajdonosa a következő kérést írta : „Ha meghalnék és ezt a noteszt valaki megtalálja nálam, kérem, küldje el úgy, ahogy van — itt egy nagy idegen nyelvű napilap címe következett — újság főszerkesztőjének. Jómagam esztendőkön keresztül az újság munkatársa voltam". Aztán néhány üres sor következett és a lap alján, egészen lent — az aláírás... „Nem árulom el az újságíró nevét — írja Aage... —, mert ha önként jött a Légióba, nyugodjék csak békében névtelenül..."Az angol vagy amerikai újságíró jegyzeteiből Aage kapitány csak néhány töredéket tett közzé. Magára a noteszre vonatkozóan Aage fölteszi a kérdést : „Hogy miért nem küldtem el ezeket a gyónással felérő feljegyzéseket az újságnak, amelynek az illető munkatársa volt ?" Az önmagának adott válasz : „Ez a korán, szerződéses idejének mindössze második esztendejében elesett újságíró, csak egyetlen szemszögből látta a Légiót, abból, amely a légiós élet brutalitását tükrözi. Ez a fiatal újságíró legföljebb az első húsz oldalt ha elolvasta az Idegenlégiónak nevezett könyvből... Íme, ezért láttam helyesnek, hogy egy ilyen dokumentum maradjon itt, a Légióban..."A herceg tehát elismeri, hogy miután idealizált és túlzott — most cenzúráz... Kár azért a kéziratért.A marokkói Rif-hegységben lefolyt hadjárat a Becsületrendet és az őrnagyi rangot hozta meg Aage hercegnek. 1940-ben szívrohamban halt meg, s nem kívánsága szerint, a harc mezején.„Ahogy azt a légiósok megállapították, a herceg tulajdonképpen a túl sok «Pernod»-ba halt bele..." — mondja beszélgető partnerem, G. I. (A Pernod egyfajta alkoholos ital, egyike azoknak az „étvágygerjesztőknek" — les apéritijs —, amelyeket a franciák étkezés előtt fogyasztanak.) Én is benne voltam abban a díszszázadban, amely a herceg földi maradványait a marokkói Casablancából Algériába, a Sidi-bel-Aibbés-i temetőbe kísérte. Itt helyezték örök nyugalomra a légiósok négyszögében.)Mielőtt lezárnánk ezt a fejezetet, említsük meg, hogy sok német, csehszlovák, lengyel és spanyol kommunista, szocialista, antifasiszta az Európát elözönlő fasizmus elől menekült az Idegenlégióba. Egy részüket a Légió 13-as Félbrigádjába osztották be, és ott, amint látni fogjuk, a nácik és az olasz fasiszták ellen harcoltak. Mások, akik az Indokínában állomásozó 5. Idegen Ezredbe kerültek, átpártoltak a vietnami felszabadító hadsereghez. Jacques Doyon Les soldats blancs de Ho Chi Minh, Párizs 1973 (Ho Si Min fehér katonái) című könyvében egy ilyen légióst említ, Erwin Borcherst (igazi nevét az író elhallgatja). Borchers 1939-ben Németországból Franciaországba menekült, ahol 1940-ben, hogy mentse puszta életét, belép a Légióba, s mint egyszerű sorkatona kerül 1945-ben Indokínába. Itt megszökik a Légióból és Vietnam Demokratikus Köztársaság szolgálatába áll. Két esztendeig dolgozott a Le Peuple című újság szerkesztőségében. Később ő vezette a néphadsereg propagandaosztályának német részlegét. Jacques Doyon följegyzi, milyen eredményesek voltak a röpiratok s a német nyelvű rádióadások, amelyeket Borchers, valamint német és osztrák munkatársai a Dien Bien Fu-nál harcoló légiósokhoz intéztek, szökésre biztatva őket. „1161 légiós hagyta el az erődöt, eldobva fegyverét" — írja Doyon.Doyon még négy osztrákról, négy németről és egy lengyelről is beszél, akik 1946-ban szöktek át az 5. Idegen Ezredbői a néphadsereg soraiba, ahol mindnyájan tiszti rangig vitték. Így például, Stefan Kubiak (költött név), aki a 312. vietnami hadosztály keretében részt vett Dien Bien Fu ostromában.

„Idegen" katonaszökevények

Az első világháború küszöbén az európai sajtó, de különösen a német újságok azzal vádolták a Légiót, hogy túl sok idegen katonaszökevényt rejteget. A Hágai Nemzetközi Bíróság 1908— 1909-ben tárgyalta azt a francia-német vitát, amely amiatt robbant ki, hogy Casablancában német katonaszökevényeket fogadott be az Idegenlégió. A tárgyalás folyamán nagyon érdekes jogi fejtegetések hangzottak el.Poimiro 1913-ban megjelent művében megemlíti, hogy II. Frigyes seregében húszezer francia katona szolgált, jórészt katonaszökevények. „A trónon egymást követő királyok hadseregének egyik legnagyobb rákfenéje a katonák szökése volt." Mert nemcsak a porosz király fogadott szolgálatába számtalan franciát, hanem nagyon sok idegen, köztük nem kevés katonaszökevény volt a francia király hadseregében is. Poimiro azonban tagadja, hogy ez a szabály érvényes lenne a Légióra is. Ebből kiindulva Poimiro, más szerzőkkel együtt, arra a következtetésre jut. hogy a Légió nemcsak katonaszökevényekből toborozta állományát, hanem egyéb "gyanús idegen elemek"-ből is. tehát — mint erre már céloztunk — „jótékony társadalmi szerepet" játszott, mivel hozzájárult a „társadalom megtisztításához". Ennek a teóriának az alapján, az idegent, bármilyen okból is lépne francia földre (tehát lehet akár katonaszökevény is), „az a veszély fenyegeti, ihogy ha nem talál gyorsan valamilyen foglalkozást, zavart keltő, bomlasztó elemmé válik". Így körvonalazódik Poimiro érvelésében a Légió nemzetközi szempontból is „jótékony szerepe", mert ezeket az idegeneket „saját érdekükben, Franciaország érdekében, sőt bizonyos nemzetközi érdekek szolgálatában a lehető legmegfelelőbben használja fel".Ennek az elméletnek a fényében a Légió valami gigászi, jól működő elszívóberendezésnek tűnik, amely felszippantja vart keltő gyanús elemeket", anélkül, hogy pontosan meghatározná, milyen elemekről is van szó, és azt is elmulasztja megemlíteni, miként használja fel a Légió ezeket az „elemeket". Nehezen is tehetné, mert sem 1913-ban, sem azután nem léteztek a Légió társadalmi összetételét tükröző adatok.M. L. Roland, aki részt vett a Casablancai incidenssel kapcsolatos jogi vitákban, hozzáteszi : „Nem volna sem több, sem kevesebb katonaszökevény, ha nem léteznék a Légió. Egészen egyszerűen valamivel több csavargót és istentelen embert tartanának számon". Így hát M. L. Rolland is leszűkíti azoknak a forrásoknak a számát, amelyekből a Légió újoncait toborozza.Két évtizeddel később André Maurois Pechkoff őrnagy — később tábornok — La Légion Étrangére au Maroc című munkájának előszavában olyan embereket említ, akik számára „gyötrelem az élet", mert „szerencsétlenség vagy érzelmi csapás sújtotta őket", s akik nem tudtak tovább élni „boldogtalanságuk színhelyén". Vagy megint másokat, akik „saját hibáik miatt szenvedtek", olyasmit követtek el, amit ők maguk is elítélnek, úgy érzik, joggal vetik meg őket. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy csak úgy tudnak megváltozni, ha megszöknek a múltjuk elől. Ilyenképpen André Maurois elismeri, hogy számtalan országból, a kapitalista társadalom minden rétegéből érkeztek emberek az Idegenlégióba a legkülönbözőbb okoktól űzve. A társadalom pedig, amelyből meg akartak szökni, képes volt arra, hogy vadállatokká változtassa őketr ha érdekei így kívánták. Ezt a tényt az Idegenlégió egész története bizonyítja.

Zsoldosok ?

A zsoldos — az értelmező szótár szerint — nem hazafias érzésből vagy vitézi becsvágyból, hanem csak fizetségért, zsoldért katonáskodó személy, aki toborzáson önként vállalkozik arra, hogy meghatározott ideig katona lesz. Átvitt értelemben zsoldos a pénzért idegen érdekeket szolgáló, a maga becsületét eladó személy, bérenc. Olyan kifejezésről van tehát szó, amelyet nem éppen nemes és önzetlen lélek jellemzésére használnak... Érthető, hogy egyes szerzők miért utasítják vissza olyan határozottan más szerzőknek azt az állítását, hogy a légiósok zsoldosok lettek volna.De vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést.A zsold a Légió történetének egyetlen szakaszában sem volt jelentős összeg. Victor Piquet megjegyzi, hogy kezdetben — 1830—1835-ben — „a zsold egyenesen nevetségesen alacsony volt". A krími háború idején a legnehezebb munkákat a légiósokkal végeztették. Így például ők építették a táborokat, ők kövezték ki az utakat, amin a franciák ágyúi és szállító konvojai gyorsabban közlekedtek, mint az angolokéi. Minden munkanapért (12 óra), a 60 centime zsoldon kívül még kétszersültet és dupla adag rövid italt is kaptak.

A gyarmati gyalogság jobb bánásmódban részesült. A Légióban szolgáló tisztek zsoldjára és nyugdíjára vonatkozóan Poi-miro megjegyzi, hogy (1911—1913 között) ezek alacsonyabbak voltak a francia tisztek zsoldjánál és nyugdíjánál. Besorozáskor belépési jutalmat kapott a légiós. 1950 körül Vietnamban 23 frank volt a napi zsold és 9700 frank a belépési jutalom. „Régi" frankról lévén szó, nem valami jelentős összegek ezek.De még ezért a kevés pénzért is jöttek a Légióba nyomor-űzte emberek, munkanélküliek a gazdasági válságok különböző időszakaiban, családapák, akik aztán hazaküldték a zsoldjukat. íme, mit mond erről P. B. :„Hárman keltünk útra... Tarragonánál hozzánk csatlakozott még két német : az egyik württembergi, a másik tősgyökeres berlini. Valenciában még három légiósjelölttel növekedett a kis csapat : egy spanyollal, egy franciával és egy állítólagos belgával... A félszigetet átszelő úton újabb és újabb bajtársak szálltak fel a vonatra. Fura gyülekezet ! Kivétel nélkül mindnyájain rongyosak, kiéhezettek, leromlottak voltak. Mindenik egy jobb élet reményében menekült a Légióba... A munkanélküli-bég akkoriban egyre nőtt, és a kétségbeesett emberek bérbe adták az életüket három, négy, öt évre — vagy talán örökre —-a Légiónak". •Megkíséreljük egy összehasonlítással megválaszolni a kérdést : az Idegenlégió katonái zsoldosok voltak-e a szó klasszikus értelmében, vagy sem ? A zsoldos kizárólag pénzért szerződött el, pénzért harcolt. Gyakran álit át a másik táborba, ha ott nagyobb zsoldot fizettek. A zsoldos nem azért menekült a háború örvényébe, mert üldözte az igazságszolgáltatás. A zsoldos pénzért ölt, és pénzért bocsátotta áruba az életét. A légiósok nagy része tulajdonképpen nem a zsoldért lépett be a Légióba. Ök is öltek és ők is áruba bocsátották az életüket, de nem a pénzért, hanem sokkal inkább a biztos menedékért. Menedéket kerestek a rendőrség, az emberi igazságszolgáltatás elől (itt a második világháború háborús bűnöseire gondolok), kalandvágyból, vagy más okok miatt. Ennek a menedéknek nincs pénzben kifejezhető értéke. A svájci gárdával összehasonlítva, amely, Engels szerint „harci hírnevét ezüstre váltotta fel", az Idegenlégió mindig is „olcsó hadsereg" volt. A gyarmatosítók nagyon jól számítottak : biztos menedéket kínáltak, de cserében mindent követeltek.S a légiósok oda is adtak mindent, amit kértek tőlük. Hivatásos katonák voltak, akárcsak elődeik a „Landsknechtek" vagy a „condottierek", őket sem érdekelte, ki az ellenfél, nem mindennapi harcosnak tekintették magukat („Légiósok vagyunk, nem katonák !"), különleges csapattestnek, amely azonban végső soron mégis zsoldos csapat. Mert ha nem is kimondottan pénzért, a légiósok ugyanazt tették a megváltozott történelmi körülmények között, mint annak idején a zsoldosok.Egyes mai teoretikusok, akik az úgynevezett „zsoldosság filozófiájának" szellemében mérlegelik a tényeket, ha felvetik a kérdést, hogy melyek azok a katonai természeti impulzusok, amelyek egy „eszményi hadsereget" képesek lelkesíteni, követendő példaként az Idegenlégiót emlegetik. Így például Winfried Martini újságíró egyik 1959-ben közzétett cikkében kijelenti, hogy a Légiónak, amely számos specifikus vonással rendelkezik, nincs szüksége olyan eszményekre, mint a nemzeti érzés, a demokrácia vagy a szabadság. Íme, néhány az erények közül, amelyeket Winfried Martini felsorol :„Vasfegyelem, kiválóan képzett tiszti és altiszti kar, bizonyos mértékig elnéző, engedékeny légkör, amely egyrészt annak a szellemnek köszönhető, hogy «a Légiót menedéknek tekin-tik», másrészt pedig annak az itt uralkodó mentalitásnak, amelyet a «lesz, ami lesz» jelszó fejez ki a legjobban. Aztán : «a csapatszellem», s végül : «a hagyományok, mítoszok és szertartások gondos megőrzése és ápolása»". (Wehrkunde, 1959. 2. sz.). Martini felsorolását követve a továbbiakból megtudhatjuk majd, hogyan lehet az újonc fizikai és lelki idomításával „vasfegyelmet" elérni. Itt csak Martini egyetlen meghatározását idézem, azt, amelyik a következő kérdésre válaszolt : mikor tekinthető már az újonc igazi „lövöldöző automatának" ? íme, a meghatározás : „A katonának az az elhatározása, hogy a parancsban megjelölt tárgyra vagy személyre lőjön, nem függhet az illető parancs kiadásához vezető okok, célok, meggyőződések és eszmék megértésétől". Vagyis : a „vasfegyelem" vak engedelmességet követel a katonától. Ez a légkör, amelyet Winfried Martini és vele együtt más szerzők is a Légió egyik jellemzőjeként említenek, számos formában nyilvánul meg. Például : a tisztek elnézik a légiósoknak a polgári hatóságokkal, az afrikai hadsereg egységeivel vagy a rendőrséggel szemben elkövetett szabálytalanságait. A légiós tudta, hogy ilyen esetekben számíthat feljebbvalóinak hallgatólagos

vagy tevőleges támogatására, amely a következő jelszóból fakadt : „Egyfelől van a Légió, másfelől a világ többi része !" A Légió írott vagy íratlan törvényeit is ennek a szellemnek megfelelően alkalmazták. Ha feljebbvalóval szembeni függelemsértésről volt szó, az elbírálás könyörtelen volt. Ezzel szemben más vétségekért, amelyekért a reguláris hadseregben több évi börtön járt volna, a Légióban vagy nem is róttak ki büntetésit, vagy ha igen, mindössze néhány napot az egység áristo-mában. Példa erre az alábbi két eset. Mindkettő Marokkóban történt a „pacifizálás" időszakában.A főhadnagy tisztiszolgája, miközben gazdájának pisztolyát tisztította, összeveszett egy másik légióssal. Szó szót követett, a szóváltásból verekedés lett, amelynek hevében a tisztiszolga rálőtt bajtársára, anélkül hogy megsebesítette volna. Mathieu ezredes, a 4. Idegen Ezred parancsnoka „tizenöt, amiből nyolc"-ra ítélte a vétkest, vagyis 15 napi áristomra, amiből 8 napot az „egyes"-ben kellett leülnie, mert „egy feljebbvalója tulajdonát képező tárgyat, annak engedelme nélkül használt". Viszont ugyanazon a napon haditörvényszék elé állítattak egy égióst, akinek minden vétke egy megjegyzés volt, amelyet azonban — a vádirat szerint — úgy lehetett értelmezni, mint „egy éljebbvaló parancsára vonatkozó, nem megfelelő formában tett kijelentést". Valójában mi is történt ? A szóban forgó parancs vételekor a légiós fölkiáltott : „Fütyülök erre a parancsra !" Figyeljük csak meg, hogy az ítélet, illetve a vádirat mindkét esetben feljebbvalók ellen elkövetett vétséghez kapcsolódik. Más katonai alakulatnál vagy a polgári életben a tisztiszolgát, aki rálőtt bajtársára, minden bizonnyal gyilkossági kísérletért ítélték volna el, a Légióban azonban ezt a bűncselekményt úgy tekintették, mint a följebbvaló tulajdonát képező tárgy használatát a felettes beleegyezése nélkül.Az engedékenység fokozódott, ha részegen elkövetett vétségekről vagy éppen fegyelemsértésről volt szó. A részegség, ame-yet a világ összes hadseregeiben szigorúan büntetnek, a Légióban enyhítő körülménynek számított. Az ivást általában nemcsak elnézték, hanem szinte pártolták, mert a „cafard" ellen-zerének tartották, bár a légiósok, akik a harcban fegyelmezettnek, a legnehezebb küldetésre is késznek mutatkoztak, a „kollektív ittasság" állapotában feljebbvalóikkal is szembeszálltak. Nemegyszer robbant ki csoportos verekedés a szenegáliakkal, a szpáhikkal vagy a lövészekkel, vagyis az afrikai hadsereg tagjaival. Néha lehetetlen volt kicibálni őket a kocsmából.„A Légió, mit kerteljünk, alkoholista társaság volt — mondta Blondnak egy légiós főtiszt. — És nemcsak a legénység, hanem sokan a tisztek közül is. Három-négy pohár rövid italt lehajtani minden étkezés előtt, szinte becsületbeli ügy volt. Arról nem is beszélve, mennyit ittak étkezés köziben."

„Csapatszellem"

A Légióra oly jellemző csapatszellem kérdése is számos vitára ad alkalmat. Egyesek kijelentik, hogy ez a „mesebeli dicsőség öröksége", dé ezek semmitmondó, üres szavak. Winfried Martini a csapatszellemet a Légió „különleges erényei" közé sorolja, míg mások a „csapatszellem démonának" nevezik, mert nemcsak az életük kockáztatását feledteti el ezekkel az emberekkel — ezt vállalták, amikor magukra öltötték a Légió egyenruháját —, hanem minden egyebet is, ami a légiós élet tartozéka : a fárasztó meneteléseket, a robotot, a kemény fegyelmet, a büntetéseket, s végül a legrosszabbat, ami a légiós életét megkeseríti : az előretolt állások egyhangú életét. De miből fakad ez a csapatszellem ? S mi lehet a lélektani magyarázata ? A zászlóaljparancsnokok rendelkeztek bizonyos cselekvési szabadsággal, s igyekeztek a vezényletük alatt álló egységben bizonyos magatartást, stílust kialakítani. Az emberek többsége utánozta vagy igyekezett utánozni a parancsnok egyéniségét, s követte őt a nehéz percekben. Nem véletlen, hogy a Légió zászlóaljai hivatalosan is a parancsnokuk nevét viselték. Volt például Tschar-ner-zászlóalj, Naeglin-zászlóalj, Pierrou-oszlop...Ezeknek az embereknek, akik oly sokszor hitték már életükben, hogy mindennek vége, akik nem ideálokért küzdöttek, a Légió bálvánnyal szolgált, amelyet követtek, mert az embernek végül is hinnie kell valamiben. Hogy a légiósok sokszor vallásos áhítattal imádták parancsnokukat, azt a következő eset is bizonyítja : egy támadás során a Légió egyik parancsnoka elesett, s hullája a „senki földjén" hevert. Légiósai sorshúzással döntötték el, hogy ki hozza el a holttestet. Mivel a terepet állandó tűz alatt tartotta az ellenfél, negyvenkét légiós halt xneg, egyik a másik után, míg a „vezér" tetemét sikerült „haza" hozni. Nyilvánvaló, hogy itt nem hősiességről, se nem

„felemelő lovagias szellemről volt szó, ahogy egyes szerzők az ehhez hasonló esetekben állítják, s még csak nem is „a vérrel írott hőskölteményekből megelevenedett" tettekről, ahogyan ugyanezek a szerzők szeretnék elhitetni. Egyszerűen olyan kötelezettségek vak teljesítéséről van szó — így gondolták a légiósok —, amelyet nem lehet megszegni, bármilyen áldozatba kerüljön is.

Hagyományok, mítoszok

Az Idegenlégió tradícióihoz tartozik a halottkultusz is. A Vie-not-kaszárnya díszudvarán álló, a Légió halottainak állitott emlékmű előtt elmondott esküszerű fogadalom is hozzátartozik a Légió hagyományaihoz.Ez a halottkultusz emeli a cameronéi vereséget is a legnagyobb áldozat rangjára. Az állandó utalások az élet elkerülhetetlen feláldozására, a „hősi" halálra való felhívások, visszatérő elemek a Légió főembereinek szónoklataiban. Nem hivatkozhatnak a józan észre, ment annak, amit a légiósoktól kérnek, semmi köze az ésszerűséghez. Lehetetlen lett volna megmagyarázni a légiósnak, miért éppen neki, az idegennek, kell fegyverrel elfoglalnia és bármi áron megtartania más népek földjét, olyan népekét, amelyeknek egyetlen óhajuk, hogy saját hazájukban szabadon élhessenek. S akkor elhitetik a légióssal, hogy az elfoglalt földbe temetett halottak magától értetődő joggal ruháznák fel őket. Ilyesfajta érveket hangoztattak — azonos okokból — a fasiszta mozgalmak. Halotti emlékműveket avatnak fel és fáklyás „búcsú"-ceremóniákat rendeznek éjnek idején. „Csak kiontott vérrel lehet valami tartósat felépíteni !" — jelentette ki Andolenko ezredes az 5. Idegen Ezred halottai emlékére emelt monumentum felavatásakor. „S mi hitvány módon lemondjunk jogainkról olyan országot illetően, amelynek földje telve van hiába elpusztult légiósok sírjával?!" — kiált fel a gyarmatbirodalom összeomlása idején a Légió egyik magasztalója. Ezek szerint a megszállók sírjai feljogosítanának valamely ország birtoklására ?!A Vienot-kaszárnya díszudvarán álló emlékművet az Idegenlégió születésének százéves évfordulója alkalmából emelték. Egy óriási földgömb körül négy (onyxból faragott) légiós áll őrt, a Légió négy különböző korszakának egyenruhájában. Ezen a glóbuszon arany berakás jelöli azokat az, utakat, amelyeket a Légió nyitott meg a francia gyarmatbirodalom számára. Néhány lépésre az emlékműtől áll a Légió Múzeuma. Itat, a különböző termekben (a Hősök Temploma, a Parancsnoksági Terem, a Csaták Terme stb.) állították ki a Légió hosszú történetét idéző ereklyéket, zászlókat, trófeákat. Itt is a halottkultusz misztikus légköre uralkodik. Az egyik teremben márványasztalok állnak, lapjukba vésték az 1831 óta elesett tisztek nevét.

„Tiens, voilá du boudin..."

A Légió indulójának, a Le Boudin-nek első sora ezekkel a szavakkal kezdődik. Ez az induló a Légió hagyományainak szerves része, noha nem vele egy időben, hanem jóval később, 1840-ben született. A Le Boudin üteme sokkal lassúbb, mint a katonai indulóké általában. Vajon miért ? Ezt a kérdést tettem föl G.I.-nek, akivel a Légióról beszélgettünk.— Elsősorban a homok az oka, jobban mondva a hosszú sivatagi menetelések. De az is lehat, hogy az induló szokványostól eltérő ritmusa a légiós más katonai alakulatokkal szembeni fitymálását is kifejezi : ha a többiek gyors léptekkel defilíroz-nak, az ő dolguk, nekünk lassan is jó : 80—85 lépés percenként, a többi francia alakulat 100—115 lépésével szemben.— És a szöveg ? Mi a szöveg eredete ?— Valószínűleg — válaszol G. I. —, szintén hagyományokból ered. Minden más csak feltevés. Kezdetben a katonák néhány nagyon merész szöveget faragtak, de azok nem maradtak fenn. Feltételezhető, hogy az 1870-es háború óta, amikor is nagyszámú újonc jött Elzászból, Lotaringiából és Svájcból, az induló első strófája nem változott. Körülbelül így hangzik...— Egy pillanat ! Előbb talán megmagyarázná, miért éppen boudin, vagyis májashurka ?— Ki tudja ! Talán mert hajdanán a hurka nagyon gyakran szerepelt a zászlóaljak étlapján. Tehát az első strófa :

„Tiens, voilá du boudin, voilá du boudin, voiládu boudin, Pour les Alsaciens, les Suisses et les Lorrains,Pour les Belges y'en a plus, pour les Belges y'en a plus (bis)

Ce sont des tireurs au cul Nous sommes des degourdis Nous sommes des lascars Des types pas ordinairesNous avons souvent le cafard Nous sommes des Légionaires !"

Itt vár a májashurka, májashurka, májashurka, Elzászi, lotaringiai és svájci fiúkra.A belga fiúknak semmi nem maradt, semmi nem maradt,semmi nem maradt, Mert azok nagyokat lógtak a harc alatt.Helyre fiúk vagyunk, Meg lókötők is ám.Párunkat ma senki nem leli, Gyakran látogat meg minket a cafard,Légiósok vagyunk, az angyalát neki !

— Igazán érdekes ! Milyen tömör önjellemzés ! Például a „lascar" szó, amely „öreg katonát" jelent, de csirkefogót, lókö-tőt, tréfás fickót, agyafúrt embert is jelenthet. És honnan ez az ellenszenv a belgákkal szemben ? Miért fosztja meg őket az induló a hurkarészüktől ?— 1870 előtt ez a szövegrész így hangzott: „Pour les rosses, y'en a plus, ce sont des tireurs au cul..." Vagyis : „A rongy embereknek semmi nem maradt... mert ők a harc helyett lógtak nagyokat".Amikor 1870 júliusában kitört a háború és Afrikából özönleni kezdtek az Idegenlégió zászlóaljai, II. Lipót belga király, attól való féltében, hogy esetleg „casus belli"-t szolgáltat a németeknek, szabályszerűen kérte, hogy a belgák ne vegyenek részt a harcokban. Ennek a királyi vétónak eleget tettek, a belgák — Afrikában maradtak. Ezért illetik a belgákat nem túlságosan hízelgő szavakkal a „le boudin"-ben. S még valamit a dallamról. Úgy látszik, hogy a szerzőt Jean Rameau egyik kisebb, A vadócok című szerzeménye inspirálta...

13. LÁNGNYELVEK AFRIKA ÉS ÁZSIA TÉRKÉPÉN

Az első világháború kitörésekor Lyautey marsall parancsot kapott, hogy ürítse ki az elfoglalt marokkói területeket, és a még rendelkezésére álló öt légiós zászlóaljjal és öt „lovas"-századdal vonuljon vissza a Földközi-tenger partvidékére. Lyautey azonban csak részben teljesítette a parancsot, és támadó akciókba kezdett Taza és Meknés városok környékén, valamint délen, Kanifra mellett. A marokkóiak azonban visszavágtak, és 1916-ban —annak ellenére, hogy két század légiós és két század könnyűgyalogság érkezett Algériából a gyarmati csapatok segítségére — visszafoglalták Tazát, sőt Fez városát is. Vagyis : míg az Idegenlégiónak azok a zászlóaljai, amelyek főleg a központi hatalmak országaiból jött emberekből, elsősorban németekből álltak, a marokkói törzsek ellen harcoltak, addig a Marokkói Hadosztályba olvasztott idegen ezredek Franciaországban a németekkel háborúskodtak. Csakhogy a Marokkói Hadosztály leszerelt katonái leigázott hazájukba térnek majd vissza, hasonlóan más színes bőrűek millióihoz, akiket az anyaországok hívtak segítségül, részben azért, hogy harcoljanak, részben pedig azért, hogy gyáraikban dolgozzanak. Ezek az emberek visszatértük után már nem voltak azonosak a néhány év előtti önmagukkal. Bizonyos — akár hadi, akár más foglalkozásbeli -— jártasságra tettek szert, és első ízben léptek érintkezésbe az anyaország fahér bőrű lakóival. ígéretük volt rá, hogy e véres háború után megváltozik a gyarmati rendszer. Először hallották elhangzani ezt a szót: függetlenség. A gyarmatosítók azonban nem tartják be a függetlenség megadására tett ígéreteiket, sőt, továbbra is úgy akarnak kormányozni, mint hajdan. Mindez oda vezet, hogy a felkelések és lázadások tartalma és arculata megváltozik.Az 1917. évi Nagy Októberi Szocialista Forradalommal új korszak köszöntött be az elnyomott gyarmati népek történetében is. Az imperialistaellenes, demokratikus és antifeudális harcok történetében új szakasz nyílt meg, a nemzeti felszabadító mozgalmak és nemzeti felszabadító háborúk korszaka. A kapitalizmus gyarmatosító háborúi idején és a gyarmati megszállás korábbi szakaszaiban is számtalan felkelés, mozgalom szerveződött és harcolt a gyarmati uralom ellen. Ezek azonban többnyire elszigetelt felkelések voltak, nemzetiségi, törzsi harcok, amelyek nemegyszer inkább a vallási rajongásra támaszkodtak. Az imperialista hatalmak hamarosan tapasztalni

kénytelenek, hogy széles tömegeket felölelő, szervezett, politikai és nemzeti jellegű népi felkelésekkel állnak szemben. Az első világháború után az imperialista hatalmak a gyarmati uralom új formáját fedezték fel : a mandátumrendszert. Németország volt gyarmatait és Törökország arablakta területeit az antanthatalmak már a háború alatt felosztották egymás között. A Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) megbízást — mandátumot — adott a győztes hatalmaknak a gyarmati helyzetben levő területek igazgatására. A mandátumrendszer lényege a gyarmatosítás fenntartásának leplezése volt.Az első világháborút követő évtized a „nehéz évek" korszaka volt a francia gyarmatbirodalom számára. Már 1918-ban, tehát még mielőtt átvették volna a nekik kiosztott mandátumot Szíria és Libanon fölött, Szíria nyugati részén fellázadtak a parasztok. Az 1919-ben Latakiában kitört lázadás három évig tartott. 1920 és 1925 között Libanon és Szíria területén a lázadások népi felszabadító háborúba csaptak át. Marokkó „pacifizá-lása" is egyre nehezebbé válik. 1921-ben kitört a rif törzsek nemzeti felszabadító háborúja.Marokkóiban, a régi protektorátusban és az új mandátumterületeken — Libanonban és Szíriában — az egyre erőteljesebben fellobbanó ellenállás arra kényszeríti a gyarmatosítókat, hogy újabb és újabb csapatokat vessenek harcba. A gyarmatosítókkal most már szervezett és jobban felfegyverzett hadseregek állnak szemben, noha főként Marokkóban a törzsi egyenetlenségek még mindig fennállnak, és a rivális nagyhatalmak által szállított fegyvereknek sem a mennyisége, sem a minősége nem kielégítő.1919-ben visszatér Afrikába az Idegenlégió menetezrede 3. Idegen Gyalogezred néven. A Légió toborzóirodáiban lázas munka folyik : egyik idegen ezred a másik után alakul meg. Marokkóban felállítják a 4. Idegen Ezredet. A 2. Idegen Ezredet az algériai Saidából Marokkóba küldik. 1922-ben és 1924-ben még hozzácsatolnak két lovasszázadot. Az 1. Idegen Lovasezred első eszkadronjait Vrangel és Gyenyikin ellenforradalmi hadseregeinek kozákjaiból alakították 1921-ben. A volt cári tisztek nagyzási hóbortja és gőgje rányomta bélyegét a légiós lovasság egyenruhájára és fantasztikus pompájú zenekarára. Franciaország történelmét lapozgatva, a fehér tisztek egy 1659-ben alakított „Royal Étranger de Cavalerie" elnevezésű lovasegységre bukkantak, s elhatározták, hogy ezt az ezredet tekintik ősüknek, és — a köztársasági hadsereg szívében — ezredüknek a „Royal Étranger" nevet adták. Azok a mindent elsöprő és látványos lovassági rohamok azonban, amelyekről az arisztokrata tisztecskék ábrándoztak, a valóságban jelentéktelen beavatkozásokká zsugorodtak. Két légiós lovasszázadot Szíriába vezényeltek. A történelem ugyan feljegyzi néhány fegyvertényüket, például a Messifré melletti állás védelmét, de ez valójában nem volt lovassági akció... Később a lovasezredet fokozatosan motorizálták.

„A hasznos Marokkó"

A Légió korszerűsödik, de harci körülményei és módszerei jobbára változatlanok. Marokkóban az öszvéres századok hosszú oszlopai járják be a sivatagokat, hegyeket. Az előretolt állások továbbra is elszigeteltek, s az ellátó táboroktól távol vannak. A légiósok tehát más erődöket építenek, egész erődrendszert, így akarják megakadályozni az északról délre tartó népi erők egyesülését. „Támogatni a hasznos Marokkót !" — ez az új jelszó, amelyben a „hasznos Marokkó" a leigázott ország „viszonylag nyugodt" részét jelenti. A Légió feladata volt, hogy ezt a „nyugalmat" az Atlasz-hegység középső részén és a Szahara peremén minden lehetséges eszközzel fenntartsa. Támadó akcióik során, a légiós egységek a megszokott módszerekkel próbáltak behatolni a Közép-Atlasz-hegységbe. Településeket pusztítottak el, embereket öltek halomra, elfoglalták, bekerítették vagy megsemmisítették a vidék amúgy is nagyon kisszámú ivóvíz-forrását.Ennek a „hasznos Marokkónak" különféle területei voltak. Északon, a spanyol zóna közelében például Ouezzan volt az egyedüli marokkói város, ahova a franciák egyetlen puskalövés nélkül vonultak be, mert a várost és környékét birtokló feudális urak ellenségei voltak a spanyol és francia megszállók ellen harcoló berber törzseknek. Délen van három szoros az Atlaszhegységben, fontos stratégiai pontok, amelyek egyaránt biztosították az összeköttetést egyrészt Sous vidékével Agadir

kikötője felé, másrészt a Tafilalettel és a Szahara felé. Ezt az egész vidéket három feudális család birtokolta : Glaua, Gundafa és Mtuga. A Glaua-család leghatalmasabbjának, Marrakech pasájának, gondja volt rá, hogy a „hasznos Marokkó" e részén nyugalom és csend legyen. A gyarmatosítók ugyanolyan módszereket alkalmaztak, mint a szultánok. A nagybirtokosok, aktív szövetségükért cserében, megtarthatták előjogaikat. Ez az oka annak, hogy egyes szerzők, a gyarmatosítók védelmezői szerint Marokkónak tulajdonképpen két fővárosa volt : Fez és Marrakech. Dicsérő szavakat azonban csak Marrakech-re találnak, amely „...sokkal vendéglátóbb, az idegenek számára sokkal hozzáférhetőbb. A sivatag küszöbén s az Atlasz-hegység lábánál áll, kitárva a magas fennsíkokról érkező szeleknek, látóhatára sokkal nyíltabb, s eszméi tágabbak, átfogóbbak". (Pierre Dumas : Le Maroc, Grenoble 1928.)Ezzel szemben Fez, a tényleges főváros, amelynek lakossága olyan sok dicsőséges lappal gazdagította a függetlenségért vívott harcok történelmét, ugyancsak Pierre Dumas szerint egy város „egyetemekkel... ahol összeesküvéseket szőnek, keskeny, sötét, kanyargós utcákkal, amelyek bármely pillanatban csapdákká változhatnak, panaszfalakkal, ahova a fanatikus hívők imádkozni tódulnak. Lázongó város, mely néha vad és könyörtelen". Áradoznak a Feztől mindössze 30 kilométerre fekvő Sefrou városáról is, amely szintén a „hasznos Marokkóhoz" tartozik. Dicsérik, mert megőrizte nyugalmát, noha Taza város közelében van. Ez utóbbinak a függetlenségi harc megszervezésében betöltött szerepére a későbbiekben még visszatérünk.

Változások az Idegenlégióban

Az első világháborút követő időszakban volt egy nehéz, harcokkal teli korszak, amelyben a gyarmati hadsereg, s ezen belül az idegen ezredek is, egész sor vereséget szenvedtek. Szorgos toborzással sikerült ugyan a légiósok számát növelni, de ugyanakkor gyakoribbak a szökések is. Az említett korszak elején ezért nem küldtek légiós egységeket északra, mert ez az övezet a spanyol kikötők zónájába esett és „kiválóan kedvezett a szökéseknek".Néhány főtiszt úgy vélte, thogy bizonyos reformok a Légió életében jobb felkészülési lehetőséget, egészségesebb szellemet biztosítanának.Elsősorban is növelték a zsoldot. Az algériai kaszárnyákat korszerűsítették, légiós sportegyleteket alakítottak, a bánásmód emberibbé vált, eltörölték a régi büntetési formákat, és a reguláris hadseregben alkalmazottakkal helyettesítették őket.A „Légió atyja", Rollet tábornok, aki az első világháborúban az Idegen Menetezredet vezényelte, nem helyeselte ezeket a reformokat. Ellenőrzésre érkezett Sidi-bel-Abbés-be, és igazi „atyához" méltó módon csinált rendet. Szemrevételezte az „újdonságokat" : a korszerű irodákat, a sportpályát, a mozit, a könyvtárat, elképedve szemlélte az új kantintermet, ahol a légiósok kávét és teát (!) fogyasztottak...„Hallatlan ! — mormolta a tábornok, majd faggatni kezdte a személyzetet. — Voltatok Marokkóban ? — tette fel a kérdést az írnokoknak, raktárnokoknak, csaposoknak, pincéreknek, muzsikusoknak, kertészeknek, könyvtárosoknak és a fiatal altiszteknek. — Voltatok Marokkóban ?" És két hét alatt mindent felszámoltak : az új kantint és a mozit, a sportegyletet és a korszerű irodákat. S még aznap született egy új zászlóalj Sidi-bel-Abbés-ben : „...írnokok, muzsikusok, kertészek és sportolók, mind elindultak Marokkóba — jegyzi fel nem kis megelégedéssel a Légió egyik krónikása. — Az Idegenlégió visszatért igazi hagyományaihoz".Márpedig e hagyományok nem tűrték a jobb életkörülményeket, sőt, éppen ellenkezőleg, keményebb, az új helyzetnek megfelelő életmódot követeltek. Mert a Légió életében új fejezet kezdődött, amely pontosan tükrözte a francia gyarmatbirodalom helyzetét. A kiképzés szigorúbbá, a bánásmód brutálisabbá vált : ezek a rendszabályok a gyarmatosítók türelmetlenségét tükrözték. Túl hosszú ideje tart már ez a „pacifizálás", túl sok a „lázadó" Szíriában ! A spanyolok az észak-marokkói rif törzseket támadásra uszítják a francia erők ellen, az angolok pedig Szíriában igyekeznek nehézségeket támasztani a franciáknak !Albert Sarrault, Indokína volt kormányzója, ex-gyarmatügyi miniszter, 1923-ban a következőket írta : „Most, amikor Franciaország már jobban ismeri gyarmati problémáit, s jövőjét szilárdabb alapokra óhajtja építeni, a gyarmatoktól és a protektorátusoktól embert fog kérni hadserege számára, pénzt költségvetési nehézségeinek enyhítésére, nyersanyagot és termékeket ipara és kereskedelme számára, az iparosítás és a csereforgalom számára". (Albert Sarrault : La mise en

valeur des colonies frangaises, Párizs 1923.) De ahhoz, hogy a gyarmatoktól embert, pénzt és nyersanyagot lehessen kicsikarni, s hogy ott tőkét fektethessenek be, a gyarmatosítóknak mindenekelőtt meg kell vetniük a lábukat ezeken a gyarmatokon. Márpedig 1923-ban a francia gyarmathatalom, ami Marokkót illeti, messze volt még ettől a „céltól".

A Légió újoncainak mindjárt a kezdet kezdetén volt alkalmuk tapasztalni, hogy különösképpen kemény élet vár rájuk. A Földközi-tengeren való átkelés Marseille-ből Oranba, embertelen körülmények között történt. „Hat ló vagy 40 ember" feliratú vagonokba zsúfolva szállították őket Oranból Sidi-bel-Abbés-be ; „...íme, a döntő bizonyíték, hogy öt esztendeig nem is gondolhatunk visszatérésre — jegyzi fel visszaemlékezéseiben egy volt légiós. — Szerencsére nem volt időnk gondolkodásra... le kellett vetkőznünk, magunk elé kellett raknunk személyi hol-miainkat: pénztárcát, fényképeket, emléktárgyakat... A Légióban semmit sem tűrnek meg, ami az elkötelezetteket hazájukhoz, magánéletükhöz kötné". .Zuhanyozás után az újonc ismét fölveszi gönceit, amelyekben érkezett. Az étkezdében egy csajkát és egy kis poharat kapnak. Ebéd után — a hálótermekbe ! Mindenikük egy vaságyat kap szalmazsákkal és két-két gyapjútakarót. „Parancs : délután kettőig pihennünk kell — emlékszik vissza egy légiós. Emberséges meggondolásokból vajon ? Határozottan nem ! Csupán a napszúrástól védtek. Olyan áruként kezeltek bennünket, amelyet féltenek a korai rongálódástól. Még őrt is állítottak a hálóterem ajtaja elé. Valamivel kettő előtt elhangzott a parancs : «Vi-gyázz!» Öt percünk volt öltözködésre, beleértve az ágyvetést is. A körlet-sarzsi, egy iszákos alak, roppant szívélyes modorban világosított fel bennünket egyről-másról : «Disznók, barmok, idióták, majd roham-légiósokat faragunk belőletek... Kezdetben lépten-nyomon hangoztatták az újoncok előtt, hogy jól eszükbe véssék : «Ti még nem vagytok légiósok !»"

„Idomárok"

A Légió altisztjeinek az volt a hivatásuk, hogy a számukra biztosított közvetlen és teljes tekintély segítségével megtanítsák az újoncokat a szolgálati szabályzat maradéktalan betartására. A légiósokat a reguláris hadseregek katonáinál sokkal szigorúbb fizikai kiképzésnek vetették alá. Akkor, a húszas évek elején ez a nagy fizikai teljesítményekre való felkészítés már következtetni engedett arra, milyen lesz később az ejtőernyősök kiképzése. Ugyanakkor az újoncokat morálisan is formálni igyekeztek.Ebben a korszakban, amikor sok regimentre és sok légiósra volt szükség, a kiképző altiszt — Blond szavaival — „mindenekelőtt idomár volt".Bennett J. Doty elmondja, hogyan, milyen körülmények között ismerkedett meg a Légió ŐRMESTERÉVEL, „annak teljes fenségében és hatalmában". Az őrmestereknek majdnem a tisztekével egyenlő tekintélyük, hatalmuk van. Arany rangjelzést viselnek, a legénységtől elkülönítve élnek, külön hálótermük, konyhájuk, pincéreik, tisztiszolgájuk van. Mindez tekintélyük emelését szolgálja.„Voltaképpen ők parancsnokolnak, ők a Légió talpköve és támasza. Büszkék is szerepükre : ők ápolják a hagyományok kultuszát. Legtöbbjük mogorva, és szünet nélkül ordít. A fegyelem nagymesterei, akik könyörtelenül belénk oltják a szolgálati szabályzat gyönyörűségeit."Kétségtelen, hogy robotmunka, szigorú kiképzés, brutális altisztek más hadseregekben is voltak. A Légióban azonban, még ha a gyakorlatok ugyanazok is, mint bármely más hadseregben, a kiképzés mégis emberfeletti erőfeszítést igényelt, ami a gyakorlat kifogástalan végrehajtásán kívül más célt is szolgált : az újonc egyéniségének maradéktalan megsemmisítését. Nézzük meg, hogyan is vélekedik erről a már említett Doty, aki éppen Oran-ban van, mielőtt a szíriai harctérre küldenék. 1925-öt írunk.„Egy gyakorlatot úgy kell elvégezni ahogy kell, és ez az ahogy kell elképzelés fizikailag alig teljesíthető. Hogy célját elérhesse, a légiós őrmester egyazon mozdulat ezerszeri megismétlését fogja vezényelni, ha szükségesnek tartja. Az újonc pedig kezdi újfent elölről, míg vörös karikák táncolnak a szeme előtt, míg a kimerültségtől össze nem esik : nem számít ! Az őrmester könyörtelen pillantásától kísérve, az egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatokra késztető vezényszavak záporában, a katona újra meg újra megismétli a gyakorlatot, amíg végül úgy fogja csinálni ahogy kell."

Ne feledjük, hogy ez olyan ember véleménye, aki végigharcolta az első világháborút ! Egy alkalommal Roliet tábornok így válaszolt egy angol tisztnek, aki nagyon csodálkozott a Légió újoncaitól követelt emberfölötti erőfeszítések láttán : „Ez nagyon természetes. Ha én egy légióst elküldök harcolni, vagy utat, előretolt állást és erődöt építeni, mindenütt négy ember munkáját kell majd elvégeznie". Más szóval, ha a természetes kiválasztódás során — azt hiszem ez esetben helyesebb a „mesterséges kiválasztás" kifejezés — négyből három kiesik, a megmaradt negyedik belevaló légiósnak tekinthető.

A büntetés

A kiválasztódás folyamatának egy másik fázisa. A legkisebb hibáért a legválogatottabb büntetések egész sora fenyegette a légióst. Ha puskája nem volt tökéletesen kitisztítva, ha az inge piszkos, nem előírásosan vasalt, ha egy porszem van az ágy alatt, vagy más, első pillantásra jelentéktelennek látszó vétség terheli, szigorú büntetés vár a légiósra. Elsősorban ama bizonyos„tizenöt, amiből nyolc". De nem volt ritka a „harminc, amiből tizenöt" sem.Aztán a „la pelote" : a megbüntetett légiósnak naponta kilenc órát kellett egy harminckilós homokzsákkal a hátán körbe járnia az udvaron. Máskor a „la pelote" az altiszt fantáziájától függően valami élénkebb gyakorlattá változott, vagyis a megbüntetettnek futnia kellett, mondjuk kővel telerakott borjúval a hátán.A „le tombeau" és az „en crapaudine" olyan büntetések voltak, amelyeket főleg hadjáratok idején, menetelések alkalmával a sivatagban alkalmaztak. A „le tombeau" vagy sírgödör azt jelentette, hogy a légiósnak körülbelül sírgödör mélységű üreget kellett ásnia, amelybe aztán megkötözve leeresztették. A büntetést elszenvedő így mozdulatlanul hevert, kitéve a tűző afrikai nap gyilkos sugarainak. Gyötrelmes módszer volt ez !Az „en crapaudine" még kegyetlenebb büntetés, egyenes folytatása a középkori kínzásoknak. A büntetésre ítélt légióst bokáján, csuklóin megkötözték, aztán lefektették, s addig hajlították, amíg keze és lába összeért. Karikába kötve dobták be egy gödörbe. A sivatag közepén, 40—50 fokos melegben, néhány óra „en crapaudine" halálos lehet.A spanyol Idegenlégióban egy másik büntetést alkalmaztak előszeretettel az elfogott katonaszökevények esetében a Peloton de castigó-ban, vagyis a büntetőosztagban. A bűnöst fejjel lefelé egy vödör víz fölé akasztották, majd az őrmester egy vastag szíjjal verni kezdte. Ha a delikvens elvesztette az eszméletét, fejjel a vízbe eresztették, ami magához térítette. Ájulásokkal és magáhoztérítésekkel tarkítva folytatódott a verés. Ez volt a büntetőosztagban alkalmazott büntetések első fázisa. A második fázisban a bűnösnek meg kellett töltenie egy zsákot huszonöt kiló homokkal, aztán hátizsákszerűen a vállára vette, és az osztag-han tartózkodása egész idején köteles volt azt a hátán cipelni. A harmadik fázis egyfajta tornagyakorlat, a „de sol a sol" : futólépés körben, a magas kőfallal bekerített udvaron. Akik a kimerültségtől összeestek, azokat a felfegyverzett őrök könyörtelen veréssel térítették magukhoz.A büntetőosztag törzsőrmesterét és pribékjeit verdugosnak, hóhéroknak hívták. A pribékek szintén légiósok, de dupla zsoldot kaptak. Soha nem hagyták el az osztag magas kerítésű udvarát. Féltek : nagyon sokat gyilkoltak meg közülük. Feljegyezték egyik őrmester-hóhér esetét, akit menyegzője napján gyil-iolt meg az „osztag" egyik megkínzottja valamelyik barcelonai templomban.

Colomb-Béchar

Ezzel a névvel az előbbiekben már találkoztunk. Egy Sidi-bel-Abbés-től körülbelül 450 kilométernyire délre, az algériai-marokkói határtól 50 kilométer távolságra levő helységről van szó.Itt, ColombnBécharban volt a Légió büntetőszázada.Ha egy légióst többször büntettek meg lopásért, verekedésért, vagy emiatt kétszáz napot ült börtönben egy év folyamán, 120 napot kellett a büntetőszázadban töltenie. Első hallásra négy hónap nem is tűnik olyan soknak. Normális 'körülmények között nem is sok. De Colomb-Bécharban...Karel Hora őrnagy, aki hosszú ideig szolgált a Légióban, Colomb-Béchart egyszerűen légiós kényszermunka-telepnek nevezi. Az őrnagy így ír le egy „megfegyelmezési" jelenetet: „Láttam őket, amikor megbilincselve, teljes felszereléssel a hátukon elindultak. Az altisztek minden

huszonöt méternél odaüvöltötték nekik : «Feküdj !... Vigyázz !... Futólépés, indulj !...»" A szerző véleménye szerint „e nélkül a könyörtelen, megfélemlítő fegyelem nélkül a Légiót nem lehetett volna kézben tartani". Semmi okunk kétségbe vonni ezt. az állítást. Végül is a Légiót nem „angyalkák"-ból vagy „ártatlan gyermekekből" verbuválták..., a oél viszont eszközöket követelt...Egy szemtanú feljegyzései szerint, aki 1932-ben öt hónapot töltött Colomb-Bécharban, abban az esztendőben háromszáztíz „fegyelmezendő" volt a büntetőtálborban, akiket négy tagozatba osztottak : érkezési tagozat, rendes tagozat, megtörő tagozat, s végül, a börtön. Ez utóbbiban, amely mindig tele volt, ötven ember zsúfolódott.Elvben a megbüntetett légiós nem tölthetett négy hónapnál hosszabb időt Colomb-Bécharban. Elvben — mert sem a megtörő tagozaton, sem a börtönben eltöltött időt nem számították be a büntetésbe. Sőt, a kórházi napokat sem ! Vagyis — csak a rendes tagozatban egyvégben eltöltött négy hónap után bocsáthatták el a légióst Colomb-Bécharból, és küldhették vissza valamelyik egységhez. Sokuk számára a szabadulás ideje még hamarabb eljött. Elhozta a halál...Colomb-Béchar lakóinak a szabályzat előírásai szerint a legnehezebb robolmunkát kellett végezniük. A szabályzat nem jelölte meg közelebbről a munka mibenlétét, de nyilvánvaló, hogy kényszermunkáról volt szó.1932-ben például az egyik colomb-béchari kőbányában háromszor annyi követ kellett termelni, mint a kőbányákban általában megkövetelt mennyiség. Egy időben Colomb-Bécharban vályogtéglát gyártottak agyagból és szalmából. Ez a munka nem volt újdonság a légiósok számára. A századok ilyen vályogtéglát használtak, ha építkezésre volt szükség a menetelések során. Csakhogy Colomb-Bécharban az öt tagból álló rajoktól óriási teljesítményt követeltek : ezer téglát naponta. Ha nem sikerült az előírt mennyiséget „legyártaniuk", csökkentették vagy teljesen megvonták aznapi ételadagjukat.A büntetőszázad parancsnoka egy kapitány, aki mellé néhány tiszt, altiszt és I. osztályú légiós volt beosztva. Az elítéltek fölött fegyveres lövészek őrködtek, akiknek tilos volt tíz lépésnél közelebb menniük az elítéltekhez. Parancsuk volt fegyverhasználatra a legkisebb gyanús mozgás, az esetleges szökés vagy az őr megtámadása esetén.A kaszárnyán kívül az elítélt viseltes, cipőfűző nélküli bakancsban járt, persze harisnya nélkül. Hazatéréskor a kaszárnya kapujában le kellett húznia és balkézben kellett tartania a bakancsot. A kaszárnyán belül az elítéltek csak futólépésben és felemelt jobbkarral közlekedhettek. Vasárnap : zuhanyozás, aztán különböző háztartási foglalatosságok, ruhajavítás, bakancsfoltozás, egyebek. Semmi szünet, semmi pihenő. A fegyenctelep, az fegyenctelep...

Mohammed ben Abd el-Krim el Khattabi

A rif-kabilok vagy rifek, a Marokkó északi részén elterülő Rif-hegységben élő berber törzsek. Ezt a vidéket az 1912-es szerződés „spanyol befolyási zónának" ismeri el. A Rif hegyilakók sosem ismerték el a szultán fennhatóságát, s állandó háborúságban álltak a spanyolokkal.A spanyol gyarmati módszerek még brutálisabbak voltak, mint Lyautey-ék „olajfoltja". M. G. Maura, a spanyol parlament egyik tagja mondta : „...ha azt akarjuk, hogy a Rif berber része a mienk legyen, akkor egy napon ki kell űznünk majd onnan jelenlegi lakóit". Elhangzottak hivatalos beszédek is, amelyek a keresztes háborúk újraélesztéséről prédikáltak, arról, hogy „a kereszt elégtételt vesz a félholdon". A spanyolok, a „divide et impera" elve alapján megkísérelték fölfegyverezni és a marokkói francia hadsereg ellen uszítani a rifeket.„Hamarosan rájöttem arra, hogy a spanyol államférfiak nézete nem egyeztethető össze apám elveivel, aki nemcsak jólétet akart, hanem szabadságot is — egyszóval, a Rif függetlenségét." Ezek a szavak Abd el-Krim ajkáról hangzottak el. Ez a tapasztalt államférfi, akiről bebizonyosodott, hogy kiváló katona is, egy hatnapos csatában (1921. július 21—26.) Anual mellett megsemmisítette a spanyol hadsereget. Ez a csata egyike volt a legnagyobb katasztrófáknak, amely valaha gyarmati hadsereget ért. Az ütközetben elesett Sylvestre spanyol tábornok, egész vezérkarával együtt. A felkelők kétszáz ágyút s több mint húszezer puskát zsákmányoltak, nagy mennyiségű ágyúgolyót és töltényt, élelmiszert, só't gépkocsit és tehergépkocsit is. E hadizsákmány segítségével Abd el-Krim hadsereget szervezett, amely-lyel 1921 augusztus végén Mont-Arruknál is megverte a spanyolokat. Maga Navaro tábornok is fogságba esett, két ezredessel együtt. Ebben az ütközetben részt vett a nemrégiben alapított spanyol Idegenlégió is.

A Tercio extranjerost — a spanyol Idegenlégiót, 1921-ben alapították francia mintára.Jose Millan Astray tábornok elgondolását nagy lelkesedéssel karolta fel XIII. Alfonz spanyol király és Primo de Rivera, az ország diktátora. A spanyol nép gyűlölte a gyarmati háborút; a sorozások, amelyek néha kényszersorozások voltak, sztrájkokat és véres összeütközéseket váltottak ki Spanyolországban. Abban az időben az anyaországi helyőrségekben állomásozó tiszteket nagyon lassan, Afrikában viszont a „jeles fegyvertényekért" gyorsabban léptették elő. Ezek után nyilvánvaló, hogy elsősorban a spanyol tisztikarnak állt érdekében a háború Afrika spanyol zónájában, pontosabban a Rifben.Astray tábornok segédtisztje, Franco őrnagy, a későbbi tábornok egyike volt azoknak, akik „vereségre vezették" a spanyol Idegenlégiót az anuaJi csatában, s a túlélőkkel egészen Melilláig szaladt. Ezért a „ragyogó" hadműveletért Francot alezredessé nevezték ki (Jüan Cobo).A „Tercio extranjeros"-nak kezdetben három zászlóalja volt, amelyek közül az egyiket Franco vezényelte. Később még három ezredet (tercios) állítottak fel, amelyek közül az első Tauimában (Melilla) állomásozott és öt „banderas"-ból (zászlóalj) állt. A második ezred — három zászlóalj — Ceuta mellett, Dar Riffienben állomásozott. A harmadik — szintén három zászlóaljnyi — ezrednek Larache volt a támaszpontja. A Légió főparancsnoksága Ceutában volt, pontosan a Gibraltárral szemben.A Sidi-bel-Abbés-i kaszárnya homlokzatába vésett „Becsület és Hűség" a francia Idegenlégió jelszava. Dar Riffienben, mintegy tíz kilóméterre Ceutától, viszont, már változik a jelszó. Brutálisabban, de valljuk be, őszintébben fejezi ki azt a szellemet, amelyben a légiósokat nevelték : „Legionaros a luchar, Legionaros a mórit!" (Légiósok, harcoljunk, légiósok, haljunk meg !)

Ezután a győzelem után, 1921. szeptember 9-én kikiáltják a Rif Köztársaságot, amelynek elnöke Abd el-Krim.J. Roger-Mathieu francia újságíró Abd el-Krim emlékiratai című könyve (Mémoires d'Abd el-Krim, Párizs 1927.) a szerzőnek a független Rif Köztársaság elnökével folytatott beszélgetései gyűjteménye. E beszélgetésekből kitűnt, hogy a Rif állam által kiharcolt — és 1921—1926-ban részben megtartott — függetlenséget nem lehet megvédelmezni. Abd el-Krimnek nem-sikerült az óriási terület törzsei között tökéletes egységet létrehoznia, s a hadsereg fegyverzete sem volt korszerű. A gyarmatosítók alaposan kihasználták a törzsi ellentéteket : a hatalmas-Beni Zerual törzs például előbb a spanyolok, majd a franciák oldalára állt. Abd el-Krim csapatai véres csatákat vívtak e törzs-zsel, mielőtt a rifek 1925 tavaszán megtámadták volna a franciákat.A rif reguláris hadsereg állományának nagyságára vonatkozó kérdésre Abd el-Krim a következőket válaszolta :„Hat-hétezer ember, két pezeta napi zsolddal. A tisztikar ? Hadnagyok, főhadnagyok, aztán caid-mia (századosnak felel meg) s végül taborii, vagyis őrnagyok. Tudni kell, hogy ezek a csapatok, ezek a tisztek sosem harcoltak reguláris alakulatokban. Mindig csak keretül szolgáltak és beosztották a támadásra induló törzseket... Fegyverzet ? A zsoldon kívül a rif katonáknak vagy partizánnak megengedte a katonai szabályzat, hogy eladhassa a rif kormánynak az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket és lőszert... Gépfegyvereink és ágyúink a hadizsákmányból származnak. Egyébként hadseregem — ha annyira ragaszkodik ahhoz, hogy így nevezze — kézigránátot a fel nem robbant repülőbom-bákból gyártott magának... Tudni akarja a rif katona jelmondatát ? Világos képet alkothat belőle harcosainkról, halálmeg-vetésükről. «Jobb egyszer s mindenkorra meghalni, mint lassan kimúlni az idegenek igájában !»"A francia újságíró megkérdezte : „De az ágyúk, gépfegyverek kezeléséhez, a kézigránát-gyártáshoz nem hiszem, hogy elég lett volna a hegyilakók tudománya. Honnan szereztek szakértőket ?— A kérdés meglep — válaszolt Abd el-Krim, — Elfelejtette volna, hogy a francia hadsereg marokkói hadosztályában rifek is szolgáltak, akik a háború után visszatértek otthonukba ?" (Arról a marokkói hadosztályról van szó, amelybe az első világháború éveiben az Idegen Ezred is tartozott.)

Nagy gyarmati háború

1924-ben viszonylagos nyugalom volt Marokkóban. A spanyolok megszállási zónájuk felét kiürítve, visszavonultak, a francia hadsereg azonban tíz kilométerrel előbbre, az Ouerrha folyón

túlra tolta erődvonalát. Ezzel a folyóval szinte párhuzamos a Rif Köztársaság déli határa. Lyautey marsall erősítést kért. 1925 tavaszára tíz anyaországbeli zászlóaljat ígértek. Tíz zászlóalj ?A rifek 1925 áprilisi offenzívájának megindítása után már nyilvánvaló, hogy Abd el-Krim fergeteges előnyomulásának megállításához számos ezredre lesz szükség. Az ouerrhai erődvonalat azonnal áttörték a rifek, és tíz nap múlva, április 27-én harminc kilométerre közelítették meg Fez városát. Az északi arcvonalon létrehozott légiós menetszázadokat vetették be az Abd el-Krim vezette hadsereg és törzsek ellen. (Emlékezzünk rá, hogy az északi határt „mint szökésre különösképpen alkalmas" területet emlegették a Légióban.) A légiósok nagy része elpusztult ebben a mindkét fél számára egyformán könyörtelen harcban. A háború az egész rif területre kiterjedt : egyik törzs a másik után lázadt fel.Abd el-Krim Fez és Taza felé nyomult előre. A légiós zászlóaljaknak sikerült elzárni minden utat a Közép-Atlasz vidékén és a „tazai folt" körül, s mozdulatlanságra kárhoztatni a törzseket ezekben a körzetekben. 1925 július elején a francia főparancsnokság elhatározta a csapatok visszavonását Fezből, de az utolsó pillanatban eláll szándékától. Marokkó fővárosát esetleg csak ideiglenesen hagyták volna el, de e visszavonulás egyértelmű volt a „tazai folt" blokádjának feloldásával, ami lehetővé tehette az ottani törzsek egyesülését a rif hadsereggel. A gyarmati hadsereg egy gyalogezredét, amely a megszálló hadsereg részeként Németországiban állomásozott, visszavonták, és Marokkóba irányították. Az ezred jelentős veszteségeket szenvedett. Továbbra is érkeznek erősítések mind Algérián, mind pedig Marokkó atlanti-óceáni kikötőin, Rabaton és Casablancán keresztül. Köztük van az 1., illetve 3. Idegen Ezred három zászlóalja és az Idegen Lovasezred egy eszkadronja. 1925. július 26-án aláírják a Rif Köztársaság ellen irányuló francia-spanyol együttműködési szerződést.Amikor a franciák megkezdték mandátumuk gyakorlását Libanonban és Szíriában, e két területen fellobbant a népi felkelés lángja. A franciák megszálltak és igazgatni kezdtek egy általuk Nagy Szíriának elnevezett területet, amely három körzetből tevődött össze : Aleppo, Damaszkusz és Alouite körzetéből, s amelynek élén egy francia főbiztos állt. 1925-ben egybeolvasztották Damaszkusz és Aleppo körzetet, így jött létre Szíria. 1925 februárjában megalakul Szíriában a Néppárt, amely az ország egysége és függetlensége mellett tesz hitet. Még ugyanabban az évben kirobban Szíria népi felszabadító háborúja, amelyben a Libanon északi részében lakó drúzok is részt vesznek. A francia közvélemény valósággal felzúdul. Még tíz év sem telt el a „szörnyű esztendők" óta, s máris új hadosztályokat kérnek új gyarmati hódításokhoz attól a francia néptől, amely a Nagy Háborúért is vérözönnel fizetett. Sanche de Gramont, a francia értelmiségiek és általában a francia tömegek antikolo-nialista érzelmeiről szólva, megjegyzi, hogy a francia irodalom nem ismer olyan Rudyard Kipling nagyságrendű írót, aki tehetségét a gyarmatosítás dicsőítésének szolgálatába állította volna.Blaise Cend,ars volt légiósnak 1921-ben Párizsban megjelenik egy, az afrikai folklórról szóló kötete. Ugyanebben az évben adják ki az afrikai származású René Maran könyvét, amelyben a szerző leleplezi a gyarmatosítók módszereit. René Marán regénye — a Batoula — Goncourt-díjat kapott, s nagy visszhangot keltett Franciaországban. Könyvem írása közben vettem Régis Blanchére, a párizsi egyetem irodalmi tanszéke professzorának (halálhírét. Régis Blanchére fiatal tanár volt a Mou-lay-Joussef líceumban a marokkói Rabatban, amikor Abd el-Krim megalapította a Rif Köztársaságot. A fiatal tanár az első perctől csatlakozott a Maghreb felszabadítását követelő mozgalmakhoz. Néhány hónappal halála előtt még részt vett egy értekezleten, amely egy félszázad után az Abd el-Krim felkelés jelentőségét és tanulságait elemezte. Louis Aragon a Lui című francia folyóirat munkatársával 1974 márciusában folytatott beszélgetése alkalmával kijelentette : „Nem azért lettem kommunista, mert Marxot, Engelst és Lenint olvastam, hanem azért, mert a kommunista párt volt az egyetlen, amely tiltakozott a húszas években a marokkói háború ellen. Mint első világháborús katona (nagyon fiatal voltam, de mégiscsak katona), tűrhetetlennek találtam, hogy hazám, amely kihirdette, ez lesz az «utolsó» háború, nemsokára maga indít háborút egy távoli, békés ország ellen".Az 1925-ös év folyamán a francia kommunista képviselők megtagadták a háborús hitelek megszavazását, állhatatosan követelték a francia csapatok kivonását Marokkóból és a függetlenség megadását a marokkói népnek. 1925. június 23-án Marcel Cachin, Franciaország

miniszterelnökéhez, Paul Painle-véhez intézett interpellációjában a háború céljaival, valamint azzal kapcsolatban, hogy a kormány hajlandó-e elismerni Rif függetlenségét, a következő vádló és egyben leleplező kérdést tette fel : „Miniszterelnök úr, van-e tudomása arról, hogy a francia légierő terrorbombázást hajt végre a rif lakosság védtelen falvai ellen, mérges gázokkal árasztja el a völgyeket, békés emberek ezreit gyilkolja le ?" Paul Painlevé válasza így hangzott : „Képviselő úr, az ön magatartása a rebellis bennszülött lakossággal szemben részrehajló, tehát elítélendő, mert ennek primitív barbarizmusát állítja szembe a mi civilizálási óhajunkkal".Primitív barbarizmus ? Civilizálási óhaj ? Abban a pillanatban, amikor a gyarmatosítók általános támadást indítottak a Rif Köztársaság ellen, e köztársaság parlamentje éppen az általános tankötelezettségre vonatkozó határozatot vitatta meg, vagyis egy olyan probléma megoldásával foglalkozott, amelyre a gyarmatosítók sohasem gondoltak. 1956-ban, amikor Marokkó felszabadult, a tanköteles gyermekeknek alig 7 százaléka járt iskolába. A gyarmatosítók felhasználták a „belső zavargások" és az „anarchia" ürügyét, amelyek — szerintük — eluralkodtak Marokkóban a század elején, s szerették volna ennek az országnak a meghódítását úgy feltüntetni mint „a gondviselés nagy jótéteményét", mint valami „nem remélt privilégiumot" ... a marokkói nép számára. "Még ha fel is tételezzük, hogy Marokkót belső harcok és ellentétek dúlták ... kizárólag a marokkóiak joga, hogy ők maguk simítsák el az ellentéteket." (A. Ayache : Le Maroc. Éditions Sociales, Párizs 1956.) Ugyanez a szerző idézi Lyautey marsallt is, aki 1916-ban a következő kijelentést tette : „Marokkóban törtépelmi és független birodalommal találtuk magunkat szemközt, amely nagyon ragaszkodott függetlenségéhez, ellenszegült minden 'leigázásnak, és amely... alkotmányos állam jellegével bírt, saját tisztviselők alkotta hierarchiával és saját társadalmi szervezetekkel". A „civilizálok", persze, mit sem törődtek a meglevő termelőerőkkel, a társadalmi alakulatokkal, amelyeket a meghódított területeken találtak. így csinálták ezt a konkvisztádorok is Mexikóban meg Peruban, majd utódaik, akik felosztották, később pedig újra felosztották egymás között a világot.

A szíriai drúzok felkelése két évig tartott; a rifek felkelésével egyidőben, 1925—1926-ban zajlott le, és ugyanazokkal a brutális eszközökkel fojtották el. A francia gyarmati hadseregnek alaposan kijutott a „munkából" ezekben az években. Elszánt, vitéz ellenféllel kellett háborút viselnie, aki meg volt győződve ügye igazságáról. A Légióból csak a 4. Idegen Ezred 4. zászlóalja volt Szíriában, majd később, 1925 őszén megérkezett az 1. Idegen Lovasezred 4. eszkadronja is. Ezek az egységek részt vettek a Messifré és Rechaya melletti harcokban (1925 szeptember-november). A gyarmati és az anyaországi hadsereg oszlopai fogy-tán-fogytak a szíriai harcokban. 1925 augusztusában a drúzok Mezra mellett majdnem teljes egészében megsemmisítették Mi-chaud tábornok négyezer emberből álló oszlopát.Messifrénél, ahol e pillanatban együtt vagyunk a 4. Idegen zászlóaljjal, amelyhez J. B. Doty százada is tartozik, a légiós tábort bekerítette—ostromolja a drúz gyalogság és lovasság. A Messifré melletti csata sokkal nagyobb méretű volt, mint ahogyan az J. B. Doty könyvének alábbi részletéből kitűnik. A légiósok segélycsapatokat várnak: egy algériai lövészzászlóalj úton van Messifré felé.„... Az idő telik. Megállás nélkül harcolunk a tűző napon. Ordítások, halál, vér... Mivel a géppuskások meghaltak vagy megsebesültek, kivesszük a hevederekből a töltényeket és szétosztjuk magunk között... A táborban szájról-szájra jár a parancs : «Mindenki tartson meg egy golyót a maga számára !»"A drúz lovasság éppen támadásra indul, amikor a hegyen túlról 'kürtszó hangzik, s a hegy fölött felderítő repülőgépek jelennek meg. A segélyoszlop ágyúi a tábor előtti mezőt pásztázzák, ropognak a gépfegyverek, s a hegyoldalon rohamozva özönlenek az algériai lövészek... „A drúzokhoz hasonlóan, támadás közben ők is Allahhoz üvöltenek imát. De ez az Allah francia, jól felfegyverzett, fegyelmezett csapatai vannak, míg a szegény drúzok könyörgése olyan Allah felé száll, akinek üres a keze" — állapítja meg J. B. Doty. A leglényegesebb dolog viszont elkerüli a figyelmét : egy leigázott nép gyarmati hadseregbe kény-szerített fiait küldik itt harcba egy másik, az imperialista iga lerázásáért küzdő nép ellen.Hasonló körülmények között menekült meg a Rechaya ősi erődjébe bezárkózott légiós helyőrség is. Hét napi ostrom után Landriau kapitány postagalambbal küld még egy utolsó üzenetet : katonáinak már csak tizenöt töltényük van fejenként, s ha nem érkezik segítség, kitörést kísérel meg, szuronnyal próbál utat vágni magának. De íme, „Allah, a bőkezű", más, gyorsabb megoldást talált... Segélyoszlop helyett bombázórepülő-rajt küldött.

A francia kommunisták a Szíriában dúló imperialista háború ellen is ugyanolyan határozottsággal és eréllyel léptek fel, mint ahogyan azt a marokkói hadjárat esetében tették.Maurice Thorez kezdeményezésére „akcióbizottság" alakult. Ebbe tömörültek a kommunista párt, az egyesült általános mun-kásszövetség és az első világháború volt frontharcosai országos egyesületének küldöttei. Ez a bizottság, a gyárakban létrehozott hasonló szervezetekkel együtt, nagyméretű mozgalmat indított a Marokkóban és Szíriában folyó igazságtalan háborúk ellen.A kommunisták számtalan népgyűlést és tiltakozó tüntetést szerveztek Párizsban, Lille-ben, Marseille-ben, Bordeaux-ban és Strasbourg-ban. Párizsban a gyűléseken és tüntetéseken mintegy 60.000 ember vett részt. A kommunisták kezdeményezték azt az egész országra kiterjedő politikai tiltakozó sztrájkot is, amely 1925. október 12-én folyt le, és amelyben 900 000 munkás vett részt. A kommunista párt ugyanakkor széles körű tömegagitációs munkát fejtett ki a katonák és tengerészek között is. Ennek eredményeképpen egyre több francia katona tagadta meg a frontszolgálatot.

A gyarmati háborúk elleni nagy mozgalmak idején Párizsban éltem. Egy reggel a Cháteau d'Eau utcában a munkába siető emberek tömegéből mellém lépett egy férfi, s néhány lépés után udvariasan, suttogó hangon kérdezte: „A bizottság elé hívták ?" Értetlenül néztem rá, és bambán megismételtem a kérdést : „Hogy a bizottság elé hívtak-e ?" Mire felocsúdtam, az én emberem — szerényen öltözött, sapkás fiatal férfi — már el is tűnt a sokaságban. Nem értettem a dolgot; egész úton a régi házig, ahol a műhely volt, s tovább a hat emelet megmászása közben — mert lift nem létezett — folyton ismételtem magamban a kérdést : „Hogy engem a bizottság elé hívtak volna ? De miféle bizottság elé ?'' Elmeséltem az esetemet a műhelybeli kollégáknak. Tőlük tudtam meg, hogy a „bizottság" nem más, mint a „sorozó bizottság", s azok a fiatalemberek, akik olyan módon, ahogy az velem is történt, más ifjakkal szóba akarnak elegyedni, kommunisták. A párt küldte őket, hogy a bizottság elé idézett jövendő regrutákkal a Marokkóban folyó igazságtalan gyarmati háborúról beszéljenek. „Utcai" találkozásaim hosszú napokon át megismétlődtek, s bár a kérdező mindig más volt, a kérdés mindig ugyanaz : „A bizottság elé hívták ?" Rám, a fiatal tanoncra mély benyomást tett ez az állhatatosság, ez a kitartás, s az udvarias mosoly, amellyel egyébként szintén mosollyal kísért válaszomat fogadták : „Nem, Monsieur, nem a bizottság elé megyek". Ma már fájlalom, hogy legalább egyetlenegyszer nem így hangzott a válaszom : „Igen, camarade, a bizottság elé vagyok idézve". Mert ha „camarade"-nak, elvtársnak szólítom és igenlően válaszolok, talán igaz szavakat hallok a marokkói háborúról, olyan dolgokat, amelyekről most beszámolhatnék.

1925 augusztusától a Légió zászlóaljai előkészítik azt a terepet, amelyről a tervezett francia ellenoffenzíva kiindul. Elsősorban is elszigetelték az északi arcvonalat a „tazai folt"-tól.Lyautey marsaik visszahívták Marokkóból, ahol — kis megszakításokkal — két évtizedet töltött. Ez a trónfosztás nem a Lyautey-nak, a helytartónak szók marokkói politikája miatt, hanem Lyautey marsall katonai kudarcainak.Hogy felmérhessük, milyen veszélyt jelentett Abd el-Krim nemzeti felszabadító háborúja a francia és a spanyol gyarmatbirodalomra, tekintsünk meg a Marokkóba irányított katonai egységekre vonatkozó néhány adatot. : két hadtest, összesen tíz hadosztállyal — csak francia részről. „...Maga Pétain marsall jött Marokkóba, s vele kétszázezer ember, mindennel felszerelve, ami korszerű fegyverzet lehet" (Abd el-Krim).1925. szeptember 9-én megkezdődött az offenzíva, s a francia és spanyol csapatok majdnem azonnal egyesültek. Ignacio Hidalgo de Cisneros — aki akkor felderítő pilóta volt — arról tudósít könyvében, hogy a spanyol gyalogság a spanyol Idegenlégió egységeivel az élen hátba támadta a marokkóiakat. „Franco megparancsolta, hogy ne ejtsenek foglyot" — írja Cisneros, aki borzadva látta, ahogy a sziklákról a tengerbe dobják a sebesült rifeket. A spanyol pilóták azonnal felháborodott hangú táviratot intéztek a repülős főparancsnoksághoz, amelyben „megbélyegezték a légiósokat gyávaságukért és aljasságukért", s tiltakoztak a Légiósok alávaló tettei ellen, „...amelyek szégyent hoznak az egész spanyol hadseregre". A táviratot továbbították Primo de Riverának, aki azonban nem osztotta a repülősök felháborodását, „...mivel közvetlenül ez eset után Francót tábornokká léptették elő ..."A francia Idegenlégió is számos hadműveletben vett részt. Többek között az Izkritan-hegy bevételében. Azok a napok, amelyek megelőzték Abd el-Krim kapitulálását, magukon viselték a rif vezér egész tragédiájának bélyegét.. Megpróbált védekezni Targuistban, ahol egy rivális törzs bekerítette. A törzs feje, Medbob pasa, a franciák szövetségese volt. 1926. május 26-án Abd el-

Krim megadta magát a marokkói hadosztály egyik főtisztjének, Corap ezredesnek... Száműzték. A száműzetésből 1947-ben sikerült megszöknie, Kairóba menekült. Ott is halt meg 1966-ban.A hűbérúr fogalma ma is közhasználatú fogalom, amelyet a hódítók önkényesen, a körülményektől függően alkalmaztak ; számukra léteztek „jó" és „rossz" hűbérurak. „Jók" azok, akik -segédkeztek saját népük kifosztásában, a „rosszak" pedig azok, akik ezt megtagadták. „Az előbbieket tisztségekkel és ajándékokkal halmozták el, az utóbbiakat pedig eltávolították vagy száműzték. Abd el-Krimet Réunion szigetére száműzték, Glaui-t pedig, a marrakechi pasát, Becsületrenddel tüntették ki" (Jac-ques Arnault).A marokkói felkelők ellenállása azonban nem ért véget az északi erők kapitulálásával. Még hősi harcok folynak több körzetben, délen, az Atlasz-hegységben, ahol az elszigetelt törzsek sok fejtörést okoznak a Légiónak. Egymagában a Tafilalet körzet törzseinek leigázása öt esztendőbe telt. Zászlóaljakra, néha ezredekre volt szükség egyik vagy másik hegycsúcs vagy oázis bevételéhez. A Légió évkönyvei csak 1929-ben jelentik, hogy megindulhat a forgalom a Fez és Tafilalet közötti régi birodalmi útvonalon. A tafilaleti harcosok csak 1932-ben tették le a fegy-vert, és akkor is csak rövid időre.

„A tazai folt"

1916-tól kezdve ez az elnevezés egyfajta fogalommá vált a berber törzsek ellenállásának megjelölésére, s nagyon gyakran bukkant fel az idegen ezredek menetnaplóiban. Később újra találkozunk vele a hivatalos jelentésekben ilyen szövegösszefüggésben : „a tazai folt bekerítése" vagy „kísérletek a tazai folt leszűkítésére". És ha 1928-ban Pierre Dumas, ellenséges érzelmeinek hangot adva, azt jegyzi fel, hogy „...nem ismerek félelmetesebb várost, mint Taza" — minden oka megvan rá, hogy így vélekedjék. Taza zöldellő völgyben fekszik. Vízben bővelkedő vidékét a Moussa hegység közel 4000 méter magas csúcsai uralják. Ebben az övezetben az arab-berber törzsek keményen ellenálltak minden olyan kísérletnek, amely önállóságukat és szabadságukat fenyegette. Abd el-Kader itt, Tazában, talált mindig újabb és újabb erőket az algériai ellenállás folytatására. Később unokája, Abd el-Malek számára is Taza nyújt menedéket, és Abd el-Krim is igyekezett összeköttetésbe lépni ezzel a sasfészekkel, amely az Algériából Marokkóba vezető utat ellenőrizte.A légiósok még emlékeztek rá, hogy sem 1916-ban, sem 1917-ben még csak megközelíteniük sem sikerült ezt a természetes erődöt, ahova fehér ember még nem tette be a lábát. Noha a Légió 1923—1924-es feladatai között első helyen szerepelt a „tazai folt" elszigetelése, mégpedig megerősített állások megsokszorozásával Tazától délkeletre, a „folt" egyre inkább terjedt. Végül valóságos kényszerképzetté vált, mert a gyarmatosítóknak bármely nagyobb szabású hadmozdulatnál tekintettel kellett lenniük rá.A Moussa-hegység elfoglalását 1926 júniusában határozták el. A hadművelet a 3. Idegen Ezred akciójával kezdődött. Ennek az egységnek sikerült elfoglalnia a „folt"-nak egy kis részét, de nyilvánvaló volt : a „tazai folt" teljes „letörléséhez" sokkal nagyobb erőkre van szükség. E célból nem kevesebb, mint öt hadosztályt vontak össze : a 3. Idegen Ezredet teljes egészében és a többi idegen ezredből öt zászlóaljat. A tulajdonképpeni támadást hosszantartó tüzérségi előkészítés és bombatámadások vezették be. Július végén, húsz napi elkeseredett küzdelem után, a „folt" eltűnt a szabad Marokkó térképéről.A marokkóiak azonban nem adták fel a harcot; egyes ellenállási pontokon még évekig folyt a küzdelem. 1927-ben tizenegy zászlóaljra volt szükség — közülük négy az idegen ezredekből került ki —, hogy megadásra kényszerítsék a volt „tazai folt" területén élő Béni Mestara törzset. Ebben az időszakban a Légió öszvéres századai a 2000 méternél magasabb Sagho fennsíkról megkísérlik a hegycsúcsok bevételét, de a súlyos veszteségek minduntalan visszavonulásra kényszerítik őket. Ekkor határozzák el a környék elszigetelését. Negyvenhárom napi blokád után, a kiéheztetett, de főleg agyonszomjaztatott védők megadják magukat. A vízlelőhelyek elszigetelésének vagy éppen megsemmisítésének embertelen módszere fontos helyet foglalt el a gyarmatosítók taktikájában a „pacifizálás" utolsó éveiben. Ezt a taktikát alkalmazták a marokkói dráma utolsó felvonásában, 1933 nyarán, a Magas Atlasz lenyűgöző méretű színpadán.

Szomjúság!

Dzsebel Baddu, szörnyű labirintus : kopár, kietlen, szédítően mély szakadékokkal barázdált hegycsúcsok összevisszasága. A szakadékok mélyén, ahova besüt a nap, víz ezüstje és pálmák zöldje csillog. A Dzsebel Baddu-i berberek nagy nyugalommal figyelték a felettük cirkáló ellenséges hadigépeket. Tisztában voltak azzal, hogy a hegyek lábánál pusztító fegyverzettel fölszerelt emberek támadásra készülnek ellenük. Azt is tudták, hogy Abd el-Krim, aki hat éven át védte Rifet, nem rendelkezett ilyen fegyverekkel, s egyetlen repülőgépe sem volt. De Abd el-Krim és rif harcosai bebizonyították, hogy a hódítók nem legyőzhetetlenek. S most arra készültek, hogy megfelelő fogadtatásban részesítsék a támadókat, akik ki akarják őket űzni ősi sasfészkeikből, ahol elődeik évszázadokon át szabadon éltek.A Magas Atlaszt rohamozó légiós zászlóalják korszerű, motorizált egységek voltak. Négy nagy oszlopra tagozódtak ; mindegyik oszlop 7—10 zászlóaljból, 2—3 öszvéres századból, 3—6 hegyitüzérségi ütegből állt. Hatalmas hadsereg indult a berberek ellen. A Légió hírszerzőszolgálatának jelentései alapján a berber harcosok száma talán 2000—^3000, fegyverzetük mindössze puska, s lőszerhez is csempészúton jutottak, 50—100 frankot fizetve egy töltényért.Repülőgépek bombázták az embereket, amikor ezek itatni vitték a marhákat a hegyekben oly ritka forrásokhoz. A szurdok mélyén csordogáló forrásokat éjjel-nappal gépfegyvertűz alatt tartották; környékük tetemekkel és haldoklókkal volt tele.Dzsebel Baddu a szenvedés végtelen birodalmává változott.A berberek szívósan védekeznek, véres közéiharc folyik a hegy csúcsán levő barlangok bejáratánál. S a harc csak akkor szűnik meg, amikor a légiósok kézigránátokat dobtak minden barlangba, ahonnan ezután már csak halálhörgés hallatszott. 1933. augusztus 23-án végre felhangzik a kürtjel : tüzet szüntess !„Nagy sietve futárokat küldtek minden irányba : «Mehettek a forrásokhoz !» Emberi szem még nem látta jelenet következett. Augusztus 24-én még alig virradt, s máris, mint valami furcsa tengerzúgás, ezer meg ezer juh és kecske bégetése töltötte be a levegőt : rohantak a források felé. Egymás hegyén-hátán, valósággal bukfencezve igyekeztek az állatok a völgybe, s a létfenntartási ösztöntől űzve vetették magukat a vízre.Majd megérkeztek az emberek is ; a szomjúságtól elgyötörten, félőrülten tolongtak a víz felé... verekedtek, gyermekeket tapostak agyon." (Blond)Ez a dantei kép, amely Marokkó „pacifizálásának" végét jelzi, a Légió történetének újabb fejezetéhez vezet bennünket : Ennek a fejezetnek a címe : Szomjúság...„A víz — mondja az 1924-es marokkói harcok egyik részvevője — sokkal becsesebb a sivatagban, mint az arany vagy a gyémánt." Láthattuk az eddigiekben, hogy a víz éppen ilyen becses a kopár hegyekben is, ahol a sziklák között sem források. sem kutak nem voltak. Íme, még egy jelenet a marokkói háborúból. A Légió zászlóaljai siettetik az előnyomulást az Atlasz 2500—3000 méter magas csúcsai felé. „Hány kilométert haladtunk naponta ? — kérdi naplójában Aage «ismeretlen légiósa». Nehéz lett volna megállapítani, mert volt olyan nap, amikor mindössze néhány száz métert tettünk meg. Mi, 7000—8000 ember, dolgoztunk, mint a rabok, hogy «megnyissunk» egy-egy utat, és sokszor órákba tellett, amíg kiszabadítottuk valamelyik elakadt 75-ös ágyút. A természet is ellenségesen szólt bele dolgainkba, előfordult, hogy két napig egy csepp vizet sem ittunk. Borzalmasan szenvedtünk a szomjúságtól, elloptuk egymás kulacsát abban a reményben, hogy majd csak akad egy cseppnyi víz valamelyikben. Ha aztán tetten értek valakit, a kulacs tulajdonosa rárontott a vétkesre : «Ah, víz kell ?! Nesze, itt van neked víz !» — és záporoztak az ütések a kárvallott víztolvaj hátán. Ordibálás, káromkodás, trágár szavak ; puskájukat rázva rohantak egymásra az emberek, s keveredtek véres verekedésbe halálos ellenséggé vált tegnapi jó bajtársak. S mindez az átkozott szomjúság miatt !"Dinu Grant látott a Szaharában délibábot, a természet e csalóka játékát, amely vizet „ígér" a sivatag vándorainak. Zászlóaljuk éppen evéshez készülődött, amikor „hirtelen csodálatos kastély jelent meg előttünk, lőrésekkel, bástyákkal, a középkori erődök minden kellékével. Becslésünk szerint mintegy tíz kilométer távolságra lehetett. Köztünk és a kastély között végtelen tó terült el. «Micsoda gyönyörűség ennyi víz !... a végtelen homoktengerben !» De jaj ! A víz, amelyben oly nagy kéjjel készültünk megfürödni — elpárolgott ! A látomás titka ? Az üdítő vizet kínáló «tó» egy kiszáradt

mocsár volt — chott (sott) —, tetején sókéreggel, amely a napfényben úgy csillogott, mint a víz. A borsfű bokrok — az antilopok és gazellák kedvenc eledele — párát fejlesztettek a túlforrósodott talaj fölött - íme, a középkori vár. Azóta gyakran láttam hasonló kastélyokat, de a vízzel kecsegtető délibáb okozta csalódás a legkeservesebb".— Azt hiszem, hogy minden kényszerű korlátozásnak megvan a maga lélektani hatása — mondja G.I. — Inni kíván az ember, még ha nem is szomjas, s ha egyáltalán nincs víz, úgy a szomjúság tízszerte gyötrőbb.— Mennyi folyadékot kaplak naponta ?— Negyed liter kávé reggel, ugyanannyi bor délben és este. A kulacsban tartaléknak két liter víz. Arra az esetre, ha útközben nem találnánk sem kutat, sem forrást.— Elég kevés. És mosakodáshoz, borotválkozáshoz ? — Hogy ? A Szaharában ? Menetelés közben ? Bolondnak kellene lenni ahhoz, hogy az ember mosakodásra vagy borotválkozásra gondoljon. Ágrólszakadt csavargóknak néztünk ki. Dél-Marokkóban, Er-Foud-Razaninál, vagy ahogy másként nevezik, a Szahara kapujánál voltunk. Teveösvényen haladtunk. Egy nap bedöglött a kocsim, nem messze attól a helytől, ahova a hibaelhárító kocsinak be kellett futnia. Ezeket a helyeket zászlókkal jelzik. Délután kettőkor még mindig híre-hamva sincs a műhelykocsinak. Az autóm alá bújtam az árnyékba, és vártam. A szomjazástól való félelmet fokozta az egyedüllét is. Adott pillanatban úgy éreztem, hogy el kell indulnom valahova, akárhova, de nem voltam képes mozdulni. Homok és perzselő nap, perzselő nap és homok ; a nyelvem óriásira dagadt. Ki akartam nyitni a kocsi víztartályát. Lemondtam róla. Tudtam, hogy a víz mérgezett, és szörnyű hányási rohamokat vált ki. Elővigyázatossági rendszabály, nehogy menetelés közben eszébe jusson valakinek meginni az autó tartályából a vizet ... Este hétre megérkezett a műhelykocsi. Megittam két liter vizet. Egy szuszra. Aztán újra kettőt. Utána kávét kértem, egész kulaccsal. Vagyis hat liter folyadékot ittam meg. S még szerettem volna, de nem adtak ... Veszélyes. Ezt én is tudtam, de még mindig szomjas voltam ... Más alkalommal a főhadnagyommal mentünk kocsin. Megint a tűző nap, megint a végtelen homok. Egy mocsárhoz értünk, s én leállítottam a motort, bele akartam ugrani a vízbe. „Ha beleugrasz, keresztüllőlek" — kiáltott rám a főhadnagy. Ö tudta, hogy a mocsár vize sós ... Másik eset: Az egyik oázison római időkből maradt gyönyörű aréna. Évezredek után is tökéletes volt még az akusztikája. Az aréna mellett barlang, amelyből víz Csordogált egy kis tóba. A tavacska vizét használták öntözésre is. Autósoszlopunk megállt a barlang előtt. Elhangzott a parancs : „Gépkocsiról !" Sorra leugráltunk. Képzelje el, amint egy egész zászlóalj, nyolcszáz ember : katonák, altisztek, tisztek hason-fekve, a csatorna mentén, a tó partján szürcsöli a vizet. Sőt, egyik a másik után fürödni kezdtünk, tekintet nélkül arra, hogy a többiek még folytatták az ivást ugyanabból a vízből.A szomjazás másik pokla : Bir-Hakeim a líbiai sivatagban. 1942-ben itt harcolt a hitlerista csapatok ellen a Légió 13. féldandárja is. „Ha Bir-Hakeimre gondolok — meséli egy szemtanú —, elsősorban nem a csatára, a harcokra emlékszem. Két szó ötlik azonnal az eszembe : hőség, szomjúság. Azt hiszem, valahol itt volt a sivatagnak az a legszélső határa, ahol még emberi élet lehetséges. S ide kellett jönnünk 1942. február 14-én, hogy felváltsuk a 150. angol brigádot." A szemtanú már nem emlékszik, hány fokot mutatott a hőmérő, csak azt tudja, hogy félóránál rövidebb idő alatt az izzadság és a perzselő hőség a szó szoros értelmében lefoszlatta róluk az inget. „A Bir-Hakeimet megjárt katonák ingét első látásra meg lehetett különböztetni a többiekétől: a hátuk csíkokra volt hasadozva." Ilyen mérvű vízveszteség ellensúlyozására a katonáknak legalább négy liter folyadékot kellett volna inniuk naponta. De a fejadagot másfél literre csökkentették, és negyvennyolc órával az általános támadás előtt „nem volt már innivalónk. Egyetlen csepp sem !... Ismétlem, a szomjúság volt legnagyobb kínjaink okozója. Kavicsokat szopogattunk, azzal csillapítottuk szomjunkat. S mielőtt a szájunkba tettük volna a kavicsot, így szóltunk : «Éljen Démoszthenész !» Amíg tréfál az ember, van rá remény, hogy életben marad".Szomjúság ! Ha a Légió harcainak színhelyét vázoló tériépre pillantunk, megállapíthatjuk, hogy az a szomjúság régióit foglalja magába. Nemegyszer fordult elő, hogy valamelyik, a szomjúságtól elgyötört oszlop hosszas menetelés után végre kúthoz vagy forráshoz ért, de azt homokkal és kővel eltömve, kiszikkadtan találta. A szabadságukért harcoló hazafiak műve volt ez. És gyakran a törzsek vagy valamelyik néphadsereg harcosainak holtteteme — sokszor asszonyoké és gyermekeké is —

borította a kút környékét: gépfegyver-tűzzel akadályozták meg ó'ket a légiósok, hogy megközelítsék a vizet.A szomjúságot a gyarmatosítók gyakorta fegyverként használták : egyes afrikai törzseket szomjaztatással kényszerítettek megadásra, másokat ugyanezzel a módszerrel teljesen kiirtottak. A gyarmatosítás története feljegyezte a hererók népének tragédiáját is, amely Délnyugat-Afrikában, a Kalahári sivatagban játszódott le. A német csapatok századunk elején az egykori német birodalomnál nagyobb kiterjedésű területet foglaltak el Délnyugat-Afrikában. 1904 januárjában tört ki a hererók hősi felkelése a német imperialista elnyomók ellen. A német tábornokok pedig kijelentették : „a négerekkel nem a hamis szentimentalizmus szellemében fogunk elbánni". Az 1904. augusztus 11-én lefolyt csata után a hererók törzsét egyszerűen bekergették a Kalahári sivatagba. „Ez a víznélküli pusztaság majd tökéletesen befejezi azt, amit a német fegyverek elkezdtek" — szólt a német gyarmati csapatok vezérkarának Berlinbe küldött jelentése. A sivatagban végzett felderítések borzalmas részletekről adtak hírt. Így például gróf Schweinitz főhadnagy jelentése : „...kitaposott ösvény jelezte az utat, amely mellett emberi koponyák, csontvázak, állatok tetemei hevertek ezerszám... Sok helyütt 15—20 méter mélységig összetúrt gödrök jelezték, hogy a menekülők kétségbeesve kutattak víz után — hiába". A felkelés kezdetén a hererók törzse kb. 100 000 főből állt. Az 1913. évi hivatalos statisztika szerint 21699 maradt meg belőlük. Ezeket egyszerűen szétszórták. (Gert V. Paczensky : „...és jöttek a fehérek". Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1974.)

14. SZÖRNYŰ ESZTENDŐK

— 1939—1940-ben a 23. Önkéntes Idegen Menetezredben harcoltam — közli velem M.P.— Az Idegenlégió tagja volt ?— Nem. Mi csak a háború időtartamára írtunk alá szerződést, nem kaptunk semmiféle belépési prémiumot és zsoldot. Ezredünket a barcarés-i táborban, a Pireneusokban, a spanyol határ közelében állították fel. A hegyeken át sok spanyol önkéntes jött a táborba. Ők voltak a legjobb bajtársak. Más ezredekbe is léptek be antifasiszta önkéntesek. Mi, hivatalosan, nem tartoztunk az Idegenlégióhoz.Valójában három olyan idegen egység létezett, amely nem tartozott az Idegenlégióhoz : a 21., 22. és 23. Önkéntes Idegen Menetezred. Ezekbe az ezredekbe 47 nép fiaiból léptek be önkéntesek. Voltak közöttük olyanok, akik már régen laktak Franciaországban, de még nem nyerték el a francia állampolgárságot. Mások, nagyon sokan, antifasiszta politikai menekültek voltak, közöttük számos német, akik az Európát elözönlő hitlerista hullám ellen kerestek oltalmat Franciaországban.Ezzel szemben a Franciaországban, Valbonne-ban alakított 11. és 12. Idegen Gyalogezred tagjai egykori francia légiósok (tisztek, altisztek és legénység), az idegen ezredekből önkéntesen (!) jelentkező, Afrikában szolgáló tényleges légiósok és a háború tartamára szerződött idegen önkéntesek voltak. Ez a két idegen Gyalogezred tehát a Légióhoz tartozott. A fent említett három menetezredet és a két idegen (légiós) gyalogezredet elnyelte az 1940. évi háború örvénye. Megmaradt azonban az Idegenlégió 13. Féldandárja. Ezt a katonai egységet fogjuk nyomon követni Európa, Afrika és Ázsia különböző területein.

A 13. Féldandár - kivétel a Légió történetében...

Ez a féldandár, amelyet 1940 februárjában alakítottak meg Sidi-bel-Abbésben, és amelynek állománya kezdetben 2500 ember volt, kivételt képez — a szó pozitív értelmében — a Légió történetében. Állományának zömét politikai menekültek, antifasiszták, számos német, osztrák, cseh, lengyel alkotta, akik az Európán végigsöprő hitlerizmus hulláma elől Franciaországba menekültek. Ebbe az egységbe tartozott nagyszámú spanyol is, a polgárháború köztársasági hadseregének volt katonái. Fontos momentum ez a Légió történetében, mivel a spanyolok új szellemet hoztak az Idegenlégióba, s jelenlétük bizonyos mértékben megváltoztatta a Légió hangulatát. Ezek a fegyelmezett, szívós emberek szemrebbenés nélkül tűrték a Sidi-bel-Abbés-i kemény kiképzést, oroszlánként harcoltak a norvég hegyek havas lejtőin, majd Afrika forró homokján. A spanyolok megértették néhány „régi stílusú" altiszttel, hogy a zaklatások és a sértő komiszkodasok ideje lejárt,

mert ebben a történelmi pillanatban olyan emberekkel van dolguk, akik azért jöttek a Légióba, hogy életre-halálra harcoljanak a fasizmus ellen. „Voltak tisztek, akik nem bíztak bennük, «kommunistáknak» nevezték, sőt megbánták, hogy magukkal hozták őket Norvégiába." (Blond)A 13. Féldandár más szempontból is kivétel volt. Az Idegenlégió többi egységének parancsnokai Weygand tábornok álláspontjához igazodtak. Weygand tábornok akkoriban a vichy-i kormány haderejének főparancsnoka volt. Ez a kormány, mint tudjuk, együttműködött a hitleristákkal. Weygand tábornok már idézett könyvében így magyarázta meg álláspontját : „Véleményem szerint, fő feladatom az afrikai haderő harckészségének megőrzése volt, hogy amikor eljön az ideje, friss erőkkel szállhasson szembe az ellenséggel..." Következésképpen, a Légió többi, Afrikában vagy Ázsiában állomásozó egysége Weygand álláspontját fogadta el. „Pihenj-állásban" várakoztak, hogy „megőrizzék harckészségüket". Így történt azután, hogy a légiós ezredek „nyugalmi állapota" közvetve, vagy - amint látni - Szíriában közvetlenül Hitlert és Mussolinit támogatta. Egyetlen kivétel : a 13. Féldandár, amely vállalta a harcot.

„Narvik-hadművelet"

Az 1940 májusi nyugati offenzíva megkezdése előtt, a németek 1940 áprilisában elözönlötték Norvégiát. A megszállókat egy szövetséges expedíciós hadtest igyekezett megállítani. Ehhez a hadtesthez tartozott az Idegenlégió 13. Féldandárja is.Bjervik város elfoglalása után a 13. Féldandár egy zászlóalj norvég gyalogossal, egy norvég tüzéregységgel és egy francia gyarmati tüzéregységgel részt vesz a Narvik-hadműveletben, amely 1940. május 28-tól június 2-ig tart, és Narvik város elfoglalásával végződik. A légiósok üldözték a németeket, akik -— felrobbantva az útjukba eső alagutakat — a svéd határ felé vonultak vissza. A légiósok már csak 7 kilométerre vannak ettől a határtól, amikor a Franciaországban meginduló német offenzíva segítségére siet a Narviknál legyőzött hitleristáknak. A katonai helyzet előnytelen alakulása Franciaországban, megköveteli az összes erők visszavonását.A féldandár, miután megsemmisített minden nehéz hadianyagot, június 7-én ismét behajózik, s június 14-én Brest kikötőjébe érkezik. A tisztek és katonák csak itt döbbennek rá, milyen katasztrofális helyzetbe sodródott Franciaország. A német hadosztályok a közelben vannak, német repülőgépek bombázzák Brestet. Mit tegyenek ? A légiósok egy része francia földön szeretné folytatni a harcot, mások dél felé visszavonulva, el akarnak jutni valahogy Afrikába. Még van egy megoldás : átmenni Angliába, hiszen a britek folytatják a háborút. Brest-ben, ezekben a nehéz pillanatokban a 13. Féldandárban két főtiszt volt, akikről még nem szóltunk. Az első Raoul-Charles Magrin-Vernerey alezredes, a féldandár parancsnoka, a második Pierre Koenig őrnagy, aki Bir-Hakeimnél már tábornoki rangot visel.Ez a két tiszt vezeti azt a kilencszáz embert, aki elhatározta, hogy átkel a La Manche csatornán és folytatja a harcot a Charles de Gaulle tábornok vezénylete alatt álló Szabad Francia Erők keretében. A harmadik francia tiszt, aki ebben a pillanatban nincs Brestben. de később részt fog venni a 13. Féldandár afrikai harcaiban, Pierre Messmer nevet viseli. Bir-Hakeimnél a Légió egyik zászlóalját fogja vezetni.

Magrin-Vernerey Monclar-ra változtatja a nevét. Ezen a néven szerepel az afrikai hadjáratban, amelyet a Szabad Fran-cia Erők viseltek a tengelyhatalmak ellen. Ö vezeti 1941-ben az újjászervezett 13. Féldandárt, amikor az afrikai Port-Sudan-ban partra száll. Az angolok elég hűvösen fogadják : mihez kezdjenek ezekkel az emberekkel ? A kelet-afrikai háború — angol ügy. De ha már itt vannak, adjunk nekik olyan feladatot, amilyennel a Légiót csak nagyon ritkán bízták meg : lesznek az olasz kézen levő Eritrea meghódítására indított enzíva utóvédje. 1941. március 21-én, amikor a légiósok Chelen-nél valósággal elsöprik útjukból Mussolini katonáit, az angolok jobb belátásra térnek. Massaouah, Eritrea fővárosa és fontos erődje megrohanásakor a légiósok már ismét az élen. vannak : elfoglalják az erődöt, a várost, a kikötőt, 14 000 foglyot ejtenek, közöttük a vörös-tengeri olasz flotta tengernagy-parancsnokát is. Ezzel a hadművelettel az eritreai hadjárat be-fejeződött. A légiósok számára Szíria következett. Első ízben itt ismerkedünk meg a 6. Idegen Ezreddel. A vichy-i kormány csapataihoz tartozik, amelyek megszállva tart-ják Szíriát. De nemcsak megszállva tartják, hanem „a francia birodalom épségének érdekében" és a tengelyhatalmak előnyére, "védelmezik" is a brit erőkkel szemben. A 13. Féldandár meg-rohanja és

elfoglalja Damaszkuszt, amelyet a 6. Idegen Ezred védelmez. Ez a „testvérgyilkos" háború rövid lejáratú, a vichy-i csapatokat vezénylő Dentz tábornok hamar vereséget szenved.

Bir-Hakeim

A 13. Féldandárt Egyiptomba való megérkezése után beosztják a Szabad Francia Erőkhöz, amely viszont a brit hadsereghez tartozik. A sivatagi harcok (az általunk átfogott időpontban)az Ain-El-Gazala—Bir-Hakeim vonalon folynak. Rommel tábornok afrikai hadseregének sikerült az angol frontot erre a vonalra visszaszorítani. Rommel el akarja foglalni Tobrukot,de ehhez meg kell előbb semmisítenie azt a brit hadsereget, amely a Gazala—Bir-Hakeim megerősített vonalon tartotta magát. „Megerősített" — talán nem a legtalálóbb kifejezés. Ez a vonal északi irányban a tengerparton fekvő Gazala, délkeleti irányban pedig a már teljesen a sivatagban elterülő Bir-Hakeim között húzódik. A gazalai állás jól megerősített, Bir-Hakeim azonban nem egyéb kopár sivatagi területnél, sehol egy kút, sehol dombok, amelyekre a védelem támaszkodhatna. A franciák feladata : ezt a vonalat minden áldozat árán megvédeni.A légiósok Bir-Hakeimet, mint olyan hadállást, amelynek semmiféle természetes védelme nem volt, valóságos földalatti várossá alakították át. Tizenhét kilométeres körzetben ezen a sima területen, amelyen — úgy látszott — minden ágyúgolyónak, minden puskalövésnek célba kell találnia, mindent a homokos talaj alá rejtettek. Még a harcban nélkülözhetetlen járműveket is beásták legalább a motor szintjéig. Egyszóval jól megszervezett defenzív hadállás volt ez, amelyet aknazár vett körül. Észak felé 20 kilométerre volt a legközelebbi angol alakulat, a Tyne and Tyde hadosztály. Ez a húsz kilométeres távolság is be volt biztosítva egy V-alakú aknamezővel, amelyet a franciák ellenőriztek.A bir-hakeim-i helyőrség állománya 3500 fő, és Koenig tábornok parancsnoksága alatt áll. Az Első Szabad Francia Dandár elnevezést viseli. A helyőrség összetétele vegyes : egy gyarmati féldandár, egy zászlóalj gyarmati gyalogság, egy zászlóalj lövész, egy ezred gyarmati tüzérség, egy század tankelhárítós, s még sok más egység, köztük, természetesen, a Légió 13. Fél-dandára. Ciano, Olaszország akkori külügyminisztere, Aíussolini veje a bir-hakeim-i helyőrségről a következőket jegyzi fel naplójába 1942. június 11-én : „...Nagyon szívós ellenállást tanúsított, mert franciákból, olaszokból, németekből és zsidókból állt, akik meg voltak győződve arról, hogy nem számíthatnak kegyelemre".„Ostoba megállapítás — mondja egy szemtanú. — A légiósok között valóban voltak antifasiszta németek, olaszok, spanyolok és zsidók. De a Bir-Hakeimnél küzdő katonák egy része azért harcolt, mert ez volt a mestersége, más részük azért, mert hazafias vagy politikai meggyőződés fűtötte őket."1942. május 27. Hajnalban Rommel Gazala ellen indítja elithadosztályait. Bir-Hakeimtől délre, ahol a német tankok megsemmisítenek egy hindu hadosztályt, az ellenség átkaroló hadmozdulattal kísérletezik. Nyolcvan tankból álló egység igyekszik megközelíteni a légiósokat. Egy részük felrobban az aknamezőn. Több mint ötvenezer tankelhárító akna ! Tüzet nyit a tüzérség is, végül csupán nyolc tank jut be a körzetbe. A spanyolok kiáltoznak : „Rajta, mint Madridban !", s már dobálják is a benzines üvegeket, felmásznak a tankokra, s az ágyútorony nyílásain keresztül pisztollyal lövöldöznek a benn-ülőkre. Száz német fogoly ! Délután olasz gépkocsioszlop tűnik fel az állások előtt : ellátmányt hozott a német rohamegységeknek, amelyeknek az ellenség tervei szerint már reggel el kellett volna foglalniuk Bir-Hakeimet... Általános meglepetés, s még néhány tucat fogoly...Június 2. Délelőtt tíz óra tájt vastag homokfelhőből kibontakozó gépkocsi érkezik a légiósok frontszakasza elé. Két olasz tiszt száll ki belőle, akik Rommel első „felszólítását" hozzák : „A fölösleges vérontást elkerülendő, adják meg magukat !" Koenig tábornok határoz : „Mondjuk neki, hogy sz...t (merde), de megfelelő formában". Az olaszokat Koenig sátrába vezetik, ahol a tábornok közli velük, hogy semmit sincs szándékában feladni, megadni vagy átadni... Az olaszok bólogatnak : „Megértjük" — s még hozzáfűzik : „Grandi soldati", aztán tisztelegnek és távoznak. Dél felé a 105-ös ágyúlövedékek valósággal záporozni kezdtek. Rommel személyesen jött vezetni a támadást. „Ritkán kényszerítettek rám az afrikai harctéren ilyen könyörtelen csatát" — írta később Rommel. S ez a könyörtelen csata két álló hétig tartott.

Június 3. Újabb felhívás Rommeltől. Itt fekszik előttem a felhívás fakszimiléje : Rommel kézírása vonalas papíron. A papír, a rajta levő nyomtatott szöveg alapján, valami telefonüzenet — vagy rádióüzenet-űrlap. Lent aláírás : „Rommel, Gene-raloberst", s még lejjebb, jobbra, kézzel írott francia megjegyzés : „Vettem VI/3-án, 9,10 órakor". Venni vették, de nem válaszoltak. A felhívásban megint „fölösleges vérontásról volt szó", mert .hiszen „Bir-Hakeimet úgyis elfoglaljuk". „Ugyanaz a sors vár önökre, mint a Got Ualeb-i két angol dandárra... tegnapelőtt irtottuk ki őket... Jöjjenek ki fehér zászlóval, fegyvertelenül." Még ezen a napon tizenöt repülőtámadás. Ettől a naptól, június 3-tól kezdve a hőség és a szomjúság mellett még szembántalmak is kínozták a légiósokat. „Egyetlen nagy füstfelhőben éltünk — mondja egy volt bir-hakeim-i harcos —, a szélsodorta homok és a robbanások füstjének ködében. A zaj valósággal letaglózott bennünket. Tikkadtan és kétségbeesetten szemléljük az angolok hiábavaló próbálkozásait: ejtőernyővel próbálnak vizet és élelmiszert eljuttatni hozzánk. Látjuk jönni a repülőgépeket, látjuk a fehér ejtőernyőket, amint ereszkedni kezdenek pontosan fölöttünk, de amikor körülbelül 200 méterre vannak a földtől, elragadja és viszi őket a szél, teljes sebességgel, s az olyan nagyon áhított víz és élelem a «frit-zek» kezébe kerül. Így ment ez naponta többször, napokon eresztül."Június 8. Reggel négy óra. Rommeltől újabb követ érkezik. Ezúttal egy német tiszt. Légiós altiszt fogadja — maga is német. Rommel követe kerékbetört franciasággal kérdi, hogyan találkozhatna Koenig tábornokkal. Az altiszt kifogástalan németséggel közli, hogy ebben az órában a tábornokot nem lehet zavarni. A német tiszt megdühödik, nem hajlandó folytatni a beszélgetést, és megkérdi, hogy tud-e valaki angolul. A részleg parancsnoka, egy hadnagy válaszol neki — angolul —, és felszólítja, hogy tűnjön el, de nagyon gyorsan ! A német tiszt most már nagyon dühös, és mindenáron fel akar olvasni valamit, nyilván egy felhívást, amiből senki egy betűt sem ért, majd roppant méltóságteljes és előírásos hátraarc után beszáll a gépkocsiba, és - aknára futva a levegőbe repül...Rommel hadosztályai még aznap általános támadást indítanak : tüzérségi pergőtűz, a zuhanóbombázók megszakítás nélküli támadása. A lángban álló járművek izzása tovább hevíti a Szahara 45 fokot meghaladó forróságát. Újra fogytán a víz és a lőszer. A csatatérre sűrű köd ereszkedik, egyetlen csoportnak sincs fogalma arról, hogy mi történik tőlük száz méterre.Június 9. A németek olyan közel vannak már, hogy a harc kézigránáttal folyik, sőt hamarosan véres kézitusává fajul. Ehhez a tapasztalt légiósok sokkal jobban értenek, mint a német gyalogosok. A támadást visszaverik. Éjjel hatalmas lángnyelvek festik vörösre az eget, égnek a bir-hakeim-i berendezések. De a védők előtt is lángok lobognak, s gépfegyverek kerepelnek : angol repülők támadják a német oszlopokat.Délután ötkor kiürítési parancs érkezik. Kétheti, pillanatra sem lanyhuló ellenállás után „a bir-hakeim-i hadállás már nem lényegbevágóan fontos" — véli az angol parancsnokság. De a hadállás be van kerítve ; a dandárnak másfél kilométeres szakaszon át kell törnie a frontot.Június 11. Hajnali 3 óra. Megállapítják a sebesültek kiürítésének, a nehézfegyverzet megsemmisítésének és a holtak eltemetésének pontos rendjét. Minden sírhantra egy nagyobb kő kerül s egy kereszt az elesett katona nevével. A műszakiak kétszáz méter széles utat nyitnak az aknamezó'n. A két légiós zászlóalj katonái, az angol páncélkocsik fedezete mögül, feltűzött szuronnyal vetik magukat a résre. Az ellenség összes gépfegyverei, ágyúi ontják a tüzet, az oszlop sok járműve repül a levegőbe az aknamezőn. Általános zűrzavar a sötétségbe borult csatamezőn, ahonnan a füsttől nem tud eltűnni az éjszaka. Akiknek sikerült áttörniük, közel nyolc négyzetkilométernyi területen szóródnak szét a sivatagban. Az újracsoportosításra június 11-én mégis sor került a Bir-Hakeimből való távozás előtt megbeszélt ponton. Az áttörésnél megsebesült katonákat járőrök szedik össze, de sokan elpusztultak a szomjúság, a vérveszteség, a gyilkos hőség miatt, még a járőrök odaérkezte előtt.

13. Féldandár elmegy, hogy a folytonos harcok során ismét hazatérjen majd azokra a helyekre, ahonnan most távozni kényszerül. A bir-hakeim-i visszavonulás után Rommel elfoglalta Toból, de Bir-Hakeim kéthetes ellenállása lehetővé tette a 8. angol hadseregnek, hogy újjászervezze csapatait, és megállítsa „Afrika-Korps':-ot El-Alameinnél. Az 1942 szeptemberében elszenvedett német vereség után kerül sor a Montgomerry Btte 8. angol hadsereg ellenoffenzívájára, 1942 októberében.. Ezzel kezdetét veszi Rommel afrikai hadseregének meg-semmisítése. „Már a bir-hakeim-i visszavonulást követő napokban megindult a diadalittas propaganda. Az angol rádió óriási győze-

lemről, új Verdunről beszélt... Néha, természetesen, nagyon nehéz volt. De a legnehezebben elviselhető mégis a forróság a szomjúság volt" — szögezi le befejezésül a maga kissé cinikus módján az egykori légiós. Az el-alamein-i csatában részt vett a 13. Féldandár is, amelyet Egyiptomba vontak vissza erőt gyűjteni. Az offenzíva első napjától kezdve bevetik a légiós egységeket, amelyek a visszavonuló ellenséget üldözve, 1942. november 11-én ismét el-jutnak Bir-Hakeimbe, majd a tobruki helyőrséghez. 1943 márciusában az észak-afrikai olasz-német haderő fel-számolásában a Légió más egységei is részt vettek. 1943 jú-liusában a 2., 3., 4. és 6. idegen ezredek maradványaiból, Sidi-bel-Abbésben egy menetezredet állítanak fel, és az 1. Idegen Lovasezredet páncélos alakulattá alakítják át. Ez a két egység Dél-Franciaországban száll partra, és később az északi fronton harcol. A 13. Féldandárt előbb Olaszországban vetik be, majd ez az egység is Dél-Franciaországban száll partra, áthalad Tou-lonon, felszabadítja Lyont és Autunt. Később a 13. Féldandár Elzász-Lotaringia felszabadításáért harcol. A légiósok átlépik német határt, áttörik a Siegfried-vonalat. És ezzel véget is ér 13. Féldandár küldetése, azé a csapaté, amely kivétel volt a Légió történetében. Most szóljunk néhány szót az 5. Idegen Gyalogezredről, amelyet „Tonkingi Ezred"-nek is neveztek. 1930-ban alakították az 1. és 2. Idegen Ezred Indokínába vezényelt zászlóaljaiból. Egységei főleg Hanoi városa körül csoportosultak. 1940 szep-temberében a japánok támadásakor a vichy-i kormány tűz-szünetet rendelt el. 1945 márciusában a japánok váratlan támadást indítanak a francia helyőrségek ellen, s a csapatok zömét lemészárolják. Az 5. Idegen Ezred gyakorlatilag megsemmisül részben a harcok, részben pedig az ötvennapos őserdei menetelés során.Az életben maradottakból Kínában menetzászlóaljat alakítottak. Ez az első katonai egység, amely 1946-ban a Tonkingot Laosztól elválasztó határ mentén Indokínába visszatérve az első harcokat vívta a vietnami hazafiak ellen folytatott véres és igazságtalan háborúban. Ezt a háborút nevezi később a francia nép „szennyes háborúnak".

15. VÉRES ESZTENDŐK

Az Idegenlégió számára a „szennyes háború" a vég kezdetét jelentette. A Légió a „véres esztendőkben" elérkezett hatalmának tetőpontjára. Ugyanakkor modern fegyverekkel felszerelt, korszerűsített egységeit felemésztette a „szennyes háború" izzó kemencéje. Ugyanaz a sors várt a Vietnamba küldött francia gyarmati hadseregre is. Miért ? „Napjainkban egy kevés lakosú, gazdaságilag gyengén fejlett kis ország képes arra, hogy az őt megtámadókat legyőzze, ha elhatározza, hogy a függetlenségért és szabadságért folyó harcban egyesíti erőit, ha helyes politikát folytat, és ha maga mellett tudja a szocialista országok, a haladó emberiség rokonszenvét és segítségét." (Vo Nguyen Giap tábornok interjúja a Le Monde 1973. március 21-i számában.)Az Idegenlégiónak Vietnamban 11 000 halottja volt. Ilyen magas szám még nem szerepelt a Légió veszteséglistáin. Tény, hogy a „szennyes háború" sokkal több „véres esztendeig" tartott (1946—1954), mint a többi hadjárat, amelyekben a Légió részt vett. Az ezt a periódust, és az algériai nép ellen viselt háború (1954—1962) korszakát tárgyaló írások többsége csupán azokkal a légiós teljesítményekkel foglalkozik, amelyek a „gyarmatbirodalom határainak védelmét" szolgálták. Ebben a korszakban ugyanis a Légió már nem hódít, nem „pacifizál" új területeket. Most már csak az elvesztett pozíciókat igyekszik visszaszerezni, mindent elkövet, hogy meggátolja a francia gyarmatbirodalom széthullását. A második világégés tovább is tartott, véresebb is volt, mint az első. A háború kinyújtotta csápjait a földgolyó úgyszólván minden pontja felé. Fegyveres harc színhelye az öt földrész közül három : Európa, Ázsia és Afrika. Sőt, részben még Ausztrália is.A háború idején a nemzeti felszabadító mozgalmak újabb szakasza kezdődött el. Számos angol, francia, holland és más gyarmaton kiéleződik az imperialista uralom elleni harc, amely a háború után ezen államok függetlenségének kikiáltásához vezetett. A szocialista világrendszer kialakulása az a változás, amely az erőviszonyokban a szocialista és az antiimperialista erők javára következett be. A nemzeti felszabadítási mozgalmak felerősödésének eredményeként, a háború után a gyarmati rendszer bomlásnak indult.Egyes gyarmatosító hatalmak — mit sem okulva a leckén, amellyel a történelem szolgált nekik — megpróbálnak visszatérni régi gyarmatbirtokaikra, szeretnék ugyanazt a teljes és intenzív uralmat

visszaállítani, mint amilyennel az előző szakaszban rendelkeztek. Egyszóval : úgy akarnak kormányozni, mint azelőtt. Az ENSZ gyámsági rendszer elnevezéssel átvette a Népszövetségtől a mandátumrendszert, s ilyen értelemben — Gyámsági Bizottság néven — különleges szervet hozott létre. A Gyámsági Bizottságnak az lenne a feladata, hogy az illető népeket a függetlenség útjára vezesse. Ennek ellenére az a tény, hogy a második világháború után olyan sok állam vált függetlenné, nem a gyámsági rendszer érdeme. A függetlenséget ki kellett vívni, semmiképp sem adták nagylelkűségből.Ebben az Egyesült Nemzetek Szervezetének is pozitív szerep jutott. Az ENSZ Közgyűlése 1960. december 14-én elfogadta a gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló ENSZ-nyilatkozatot, amely az ENSZ-közgyűlés egyik legjelentősebb határozata. Elítéli a gyarmatosítás minden formáját, kimondja, hogy egy népnek mindenfajta idegen elnyomása, leigázása és kizsákmányolása az alapvető emberi jogok tagadását jelenti, ellentétben áll az ENSZ Alapokmányával. Az önrendelkezési jog érvényesülésének kérdését összekapcsolja a nemzetközi béke és biztonság megőrzésével. Az ENSZ-nyilatkozat politikai és jogi segítséget jelentett és jelent a függetlenségükért harcoló gyarmati népeknek. A gyarmatosítók tehát visszatérnek, de útjuk azoknak a holttestén át vezet, akik már nem hajlandók rabságban élni. Indonéziában például, ahol 1945. augusztus 17-én kikiáltották a köztársaságot, megkezdődött a harc a Dzsakartánál partra szállt holland és angol csapatok ellen. Az angolok Kenyába is visszatérnek. 1956-ban kezdetét veszi a fegyveres felszabadítási harc a francia gyámság alatt álló Kamerunban is. A gyarmatosítók törekvése, hogy továbbra is fenntartsák uralmukat, mindenütt teljes kudarcot vall. A népek súlyos és áldozatos harcok árán vívják ki függetlenségüket. Kenyában például, 1952—1956 között 10 000 hazafit öltek meg a gyarmatosítók és 175 000-ret zártak koncentrációs táborba. Algériában, ahol 1945-ben a Légió is részt vett a véres megtorlásban, az ítélet nélküli kivégzések s védtelen falvak bombázása során 40 000 algériai vesztette életét. 1947. március 29-ére virradó éjszaka Madagaszkár különböző vidékein népi lázadás tört ki. A hazafiak megrohamozzák a moramangai katonai támaszpontot és egy fegyverraktárt Diégo-Suarezben. A következő hónapokban a nagy sziget felé indulnak a francia reguláris hadsereg egységei és a gyarmati hadsereg zászlóaljai; légiós egységek érkeznek Algériából és Dzsibutiból. Két évig tartott a malgas hazafiak ellen rendezett hajtóvadászat, és 80 000 ember életébe került. 1950-ben mondják ki a „lázadókra" az utolsó 2000 ítéletet, az ostromállapotot azonban csak sokkal később — 1955-ben szüntetik meg. A hegyekbe és erdőkbe menekült hazafiak folytatják az ellenállást.A nemzeti felszabadulási mozgalmak gyors fejlődése súlyos csapást mér az egész gyarmati rendszerre.

Íme, röviden azok az események, amelyek Vietnamban megelőzték a „szennyes háború" kitörését.1941 május. Az Indokínai Kommunista Párt kezdeményezésére, megalakul a Vietnami Függetlenségi Liga, a Viei Minh — a francia és japán megszállók ellen harcoló hazafias szervezet.1944 december. A Viet Minh, miután számos körzetet felszabadított, és 1943—44-ben az IKP útmutatásai alapján felkészült az általános felkelésre, 1944 decemberében Vo Nguyen Giap parancsnoksága alatt megalakította a Vietnami Felszabadító Hadsereget.1945. március 9. A japánok megdöntik Decoux tengernagynak a vichy-i kormányzathoz hű rendszerét, miután 1940 óta együttműködtek vele. A japánok követelésére Bao-Dai, a gyarmati Vietnam utolsó császára, kikiáltja az ország fiktív függetlenségét. A Viet Minh általános offenzívát indít.1945. szeptember 2. Japán kapitulációja egybeesik Vietnam Demokratikus Köztársaság kikiáltásával. A japán hadsereg le fegyverzésének ürügyén északon, a 16. szélességi körig Csang-Kaj-sek csapatai, délen pedig egy francia különítmény kíséretében angol csapatok szállják meg az országot. A franciáknak sikerül a déli részt, Nam-Bo-t (Kokinkínát) visszafoglalniuk. 1946. március 2. Ho Si Minh, Vietnam Demokratikus Köztársaság elnöke új kormányt alakít. Március 6-án egyezményt írnak alá Franciországgal, amely elismeri a szabad és független Vietnamot. Az egyezmény azonban nem foglalja magában a déli területeket, azaz Nam-Bo-t, amelyről a franciák nem akarnak lemondani. Az „Oszd meg és uralkodj !" — elv alapján a vietnami nemzeti egység megbontására törekszenek.

El akarják választani egymástól Nam Bo-t (dél), a középen fekvő Trung-Bo-t (Annam) és az északi Bac Bo-t (Tonkin). Dél, a gyarmatosítók tervei szerint, támaszpontul szolgálhatott volna egész Vietnam elfoglalásához. A déli terület sokkal gazdagabb, itt összpontosulnak a francia tőke által ellenőrzött üzemek és bányák, itt vannak a nagy földbirtokok, a részvénytársaságok, a katolikus missziók és egy csoport gazdag vietnami tőkés tulajdonai. Dél több rizst termel, mint amennyire szüksége van, észak viszont a szükséges mennyiséget sem termeli.1946. november 20. A francia flotta bombázza Haiphong-ot. Hatezer halott ! A „szennyes háború" kezdete. Ho Si Minh elnök tárgyalások megkezdését ajánlja a franciáknak. Az ajánlat válasz nélkül marad. December 18-án a franciák ultimátumban követelik a vietnami csapatok leszerelését. Az Indokínai Kommunista Párt Központi Bizottsága elhatározza az általános ellenállás megkezdését. December 19-én 20 óra 30 perckor kezdetét veszi az általános ellenállás. Ho Si Minh elnök felhívással fordul a néphez :„Az ellenség a villámháború taktikáját akarja alkalmazni, hosszú és kemény ellenállással kell felelnünk rá. S ebben a hosz-szú és kemény ellenállásban mindenekelőtt a saját erőnkre kell támaszkodnunk... Az ellenség egyenetlenséget akar szítani sorainkban, az ellenállás nemzeti egységével kell válaszolnunk rá".

Valami megváltozott

A Távol-Keletre irányuló francia csapatszállítás egyre gyorsabb ütemben folyik. Minden rendelkezésre álló hajó a hadsereget szolgálja, sőt, idegen hajókat bérelnek az expedíciós hadsereg Vietnamba szállításának biztosítására. Elsők között hajózzák be az Idegenlégiót.A Légiónak erőteljesen kellett folytatnia a toborzást, hogy egyik ezredet a másik után újjászervezhessék és útnak indíthassák Vietnamba. Véres és megsemmisítő háború várt rájuk a nemcsak elszánt és vitéz, hanem intelligens, kezdeményezőkészséggel bíró ellenséggel szemben. Navarre tábornoknak, az expedíciós hadsereg parancsnok-tábornokának a Dien Bien Fu-i csatában elkövetett hibáiról szólva, Vo Nguyen Giap tábornok, a Vietnami Népi Hadsereg főparancsnoka, többek között a következőket mondja : ,,..A gyarmatosítók nyolcvan évi birtoklás után elég jól ismerik hazánkat. De Navarre és a többi francia generális olyan taktikai hibát követett el, amely hibás megítélésből, az ellenfél ismeretének teljes hiányából származott. Navarre nem értette meg, hogy vele szemben egy nép áll, egy népi hadsereg, amely saját háborúját vívja". (A Vo Nguyen Giap tábornokkal készült interjúból. Megjelent az Études Viet-namiennes c. folyóiratban. Hanoi, 1965. 3. sz.)A Légió parancsnokai pedig mindent megtettek azért, hogy kellő számú újoncot toborozzanak, akiknek a kiképzése még brutálisabb, mint a múltban, hogy valóságos „háborúzó gépeket" faragjanak belőlük. Ehhez viszont meg kellett változnia a Légió általános gyakorlatának is.Szóljunk mindenekelőtt a „múlt nélküli emberekről", akik szép számban jelentkeztek ezekben az években a Légió toborzóirodáiban.— 1946-ban léptem be a Légióba — mondja G. I. — Az egyik ausztriai menekült-táborban voltam... Huszonhat évem ellenére nem a kalandvágy vonzott a Légióba. Mi más ? Mindenáron ki akartunk szabadulni a táborból. Sok hozzám hasonló fiú volt ott. A bombázások egész városokat tettek tönkre, nem volt hol meghúzódni. Röviden : étel, szállás, ruha kellett. És mi tagadás, hiányoztak a nők is...— Olyan embereknek, mint mi — meséli C. S. —. akiknek se kenyerük, se szállásuk, s egyetlen idegen nyelvet se tudnak, az Idegenlégió az ígéret földjének tűnt. Választhattunk a kivándorlás és a Légió között. De a kivándorlónak dolgoznia kell ! Szó sem lehet róla ! Maradt tehát a Légió. Összeköttetést kerestünk azokkal, akik Bécs francia övezetében a toborzással foglalkoztak, s így jutottunk el a Radetzky-laktanyába. Ideiglenes szerződést írtunk alá, amely csak az amerikai zónába érkezésünkkor vált érvényessé.— Olvastam valamelyik könyvben, hogy az angolok és az amerikaiak tiltakoztak, mert a franciák válogatás nélkül mindenkit felvettek a Légióba. Még a nácikat is.— Csoportosan mentünk. Hozzánk csatlakozva német tisztek is mentették a bőrüket. Borzalommal gondoltak a felelősségre vonásra. S ha ők meglógtak, beosztottjaik egy része is követte őket. Az amerikai zónában nagyon jól fogadtak bennünket, s amikor meghallották a „Légió" szót, útbaigazítottak a toborzóirodák felé.

(Valóban így volt. Sok szerző állítja, hogy a francia zónában levő fogolytáborokban nyütan folyt a toborzás. Azokat a foglyokat, akik beléptek a Légióba, azonnal elkülönítették a többitől, és jobb ételt adtak nekik. A tábor parancsnoka és tisztjei elbeszélgettek a légiós-jelöltekkel, veregették a vállukat. Ezt a propagandát Blond „kirakat-módszer"-nek nevezi. Valóban hangzottak el tiltakozások az angol és amerikai katonai hatóságok részéről, „de ez egyáltalán nem félemlítette meg a Légió illetékeseit".)— Van egy statisztikám a 3. Idegen Ezred összetételéről, amely a Vietnamba induló első katonai egységek egyike volt. Íme az adatok : 33 százalék német, 7 százalék spanyol, 6 százalék lengyel, 5 százalék francia, 5 százalék olasz, 17 százalék svájci, a további 27 százalék különböző nemzetekből származott.— Azt hiszem, hogy a németek százalékarányát nem tükrözi híven ez a statisztika — jegyzi meg G. I. — Tudom, hogy 1947-ben az egyik zászlóaljat fel kellett oszlatni és embereit szét kellett szórni más egységek között, mert a németek százalékaránya elérte a 75-öt.„Jelenleg — szögezi le a Der Grosse Brockhaus lexikon 1954-es kiadása —, vagyis a vietnami harcok idején és az algériai háború kitörése előtt — az idegen ezredek összlétszáma megint körülbelül 30 000 fő, amelynek 70 százaléka német, 10 százaléka francia és 20 százaléka más nemzetiségű." Ehhez a Meyers Neues Lexikon 1962-es kiadása a következő újabb adatokkal szolgál : „A második világháború után főleg németek — köztük számos volt SS-tag — léptek be a Légióba". Mindezek ellenére néhány szerző cáfolja ezt az állítást. Azt hangoztatják, a Légió nem követte el azt az őrültséget, hogy magára zúdítsa „a világ közvéleményének rosszallását", s egyébként is, az SS-eket könnyű volt felismerni a bőrükbe tetovált jelről. — Úgy van, könnyű volt őket felismerni — mondja G. I. - Sidi-bel-Abbés-ben különleges csoportok feladata volt, hogy eltávolítsák a bőrrel együtt az SS-ek hóna alá tetovált számot.Mert más a francia törvény a háborús bűnösökről, és más a Légió törvénye. S mások, természetesen, a Légió érdekei. Ha ugyanis a hatóságok felismertek egy ilyen háborús bűnöst, azonnal elvitték és törvény elé állították.De mondjak el egy esetet. Egy nap a parancsnok bejön a körletbe. Mindnyájan vigyázzba álltunk, ő pedig ellép előttünk. Egyszerre csak megáll az egyik légiós előtt.— Téged így meg így hívnak ? — nevezi meg az egyik francia nemzetiségű volt SS-t. Képzelje el, egy francia, aki az SS-ben szolgált ! Ezek még aljasabbak voltak. S a légiós így válaszolt :— Nem, én ez meg ez vagyok.A parancsnok hallgat néhány másodpercig, aztán így szólt :— Itt vannak a csendőrök, téged keresnek. Akarsz velük menni vagy maradsz ?— Nem akarok velük menni.— Rendben van, akkor itt maradsz.De ezzel még nincs vége a történetnek.— A parancsnok közölte a csendőrökkel, hogy a keresett egyén nincs az ő egységében. A csendőröknek viszont fényképük és személyazonossági adataik is voltak a keresett alakról. Többek között tudták róla, hogy hiányzik az egyik ujjperece. Utána akartak nézni. A parancsnok közben a volt SS-t odaparancsolta őrnek a kaszárnya egyik hátsó kapujához. A csendőrök keresték egy darabig, aztán az egyiknek eszébe jutott : „Fésüljük csak át az őrséget is !" Időközben azonban a gazembert leváltották az őrhelyéről, s így se itt, se ott nem találtak rá. A parancsnoknak sikerült megmentenie egy légióst, akiről tudta, hogy a történtek után már félelemből is mindig eleget fog tenni kötelességének.— Köszönöm, valóban nagyon jellemző történet volt. Egyébként a Légió Olaszországban is toborzott. Az ott szerződött újoncok között volt Giuseppe Bottai, Mussolini volt népnevelésügyi minisztere is. De hagyjuk egyelőre az összetételt, lássuk a további eseményeket.— Marhavagonban utaztunk, szalmán — meséli C. S. — A végnélkülinek tűnő úton száraz kosztot kaptunk. Marseille-ben, a Saint-Nicolas erőd udvarán sátrakban laktunk. Európa minden sarkából gyűltek ide légiós újoncok. Marseille-ből gyalog mentünk Toulonig, ahol hat hadihajót töltöttek meg velünk. Nem volt szabad a hajó rakodóterét elhagynunk. — Valószínűleg elejét akarták venni az esetleges szökési kísérleteknek ?— Lehetséges. De főleg ízelítőt akartak adni nekünk a Légió fegyelméből. Mert akkor még mindnyájan csak légiósjelöltek voltunk. Ahogy mondani szokták : harmadosztályú légiósok. A

körülöttünk levők, a szakácstól az őrmesterig, minduntalan az orrunk alá dörgölték : ti még nem vagytok légiósok. Kimerülten, rongyosan, tetvesen érkeztünk Oranba, ahol nagyon szerény étkezés után, újra marhavagonokba raktak berniünket ; irány : Sidi-bel-Abbés. Itt, mielőtt a 3. Elosztó Századhoz vittek volna, megtiltották, hogy a már aktív légiósokkal beszélgessünk. Egyszerűen elzártak bennünket. Egy kicsit hasonlított a letartóztatáshoz. Ki kellett szednünk minden személyes holmit a zsebeinkből. Sorra téptük el a fényképeket, személyi okmányokat. Mindennel végeztünk, ami a múlthoz kötött bennünket, számunkra egyelőre lezárult a civil élet. Elkezdődött az öt légiós esztendő, amely — s ezt túlzás nélkül mondhatom — huszonöt esztendei börtönnel felér.

Tisztítótűz

Bruno Noli, egykori légiós, 1957-ben megjelent könyvében írja, hogy az újonc megtarthatott magának egy zsebkést, ha annak pengéje nem volt öt centiméternél hosszabb.— Tőlünk mindent elvettek. Főleg azért, mert a légiósjelöltek, nyomorúságos voltuk ellenére is éltek-haltak a szerencsejátékokért, amelyek nagyon gyakran verekedéssel végződtek, s ilyenkor még egy öt centis bicskának is jutott szerep. Tehát beléptünk a purgatóriumba. Így hívták a 3. Elosztó Századot, röviden CP3-at. Három hetet töltöttünk ott. A szállás ? Földre terített gyékény, két takaró. És poloska ! Tudja, azok az óriási afrikai poloskák. Semmi különbség sem volt a CP3 és a láger között, ahonnan ide menekültünk. A CP3-ba érkeztünkkor a sorakozó következőképpen történt : Az újoncokat arccal a fal felé állították, és altisztek puskával a kézben őrizték őket. És mi álltunk egy órát, két órát. Mindezt ízelítőként a légiós életből. És egész idő alatt, amit a CP3-ban töltöttünk, az újonnan érkezettek végeztek el minden munkát a teljes jogú légiósok helyett is.— És mi történt ebben a „purgatóriumban" ?— Tulajdonképpen három heti kihallgatás. Egész idő alatt a Légió 2. számú irodájának (azaz hírszerző és kémelhárító szolgálatának) és az Interpolnak kellett rendelkezésére állnunk — magyarázza G. I.(Egyes szerzők szerint a 2. számú iroda tisztjei az antropo-metria és az Interpoltól kapott, a nemzetközileg nyilvántartott és üldözött bűnözők adatai segítségével szinte órák alatt megállapíthatták, melyik légiósjelöltet keresi a rendőrség. Vagyis azokban az években, amelyekről itt szó esik, szinte lehetetlen volt egy körözött bűnözőnek keresztülsiklani a CP3 szűrőjén. A kis bűnösökkel nem volt baj, őket a Légió szolgálati szabályzata alapján be lehetett sorozni, mivel „ők még megjavíthatok". Bruno Noli könyvében ritkaságszámba menő statisztikát közöl. Egy svájci kiadó tájékoztató jellegű műve arra próbál választ találni, mi okozta 125 svájci belépését a Légióba a „véres esztendők" során. Mielőtt bővebben taglalnók ezt, emlékeztetnem kell az olvasót, hogy olyan országról van szó, amely nem szenvedett a háború miatt, ahol mindig magas volt az életszínvonal, és amelynek bűnözési statisztikája is egyike a legkedvezőbbnek a világon. És mégis : a 125 ember 50 százaléka büntető törvénybe ütköző különböző vétségek [hamisítás, csalás, sikkasztás stb.] miatt szökött meg Svájcból ; 17 százalékuk azért lépett be a Légióba, mert -„örömtelen ifjúságuk volt, mert szegények voltak, vagy mert szerelmi csalódás érte őket". 13 százalékuk kalandvágyó ifjú, 20 százalékuk munkanélküli volt, » szűkös anyagi helyzetére vagy családi bajaira keresett megoldást. Következésképpen ebben a korszakban is voltak közönséges bűnözők elegen, akik az Idegenlégió zászlóaljaiban találtak menedéket. De térjünk vissza a „tisztítótűzbe".)Ezúttal ismét Georges Maniatisz görög ifjúé a szó, aki 1956-ban lépett be a Légióba, és 1961-ben adta ki emlékezéseit. „Népes család elsőszülöttje vagyok. Kilencen vagyunk testvérek... Apám kistisztviselő, anyám háztartásbeli. Apám fizetéséből még nyomorúságos életre sem futotta. Érettségi, egyetem, ez volt életem nagy álma." Az ifjú Maniatisz álma nem teljesülhetett. Külföldre ment, dolgozott a Walter Skey bányáiban Belgiumban, élte az idegen munkások nyomorúságos életét. Azokban a barakkokban aludtak, amelyeket még a hitleristák építettek, hogy elszállásolják bennük a meghódított országokból kényszermunkára odahurcolt embereket. Egy napon Mania-tisznak és három társának — Zanganidesznek, Szocratének és Zervosznak — felmondtak. Három napon belül el kellett takarodniuk a barakkból. Hova induljanak ? Ekkor „egy kövér úr" jelent meg, aki szánakozva mondta : „Itt laktok, ebben a nyomorúságban ? Ó, szegény fiacskáim, tudnék segíteni rajtatok..."

Aztán megkérdezte : ,,Miért nem álltok be az Idegenlégióba ?" A görög fiúk csak annyit tudtak a Légióról, amennyit és amit filmen láttak és olcsó regényekben olvastak róla. A négy görög fiatal rövidesen belépett a Légióba. Maniatisz így ír a 2. számú irodáról :,,E kihallgatások során meg kellett állapítani, hogy a jelölt rendelkezik-e a légiós számára elengedhetetlen tulajdonságokkal. Abban az időben még nem tudtam, milyen erények után kutatnak. Később azonban, amikor tolmácsként dolgoztam a Sidi-bel-Abbés-i 2. számú irodában (nagyon sok volt akkoriban a görög jelentkező), megvilágosodott előttem, mik is tulajdonképpen ezek a jó tulajdonságok."„A legjobban a németeket becsülték. Ezért aránylag kevés kérdést tettek fel nekik. Ha a jelölt részt vett a második világháborúban, lehetőleg SS-ként, átment a vizsgán. Éppen ilyen szívélyes fogadtatásban volt részük azoknak is, akiknek apját vagy fivérét megölték a keleti fronton. A 2. számú iroda tisztjei a skandinávokat mint „kalandorokat" kezelték, s szinte kihallgatás nélkül vették fel őket. Ezzel szemben mindenkit visz-szautasítottak, aki feltételezhetően liberális nézeteket vallott vagy baloldali családból származott. Aztán rám került a sor.— Görög ? — kérdezte a tiszt.— Görög — válaszoltam.Felütött egy könyvet, amelynek a fedőlapján nagybetűkkel ez állt : GÖRÖGORSZÁG. Aztán egy üres lapra a következő két számot írta : 1943 és 1948. Miközben a lajstromot továbbadta az egyik írnoknak, merően a szemembe nézve ezt kérdezte :— Görögország melyik városában éltél 1943-ban, és hányéves voltál ?— Athénben, és ötéves voltam.— Próbálj visszaemlékezni rá, letartóztatták-e a németek apádat ?— Azt hiszem, nem.— Hol éltél 1948-ban, és hány éves voltál ?— Athénben, és tízéves voltam.— Apád hol volt ?— A munkahelyén.— Próbálj meg emlékezni arra, apádat letartóztatta-e a görög rendőrség ?— Nem tudok róla.A tiszt úgy látszik észrevette, hogy ezek a kérdések bosz-szantanak, mert nagy titokzatosan mondta :— Ezeknek a kérdéseknek megvan a maguk fontossága. Milyen politikai nézetei vannak apádnak ?— Királypárti.— Az se baj, ha köztársaságpárti. Itt mi is azok vagyunk, amikor nem kell katonáknak lennünk.Aztán bevezettek egy másik irodába, ahol felolvastak nekem néhány géppel írt oldalt, amit aláírtam. A szerződés volt, amely öt évre a Légióhoz kötött.Az a mód, ahogy Maniatiszt kikérdezték, valamint az értesülések, amelyeket ez a görög ifjú továbbad nekünk, világosan mutatják, hogy azokban az esztendőkben olyanokat is felvettek a Légióba, akikben politikai szempontból megbízhattak.Most pedig, hallgassuk meg Paul Andersont is.Az Idegenlégió — Afrikát jelentette, a kalandot, a szabad, bőséges, romantikus, édes életet a Landsknechtek számára ! Emellett nőt is, sőt pénzt, amivel volt mihez kezdeni ! Nem volt mindez egy fiatal német számára 1947-ben maga a paradicsom ? A Légió varázsához hozzátartozik az is, hogy megszabadított a legyőzöttek sorsától, nem számított az ember harmad- vagy negyedrendű egyénnek, hiszen a Légió egy győztes hatalom hadserege volt ! ...És eljött 1947. március 30. is, amikor ott álltam a Deuxiéme Bureau (2. számú iroda) és a Surété (Állambiztonsági Szerv) emberei előtt.— Maga megvan katona, Wermakt ? — hallottam a kerékbetört németséggel feltett kérdést.Ha valaki habozott a válasszal, a tiszt hekussá vedlett át :— Aztán semmi hazudozás, úgyis tudunk mindent !És csak úgy ontotta a kérdéseket :— A hitlerista Wehrmacht melyik egységében szolgált ? Hol volt helyőrségben az egység ? És hol volt a fronton ? Milyen harcokban vett részt ? Semmit el ne titkoljon ! Minden adatunk megvan magáról ! S valóban meglepő volt, mennyi mindent tudtak rólunk."

— Ha az orvosi vizsgálat, amely nagyon szigorú — folytatja C. S. —, nem találta alkalmasnak a légiósjelöltet, akkor kapott egy bizonyos összeget, és fizették a jegyét Franciaországig. Ott az Idegenlégió erkölcsi és jóléti intézményéhez (SMOL) folyamodhatott, amely elküldte az idegenek munkaközvetítőjébe. Azok, akiket szolgálatra alkalmasnak találtak, 7400 régi frankot kitevő összeget kaptak mint szerződési jutalmat. Aztán aláírták a szerződést, és attól a pillanattól kezdve légiósnak számítottak. Másodosztályú légiósnak !— A zsold ?— Eleinte nagyon kicsi volt. Ez arra ösztökélte a légióst, hogy önként kérezkedjék a frontra, ahol a zsold lényegesen nagyobb. Mihelyt aláírta a szerződést, minden megváltozott. Fürdő, hajnyírás, saját fekvőhely, s minden, amire az embernek szüksége lehet a csajkától a varrótűig, még körömkefét is adtak. Aztán az egyenruhák ! Valóságos egyenruha-zápor : kiképző egyenruha (kaki színű nyakkendővel), harci egyenruha és egy gála uniformis ünnepélyes alkalmakra. Ez utóbbihoz fehér kesztyű, zöld nyakkendő, fehér cipő, fehér derékszíj és piros-rojtos zöld vállrózsa járult. Szakaszvezetőtől felfelé a rojtokba aranyszálak voltak sodorva. Aztán egy téli, s végül egy börtön egyenruha. Igen, igen, egyenruha külön erre a célra, s bizony elég gyakran használtuk. Az embert minden apróságért a hűvösre tették.— És a híres képi blanc ?— Nem praktikus, de hordják — hagyományból. A légiós-gőgjének jelképe, mert megkülönbözteti a többi fegyvernem katonáitól. Tulajdonképpen közönséges képi, amelyet fehér védővászon borít. De jaj a légiósnak, ha a védővászon nem makulátlanul fehér ! Aztán ott voltak a gombok, rajtuk hétlángú gránát. Ha nem ragyogtak — mars a dutyiba !— Beszéljünk csak egy kicsit az előírásos öltözékről. Olvastam valahol egy kétméter magas tükörről...— ...a Sidi-bel-Abbés-i őrszoba mellett — folytatja megkezdett mondatomat G. I. — A tükörnél egy őrmester állt. A kimenős légiós vigyázzba vágja magát a tükör előtt, ellenőrzi, hogy minden előírásos-e rajta, néhány lépést tesz az őrmester felé, megint vigyázzba feszül, előhúzza zsebéből a kilépőcédulát és nyújtja az őrmester felé. Ez tetőtől talpig végignézi a katona ruházatát.— És ugyanilyen volt a szertartás a városból való visszatértükkor is ?— Hát nem éppen — válaszolja G. I. — De azért mégis. Mindjárt megmagyarázom. Az őrmester nem állt közvetlenül a bejáratnál, hanem vagy tíz lépéssel beljebb, az udvaron. A légiósok beléptek a kapun, mentek az őrmester felé, tisztelegtek, s mentek tovább.— Vagyis semmi ellenőrzés ?— Semmi — ha az ember józan volt. Ha részeg volt és összerogyott azon a bizonyos tíz lépésnyi úton az őrmesterig, akkor egyenesen — a fogdába vele ! Hogy lehet ezt megúszni ? Az ember tíz perccel, egy negyedórával hamarabb tért vissza, és jól megkapaszkodott a kerítés vasrácsaiba, amíg magához tért egy kicsit. Aztán nekiindult. Az őrmester persze jól tudta, hogy az illető holtrészeg, de őt csak egy dolog érdekelte : a kimenős katona úgy lépjen be a kapun és úgy tegye meg azt a bizonyos tíz lépést, hogy ne támolyogjon. Ha még a vigyázzállás és a tisztelgés is sikerült, akkor minden rendben volt. Két lépéssel odább a katona akár össze is eshetett, az már az őrt nem érdekelte. Az őrmester sosem nézett a hazatérő katona után, ha az egyszer már elhaladt előtte. Az ő számára a kimenős idejében tért haza, és úgy, ahogy a szolgálati szabályza megköveteli.— Vagyis a Légió iszákos volt a második világháború után is?(Ezt a kérdést Bruno Noli válaszolja meg. Előtte való nap századát, amely át akart kelni egy folyón, megtámadta a vietnami népi hadsereg egyik egysége. Az egész századból csak néhány légiós menekült meg, akiknek futva-bújkálva sikerült elérniük Hanoiba. Ezek este a városba mentek, s az alkoholban kerestek feledést.)„Ilyen pillanatokban nincs is más ír, mint az alkohol, és csak az alkohol — meséli Noli. Persze, ilyen körülmények között könnyen alkoholistává válik az ember. Az is igaz viszont, hogy kijózanodva még kutyábbul érzi magát, mint amikor nekifogott inni. Ezért van az, hogy sok légiós részegen teljesít szolgálatot, és lassan-lassan morálisan és fizikailag is tönkreteszi magát. És ha túlélik a szolgálati éveket, nem tudnak már visszailleszkedni a normális életbe. Azok, akik éveken keresztül mesterségszerűen gyilkoltak, már semmi másra nem jók."

Légiós-gyár

A vietnami háború minden szempontból különbözött az Idegenlégió többi hadjáratától. Itt az Idegenlégió olyan ellenféllel találta magát szemben, akit nem félemlített meg sem a fegyverzeti fölény, sem a véres megtorló intézkedések, sem a fehér kepisek „hírneve".— Súlyos, nagyon súlyos veszteségeket szenvedtünk — mondja C.S. — Az a légiós, aki hat hónapi harc után nem esett el vagy nem sebesült meg, igazán szerencsés embernek mondhatta magát.— A Sidi-bel-Abbés-i „gyár" teljes erővel üzemelt, mert az ezredek egymás után hamvadtak el a vietnami kohó tüzében — állapítja meg beszélgetésünk során N. A.Soroljunk fel néhány egységet, amely Algériából Vietnamba ment. 1946 januárjában a 2. Gyalogezred, februárban az újjászervezett 13. Féldandár, júniusban az újonnan felállított 3. Ezred, 1947 januárjában az 1. Lovasezred, 1948 októberében az 1. Ejtőernyős Zászlóalj, 1949 januárjában pedig a 2. Ejtőernyős Zászlóalj. Ugyancsak 1949 novemberében elindult a kiegészített 3. Idegen Ezred és még számos más alakulat. Ami pedig az N. A. által említett vietnami kohót illeti, az 1. Ejtőernyős Zászlóalj az utolsó emberig elesett azokban a harcokban, amelyeket 1950. október 18-án a dong-khéi helyőrség felmentéséért vívtak. Új zászlóaljat állítottak fel helyette, amely viszont a dien-bien-fu-i csatában enyészett el. 1956-ban az 1. Idegen Ejtőernyős Ezred, miután a Sidi-bel-Abbés-i „gyárban" ezred-nyire duzzasztották, részt vesz az Egyiptom elleni támadásban, a Szuezi-csatornánál folyó harcokban. Egész sor akció után, amelyekre Algériában került sor, ezek az ejtőernyősök képezték az 1961 áprilisi algériai fasiszta színezetű puccs alapját. A puccs felszámolása után de Gaulle tábornok azonnal feloszlatta az 1. Idegen Ejtőernyős Ezredet.— Térjünk vissza a „légiós-gyár"-hoz. Megállapítottuk, hogy a vietnami „kohónak" mind több és mind jobban felkészült légiósra volt szüksége. Mit jelentett ez a gyakorlatban ?— Elsősorban könyörtelenül szigorú katonai kiképzést — válaszol N. A. —, amely bármilyen katonai feladat elvégzésére alkalmassá tette a légióst. A dzsungelharc óriási fizikai igénybevételt jelentett, a légióst pedig ennek a követelménynek megfelelően kellett „legyártani".(Arra a kérdésre, hogy miben állt a kiképzés brutalitása, kö-nyörtelensége, Bruno Noli válaszol.A század, amelyben szolgált, felsorakozott, és a századparancsnok Baum nevű helyettesével a század elé lépett, hogy istenhozottat mondjon.)„A Légió lesz ezentúl a hazánk... — mondotta. — Ha százötven emberből ő csupán húszat küldhet majd Indokínába, meg lesz elégedve. A szállítási költséget ki kell érdemelni. Az altiszteknek mindent meg kell tenniük, hogy ne sok ideig kelljen érdemtelen szájakat élelmezni. Azután Baum vette át a szót, immár németül. Hangja még élesebb volt, szókincse sokkal gazdagabb. Kifejezte afölötti sajnálkozását, hogy ilyen hitvány alakokat kell Indokínába küldeniök, mint amilyenek mi is vagyunk. Az egyik bajtársam, pechére, itt eltüsszentette magát. Baum hozzálépett, ököllel az arcába sújtott, aztán arccal a falnak nyomta. Egy papírlapot csúsztatott az orra és a fal közé, s a szerencsétlennek vigyázzban állva kellett tartania a papírlapot, nehogy leessen. Ha a papír mégis lecsúszik, addig verik arcát a falba, míg a papír megtelik vérfolttal." — Ez gyakran alkalmazott, jól bevált módszer — mondja C. S. — Ha a kiképző altisztnél nem akadt véletlenül papiros, akkor egyszerűen egy cigarettát használt e célra.(Noli a továbbiakban elmondja, hogy este, a körletben, csak úgy forrt az emberekben a düh, de senki nem szólt egy szót sem.)„Egyszer aztán Ernest Bill már nem tudta türtőztetni magát. — «Inkább koldulni mentem volna ajtóról ajtóra ! Vagy vertem volna pocsékra valakinek a pofáját ! Nincs az a börtön, ahol olyan elviselhetetlen lenne az élet, mint ebben a kutyaszorítóiban, ahova jószántunkból kerültünk !» Ez a kifakadás rosszindulatú röhögést váltott ki az egész körletben. Pedig tulajdonképpen mindnyájan ugyanazt gondoltuk, amit Bili kimondott. Én előnyös helyzetben voltam bajtársaimmal szemben, mert ismertem a katonai nyelvezetet, és legfőként, mert született fatalista voltam... Testünk-lelkűnk érzéktelensége, a tompultság — s ez volt kiképzésünk célja —, hasznos ellenszernek bizonyult a depresszió ellen.(Vagyis a cafard ellen. De ez az embertelen bánásmód sokakat már a kiképzés ideje alatt őrületbe-öngyilkosságba, szökési kísérletekbe kergetett. De hát mindez... a természetes kiválasztódást szolgálta. Az a sietség, amellyel az altisztek a kiképzési időt lerövidíteni igyekeztek, könnyen megmagyarázható : Vietnam újabb és újabb csapatokat igényelt. Egyik nap egy újonc, ahelyett, hogy a kaszárnya háta mögött levő árnyékszékre ment volna, az egyik lefolyócsatornánál állt meg. Két tizedes meglátta, és egyszerűen agyonverte. Aztán, hogy leplezzék a történteket, felakasztották. A holttestet hamar felfedezték, de a halál tényén sajnos már nem lehetett változtatni.

„Ez a két gazember nem is tudta, milyen jót tett nekünk ! — meséli Noli. — Ettől a pillanattól kezdve engedelmességünk lázadásba ment át. A két bűnöst rögtön rács mögé dugták, hogy bosszúnk ne érhesse utol őket. Még az éjjel útnak indították őket Indokína felé. Századunkban három öngyilkosság is történt, de azokat nem szívtuk különösebben mellre. Ez a gyáva gyilkosság azonban módfelett felháborított bennünket. És a tiszteknek, úgy látszik, remek antennájuk van, ami a csapathangulatot illeti. Zsarnok őrmestereink egész más fényben mutatkoztak a történtek után, és egy kissé emberségesebben kezdtek bánni velünk.")(„Baumschwein" — „Baum, az a disznó", ahogy ezt az altisztet lenézően elkeresztelték —, egyheti viszonylagos csend után provokációkba kezdett. Két tizedes segítségével „nagyvizitet" tartott a körletben, és a legszőrszálhasogatóbban vizsgálta felül a felszerelést. Hetvenkilenc embert értek szabálytalanságon. Noli poharán valami kis folt volt... Ebédkor kiadták a parancsot : mind a hetvenkilencnek sorakozó, karabéllyal, tölténytáskával. A Baumot körülvevő szakaszvezetőknek pisztoly volt a derékszíjukon. Ez szokatlan volt és semmi jót nem jelenthetett. Baum fenyegető hangon vetette oda : „Nehogy valamelyiketeknek eszébe jusson gyengélkedőre jelentkezni a következő napokban !"Az éles kövekkel borított gyakorlótér visszhangzik a jól ismert parancsszótól : „Kúszás !" Hatszor egymásután kellett a száz méter hosszú és hatvan méter széles gyakorlóteret könyö-kön-térden, veszett iramban körülkúszni. Aztán : „Fel ! Futólépés ! Feküdj ! Vigyázz ! Feküdj ! Vigyázz !" Azokat, akik már képtelenek voltak teljesíteni a parancsot, kegyetlenül rugdalták, taposták. Noli számos hasonló borzalmakkal tarkított gyakorlatoztatást ír le, amelyek ugyancsak az altisztek kegyetlen ütlegelnek záporában folytak le. Úgy tűnt, hogy az altisztek teljesen elveszítették az eszüket.„A fiatal Paul Kuhne akarata ellenére néhány perces pihenőhöz segített bennünket. Hasmenése volt. Váratlanul egy bokor mögé bújt, és leengedte a nadrágját. Kínzóink azonban rögtön utána ugrottak, és hajánál fogva vonszolták vissza a terepre újabb áldozatukat. Míg két altiszt azon szorgoskodott, hogy talpra állítsa, a harmadik könyörtelenül táncoltatta a puskatust a szerencsétlen meztelen fenekén."A kálvária azonban még nem ért véget. Kaktuszokkal és egyéb tüskés növényekkel borított terepre hajszolták az embereket. Amikor azonban Baum észrevette, hogy a tüskék elviselhetőbbek, mint rohanás a gyakorlótér éles kövein, futólépésben visszaparancsolta őket. S a hajsza folyt tovább, mind ve-szettebb és veszettebb iramban.„Vörös karikák kezdtek táncolni a szemem előtt, es az volt az érzésem, hogy megszakad a tüdőm. Mégis mentem, mentem előre, a félelem erőt adott e mártírium elviseléséhez."De bekövetkezett az a pillanat is, amikor már a félelem sem tudta talpon tartani őket. Az újoncoknak majdnem a fele a földön feküdt, kinyúlva, erőtlenül. Ekkor megjelent a főhadnagy, sorakozót rendelt el. Aki nem tudott talpraállni, azt két altiszt vonszolta a felsorakozott oszlopig. Még egyszer futás a mezőn keresztül, aztán irány a kaszárnya. Mielőtt elhangzott volna az „oszolj !", a főhadnagy megelégedésének adott kifejezést, tetszett neki a „megbüntetettek" magatartása. A szolgálat újrafelvétele előtt egy órai pihenőt engedélyeztek. Az emberek, úgy, ahogy voltak, lerogytak az ágyra, s szégyenükben nem mertek egymásra pillantani. Voltak, akik káromkodtak, de olyanok is, akik sírtak.„Védekeznünk kellett volna ? — teszi fel a kérdést Noli, s ugyancsak ő válaszol rá. — Ez egész egyszerűen tömeges ön-gyükosság lett volna. A létfenntartási ösztön nem sejtett erőt ad az embernek, de nagyon gyávává is tud tenni. Ezek a pribékek egymással versengve igyekeznek új, még kegyetlenebb kínzásokat kitalálni. S mindezt azért, hogy megtarthassák kiképző altiszti posztjukat, hogy a legkisebb gyengeség jeléért ne küld-hessék őket Indokínába. Mert szerintük az emberség gyengeségnek számít."(Látni fogjuk azonban, hogy a kiképző altisztek brutalitása nemcsak önző érdekeiket szolgálta. Igaz, hogy a német altisztek, de főleg a volt SS-ek jövetelével az erőszak mind nagyobb; teret hódított, mindez azonban pompásan beleillett abba a programba, amelynek végcélja olyan légiósok „gyártása" volt, akik megállják a helyüket egy minden eddigitől különböző gyarmati háborúban, amelyben a Légió valaha is részt vett. A nehéz fizikai megpróbáltatásoknak mindig is lényeges szerepe volt a légiós általános kiképzésében, akinek — Noli egyik altisztje szerint — „nincs joga ahhoz, hogy sértve érezze magát" és aki — idézzük az egyik tábornok szállóigévé vált mondását —

„tud meghalni, míg más hadseregek tagjai legfeljebb harcolni tudnak". Ez késztette az altisztet arra, hogy folyton emlékezetükbe idézze : „Egyelőre még nem vagytok légiósok !"A Légió szempontjából igaza volt ennek az altisztnek : az újoncoknak az a csoportja, amelyhez Bruno Noli is tartozott, még nem ment át a brutális szelekció és az eldurvítás minden fázisán. És amikor még azon a napon egy másik, ezúttal huszonnyolc emberből álló csoportot vittek „gyakorlatozni", Noli a következőket állapította meg :)„Mi, akik a körletben maradtunk, elégedetten pillantottunk egymásra. Mindenikünk örült, hogy nincs a huszonnyolc között. Mert itt nincs igazi szánakozás. Önzőkké váltunk, arcunkon a bőr csizmatalppá keményedett. Ügy látszik, a légióskiképzés egyik fő törekvése, hogy minden lelkiismereti kételyt kiöljön az újoncból."(A körletben maradtak hallották, amint elhangzott a jól ismert vezényszó : „Kúszás !", majd az a másik, amely talán még félelmetesebb volt : „Irány : az indokínai harctér !" Ez a „harctér" egy 6 kilométer hosszú terep volt, tele életveszélyes akadályokkal. Penico ezredes kereken megtiltotta, hogy gyakorlatozzanak rajta, Baum azonban fütyült a tilalomra, pedig tudta, hogy azok közül, akiket végigkúsztatott ezen a terepen, számosan nyomorodtak már meg egész életükre.)„S ha a légióst álmodozásai perceiben nem éltetné egy halvány remény — mondja Noli —, még sokkal többen lettek volna öngyilkosak. Vagy — teszi hozzá — túl gyávák vagyunk, hogy végezzünk ezzel az egész nyomorúsággal ? Világos perceidben belátod, hogy fabatkát sem ér az egész élet. de aztán váratlanul elmelegszel a büszkeségtől, mert megdicsértek egy sikerültebb fegyverfogásért vagy más apróságért. A zsarnokoknak ebben az iskolájában megtanulsz szerénynek lenni."(Noli nem hallotta, mikor tért vissza a körletbe az a huszonnyolc. Reggel látták, hogy sok ágy maradt üresen. Megtudták, hogy többen „az indokínai harctéren" végzett „gyakorlat" részvevői közül kórházba kerültek. Sorakozókor jött a parancs, hogy azok, akik a huszonnyolc közül még talpon állnak, jelentkezzenek a gyengélkedőben. S egy másik parancs : délben az egész társaság díszegyenruhát öltsön. Mi történt ? Éjszaka egy civil felhívta Sidi-bel-Abbés-t, és közölte Penico ezredessel, mi folyik az „indokínai harctéren". Baumot azonnali hatállyal Tuniszba helyezték át. Már csomagolt, amikor délután két órakor Penico ezredes megjelent a felsorakozott legénység előtt.)„Penicóra úgy néztek fel a légiósok, mint az úristenre. Ez az ember huszonöt év alatt egyszerű közemberből ezredessé küzdötte fel magát. Abban reménykedtünk, ha végigtekint rajtunk, eszébe jut majd, hogy ő is mint «bleu», vagyis mint egyszerű újonc kezdte. De nagyot csalódtunk. Ügy tűnt, hogy élvezetet okoz számára kisebesedett könyökünk és térdünk látványa. Mindenféle kérdéseket tett fel nekünk. Például, azt akarta tudni, hogy büszkék vagyunk-e légiós mivoltunkra, és örülünk-e annak, hogy Indokínába fognak bennünket küldeni. Ez az álnok naivitás és főhadnagyunk fenyegető vigyorgása arra késztetett bennünket, hogy a második kérdésre lelkes «igen»-nel válaszoljunk. Az éjszakai «gyakorlatozásról» egyetlen szó sem esett..."(Tizenegyet az éjszakai gyakorlatozáson részt vett újoncok közül Sidi-bel-Abbés-be küldtek, ahol „szolgálatra alkalmatlannak" nyilvánították őket. Egy közülük meghalt, még mielőtt kórházba szállíthatták volna.)„Így tehát — mondja Noli — Baum lelkiismeretét egy halott és tizenegy rokkant terhelte." A továbbiakban azonban így elmélkedik : „A lelkiismeretét ? Ilyesmi csak a civil életben van. Itt az effélét akadálynak tekintik".(Elérkezett az indulás pillanata, Noli egységét Marseille-ben behajózták Vietnam felé. Abból, amit Bruno Noli közöl, kitűnik, hogy a „nevelés" nem maradt hatástalan. Mindenekelőtt a már természetükké vált gőgről van szó : az utasok nagyon lenézték őket, de a légiósok ezt kutyába se vették — úgy viselkedtek, mintha egyedül az övék lenne a hajó.)„Egyszerűen nem reagáltunk rá, szégyenérzetünket hatástalanná tették, remekül voltunk idomítva, elefántbőr volt a pofánkon" — mondja Noli.(Hai-Phongba való érkezésük napján összeterelték őket a fedélzeten, és felolvasták a háborús törvények előírásait. Főleg azokat a vétségeket hangsúlyozták, amelyekért halálbüntetés járt.)„A felolvasás után tett megjegyzéseink pirulásra késztették volna a legdurvább embert is. De a vaskos tréfákkal és még vaskosabb káromkodásokkal csupán valódi érzéseinket, emberi méltóságunkat igyekeztünk elrejteni. Ha nem üvöltöttél együtt a farkasokkal, társaid gyávának néztek, feljebbvalóid pedig, ,akik mindenről értesültek, komiszkodtak veled."

A vietnami nép hosszú és szenvedésekkel teli harcának fázi-•sait még 1947-ben bemutatta, helyesebben előre látta Truong-Sin „Az ellenállás biztosan győzni fog" című munkájában. Az első időszak : „védekező stratégia, támadó taktika". Vagyis : az ellenség támad, a vietnami partizánok védekeznek. „Ami azonban az egyes hadműveleteket illeti, mi folytatjuk a támadást... A városokban az állásharc taktikáját folytatjuk, igyekszünk majd minden házat, minden utcát megvédeni..." A második időszakban a hazafias erők és az elözönlők erői lassanként kiegyensúlyozódnak. „Számos, kis támadás együtt felér egy nagy offenzívával. Ebben a periódusban a partizánharc eléri tetőpontját, teljes bizonytalanságba taszítja az ellenfelet... Reguláris haderőnket az ellenség elszigetelt állásainak és egységeinek megtámadására, bekerítésére és megsemmisítésére összpontosítjuk." Ezután következik az ellentámadás, amikor a parti-:zánegységek néphadseregbe tömörülve fokozatosan nagyméretű mozgóháborúvá alakítják át a partizánháborút.

1945 végén és 1946 elején a francia gyarmatosító hadsereg majdnem az összes kis és nagy városokat visszafoglalta. Innen indították azután támadásaikat az ezredek, mindenik a maga körzetében, akárcsak annak idején Algériában és Marokkóban. Ez a taktika azonban nem bizonyult eredményesnek. A gyarmatosítók megszállták ugyan a városokat, viszont a nagy kiterjedésű tartományokban, a falvak nagy többségében, a dombokon, a dzsungelben és a mocsarakban, vagyis „otthon", a vietnami hazafiak voltak a helyzet urai. Tehát a gyarmati háború klasszikus módszerei csődöt mondtak Vietnamban. Hogy a meghódított területeket megtarthassák, a franciák újból az előretolt kis erődök módszeréhez folyamodtak, amely azonban éppen olyan sebezhetőnek bizonyult itt is, mint annak idején Algériában és Marokkóban. Ezeknek az erődöknek legnagyobb részét a Légió egységei védték.Ilyen erődítés volt Camau, a légiós erőd, amely az RC16 (a Route Coloniale — „gyarmati út" rövidítése) déli végénél feküdt. Hogy bármely meglepetésszerű támadásnak elejét vehessék, a légiósok jó kilométernyi körzetben letaroltak minden növényzetet. Az út hosszában őrtornyok, katonai őrhelyek voltak. A „szennyes háború" első szakaszában elég kényelmes volt az élet ezekben az állásokban ; a légiós számára az ilyen kényelem — unalmas. Bezzeg megváltozott a helyzet a második szakaszban, amikor a népi erők támadni kezdték az elszigetelt állásokat. Tudni kell, hogy kitűnően látták el ezeket az erődítéseket : bőven volt étel, nem hiányzott a sör, a bor. A Légió, ez a különös hadsereg valósággal állam az államban, bizonyos autonómiával és a hadsereg többi alakulatához képest számtalan előjoggal rendelkezett. Más fegyvernemek tisztjei felháborodással szemlélték Indokínában, hogy a már majdnem bekerített kis erődök felé indított teherkocsik rakományában olyan felesleges holmik is szerepelnek, mint, mondjuk, az éjjeliszekrény... Hja, az illető kis erődöket légiósok védték, s a teherautók a Légió tulajdonai voltak, ez pedig mindent megadott embereinek, amit csak jónak látott, és senkinek sem állt jogában, hogy beavatkozzék a Légió dolgaiba.Térjünk most rá a Vietnam másik oldalán húzódó RG4-re, azaz a 4-es számú gyarmati útra, amelyet 1948-tól, amikor is könyörtelen harcok színhelye volt, a „vér útjának" neveztek. Rajtaütés, tőrbecsalás, ellentámadás és az RC4 mentén fekvő erődítések ostroma napirenden volt. A vietnami hazafiak azért küzdöttek, hogy az RC4-et teljes hosszában felszabadítsák, a franciák pedig mindent megtettek, hogy megtarthassák Cao Bang-ot, ezt a kulcsfontosságú helyet. Az RC4-et az Idegenlégió katonái védték. Ez a katonai út, amelynek mentén legalább 30 kis és nagy erőd állt, a délen fekvő Lang Son-nál kezdődött, és északi irányban, 116 kilométeren át Cao Bang-ig kígyózott. Azt az illúziót, miszerint ezekben az erődítményekben a csapatok biztonságban vannak, „beton mentalitásnak" nevezték el. Ez a biztonság puszta illúzió volt, mivel ezek az erődök nem nyújtottak védelmet a néphadsereg támadásaival szemben. Az RC4 hosszában fekvő városok vagy erődök nagy többsége be volt kerítve. Ez azonban nem akadályozta meg a helyőrség tagjait abban, hogy kicsapongó, züllött életmódot folytassanak. A konvojok vagy egyáltalán nem érkeztek meg, vagy ha igen, csak súlyos veszteségek árán törtek utat maguknak. Ezek a konvojok látták el csempészáruval az üzérek kezében levő vendéglőket, játékbarlangokat, bordélyházakat.Az első fontos erőd, Dong-Khé, a 88-as kilométerkőnél fekszik. A helyőrség parancsnokának, Lambert őrnagynak nincs valami sok dolga. Akárcsak az RC4 mentén fekvő legtöbb helyőrség parancsnoka, ő is a körülzárt erőd legfőbb ura. „Ebben a minőségében arra pazarolja energiáját, hogy mulatót létesít, amely a Le Hublot nevet kapja, s amely kaszinó, éjszakai mulató és bordélyház

is egyben... — mondja Paul Bonnecarré-re, aki regényét a 3. Idegen Ezred menetnaplójából vett adatok alapján írta. Ez a mulató remek üzlet, nem kétséges. A Dong-Khéből induló legénység s a tisztek nagyon jól tudják, hogy a menetelést Cao Bang-ig nehezen ússzák meg élve, pedig mindössze huszonnyolc kilométerről volt szó. Mindenkinek megfordult a fejében, hogy a Dong-Khében töltött éjszaka talán élete utolsó éjszakája... Fékeveszett tivornyákat, ivászatokat rendeztek.A „bölény-játékot" és a „kukucs-játékot" például már nem is játszották pénzbe. Az első menet elején a küzdő felek lehajtottak egy-egy pohár erős italt. Azután hátrakulcsolt kézzel, előreszegett fejjel egymásra rohantak, mint két bölény. Ha az első összeütközésre nem rogyott össze egyikük sem, újabb pohár ital következett, és újabb összecsapás. A viadal két üveg alkohol teljes kiürítéséig tartott, és a legtöbb esetben hol az egyik, hol mindkét játékost a gyengélkedőbe kellett vinni. A „kukucs", ez az ártatlan gyermekjáték nevét viselő „szórakozás", sokkal veszélyesebb időtöltés volt, mint a „bölény-játék". Mintha egyenesen valamelyik 1880-ban játszódó western-filmből lépett volna ki ez a vad szórakozás, amelyet 1949-ben egy vietnami lokál alagsori helyiségében folytattak. Képzeljük magunkat egy tágas helyiségbe, ahol a vaksötétben két ellenfél áll egymással szemben Párbajhősök ? Ugyan. Mindössze két ember, aki „szórakozni" óhajt. Az ellenfelek kezében pisztoly, kilenc golyóra töltve. Az egyik hirtelen elkiáltja magát : „kukucs !", de már ugrik is félre, nehogy a hang irányába tüzelő ellenfél eltalálhassa. Most a másikon a sor. s ez így folytatódik, míg ki nem lőtték mind a tizennyolc töltényt. Feltéve, hogy a küzdők, vagy ha úgy tetszik, a játszótársak (hm !) egyike sem sérült meg — ami igen ritkán fordult elő —, az imént még egymásra lövöldözők és közönségük feltódul a bárba, hogy általános ivászattal ünnepelje meg az eseményt.Cao Bang-ban az egész titkos üzérkedés, éppen úgy, mint az éjszakai mulatóhelyek, egy Burgens nevű légiós őrmester kezében voltak, aki annak idején államtitkárhelyettes volt a vi-chy-i kormányban. 1949 januárjában Charton ezredes veszi át a parancsnokságot Cao Bang-ban. Jó barátja Lang Son parancsnokának, Constans ezredesnek, aki egyben feljebbvalója is. Ez utóbbi valóságos palotát építtetett magának, s teljes boldogságához most már — hogy így mondjuk — csak egy udvarmester hiányzott. Charton ezredes, aki szabadulni szeretne Burgenstol, azt ajánlja Constansnak, vegye maga mellé az őrmestert segédtisztnek. És Burgens — aki valódi nevén Hervé de Broca gróf — olyan udvart alakít ki Constans ezredes körül, hogy annak előírásos pompájára akármelyik római provincia kormányzója büszke lehetett volna. Még a pretoriánusok sem hiányoztak : hatvan légiós — mindenik eléri az előírásos százkilencven centis magasságot — kísérte el minden útjára Constans ezredest. És hogy a kép teljes legyen, Burgens ezt a testőrgárdát „királyi kíséretnek" nevezte...A 3. Idegen Ezrednek az a két százada, amely a várost védte, csak 1950 májusában jött Dong-Khébe, miután egy légiós ejtőernyős zászlóalj visszafoglalta ezt a stratégiailag fontos helységet. De 1950. szeptember 16-án hajnalban újra támadásba lendül a vietnami hadsereg. Minden egységük pontosan tudta, melyik őrtornyot, melyik tömbházat kell megrohamoznia, ha megindul az általános támadás. És a felszabadító hadseregnek most már nehéztüzérsége is van. Estefelé üzenet jön a hanoi parancsnokságtól, hogy That Khé körzetében egy zászlóaljnyi ejtőernyős légióst szándékoznak bevetni az ostromlottak megsegítésére. A zászlóaljat be is vetették, de soha sem jutott el Dong-Khéig : a vietnami csapatok megsemmisítették. S a népi erők ádáz harcok árán még pirkadat előtt felszabadították Dong-Khét.1950 október elsején megkezdődött Cao Bang kiürítése is. A gyarmati hódítók nemcsak That Khé-ből kénytelenek távozni, hanem még Lang Sonból is.Az RC4-et holttestek, lángoló járművek, szétlőtt ágyúk, szétszórt hadianyagok borították. A visszavonulást fedező légiós zászlóaljak valósággal elenyésztek ebben a harcban. A 4. számú gyarmati utat 1950. október 11-én adták fel. Az utolsó nagy vereség színhelye, Dien Bien Fu felé nyitva állt az út...Még mielőtt rátérnénk ennek a döntő jelentőségű ütközetnek a leírására, hallgassuk meg egy szemtanú elbeszélését. Ez a hiteles történet egyfajta adalék a Légió nekrológjához, mivel érzékelteti a feltartóztathatatlanul közeledő véget. Ebből a történetből kitűnik, hogy a Légiónak, amelyre itt, Vietnamban azt a feladatot bízták, védje meg, ami még védhető, a „reménység eme csapatának" minden meg volt engedve. Viszontlátjuk a „megértő" légiós tiszteket, akik ezúttal nemcsak elnézik, de segítik is a légiósok által „a világ többi része" ellen elkövetett fegyelemsértéseket. A történet hiteles, és egyben bizonyítja, hogy a gyarmati rendszer bomlásának tünetei már kicsorbították „a lándzsa hegyét" is, amely a Légió dicsőítői számára a „feddhetetlenség fellegvára" volt.

— 1952-ben a 3. Idegen Ezred „Vendetta" elnevezésű zászlóalja visszatért Vietnamból — meséli C. S. - Hogy pontos legyek, háromszázan maradtunk meg az eredetileg nyolcszáz főt számláló zászlóaljból. Már az Indiai-óceánon hajóztunk, amikor vihar tört ki. Előző este nagy bankettet rendeztek a hajón. A tengerészek éberségének nem kedvezett az alkohol, s a hajó teljes sebességgel zátonyra futott. Óriási hullámok ostromoltak bennünket mindenfelől ; a tengerben csak úgy nyüzsögtek a cápák... Szép kilátások tehát. Kopár szigetre jutottunk.Amerre az ember nézett — sóhegyek. A sziget másik, hajózható oldalán, szállítóhajók vártak minkét. Éppen akkor történt mindez, amikor az angolok átadták Szomáliát az olaszoknak.(Olasz Szomáliáról van szó, amelyet a második világháborúban elfoglaltak az angolok, majd 1950-ben, az ENSZ határozata alapján, tíz évi gyámságra visszaszolgáltattak az olaszoknak. 1960-ban a három Szomáliából kettő, a brit és az olasz egyesült, és megalakult a független Szomáli Köztársaság, amely 1969-ben a Szomáli Demokratikus Köztársaság lett.)— Sikerült kimentenünk az egész fegyverzetet, a felszerelést, az okmányokat, vagyis mindent. Négymillió frank jutalmat kaptunk.— Kaptunk ? Név szerint kik ?— Közülünk - senki. A Légió vágta zsebre. Aztán hosszú menetelés következett, étlen, szomjan, térkép nélkül. Minden szakasznyi embernek egyetlen kulacs víz jutott. Később az olasz repülők ejtőernyővel kétliteres kulacsokat dobáltak le nekünk. A sziget lakói halászattal és sókitermeléssel foglalkoztak. Szívélyesen fogadtak bennünket, és ahogy tudtak, el is szállásoltak. Hogy mi ennivalót találtunk ott ? Egy kakast, egy tyúkot és tizenkét kecskét az egész faluban. A bennszülöttek elvezettek bennünket a reánk várakozó hajóhoz. Ez nagy segítséget jelentett, mert futóhomokkal borított vidéken kellett áthaladnunk. Egy DIANA nevű olasz hajó várt ránk. Az éjszakát még a parton töltöttük, étlen, szomjan. Lyukakat vájtunk a homokba, ott aludtunk. A bennszülöttek segítségével hajóztunk be. A motoros bárkákkal nem sokra mentünk volna. Az Adeni-öböl vize nagyon nyugtalan volt.— Végre Djiboutiba érkeztünk. Nagy csindarattával, zenével fogadtak bennünket. Cigarettát, fejenként egy szendvicset osztottak szét köztünk, de legfőképpen a szívélyes istenhozottal nem fukarkodtak. Mi pedig majdnem meztelenek voltunk, többnapos szakáll éktelenkedett képünkön. Egy iskolában szállásoltak el. Másnap felszerelést is kaptunk, s háromszáz „belföldi" frankot is fejenként, de fegyvert nem. De mi hasznunk volt belőle, ha a helyőrség parancsnoka bezáratta az összes lokálokat. „Megérkezett a Légió !" A spekulánsok találtak italt és nőt számunkra. Ezek a „mulatozások" az alvilágba vezettek, ahol verekedés nélkül — amelyek főleg a nők miatt robbannak ki — nem ússza meg az ember. Röviden : lerohantuk az üzéreket, aztán megvertük a rendőröket is. Két órába sem telt, és Djibouti kórházai tömve voltak civilekkel és rendőrökkel.— És persze, maguk büszkék voltak erre ?— Mi mindig büszkék voltunk, ha megverhettük azokat, akik nem tartoztak a Légióhoz !Hajnalban, mintha csak ostromállapot lett volna Djibouti-ban : a helyőrség katonái páncélkocsikkal és teherautókkal jöttek összeszedni bennünket. Nekünk nem volt semmiféle fegyverünk, de a katonák nem mertek a légiósokra lőni. Felszálltunk a teherkocsikra, de az első kanyarnál leugráltunk és elszeleltünk. Másnap — vizsgálat. Tisztjeink szállodákban laktak és nem törődtek velünk. A rendőrségi vizsgálatnál sem jelentek meg. Miért ? Egyfajta tüntető magatartás volt ez : nem ismerik el sem a rendőrség, sem a gyarmati hadsereg beavatkozási jogát. A vizsgálat egyébként eredménytelen maradt.— Másnap este megismétlődtek a nagystílű verekedések. Kimentünk a városba, de egyetlen bárt sem találtunk nyitva. Rohammal vettük be a helyőrség bárját, ahol viszont nagyon kevés italt találtunk. Felszerelésünket kezdtük cigarettáért és italért eladni. Egyszeriben katonák záróláncával találtuk magunkat szembe. Igen ? ! Lefegyvereztük őket, és behatoltunk a városba. A helyőrség három kocsiját dobtuk a tengerbe (meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk jóban a „gyarmatiakkal"), azután az összes taxikat s néhány magánkocsit is (hogy megmutassuk, mennyire lenézzük a civileket). Sorra kinyitottuk a bárokat.— S ezt is puszta kézzel ?— Úgy ! Egy falka vad, szakállas alak, gatyában ! Javában állt a mulatság, amikor megérkeztek tisztjeink, és cinkos mosollyal az ajkukon „mérsékletre" intettek bennünket. Látszott rajtuk, hogy egyenesen büszkék légiósaikra. 300 légiós kényekedvére garázdálkodott egy városban, amelyet 13 000—14 000 katona és rendőr őrzött ! A hatóságok sürgősen kihajóztak néhány gyarmati csapatot az Abeville nevű hajóról, s helyükbe sietve behajózták a légiósokat, csakhogy minél hamarabb sza

baduljanak tőlük. Irány : Oran !A hajón visszalöktük az ételt. A tengerbe vele ! A menázsi ugyanis a gyarmati csapatok, és nem a Légió receptje szerint volt elkészítve ! Kikötöttük : adják csak ide a hozzávalót, mi majd beállítjuk a magunk szakácsait. igy is történt. S mert a boradagunk hamar elfogyott, előhalásztuk a hajó bortartalékait, bárt rögtönöztünk, dúltak a kártyacsaták, az ivászat pedig folytatódott !— Oranban megint csak katonazene, a Le Boudin, Már a kikötőben hosszú terített asztalok, valóságos bankett várt. Úgy ültünk asztalhoz, ahogy kiszálltunk a hajóból, egyesek sortban, mások alsónadrágban, de mindnyájan szakállasan. S újabb ivászat. A végén mindnyájan ott aludtunk a rakparton, az asztalok alatt. Aztán marhaszállító vagonokban indultunk Sidi-bel-Abbés felé. Újabb zenés fogadtatás, díszszázad, előkelőségek.És mi ? Holmi csavargók. Ez nem zavart bennünket. Természetesnek találtuk, hogy így történnek a dolgok, hiszen jól tudtuk, szükség van ránk Vietnamban. Díszlépésben indultunk el a Vienot-kaszárnya felé, ahol persze megint ünnepi asztal várt bennünket. Két óra múltán vadonatúj egyenruhában és két hónapi zsolddal a zsebünkben — usgyi a városba ! Elölről kezdődött, azaz folytatódott az ivászat. De hogy senki hozzánk ne nyúljon bármit követnénk is el, tisztjeink kitaláltak a zászlóalj háromszáz életben maradottja számára egy megkülönböztető jelet : két, egymásra függesztett kitüntetést viseltünk a balmellünkön... Aztán pihenőszabadságra küldtek. Én Marokkóba mentem..."Az a gyanúm, hogy C. S. bizonyos mértékben szépített, amikor elmesélte nekem ezt a kalandos utazást. De a tények még így is eléggé érzékeltetik, hogy mi mindent elnéztek a légiósoknak a „szennyes háború" utolsó esztendeiben. Bármely más alakulatot ennyi fegyelemsértésért százszor, és igen keményen megbüntettek volna. C. S. meg is magyarázta e nagy engedékenységet : „Szükség volt ránk Vietnamban..."

Ejtőernyősök is voltak...

Ejtőernyősökre azért volt szükség, mert a francia gyarmatbirodalom felbomlásának ebben a szakaszában a katonai vezetők hétpróbás, cinikus, minden viszontagságot elviselő, alávalóságra, aljasságra kapható emberekből toborzott csapattal akarták bővíteni a Légiót. Valójában új kasztot hoztak létre a Légión belül. Az ejtőernyősök — les paras — éppen úgy lenézték az egyszerű légióst, mint ahogyan a légiósok lenézték a rendes vagy a gyarmati hadsereg katonáit. A légiós gőg legfelső foka — valahogy így minősíthetnők találóan az ejtőernyősök magatartását. A legelső egység kiképzője, egy addig egészségügyi tizedesként működő légiós, ejtőernyős főhadnagy volt a német hadseregben. Tagja volt annak a kommandónak, amely Skorzeny vezényletével, Hitler parancsára 1943-ban megszöktette Mussolinit.Az ejtőernyős-ezredek megszervezése egyetlen zászlóalj felállításával kezdődött 1948 júliusában. Ez a zászlóalj részt vett majdnem minden fontosabb vietnami hadműveletben — Dien Bien Fu-nál is bevetették —, és több ízben elvesztette majdnem a teljes emberállományát. Ennek a zászlóaljnak a maradványaira épült Algériában 1955 szeptemberében az 1. Idegen Ejtőernyős Ezred.A 2. Idegen Ejtőernyős Ezredet még ugyanabban az évben létesítették, ugyancsak Algériában, mégpedig az elsőhöz hasonlóan egy, a vietnami kohót már többször megjárt zászlóalj maradékaiból. Utolsó csatáját éppen Dien Bien Fu-nál vívta. Vadságuk és kegyetlenségük, amelyről a vietnami dzsungel sűrűjében és Algéria kopár hegyein tettek tanúságot, a Légió „kedvenc gyermekeivé" avatták az ejtőernyős alakulatokat. A „mennybolt e légiósait" nem mindig ejtőernyővel vetették be, ahogy azt az ember feltételezné. Gyakran szállították őket teherautón a többi csapattal együtt.S most vessünk egy pillantást N. A. visszaemlékezéseire, aki szintén ejtőernyős-zászlóaljban szolgált. Az egységet ezúttal repülőgépekről vetették be, hogy kimentsék a gyarmati hadsereg három zászlóalját a vietnami hazafiak szorongató gyűrűjéből.„Alig érkeztünk célpontunk fölé, a vietnamiak máris gép-fegyvertüzet nyitottak gépünkre. Egyetlen gondolatunk az volt :szabadulni ebből a repülő koporsóból ! Sorra kiugráltunk és mihelyt földet értünk, igyekeztünk lerázni az ejtőernyőt, hogy mielőbb fedezéket találjunk, nem számított, hol. Jóformán ösz-sze sem szedtük magunkat, s máris aknavetőtűzzel árasztottak el bennünket ; a puskatűz ropogásába gépfegyverkattogás vegyült. De már jött is a parancs, kezdjük meg az előnyomulást. Pokoli volt a tűz, de a fegyelem vagy inkább a félelem hajtott minket előre. Váratlanul előttünk teremtek a vietnamiak, és gyorsan, egymást követő hullámokban jöttek felénk

rejtekhelyeikből. Mint valami kiapadhatatlan forrás törtek elő a földből. De feletteseinket a mi előnyomulásunkon kívül semmi más nem érdekelte : «Előre, légiósok !» — hangzott a parancs. Elkezdődött a kézitusa. Egyszerre, mintha csak a föld nyelte volna el őket, a vietnamiak eltűntek. Tudtuk, hogy ezután semmi jó sem következik, mert ez a hirtelen eltűnés csel csupán. Visszajönnek ezek..."Az ejtőernyős légiós zászlóalj 450 emberéből ezután a csata után 63 közember, egy százados, egy főhadnagy és tíz altiszt maradt. Sebtíben eltemették a halottakat, s már itt is volt a parancs : „Indulás !" „A sebesültek könyörögve kértek : «Ne hagyjatok itt bennünket !» De arról szó sem lehetett, hogy magunkkal vigyük őket. Erőszakkal fordítottuk el róluk tekintetünket — meséli N. A. —, a fülünket azonban nem tudtuk betapasztani. Estefelé, a sötétből kezdtek előbukkanni a rettegett árnyak. Újabb, egész rövid harc, aztán a partizánok ismét eltűntek." S e második összetűzés után a zászlóaljból már csak 20 ember maradt... Emlékezzünk, mit mond Truong-Sin a népi hadsereg stratégiájáról és taktikájáról : „A második szakaszban... a maximumig kihasználjuk a gerillaharcot, s ezzel a teljes bizonytalanságba kergetjük az ellenséget..." „A zászlóalj maradványa, ez a «nyomorúságos szakasz» — meséli tovább N. A. — úgy menetelt, mint a riadt nyáj. A legrejtettebb zugot is aggódva fürkészte, reszketett, hogy nem bukkannak-e fel megint váratlanul a vietnamiak. Hajnaltól délutánig rejtőzködtünk egy árokban. De tovább kellett mennünk. S kerülnünk kellett mindenféle összetűzést. Majd beleőrültünk a fáradságba, éhségbe... A partizánok pedig továbbra is hol megjelentek, hol meg hirtelen eltűntek. És már csak nyolcan maradtunk. Vad elszántsággal meneteltünk, egyetlen őrült vágy hajtott — ölni... Az első francia őrállomáson úgy néztek ránk, mint valami a másvilágról idecsöppent kísértetekre. S nem is jártak olyan messze az igazságtól. Mi néhányan, akik megjártuk a poklot, igazán nem hasonlítottunk emberekre..." A nyolc „legyőzhetetlent" — így nevezték el a megmaradt ejtőernyős légiósokat — egy tábornok tisztelte meg látogatásával a kórházban... „Szürke ruhában jelent meg, hősöknek neve-zett bennünket és mellünkre tűzte a Hadi Keresztet. Miután annyi viszontagságon mentünk keresztül, annyi csalódás ért bennünket, s miután a kéthetes «halálmars» során, a dzsungelben botorkálva sokan közülünk feltették maguknak a kérdést : mit is keresünk tulajdonképpen ebben az országban ?, a sírunkat ?, vagy azért jöttünk, hogy más emberek sírját ássuk meg, olyanokét, akik _semmi rosszat nem tettek nekünk ? — igazán nem voltunk «hősi» hangulatban... Később meglátogatott bennünket M. C. százados is, és közölte, hogy közben — «feltöltötték» a zászlóaljat. S amikor meglepődést olvasott ki a tekintetemből, szükségesnek tartotta megjegyezni : «Lassanként megszokod ! A vietnamiak mind nagyobb erőt képviselnek, s a Légió veszte-ségei napról napra nagyobbak. Ráadásul pedig feljebbvalóink tévedéseiért is mi fizetünk>>. Rossz jel — összegezi N. A. —, ha tapasztalt katonák sem tartják már magukat legyőzhetetlennek : azt jelenti, hogy nincs messze az ellenfél győzelme."Íme, hogyan írja le egy ejtőernyős légiós egyik algériai "hőstettüket". Az ejtőernyősöket szállító tehergépkocsiknak juhnyáj akad az útjába. „Zsákmányul ejtettük az egész nyájat, még a két lelőtt juhot is feldobtuk a kocsira. A tíz esztendős pásztorfiú holttestét ott hagytuk az út közepén — a pásztort nem lehet megenni." Meztelen igazság ez, amelynek semmi köze a Légió egyes krónikásainak olyanszerű kijelentéseihez, hogy „...a légiósoknak a gyermekek és állatok iránt megnyilvánuló szeretetében az érzelmi élet iránti belső szükségletük jut kife-jezésre". Egyes memoárírók vagy történészek meglepően pontos nyilvántartással rendelkeznek a légiós osztagok mascotte-jairól, "szerencsét hozó" állatairól. Például megtudjuk, hogy a 3. Idegen Ezred 3. százada egy Misa nevű törpemedvét hozott magával Laoszból, amely csak szardíniát volt hajlandó enni... Híressé vált a 2. Idegen Ezred „bölcs" öszvére, Jacqueline, vagy a Corta-zászlóalj papagája, Coco, amely repülve követte a csa-patot, de minden este pontosan megjelent a zászlóalj konyháján, hogy arabul követelje ki magának azt a darab húst, amelyhez joga volt.Előttem van egy fénykép, amelyet annak idején több ország lapjai közöltek és kommentáltak. A képen a 13. Féldandár egyik légiósa szamárcsikót cipel a vállán, amelyet valahol Algéria sivatagi övezetében szedett fel. „A légiósok segítsége nélkül — írta a sajtó — ez a szerencsétlen kis állat minden bizonnyal elpusztult volna." 1958. november 28-án az Angol Állatvédő Egyesület emlékérmet küldött a 13. Féldandárnak „az algériai sivatagban egy szamárcsikó megmentésekor tanúsított bátorságért és humanizmusért". Sehol sem jegyezték fel, hogy mi lett az érem sorsa. Arra azonban írásos bizonyíték van, hogy mire az érem megérkezett, a 13. Féldandár tagjai rég leölték és jó étvággyal elfogyasztották a szamárcsikót.

Az ejtőernyősökkel rövidesen találkozunk még az algériai háború utolsó időszakában.

16. A VÉG

Talán térjünk vissza C. S. elbeszéléséhez.— 1952-ben tehát Marokkóba ment pihenni. Visszatért-e még Vietnamba ?— Vissza — válaszol C. S. — Körülbelül két év múlva, a Légió egyik menetzászlóaljával. Nyolc évet töltöttem a Légióban. A Dien Bien Fu-i napok voltak azonban a legretteneteseb-bek...

Napóleoni koncepció

Truong-Sin korábban említett munkájában, vagyis már 1947-ben leszögezi : a vietnami háború végső szakaszát egyrészt az fogja jellemezni, hogy a partizánegységek egyesítése útján reguláris hadsereg jön majd létre, másrészt „...az ellenség, a számára megoldhatatlan nehézségek hatására, demoralizálódik... Így például, a gyarmatosító hadseregeket szétzüllesztheti egy túlságosan elhúzódó hadakozás... vagy Franciaország népe nem akarja majd, hogy folytatódjék a vietnami háború, mozgalmak kaphatnak lángra a hadjárat, a reakciós gyarmatosítók ellen..." Truong-Sin mondása igazolást nyer. 1949-től egyre fokozódik a francia tömegek harca a „szennyes háború" ellen. A tiltakozó akciók a legkülönbözőbb formákat öltik. A Vietnamban elesett francia katonák temetése nemegyszer változik tömegtüntetéssé egyik vagy másik francia városban. A Francia Kommunista Párt irányításával szervezett óriási tüntetések és nagygyűlések az egész francia nép ellenzését fejezték ki ezzel az igazságtalan háborúval szemben. Marseille, Port-Vendres, Bor-deaux, Nantes, Boulogne kikötővárosokban és még sok más kikötőben a dokkmunkások megtagadták a hadianyagok berakodását az Indokínában harcoló expedíciós hadsereg számára. Tengerészek, vasutasok, párizsi munkások — például a Renault-művek dolgozói — s számos ipari központ munkásai tüntettek a „szennyes háború" ellen. Kommunista és szocialista munkások közös akciókkal akadályozták meg újabb alakulatok útnak indítását Indokína felé. A párizsi nagy bulvárokon lezajlott tüntetések egységbe kovácsoltak számos ifjúsági szervezetet, amelyek 1954. február 21-ét az „Ifjúság és az egyetemi hallgatók gyarmatosítás elleni nemzetközi napjának" nyilvánították. Jól ismert a francia asszonyok 1953 májusában elhangzott esküje : „Mi, fran-cia asszonyok, esküszünk, hogy folytatjuk és fokozzuk a harcot a vietnami háború ellen !" Az Indokínában elesett katonák özvegyei „harci napokat" szerveztek, amelyek 1950 januárjában nagy tüntetésekben érték el tetőfokukat. A paraszttömegek is (hozzájárultak e harc eredményességének biztosításához. „A béke és a francia mezőgazdaság védelmére szervezett nemzeti paraszt-bizottság" 1953—1954-ben legalább 50 megyei kongresszust tartott. Állandóan növekedett azoknak az értelmiségieknek a száma, akik e „véres esztendők" során csatlakoztak a nagy népi mozgalomhoz.Íme, mit jegyez föl naplójába egy francia tiszt 1951 októ-berében : „Éppen érkezésem napján tért vissza négy század egy <<pacifizálási akcióból». Az induláskor kapott parancs így szólt: teGyújtsátok fel a kunyhókat, pusztítsátok el a marhaállományt, a termést, s ha kell, öljétek meg vagy ejtsétek foglyul a lakosságot... Néhány tiszt a visszatértek közül bevallotta, hogy képjelen megérteni ezeket a módszereket, és főleg egyetérteni ve-lük. A genfi egyezményt emlegetik, a polgári lakosság kiéheztetésére vonatkozó tilalmat, a szabadság és a civilizáció védelmét... A tapasztalat felnyitotta a szemüket... A becsületes lelkek, sőt néha azok is, akik különben lusták gondolkodni, mind állhata-tosabban teszik fel a kérdést : mi értelme van ennek a háborúnak, mi értelme van a mind nyilvánvalóbb hazugságoknak ?..." Nouvelle Critique, 1954 március.)A gyarmatosítók, válaszként erre a mindinkább növekvő ellenállásra, nagyméretű offenzíva tervét dolgozták ki. Megvalósítását Navarre tábornok, az expedíciós hadsereg főparancsnoka kezdte meg 1953 őszén. A legharcedzettebb egységekből negyvennégy gépesített zászlóaljat vontak össze a Vörös Folyó tor-kolatánál. A néphadsereg lemondott arról, hogy a deltában kezdjen támadást, s északon átkaroló hadműveletet készített elő. „Szinte napoleoni elképzelésű volt ez a nagyméretű hadmozdulat" — állapítja meg a Historama folyóirat. A bekerítést Na-varre tábornok azzal igyekszik kivédeni, hogy egy egész hadtestet von össze erődrendszerbe azon az útvonalon, amelyen az ellenfélnek végig kellett haladnia. A felvonulási útvonal végén csapda várta volna a vietnami

néphadsereget. Dien Bien Fu-t választotta ki e hadművelet színteréül. Ebben a nagy gonddal előkészített erődrendszerben Christian de Castries tábornok vezetése alatt 12 zászlóalj, köztük hét és fél zászlóalj légiós volt összevonva. Ezt a hatalmas méretű csatát, amelyben a francia erőket teljesen megsemmisítették, elsősorban tehát az Idegenlégió veszítette el.A Dien Bien Fu-i védelmi vonal kilenc erődítményre támaszkodott. Ezeknek építőik igen romantikus hangzású női neveket adtak : délen állt Isabelle, északon Gabrielle, középen Éliane, Claudine, Francoise, Huguette, Dominique, Beatrice és Anne-Marie. Dallamos hangzású, csábító elnevezésük talán pszichológiai célzatú volt. Ám a valóság egészen másként mutatott. Egy légiós így jellemezte ezeket az erődöket : „közönséges k.... betonkoporsók...''A francia hadvezetőség bízott abban, hogy az erődök tűzereje megbirkózik majd a vietnami gyalogság támadásaival. Dr a néphadsereg vezetőinek még élénken emlékezetében élt Tuyen Quang. Ha az olvasó visszalapoz az 1885-ben Tuyen Quangnál történtekhez, rájön, mennyire nyilvánvaló hasonlatosságuk. Dien Bien Fu ostromával. Csakhogy most, 1954-ben, a vietnami néphadsereg nehéztüzérséggel is rendelkezett, és nem a hegyekből leereszkedve, hullámokban rohamozta meg az erődítéseket. Nem. A vietnamiak itt is fedezékeket ástak. Elképesztő gyorsasággal közelítették meg az erődöket. Íme, hogyan írja le Vo Nguyen Giap tábornok ezeket a fedezékeket : „Lövészárkaink benyúltak egészen az ellenséges vonalakig. Ezek az árkok olyan mélyre hatoltak az ellenség védelmi hálózatába, hogy bárhol és igen gyorsan levegőbe röpíthettük az egyes állásokat... Nem volt méternyi szögesdrót-sövényünk és egyetlen aknánk sem, de szünet nélkül beljebb hatoló fedetlen, nyitott tetejű lövészárkaink és golyószórófészkeink állandó és egyre fokozódó tűz alatt tartották az ellenséges állásokat. Alig egy hónappal előbb csak a tüzérségünk «karja volt elég hosszú», hogy elérje az ellenfél központi hadállásait. Most már gyalogságunk kis és nagy fegyverei tűz alatt tartották az ellenség támaszpontjait. Számos egységünk mindössze 400 méterre volt de Castries állásától. Az ellenség fuldoklott". („Études Vietnamiennes". 1965. 3. szám : Contribution á l'histoire de Dien Bien Phu.)A vietnami ágyúk pokoli tüze használhatatlanná tette a re-repülőtereket, a földön pusztította el a repülőgépeket, s egymásután döntötte romba az erődítéseket. Tuyen Quangnál egy adott pillanatban fölharsantak a segélyoszlop érkezését jelző kür-tök. Ide, Dien Bien Fu-ba a segítség csak légi úton érkezhc-tett. 1954. április 12-én a 2. Idegen Ejtőernyős Zászlóaljat re-pülőgépről vetik be, de legénysége szinte az utolsó emberig megsemmisül, még mielőtt földet érhetne. Dien Bien Fu helyőrségét nem lehet sem megsegíteni, sern megmenteni.A francia hadvezetőség úgy vélte, hogy míg Dien Bien Fu-t, amely csupán kétszáz kilométerre fekszik Hanoitól, könnyű lesz légi úton ellátni a szükséges hadfelszereléssel — repülőgépekkel, páncélosokkal —, addig a modern szállítási eszközökkel nem rendelkező vietnamiak ellátó támaszpontjaiktól 400—500 kilométerre kényszerülnek majd harcolni. De ez a számítás tévesnek bizonyult.Hogyan jutott el a nehéztüzérségi felszerelés az erődrendszer közelébe, és hogyan oldották meg a vietnamiak ostromló csapataik utánpótlását ? A néphadsereg erdőkön-hegyeken át maga vágott utat tüzérsége és utánpótlása számára. „Hadseregünk megváltoztatta a terep eredeti, természetes domborzatát." (Vo Nguyen Giap) A néphadsereg erejét megkétszerezték a tíz- meg tízezer főnyi, önkéntes oszlopok, az úgynevezett Zancongok. Ök építették azt az utat a dzsungel sűrűjében, amelyen öt gyalog-hadosztály és hatalmas tüzérségi erők haladtak keresztül. Ugyanezen az úton történt az élelmiszer- és lőszerellátás is.— Majdnem mind a „régiek" közül valók voltunk — meséli C. S. —, négy, öt, némelyikünk hat évet töltött Indokínában. Ismertük a dzsungelt, kitanultuk azoknak a vidékeknek a topográfiáját is, amelyeken áthaladtunk, noha birodalomnyi területről van szó. De mindennek a sorsdöntő pillanatban semmi hasznát nem láttuk.1954. május 7-én a helyőrség megadta magát. Még aznap, a késő délutáni órákban Lalande ezredes, az egyik erőd parancsnoka, összegyűjti a légiósokat — vagy hatszáz főt —, és kitörést kísérel meg. Az áthatolhatatlan sötétségben elkeseredett, vad küzdelem folyik ; száz légiósnak sikerült átjutnia a záróvonalon. Eltévednek, elnyeli őket a dzsungel. Alig néhányan érik el a laoszi határt. Ez volt Vietnamban a Légió utolsó „baroud"-ja. Vakmerő tett. de teljesen hiábavaló, mert a kapituláció fehér zászlaja akkor már ott lengett Dien Bien Fu valamennyi erődjén.— Öt perccel azelőtt még bősz küzdelemben álltunk, s egyszerre csak halotti csend lett — emlékezik a kapituláció utáni percekre C. S. — Nyugodtan mondhatjuk, a biztos haláltól menekedtünk meg ; mindnyájan úgy éreztük, hogy most kerül ránk a sor. Előjöttünk az erődből, s

csodálattal néztünk ellenfeleinkre, akik maguk is fáradtak, harctól megtépázottak és kiéhezettek voltak. Boldogan nevetve közeledtek felénk, s nem tudom, hogy történt, de ez bennünket is felvidított.A gyarmatosítók még csak politikájuk jótékony voltával sem indokolhatták jelenlétüket egyik vagy másik országban. A gyarmatosítás száz esztendeje után, a vietnami paraszt még a ta-licskát sem ismerte. Mindent a hátán cipelt. A rizsföldekről a legkezdetlegesebb eszközökkel távolították el a vizet, szivattyú nem volt. A gyarmatosítók csak egyméteres nyomtávú, keskeny-vágányú vasutakat építettek. A „szennyes háború" után ebből a kezdetleges vasúthálózatból mindössze 100 km-nyi volt üzemképes. Szinte egyetlen út sem volt járható. Az ezeresztendős hűbériség, a száz évig tartó gyarmati uralom és a „szennyes háború" csak romokat hagyott ebben az országban. A gyarmatosítók fékezték az ország természetes fejlődésének ütemét, társadalmi, gazdasági és technikai síkon egyaránt. Megőrizték a régi rendszert és erősítették a nagybirtokosok hatalmát. A vietnami nép, miután súlyos véráldozatok árán visszanyerte függetlenségét, egy korszerű, szocialista ország építéséhez kezdett.Hangsúlyozva a vietnami nép különleges hozzájárulását az egész nemzet forradalmi harcának győzelméhez, Giap tábornok, egyik munkájában arra is rámutat, hogy „meg kell említeni azt a meleg rokonszenvet és segítséget is, amellyel a testvérnépek és a világ haladó népei, köztük a francia nép is, e harcot támogatták".A francia expedíciós hadsereg legyőzötten távozott Vietnam földjéről. A Dien Bien Fu-nál lezajlott csata a Légiónak 2000 halottba és 4000 sebesültbe került. Sidi-bel-Abbés-be érve hamar feltöltötték az egységeket. A légiósokat, a „gyarmatbirodalom védelmezőit" újabb feladatok várták. Mindenekelőtt a Marokkóban ismét lángra lobbant nemzeti felszabadítási mozgalom ellen dobták be őket.

Marokkó mozgolódik...

V. Mohamed, Marokkó szultánja, már 1947-ben függetlensé-get követelt országa számára. 1951—1952-ben Casablancában és Marokkó más városaiban nagyméretű tüntetések folytak le, s ezek, miután a franciák 1953-ban előbb Korzika szigetére, on-nan pedig Madagaszkárra száműzték a szultánt, fokozatosan lázadássá alakultak át. Ebben az időszakban a Légió zöme Viet-namban volt. De a marokkói helyzet olyan komoly, hogy az ott harcban álló 4. Idegen Ezred, a 2. Idegen Lovasezred, vala-mint az öt gyorsan mozgó század elvezényléséről akkor sem lehetett szó, amikor 1954-ben Algériában kitört a felszabadító háború. A franciák és spanyolok a tárgyalóasztal mellé kényszerülnek, 1955-ben visszahívják a szultánt, Marokkó pedig 1956-ban kikiáltja függetlenségét. Az egész marokkói területen szétszórt légiós egységeket összevonják, és 1958 márciusában a francia erők véglegesen átlépik Algéria határát.Spanyolország lemondott ugyan protektori „jogairól", és visszavonult Spanyol-Marokkó északi részéből (Rif), de megtartotta Ceuta és Melilla városokat, valamint tíz partmenti szigetet. Ezt nevezik Spanyol Észak-Afrikának. Továbbra is spanyol gyarmat maradt Ifni, ez a Marokkó testébe ékelt idegen test, és délen a Spanyol Szahara. 1938-ban ennek a gyarmatnak a lakossága, fegyvert fogott elnyomói ellen, a felkelést a spanyol Idegenlégió verte le. Az Anti-Atlasz lábánál nagy katonatemető terül el. Ide temették a spanyol idegenlégiósokat, akik la marokkói felszabadító hadsereg elleni küzdelemben estek el. Valószínűleg a spanyol gyarmatosítók is abban a tévhitben éltek, hogy a halottkultusz hagyományai szerint ápolt temető jo-got ad nekik erre az általuk évszázad óta bitorolt földre. 1958 áprilisában azonban a marokkói fegyverek, a népek szabadságharca és a világ közvéleményének nyomása kikergette a gyarmatosítókat Spanyol Szahara északi részéből és 1969-ben Ifniből is. De megkapaszkodtak a Spanyol Szahara talajában, mert rájöttek, hogy a sárga homok alatt talán az aranynál is értékesebb kincsek rejtőznek.El Auin-tól, a gyarmat fővárosától 96 kilométerre, Bukraa közelében felfedezték a világ egyik leggazdagabb foszfátlelőhelyét. Egymilliárd 600 millió tonna jó minőségű (60°/o-os) nyersfoszfát a bukraai bánya készlete. A foszfát kibányászásában külföldi társaságok is részt vesznek. A nyersfoszfát elszállítására a spanyolok külön kikötőt építettek. „Mindez olyan politikai befektetés, amelyet az USA támogat, mivel elégedett, hogy Marokkó és Mauritánia között — ezek amerikai

szempontból «nem biztosak» — egy olyan támaszpont konszolidálódik, amelyet a Nyugat biztosan a kezében tart." (A Jeune Afrique-ból átvette a Lumea 1972. augusztus 3-i száma.)Jellemző, hogy a foszfátlelőhelyek felfedezése óta El Auin, a főváros, és Bukraa, valamint Smara — a bányavidék — katonai táborrá alakultak át. Ide költözött az Idegenlégió is. Űj, hatalmas kaszárnyákat építettek a Légió és a Spanyolországból ideküldött csapatok részére. Mindent összevetve, ez a terület a világ azon helyei közé sorolható,, ahol egy négyzetkilométerre számítva a legtöbb katona tartózkodik. Egyes adatok szerint 50 000 katonát zsúfoltak ide, ebből 14 000 idegenlégiós. Tehát minden lakosra körülbelül egy katona jut...A végtelennek tűnő sivatagban állattenyésztéssel foglalkozó nomád arab és berber törzsek vándorolnak. A gyarmatosítók jóvoltából a nomád gazdaságokban még ma is dívik a rabszolgatartás, a lakosság 90 százaléka írástudatlan, átlagos életkora 36 év, a csecsemőhalandóság óriási... A Spanyol Szahara kis népe olyan nyomorúságos gyarmati sorban él a XX. század végén, amelynek talán a kolonializmus egész történetében alig akad párja. 1970 júniusában, majd 1972 márciusában a törzsek újból fegyvert fogtak elnyomóik ellen. E felkeléseket az idegenlégiós zászlóaljak vérbe fojtották. Tudvalevő, hogy mind Marokkó, mind pedig Mauritánia hivatalosan igényt tartanak a Szaharának erre a részére. De nagyon valószínű, hogy vannak sokkal veszélyesebb versenytársak is, mert az idegen turistákat, akik reggel érkeznek El Auin-ba, legkésőbb este behajózzák, és az éjszakát már Las Palmasban, az Atlanti-óceán e gyönyörű szigetének komfortos szállodáiban töltik. „A hatóságoknak nem nagyon van ínyére az idegen turisták jelenléte ezen a területen, amely a spanyol gyarmati terjeszkedés végvidéke" — írja a Le Monde tudósítója, és hozzáteszi : „El Auin és Bukraa között, a sivatagban, az Idegenlégió őrjáratai cirkálnak, és a kelet felé vezető utakon bennszülött lakossággal nem igen találkozol. Errefelé csak a Légió teherautói közlekednek, viszik az utánpótlást a titokzatos Bukraa körül emelt erődök számára". S bár Madrid elfogadta az ENSZ-közgyűlés 1966-os, majd 1969 decemberi és legutóbbi, 1972. évi felszólításait, hogy tartson népszavazást a Spanyol Szahara területén, ezt az utasítást nem hajtotta végre. Egyes feltételezések szerint a gyarmatosítók álrefe-rendum megszervezésére készülnek. Hogyan folyna le ez a „népszavazás" ? A nomád törzseket egy időre átűznék a határokon, helyüket, illetve számukat az „anyaországból" nagy gyorsasággal a városokba áttelepített spanyolokkal töltenék be. Az így, spanyol szavazatokkal kialakított többség új arab államot hozna létre, amely, természetesen, nem lenne sem önálló, sem független, sem — arab... Marokkó álláspontja szerint a népszavazás csak akkor lenne „igazságos és becsületes", ha a következő három feltételt betartanák : a spanyol katonai alakulatok távozása Spanyol Szahara területéről ; a népszavazás lefolyását nemzetközi ellenőrzés biztosítsa ; a gyarmati terror által a határokon túlra üldözött mintegy 200—300 000 saihrani (a Szahara lakói) a népszavazás előtt térjen vissza hazájába, hogy részt vehessen a referendumban. Csak így lehetne megakadályozni, hogy a spanyol gyarmatosítók „bábállamot" alakítsanak a Spanyol Szahara területén.És miközben a hivatalos spanyol álláspont szerint Spanyolország „kötelességének" tartja a Szahara talajkincseit „teljesen önzetlenül" csakis a szaharai lakosság hasznára kiaknázni, a légiósok egészen más hangot használva fejezik ki ezt az „önzetlenséget". „Mi ott állunk szaiharai testvéreink me'llett, és ha az idegen sakálok a hamis testvériség álarca mögé bújva kerülgetnék szaharai testvéreink sátrait, mi kilyukasztjuk a bőrüket, kiüldözzük őket ebből az országból, melynek kincsei csak e föld gyermekeit illetik."Így szólt a spanyol Idegenlégióhoz Menendez Tolosa altábornagy. A szónoklat természetesen Bukraatól alig néhány kilométernyire hangzott el...

Az algériai finálé

A francia Idegenlégió visszatér hát őshazájába. A vietnami legyőzöttek, Cao Bang és Dien Bien Fu életben maradottjai meg voltak győződve arról, hogy egy olyanfajta „felkelést", mint az algériai, néhány hónap alatt, vagy éppenséggel néhány hét alatt „el lehet intézni". Rendőri intézkedésekre van itt szükség, nem háborúra. A francia hadvezetőség ezúttal is elszámította magát.Vo Nguyen Giap tábornok mondja egyik, az Études viet-namiennes című folyóiratban közölt beszélgetése során, hogy a francia tábornokok „mindenekelőtt a fegyverekben és a technikai felkészültségben bíztak". Majd az „elit csapatokról" szólva, a tábornok hozzáfűzi : „Valóságos kultuszt alakítottak ki az ejtőernyősök és a légiósok körül. De inkább «gépeket», semmint

embereket láttak bennük. A gépies kiképzés, hosszú távra szóló beállítottság kialakítása — valóságos gépiesen működő szerkezetekké változtatták ezeket az embereket. A háború volt a mesterségük, s ők soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy kiért, miért harcolnak".Ez a fegyverekben, a technikai felkészültségben és a hadigépezetben való vak hit, éppen úgy, mint az ellenfél nem kielégítő ismerete, erejének lebecsülése okozta, hogy a gyarmatosítók gyakran követtek el hibákat. Algériában a francia hadsereg kénytelen volt hét és fél évig háborúzni olyan terepen, amelyet a Légió már több mint egy évszázada ismert. A Légió huszonkét gyalogos zászlóalja, két lovasezrede, amelyek tulajdonképpen páncélos egységek voltak, két ejtőernyős ezrede és négy motorizált szaharai százada harcban állt az ország minden sarkában. Rájuk hárult a tunéziai határon 320 kilométer hosszan húzódó, villamos árammal töltött szögesdrót-hálózat ellenőrzése. Ennek a hálózatnak kellett megakadályoznia a gerillaharcra kiképzett kommandók beszivárgását Algériába; ezek Tunézián keresztül érkeztek Egyiptomból és Líbiából. 1958-ban megkettőzték, sőt, egyes övezetekben megháromszorozták ezt a szögesdrót-hálózatot. A radar a legkisebb mozgást is jelezte e végtelen szögesdrót mentén. Ezt a légiósok védte „villamos gátat" a túlsó oldalon 900 000 aknával „beültetett" mező egészítette ki. A „túlsó oldal" Tunéziát jelentette, ahol az ország függetlensége ellenére még mindig tartózkodtak francia csapatok. 1958 végére majdnem teljes egészében sikerült megszüntetni a beszivárgásokat. A háború azonban mégis folytatódott... Amikor 1954. október 30-ról november l-re virradó éjszakán az Aurés-hegységben kitört a Nemzeti Felszabadítási Arcvonal (FLN) vezette algériai antiimperialista nemzeti forradalom, a felkelők kisszámú csapattal rendelkeztek ezen a vidéken. Később azonban a szabadcsapatok egyesültek, és központi vezetésű nemzeti felszabadító hadsereget alkottak. A gyarmatosítók erői elejétől végig számbeli és technikai fölényben voltak. S ennek ellenére elvesztették ezt a „szennyes háborút" is. mert a felszabadító hadsereget az egész algériai nép támogatta.Az algériai háborút nem lehet gépies módon a vietnami háborúval azonosítani. Az algériai probléma sokkal bonyolultabb volt. Itt csak azt említem meg, hogy Algériában 1960-ban 9 millió arab-berber származású lakos élt, egymillió európai eredetű algériai mellett. Ez utóbbiak d5ntő többsége francia származású, a többi spanyol, olasz, máltai. A nagybirtokosok és nagytőkések mindent elkövettek, hogy fajgyűlölő légkört teremtsenek és tartsanak fenn Algériában. De a küzdelem áttörte a faji gyűlölet korlátait, és az európai származású algériaiak egy része támogatta az Algéria nemzeti függetlenségéért vívott harcot.A fajgyűlölő szellem fokozása és ébrentartása a hadseregben, de főleg a Légióban, eddig nem ismert arányokat öltött e véres esztendők során. ímé; egy részlet Maniatisz légiós naplójából. A keltezés : 1958. február 18.„Három nappal ezelőtt egy csomag cigarettát adtam egy arabnak... Gyors mozdulattal nyújtottam feléje, és ő is elég gyorsan kapta el, mégis meglátott bennünket valaki : egy légiós, aki azonnal odahívott egy altisztet, és jelentette neki a dolgot. Az altiszt igyekezett engem meggyőzni arról, hogy «ezek az emberek>> ellenségeink, és hogy hiba lenne barátként viselkedni velük. Aztán, mosolyogva akkorát lökött az öreg arabon, hogy az elterült a földön." Az arab reszkető kézzel előkaparta az eldugott cigarettát, és szó nélkül átnyújtotta az altisztnek. A megaláztatás miatt megszégyenülten, Maniatisz franciául szólt az arabhoz : „Pardon !" — mondta és megpróbált neki egy másik csomag cigarettát adni. Megengedhetetlen fegyelemsértés volt ez. Maniatiszt megragadták és egyenesen a börtönbe cipelték. S már meg is jelent cellájában a katonai rendőrség két légiósa, akik könyörtelenül elverték. Másnap a 2. számú irodába (kémelhárító osztály) kísérték. „Kijelentettem, hogy a legszívesebben itthagynám az egészet — olvassuk a továbbiakban Maniatisz naplójában. — Erre a két légiós rendőr megint nekem-esett, de a tiszt — Thomasnak hívták — kidobta őket. «Ezek az alakok, fiacskám, közönséges disznók — magyarázta nekem. — Kényszeríteni fogom őket, hogy bocsánatot kérjenek tőled. És parancsot adok, mely szerint neked, kivételesen neked, engedélyezem, hogy cigarettát adj ezeknek a szerencsétlen embereknek.»1958. február 20. Hát én innen elmegyek ! Tegnap megint adtam az öreg arabnak egy csomag cigarettát. Nem nyúltak hozzám ! Ezzel szemben összeverték az öreget. Rohantam Tho-mas kapitányhoz... «Nem panaszt tenni jöttem — mondtam neki —, de én el akarok menni innen...» «Akkor kellett volna jobban meggondolnod, amikor beléptél a Légióba. Ha még valami baj lesz veled, haditörvényszék elé állíttatlak...»1958. február 25. Öt napja ülök itt, bezárva... Egy hazámfia meglátogatott. Ismertem látásból, de nem tudtam, hogy ő is görög. Dien Bien Fu veteránja, és kiváló ismerője a szabadfogású

birkózásnak Algéria-szerte. Kioktatott : Ha balhézol, úgy kinyírnak, hogy észre sem veszed ; a legjobb esetben is fát vágni küldenek az erdőbe, s ott eresztenek golyót a hátadba. A Légiónak nem áll érdekében légiós-pereket folytatni. És bolond vagy, ha el akarsz menni. Várj egy kicsit, nemsokára megkezdődnek a «razziák». «Találhatsz pénzt, asszonyt, még ki is tüntetnek majd, mint engem...»"

A francia értelmiségiek antikolonializmusa az algériai háború esztendeiben tömegmozgalommá nőtte ki magát. Az egyik igen fontos fegyver, amelyet az értelmiségiek harcukban alkalmaztak, a gyarmatosítók által elkövetett kegyetlenségek leleplezését szolgáló következetes kampány volt. „Nekünk kellett elvégeznünk (Algériában) mindent — jelentette ki Denoix Saint-Marc légiós őrnagy, az 1961-es puccs egyik szervezője —, igen, mindent, mert senki sem akarta vagy tudta volna mindezt elvégezni helyettünk." S hogy fogalmuink legyen róla, mi is volt az a „minden", tekintsünk be Jacques Fauvet és Jean Flan-chais feljegyzéseibe, amelyek szerint voltak olyan harcok az algériai háborúban, „...ahol többre becsülték a kínzási tudományt, mint a hősiességet". Az elfogott partizánok „kihallgatásában" és megkínzásában — Vietnamban és Algériában egyaránt — az ejtőernyősök jártak az élen. Henri Alleg, a l'Alger Républicain című napilap főszerkesztője, azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik a saját maguk elszenvedte kínzások tapaszlata-taival járulhattak hozzá a kegyetlenségek leleplezéséhez. Alieget 1957. június 12-én tartóztatták le az ejtőernyősök, és az Algír egyik külvárosában fekvő El-Biar börtönben kínozták meg. Idézzünk néhány sort Alleg leleplező munkájából, amely óriási feltűnést keltett a francia és a nemzetközi sajtóban egyaránt. (Henri Alleg : La question, Párizs 1958)„Egy ejtőernyős kapitány elé vezettek, aki a Légió zöld be-rettjével a fején trónolt íróasztala mögött. Kefefrizurát viselt, profilja, mint a penge, arcán hosszú sebhely, vékony ajka, kegyetlen szája volt... Amikor leültem vele szemben, hirtelen felemelkedett, s egy, az arcomra mért villámgyors ökölcsapással ledöntött a székről. A szemüvegem messzire repült valahova... «Ne bámulj rám ilyen pofátlanul» — mondta. Aztán belépett Lo..., és e «szakértő» megjelenéséből arra következtettem, hogy megint megkínoznak. Miközben feltápászkodtam a földről, a kapitány visszaült a helyére. «Cigarettát ? — kérdezte váratlanul taktikát változtatva... — Most már nézhet nyugodtan rám, Fau... kapitány vagyok, tudja, az a híres SS-százados, hallott már rólam ?» Vagyis Fau... kapitány, az S...-villa-beli pribékek mindent felülmúló vadságáról híres főnöke előtt álltam... Aztán minden bevezetés és összefüggés nélkül rázendített, nagy előadást tartott a kommunista meg liberális írókról és festőkről, no és az értelmiségiekről általában. Szavai, amelyekből kitűnt, milyen mérhetetlenül tudatlan, csak úgy tajtékoztak a gyűlölettől... Mint valami őrült rohangált fel-le a szobában, néha azonban megállt előttem, hogy az arcomba üvöltse valamelyik mondatát. Szerette volna, ha a háború Tunéziára és Marokkóra is átterjed. Nagyon sajnálta, hogy az egyiptomi agresszió nem vált világégéssé. «Azt szerettem volna, ha egy amerikai tengeralattjáró elsüllyeszt egy francia hajót. Micsoda gyönyörű háború kerekedett volna ki belőle az Egyesült Államokkal...» Többször láttam a szeme villanásán, hogy szívesen az arcomba öklözne megint, de uralkodott magán. Szóval nem akarsz beszélni ? Én úgy bírom szóra az embereket, hogy éjjel arra ébrednek, már a torkukon a kés. Majd előveszlek még !»"

Mivel a franciák 1871-től honosították meg azt a szokást, hogy az elesett hősöknek emlékművet állítanak, Sanche de Gra-mont arra a következtetésre jut, hogy ezek az emlékművek, francia szemszögből „egyfajta könyöradománynak tekinthetők, némi kárpótlásnak a vereségért". Az első világháború után úgyszólván nem volt olyan francia község, amelynek ne lett volna meg a maga hősi emlékműve, hiszen a legkisebb falucska is hozzájárult 1914—1918 szörnyű véráradatához. Minden huszonöt francia közül legalább egy áldozatává lett azoknak a rettenetes esztendőknek. Így hát az első világégés, az adatok tükrében — halottak, letarolt vidékek, tönkretett gazdasági élet — tulajdonképpen vereség volt Franciaország részére. Ugyanez áll az 1940-es háborúra is. „Tudomásom szerint azonban nincs egyetlen olyan monumentum sem — írja Sanche de Gramont —, amely a gyarmati háborúk halottainak emlékét idézné, s ez egyfajta kifejezése annak, hogy ezekben a háborúkban semmi dicsőséges nem volt." Ez a megállapítás könyörtelen ellentétben áll a „gyarmati hősi korszakot" dicsőítő irodalommal, az Idegenlégióról szóló írásokat is beleértve. Algéria esetében a hét évig tartó gyarmati háború elrettentő mérlege : másfél millió halott, több mint 9000, a „pacifizálási műveletek" során feldúlt falu, egymillió hektár leégett erdő, teljesen elpusztított szarvasmarhaállomány, felére csökkentett juhállomány, koncentrációs táborba hurcolt

száz- meg százezer ember. Az ország jobban el volt aknásítva, mint Verdun 1916-ban, hiszen még évekkel a háború befejezése után, szinte naponta halt meg 4—5 gyermek, akik játék közben aknákra bukkantak...

Az 1961. január 8-án rendezett népszavazás jóváhagyta de Gaulle tábornok algériai politikáját. 1962. március 18-án Evianban aláírják a fegyverszünetet, és még ugyanazon év július 3-án Franciaország elismeri Algéria függetlenségét. Ezzel az aktussal véget ér Franciaország 132 évig tartó algériai uralma.

De mi történjék a Légióval ?

A kérdés magától értetődő, mert ha a légiósok hazájuknak tekintették a Légiót, akkor az Idegenlégiónak Algéria volt szülőföldje, bölcsője, „hazája". Algériát elveszteni azt jelentette, hogy el kell hagynia a Sidi-bel-Abbés-i, számára szinte szent helyeket, az évszázados intézményeket, s mindazokat a vidékeket, amelyekbe oly mélyen gyökeredzett a Légió legendája. Ez okból — létezése óta először — a Légió, legalábbis egy része, politizálni kezdett...Az 1961 januári népszavazás után a tábornokok egy csoportja köztársaságellenes katonai puccsot szervezett. A fasiszta színezetű államcsínynek kettős célja volt : „Algéria francia marad !" jelszóval megtartani Algériát gyarmati helyzetében, és olyan kormányt alakítani, amelyet Challe, Jouhaud és Zeller tábornokok vezetnének. Az összeesküvő tábornokokat azonban a végén csak a reguláris hadsereg néhány ejtőernyős különítménye támogatta, de végig kitartott mellettük az 1. Idegen Ejtőernyős Ezred. Ez egység főtisztjei közé tartozott Denoix de Saint-Marc őrnagy is, aki a szabadságon tartózkodó Brothier ezredes távollétében parancsnoki tisztet töltött be az ejtőernyős ezrednél. 1961. április 22-én az ejtőernyősök megszállják Algír városának összes fontosabb középületeit, a távközlési központokat, stratégiai pontokat. 1961. április 23-án Challe tábornok az algíri rádióból a következőket közli a világgal : „Urai vagyunk Algéria nagyobbik felének". Ez az információ hamis. így például a 13. Féldandár csatlakozását — amelyet pedig talán a legdiadalmasabban jelentett be Challe — rövidesen megcáfolta a féldandár parancsnoka, Vaillant ezredes. Időközben pedig az 1. Idegen Ejtőernyős Ezred szabadságról visszatért parancsnoka, Brothier ezredes, a következőket jelentette ki : „A Légió, amely lényegénél fogva idegen, nem avatkozik olyan ügyekbe, amelyek kizárólagosan a franciákat illetik". A kijelentés kissé későn hangzott el, mert az ejtőernyősök már a „terepen" tartózkodtak. Nem az eskü iránti hűségről van tehát szó, sem a Franciaország iránti, az elnök vagy a törvényes kormány iránti odaadó magatartásról, hanem egyszerűen annak az elvnek a tiszteletben tartásáról, hogy : „A Légió a mi hazánk !". Egészen más volt az Algériában állomásozó francia csapatok magatartása. Április 23-án este nyolc órakor, a rádió a köztársaság elnökének, de Gaulle tábornoknak a parancsát közvetítette : „Minden eszközzel el kell torlaszolni a lázadó tábornokok útját !" A francia katonák attól tartva, hogy az ejtőernyősök és általában a légiósok háborút indítanak Franciaország ellen, nehéz fegyverzettel készültek megtámadni az ejtőernyősöket. De április 25-én gyakorlatilag nem volt már lázadó csapattest Algírban, csupán az 1. Idegen Ejtőernyős Ezred tartotta még magát a város számos pontján. A kalandnak vége. Ugyanezen a napon, az ejtőernyősöket tehergépkocsikra rakják, és visszaviszik támaszpontjukra, Zeraldára. Csak másnap, április 26-án tudták meg, hogy tulajdonképpen foglyok. A Zeralda felé vezető összes utakat lezárta a csendőrség, amelyet páncélos egységek támogattak. A levegőben helikopterek köröztek, s a Földközi-tenger ' kék vizére az Arromances repülőgép-anyahajó vésztjósló árnyéka vetült.Eltelt még egy nap. Az ejtőernyős ezredet megint tehergépkocsira rakják. Irány : a thiersville-i repülőtér. Az elhagyott kaszárnyában még hallhatók a levegőbe röpített lőszerek robbanásai, az egyik sarokban óriási halom papír ég : az ezred megsemmisítette irattárát. Az embernek az az érzése, hogy egy ellenséges erőd helyőrsége feladta a harcot, és az erőszak jegyében elvonul.Az 1. Idegen Ejtőernyős Ezredet azonnal feloszlatták, számát törölték a francia hadsereg nyilvántartásából.

Hol volt még az Idegenlégió ?

Ez a dicstelen vég, amely az „elitek elitjének" árulásából született, arra indít, hogy a Légió más tetteiről is megemlékezzem. A Légió nyilvánvalóan ellenforradalmi akcióiról óhajtanék szólni, arról a tényről, hogy ezt a hivatásos hadsereget sokszor vetették sorompóként a haladás útjába.Ismerjük szerepét az 1871-es kommün leverésében. Nem beszéltünk még arról a légiós zászlóaljról, amely 1918-ban az antant-csapatokkal együtt szállt partra Vlagyivosztokban és a Vörös Hadsereg ellen harcolt az arhangelszki úton. Amikor, ismételt vereségek után, elrendelték az intervenciós csapatok visszavonását, a légiós zászlóaljat feloszlatták : egy részük átment Jugyenyics fehérgárdista tábornok hadseregébe, s amikor Jugyenyicset is legyőzték Petrográdnál, ezek az emberek még légiós egyenruhájukat viselték.A spanyol Tercio 1934-ben részt vett az asztúriai forradalmi megmozdulás leverésében. Az asztúriai lázadáskor a bányászok, a parasztok támogatásával, két hétig tartották magukat Oviedóban, vörös gárdát és demokratikus kormányt alakítottak. A spanyol kormány, amely nem bízott az anyaország hadseregében, marokkói és idegenlégiós segélycsapatokat rendelt az országba. A spanyol polgárháború idején a spanyol Idegenlégió volt a magva annak az oszlopnak, amely Marokkóból jövet elsőnek hajózott át a Gibraltáron 1936 augusztusában. A továbbiakban a Hitler és Mussolini által küldött csapatok oldalán részt vett a köztársasági csapatok elleni legfontosabb harcokban.Azt a szerepet illetőleg, amelyet egyes jobboldali körök szántak a Légiónak, nagyon jellemzőek Jean des Valliéres szavai, aki Les hommes sans noms (Albin Michel, Párizs 1933.) című könyvének előszavában, a szokásos dicshimnusz után a következőket írja : „Aztán megint útrakelsz és partra szállsz Marseille-ben, s belenézel az újságba : ugyanaz az ernyadtség, ugyanaz a demagógia, ugyanazok a diplomatikus visszavonulások, parlamenti botrányok, ugyanazok az elcsépelt, lenézett nevek. ...S ha elgondolja az ember, hogy — Joyeuse ezredes szavaival élve — elegendő volna egyetlen idegenlégiós század..." 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának esztendejében, vajon nem úgy hangzott ez mint köztársaságellenes államcsínyre való felhívás ?

Hol van az Idegenlégió ?

Az 1. Idegen Ezredből megmaradt hétszáz légiós 1962. október 24-én búcsút vett Sidi-bel-Abbés-től, és a Marseille-től húsz kilométerre fekvő Aubagne-ban rendezkedett be. Ide helyezték át a Légió „fészkét". A halottkultusz folytatásának jegyében, a légiósok ide szállították és itt újra felépítették a Vienot-negyed-beli légiós emlékművet.A légiós ezredek létszámát erősen csökkentették az áthelyezés utáni időkben. De csökkent a létszám a mind gyakoribb szökések miatt is. Így például, amikor az 1. Idegen Ezred egy különítményét Korzikába küldték — ezer embert Cortába, ötszázat Bonifacióba, kétszázat Borgóba —, az Elbához és Szardíniához közeledő hajókról tömegesen szöktek meg a légiósok. Michel Legris a Le Monde 1962. augusztus 17-i számában igyekszik rávilágítani e jelenség pszichológiai okaira. Szerinte a turistákkal való érintkezés „új vágyakat kelt bennük, s ha az illető turisták még honfitársak is, feléled a honvágy". Aztán meg a zsolddal is elégedetlenek voltak. Az átköltözés után a másodosztályú légiós csak 10 000 régi frank zsoldot kapott, és nem 15 000-ret, mint Algériában. „Nem jövünk ki belőle !" — mondták. S a lélektani okok közé tartozik végül az unalmas helyőrségi élet. Egyeseknek hiányzik a harc, és panaszkodnak, hogy nem elégíti ki őket a kaszárnya körül végzett munka. Mások, főleg a Bonifacióban kiképzés alá került újoncok, túlzottan keményeknek tartják a gyakorlatokat. Az elmondottak alapján feltehetjük a kérdést : vajon nem okozott-e az Idegenlégió átköltöztetése mély változásokat a légiósok életében, akik — főleg a legutóbbi évtizedekben — hozzászoktak a majdnem szakadatlan harchoz, a háborúk színterének sűrű változtatásához, a kalandokhoz — egyszóval a légiós élethez. És hogy áll a dolog manapság a cafarddal ?Itt van például az a légiós különítmény, amely nem mesz-sze Párizstól, Nogent-ben rendezkedett be, vagy azok az egységek, amelyek a SMOLE földjein dolgoznak Puyloubiér-ben. Ez egy 250 hektáros uradalom, amely Danjou kapitány nevét viseli. Régi légiósok is otthont és

munkalehetőséget találnak ezen a birtokon. Itt tulajdonképpen sertéstenyésztéssel foglalkoznak, de számos műhely is van a birtokon ; készítenek itt kovácsoltvas tárgyakat művészi kivitelben, órákat is javítanak igen jutányos áron... Csupa olyan elfoglaltság, amely nehezen egyeztethető össze az eddig hangoztatott légiós szellemmel. Az is igaz viszont, hogy sok „fenegyerek" otthagyta a Légiót, és beállt zsoldosnak. De róluk majd később beszélünk. Most szóljunk még néhány szót arról, hogyan folytatódott a Légió áttelepe-dése. Azaz :Hol van most a Légió ?Az 1. Idegen Ezred két helyen állomásozik : Korzikában és Aubagne-ban. Az 1. Idegen Lovasezred Franciaországban, Oran-ge-ban. A 2. Idegen Ejtőernyős Ezred Korzikába, Calviba költözött. A 2. Idegen Ezred Colomb-Bécharban maradt, amelyet csak 1967 májusában hagyott el. Az ezredet 1968-ban feloszlatták, és 1972 szeptemberében, Korzikában újból felállították. A 3. Idegen Ezredet meg a 13. Féldandárt, alig néhány zászlóaljra csökkentve, szétszórták Korzikában, Djiboutiban és Madagaszkáron. A 4. Idegen Ezredet, miután rövid ideig Colomb-Bécharban, Beggane-ban, Adranban és Amguidban állomásozott, 1964 áprilisában végleg feloszlatták. Az 5. Idegen Ezred a csendes-óceáni 5. Vegyes Ezreddé alakult át. Megjelenését Óceánia térségében bizonyos Mururoa nevű lakatlan sziget újrafelfedezésével hozzák kapcsolatba. Itt, 1200 kilométerre Tahititői van a franciák nukleáris támaszpontja. Úgy tűnik, hogy elsőként a légiósok szálltak partra Mururoán. Az építőanyagokat, a buldózereket és más felszereléseket csak ezután hozták a szigetre. Légiós egységek állomásoznak Polinéziában is, például a Tahiti szigeti Papeetében, ami egyben a CEP (Centre d'Expé-rimentations du Pacifique) vezérkarának székhelye is. Mururoa szigete fölött robbant fel, 1966. július 2-án az első francia atombomba.

Zsoldosok fehér kepi nélkül

A kongói dráma első felvonásában géppisztolyos fehér kalandorok jelentek meg a színen. A világ fizetett gyilkosoknak tekintette őket, ők viszont hősöknek tartották magukat. Chombe újból gyarmati sorsba szerette volna dönteni a fiatal köztársaságot, tervének végrehajtásához pedig zsoldosokra volt szüksége. Chombénak, a Kongóban .érdekeltségekkel rendelkező monopolista társaságok bábjának elég pénz állt rendelkezésére ezeknek a „fehér farkasoknak" a megvásárlásához. E zsoldos banda magvát minden valószínűség szerint volt légiósok alkották.Az algériai puccs leverésekor, a letartóztatása előtti pillanatokban Denoix de Saint-Marc őrnagy összegyűjtötte az ejtőernyősöket és közölte velük : mindenki mehet, amerre akar. Így aztán másnap, Zeraldában, a sorakozónál egyes szerzők szerint ötven, mások szerint háromszáz légiós hiányzott. Ha nem is mindannyian, de többségük eljutott Kongóba. Chombe „fehér farkasai" nem tartoztak valamennyien a Légió „rettegett-jei" közé. Akadtak közöttük rhodesiai és dél-afrikai unió-beli fehérek is, hajdani amerikai és német altisztek, valamint belga katonák, akik elvesztették előnyös kongói hivatalukat. Egy szempontból azonban mindannyian egyformák : zsoldosok a szó klasszikus értelmében. Katonák, akiket meghatározott időre felbéreltek, hogy pénzért gyilkoljanak.Lelouche Élni az életet című filmjében egy párbeszédet hallhatunk, amely — bár a képzelet szülte - mégis dokumentumértékű. A párbeszéd a Kongóba küldött riporter (Yves Mon-tand) és egy zsoldosvezér között folyik.„A verbuválás hirdetés útján történik — mondja ez utóbbi. — Minden héten 30—40-en jelentkeznek... főleg volt hivatásos katonák... A zsold 500 000 (belga) frank egy hétre, plusz a belépési prémium. — Lelkiismereti problémák ? Ön skrupu-lusokról beszél, monsieur ? Itt csak egyetlen szabály érvényes : ölj gyorsabban, mint az, aki téged akar megölni ! Hogy haragszunk-e, mert zsoldosoknak minősítenek bennünket ? Nem haragszunk. Egyenesen tetszik nekünk, hogy az újságírók «rette-gettnek» titulálnak. Hogy honnan jönnek az újoncok ? Mindenünnen. Mit csinálok a pénzzel ? Haza küldöm, Belgiumba. Van egy kislányom. Hogy mi itt kislányokat is ölünk ? Ez igaz, a háború már ilyen, c'est la guerre, monsieur..."Ennek a háborúnak a jelszava — „Ha néger, akkor ellenség !" — nagyon hasonlított az algériai ejtőernyősök jelszavához : „Ha arab, akkor ellenség !" Hamis személyazonosságú zsoldosok harcoltak itt, akiket felségjel nélküli repülőgépek segítettek : szállították az ultramodern fegyverzetet és az újoncutánpótlást, a friss sütetű „rettegetteket". Mindezeket a katan-gai réztelepekben érdekelt, szintén névtelen pénzemberek aranyáért vásárolták meg. Ez a háború a zsoldosok leverésével és kiűzésével végződött.

Ügy látszik azonban, hogy a zsoldospiac nem ismer munkanélküliséget. Rolf Steiner például ezredes lett Biafrában és egy zsoldosok által kiképzett dandár parancsnoka.Rolf Steiner hivatásos katona. A hitleri Németország kapitulációja után beállt a Légióba : hét évet szolgált Vietnamban, súlyosan megsebesült Dien Bien Fu-nál, öt háborús évet töltött Algériában, ahol az 196l-es puccs idején elkövetett terrorcselekményekért elítélték, de a büntetést felfüggesztették. Roif Steiner újból piszkos munkába fogott : újoncokat képzett ki Biafra számára. A kisujjában volt egy kiszolgált légiós őrmester minden tapasztalata : a kemény bánásmód, a brutális kiképzési módszerek, az embertelen büntetések. „Ha a Légióban, valamelyik kezem alatt szolgáló tizedesnek több mint egy hétre lett volna szüksége Nyugat-Afrika meghódításához, agyonlőttem volna a parancs nem teljesítéséért." Steinernek ez az általunk már jól ismert légiósgőgöt tükröző, hangoskodó kijelentése a Time című amerikai folyóirat 1968. október 25-i számában jelent meg. A folyóirat Steinert félelmetes kalandornak, fajgyűlölőnek jellemzi, akit csak a sör, a „Benson and Hedges"-ciga-retta meg az erőszak érdekli. Hozzátehetjük, hogy Steinert és embereit elsősorban a több mint 1700 dolláros havi zsold érdekelte. Rolf Steiner pályafutása Szudánban ért véget, ahol mint a dél-szudáni lázadók zsoldosa bukkant fel 1970 októberében. Elfogták és halálra ítélték „az egész Afrika ellen elkövetett bűnökért". (Az ítéletet később 20 évi börtönre változtatták át.)

A „rettegettek" visszatérnek

Az Idegenlégióról, Algériából való távozása óta, hét teljes éven át alig jelent meg hír. Majd 1969 tavaszán a „rettegettek" hirtelen megjelennek — Csádban. Mit kerestek ebben az afrikai országban ? Erre a kérdésre válaszol az a két elbeszélés, amelyekből az alábbiakban párhuzamosan közlünk részleteket.A főszereplők : két légiós a 2. Idegen Ejtőernyős Ezredből. Az egyik — Marcel Michou, aki hét évi szolgálat után éppen Csádban szökött meg a Légióból, a Der Spiegel című nyugatnémet folyóirat riporterének mesélte el emlékezéseit (1970. november 23-i szám). A másik „hős", Hans-Joachim Faust történetét, fényképekkel gazdagon illusztrálva, az ugyancsak nyugatnémet Der Stern című folyóirat közli 1970-es évfolyamának 27. számában.1969 április eleje. Riadó a korzikai Calviban állomásozó 2. Idegen Ejtőernyős Ezred kaszárnyájában. A légiósoknak trópusi felszerelést osztanak ki... A legkülönbözőbb hírek keringenek. Egyesek szerint az irány : Vietnam, mások szerint a Légiót megvették az amerikaiak... Április 19-én kiadták az indulási parancsot. Faust légiós : „Az unalmas helyőrségi élettel már amúgy is torkig voltunk. Végre valami új következik. Jó hangulatunk nőttön-nőtt. Megyünk Afrikába !" Azután a két légiós elbeszélései visszavezetnek bennünket a múltba. Harcok (?) nagyon gyengén felfegyverzett ellenféllel, kirabolt — ha volt mit — és felgyújtott falvak... „Mongótól 100 kilométernyire csapdába estünk. A bozótból hirtelen vagy 200 bennszülött ugrott elő, ordítva, hadonászva. Lándzsákat, öreg kardokat rázogattak, rohamuk úgy játszódott le, mintha a harmincas évek valamelyik kalandfilmjéből vágtak volna ki egy jelenetet... Mihelyt magunkhoz tértünk meglepetésünkből, célba vettük őket és öt perc alatt legalább ötvenet terítettünk le közülük (Faust tizedes). A légiós egység fölött állandóan helikopterek köröztek, és jelezték az ellenfél minden gyanús mozdulatát. „A pilótáknak kiadott parancs éppen úgy szól, mint amelyet mi kaptunk : «Mindenkire tüzelni, aki jöttünkre menekülni próbál !»" — mondja Michou légiós. „A falu felé menet találkozunk egy asszonnyal. Őrmesterünk géppisztoly-sorozatot ereszt belé... Mi is tüzet nyitunk, s amikor látjuk, hogy az ellenállás legkisebb jele sem mutatkozik, benyomulunk az égő faluba. Átkutatjuk a kunyhókat, elemelünk mindent, ami használható : karpereceket és fülbevalókat — emlékül, tranzisztoros rádiókat, amelyeket ez írástudatlanok legszegényebbjénél is találunk". Michou egysége két „gyanús bennszülöttet" talált, akiket átadtak a kémelhárító szervnek, ott igyekeztek kínzásokkal kipréselni belőlük valamit. „Sokan undorodunk ezektől a kínzásoktól — mondja Michou. — Vannak légiósok, akik inkább agyonlövik a foglyokat, mintsem átadják a kémelhárítónak." Ami azt bizonyítaná, hogy a légiósok „jólelkű fiúk" maradtak. Csakhogy Joachim Faust büszkén ír le néhány kínzási módszert, amelyet ők, légiósok, a kémelhárítótól függetlenül, alkalmaztak. Ezek a kínzások semmiben sem különböztek a Vietnamban és Algériában kipróbáltaktól. A Der Stern egyik

fényképe egy a légiósok által kézre kerített „gyanús bennszülöttet" ábrázol fejjel lefelé egy faágra akasztva. A fa tövében tűz lángol. „Akit fejjel lefelé a tűz fölé akasztanak, az «köp» — mondja cinikusan a volt légiós tizedes, aki mosolyogva fényképeztette le magát az áldozat mellett." Azokról a kínzásokról, amelyeknél áramütést használnak, és arról, amikor szinte cseppenként 10—20 liter vizet öntöttek a megkínzott szájába, valamint a légiós zsargonban tete carrée-nak (kockafej) nevezett módszerről ne is beszéljünk, hiszen ezeket „jól ismerték Vietnam és Algéria légiós veteránjai" — mondja Faust. Aztán tüzetesen megmagyarázza, mit jelent a téte carrée : az ember addig üti a fogoly fejét, amíg négyszögletessé nem válik... De ne puskatussal, bakanccsal vagy kővel — csak puszta ököllel. „Ez a módszer egy kicsit drasztikus — kénytelen bevallani Faust tizedes, és hozzáteszi : — Mi azért jöttünk Csádba, hogy rendet teremtsünk ebben a butikban... A politika nem érdekel bennünket."A Légió történetében, mint láthatjuk, a helyzetek kísértetiesen ismétlődnek. Csádban, akárcsak annak idején Algériában. Marokkóban vagy Dahomeyben és Madagaszkáron, no meg any-nyi más táján a világnak, a Légió lándzsával, nyíllal meg néhány kiöregedett puskával felfegyverzett ellenféllel harcol. Mar-cel Michou tipikus esetként írja le a Bitkinben történteket, ahol a légiósok egy régi gépfegyvert és két ócska francia puskát találtak. Ebből azonnal levonták azt a következtetést, hogy a felkelők jól fel vannak fegyverezve. Riadó ! „Hatalmas teherautókon érkezünk, van egy nehéz és egy könnyebb gépfegyverünk, minden légiósnál ezenkívül nemcsak puska, hanem géppisztoly, két rendes és egy foszforos gránát is. Valóságos hajtó-vadászat kezdődött" — meséli a 280 094 törzskönyvi számot viselő légiós. A légiósok minden fegyverüket megszólaltatják, a „csatatér" fölött 20 milliméteres ágyúval felszerelt helikopter zúg, és több, Matra-R-530-as rakétával felfegyverzett Skyraider típusú repülőgép kering. Vagyis — a körülményekhez képest — hallatlanul nagy tűzerő ! A „csata" befejezése után a légiósok huszonnégy holttestet szedtek össze. Az ellenfél részéről egyetlen lövés sem esett. Nem volt mivel lőniük. Egyetlen puskájuk sem volt...A fehér kepis katonák jelenléte Csádban és másutt azt bizonyítja, hogy a Légió továbbra is a neokolonialista politika eszköze. Amint megállapíthattuk, fontos stratégiai pontokat foglal el és különleges szerepe van azok megtartásában is. Az afrikai földrész utolsó francia gyarmatán, a volt Francia Szomáliában (ma „Francia afar és issza terület"-nek hívják), Djibouti városban, amely fontos haditengerészeti bázis, „a 13. Féldandár 1000 embere vonult fel" — írja a Der Spiegel. A cikk néhány részletéből pontosan kitűnik, hogy a légiósok magatartása és a soraikban uralkodó szellem még ma is a múlt hagyományaiból táplálkozik. „Djibouti színes bőrű polgárai nem feledik, hogy 1966-ban vérbefojtották tüntetéseiket... Egyelőre csönd és nyugalom van Djiboutiban és a légiósok a bárokban mulatozásokra pazarolják energiájukat. Nagy verekedések robbannak ki a gyarmati hadsereg katonáival, a helybeli lakosokkal, legyenek azok fehérek vagy színesek, s bizony a fehér kepi viselői gyakran verik be egymás koponyáját is..." {Der Spiegel, 1973. január 22.)Azokat a különítményeket, amelyek elhagyják Aubane-t vagy más helységeket, hogy valamelyik fontos stratégiai pont felé induljanak, a „bárhova és bármikor" elv alapján képezték ki. Ebből az következik, hogy a „kepi blanc" viselőire a legkorszerűbb intervenciós alakulatok szerepét osztották ki. „Az Idegenlégió egységei — jegyzi föl Blond — olyan helyeken és övezetekben mozognak, amelyekről sem önöknek, sem nekem nem szabad tudnunk. A rakétákat, a kőolajat, az atomot rejtély és őrség'veszi körül..." Ami pedig a Légió „szokatlanul nagyszámú" — három gyalogos- és egy lovasszázad, s a Légió 40 tagból álló zenekara — részvételét illeti az 1973. július 14-i hagyományos díszszemlén, ez a Le Figaro 1973. július 16-i számában megjelent cikk szerint azt jelenti, hogy a Légiónak ismét fontos helyet biztosítanak, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy 1965 - 1971 között a Champs Élysée-n felvonuló katonaság soraiban egyáltalában nem voltak légiós egységek. Ezzel kapcsolatban a Le Monde megállapítja : „Leszögezték, a Légió Párizsban csak ft évenként vesz részt a díszmenetben, hogy jelen lehessen, ott, ahol helyőrsége van, a vidéki - Marseille, Aubagne, Korzika - díszfelvonulásokon, amit eddig nem tett meg". Az Idegenlégió tehát nem szűnt meg létezni. De...Az utóbbi időben a Légió egységei mind gyakrabban kényszerülnek garnizont változtatni.Így például a Malgas Köztársaság és Franciaország között 1973. július 3-án létrejött egyezmény szerint, a szigeten állomásozó francia csapatoknak 1973. szeptember l-ig el kellett vo-nulniok. Így történt, hogy 1973. augusztus 26-án, a Ville de Rouen hajó fedélzetén Guayana felé indult a 3. Idegen Ezred két százada is. Ezt a két század légióst, összesen 500 embert, nyilván a kourou-i atombomba-kísérleti telep védelmével bízták meg. Bizonyos körülmények ismeretében, amelyek

általában a Légió behajózását kísérték, nem lep meg bennünket, hogy a hírügynökségek szükségesnek tartották kihangsúlyozni : „...az egységek elindulása minden incidens nélkül folyt le".A partraszállás Guayanában már nem volt ilyen eseménytelen. Guayana fővárosában, Cayenne-ben nagy, tiltakozó tüntetések zajlottak le a „Légiónak Guayanába történő átplántá-lása" ellen, amely a „gyarmati állapot állandósításának ravasz formája" — jelentette ki a Guayanai Munkások Szövetsége (UTG). 1973. szeptember 2—4-én tartott kongresszusán az UTG Guayana nemzeti önállósága mellett szavazott. Az UTG a Le Monde-nak küldött üzenetében a következőket jelenti ki : „Tehát célunkat már kitűztük. Még nem tudjuk, milyen eszközökkel valósíthatjuk majd meg. Egy biztos : hazánk, Guayana nemzeti függetlensége felé tartunk".Légiós egységek tartózkodnak a világ más tájain is : a Co-more-szigeteken, francia Polinéziában, Réunion szigetén stb.A Légió néha erőszakolt „kiküldetései" azt mutatják, az imperialista köröknek, a haladásellenes és neokolonialista erőknek érdekük a feszültség s a nyugtalanság állandósítása, hogy bizonyos területeken fenntarthassák uralmukat. A légiósok továbbra is hivatásos katonák maradtak, akiket parancsolóik ingadozó pozícióik erőszakos megtartására használnak fel. Egyes számítások szerint a Légió létszáma 1969-ben 16 000 fő volt. Ha ez a szám pontos, akkor arra kell következtetnünk, hogy a létszám -mely az 1962 után végbement ezred-felosztások miatt megcsappant — ismét teljes. Könnyen lehet, hogy neokolonialista érdekek követelték meg a Corteban, Korzika szigetén állomásozó 2. Idegen Ezred újrafelállítását is.De az egész világon végbemenő társadalmi és politikai változások, a népek felszabadulásának, újjászületésének feltartóztathatatlan folyamata szemléltetően bizonyítja, hogy a történelem kerekét többé már semmiféle erő nem forgathatja visszafelé.Még kevésbé tehetné ezt az Idegenlégió...