Barbarians

Hungarian Editin © Cherabion Kft., 2000

All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A borítón látható festményt és a borítókeretet

Szendrei Tibor készítette

Belső illusztrációk:

Szendrei Tibor

Fedélterv és címlaptipográfia: GRAPH-ART

ISBN 9110 79 5

ISSN 1217-6893

Felelős kiadó:

Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók

Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9575.49.01

Készült 2000-ben

TARTALOM

Bán Mór: A Szigetkirály kincse (kisregény)

John Caldwell & Jeffrey Stone: Pokoli történet

Rcihard Burnett: Ébredés

Colin J. Fayard: A Keselyűk Asszonya Benjámin Rascal: Roahmyer, a Rettenetes

Lee Sprague De Camp & Lin Carter: A rémület vára

Eric Muldoom: Démonlovasok

Anthony Sheenard: Éjszakai fürdőzés

Allen Newman: Az Aranytó legendája

J. Goldenlane: Barbár-project Róbert E. Howard & Lee Sprague De Camp & Lin Carter:

Rémség a sötétben

Anthony Sheenard: Hogyan foglalta el két ghoul, egy múmia, egy zombi, egy csontváz, egy kupac hamu, egy oszlásban megállított friss hulla és egy sírásó Kongton városát

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

„The Hoard of the Isle King” by Bán Mór Copyright © Bán János, 2000

„Demonriders” by Eric Muldoom Copyright © Berke Szilárd, 2000

„Hell Story” by John Caldwell & Jeflrey Stone Copyright © Nemes István, 2000

„Night Bathe” by Anthony Sheenard Copyright © Szélesi Sándor, 2000

„Awakening” by Richárd Burnett Copyright © Tóth Richárd, 2000

„The Legend of the Golden Lake” by AIlanNewman Copyright ©

Tóth Norbert, 1999 „Vulture Woman” by Colin J. Fayard Copyright © Hűse Lajos,

2000

„Barbarian Project” by J. Goldenlane Copyright © Goldman Júlia, 2000

„Roahmyer the Terrible” by Benjámin Rascal Copyright © Szántó Tibor, 2000

„The Castle of Terror” by Lee Sprague De Camp & Lin Carter Copyright © Lee Sprague De Camp, 1969 Fordította: Erdei

Pálma

„The Snout in the Dark” by Robert E. Howard & Lee Sprague De Camp & Lin Carter Copyright © Lee Sprague De Camp, 1969 Fordította: Erdei Pálma

„Against Kongton” by Anthony Sheenard Copyright © Szélesi

Sándor, 2000

Prológus:

Odafenn álltak a négytornyú vár legmagasabb ormán, és a mozdulatlannak tűnő tengert nézték.

Az öböl nyugtalanítóan csendes volt. Azt az arcát mutatta a szikrázó csillagoknak, melyet halandó régen nem láthatott. A csillagok persze emlékeztek még, milyen is az öböl, ha egyetlen

gálya s nef sem szeli hullámait, hogy milyen a tenger, amikor vize ily sűrű és fekete, mintha a végítélet után feltámadott ször-

nyek kavarnák fel medrének évezredes üledékét. A halászok még naplemente előtt visszahúzódtak a védett ki-

kötőbe, csend borult a máskor oly nyüzsgő, életteli partra. Az erre tévedő vándor joggal hihette volna, hogy minden teremtett lélek a viharoktól védett, biztonságos kőkunyhókban keresett

menedéket ezen az éjszakán. Csak két, sötét köpenybe burkolózó alak állt a Porto Re fölé

magasodó vár bástyájának fokán. Mint két fekete őrdémon, rez-zenéstelenül tűrték, hogy a jeges éjszakai szél csuhájukba ka-paszkodjon, cibálja, szaggassa azt.

A tenger vonzotta tekintetüket, csuklyáik árnyékából végig-pillantottak a látóhatárt szegélyező, távoli sziklasoron. A mes-

szeségben, ahol a szirtek véget érnek és kitárul a horizont, egy aprócska sziget bújt meg az éjszakában. Kopár szikláinak oltal-mában pedig, mint a kagylóhéjra tapadó sötét gyöngyszem, ma-

gányos viskó állta a tomboló szél dühét. Tudták, hogy ott a sziget, bár a várkastély ormairól nem lát-

hatták partjait, még kevésbé a kunyhót. Azok ketten mégis bi-zonyosak voltak benne, hogy ott rejtezik a sópárába burkolózó gomolyagon túl.

Csak napokkal elébb szereztek tudomást létezéséről. Későn. Túlságosan későn. De egyedül magukat okolhatták a kudarcért.

Hiszen mindvégig itt volt, az orruk előtt, ám ez a megoldás tú-lontúl kézenfekvőnek tűnt, ezért inkább a belső tenger ezernyi szigete között keresték a kiátkozott rejtekhelyet.

Tévedtek. Mindannyian. S most eljött az idő, hogy meglakol-janak tévedésükért.

Sokáig mindketten hallgattak. Igyekeztek türelmesnek mutat-kozni, legalább egymás előtt, de nem sok sikerrel. Éjsötét vért-

jük alatt szívük vadul vert. Az aggodalomra minden okuk meg-

volt. Szolgáiknak már régen vissza kellett volna térni a szigetről, bizonyosságot szerezve, ott rejtezik-e valóban az átkozott, kit hosszú esztendők óta kerestek, űztek, üldöztek szerte

Adrionban. Ha igen, megmenekültek.

Ha nem, Gadurból hatalmas, fekete gálya kél, hogy fedélzetén a lidérc grif maga hozza el számukra a végzetet. Estellést, ami-kor a várkastély magasából veres vitorlás gályájuk kisuhant a

város fölé, s a kikötő népe félelemtől űzve menekült be a partra, még reménykedtek.

Annak azonban már egyetlen szemtanúja sem volt kettőjükön kívül, amikor éjfél közeledtével a csillagok pisla fényében kiraj-

zolódni látszott végre a visszatérő gálya körvonala, vásznán a Vérszemű csillag szimbólumával. Egymásra pillantottak. Talán mindkettejük sorsa eldől, amikor meglátják a gálya orrában álló

shadomul arcát. S valóban: néhány perccel később, amikor a gálya Porto Re felett siklott, már mindent tudtak.

A Hor-pap összetörten gubbasztott a szakrith-acél orrcsonk-nál, kezében az idegen fegyver, melynek végén izzó fénygömb világította meg a fekete árboc mellett elsuhanó bizonytalan ár-

nyakat. A gálya lentebb ereszkedett, s amikor hallótávolságba kerül-

tek végre, a shadomul széttárt karokkal kiáltotta: - Késő! A sziget üres! - A kunyhó? - mennydörögte a tajguc, s a félelem olyannyira

eltorzította hangját, hogy amaz alig hámozta ki belőle az emberi szavakat.

- Megtaláltuk. De ő már nem volt ott! - És az? A shadomul lehajtotta fejét.

Nem volt szükség válaszra. A két Hor-pap megborzongott. A hírt nem tarthatják sokáig

titokban, ahhoz túlságosan nagy horderejű ügyről volt szó. Talán már el is késtek vele. És messze északon, ahol Gadur templom-erődje magasodik az ég felé, tudnak már kudarcukról.

A reakció nem késhet sokáig. Bazabool szándékaikhoz sze-mernyi kétség sem fér. Bizonnyal elküldi hű szolgáját, a meg-

torlót, a gyűlöltet.

Mindketten ismerték a lidérc grif gyorsaságát, tudták, hogy

két napon belül itt lesz. És nem kegyelmez majd senkinek...

1.

Arra ébredt, hogy sós cseppek hullanak homlokára, végig-csorognak napcserzette arcán, hogy aztán szája szélére gördülve

undorító, kesernyés nedvességet csempésszenek nyelve he-gyére. Gyomra tiltakozva összerándult. Ösztönösen köpni sze-retett volna, de arra sem érzett elég erőt, hogy megmoccanjon.

Minden tagját ólmos fáradtság és sajgó fájdalom kötötte gúzsba. A hétpoklok összes démonára!

A sós cseppek egymás után koppantak kemény koponyáján. Lecsorogtak arccsontján, s egyre több szivárgott át keskenyre szorított szája résén. Torkában keserű gombóc gyűlt.

Az első gondolat, ami eljutott tudatáig, az undor volt. Öklen-dezni kezdett, de aztán megemberelte magát. Nagyot sóhajtott,

érezte, ahogy orrlikain keresztül friss, tiszta levegő áramlik izzó tüdejébe.

Sós levegő...

Kán Morgare tudatába mintegy mellékesen lopakodott a felis-merés: a tenger hideg, nyirkos levegője legyezi arcát... A ten-

ger... Nem tudott most ezzel foglalkozni: tudatát elborította a szo-

katlan intenzitású fájdalom. Miért nem képes megmoccanni? Fejét sziklányi koloncnak érezte, melyet képtelenek tartani meg-dagadt nyakizmai, szemhéjára elviselhetetlen súly nehezedett,

de sejtette, ha fel is feszítené őket, csak valami véres kuszasá-got látna. Ahogy minden erejét összeszedve megpróbálta oldalra

fordítani fejét, mintha izzó késhegyek hasogattak volna izmaiba. Üggyel-bajjal sikerült még egy kis levegőt préselni magába. A hétpoklok összes démonára!

A magatehetetlenség mindennél jobban bőszítette. Kivárt né-hány pillanatig, és igyekezett ólomlábakon szédelgő gondolatait

rendezni. Jól van. A gyomra fortyogó lávakatlan. És ez az átko-zott imbolygás!

Hajó...

Valami hajón hever... Jó lesz tisztázni, mielőtt...

Hajó..

Kán Morgare emlékei mélyén távoli, eltemetett foszlányok éledeztek. Szóval egy hajó... A nomád arcára ördögi vigyor ült lei, ahogy egymás után villantak agyába az előző éjszakák kép-

szilánkjai. Igaza volt a trizei kufárnak. Maga sem intézhette volna külön-

bül! Balra fordította fejét, és kényszerítette magát, hogy kinyissa a

szemét. Éles, vakító fény hasított keresztül a sötétség puha fa-

lán, kettészakította a meleg burkot, ami tudatát védte, aztán lassan veres kontúrokkal töltötte ki a kristályosodó képet.

Kán Morgare morogva könyökölt fel. - Miféle istenverte ladikon vagyok?

- Nyughass, barátom! Kérges tenyér érintette. Dacosan megrántotta a vállát, de

csak azt érte el, hogy felkavarodott a koponyájába zárt, dühödt

darázs-raj. - Mondtam, nyughass! Túlságosan rossz bőrben vagy ahhoz,

hogy ficánkolj! A bosszantóan sima hang fumi szláv akcentusban törte a

velencések nyelvét. Kán Morgare ismerte ezt a nyelvjárást, most

mégis nehezen rakta össze a szükséges szavakat. - Mondd már, kutya, hol vagyok? - motyogta alig hallhatóan.

Meg kellett támasztania fejét, különben menten visszacsuklott volna a nedves, bűzlő deszkára. Az eresztékekből sós pára, do-hos verejték- és kátrányszag áradt. Igen... kétség sem férhet

hozzá... Egy hadigálya... - Alaposan benyakalhattál, barátom, ha még ezt sem tudod!

Sokáig azt hittem, már rég' meghaltál: senkit sem láttam moz-dulatlanul heverni három nap, három éjjel!

A nomádot bosszantotta az ismeretlen fecsegése. De még in-

kább az, hogy nem volt képes tisztességesen megtartania fejét, hogy körbekémlelhessen. A homályos foltok lassan álltak össze

formákká: nagy, barna formákká, melyeket imbolygó, sárga fénypászmák barázdáltak.

Valahol a magasban egy vitorlavászon elszabadult sarkát

csattogtatta a szél. A nomád - még mindig félig vakon - felemelte fejét, és

hagyta, hogy a szél sós illatfelhőt sodorjon az orrába. A magas-ból újabb nehéz cseppek hullottak alá, s a homlokán csattantak.

Kán Morgare azonban most már nem hagyta, hogy végigcso-

rogjanak arcán, hogy újra meg kelljen ízlelnie őket. Dühösen megrázta fejét, nem törődve a pokoli fájdalommal sem. Érezte, hogy hosszú, fekete haja a koponyájához tapad; tincseit alvadt

vérfoltok ragasztották bőréhez. Felemelte a kezét. Véres volt.

- Ami azt illeti... - mondta vidáman az idegen, aki furcsamód valahol fölötte terpeszkedett - egy görbe zeccinót sem adtam volna az életedért! Nem mintha nem láttam volna éppen elég

csudát! Egyszer például Ragusában egy bagadai ruádot temettek el elevenen a nagytiszteletű hasid magiszterek! Azt hiszem, af-

féle boszorkánymesternek tartották, és hát ki tudja, talán való-ban az is volt. Én magam ugyan nem állíthatom, mert nem ártott

az nekem semmit, és hát amit nem látunk a saját szemünkkel, arról nem mondhatunk bizonyosat, ugyebár... Szóval az a ruád három napig hevert a sírjában, amikor...

- Hallgass! - mordult rá vészjóslón a nomád. Lehetett valami a hangjában, mert az idegen azonnal elnémult.

Kán Morgare fellélegzett, amikor végre ismét csönd vette kö-rül. Csönd? Mintha ködfalon át szűrődtek volna tudatáig az egyre erősödő hangok.

Nyögések, a hajótest recsegése-ropogása, a szél süvítése a kötelek között, az orrnak csapódó hullámok moraja, a közelben

köröző kősirályok vijjogása, távoli, üvöltés, valaki parancsokat osztogatott a magasban, nyögések, zihálás... zihálás... Egy gá-lya... Adrioni triera!

Kán Morgare nyúlánk, hajladozó árnyakat pillantott meg a feje fölött. Monoton ritmusra dőltek előre, aztán megfeszülve,

nyögve húzták hátra a hosszú rudakat. Evezősök... A triera rab-szolgái.

A nomád felhördült. A trizei kufár terve kiválóan működött,

mégis most, hogy itt hevert a hadigálya fedélzetén, ébredező tudatán gyorsan eluralkodott a gyűlölet, egy csapásra lesöpörve

a tagjait béklyóba verő fájdalmat. Megtámasztotta magát, hogy talpra szökkenjen, de a következő pillanatban visszazuhant a dohos hajófenékre.

Csodálkozva nézett végig magán. Testét sebek, száradt vér-csíkok tarkították. Ruháinak már csak foszlányai maradtak, iz-

maira szabadon csöpögött a magasból a gályarabok verejtéke.

Végigcsúsztatta kezét a derekán: sem tőre, sem rövid, nomád

szablyája nem lógott veretes övéről. - Hol vannak a fegyvereim? - bődült el. Fenyegetően felfelé

fordította tekintetét, s már mozdult is, hogy találomra elkapjon

valakit a feje fölött hajladozó, csutakos alakokból, de valami megint visszarántotta.

Tapogatózva végigcsúsztatta véres kezét a lábszárán: fémes hideget érintett a bokáján.

Bilincsekkel láncolták a hajófenékhez.

Az üvöltéstől egy pillanatra megreszketett a fedélköz: a gá-lyarabok kizökkentek ritmusukból, s rémülten tekintgettek a

mélyben tomboló, hatalmas termetű harcosra, aki csak most ébredt rá, hogy mi történt vele.

Kán Morgare, a Csák nemzetség tumánsahunja fogoly volt.

2.

- Porto Re! - sóhajtotta megkönnyebbülten a palánknál álló, cifraruhás boccarác. Minden oka megvolt az örömre: három na-

pos útjuk alatt elkerülték a Velebit jeges, viharkorbácsoló szeleit, a Vörös-sziget környékén cirkáló, áldozatra leső remorákat, a

Kvarinero bejáratát őrző baskai kalózokat, akik - a Selçe legény-ségének legnagyobb szerencséjére - éppen egy ütött-kopott rasai gálya üldözésével foglalták le magukat.

Nem mintha a Selçe nem hajózhatott volna teljes biztonság-ban a szigetvilág bármely részén: Vlagurian Krjocs karaz drága

trizei dukátokon megváltott kék-fekete hadilobogójánál nem lé-tezett megbízhatóbb védőpajzs az Adrion északi vizein. Azon már minden partvidéki kalóz elgondolkodhatott, megmerészel-e

csáklyázni egy olyan gályát, amely a karaz névleges védelmét élvezte...

Ogulin-Magacce kapitány azonban nem is Velebit viharaitól, a Vörös-sziget rettenetes remoráitól, vagy a Kvarinero kíméletlen kalózaitól félt. Tapasztalt hajósnak számított a Kvarinero négy

szegletében, igaz, a Cape Otrantuson túl még nemigen fordult meg. Az Adriont úgy ismerte, mint a tenyerét. Egyetlen szirt,

zátony, felszín alatti hajóroncs, hullámsírba merült, végítélet előtti rom, egyetlen újjászületett, alattomos teremtmény sem töltötte el félelemmel a szívét.

Hanem amit mostanában Fum és Trize fogadóiban, és szerte a

mólóknál hallani, az alaposan megborzongatta Ogulin-Magacce kapitányt. Nyugatról, a velencések vizei felől különös jelensé-gekről számoltak be a kalmárhercegek hajósai. Soha nem látott

lények bukkantak fel a túlparti lagúnák között, az eltemetett, álmodó város cölöpvilágában pedig vodnikcsapatok fosztogatták

a kriptákat. Mondják, a velencések kiürítették a belső várost, és áttették székhelyüket az északabbra elterülő, és jobban védhető bástyaerődökbe.

Hogy mennyi igazsága volt a szóbeszédnek, egyelőre senki sem tudhatta, ám az Adrion északi fertályára kimerészkedő te-

remtmények létezéséről Ogulin-Magacce kapitány is megbizo-nyosodhatott, amikor végighajózta a Trizétől északra, északnyu-

gatra elterülő partvidéket. Megátkozott vidék volt az. Mióta a nomád tumánok egyre

gyakrabban vetemedtek a gazdag kalmárhercegek városainak

ostromára, felborult a rend Adrionban. És Trize dózséja a hírek szerint a megújuló támadások hatására szövetség megkötését

fontolgatja a nomádokkal! Micsoda szégyen! A kapitány napokon át alig mutatkozott a fedélzeten. Most

azonban, hogy végre valahára megérkeztek úti céljukhoz, legdí-

szesebb boccarác uniformisában pompázott a kora reggeli nap-sütésben.

- Porto Re! A távolban, a szikrázóan kék égbolt alatt fokozatosan bonta-

koztak ki a hazai partok a sűrű, sós párából. Szemben, ahová a

Selçe imbolygó orrárboca is mutatott, a dombtetőt uraló ősi várrom komor tömbje páváskodott a magasban.

Kísértetek lakta, elhagyatott odú - gondolta bágyadtan Ogulin-Magacce, s nem állta meg, hogy ne vessen magára ke-reszteket.

De ki törődik azzal a szellemkastéllyal, amikor odalent, a vár-hegy lábánál színes, nyüzsgő forgatag lepte el a mólókat! Vásár-

nap van - vigyorodott el a kapitány. - Vásárnap, tehát Jedlanka is ott árulja ma illatos virágait a Setaliste Colomma árnyas fái alatt!

Sveti Jakub mégiscsak szereti az ő gyermekeit! - Gioppo! - kurjantotta el magát a kapitány, és hátrafordult, a

fedélköz irányába. - Gioppo, hol az ördögben bujkálsz?

Tucatnyi tekintet fordult felé, egytől-egyig marcona tenge-

résztekintetek. - Gioppo, hozd a kalapomat! Partra szállok! Néhány pillanat múlva egy nyurga, barnaképű kölyök szökellt

felfelé az orrállás lépcsőjén, kezében a kapitány tollas kalpagjá-val. Szaporán kapkodta lábait, nem lett volna ildomos megvára-

koztatni a Selçe teljhatalmú urát. Mögötte azonban egy dülöngélő, marcona férfi tűnt fel: széles

katonacsizmája alatt meg-megreccsentek a faragott korlátú lép-

csőfokok. Amikor felért, hanyagul homlokához emelte kezét, s mormogott valamit, amit akár köszöntésnek is vélhetett volna

bárki. - Engedelmével!

- Mit akarsz, Sattamore? - kérdezte a boccarác, miközben megigazította fején a vörös posztókalpagot. - Mondd gyorsan, nem érek rá!

A tengerész sokatmondó pillantást vetett a hajósinasra, aki értett a ki nem ejtett szavak nyelvén is: eliramodott, szinte

egyetlen ugrással vetette le magát a lépcsőkön, csak hogy minél messzebb kerülhessen a hajó rettegett morníj-haracától1.

1 morníj-harac: a trizei, fumi partvidéken így nevezik a hadigályák szolgá-

latos első tisztjeit.

Sattamore tar koponyáját piszkossárga hajóskendő fedte. Alóla undorral teli, ravasz pillantás fürkészte a kapitányt. A férfi széles állkapcsán a piratecek céhének titkos, apátvári jelképe

díszelgett: a tátott szájú rabak, mely csak akkor látszott teljes terjedelmében, ha Sattamore harsány nevetésre szánta magát,

ez pedig igen ritkaságnak számított a Selçe fedélzetén. - Engedelmével, uram! Nem ajánlanám, hogy partra szálljon! Ogulin-Magacce kapitány mozdulata, amivel eligazította a fé-

nyes szalagokat kalpagja két oldalán, megdermedt a levegőben. - Mit képzelsz, nyomorult?

Sattamore nyugalmat erőltetve magára a part felé intett. - Ha most partra száll, nem érünk idejében Korellapolisba, és

lemaradunk a rabszolgavásárról... Uram! A kapitány felhúzott orral végigmérte a morníj-haracot, aztán

úgy döntött, a napsütés és Jedlanka közelgő viszontlátása örö-

mére eltekint a szigorú büntetéstől. Néhány hete vette a fedél-zetre a fickót, és eleddig egyáltalán nem bánta meg döntését: a

rabszolgák már akkor vacogva húzták be nyakukat a fedélköz-

ben, ha Sattamorénak csak az árnyéka megjelent a deszkákon.

Idegenes kiejtése a legkevésbé sem zavarta. E vidéken a vég-ítélet szinte valamennyi fajzata képviseltette magát szerencséjü-ket próbára tevő kalandorokkal, vándorokkal, fejvadászokkal,

orgyilkosokkal és - a kapitány nagy-nagy örömére - rabszolgák-kal.

- Addig még bőven van időnk! - válaszolta hát szárazon. - Ép-pen csak szétnézek a Porto Re-i piacon!

Elindult volna lefelé a lépcsőn, de Sattamore elállta az útját.

- Uram! A fedélközben kétszáz foglyot zsúfoltunk össze. Két napja nem kaptak enni és inni! Nem bírják már sokáig!

- Akkor megdöglenek! Sötét fény parázslott fel a morníj-harac szemében:

- Nem döglik meg senki, uram, amíg a szigetkirály két aranyat ad egyetlen rabszolgáért, engedelmével! Nem azért kockáztattuk ezt az utat, hogy most veszni hagyjuk a zsákmányt!

Ogulin-Magacce elgondolkodva kémlelte a partot. A vásár tarka forgataga hívogatta, de el kellett ismernie: Sattamorénak

ezúttal igaza volt. A szigetvilágban még sohasem adtak ennyi pénzt egyetlen rabszolgáért. Most, hogy Vlagurian Krjocs karaz, Cresson ura nőül készül venni a korellapolisi dózse lányát, soha

nem látott ünnepségre készülnek a szigetkirályságban. A karaz gladiátorjátékokkal kívánja emlékezetessé tenni a számára oly

várva várt napot. Nem is akármilyennel. Ezt már Kvarinero-szerte beszélték a hajósok.

A kapitány nagy nehezen elfordította fejét a parttól, és utál-

kozó pillantást vetett a fedélköz lejáróra, ahonnan a gályarabok verejték-szaga sűrű bűzpárában áradt kifelé. Kétszáz többé-ke-

vésbé életerős rabszolga. Két aranyával, az négyszáz arany. Eb-ből csaknem fele rész az ő markát üti.

Majd' kétszáz ragusai arany!

Azon a pénzen egész takaros kis házat vehet valahol délen, a nyugodt skepetariai partok mentén, ahol lehorgonyozhat az ő

Jedlankájával, gyermekeket nemzhet neki, vehet két kisebb ha-lászbárkát, s ha szerencséje van, soha többé nem kell harci gá-lya fedélzetét taposnia.

Elvigyorodott, s levette fejéről a cifra kalpagot. - Igazad van! A Porto Re-i vásár ráér!

Sattamore arcán nem látszott megkönnyebbültség. Azt pedig, hogy visszacsúsztatja övébe a háta mögött szorongatott tőrt,

egyedül csak Gioppo látta. A hajósinas remegve húzódott az orr-

emelvény mögé. - Értem, uram! Engedelmével, továbbmegyünk délnek! -

mondta Sattamore.

Ogulin-Magacce beleszimatolt a friss, reggeli levegőbe. - Szólj hát, ha megérkeztünk Korellapolisba! - vetette oda, és

kezét háta mögött összekulcsolva lesétált a lépcsőkön. A Selçe némán siklott el a Porto Re-t uraló kísértetvár alatt.

3.

A távolban nem sokkal később feltűnt a Szigetkirály kiterjedt birodalma, a kies Cresson. A sziget végig a part közelében húzó-

dott, sok-sok mérföld hosszan. Hófehér, kopár sziklái ékkövek-ként magasodtak az égszínkék víztükör fölé. A messzeségből azt

hihette bárki, jégkúpok tükröződnek a vízen, s csak közel érve láthatták a sókristályok tündöklését, amint meg-megcsillantak a perzselő nap fényében.

A Selçe behajózott a Csendcsatornába, ebbe a szigetet és a partot elválasztó keskeny és roppant veszedelmes szorosba.

Alattomos szirtek százai között navigáltak, de a felhők felett már előbukkant az óriás Taius.

Egy gigászi isten.

Háttal állt a közeledő trierának. Először csak a feje bontako-zott ki a párás, sűrű tengeri levegőből, a fodros szélű fellegek

közül. Elérhetetlen magasságból vigyázta a szorost és a kikötőt. A fenyegető mozdulat, amivel hegylábnyi tőrt emelt a napkorong felé, egyértelművé tette az alkotók szándékát: Taius - akiből az

eltelt évszázadok alatt a partvidék védőszentje lett, a tenger fe-lől közeledő ellenséget kellett, hogy elriassza.

Ahogy a triera közelebb siklott, úgy bontakozott ki teljes ter-jedelmében a félelmetes szobor.

Délceg férfialak volt, testét sűrűn ráncozott acéltóga takarta,

melyet mintha fémvihar cibált volna háta mögött: baljával ennek ráncait tartotta össze szívénél, jobbjában pedig egy lefelé fordí-

tott hegyű, irdatlan tőrt tartott. Éjjelente, amikor elhalkul a vi-dék, az istenség szeme felizzott, dühödt, rőt fényt vetve a sötét-ségbe. Hány, de hány hajós életét mentették már meg a fények,

amit Taius izzó pillantásának neveztek, s amely gyakorta segí-

tette át a viharzó tengeren bajbajutottakat. - Taius! - suttogták a fedélzeten a boccarácok, s szaporán

vetették magukra a kereszteket.

Nem mintha Taiusnak bármi köze is lett volna a magányos istenhez, aki hagyta, hogy fiát megfeszítsék. Sőt! A partvidék

lakói azt sem sejtették, ki emelte a hatalmas istenszobrot. Taius ott állt már századok óta, egyik lábát a parton nyugtatta, Korellapolis mólóján, másikkal Cresson szikláit taposta. Lábai

között, ahová árnyéka vetült, a kiterebélyesedő Peskara-öbölben gályák tucatjai rajzottak. Ezen az árnyaktól hemzsegő vízen

úszott be Korellapolis nyüzsgő kikötőjébe a Selçe is. Éppen idejében: az ismeretlen istenség acéllábánál már meg-

kezdődött a rabszolgavásár...

4.

- Szaporábban, nyomorult kutyák!

A levegőben korbács suhogott, pedig szegény ördögöket nem kellett biztatni. Bár sokukat megláncolták a fedélközben, s hosz-

szú napok óta most először állhattak talpra, mind igyekeztek a lábukat szedni, hogy leérve a keskeny pallón, a kikötő sárga kö-veinél gyülekezzenek népes csoportban. Ott aztán hunyorogva

toporogtak, de semmit sem láttak a mólók forgatagából, mert a szokatlanul éles nap elvakította őket.

A Selçe korlátjánál unott tekintetű boccarácok figyelték, ho-gyan ürítik ki a hajó gyomrát a bőrpáncélos harjasok. Éppen elégszer gyönyörködhettek már hasonló látványban: a rab-

szolga-kereskedelem az utóbbi években a legjobban jövedel-mező tevékenységnek bizonyult e vidéken.

- Szaporábban, nyomorult kutyák! A csaknem teljesen levetkeztetett rabszolgák fejüket behúzva

igyekeztek elkerülni a levegőben csapkodó korbácsszárnyakat.

Ám akadt köztük egy, aki jóval a többiek fölé magasodott, s még ennél is jobban kitűnt büszke tartásával és dühödt tekintetével,

ahogy szétpillantott a fedélzeten. Az egyik harjas azonnal észrevette, s képén kárörvendő vi-

gyorral az ajkán felé indult.

- Te nem hallasz, nomád féreg?

Megsuhintotta korbácsát, hogy minden erejével végigcsördít-sen az ifjú harcoson. A szíjszárnyak kígyóként hasították a leve-gőt, s véres csíkokat vágtak a férfi bőrén. De a nomád meg sem

rezzent. Csak tekintetében parázslott fel a düh, ahogy a fájda-lomhullám végigmarta testét.

A harjas észrevehetően elbizonytalanodott, s leengedte karját. Egy ekkora ütéstől bárki a földre rogyott volna, de azon se le-hetne csodálkozni, ha elveszíti eszméletét. A nomád meg csak

rendületlen nyugalommal állt ott a rabszolgák megtorpant sorá-ban, lábán és kezén acélbéklyókkal.

- Ezt ne próbáld meg még egyszer! - mennydörögte. Széles vállain megfeszültek az izmok, a rászáradt vérfoltok alatt acélos

inak hullámoztak, ahogy bőszen nagy levegőt vett. Arcát nem lehetett jól látni, mert hosszú, mocskos haja eltakarta, de sötét, izzó tekintete nem sok jót ígért.

A gálya harcosai izgatottan figyelték, mi történik. A harjas bi-zonytalanul újabb ütésre emelte a korbácsot, de ekkor egy acé-

los marok ragadta meg a csuklóját. - Megőrültél? - sziszegte mögötte Sattamore. - Egy véresre

korbácsolt rabszolgát akarsz eladni?

A harjas megkönnyebbülten engedte le karját. Mindenki lát-hatta: a morníj-harac megakadályozta abban, hogy elégtételt

vegyen, s móresre tanítsa ezt a büszke nomádot. Elégedetlenül mormogott valamit maga elé, aztán hátat fordított a menetnek.

A rabszolgák engedelmesen tovább lépkedtek lefelé a mólón.

Akik látták az iménti jelenetet, csodálkozással és tisztelettel pis-logtak a nomád felé. Afelől azonban egyiküknek sem volt két-

sége, hogy az ismeretlen nagy hibát követett el: a harjasok bi-zonyára nem hagyják ennyiben a dolgot, s amint tehetik, bosz-szút állnak rajta. Senkinek sem ajánlatos ujjat húzni a rab-

szolga-felügyelőkkel errefelé. Különösen egy rabszolgának nem...

A nap már magasan járt, a térre az acélisten árnyéka vetült. Lábainál vagy ezer ember tolongott, javarészt eladásra szánt rabszolgák, kisebb részt hajósok, kereskedők és helybéliek. Most

mintha mind ott zsúfolódott volna össze a part mentén. Ruhá-zatuk tarka szőttese élesen elütött a foglyok csaknem teljesen

csupasz, barnára sült bőrétől.

A hajók gyomrából kiterelteket két nagy csoportra osztották:

az idegen isten lábához a férfiakat vitték, kissé távolabb, a móló felé a nőket, s néhány gyermeket. Közöttük, a sétányhoz köze-lebb eső részen a Selçe legénysége által zsákmányolt holmit

hányták egy hatalmas, vörös selyemre. Volt ott minden: arany-és ezüstékszerek, serlegek, kupák, míves szablyák, tőrök, acél-

szögekkel szegecselt kerek pajzsok, skepetariai szőnyegek, dí-szes ruád csadorok, kaftánok. Aztán akadt ott néhány szépséges ötvös-remekmű, meg számtalan, nehezen beazonosítható kacat

is. A foglyokat e kupac mellett terelték el, mielőtt durván ketté-

osztották volna a csapatot. Amikor a nomád megpillantotta a selyemre hányt kincseket, undorodva fogva tartóira pillantott.

- Rabló kutyák! - Ezt éppen te mondod, barátom? Ti, nomádok is összeszed-

tek ezt-azt, amerre megfordultok!

Egy ismerős hang... - Remélem persze, nem veszed sértésnek, annyira rosszul

esne, ha neheztelnél rám, végtére is a sorsunk közös. Kán Morgare összeszorított szájjal, baljós pillantással fordult

meg. Apró, vézna kis ember bicegett mögötte. A láncsor, melyre

a foglyokat felfűzték, egymás mellé kényszerítette őket. Különös kis férfi volt: kopasz, csontos arcú, karvalyorrú. Savószín tekin-

tete megvillant, ahogy a fölé tornyosuló nomádra pillantott. Látva a harcos megfeszülő izmait, készségesen elmosolyodott: szájában csupán két-három fog sárgállott.

- Az én városomat is kiraboltátok párszor, ha meg nem sérte-lek - motyogta halkan.

- Elképzelhető! - vigyorodott el váratlanul a nomád. A sántá-nak végtére is igaza volt, s Kán Morgare az igazságot akkor is elfogadta, ha az éppen nem volt túlságosan hízelgő számára. -

Ki vagy te? - Marek! - A kopasz férfi szája fülig futott. - Marek di Mocchi,

szolgálatodra! - Fumi vagy? - Sí, sí, fumi bizony!

A nomád felpillantott az idegen isten magasban feszülő acél-tógájára, mely mint irdatlan halálszárny, takarta előlük a napot.

- Ismered ezt a helyet? - kérdezte.

- Mint a tenyeremet. Kevesen akadnak, akik jobban ismernék

Adrion partvidékét Trizétől Ragusáig. - Amott az a sziget... - bökött fejével az idegen isten másik

lába alatt sötétlő sziklákra a nomád. - ... az volna Cresson?

- Cresson... - Marek felemelte karvalyorrát, és beleszimatolt a levegőbe. - Idáig érezni a démoni bűzt, ami a szigetkirály fész-

kéből árad, barátom! Egyet mondhatok neked! Mindegy, ki vá-sárol meg minket! Mindegy! Csak azért imádkozz az isteneidhez, hogy ne a szigetkirály legyen az!

- Nekem mindegy. - No, no, barátom, csak lassan a testtel! Ha ő kaparint meg,

akkor elbúcsúzhatsz az életedtől! Krjocs karaz rabszolgái nem élnek sokáig, barátom!

- Jó néhány helyen megfordultam már - morogta a nomád maga elé. - Jó néhány helyen, ahol a halál hatalmas kaszával aratott. Miért ijednék meg éppen a te szigetkirályodtól?

A fumi lebiggyesztett ajkakkal bámulta a móló kockaköveit. - Kevély beszéd, barátom! Ki vagy te, hogy nem tölt el rette-

géssel Krjocs karaz nevének említése? - A nomád elfordult, s bosszankodva a rabszolgapiac körül nyüzsgő tömegre pillantott.

- A nevem Kán Morgare. Talán hallottad már...

A savószemű felcsuklott a név hallatán. A sor eközben megló-dult, s a kis ember úgy döntött, nem merészeli megszólítani töb-

bet a harcost.

5.

Valahol, az idegen istenség talpánál ebben a pillanatban meg-

kondítottak egy rézgongot. A korellapolisiak izgatottan felmordultak, hisz az újonnan ér-

kezett triera gyomrából immár minden árut kipakoltak, kiterel-tek. A gongszó még ott vibrált a forró levegőben, amikor a lán-dzsás őrök felemelték fegyvereiket, s hagyták, hogy a tömeg

elárassza a rabszolgapiac minden zegét-zugát. A férfiak egy részét - többnyire a Selçén hozott foglyokat -

felterelték Taius sarus lábára, ahol a hosszú, kecses lábujjakon és a lábfejen kellett felsorakozniuk. Kán Morgare körülpillantott:

vagy harmincan szorongtak egymás mellett, egytől-egyig válo-

gatott, izmos harcosok. Különös társaság volt, annyi szent. Akadt köztük néhány

adrioni halászlegény, kvarineroi kalóz, pár mogorva trizei testőr-

tiszt, két-három ruád haradzs-ali, szláv csónakosok Al-Dunáról, aztán volt ott számos skepetariai kardforgató, riadt tekintetű

velencések, meg néhány fekete bőrű gadzsabul. És - a nomád figyelmét leginkább ő keltette fel - egy karjait mellkasán össze-fonó, vörös szakállas férfi.

Apró termettel verte a sors, alig tűnt magasabbnak egy gyer-meknél, de mellkasa hordóként feszült, és karjai vastagabbak

voltak mindenkinél, akit Kán Morgare valaha ismert. Delebáti volt, ezt elárulták vonásai és izmain rongyokban feszülő öltözete.

Furcsa szerzetnek tűnt: szeme csaknem oly veres volt, mint tüs-kehaja és bozontos szakálla, dús bajsza.

Kán Morgare közel furakodott hozzá, s megérintette a vállát.

- Te! Érted, amit mondok? A delebáti feléje fordult, egy pillanatra mintha meglepődött

volna a nomád izmai láttán, pedig maga sem panaszkodhatott. Napcserzette arcát mély árkok szabdalták. Némelyik ránc volt, némelyik kardvágta seb. Veres szemében kíváncsiság fénye vil-

lant. - Már hogy a ménkűbe ne értenélek? - dörrent vissza, mintha

valami sértést vágtak volna imént a fejéhez. - Jól van! - Kán Morgare elégedetten bólintott, aztán körbe-

kémlelt, a többiek közül felfigyelt-e valaki rájuk Nem tudhatta,

ért-e valaki rajtuk kívül is magyarul. - Szükségem van megbízható emberekre! - mondta a nomád,

és a másik vállára tette a kezét. - Ha segítesz nekem, kiszaba-dítalak innen!

Az apró delebáti csodálkozva bámult fel rá, szemmel láthatóan

nem tudta eldönteni felnevessen-e e szavak hallatán. De aztán csak bólintott, s halvány mosollyal az arcán így szólt:

- Ménkűbe! Szívesen segítek neked, testvér, de salamár le-gyek, ha ki tudsz szabadítani innen!

- Azt majd meglátjuk! Csak maradj mindig a közelemben! A

vörös szakállból hófehér fogak villantak: - Azon nem múlik, a ménkűbe!

A nomád még mondott volna valamit, de ekkor hosszú dár-

dákkal oldalba döfködték őket az odalent álldogáló harjasok. El-jött az idő, fel kellett sorakozniuk.

- Kezdődik, a ménkűbe! - dörmögte a veres szakállas delebáti.

- Voltál már rabszolga, testvér? - Soha! - Kán Morgare nem tudott suttogni, s ezzel elérte,

hogy egy dárda alaposan oldalba bökje. - No, most majd leszel! - engedett el egy gúnyos mosolyt a

delebáti.

Az idegen isten lábánál már több tucatnyi kereskedő gyűlt össze, hogy szemügyre vehesse a legpompásabb árukat. A no-

mád úgy látta a magasból, szinte kizárólag helybéli kalmárok. Néhány perccel később a tömegben felbukkant egy cifra öltö-

zékű hajós; a forró szellő vörös és kék szalagokat lebegtetett kalpagja mögött. Nyomában egy sötét tekintetű morníj-harac és egy kölyök lépkedett gondterhelten. Kán Morgare megismerte az

első tisztet: az a férfi volt, aki lefogta a harjas korbácsot emelő kezét.

- Uraim! Uraim! - kiáltott a cifra öltözetű kapitány, és moso-lyogva széttárta karjait. - Az utolsó pillanatban értünk Korellapolisba, hogy elhozzuk önöknek e remek, első osztályú

árut! Jöjjenek közelebb, drága barátaim! Nyugodtan! Vegyék szemügyre e pompás fickókat! Nem találják párjukat egész

Adrionban, erről magam kezeskedem! A kereskedők izgatottan az idegen istenség lábujjaihoz prése-

lődtek, hogy minél közelebbről láthassák a rabszolgákat. A no-

mádnak feltűnt, hogy puha, párnás jobbjukkal mind az oldalukon csüngő pénzes zacskót szorítják. Úgy tűnt, Korellapolisban épp-

úgy nyüzsögnek a zsebtolvajok, mint a végítélet utáni világ sok városában.

- Nézzék csak meg őket! - harsogta Ogulin-Magacce kapitány.

- Kiváló harcosok, remek igavonó barmok! Csak nézzék meg bátran!

Amíg a kalmárok lentről vizslatták őket, Kán Morgare egyre csak a tömeget fürkészte. Nem tudta, hogyan fest, akit keres, korábban többféleképpen írták le neki. De abban bízott, ha meg-

pillantja, tudni fogja: ő az. A vásár megkezdődött.

A rabszolgákat egyenként árverezték: Ogulin-Magacce ékes szavakkal ecsetelte tulajdonságaikat, miközben a dárdás

harjasok arra kényszerítették a foglyokat, hogy forogjanak körbe

a népes nézőközönség előtt. Kán Morgare egyre türelmetleneb-bül tekintgetett szét: egyáltalán nem volt ínyére az ilyesfajta bánásmód. De tudta, el kell viselnie minden megaláztatást, ha

tartani akarja magát az eredeti tervhez. Kibírt már ennél többet is...

Először a kvarineroi halászok, a velencés foglyok és kalózok keltek el, egy arany, három-négy dénárióért, bár az izmosabbjá-ért nagy vonakodva leszurkoltak egy aranyat és fél ezüstöt is. A

kapitány egyáltalán nem tűnt elégedettnek. Kétségbeesetten pislogott a háta mögé, a mogorván álldogáló Sattamoréra, de az

első tiszt arcán egyetlen rándulás sem árulkodott arról, hogy érdekelné a soványan csordogáló bevétel. Az elrabolt trizei test-

őrökért és a szláv csónakosokért pedig már ennyit sem voltak hajlandóak fizetni az összesereglett kalmárok. Mintha összebe-széltek volna, alig mutattak némi érdeklődést: egy aranynál és

két dénáriónál nem akaródzott többet kínálni. Néhány kéjsóvár tekintet azonban elárulta, hogy a pénzüket inkább a sor végére

hagyott portékára tartogatják. Ekkorra alig nyolcan maradtak az istenség lábfején. Két fekete gadzsabul, egy ruád haradzs-ali, egy különös tekintetű, vad rusz harcos, egy tagbaszakadt

skepetariai, egy félszemű vlach, no meg a veres szakállas delebáti és Kán Morgare.

Nem szükségeltetett különösebb szakértelem ahhoz, hogy bárki megállapítsa: mindannyian kiváló erőben vannak. Ogulin-Magacce kapitány egy kis szünetet tartott. Utánanézett, hogyan

fogynak a rabszolganők, s nem kis megelégedéssel vette tudo-másul, hogy mindet megvették már ágyasnak, vagy szolgálónak.

Ekkorra valóságos tömeg tolongott az acélláb körül. A korellapolisiak izgatottan találgatták, mennyiért kelnek el az utolsó foglyok. Néhány újabb figura is felbukkant a tömegben.

Közülük egy különös, csuklyás alak keltette a legnagyobb feltű-nést. Szürke, testén összehúzott csuhát viselt; nyílegyenesen az

idegen istenség gigászi lába felé tartott, ügyet sem vetve az előtte szétnyíló forgatagra.

Az emberek babonás rémülettel bámultak utána.

Egy Hor-pap! Egy Hor-pap!

Ogulin-Magacce kapitány maga is elképedt, amikor látta, hogy az ismeretlen - kerülve minden felesleges mozdulatot - oDalep

az első sorhoz, és csuklyája árnyékából szemügyre veszi a rab-

szolgákat. Bármennyire sokan tülekedtek is a közelben, mellette kisebb tér keletkezett: aki csak tudott, távolabb húzódott tőle, mintha leprát vagy más, halálos ragályt terjesztene.

A hirtelen beállt csendben Sattamore türelmetlenül oldalba bökte kapitányát, aki észbe kapott, és fennhangon kihirdette a

következő tételt: - Egy nagyszerű delebáti harcos! Hat emberemmel végzett,

miközben elfogtuk Fumban, ahová a bagadai szaltán elől mene-

kült! Rettenetes híre elkísérte egész Adrionig! Az ára... három arany!

A kalmárok gúnyosan felmorajlottak, néhányan látványosan hátat fordítottak a lábnak. Némelyikük arcán ideges vigyor buj-

kált, mintha tréfa volna már az is, hogy itt állnak és e sületlen-séget hallgatják. Különös feszültség vibrált a levegőben. Valakit még vártak. Valakit...

Ekkor hátulról porfelhő kíséretében egy robogó harci kocsi bukkant elő, villogó acélküllőin megcsillant a gigászi isten orcáját

cirógató napfény. Nem is egy kocsi az, hanem három! Élen egy fekete, hatalmas

testű párducok vontatta thenusi quadriga. Borítása sötét ébenfa,

rácsozata és korlátja ragyogó arany. A tömeg rémülten rebben szerte az útjából; ha nem tennék,

kíméletlenül letiporna az mindenkit, aki csak elébe kerül. Amikor a harci kocsik begördültek az istenség lábához, a fekete feneva-dak ruganyosan megtorpantak.

Egy különös alak szorítja a ló nagyságú párducok szíjait. Egyetlen rántás, és a csillogó, fekete sörényes szörnyetegek en-

gedelmes nagymacskaként kushadnak a porba: csak fejüket kapkodva fenekednek a puhánytestű, illatos víztől bűzlő keres-kedőkre.

Kán Morgare egy lépést előre lépne, csak hogy jobban lássa az eloszló porfelhőn át az érkezőket, de egy hosszú lándzsa

meggondolásra készteti. Nem baj - nyugtatja magát: amit látni akar, látja így is. Visszataszító férfialak áll a quadriga bakján: alacsony, zömök,

tekintete alattomosan siklik végig a tömegen. Testét fekete pik-kelypáncél borítja, mögötte vérvörös köpenyt cibál a szél. Hom-

lokán ezüst diadém... A nomád az arcát fürkészi.

Ő volna?

Valóban ő? A nagyúr hegektől tarkálló, püffedt arcán gúnyos vigyor ül,

ahogy széttekint hívein. Névleg még nem ő Korellapolis ura, de

tudja mindenki jól: a közelgő frigy azzá teszi. - Mondtam, kedvesem, hogy nem neked való hely ez! -

Vlagurian Krjocs karaz keszkenőt emel fehérre púderezett arcá-hoz, és finomkodva megtörli gyöngyöző homlokát.

Kedvesem...

Az óriáspárducok bontatta qadriga mögött két kisebb kocsi ér-kezik. Egyiken egy sápadt, törékeny szépség markolja az ara-

nyozott rácsot. A tömegben izgatott moraj fut végig: Korellapolis népe hetek óta nem láthatta Cellini dózse lányát. Egyesek nem

átallották azt rebesgetni, hogy a karaz megelégelte frigyük örö-kös halogatását, és elraboltatta a princessát, hogy szigetkirály-sága legmélyebb kazamatáiba hurcoltassa.

A város népe minden további nélkül hitelt adott a szóbeszéd-nek. Egyre növekvő hatalma, soha nem tapasztalt, idegen ere-

detű gazdagsága meggondolatlan lépésekre késztethette a karazt. Ki feledhetné, milyen gyanús körülmények között veszett nyoma annak idején a partvidék uralkodójának, a jó emlékű ifjú

Belgor hercegnek! S ha a karaz elveszíti a fejét, a korellapolisiak csak reménykedhettek abban, hogy inkább Cyrenne princessát

raboltatja el, mintsem hogy a visszautasítás okozta szégyen és bosszúvágy még vakmerőbb lépésre késztesse. Például arra, hogy démoni szövetségeseit segítségül hívva a földig lerombolja

a kikötővárost. Megtehette volna.

Fumtól délre nem akadt teremtett lélek, aki kétségbe vonta a szigetkirály hatalmát, még ha annak forrását illetően meg is oszlottak a vélemények. Az utóbb kelt, baljóslatú szóbeszédnek

azonban egy csapásra megszűnik az alapja, most, hogy Cyrenne princessát mindenki láthatta az érkező harci kocsik egyikén.

Igaz, arca a szokottnál is sápadtabb, szomorúbb volt, s tekinte-tében sem égett az a szeretetteli tűz, amit oly jól ismert Korellapolis népe. De legalább ép volt és egészséges.

Ahogy a zömök, púderezett arcú karaz a kocsi mellé lépett, és zsebkendős kezét felnyújtotta a hercegnőnek, Cyrenne rá sem

pillantva csak ennyit mondott:

- Nem nekem való hely? - futó pillantást vetett a tömegre és a

mindannyiuk fölé magasodó fémistenre. - Én inkább azt monda-nám, nem neked való hely, dicső karaz! Egészen jól megvoltunk nélküled is!

Krjocs arcán sötét felhő suhant át, egy pillanatig szemmel lát-hatóan nem tudta, mit tegyen. Ahhoz túlságosan sokan voltak

körülöttük, hogy szíve szerinti büntetésben részesítse válasz-tottját.

Ezért megelégedett azzal, hogy kínos mosolyt varázsolt ar-

cára, s megragadta a hercegnő apró, törékeny kezét. - O, micsoda temperamentum! - Hátrafordult, a harmadik ko-

csiról lekászálódó testőreihez, akik egyetértőn bólogattak. - De éppen ez az, amiért imádom őt!

Odafönn a nomád felmordult. - Szeretni! Ki merészeli megszentségteleníteni ezt a szót? Né-

hányan a hang irányába kapták fejüket, élükön a princessát ve-

zető karaz. - Á! - A szigetkirály elégedetten csettintett, ahogy végigpil-

lantott az istenség lábán sorakozó, izmos harcosokon. - Micsoda vadállatok, kedvesem! Nézd csak! Cyrenne princessa dühösen elfordította fejét, s bár azt nem

akadályozhatta meg, hogy a karaz tovább vonszolja az acélláb felé, vonakodásával mindenki számára egyértelművé tette, hogy

mi is történt az utóbbi napokban közöttük. A kalmárok közül né-hányan szánakozó pillantásokat küldtek felé, de amint a karaz testőrei sokat sejtetően felemelték bárdjaikat, ők is lesütötték

szemüket. - A partvidék ura! - suttogta odafönn az istenség lábán a ve-

res szakállú delebáti. A naptól rákpirosra égett arca, ha lehet, még tovább vörösödött a dühtől. Kán Morgare elégedetten bó-lintott: az ilyen jelentéktelennek tűnő gesztusokat érdemes el-

raktározni későbbre. - Szóval ő az!

- És a jegyese, a jobb sorsra érdemes Cyrenne princessa! Kán Morgare csak most vette szemügyre igazán a lányt. Vé-

kony, halovány arc. Melankolikus tekintet. Telt ajkak. És isteni

alak: a fehér selyemkanigon szinte semmit nem rejtett el a mohó férfitekintetek elől. A nomád elismerően bólintott: nem

kedvelte az efféle vékonyka asszonynépet, de el kellett ismernie,

Cyrenne valóban igéző teremtés. Olyasfajta, aki rabul ejtheti

még egy ilyen számkivetett nomád szívét is... Jó lesz vigyázni! - Micsoda pompás vadállat! - A viskónyi nagylábujjnál álló

pikkelypáncélos férfi most már kizárólag Kán Morgarét bámulta.

- Éppen ilyenre volna szükségem! Hájas arcán a hegek mintha megmoccantak volna: a nomád

megesküdött volna, hogy a fehér púderréteg alatt apró állatkák csusszantak a pikkelyes bőrön

- Nagyuram, elégedett lesz vele! - hajolt földig mellette

Ogulin-Magacce kapitány, ügyesen manőverezve, nehogy a karaz testőrei elsodorják. - A legjobb fogásunk az egész úton! A

legjobb fogásunk! Krjocs kivillantotta sárga fogait, ahogy a kapitányra vicsor-

gott. - Mennyit kérsz érte, fickó? Ogulin-Magacce eltátotta száját, egy pillanatra mozdulatlanná

merevedett, miközben agya lázasan dolgozott. - Mennyit is? Mennyit is?

A karaz egyre türelmetlenebbül állt mellette: - Ritka példány, elismerem! De figyelmeztetlek: ne kérj túl

sokat!

- Túl sokat, nagyuram? Lehet túl sokat kérni ezért a gyilko-sért? Tudnod kell, hogy hat hajósomat ölte meg, amikor fog-

ságba ejtettük. Hatot, köztük a kormányosomat! - Hazudsz, féreg! - dörrent a magasból Kán Morgare hangja. - Ó! - A szigetkirály hájas képén meglepett mosoly suhant át.

- Hát érted a nyelvünket? Annál jobb! Bizonyára azért tiltakozol, mert kevesled a lekaszabolt hajósok számát! - Szórakozottan a

princessára pillantott. - Micsoda fennhéjázás! De halljuk! Mennyit küldtél magad elé a túlvilágra, nomád?

Kán Morgare vicsorogva rángatta a láncot.

- Ha tudni akarod, egyet se! - Egyet se? - A szigetkirály hátrafordult emberei felé, mintha

valami pompás tréfát hallott volna. - Azt akarod mondani, hagytad magad elfogni anélkül, hogy bárkit megöltél volna?

- Részegen feküdtem egy furni kocsma előtt! - mondta most

alig hallhatóan a nomád, és először, mióta kiterelték a triera gyomrából, lesütötte szemét. - Nem kell nagy bátorság rabszol-

galáncra fűzni egy magatehetetlen férfit!

Krjocs karaz csalódottan bámult rá, aztán tekintetében alat-

tomos szikra villant, bőrén gyorsan arrébb csusszantak a „he-gek”.

- De most már egészen jó színben vagy! Helyes! Szükségem

van rabszolgákra a nagy ceremóniához - Negédesen a princessára pillantott. - A Nagy Ceremóniához!

- Gladiátorviadalok? - kérdezte hízelkedve Ogulin-Magacce, tollas, szalagos kalapját lengetve jobbjában. - Ezek a harcosok kiválóan küzdenek majd az arénádban, nagyuram, efelől bizto-

síthatlak! - Az áruk...

- Az áruk tíz arany fejenként, nagyuram! Mint a villám, egy fekete kéz nyúlt ki a pikkelypáncélt takaró vörös köpeny alól, s

torkon ragadta a Selçe kapitányát. Háta mögött Sattamore a kardjához kapott, de a szigetkirály testőreinek pillantása szem-villanás alatt meggyőzte arról, hogy hiábavaló volna minden el-

lenállás. A morníj-harac sötét pillantást vetett rájuk, aztán ismét összefonta karját mellkasán.

- Te nyomorult! - sziszegte Krjocs, miközben ujjai összeszorí-tották a triera urának torkát. - Tíz arany? Tudod, hogy elvehet-nem mindenedet: a hajódat, a rakományodat, az embereidet!

Miért bosszantasz feleslegesen? Tisztességes üzletet akarsz? Adj tisztességes árat, míg meg nem unom ezt az ostoba színjátékot!

- Nagyuram! - hörögte Ogulin-Magacce kapitány a puhánynak tetsző, mégis acélos kéz szorításában. - Nagyuram, egy kicsit talán... valóban eltúloztam az árat! Hat... négy arany....

Az alattomos szikra gyilkos lángba lobbant, a hájas arcon fe-kete árnyék suhant át.

- Két... két arany! - ernyedt el a kapitány. A szigetkirály undorodva hajította félre a kereskedők lábához.

Nem vette észre, hogy Cyrenne kiszabadította magát baljából, s

óvatosan arrébb húzódik. - Remek! Két arany! Mindet megveszem! - bökött a karaz az

istenség lábán álló férfiak felé. - A Ceremónia sok-sok vért kí-ván, nem akarom, hogy az én kedvesem szegényesnek találja a látványosságot!

A kapitány eszelősen bólogatott, s intett Sattamorénak, hogy hozassa le a magasból a foglyokat.

Ebben a pillanatban azonban éles, tiszta hang harsant a kö-zelből. - Öt arany!

Minden tekintet a szürke csuhás Hor-pap felé fordult. Az ide-

gen eddig szótlanul figyelt. - Öt arany! Ogulin-Magacce tanácstalanul pillantott a szigetkirályra. Ré-

mült tekintete mindent elárult. - Hogyan?

- Azt mondtam, öt arany! - válaszolta türelmesen a Hor-pap, kitűnő szláv kiejtéssel. - Öt aranyat adok azért a nomádért!

Odafönn Kán Morgare értetlenül pislogott a csuhásra. Egy

Hor-pap. Rühellte a Hor-papokat, Gadur átkozott szolgáit, akik messze északon katedrálisaik falai közül uralták Pannónia király-

ságait és fejedelemségeit. Ahogy Nomádiát is... - Sajnálom! - tárta szét a karját a kapitány. - A vásár befeje-

ződött: minden rabszolga Vlagurian Krjocs karaz nagyúré! - De én többet kínálok! - makacskodott az idegen. Hangjában

nyoma sem volt türelmetlenségnek vagy fenyegetésnek. Ám

ahogy ott állt a gigászi lábujjak előtt, távol a többiektől, mintha valami felizzott volna a csuklya sötét árnyékában. Egyetlen pilla-

nat volt az egész, holmi vörös szikra... A Selçe kapitányának fi-gyelmét sem kerülte el ez az apróság: önkéntelenül is hátrált egy lépést, ahol azonban beleütközött a szigetkirály zömök tes-

tébe. - Mint már mondtam...

- Aki többet kínál, azé a rabszolga - folytatta a Hor-pap. - Ez a szabály, vagy tévednék? Akkor a nomád az enyém öt aranyért, hacsak ez az... ember - bökött a karazra - többet nem kínál érte.

- Ez az ember... - morogta az orra alatt Krjocs, és intett a testőreinek. - Tudod, kivel beszélsz, csuhás?

- Tudom. A Hor-pap a rabszolgák felé fordult. - Akkor tehát...

Ebben a pillanatban hűvös légfuvallat söpört végig a part mentén: a gigászi istenség árnyékánál is sötétebb árnyék siklott

fölöttük a levegőben. A kikötő mázas cserepű háztetei fölött egy vörös vitorlás gálya

bukkant elő, s közeledett feléjük sebesen. A Nagykepala csú-

csain túlról érkezhetett, s vitorlavásznán a Vérszemű csillag vö-röslött. Éjfekete testéből hosszú, bizarr evezők nyúltak ki, s ka-

varták a hajó körül a forróságtól vibráló levegőt.

A kereskedőknek több sem kellett: rémülten menekültek a

rabszolgapiacról, egymást tiporva igyekeztek a Palazzo Mennica felé, ahol a hófehérre meszelt házak sikátoraiban elillanhattak a környékről.

A téren csak néhányan maradtak. Középen a thenusi quadriga elé fogott óriáspárducok szaggatták láncaikat ijedtükben. A no-

mád tekintete a delebátira villant, de az továbbra is nyugodtan állt ott, mintha csöppet sem érdekelné, hogy a vörös gálya ho-gyan ereszkedik le a sebtében kiürült tér közepén, szemben az

istenség lábával. No igen... Kán Morgare oldalra fordította te-kintetét, mert szeme sarkából észrevette az őrök között villám-

gyorsan suhanó árnyalakot. Ügyes...

A Hor-pap úgy illant el a tömegben, mintha ott sem lett volna soha.

Ügyes...

Úgy látszik, oka van rá, hogy kerülje a találkozást társaival - gondolta a nomád. Elraktározta agyában az információt, és fe-

szülten figyelt tovább. Krjocs annál dühödtebbnek tűnt; intett őreinek, hogy vigyáz-

zanak az oldalra araszoló princessára, aztán hajlongva megindult

a Hor-gálya felé. A rabszolgák, odafönn az acélsaru pántjain, figyelemreméltó átváltozásnak lehettek szemtanúi. A szigetek

ura néhány pillanat alatt gőgös karazból alantas szolgává válto-zott.

A Hor-gálya néhány öllel a tér terrakotta lapjai fölött lebegett,

palánkja mögül fekete indakötelek hullottak alá, hogy aztán a felszínen kígyóként tekeregve kutassanak maguknak valamit,

amire rácsavarodva rögzíthetik a hajótestet. - Térdre! - kiáltotta egy lándzsás a rabszolgáknak, s a nyo-

maték kedvéért néhány döféssel kényszerítette a hozzá közelebb

esőket a parancs teljesítésére. A szolgák morgolódva engedelmeskedtek, még Kán Morgare

is, aki zavartan figyelte, mi történik. A Hor-papok váratlan fel-bukkanása sehogyan sem illet a képbe. A nomád kémek jelen-tése szerint Fumtól délre egyedül a Porto Re-i romkastélyban

tanyáznak Hor ügynökei. De arra külön felhívták a figyelmét, hogy délre nem szívesen tesznek utakat: titkos szövetségük a

szigetkirállyal bizonyára tartalmazott egy erre vonatkozó zára-

dékot. Ebben az esetben viszont - gondolta Kán Morgare - telje-

sen érthető a karaz dühe. - Nagyuram! - A szigetkirály szuszogva térdre borult, amikor a

fekete palánk mögött felbukkant egy hatalmas teremtmény.

Nem Hor szürke csuháját viselte, s nem is volt az embernép gyermeke. Koponyáját szakrális maszk takarta: a nomád úgy

sejtette, talán azért is, hogy látta ne dermessze halálra a korellapolisiakat.

- Nagyuram! - Vlagurian Krjocs megérintette izzadó homloká-

val a tér kövét. Tisztelet.

Tisztelet, ami megillette Hor küldötteit. Az idegen teremtmény mögött egy emberszerű csuhás alak

tűnt fel. Csuklyája árnyékából dühös szitokáradat zúdult a szi-getkirályra.

- Átkozott nyomorult! Engedted, hogy ismét eltűnjön!

Eszement féreg, hát nem vetted észre, hogy ő az? Krjocs felkapta fejét, és rémülten pillantott vissza, az istenség

lábához. Lándzsás őrei önkéntelenül is hátráltak egy lépést, ami-kor meglátták tekintetét.

- Mire vársz, balga lélek? - A gocsamul az ég felé emelte ke-

zét. - Még nem járhat messze! Itt kell lennie a közelben! A karaz intett embereinek, mire azok rohanni kezdtek a

Palazzo Mennica felé, amerre a tömeg java része kereket oldott az imént.

- Arra is! - A nagyúr vörös fejjel mutogatott a mólóktól délre

vezető, keskeny kis utca irányába, ahol rendszerint a hajókat megbámuló alvárosi csőcselék koldult az éppen kikötő gallionok

kalmárjaitól. - És arra is! Néhány pillanat múlva a rabszolgapiacon csak a karaz és szűk

kísérete maradt.

Az istenség lábán szorongó rabszolgák mocorogni kezdtek. Kán Morgare sokatmondó pillantást váltott a delebátival, de az

alig észrevehetően nemet intett. Nem! Most még nem! - ezt mondta az a tekintet. - Én... Én nem sejthettem, hogy ő az... - Odalenn kétség-

beesetten tárta szét karjait a szigetkirály. Úgy tűnt, fuldoklik a dühtől és a félelemtől: arca már egészen vörös volt, szemei kén-

sárgán parázslottak. A „hegek” összehúzódtak, beletapadtak

bőrébe, s mintha még a púder fehérségét is igyekeztek volna

magukra ölteni. Valóban félt: e pillanatban a halál szélén táncolt. - Ostoba! - A gocsamul hirtelen megremegett, mert a mellette

álló maszkos teremtmény megragadta a karját. Halk moraj... vagy suttogás?

- Ott! - A Hor-pap a közeli kupacra mutatott, ahová a Selçe hajósai a zsákmányolt holmit hányták. - Ott!

Krjocs értetlenül nézett abba az irányba, de csak az egymásra

vetett fegyvereket, korsókat, kupákat és ékszereket látta a többi, teljesen haszontalannak tűnő holmi tengerében.

- Ott? - Hát ennyire ostoba lennél, hogy észre sem vetted?

A gocsamul a következő pillanatban ruganyosan a terrakotta kövekre huppant, s nyílegyenesen átvágva a téren a kupac felé viharzott.

Ogulin-Magacce kapitány az eddigieknél is jobban elsápadt: a Hor-pap nyilvánvalóan szemet vetett a zsákmány egy részére.

Kétségbeesetten intett Sattamorénak, hogy csináljon valamit, de a morníj-harac csak vállat vont: ha a csuhás megkívánt magá-nak ezt-azt a kupacból, akkor nincsen isten, ami megakadá-

lyozná, hogy el is vegye. Amikor odaért, a gocsamul gondosan tanulmányozni kezdte a

összehányt kincshalmot. Aztán gyorsan odanyúlt, félresöpört néhány díszes szablyát, serleget, s megragadott valamit, aminek éppen csak a sarka látszott a csillogó-villogó ékkövek és fegy-

verek tömkelegéből. A maszkos teremtmény felhördült a gályán, amikor a

gocsamul a magasba emelte a zsákmányt. Egy egyszerű, fekete könyv volt.

- Azt mondod, nem tudtál róla, hogy itt van? - A gocsamul fe-

nyegetően elindult Krjocs felé. A testőrök ösztönösen elhátráltak az útjából, s még a négy óriáspárduc is szűkölve tolatott a harci

kocsinak. Odafönn Kán Morgare értetlenül figyelte a fejleményeket. Egy

könyv. Egy fekete kódex... Hihetetlennek tűnt, hogy ekkora je-

lentőséget tulajdonítanak neki Hor papjai. - Nem tudtam... nem tudtam, nagyuram! - Krjocs karaz esde-

kelve omlott térdre a gocsamul előtt, kezeit összefonta, mintha csak egy megelevenedett istenséghez imádkozna. Aztán hirtelen

felpattant, megragadta Ogulin-Magacce csipkés gallérját, és en-

gesztelhetetlen dühvel ráncigálni kezdte. - Honnan szereztétek ezt? Megparancsoltam neked, hogy ér-

tesíts, ha valami rendkívüli zsákmányra bukkantok!

A Selçe kapitánya csak tátogott. Nemcsak azért, mert nem kapott ilyen utasítást a szigetkirálytól, de azért is, mert ha ka-

pott volna, sem tartja rendkívüli zsákmánynak a kódexet. - Honnan van ez? - kérdezte megnyugodva a gocsamul. - Egy sziget mellett hajóztunk el - vetette oda mogorván

Sattamore, aki mindeddig némán figyelte a jelenetet. - A kör-nyékbeliek úgy tudták, valami száműzött húzta meg magát egy

kunyhóban. Lehorgonyoztunk, és én áteveztem néhány embe-remmel.

- És...? - A Hor-pap izgatottan hajolt közelebb a morníj-harachoz. Nem érezte félelem szagát, s ennek most kimondottan örült: a félelem csak megbéklyózta volna a haramia nyelvét.

Márpedig pontos információkra volt szükségük arra vonatkozóan, hogyan kaparintották meg a kincset, amit Gadur szolgái hosszú

évtizedek óta hiába igyekeztek fellelni szerte Kárpáthiában, Adrionban és a végítélet többi tartományában.

- A szigeten nem találtunk senkit. De a száműzött nyomai vi-

lágosan mutatták, hogy csak néhány napra hagyhatta el ottho-nát. A kunyhó mögött egy templom romjai álltak. Átkutattuk azt

is, de a könyvön kívül egyebet nem találtunk. Ezt is csaknem tűzre vetettük dühünkben, mert három óránkat elrabolta a hiá-bavaló keresés. Megértheti, nagyuram - hajolt meg a gocsamul

felé -, csalódottak voltunk. Aztán mégis magunkkal hoztuk: őszintén szólva a ragusai metropolitának szántuk, aki talán ki

tudja silabizálni. Magunk egy árva szót sem értettünk belőle... nagyuram!

A gocsamul elégedetten bólogatott, aztán a morníj-harac vál-

lára tette a kezét. - Helyesen cselekedtetek. És korcs isteneitek veletek voltak,

mert tudd meg, ha elpusztítod ezt a könyvet, én elpusztítottam volna ezt a partvidéket! Így azonban... - Lassan elindult a le-begő, vörös gálya felé. - így azonban fontos szolgálatot tettél

rendünknek. Jutalmad nem marad el! Sattamore mélyen meghajolt a Hor-pap előtt, szája szegleté-

ben azonban halvány, gúnyos mosoly bujkált. Lám, a sors útjai

valóban kifürkészhetetlenek. Taius ma megsegítette. De ki tudja,

holnap is mellé áll-e? A gocsamul felkapaszkodott a gályára, és átnyújtotta a köny-

vet a szakrális maszkot viselő teremtménynek. Mindketten felsó-

hajtottak: most már jöhet Gadur küldötte, a megtorló, a gyűlölt! Visszaszerezték a könyvet! Talán megkímélik életüket... Talán...

Amikor a Vérszemű csillag jelét viselő hajó a magasba emel-kedett, Vlagurian Krjocs karaz csak ennyit vetett oda neki.

- Sokat köszönhetek neked, fickó! Szükségem van ilyen em-

berekre! Mától a szolgálatomban állsz! - De uram! - Ogulin-Magacce kapitányt, mielőtt tiltakozhatott

volna, egyetlen taszítással tolta félre eddigi első tisztje. Sattamore felröhögött, és élvezettel hajította a Selçe ura elé a

soványka pénzes zacskót, amit új ura csúsztatott a markába a rabszolgák áraként.

- Itt vannak az aranyaid! - mondta.

Ogulin-Magacce kapitány mormogott valamit az orra alatt, s bár megesküdött volna rá, hogy a zacskóban fele annyi arany

sem csörög, mint amennyiben megegyeztek, úgy döntött, nem teszi szóvá a hiányt.

Túl sokat veszített néhány óra leforgása alatt.

6.

A foglyok többsége fel sem mert pillantani, amikor a kecses

liburna a felkorbácsolt hullámokkal birkózva átszelte a Csend-csatornát. Nemcsak a fehér sziklák fölött sodródó, mind söté-tebb, s lassan bíborba hajló fellegek miatt sunyták le fejüket a

gyorsnaszád deszkáira. Az égbe nyúló istenség rosszindulatú árnya alatt hajóztak: mintha gonosz szellem tanyázott volna a

magasban, s a törékeny liburna küzdelmét figyelné éppen az elemekkel.

A foglyok között akadt néhány, aki korábban nem látta még a

tengert: ők most babonás rettegéssel fohászkodtak isteneikhez, hogy épségben érjék el a túlsó partot. Pedig ha tudták volna,

hová kerülnek, bizonnyal inkább azért fohászkodnak, hogy ott helyben sújtsa halálra őket az idegen istenség villáma, hasítsa ketté a hajót a haragvó tenger ereje, vagy ragadják magukkal a

mélység szörnyetegei ott nyomban, összes utasával egyetem-

ben. Cresson szigetkirálysága nem sok jóval kecsegtetett a partjaira vetődő utazók számára sem; akit viszont rabszolgaszí-jon vonszoltak idáig, maradék reményéről is lemondhatott.

A gyászos emlékezetű zennai csata után a partvidék tucatnyi önkényúr versengésének színterévé vált: a fumi és a trizei dózse

hatalma már régen nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy uralmuk alá hajtsák az Adrion-parti várakat és városokat. A szárazföld belső részén dúló szakadatlan háborúk pedig a szel-

dzsuk szandzsákok haragvó urait akadályozták, hogy megvet-hessék lábukat a napfényes tenger menti tartományokban. Pedig

szívesen megtették volna: Idzsaraj a' Harab szaltán példának okáért hatvanezer bagadai aranyat költött népes serege

felkészítésére. A hat vezír által feltüzelt szalamük had azonban csúfos vereséget szenvedett, még a kiújuló háború első napjaiban, mikoron Vinodole völgyében lecsaptak rájuk a

környék szabad parasztjai és a partvidéki kikötőkből toborzott kalózcsapatok.

A győzelem egy addig ismeretlen nemes úr érdeme volt, aki elérte, hogy az egyébiránt egymást sem kímélő piratec bandák, és az egymással hadat viselő tartományok parasztjai egyként

engedelmeskedjenek parancsainak a csata során. Vlagurian Krjocs, aki akkoriban még nem viselte a karaz cí-

met, egy csapásra ismertté vált Adrionban és a kalmárhercegek földjén. A bohó, örökké álmodozó ifjú lovagok, akik Fum és Trize dózséinak szolgálatába szegődtek, ezután már a létrehozandó

adrioni királyság eljövendő urát látták a sehonnai hercegben. De csalódniuk kellett: Krjocs céljai között nem szerepelt a partvidék

felemelése. Sokkal inkább vagyona gyarapítása, aminek érdeké-ben meglepően sokat tett, meglepően rövid idő alatt. A neve-nincs fumi nemesből néhány év leforgása alatt Porto Re hercege

lett. A karaz cím birtokosa, bizonyos Belgor herceg akkor még tekintélyes hatalommal rendelkezett, s Cressonból népes sereget

vezényelt Krjocs partmenti fészkei ellen. A hadjárat rövid volt. Belgor hercegnek, a szigetet uraló Belgorski család leszárma-zottjának nyoma veszett. Krjocs pedig napokon belül megszállta

a szigetet, s Cresson királyának hirdette ki magát. Utóbbi domí-nium megszerzéséhez már leplezetlen segítséget kapott azoktól,

akik addig csak titkon támogatták. Sokak számára csak akkor vált világossá, mi rejlik Krjocs hihetetlen felemelkedése mögött,

amikor a karaz a Hor-papoknak adományozta az évszázadok óta

elhagyatott, átkozott hírű Porto Re-i várkastélyt. Hála volt ez, a soha nem látott hatalomért, amivel a rend fel-

ruházta.

Az idegenek eladdig nem tartották érdemesnek a partmenti földsávot és a mögöttes völgyeket, hogy megvessék itt lábukat.

Mióta azonban egy kitaszított nomád törzs harcosai rendre erről a vidékről terelték fel Kárpáthiába a cetférgeket, a Hor-papoknak szükségük lett egy megfelelő támaszpontra, hogy ellenőrzésük

alatt tarthassák az útvonalakat. Az ódon vár megfelelt e célra.

Krjocs karaz pedig egyre csak gazdagodott: uralma alá vonta Kvarinero kalóz bandáit, kifosztatott minden kereskedőhajót,

amely az engedélye és az adó megfizetése nélkül próbált átsik-lani a Fum előtt felsorakozó hadigályák között. A legendák gyor-san terjedtek. Legendák a szigetkirály mesés gazdagságáról, a

felhalmozott aranyról, mely ott tornyosult Cresson szigetén, Krjocs bevehetetlen citadellájában.

Amikor a törékeny liburna átszelte a Csendcsatornát, a szo-rongó rabszolgák közül csak kettő akadt, akinek gondolataiban a félelem démonai helyett inkább ezek az aranyhalmok jelentek

meg. Nem kellett szólniuk: ahogy Kán Morgare a veres szakállas

delebátira sandított, úgy érezte, olvas a gondolataiban. Vad szél cibálta a liburna vitorláját. Az idegen istenség szét-

terpesztett óriáslábai között törték a hullámokat, lassan köze-

ledtek a túlsó parthoz. Szemben fokozatosan kibontakozott a sziklatalapzat is, melyen Taius másik óriáslába nyugodott.

És mögötte Cresson. Sziklái hófehér sóhegyekként ragyogtak a napsütésben. A vé-

dett, tág öbölben ott terpeszkedett a szigetkirály kristálypalo-

tája, a fehér citadella, melynek sziklába vájt pincéiben a legen-dák aranyhalmait őrizték.

- Ez ám a palota, a ménkűbe is! - sziszegte a szakállas delebáti, ahogy a közeledő tornyok és bástyák körvonalai kitisz-tultak. - Cifrább a bagadai szaltán aranymecsetjénél! Eméssze el

a pokol tüze, rogyassza a tengerbe, de elébb temesse maga alá az urát is!

- Krjocsról beszélsz? - kérdezte Kán Morgare.

- Ki másról? - A delebáti a tengerbe köpött. - A nyomorult

fattyúról! Ott fogunk elvérezni az arénája homokján, csakhogy szórakoztassuk az ő sápatag ribancát!

A nomád a fejét csóválta:

- A lányt ne bántsd! Ahogy elnéztem, ha tehetné, megfojtaná a te karazodat egy kanál vízben!

- Sí, sí, jól beszélsz! - Kán Morgare meglepetten fordult hátra: úgy látszik, valaki rajtuk kívül is érti a nyelvüket. Egy ismerős... Mögötte a savószemű, sánta fumi szorongott a liburna padján.

Ráhunyorgott, kivillantva néhány sárga fogát, aztán alázatosan meghajtotta tar fejét. - Jól beszélsz, nomád harcos! Nagyon jól!

A veres szakállas felmordult, és közel hajolva Kán Morgaréhez, ezt súgta a fülébe:

- Vigyázz vele, testvér! A ménkűbe, bármi legyek, ha ez a fé-reg nem kém! Óvakodj vele, én azt mondom!

A nomád úgy tett, mintha nem is hallaná: fejével a Csend-

csatorna két ágában horgonyzó gályák felé intett. Vagy ötszáz, kisebb-nagyobb hajó lebegett a víz színén: többnyire kifogásta-

lan állapotban lévő gályák. - Krjocs flottája - sóhajtotta a veres szakállas. - Mondják, nagy flotta az.

A sivataglakó meglepetten felpillantott. - Tréfálsz? Nincs ekkora flotta az egész Adrionon, a ménkűbe

is! Kétszáz gálya! Száz szállítóhajó! És ötvenezer harcos a hajó-kon, a kikötőkben! Szerinted létezik ennél nagyobb flotta, test-vér?

Kán Morgare elgondolkodva pillantott a delebátira: - Sokat tudsz. Honnan?

A másik elkomorult. - Évek óta itt élek. A családomat lemészárolta egy rablócsa-

pat... aljas söpredék... egy gyilkos! - Megvillant a szeme, de

gyorsan erőt vett magán, és folytatta: - Bagadába kerültem, de a szaltán eladott rabszolgának. Néhány éve kiváltottam magam,

és halászatból éltem. De a karaz emberei elfogtak. - Mi a neved, delebáti? A szakállas arcból gyanakvó tekintet villant a nomádra.

- Őrpöröly. Perin fia Őrpöröly. Kán Morgare bólintott. A delebáti kétségtelenül komoly segít-

ségére lehet az elkövetkező napokban. Ha csak a fele igaz mind-

annak, amit a karaz arénájáról és kegyetlen gladiátorairól regél-

nek, életben maradni sem lesz könnyű. A hullámzás ide-oda dobálta a liburnát: a nomád szédelegve

megkapaszkodott a peremében.

- Mi ütött beléd? - kérdezte röhögve Őrpöröly. Csak nem vagy rosszul egy kis hánykolódástól?

Kán Morgare ezúttal csak egy gyilkos pillantással válaszolt. - Rá se ránts, testvér, a ménkűbe is! A mi fajtánk nem szokta

a tengert. De ha megszokja, az úristen mentse meg az ittenie-

ket! A citadella és a tündöklő bástyák már teljes egészében betöl-

tötték a láthatárt. Kiértek az óriási istenség árnyékából, s hirte-len rájuk zuhant a perzselő nap kalapácsa.

- Nagy látványosság készül a fényes karaz mennyegzőjére! - törte meg a csendet a hátuk mögött a savószemű, és ravaszkás pillantását a nomádra szegezte, várva szavai fogadtatását. - Kí-

váncsi vagyok, mit tartogat ez nekünk? Őrpöröly a tengerbe köpött, és megvető pillantást vetve a tar

fumira elfordult. Később, amikor amaz már nem számított vá-laszra, ezt súgta a nomád fülébe: - Nem tudom, mire készülsz, testvér, de feltételezem, a viadal napjára időzíted!

- Készülök valamire? Őrpöröly gúnyosan a nomádra pillantott.

- Kán Morgare. Én már sokat hallottam rólad! Téged soha nem fogtak volna el annak a nyomorult piperkőcnek a legényei, ha-csak...

- Hacsak? - Hacsak te magad nem akarod, hogy elfogjanak.

- Miért akarnám? A delebáti hunyorogva felpillantott a napra, aztán a hófehéren

ragyogó citadellára emelte tekintetét.

- Gondolom... - szűrte aztán a fogai között -, gondolom, te is látni szeretnéd, igazak-e a legendák a mesés aranyhalmokról.

Ami azt illeti, engem is ez érdekel leginkább. Kán Morgare nem válaszolt. Amikor azonban a liburna átván-

szorgott a partnak vetődő tarajos hullámokon, hirtelen ismét

elsápadt. Őrpöröly még akkor is ezen szórakozott magában, amikor a liburna köteleit ráhurkolták a citadella előtti sziklák

egyikére. Megérkeztek a szigetkirály birodalmába.

7.

A parton több száz rabszolga várta a kikötő liburnát. Csöndesen ücsörögtek a fövenyen, összeszorított foggal tűrve, hogy Krjocs lándzsásai időnként végigcsördítsenek hátukon a kilencfarkú

macskával. Kán Morgare meg sem tudta számolni őket. Miután az újonnan érkezetteket a többiek közé engedték, a

gyászos menet elindult a citadella mellett vezető úton. Míg a sorban lépkedtek, a nomád alaposan szemügyre vette a

palota magas, szikrázóan fehér falait és a bástyákat, melyek a

citadellát körkörösen ölelték. - Erős falak - jegyezte meg bosszankodva Őrpöröly.

Kán Morgare csak vállat vont: - Sok erős falat láttam már leomlani.

Nemsokára megpillanthatták az arénát is. Hosszan elterülő, ovális amphiteatrum volt, íves oszlopsorai

három emelet magasan ölelték a hatalmas küzdőteret. A rabok

közül sokan felhördültek, amikor a citadella mögül felbukkant az aréna: a falakból valósággal áradt, hogy a halál nemcsak ven-

dégségbe jár ide. Őrpöröly a nomádra pillantott. - Látod? - sugallta a tekintete. - Erről beszéltem.

Az aréna… Kán Morgare elgondolkodva méregette az árkádokat, és a

karaz repkedő, sárkányfarkas kék-fekete zászlóit a magasban. A halál otthona...

Ha babonás lett volna, a nomád bizonnyal az arany atyácská-

hoz fohászkodik, kit századok óta összemosott már a túlvilágtól rettegő hit a kereszt népének Öregistenével. De Kán Morgare

csak harc előtt fohászkodott, akkor is csak kurtán, a biztonság kedvéért. De a rabszolgák sorai közt egyre másra rebegték a végítélet utáni népek isteneinek nevét.

Svjatovid... Allah.... Szakállas Isten... Morana... Csomebozs... - Mikor lesz a viadal? - kérdezte kurtán Kán Morgare.

A delebáti ráhunyorgott, aztán egykedvűen kibökte, mintha éppenséggel nem közelgő haláluk napjáról volna szó, hanem csak afféle kedélyes ünnepségről, ahová mindőjüket meghívták.

- Két nap - mondta. - Két nap múlva! Krjocs minden eddiginél

látványosabb gladiátorviadalt akar. - Még egyet sem láttam. - Most majd fogsz, nomád, a ménkűbe is! Mert ez a sok rab-

szolga mind azért megy most oda, hogy őfenségét szórakoz-tassa!

Kán Morgare csak a fejét rázta. - Ennyi rabszolga sok az arénába. Másra kellünk. - Mire, ugyan? - A delebáti felvillanyozódva leste a választ, de

az egyik őr közéjük csördített korbácsával. A nomád tekintete megvillant, szinte követhetetlen mozdulattal megpördült, és el-

kapta a korbács szíjait. A többiek megtorpantak, néhányan izgatottan felmordultak

annak reményében, hogy a nomád visszavág. Nem tette. Felpillantott, és egy piszkossárga fejkendőt viselő, cserzett

bőrű férfit látott maga előtt. A morníj-harac arcán gúnyos mo-soly rángatózott.

- Üss csak vissza! Üss vissza, nomád kutya! Próbáld meg! Amikor Kán Morgare elengedte a kilenc farkú macska „far-

kait”, Sattamore elégedetten elvigyorodott, és feltekerte a kor-

bácsszárakat. - Lóduljatok, férgek! Két napunk van, hogy felhizlaljunk ben-

neteket! És ezalatt egy kis tisztességet is kell tanulnotok! - Régi ismerős? - kérdezte halkan Őrpöröly, amint a nomád

visszalépett mellé a sorba.

- Valami olyasmi - Kán Morgare csontos arcán mintha sötét felhők suhantak volna át, s a delebáti hirtelen arra gondolt, nem

szeretne adósa lenni a nomádnak. Megérkeztek az arénához: a foglyokat egytől-egyig beterelték

az amphiteatrum alatti kazamaták bűzös helyiségeibe. Beletelt

néhány percbe, míg szemük megszokta a sötétséget. Még szét sem nézhettek a patkányoktól nyüzsgő, dohos sziklalukakban,

amikor eddigi őreiket újak váltották fel. Akik először megpillan-tották őket, dermedten húzódtak el az útjukból. A sötét folyosón izzó tekintetű, hájas óriások közeledtek. Nem kellett különösen

sok sütnivaló hozzá, hogy a rabszolgák is láthassák: a végítélet által eltorzított emberfaj valamely különösen rosszul járt ágából

származtak. Szürke bőrüket leperzselte a nap, helyén vörhe-nyes, lüktető hólyagok sorjáztak. Minden szabadban eltöltött

perc hihetetlen fájdalmat okozott nekik: a hólyagokban nyüzsgő

bőrpetékből a napsugarak hatására kikeltek a rothasztólárvák, s tovább pusztították foszló bőrük maradványait. Szemgödrük mélyén parányi, sárgán szikrázó szemek ültek, rosszindulatú

fényt vetve a katakomba imbolygó árnyai közé. - Odzék! Odzék!

Miközben a rabszolgák többsége rettegve húzódott a cellák mélyére, Kán Morgare érdeklődve figyelte a hihetetlen izomzatú óriásokat. Hallott már odzékról, de most először láthatta őket

saját szemével. Ha Őrpöröly nem rántja vissza az árnyékok közé, a közeledő óriások elsodorják, pedig a nomád maga sem

volt épp' alacsony növésű. Ahogy elhaladtak mellettük, a rabszolgák orrát rothadó, dög-

letes bűz csapta meg. - Az őreink! - sóhajtotta Őrpöröly. - És a kiképzőink... - Chaaanka! - üvöltötte ekkor az élen haladó odze, aki bi-

zonnyal az aréna mestere lehetett. - Chaaanka me malooo! Fi-gyeljetek, alávalók!

A rabszolgák között elhalt a mocorgás, mindenki a folyosó kö-zepén tornyosuló szörnyetegek felé pislogott.

- A nevem Gasath! - harsogta a góliát gurgulázó hangon. -

Krjucs karaz szolgája vagyok, az aréna őre! Ti mind, alantas ál-latok, azért kerültetek ide... - parányi malacszeme sárgán feliz-

zott, ahogy körbekémlelt a rettegő foglyok sokaságán - ... hogy életetekben egyszer... egyetlen egyszer olyasmit csináljatok, ami kedves az isteneknek! A fényességes karaz színe előtt döglötök

meg mind, két nap múlva. - A foszló húsú óriás megvillantotta sárga agyarait. - Azt akarom, hogy urunk örömét lelje a halálo-

tokban. S hogy mindent megtegyetek ezért, tudjátok meg, hogy a legjobb száz közületek... Igen, a legjobb száz, aki a viadal vé-gén életben marad, szabadságot nyer!

A rabszolgák felhördültek. A szabadság szó említése is felvil-lanyozta őket; Kán Morgare meglepetten tekintgetett körbe az

olajosan csillogó, izzadt férfiakon. Miféle ösztön sugallja mind-nek, hogy éppen ő lesz az egyik a százból?

- Holnap reggel mindent megtudtok! - köpte maga elé utál-

kozva az odze. - Most pedig zabáljatok, mocskok, hogy marad-jon erőtök végezni egymással a nagy viadal napján!

Intett, mire társai a katakombák folyosóiról gőzölgő kondéro-kat cipeltek elő hosszú farudakon.

- Azt hiszem, megérkezett a vacsora! - sóhajtotta Őrpöröly és

beleszagolt a folyosók áporodott levegőjébe. - A moslék is job-ban néz ki!

Ezúttal is igaza volt. A cellák előtt, ahová a foglyok százait,

ezreit terelték, vaskos fémrácsok zuhantak alá, elzárva a meg-tisztított folyosókat. Az odzék mintha csak erre vártak volna, a

kondérok tartalmát a cellák előtt végigfutó mélyedésbe öntötték. - Azt hittem, csatorna - jegyezte meg a nomád, és nagyot só-

hajtott.

Őrpöröllyel néhány ökölcsapás segítségével megtisztították az utat a rácsokig. Nem esett nehezükre, hisz a rabszolgák java

része messziről kitért az útjukból, a többieket meg könnyűszer-rel szétszórták maguk elől. A rácshoz érve ellökdösték a vályú

előtt tülekedő foglyokat, majd a hideg kőre omlottak, hogy kö-zelebbről vegyék szemügyre a vacsorát.

A durván kivájt csatornában zavaros, gőzölgő lé kavargott.

Sok apró valami mocorgott benne: bűzlő, izgő-mozgó lények. Kán Morgare undorodva fordította el az arcát, de a delebáti

nem tágított. - Ha azt akarod, hogy ne hagyjon el az a te híres erőd, akkor

zabálj! Zabálj!

A nomád belátta, hogy Őrpörölynek igaza van. Ennie kell, méghozzá sokat ahhoz, hogy visszanyerje megcsappant erejét.

Mire Fum kikötőjének valamennyi csapszékét végigtántorogta három napon és éjjelen át, anékül, hogy álomra hajtotta volna a fejét, nos, addigra kissé bágyadtnak érezte magát.

A tetejébe még a hosszas hánykolódás a triera fedélközében! Felfordult a gyomra, hacsak a töméntelen fumi kagylórumra és a

háborgó tengerre gondolt. - Azt mondod? - morogta és kényszerítette magát, hogy bele-

bámuljon a gőzölgő iszonyatba.

- Hallottad! Csak száznak kegyelmeznek! - vont vállat a delebáti, miközben lábával visszarúgott néhány türelmét vesztett

rabszolgát a cella hátsó fertályába. Vagy hatvanan szorongtak a viszonylag szűk helyiségben, s a vályú előtt - összepréselődve is - mindössze tízen, tizenketten fértek el.

Kán Morgare nem felelt, csak dühösen megrázta hollófekete sörényét, aztán belehajolt az izgő-mozgó löttybe, és hatalmas

kortyokban inni kezdett. Izmai látványosan megfeszültek, de

nem az erőfeszítéstől, hanem az undortól. Akárhogy is, a hoppon

maradt foglyok nem merték zavarni. Ő pedig arra gondolt, miközben torkán egymás után lecsusz-

szantak az eleven kis lények, vajon létezik-e bármi, ami megéri

ezt az áldozatot?

8.

Tanaira kibámult a fogadó aprócska ablakán, s arra gondolt, hogy a férfinak, akit szeret most bizonnyal silányabb koszttal kell beérnie. Nem mintha a comb, amit elmerengve ropogtatott,

olyan friss lett volna. Alig érződött már rajta az illatos pecsenye-zsír, amivel a roskatag fogadó szakácsa két napja meglocsolta.

De azért meg lehetett enni: Tanaira amúgy sem volt válogatós. A csomagjában gondosan elraktározott, szárazra aszott kétszer-

sültet végszükség esetére tartogatta, csakúgy, mint az apró, zöld üvegcsében lötyögő gyógynövény kivonatot.

Korellapolisban meglehetősen bizalmatlanul fogadják az ide-

gent, különösen, ha az illető nomád. A tény pedig, hogy ez a nomád történetesen egy feltűnően szép lány, csak nehezítette a

dolgát. Préda volnék? Tanaira sokszor feltette magának a kér-dést, anélkül, hogy csak egyszer is talált volna magán bármit, ami ezt sugallta az ittenieknek. Mégis, az utóbbi napokban hat

alkalommal kellett kardot rántania, hogy meggondolásra kész-tesse a teste után a szokásosnál is nagyobb érdeklődést tanú-

sító, faragatlan fickókat. Tanaira az utolsó húscafatokat is lerágta a csontról, s egyetlen

mozdulattal kihajította a fogadó ablakán. Odalent halk csobba-

nás jelezte, hogy a csont célba ért. Pompás - gondolta a lány -, a tenger vagy tíz öl mélyen hullámozhat. Tíz öl! Még éppen elég

egy jól irányzott ugráshoz. Persze csak akkor, ha nincsenek bo-rotvaéles sziklák a partnál. Ez esetben az egyetlen menekülési útvonal is kiesik a számításból.

Rosszkedvűen felkelt a durván faragott székről, és kibámult az éjszakába. Az aprócska ablakból csak a korellapolisi kikötő

északi nyúlványát láthatta. A sötét égbolt java részét az idegen istenség lába töltötte be, a távolban, egy másik irdatlan oszlop idézte Taius odaát, Cresson szigetét taposó másik lábát.

Itt a kikötői lampionok színes fénybogarai sziporkáztak, a túl-

parton, a sötéten hullámzó tengeren túl viszont Cresson hófehér sósziklái derengtek az éjszakában. Mintha szürke csíkot feszí-tettek volna a horizontra. Vajon az a nyúlánk árnyék a túlparton

a citadella lehet? Tanaira megremegett, ahogy beleszagolt a balzsamos éjsza-

kába. A part felől ínycsiklandó illatokat sodort a szél: a csapszé-kekben már javában sütötték az ökröket s a kenyeret, a pincék-ben egyre-másra verték csapra a legféltettebb, nemes borokkal

teli hordókat, hogy kiszolgálják a városba érkező vendégek ez-reit.

Mindenki a nagy eseményre készült. A szigetkirály és a princessa esküvőjére.

Tanaira megtörölte az abrosz sarkában száját és kezét, majd hozzálátott, hogy akkurátus mozdulatokkal még egyszer, utol-jára ellenőrizze fegyvereit. Ha valamikor, hát most sok múlhat

ezen. Minden pengének fényesnek, olajtól sikamlósnak kell len-nie, a bőrszíjaknak pedig feszülniük, hiszen a szablya öve nem

akadhat a vállpántokba, a dobócsáklyák pedig véletlenül sem bukhatnak elő a gondosan elrendezett bőring alól.

Amikor ezzel is elkészült, a lány leült a mocskos, bogaraktól

nyüzsgő ágyra. Maradt még néhány perce az indulásig.

A feladatra szeretett volna összpontosítani, de képtelen volt rá. Bár lehunyta szemét, mégis minduntalan őt látta maga előtt.

Remélte, nem esik baja...

Nem eshet baja...! Mert azt nem élné túl. Gondolataiban a hollófekete hajú férfi

szinte mindig úgy jelent meg, ahogy először látta. A Csák nem-zetség büszke tumánsahunja aznap este tért haza reménytelenül hosszú küldetéséből, a távoli Ugor birodalom jégmezőiről.

Az egész város összegyűlt tiszteletére: a morvagyepűi nomá-dok üzenete szerint Kán Morgare ép bőrben, bár kissé lefogyva,

sápadtan tér meg a messzi északról. Morvagyepüböl az út leg-feljebb két nap, váltott lovakkal: Őrtüzek Lángja pedig méltó-képpen akarta fogadni harcosát.

Tanaira is izgatottan készült, de maga sem tudta igazán, mi-ért. Amikor utoljára látta a tumánsahunt, alig múlt nyolc. Csak

arra emlékezett, hogy egy különösen magas, izmos férfit bú-csúztattak, aki messzi vidékek felkutatására indult elszakadt,

távoli rokon népekhez. De már az arca sem rémlett fel a múlt

ködéből. Most meg úgy tisztogatta apja jurtáját, mintha a becses vendég éppen oda kívánna betérni, hogy megigya az esti ku-miszt, mielőtt belovagolna a törzsszövetség szívébe, a Hadak

Ura színe elé. Ostobaság. De milyenje volt akkor ilyen ostobasá-gokról ábrándozni!

Nem sokkal éjfél előtt megérkezett. Lobogó, éjfekete haját aranyló pánt fogta össze homlokán.

Csak bőrből varrott nadrágot és hatalmas prémescsizmát viselt,

felsőtestét nem fedte semmi. Büszkén ülte meg a mént, s arcán boldog mosoly ült: a hazatérés öröme.

Mondta, mióta hazatért a Jégbirodalomból, nem bírja a fojtó, nomád ruhákat. Azontúl nem is öltött magára sem kaftánt, sem

bőrpáncélt, eltekintve a Csák törzs hadjárataitól. Azon az éjjelen Tanaira sorsa megpecsételődött. Megpillan-

totta őt, amint büszkén ülve az éjfekete ménen, boldogan int a

köré sereglőknek. Megpillantotta a széles, csontos arcot, a sötét szemeket, melyekben melegség csillogott. Látta, amikor Kán

Morgare megöleli töpörödött anyját, aki már rég nem hitte, hogy viszontláthatja. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor meg-szerette. Idegesen visszarohant a jurta hátsó, asszonynépnek

fenntartott részébe, hogy még egyszer kifésülje hajából a rakon-cátlanul göndörödő tincseket. A tükörben megpillantotta saját,

ragyogó szemét. Akkor látta benne először megcsillanni a tüzet, ami azóta lobog.

Ez volna hát? - kérdezte magától riadtan, s rohant, hogy ta-

núja lehessen, amint Kán Morgare a Hadak Ura palotája elé lép-tet. Ott aztán - Öregisten, szorongtak ott tíz- és tízezren, ha

nem többen. Körülvette őt a törzsfők gyűrűje, s ekkor már lát-szott rajta a fáradtság sok jele. Sápadt volt, de azért szálfaegye-nesen állt, kimagasodva mindőjük közül. Egyenesen ránézett.

Hogyan feledhetné azt a pillanatot? Hisz azóta tart valójában az élete. Az igazi élete.

9.

Amikor kilopakodott a fogadóból, bosszankodva vette észre, hogy néhányan felfigyeltek rá a füstbe burkolózó asztaloknál.

Meglapult hát a következő sarkon, és dobogó szívvel hallgatta,

vajon hányan osonnak utána a sötét utcákra. Ketten voltak, csak ketten. Tanaira megkönnyebbülten sóhajtott, bevárta, míg a két,

csaknem teljesen részeg piratec eltántorog a sarokig, aztán ti-zenhat éve minden fürgeségével kirobbant fedezékéből, s

egyetlen, jól irányzott rúgással megállásra kényszerítette az elöl jövőt.

Nyekkk! - A rúgás torkon találta szerencsétlent: rémült te-

kintete utolsót villant, ahogy levegő után kapkodva hátratánto-rodott. A másodiknak ennyi sem kellett, egyszerűen meglökte, s

a nyomorult részegen elterült a mocskos köveken. Hát ennyi volt mára, fiúk! A szórakozásnak vége!

Tanaira bízott benne, hogy nem is lesznek többen. Fürge macskaként osont tovább, sarokról-sarokra, körbekémlelve, nem moccan-e valami a bűzlő korellapolisi sikátorok mélyén. De a

város hallgatott, csak távoli mulatozás hangjait, nyikorgó gályák altatódalát sodorta a szél a magányos lány felé.

Most már minden csak a szerencséjén múlik. Ha csekélyke is jut belőle erre az éjszakára, akkor megtalálja, akit keres. Az in-formáció, amiért hat bagadai aranyat fizetett a fogadósnak, ele-

gendőnek ígérkezett a továbblépéshez. A Cartauza-kolostor.

Odafenn, a pálmafákkal szegélyezett hegyoldalban, ahová már nem hallatszanak fel a kocsmákból kiszűrődő piratecdalok és az istenkáromló igék, odafenn, állítólag egy elhagyatott kolostor áll.

Elhagyatott? A fasor mentén valóban néhány ház sorakozott, némelyiknek

még fény is pislákolt az ablakában, de a lány nyomát sem látta kolostornak, vagy bármi hasonlónak. Tovább? Talán fentebb?

Félúton visszapillantott, és elakadt a lélegzete a látványtól. A

város fölé tornyosuló istenség innen teljes magasságában jól látszott: egyetlen felleg sem takarta az éjszakai égboltot. Taius

komor acélteste azonban nem olvadt egészen a sötétség falába: szemei fenn, a csillagok közül - mint a rettegett Vérszemű csillag apró tükörképei - vörösen szikráztak le a hullámzó óceánra. Ta-

naira egy pillanatra azt hitte, az istenség megmoccan: gigászi tőrt markoló keze fenyegető mozdulatot tesz a város felé.

A lány megrázta fejét. A hegyoldalra boruló csend és sötétség bizonnyal megcsalta tompuló érzékeit. Az utazás és a ráakasz-

kodó útonállókkal vívott szakadatlan hadakozás felemésztette

erőtartalékai javát. Ma éjjel talán véget ér! - gondolta, és reszkető lábakkal foly-

tatta útját felfelé. Itt már a viskók is elmaradoztak, némi útmu-

tatót egyedül a csillagok szemérmes fényhálója szolgáltatott számára. Ez éppen elég volt: zihálva felkapaszkodott a hosszan

elnyúló hegyvonulat gerincére. Arcát hirtelen megcsapta a part-vidék felett végigsikló, langyos bora.

És akkor megpillantotta.

Valóban kolostor volt - vagy legalábbis valaha az lehetett. Körülötte minden épületet a földig romboltak évszázadokkal az-

előtt. Tornyát nem fedte csúcs, gerendái között riadt denevérek repkedtek. A templomfal a Porto Re felé eső oldalon beroggyant,

mögötte csak szirupos sötétség tátongott. Az egész romhalmaz-ból hideg és fenyegető idegenség áradt.

Tanaira megtorpant, és kifújta magát. Visszataszító hely -

gondolta. - De éppen megfelelő a célra! Nesztelenül a romhoz osont, és felpillantott a toronyra. A denevérek már abbahagyták

esztelen röpködésüket, s most némán figyelték a gerendák ár-nyékából a betolakodót. Vajon be merészel lépni a kapun? Meg meri tenni?

Tanaira olyan halkan lopakodott keresztül a kő- és fahalmon, mely a néhai kapu helyén magasodott, hogy maga is megret-

tent, amikor odabent meghallotta a csupasz falakról visszave-rődő lélegzetvételét. Felpillantott, s látta a torony vézna geren-dái közt lebegő kis ördögárnyakat. Még mindig őt figyelték.

A lány érezte, hogy szíve a torkában dobog, miközben kezé-ben tőrével megfordult, hogy megkeresse a lényt, akiért idejött.

Nem kellett keresnie. Ott állt vele szemben, alig egy karnyújtásnyira, és egyenesen

rámeredt csuklyája árnyékából. Maga is egyetlen, tömény, át-

hatolhatatlan árnyék volt, mintha sötétségből gyúrták volna testét.

Tanaira felsikoltott, kezében követhetetlen gyorsasággal vil-lant a tőr. Az idegen nem látszott meglepettnek, pedig a penge egyenesen a torkának szegeződött.

- Miért támadsz? - kérdezte nyugodt hangon az árny. - Én nem bántalak.

- Én... - Tanaira egész testében remegett: szerette volna ke-resztüldöfni ezt a förtelmes Hor-papot, de valami mágikus erő

arra kényszerítette, hogy ne tegye. Végtére is, ő tört rá, hívatla-

nul és alattomosan. - Téged kerestelek - vallotta be aztán. Nagyot nyelt, igyeke-

zett visszanyerni lélekjelenlétét. Hiába, ha nagyobb tapasztalata

lenne az ilyesmiben... Ha maga is olyan kalandozó volna, mint a férfi, akit Nomádiából követett egészen idáig.

De nem volt az. - Engem? - Az árny nem tűnt meglepettnek, inkább csak kí-

váncsinak. De azért ez nem akadályozta abban, hogy óvatosan

kinyúljon csuhája alól, és eltolja magától a lány kést tartó kezét. - Ki az, aki engem keres?

- A nevem Tanaira - suttogta a lány. - Taug lánya, a Csák nemzetségéből, Csege házából.

- Nomád - jegyezte meg az árny. - Sokba kerülhetett, hogy megtalálj.

- Sokba - ismerte el Tanaira. - De ha te nem akartad volna,

sohasem találok rád. Az idegen hátrált néhány lépést, hogy jobban szemügyre ve-

hesse látogatóját. - Fiatal vagy - jegyezte meg. - Egymagad érkeztél? - Igen.

- Bizonyára tudod - folytatta a Hor-pap -, hogy sokan minden pénzt megadnának, hogy megtaláljanak.

- Tudom. Láttam, akadnak ellenségeid szép számmal. - A lány hangja már egyáltalán nem remegett. Valami azt súgta neki, nem kell tartania a Hor-paptól.

- Láttad? - A rabszolgavásárnál. Én is ott voltam. A társaid vadásznak

rád. Miért? A Hor-pap csuklyája alatt vörös fény parázslott fel. - Ez az én dolgom - mondta. - Mit akarsz tőlem?

- Segítened kell! - Tanaira bizonytalanul körbepillantott a ro-mok között. - Ma délben meg akartál venni egy nomád rabszol-

gát! Láttam! - így volt. - Miért? Mi szükséged volt rá?

- Elvettek tőlem valamit - jelentette ki a Hor-pap. - Vissza kell szereznem. Egyedül reménytelen.

- Én segítek! - zihálta a lány. - Segítek visszaszerezni, amit elvettek tőled! De akkor neked is segítened kell kiszabadítani őt!

A csuklya árnyékában a Hor-pap elmosolyodott.

- Hazudsz, leány! - rázta a fejét. - Ő nem szorul segítségre. Nem azért lett fogoly, hogy megszöktessem. Halljam! Mit akarsz?

Tanaira elvörösödött. Szerencsére az éjszaka elleplezte az áruló nyomokat. Nem mintha a Hor-pap előtt bármit is titkolha-

tott volna: a lány kezdte hinni, hogy a szerzetes valóban olvas a gondolataiban.

- Jól van. Mondják, odaát a szigeten... - kezdte, de hirtelen

megremegtek ajkai, lehajtotta fejét, s inkább elhallgatott. For-gott vele a világ. Egyszeriben olyan hihetetlennek tűnt minden:

valószínűtlennek, mint valami rossz álom. Nagyon messze került hazulról, hogy kövesse a férfit, akit szeret. Itt áll egy romos

templom falai között, szemközt egy Hor-pappal, akit még csak nem is ismer. Egy Hor-pappal.

- Bízz bennem! - szólt ekkor a csuklyás, egyszerűen, nyugtató

hangon. Volt valami ebben a hangban, ami megbizsergette a lány nyakszirtjét. - Bízz bennem!... - A szavak erősödtek, vissz-

hangoztak a fejében, még akkor is, amikor a romokra ismét mélységes csönd ereszkedett.

- Jól van - mondta megtörve. - Végtére is én jöttem hozzád....

A szigetről van szó. - Cresson...

- Cresson. Igen. Mondják... - A nomád lány idegesen a part felé bökött fejével: odaát, a Csendcsatorna túloldalán halkan morajlott a sziklákat ostromló lomha tengerár. - Odaát kincseket

halmoztak fel a citadella mélyén. Mesés kincseket! - Tanaira für-kész tekintete megvillant a csillagok fényében, lesve, szavai mi-

lyen hatást váltanak ki a szerzetesből. - Kincseket... - A Hor-pap elgondolkodva fordította maga is a

tenger felé tekintetét. - Hallottam erről.

- Azt is beszélik - a lány felbátorodva folytatta; ez a teremt-mény más volt, mint az összes fajtájabéli, akivel eddig

Nomádiában sodorta közel a sors. - ... beszélik, hogy Krjucs a Hor-papok segítségével gazdagodott meg.

- Beszélik.

- És azt is, ti Hor-papok ismeritek a titkát, hogyan érhető el a citadella gyomra!

- Igaz - ismerte el a csuklyás, majd hirtelen megragadta a

lány karját. - Vakmerő nomád! A szigetkirály kincse kell? Ezért merészkedtetek ide?

Tanaira felszisszent a fájdalomtól, de a Hor-pap gyorsan elen-

gedte a kezét. - Ostobaság! - mormogta maga elé, miközben hátat fordított,

és elindult vissza, a romok éjfekete árnyai felé. - Tűnj innen! Csak bajt hozol rám!

- Nem követett senki! - tiltakozott Tanaira, de mindhiába. A

Hor-pap ügyet sem vetett rá. - Mi visszaszereznénk, ami a tiéd! - próbálkozott egy utolsó,

elkeseredett kísérlettel, s a Hor-pap meg is torpant. De nem a lány szavai késztették megállásra: ahogy lassan megfordult, a

csuklya árnyékában felparázsló tekintete elsiklott a karcsú nő-alak mellett, s egyenesen a tenger fölé tornyosuló istenségre vetődött.

Önkéntelenül tett egy lépést hátra, az árnyak honába, ahol váratlanul felrebbent pokolszárnyak kezdtek csapkodni veszettül.

Tanaira vére jéggé fagyott az ereiben. Az istenség szemei e pillanatban vörösen felizzottak, s a fény-

kitörés egy villanásnyi időre megvilágította a Hor-pap arcát. Ta-

naira elzuhant volna a romok között, ha a szerzetes nem ugrik oda, hogy elkapja.

10.

- Tévedtél! - jegyezte meg Kán Morgare fakó hangon, és mélyen a delebáti szemébe nézett. Őrpöröly az imént azt mondta, a

lépcső az aréna tetejére vezet! Nem oda vezetett. A delebáti persze nem válaszolt, valami nagyon érdekeset ta-

lált rongyos ingén, mert elmélyülten vizsgálgatni kezdte a sza-kadozott varrásokat. A csapóajtó alig egy pillanattal azelőtt zá-rult le mögöttük, s most mindketten ott álltak egy félhomályos

ketrecben. Nem voltak egyedül.

Körös-körül elefántnyi nagyságú vadállatok hevertek az ürü-lékkel kevert alomban. Lehettek vagy tucatnyian. Az imént még mélyen aludhattak, ám a csapóajtó zárjának kattanására egytől-

egyig lomhán felemelték a fejüket. Lapos, szőrös koponyájukból

kosszarvak, széles, fekete pofájukból tűhegyes agyarak mere-deztek az ég felé. Kudbikák voltak, a gladiátor játékokra össze-gyűjtött legvérmesebb vadállatok.

A nomád a fejét csóválta, mert szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a szörnyetegeket napok óta éheztetik. Legalábbis

úgy festettek. - Van még ötleted? - Kán Morgare hangjából nem szemrehá-

nyás, csak őszinte kíváncsiság érződött. Mióta megtalálták a

cella hátsó falából kivezető nyílást, a delebáti ötletei egyre rosz-szabbnak és használhatatlanabbnak tűntek.

Pedig a szökéssel nem sok gondjuk akadt. Őrpöröly tisztában volt az aréna felépítésével, a helyiségek el-

helyezkedésével, így persze azzal is, hol vezet légcsatorna a cella falában. Kibontani, s a néhány vaskosabb kőtömböt eltávo-lítani cseppnyi erőfeszítésükbe került csak. Annál többe, hogy

meggyőzzék sziklacellába zárt társaikat, hogy igyekezzenek fe-dezni őket, amíg elvégzik a munkát, aztán meg arról, hogy te-

gyenek úgy, mintha mi sem történt volna, mialatt ők már a szikrázó csillagok alatt kúsznak a delebáti által mutatott irányba.

A rabszolgák hitetlenül csóválták a fejüket, amikor Kán

Morgare közölte, hogy legkésőbb hajnalra visszatérnek, épp' csak szétnéznek kicsit odakint. A savószemű, akivel egy

sziklalikba kerültek, nem szólt: gyanakvó tekintettel méregette őket, de mindvégig meghúzta magát a háttérben. Tartott Őrpö-rölytől, s nem kockáztatta meg, hogy még egyszer megszólítsa

őket. A foglyok egyike sem mert ujjat húzni a nomáddal, ezért en-

gedelmesen teljesítették minden parancsát: tessék-lássék visz-szagörgették a köveket a lyuk elé, aztán odasereglettek a meg-bontott falhoz, és reszketve várták, hogy megvirradjon, s az

odzék felfedezzék a két fogoly szökését. „Szétnézünk egy kicsit...”

Kán Morgare nem így képzelte éjszakai kirándulásukat. Előbb tétován kikúsztak az aréna árnyékából, egészen a sziget belse-jébe vezető útig, de ott már oly forró volt a homok, hogy jobb-

nak látták sürgősen visszafordulni. Ekkor merült fel a delebátiban az ötlet, hogy fel kellene kapaszkodniuk az aréna

tetejére, hogy alaposan szemügyre vegyék a citadella tömbjét.

A nomád szó nélkül beleegyezett, bár inkább az lett volna

ínyére, ha egyenesen a bástyákhoz kúsznak, és keresnek ma-guknak egy járatot, amin bejutnak magába a citadellába.

Felderítés - mondta az alacsony termetű delebáti, és Kán

Morgare csak vállat vont. Most azonban ott álltak fél csordányi kudbikával szemközt,

talpuk alatt a visszacsapódott ajtóval, melyet csak alulról lehe-tett kinyitni. Szemük néhány pillanat alatt hozzászokott a hold halovány fényéhez.

- Azt hittem, még tartod! - jegyezte meg Őrpöröly halkan. Válaszként csak a nomád fekete tekintete villant egyet. A

delebáti sürgetőnek érezte, hogy arrébb lépjen. De csak módjá-val, mert éppen arról lopakodott egyre közelebb az egyik fene-

vad. - Azt mondtad, bármikor szétfeszítesz egy ilyet - mutatott Kán

Morgare a ketrec rácsára. - Most feszítsd, delebáti!

- Én szívesen megmutatnám, a ménkűbe is - simogatta veres szakállát Őrpöröly. - A gond csak az, hogy amint azt magad is

láthatod, testvér, éppen ott hever előtte ez az... izé! - Mindjárt nem fog. - Kán Morgare előreszökkent, és mintha a

világ legtermészetesebb dolga lenne, az egyik kudbikához lépett.

Aztán, mielőtt a delebáti megnyikkanhatott volna, szelíden tolni kezdte a több tonnás állatot. Bármilyen erő is szorult belé, a

kudbikát meg sem tudta moccantam, de nem is ez volt a szán-déka. A kudbika ugyan eszeveszett fenevad kiéhezve, ám fene-mód elbátortalanodik, ha cseppnyi félelmet sem tapasztal ellen-

fele részéről. Tán még a génjeibe ivódott tapasztalat tette ezt, abból az időből, amikor nálánál jóval gyengébb teremtmények

pusztították fajtáját istentelen, villámló fegyverekkel. Ahogy a nomád noszogatni kezdte, zavarodottan felemelke-

dett mellső lábaira, közben meg-megszaglászta a hozzá képest

parányi teremtményt. Az - társa dermedt pillantásától kísérve - elérte, hogy a kudbika zavarodottan felpattanjon, s rögvest

hátráljon is néhány lépést. Éppen ennyi időre volt szüksége az apró sivataglakónak. Fel-

ocsúdott meglepetéséből, a rácshoz ugrott, és fogvacogva

ugyan, de feszegetni kezdte a vaskos fémrudakat. Derékvastag-ságú karizmai megfeszültek, arca eltorzult az erőfeszítéstől. A

következő pillanatban az egyik rács üveges csattanással ketté-törött.

A nomád elgondolkodva rázta a fejét.

- Gyorsabban nem megy? - kérdezte, s átpréselte magát a ré-sen. Őrpörölynek igyekeznie kellett, mert a kudbikák tompa agyában lassan derengeni kezdett, mi történik, s a felismerés

elszánt támadásra késztette őket. Felhördültek, hatalmas orrlikaikból forró levegőt lövellve, mellső lábukkal a rothadó al-

mot kaparászva rohamra indultak. A delebáti egyébként is fürge mozgású volt, ám ahogy való-

sággal kisuhant a rácsok között, az még önmagához képest is

gyorsnak számított. A fenevadak dühödten rontottak mögöttük a rácsoknak.

- Mostantól én mondom, merre megyünk - jelentette ki a no-mád, és felpillantott a csillagokra. - Sok időt veszítettünk, üzen-

nünk kell. Őrpöröly azt hitte rosszul hall. - Üzenni? Innen?

Kán Morgare nem válaszolt, csak fejével intett a sziget és a part között tornyosuló istenség éjfekete tömbje felé.

Az aréna fölött hirtelen kudbikák eszeveszett üvöltése har-sant.

11.

A parton néhány fekete bőrű gadzsabül ücsörgött egy őrtűz körül. A szigetkirály birodalmának partjait éjjel cirkáló liburnák

és gyorsnaszádok őrizték. Ezt bárki láthatta, akár a szigetről, akár Korellapolisból.

Amit senki nem láthatott, az a több száz éhes, a csillagfény-

ben szikrázó tengervízben cikázó óriás remora volt. Ha bármi - élve az istenek könnyelmű segítségével - átsiklott volna a karaz

gályáinak védőgyűrűjén, a remorák semmiképpen nem hagyták volna partot érni a szigeten.

Hát ezért nem érezték szükségét a gadzsabülök, hogy sokat

vesződjenek a fegyvereikkel. Ott hevertek a tűz körül mindany-nyian, s elégedetten hallgatták a tenger morajlását.

- A lábhoz! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Kán Morgare, miután kilesett a szikla fedezékéből, s alaposan szem-ügyre vette a partot.

- A lábhoz? Milyen lábhoz?

A nomád fakó arccal lepillantott a veres szakállúra. - Taius lábához. Most. Őrpöröly pontosan ettől tartott:

- Nézd testvér, engem jobban érdekelne az arany, ami odalent hever a citadella gyomrában. Mi lenne, ha...

- Utána. - Jó, menjünk a lábhoz. De minek? - Üzenni.

- Üzenni... - A delebáti szakállába túrt, s hosszú pillanatokig kereste a megfelelő szavakat. Semmiképpen nem akarta meg-

bántani a nomádot. - Nézd, testvér... - suttogta. - A legjobb az lesz, ha én szépen megvárlak itt. Üzenj, akinek akarsz, aztán...

- Velem jössz! - jelentette ki a nomád. - Nem tudhatom, ki la-kozik odafönn.

- Odafönn? - A delebáti agyában baljós sejtelem gyúlt. - Ugye

nem akarod azt mondani, hogy oda... fönn... - Bizonytalanul az égre mutatott, a tenger fölé magasodó istenség koponyája felé.

- Csak egy világítótorony - mondta a nomád. - Tudni akarom, ki az őre. Szeretném rábeszélni, hogy segítsen elküldeni a partra egy üzenetet.

Őrpöröly megborzongott. Ahogy társa a „rábeszélni” szót ki-ejtette, mintha a halál fuvallata suhant volna el a fehér sziklák

és a még mindig meleg homokföveny felett. Rábeszélni... - Ha mindenképpen ragaszkodsz ehhez az őrültséghez...

- Mindenképpen - felelte Kán Morgare, és már el is tűnt az éj-szaka árnyai között.

Őrpöröly alig győzte követni.

12.

Éjfél elmúlt már. Odafönn a csillagok egyre hidegebben szik-

ráztak, ahogy a part mentén is egyre hűvösebb szél söpört vé-gig. Nesztelenül felkúsztak az istenség lábához. A delebáti elfin-

torodott, amikor odaértek: - És most? - kérdezte vonakodva. - Kiabáljunk a toronyőrnek? Kán Morgare csodálkozva rápillantott.

- Csak tréfa volt! - Őrpöröly kétségbeesetten pislogott a hori-

zonton húzódó aréna felé. A nomád nem törődött többet vele: végigtapogatta az istenség tonnás lábujjait. Aztán felpillantott a fejük felett terebélyesedő acéltógára.

- Ez lesz az. - Ajkára halvány mosoly ült ki. - Biztosan van másik feljáró is, de soká tartana megkeresni. Kövess!

Azzal Taius vaskos bokájához lépett, feszülten figyelte a fejük felett csüngő acéltóga ezernyi redőjét, majd felszökkent az alsó szegélyre. Éppen csak elérte, de ez elégnek bizonyult ahhoz,

hogy felkapaszkodjon, s a következő pillanatban eltűnjék a tóga egyik, lentről alig látható redőjében.

- Hol vagy? - kérdezte szinte suttogva Őrpöröly, mire a követ-kező pillanatban egy kéz nyúlt le érte a fémdrapériából.

- Jó, jó! Én nem vagyok égimeszelő, mint te... - Nem dohog-hatott tovább, erőt vett kétségbeesésén és elrugaszkodott.

Bent fullasztó meleg volt: a szobor burkát hevítő nap melegét

az éjszakai szellő nem tudta enyhíteni. Ráadásul az orrukig sem láttak; a delebáti hatodik érzéke mindenesetre azt súgta, hogy

valami szűk, kürtőszerű járatban lehetnek. - Ezek lépcsők - mutatta kicsit később a nomád. - Nagyon

meredek, sok helyütt le is omolhatott már. Fáklyánk nincs. Fel-

készültél? Őrpöröly dörmögött valamit a szakállába, s a nomád ezt bele-

egyezésnek vette. Igyekezniük kellett: úgy számította, legalább másfél órájukba telik, mire felbotorkálnak az istenség fejéhez.

13.

Jóval tovább tartott. A lépcső, melyet elfeledett, rég porladó kezek húztak a szobor

belsejébe, valóban több helyen megsérült. A két fogoly ezekhez érve csak azt érezte, hogy hirtelenjében inogni kezd lábuk alatt a vékonyka fémpalló, aztán hirtelen eltűnik előlük minden fogó-

dzó. Amikor aztán a harmadik megroncsolódott szakaszhoz ér-tek, már ki sem tudták tapogatni, hol folytatódik felettük a lép-

cső. - Ugranunk kell! - sóhajtotta Kán Morgare. - Megvesztél? És ha legalább tíz ölnyi rész hiányzik?

A nomád valószínűleg vállat vont, de Őrpöröly a sötétben csak

színtelen hangjából hallhatta ki a megrendíthetetlen nyugalmat. - Akkor nagyot zuhanunk, testvér.

- Jó. Akkor előbb ugorj te!

Válasz helyett Kán Morgare habozás nélkül elrugaszkodott, és belevetette magát a szirupos, izzasztó semmibe.

- Eszelős - mormogta Őrpöröly, és követte. Valaki nagyon kedvelhette őket odafenn, a nomádok és a

Delebátot lakó sivatagi törzsek istenei közül, mert éppen csak

elcsípték a fémkorlát mélybe csüngő darabját. Azt azonban nem sejtették, hogy korántsem ez lesz a legnehezebb megpróbáltatá-

suk, míg eljutnak a szobor fejéhez. Valahol Taius derékmagasságánál járhattak, amikor halvány

derengés vonta be izzadt testüket. A csillagok fénye volt. Az idegen istenség acélburkolatából jókora darab hiányzott.

Alulról nem lehetett látni: a tóga ráncai, és Taius bal keze éppen eltakarták. Ha folytatni akarták útjukat, egy olyan acélkérgen

kellett felkapaszkodniuk, mely meredeken kifelé szélesedett. Kán Morgare kihajolt a résen, s összehúzott szemöldökkel méregette az irdatlan mélységben csendesen ringó hajókat Korellapolis

mólóinál. Mi tagadás, fenséges látvány volt: s bár a nomád megjárta már az Ugor birodalom legendás, jégbefagyott csillag-

palotáját is, ahol egy egész város aludta háborítatlan álmát a jégben, ehhez a látványhoz mégsem tudta hasonlítani.

Amerre a szem ellátott, a partmenti szigetvilág hófehér szirtjei

csillogtak, kiemelkedve a vizén millió gyöngyszemet ragyogó tengerszőnyegből.

A nomád megrendülten állt a magasban. Szeretett volna minél inkább a feladatra összpontosítani, különösen most, hogy szinte lehetetlenné vált a továbbhaladásuk.

- Menjünk - mondta a delebátinak, aki szuszogva bámult le-felé. - Fogy az időnk!

Kimásztak, s roppant óvatosan kapaszkodni kezdtek a szobor külső burkán, fittyet hányva a földanya vonzásának, a természet legősibb törvényének. Őrpöröly nem emlékezett, mikor jutottak

túl a hajmeresztő szakaszon, a képek összemosódtak a szeme előtt. Egyszer csak azon kapta magát, hogy ismét a lépcső me-

redek fokait hágják a szűk, levegőtlen és szurokfekete kürtőben. Aztán megint csillagfényben kapaszkodtak, de az már az idegen

istenség dús, kibomló acélhajánál lehetett, mert nemsokára fel-

értek végre Taius homlokabroncsáig, melynek közepén egy be-járat nyílt.

Kán Morgare sokatmondón a delebátira pillantott, aztán be-

mászott az ajtón. Úgy érezték, a világ tetejére jutottak fel.

14.

Az istenség acélkoponyájának belseje egyetlen hatalmas csarnok volt: félhomályos, sötét fellegek feletti csarnok.

A két lihegő, kimerült férfi megkapaszkodott egy görbe, sem-

mibe vesző fémkorlátban. Nemcsak a fáradtság késztette őket erre, hanem a látvány is, amire egyikük sem készült fel. A két

várkapu nagyságú szemüregnél lobogó tűz rőt fénye ugyanis egy teremtményre vetette háborgó árnyait.

Egy rettenetes teremtményre. A világítótorony őre valaha ember lehetett. De valaki vagy

valami gonosz tréfát űzött vele: koponyája hat-nyolcszor akkora

volt, mint egy közönséges halandónak: visszataszító, ráncos homlokú rémmé alakítva az amúgy szánalmasan csenevész tes-

tet. Aprócska orra, mélyen ülő szemei, durva metszésű vonásai valósággal eltűntek az irdatlan fej elülső részén.

De nem ez volt a leghátborzongatóbb, hanem a mód, ahogy

fogva tartói rabláncra verték. Az eltorzított lény petyhüdt bőrét vagy száz horog feszítette szét, s rögzítette a csarnok távoli,

sötét pontjaihoz. Csak két vézna, természetfeletti mód hosszú karját hagyták szabadon: azokkal szította a tüzet. A bőrébe akaszkodó kampók, s a legyezőszerűen szétterülő bőrlebernye-

gek miatt úgy festett, mint akit százfelé akarna szakítani az a nyugtalanító, vibrálás, mely valósággal berepesztette a két jöve-

vény dobhártyáját. Ahogy ott álltak levegő után kapkodva, a szánalmas teremt-

mény felemelte fejét, s ökölnyi, vizenyős szemeit lassan, resz-

keteg félholtként rájuk emelte. Egyenesen a lelkükbe pillantott, vagy legalábbis ők ketten ezt

érezték abban a pillanatban. Aztán nyöszörögve felsóhajtott - ó, kegyetlen istenek, mennyi szenvedés és kín rejtezett abban a hangban!

- Az ég szerelmére, mi ez? - Őrpöröly remegve engedte el a

fémrudat. - Ki művelte ezt veled? Válaszként csak elhaló, földöntúli hörgés hallatszott: a te-

remtmény óriási feje erőtlenül lehanyatlott, csak hosszú karjai

élesztgették a szemgödrök előtt lobogó lángokat. Kán Morgare arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzel-

met. Csak állt és nézte a lényt, s arra gondolt, aki ezt tette sze-rencsétlennel, vajon elnyeri-e valaha is méltó büntetését? Útjai során sokat látott, számos borzalmas teremtményt, melyek egy-

általán nem hasonlítottak már emberi lényre, s olyanokat is, melyek még az emberiség aranykorának hajnalán választották

az időtlen álmot a föld gyomrába, várva, hogy egy napon eljöj-jön majd az ő idejük is.

De ezzel itt nem a végítélet, hanem az emberi gonoszság bánt el.

- Ne félj! - mondta néhány perc után a nomád, miután alapo-

san megvizsgálta a csarnok minden zegét-zugát. Figyelmét nem kerülték el a csarnok padlóján heverő, oszlásnak indult denevér-

és patkánytetemek. Az őr magányához kétség sem férhetett, de a jelek szerint hosszú karjaival még képes volt táplálékot sze-rezni magának. A tűz idevonzotta az apró állatokat.

- Ne félj! - ismételte a nomád, és közelebb lépett hozzá. - Je-lezni szeretnénk valakinek!

Egy hosszú pillanatig csend volt. Baljós csend. A lény fásultan emelgette óriáskoponyáját, vizenyős szemeit

hol a nomádra, hol a delebátira függesztette. Fekete szájából

csillogó nyál csorgott, mintha vaskos pókhálót eregetne az ál-lattetemek köré. Ettől eltekintve egyáltalán nem tűnt veszedel-

mesnek. Őrpöröly izmai mégis megfeszültek: felkészült arra, hogy ha

kell, azonnal menekülhessen a szűk járaton, ki a csillagfényes

éjszakába, le a... mélybe... A toronyőr nem felelt, egyre inkább úgy tett, mintha tudomást

sem venne róluk. Kán Morgare nem is várt válaszra. ODalepett a tűzhöz, és kivette a lény kezéből a hatalmas fújtatót.

- Már biztosan elmúlt éjfél! - morogta maga elé, miközben

hosszabb-rövidebb légörvényeket kavart a lángok fölött. A fel-felizzó tűz hihetetlen forróságot lövellt magából.

- Kinek jelzel? - Őrpöröly a biztonság kedvéért távolabb húzó-

dott, de gyanakvó tekintetét ezután sem vette le a nyáladzó szörnyszülöttről.

- Van egy lány... - A nomád jóval később szólalt csak meg,

amikor a másik már azt hitte, válaszra sem méltatja. - Követ, bárhová sodor a szél.

Őrpöröly gyanakodva felpillantott. - Azt mondod, egy lány... - Láttam a rabszolgavásáron. Ott állt a tömegben, álruhában.

Most várja az utasításaimat. - Te tudtad, hogy éjjel feljössz ide, és ezzel a tűzzel...

- Tudtam. Őrpöröly elhallgatott, magában latolgatta, vajon mire készül-

hetett még fel a nomád? - És most mit jelzel... ennek a lánynak? - Jelzek.

- Mit jelzel? Kán Morgare felpillantott; összevont, dús szemöldöke alól vad

pillantást küldött a delebáti felé. - Túl sokat kérdezel, testvér. - Gondoltam, ha már együtt...

- Ha sokat tudsz, sokat beszélsz. - Jól bírom a kínzást - fortyant fel a veres szakállas. - Külön-

ben is, ha nem bízol bennem... - Nem erről van szó - A nomád megtörölte gyöngyöző homlo-

kát és a magában mormogó emberförmedvényre mutatott. - Ez

az ő művük, ne feledd! A karaz démoni erők szövetségese, és ha akarná, bármit kiszedne belőled.

Őrpöröly elgondolkodva bólogatott, aztán közelebb lépett a szétfeszített bőrű lényhez, és undorodva aprócska arcába bá-mult.

- No és mit csináljunk ezzel itt? Talán végezni kellene szeren-csétlennel. Megváltás volna neki a halál!

A toronyőr, mintha értette volna a szavait, hevesen bólogatni kezdett óriási fejével, s torz arcán fájdalmas grimasz jelent meg.

- Megölni? - Kán Morgare megérintette az egyik hosszú, leve-

gőben kalimpáló kezet. - Még nem. Talán... nemsokára. - Vis-szafordult a szemüregek felé, és folytatta munkáját.

A tűz újra és újra felizzott, mintha az idegen istenség szeme lángolt volna fel egyre dühödtebben az éjszakában.

15.

A csuklyás Hor-pap és a lány egymás mellett álltak a szélben, és bámultak fel a magasba.

- Vajon hányan láthatják ezt rajtunk kívül? - kérdezte Tanaira.

- Úgy értem, a kikötőből, a hajókról? - Talán sokan. Talán kevesen. De csak néhányan értik.

- Gondolod? - A lány kíváncsian a Hor-papra pillantott, s egy pillanatra, mintha az arca halvány körvonalait is látta volna az istenség felparázsló szemének fényénél. - Mégis, ki érthetné

rajtam kívül? A csuklyás összefonta mellkasán a kezét.

- Rajtad kívül, leány? Talán a felderítőitek a Nagykepala er-deiben, akik a jelet várják. Vagy tévednék?

Tanaira elsápadt. Ennyire nyilvánvaló lenne? Ennyire óvatlanul végezték volna a kiszabott feladatokat? Lehetetlen! Ez a Hor-pap mégis tud mindent.

- Nincs mitől tartanod! - mondta halkan a csuhás. - Egy olda-lon állunk.

- Egy oldalon? - A lány a fejét rázta. - Mi sohasem állhatunk egy oldalon. Hacsak nem vagy Hor létedre Gadur ellensége!

- Talán az vagyok!

Tanaira megdermedt. Hihet ösztöneiben, s elfogadhatja, hogy ez a teremtmény valóban nem jelent számukra veszélyt? A gon-

dolat e pillanatban még túlságosan újnak, és hihetetlennek tűnt ahhoz, hogy fenntartások nélkül elfogadja, dacára mindannak, amit érzékei súgtak.

- Segítesz, vagy nem? - zárta rövidre a lehetőségek sorát. - Ezt igazán könnyű eldöntened. Mindkettőnknek akad eltitkolni-

valója. S ha a Porto Re-i Hor-papok valóban az ellenségeid, ak-kor egy időre szövetségesek is lehetünk. Egyedül rajtad áll!

A csuhás felpillantott a felettük tornyosuló istenségre, figyelte

néhány pillanatig a fel-felizzó, innen aprónak tűnő szemeket, aztán így szólt:

- Legyen! Ha jól értem, a társad azt üzeni, holnap mindenki álljon készen! De hogyan akartok átkelni az öblön? Nincsenek táltos paripáitok...

- Táltos paripáink?

- Ha a barátod holnap estig kifundálja, hogyan juttok át Cres-sonra, a citadella kincse a tiétek lesz.

- Segítesz? - kérdezte reménykedve Tanaira. - Ez valóban azt

jelenti, hogy segítesz nekünk? - Elfogadom az ajánlatod. Ti segítetek visszaszerezni, ami az

enyém. Ha sikerül, én elárulom, hogyan juttok a citadella gyomrába, a kincsekhez.

Tanaira gondolkodás nélkül bólintott. Az ajánlat nemcsak

méltányos volt, de az egyetlen utat jelentette a kincshez. - Megegyeztünk.

Mindketten felpillantottak az istenségre, melynek szemei im-már harmadszor izzottak ki magukból a nomád harcos üzenetét.

- Rakhatnánk itt tüzet? - kérdezte hirtelen a lány, de a követ-kező pillanatban megbánta, hogy gondolkodás nélkül szólt. Per-sze, hogy nem rakhatnak tüzet.

- Válaszolni szeretnél? - a Hor-pap felettébb megértőnek tűnt. - Bízd rám. Megvannak a módszereim.

Azzal kiállt a romok szélére, kissé hátravetette csuklyáját, és fejét felemelve az istenség felhőkbe vesző fejét kereste. Tanaira már tudta mi következik. Gadurban nem egyszer volt szemta-

núja a Hor-papok különleges képességének. Az idegen szemek felizzását odafönn is látni fogják - ehhez nem fért kétség.

- Honnan tudod, mit akarok üzenni? - kapott észbe, de csak akkor, amikor a Hor-pap szemei már javában „lángoltak”.

- Tudom! - Csak ennyi. - Tudom!

Tanaira nem látta a pap arcát, de a sötétben fel-felparázsló, rőt fényt igen. Aztán elmosolyodott. A csuhás valóban tudta.

Nem sokkal később, amikor a magasban az istenség szemgöd-reiből ismét csak az egyhangú tűzfény lobogott, végképp meg-nyugodott.

- Beszéljünk a részletekről! - A szerzetes a háta mögött sö-tétlő romokra mutatott. - Kerülj beljebb!

- Úgy érzem magam - borzongott meg Tanaira, ahogy a dene-vérfészkekre pillantott -, mintha a hétpoklok démonaival kötöt-tem volna egyezséget! Hisz még a neved sem tudom!

A Hor-pap elgondolkodott egy pillanatra, aztán kinyújtotta a lány felé kezét.

- Igazad van - mondta. - A nevem Ayzaz A' Yazin. Gadurból száműztek.

A szerzetes kézfogása egészen emberinek tűnt: kellemes,

mégis erőteljes volt a szorítása. Tanaira pedig tizenhat éve minden bölcsességével e pillanat-

ban csúsztatta vissza először tőrét az övébe. Legyen bármi is a

következménye, úgy döntött, e pillanattól megbízik a Hor-pap-ban.

16.

Őrpöröly kétszer is csaknem a mélybe zuhant. A kürtő nem akart véget érni, ők pedig egyre fáradtabban botorkáltak lefelé a

vaksötétben. Ha Kán Morgare nem kapja el mindkétszer a delebáti kezét, a vörös szakállas harcos sohasem ér le élve a

gigász acéllábára. Amikor végre elterültek odalent, Őrpöröly azt mondta a no-

mádnak: - Én többet ugyan fel nem mászok oda veled, a ménkűbe!

Kérj tőlem bármi mást, testvér, de oda többé nem megyek!

- Nincs is rá szükség. - A nomád már a túlparton húzódó korellapolisi mólókat fürkészte. Vajon hol járhat most az a bo-

lond, önfejű leányzó? - Visszatérünk az arénába. Holnap is számos tennivalónk ma-

rad!

- Azt meghiszem - dohogott a delebáti. - Arról volt szó, hogy kifürkésszük, hol rejtették el a citadellában a kincset. Ehelyett

egész éjjel üzengettél. - Elég! - Kán Morgare bosszúsan hengeredett le a tonnányi

fémlábujjakról a hűvös sziklákra. - Igyekezzünk vissza! Mindjárt

virrad! Abban a pillanatban, amikor visszakúsztak az aréna hideg falai

közé, keleten, túl a Nagykepala csúcsain felbukkant a nap vörös korongja.

Néhány percig úgy tűnt, mintha az Adrion medrét sűrű vér

töltené ki...

17.

Reggel valamennyi rabszolgát kiterelték az aréna előtti sziklás,

homokos fennsíkra. Az álmatlanul átvirrasztott éjszaka úgy tűnt legtöbbjüket megtörte: alázatos arccal tűrték, hogy az odzék válogatás nélkül végigverjenek rajtuk ólmos végű korbácsaikkal.

- Áldozatok. Élőholtak - gondolta Kán Morgare, aki az éj moz-galmas eseményei ellenére sem érzett túlzott fáradtságot, külö-

nösképpen nem csüggedtséget. Pedig ereje rohamosan fogyott. Szűkölködött időben is, s a rábízott feladatok töredékét sem vé-gezte még el. Most egykedvűen, hunyorogva szemlélte a hegye-

ken túl felkelő napot, mintha legfőbb gondja az volna, hogy túl-ságosan hamar melegszik át talpa alatt a málló homok.

Gasath üvöltése hajnalhasadás óta szaggatta dobhártyájukat. A hájas odze embermagasságú korbácsával cirkált a sűrűn tö-

mött embersorok között, és gondolkodás nélkül odacsördített, ha szükségesnek találta. A foglyok többsége eszelős félelemtől űzve igyekezett összenyomorodni a lehető legszűkebb területen. Így

haladt a szánalmas menet az aréna bejáratához. A nomádnak feltűnt, hogy vagy félezer odzén kívül nem lát

sehol őröket. Hol vannak Krjocs légiói? Mintha kitalálta volna gondolatait, a vörös szakállas delebáti

álmosan az aréna mögött húzódó szürke falura mutatott.

- Omisal! - motyogta. - A karaz légiói lakják. Ne hiányold őket, mire a nap delelőre ér, látni fogod valamennyit!

- Hányan lehetnek? - kérdezte tűnődve a nomád. - Omisalban vagy tízezren. Talán kicsit többen. Persze a hajó-

sokkal együtt!

- És a sziget délebbi részén? - Lent Krkben és Grgurban még húszezer.

- Az sok. - Bizony sok. Aztán a citadellában legalább ötezer fegyveres.

A gályákon még háromezer. Folytassam?

- Nem szükséges - legyintett a nomád. - A számbeli fölény nem jelent semmit.

- No persze. - A vörös szakállas vaskos ajkai gúnyosan legör-bültek. - A híres nomád lovasrohamok! De ne felejtsd el, hogy a tumánjaitok nem tudnak átúsztatni a Csendcsatornán. Mire meg

a túlpartról lenyilaznák Krjocs összes harcosát, hát... Figyelsz rám egyáltalán?

Kán Morgare nem figyelt rá. A némán sorakozó rabszolgák ar-

cát fürkészte, melyeken megmutatkozott a rettegés minden lé-tező jele.

- Valamit azért nem értek. - Őrpöröly összetapadt, mocskos

szakállát bontogatta idegességében: - Ennyi rabszolga valóban nem fér be az arénába. Mi lesz a többivel?

- Három hónapja minden rabszolgát megvesznek - felelte egykedvűen a nomád. - Nem egyszerű gladiátorjátékra készül-nek, Krjocs tartogat valamit a tarsolyában!

Beléptek az arénába, a menet megtorpant. A látvány, ami elébük tárult, felülmúlta minden várakozásukat. Néhányszáz

lándzsás harcos éppen a felső peremről legördülő, sárga napvi-torlákat feszítette ki a nézőtér fölé. A páratlan lakomára és az

azt megelőző játékokra legalább hatezer bámészkodót vártak Cressonra Korellapolisból, és a közeli, partmenti szigetekről, városokból.

Vlagurian Krjocs minden szempontból emlékezetessé kívánta tenni mennyegzőjét. Cellini dózse két kerek esztendőn keresztül

ellenállt, attól sem riadt vissza, hogy egynémely konfliktusban a karaz ellenségeinek pártját fogja, nyíltan támogatva a későn eszmélő kalmárhercegségek urait. Ám a Hor-papokkal szövet-

kező Krjocs növekvő hatalmával szemben végül tehetetlennek bizonyult. Vereségének látványos, de leginkább megalázó dísz-

leteit készítették elő az arénában: a jobb napokat látott korellapolisi köztársaság bukásának gyászos ünnepét.

A küzdőteret már előkészítették a nagyszabású viadalhoz. A

hatalmas, homokkal beszórt porond helyett azonban különleges terepet képeztek ki a mutatványhoz. Az aréna közepére hat-tíz

öl magas dombokat hordtak a partvidék belső részéről hozatott termésföldből: a dombok között völgyeket alakítottak ki, zöldellő fűvel, fákkal és bokrokkal takart, változatos völgyeket. A

dimbes-dombos talajba számtalan lyukat fúrtak: úgy festett az egész, mintha egy óriás vakond túrta volna össze a tájat.

- Vidám kis bújócska lesz ez! - mormolta elkedvtelenedve Őr-pöröly. - Láttam én már ilyet, testvér! Ideeresztenek majd min-ket fegyverrel, aztán kezdődhet a pompás mulatság! Mindenki

mindenki ellen! Kedélyes öldöklés lesz, a ménkűbe is! Igazi va-dászat! Van itt minden: fák, bokrok, rókalik, meglásd, sokan

még a föld alá is bebújnak majd, csakhogy a bőrüket mentsék!

Kán Morgare meglepetten szemlélte a gondos részletességgel

kiképzett küzdőteret. Hallott már ilyesmiről, de amit látott, to-vább fokozta gyanakvását. Közben a sárga vásznakból varrt velumot a lándzsások üggyel-bajjal kifeszítették a nézőtér fölé.

A felső páholyoknál ekkor állig felfegyverzett testőrei kísére-tében megjelent a sziget ura.

Krjocs pökhendi léptekkel ereszkedett alá az amphiteatrum lépcsőin, apró, villogó szemével az előkészített küzdőteret mé-ricskélve. Elégedettnek tűnt az eredménnyel.

A rabszolgák alázatosan felmordultak uruk láttán, mintha va-lami istenség szállt volna közibük a földre. Sokan térdre borul-

tak, mások kezüket előrenyújtva áhítattal fohászkodtak új uruk felé. Kán Morgare azonban undorodva felmordult: a karaz mel-

lett ugyanis, mint valami színes szitakötő, Sattamore röpködött, s hízelkedve suttogott éppen valamit a fülébe. A szigetkirálynak különösképpen tetszhetett mondandója, mert hájas arcán elége-

dett vigyor terült szét. Ezúttal kéregvastag púderréteg fedte ar-cát, a hullámzó állatkák a bőre alatt most egyáltalán nem lát-

szottak. A morníj-harac díszes uniformist viselt, talán a legdíszesebbet

a karaz kíséretében. Gyorsan új ura bizalmába férkőzött: ebbéli

tehetségét senki sem vonhatta kétségbe. - A régi ismerős - dörmögte Őrpöröly, aztán gyorsan rángatni

kezdte a nomád karját, mert az őrök lándzsáikkal noszogatták térdre a még álló rabszolgákat. Minek keresni a bajt. Lesz abból elég rövidest!

Kán Morgare bosszankodva engedelmeskedett, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a két figuráról: e pillanatban

Sattamore is éppen feléjük nézett, s tekintetük találkozott a tö-meg feje felett.

A morníj-harac elégedetten elmosolyodott, s Krjocshoz hajolva

valamit a fülébe súgott. A karaz apró szeme felcsillant, nyakát nyújtogatva a szolgák tömegét kezdte fürkészni. Nem kellett so-

kat keresgélnie, Sattamore kinyújtott keze éppen a nomádra mutatott.

- A nyomorult! - suttogta Őrpöröly, de gyorsan le is sütötte

szemét: magának sem tudta volna megmagyarázni, de abban a gonosz tekintetben valami földöntúli fényt látott szikrázni. S

amilyen szívesen hadakozott bárminemű evilági teremtménnyel,

a delebáti éppoly gonddal igyekezett kerülni a nem evilágiakkal

való összecsapást. De lesütött szemmel sem kerülhette el a találkozást. A követ-

kező percben lándzsások gázoltak át a rabszolgák sorain. Egye-

nesen feléjük tartottak. A foglyok engedelmesen utat nyitottak számukra, s a szétrebbenő emberfolyosó közepén pillanatokkal

később már csak ők ketten álltak: a nomád és a vörös szakállas delebáti.

Értük jöttek.

Kán Morgare engedelmesen tűrte, hogy maguk előtt taszi-gálva az őrök felfelé lökdössék őket a lépcsőkön. Nemsokára

mindketten ott álltak a karaz és talpnyalója színe előtt. Krjocs ezúttal is fekete pikkelypáncél ruhát viselt, de most

még vérvörös köpenye is átizzadt az egyre elviselhetetlenebb hőségben. A nomád orrát már messziről megcsapta a dögletes, zsíros bűz, ami a testéből áradt.

- Ő volna az? Igen, már emlékszem... - Krjocs falfehér tészta-képén undorodó kifejezés suhant át, mintha egy pondrót vizs-

gálgatott volna, ami előtte hemperedik meg a porban. Pedig a nomád szálfaegyenesen állt előtte, kiugró szemöldöke alól izzó pillantásokat vetve fogva tartójára. - A szájhős, aki részegen

hentergett Fum kocsmáiban! A nomádok büszkesége! Ugyan, ugyan...

- Szerintem alkalmas - jegyezte meg halkan Sattamore, és Kán Morgaréra villantotta szemét. - És a másik is megfelelőnek tűnik, nagyuram!

- Ugyan, ugyan... - fintorodott el a karaz. - Nem értenek ezek a gályákhoz! A nomádok közismerten viszolyognak a tengertől.

Nyilvánvaló, hogy alkalmatlanok! - Ó igen... - Sattamore sajnálkozást színlelve széttárta karját.

- Ezt csaknem elfelejtettem, kegyes karaz! De talán... ha ez a

szájhős valóban az, akinek állítja magát... - Nem! - mondta Krjocs. - Hazudik! A nevezetes Kán Morgare

sohasem esett volna fogságba. - Ki meri kétségbe vonni, hogy én vagyok Kán Morgare? -

mordult fel a nomád.

Krjocs elcsodálkozott egy pillanatra, de aztán a meglepetés nyomait a gyűlölet tüntette el arcáról.

- Úgy? Milyen kevély! Milyen... vakmerő!

- Sajnos a nomádok csak szárazföldön használhatók valamire

- sóhajtott Sattamore. - A tengeren csak gyáva patkányok. - Azért... - A karaz ujjaival morzsolgatta hájas tokáját, s úgy

szemlélte az előtte magasodó harcost, mint valami tenyészbikát.

- Azért érdekes kísérlet volna, ha egy ilyen pompás vadállat irá-nyítaná őket, nem?

- Érdekes volna, valóban! - helyeselt Sattamore is. - És rop-pant szórakoztató!

- Jól van! - Krjocs kihúzta magát, mintha tudtán kívül csök-

kenteni akarná a kettejük közötti, szembetűnő magasságkülönb-séget. - Legyen! Hallgatok rád, barátom! Ez a nomád féreg irá-

nyítsa az egyik védőflottát! És ez a másik? Miféle szerzet vagy, mondd csak?

- Delebáti. - mondta halkan Őrpöröly. - Ó! Remek! Másik híres tengerész nemzet! Ha-ha-ha! - A

karaz hétrét görnyedt a nevetéstől, s a morníj-harac jobbnak

látta sürgősen követni példáját. - Remek! Akkor, kis vörös sza-kállú, te irányítod a másik flottát! Két kiváló tengeri stratéga! Azt

hiszem, barátaim, pompás ütközetnek nézünk elébe! Újra felnevetett, reszelős, érdes torokhangon, mintha valami

kígyót pörgetne a torkán.

Őrpöröly értetlenül a nomádra pillantott. Flottát irányítani?...

A nomád visszahunyorgott rá. Ettől a perctől kezdve egyet biztosan tudhattak: másnap már halálos ellenségekként néznek egymással farkasszemet.

Néha kegyetlen játékot űz az ember azokkal, akik ma még barátoknak hiszik egymást.

18.

Elválasztották őket a rabszolgák tömegétől. Míg azokat visz-szaterelték az arénába, ahol azonnal megkezdődött a felkészíté-

sük az öldöklő viadalra, a nomádot és a delebátit a citadellába kísérték. Egy sötét kamrában végre mindketten megfürödhettek,

s tiszta ruhát is kaptak. Egyszerű, hófehér szolgatunika volt bőr-saruval és könnyű bőrmellvérttel kiegészítve. Őrpörölyön nevet-ségesen lötyögött, Kán Morgarén vészesen feszült az öltözet,

amikor kivezették a citadellából és végiglökdösték őket egy ka-

nyargós, kövekkel kirakott ösvényen. A lándzsásokat ezúttal Sattamore vezette, mindvégig a két

foglyon tartva szemét. Fenemód izzadt ő is: mocskos fejkendője

alól kövér verejtékcseppek peregtek barna arcára; alig győzte törölgetni a szeméből.

Nem szólt semmit, bár Őrpöröly egyszer megpróbált óvatosan beszédbe elegyedni vele. A morníj-harac azonban undorodva a porba köpött, jelezve, hogy semmi kedve társalogni. Így a fog-

lyok nem tudhatták hová vezetik őket. Amikor aztán a védett, tükörsima vizű öböl hirtelen a szemük elé tárult, csaknem a

földbe gyökerezett a lábuk. Abban az öbölben horgonyzott Vlagurian Krjocs karaz halál-

flottája. Száz- és száz csupasz árboc meredezett az égbolt felé, mintha

a kristálytiszta víz medrében kéklő és zöldellő korallokból sarjadt

volna a felszín fölé ily rendkívüli erdőség. Levelek nem díszítet-ték a fáit, ellenben kusza indákat növesztettek, áthatolhatatlan

kötélfalat vonva a hajók közé. A delebáti felhördült. Még soha nem látott együtt ennyi hajót. Nem ismerte vala-

mennyi típust, de abban bizonyos volt, hogy legalább 200 gálya ring az öbölben: vagy 10 drómon, 30 galeassza, ugyanannyi ne-

hézgálya, hatvan-nyolcvan biremis, megannyi galióta, triera, s köröttük sok tucatnyi liburna, nausz, monera, akilion és nef cir-kált, mint döglegyek a mocsárban tespedő vízilovak körött.

- A flottájuk, urak! - károgta a hátuk mögött gúnyosan Sattamore, amikor alaposan szemügyre vették az alant ringó

hajókat. - A flottánk? Őrpöröly kezdett aggódni.

19.

A gályák csaknem teljesen üresek voltak.

Amikor leereszkedtek a magaslatról, s közelről láthatták a hajókat, kitűnt az is, hogy nincsenek éppen a legjobb állapotban. Legtöbbjüket csatában szerzett sérülések csúfították: leszakadt

kötélzet, töredezett árbocok, behorpadt palánkok, megtépázott

evezősorok, kettéhasadt corvusok árulkodtak a karaz szolgálatá-ban megvívott tengeri ütközetek sokaságáról.

Más hajók színleg épnek tűntek ugyan, de közvetlenül a part-

ról láthatóvá vált, hogy oly vénségesek, mintha a végítéletet kö-vető özönvíz hullámai is a hátukon hordta volna őket. Fájuk már

barna volt a rothadástól, vaskos alga- és kagylóréteg borította bordáikat.

Megint más gályákon a katapulták roncsolódtak össze egy-egy

ellenséges találat következtében, de akadt, melynek teljes fedél-zetét feketére pörkölte a ráömlő görögtűz. Ballisták, onagerek,

kisebb kőhajítógépek valamennyi gályán sorakoztak, jelezve, hogy a szigetkirály mindenkor és mindenhol a megfelelő fegy-

verzetet tartotta egy hajó legfőbb ékességének. - Nagy bajban lehet a karaz, ha ez a flottája! - jegyezte meg

kárörvendőn Őrpöröly, s nem állta meg, hogy szeme sarkából

vidám pillantást ne vessen a nomádra. Kán Morgare nem nevetett: megtette ezt helyette Sattamore,

aki sokáig fulladozva görnyedt mellettük. - Ó, tévedsz, barátom! Tévedsz! - hörögte, amikor végre is-

mét levegőhöz jutott. - Ez itt nem a karaz flottája, természete-

sen! Ez itt az a néhány hajó, amit a karaz flottájából leszereltek a napokban. Roncsok. Arra azonban még kiválóan alkalmasak,

hogy egy utolsó ütközetbe vezényeljék őket! - Miféle ütközetbe? - kérdezte gyanakodva Őrpöröly, bár a

választ a lelke mélyén már ismerte.

Sattamore hirtelen elkomorult, mintha mondandója csak most vált volna komollyá.

- A karaz szeretné, ha a korellapolisiak megfelelő leckét kap-nának új uruk hatalmáról! Sajnos az arénában megrendezett látványos öldöklést csak néhány ezren láthatják közülük. Ezért a

nagyúr kitalált valami igazán ötleteset, hogy a többiek se ma-radjanak szórakozás nélkül.

Szórakozás nélkül... - gondolta a nomád, és hunyorogva fel-pillantott az égbolt egy részét is betöltő idegen istenségre. Vala-hol odafönn, az acélkoponyába zárva egy eltorzított test várja,

hogy ismét leszálljon az éjszaka a Csendcsatornára, s ő újra fel-izzíthassa az útmutató tüzeket.

Szórakozás nélkül...

- Ezért... - Sattamore aljas tekintete a nomádra villant, várva

szavai fogadtatását. - Ezért a nagyúr úgy döntött, hogy pompás látványban részesíti az őt, hogy is mondjam, nem igazán szíve-sen fogadó korellapolisi kalmárokat és hajósokat. Egy látványos

tengeri csata szórakoztatja majd őket... E roncsflotta vív majd csatát a kikötő és a sziget közötti szo-

rosban. A flotta egyik része a város védelmében sorakozik fel, a másik része pedig ismeretlen hódítóként támad rá. Megküzdhet-nek majd... életre-halálra! A partról éppúgy kiváló látványosság-

ban lesz részünk, mint a környékbelieknek a korellapolisi mó-lókról.

Őrpöröly még egyszer végigpillantott az öbölben ringó száz és száz gályán. Lelki szemei előtt már látta a kilencezer rabszolgát,

amint a hajók fedélzetén egymásnak rontanak, hogy irtóztató vérfürdőben számoljanak le egymás életével.

Pompás látványosság... Valóban...

- Két rátermett hajós persze... - folytatta a morníj-harac - el tudná kerülni, hogy valamennyi gálya a tenger fenekén kössön

ki. Ennek a látványosságnak a szereplői viszont távolról sem rá-termett hajósok. Eldönthetitek, melyikőtök védi a kikötőt, s melyikőtök lesz a támadó. Nem mintha lenne bármi jelentősége

is a dolognak. Felvihogott, s az aranyló napfényben megcsillantak hófehér

fogai. Csak nevetett, teli torokból, hogy még a feje is belevörö-södött.

Az öböl sziklái százszorosára erősítve verték vissza az ugatás-

szerű hangot.

20.

Tanaira arra ébredt, hogy kínzó szomjúság gyötri. Kinyitotta a szemét, de oly sűrű sötétség vette körül, hogy azt hitte, még éjszaka van.

Nem. Nem volt már éjszaka. Időérzéke csalhatatlanul jelezte, hogy tovább aludt, mint

ameddig szabad lett volna. Felült, s igyekezett a háttérbe szorí-tani a feltóduló rémületet.

Hol vagyok? Mi ez? A felismerés váratlanul érte; oly felkészü-

letlenül, hogy amikor megfogalmazódott benne a kézenfekvő magyarázat, először nem is érezte át a szavak roppant súlyát.

Egy kripta?

Igen... Ahogy ujjai tétován körbetapogatták a szűk helyiséget, csontokat érintettek. Tanaira lehunyta szemét, és igyekezett az

ösvény szavait felidézni elméjében. Itt állok, ahová nem vezet út. Itt állok, ahonnan nincs tovább. „Élve temették el...”

Itt állok, hol nincsen idő... Itt állok, ahol megszűnik a miért, a hogyan. Csak én vagyok. Kinyújtom a kezem.

„Élve temettek el...” Kinyitom a lelkem. Tapasztalok.

„Élve temettek el...” Agyára mintha ólmos zsibbadás ereszkedett volna, a sokszor

bevált megtisztító-gondolatok most reménytelenül hullottak ki

tudatából. Itt vagyok. De mi történt velem?

A romok... A Hor-pap. Igen. Kán Morgare jelzése az istenség szeméből... - A gondolatfoszlányok jóleső érzéssel töltötték el. Legalább arra emlékezett, ami megelőzte a feneketlen sötétsé-

get. A Hor-pap. Egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. A lány bizonytalanul kitapogatta a feje felett húzódó kőlapot.

Érezte a súlyt, s azt is, hogy nem reménytelenül nehéz. Minden erejét összeszedve nekiveselkedett, s maga is meglepődött, mi-lyen könnyedén félre tudja tolni a kőfedelet. Felülről szikrázó

napsütés árasztotta el a bűzhödt kriptát. Sűrű, bizsergetően meleg napsütés.

Tanaira felsóhajtott. Csaknem hagyta, hogy a pánik magával ragadja, hogy kivegye a kezéből az irányítást. Csaknem...

- Azt hittem, tovább alszol! - mondta egy hang a feje felett.

Tanaira hunyorogva felpillantott, s a bántóan szikrázó napsuga-rak kévéjében, mintha valami fénykoszorúból font glória övezte

volna, megpillantotta a csuklyás papot. A kripta szélén ücsör-gött, és a tengert nézte.

- Miért zártad rám a tetőt? - kérdezte szemrehányón a lány,

miközben kikászálódott a sírboltból. - Nem szeretem az efféle fekhelyet.

- Meg kellett óvjalak e rom lakóitól - magyarázta a Hor-pap,

aki éjjel Ayzaz néven mutatkozott be. - Attól tartottam, ha téged is itt találnak, megkockáztatnak egy támadást.

- Köszönöm - morogta Tanaira. - Igazán kedves tőled! Érezte,

hogy sokat aludt, s gyanította, ebben fontos szerepe volt a Hor-pap mágiájának. A csuklyás gondoskodott róla, érezte, hogy ki-

pihenten ébredjen, és ez egyben azt is jelentette, hogy komo-lyan veszi a közös akciót.

Tanaira jóleső érzéssel telepedett le mellé.

Eleddig még odahaza sem próbálták komolyan venni, bár hall-gattak szavára, a harcosok között kimondva-kimondatlanul csak

egy leány maradt. Eszes, fürge leány, de mégiscsak leány. Kellemes meleg volt, jelezve, miféle elviselhetetlen forróság

ömlik egy-két órán belül a partvidékre. Odalenn, a hegy lábánál Korellapolis ébredezett: a Palazzo Mennica hófehér márványkö-vein máris kereskedők százai nyüzsögtek. Árusok sokasága zsi-

bongott a főtér körüli utcácskákon, harsány kurjantásaik felhal-latszottak egészen a romokig. Arrébb, a mólón végig tarka ruhás

hajósok és idegenek bámészkodtak az istenség lábának tövében. A túlpartot leste mind. Cresson partjait.

A szigetkirályság szikrázó szikláin - a messzeségből legalábbis úgy tűnt - valóságos hangyahadsereg masírozott végig az égkék

tenger mentén. A citadella mellett vonultak el, feltehetően az innen nem látható arénából terelték őket a Peskara-öböl felé.

- Holnapra mind halottak lesznek - mondta halkan Ayzaz. -

Mind. Tanaira a Hor-papra pillantott. Azt próbálta kitalálni, valóban a

szánakozás nyomait hallotta-e ki a hangjából. Végtére is mit számít néhány ezer ember élete egy Hor-pap számára? Mikor érdekelte valamelyiküket is holmi rabszolgahad sorsa?

- Ki vagy te? - kockáztatta meg a lány a kérdést. - Még soha-sem találkoztam olyannal, mint te.

- Pedig nem vagyok egyedül - mondta felelet gyanánt Ayzaz. - Ki vagy? A Hor-pap a lány felé fordította fejét, s a csuklya fekete ár-

nyékából áradó sötétség most félelmetesebbnek tűnt, mint eddig valaha. Tanaira lelki szemei előtt legalábbis az élő iszonyat jelent

meg, ahogy belebámult az árnyékokkal teli feketeségbe. - Száműzött - mondta Ayzaz. - Aki sajátjai ellen fordult.

- A Hor-papok ellen? - Tanaira hangjában hitetlenség bujkált.

Még sohasem hallott olyasmiről, hogy egy Hor-pap megtagadta volna az övéit. Miért is tette volna?

- Nem a Hor-papok ellen - javította ki gyorsan Ayzaz. - Gadur

ellen! A kettő nem ugyanaz. Tanaira elfordította a fejét, s felpillantott az istenség felhőkbe

nyúló acéltestére. Idegen istenek uralkodnak rajtunk - gondolta. De talán az

idegen istenek egymással is háborúskodnak. Ez még sohasem

jutott korábban az eszébe. - A viadalig még sok időnk van - váltott témát minden átme-

net nélkül Ayzaz. - Addig vissza kell szereznünk, amit elvettek tőlem.

- Ha visszaszerezzük, segítesz? - Megígértem. - Tudod, hogyan lehet bejutni a citadella titkos kamráiba?

- Tudom. Ismerem a járatokat, voltam ott, mielőtt Krjocs fel-bukkant volna.

- És igazak a hírek? - A hírek? - csodálkozott a Hor-pap. - A kincsekről szóló legendák. - Tanaira türelme lassan, de

biztosan fogyatkozni kezdett. Nem látta oly biztatónak az előttük álló két napot, hogy hideg fejjel végiggondolhassa a teendőket. -

Valóban kincsek töltik meg azokat a tárnákat? Ayzaz elmerengve bámulta a kéklő tengert. - Igen. Kincsek...

- Csak ennyit akartam hallani. - Tanaira feltápászkodott, ki-nyújtóztatta tagjait. Egyre éhesebb volt: legszívesebben azonnal

visszatért volna a fogadóba, mielőtt a tulajdonos elkótyavetyéli a lovát és a szobában maradt holmiját. Nem valószínű, hogy sok esélyt adott volna neki az életben maradására, különösképpen,

hogy hajnalhasadtára még nem tért vissza. Halottnak hisznek, gondolta.

- Jól van. Mi a terved, Ayzaz? - Visszatérek Porto Re-be. Az „enyéimet” most Gadur közelgő

követe érdekli. Talán sikerül megtudnom valamit, anélkül, hogy

elfognának. - A zsákmány... Mi az? - vágott közbe Tanaira. – Valami

könyv? Csak egy pillanatra láttam annak a Hor-papnak a kezé-ben...

- Ne akard tudni, kérlek! - intette a Hor-pap. - De hidd el,

nem az övék! - A tiéd? - Nem! - Ayzaz felkapta a fejét, mintha kígyó marta volna

meg. Tanaira riadtan bámult a Hor-papra. - Nem az enyém! De megígértem, hogy vigyázok rá, amíg újra el nem jön az idő.

Tanaira legyintett. Ez az egész túlságosan misztikusnak tűnt ahhoz, hogy megragadja a figyelmét.

- És én?

- Menj vissza a városba és várakozz! Figyelj minden hírre, amit a kikötőben beszélnek. Napkeltekor itt találkozunk a ro-

moknál... Elhallgatott, mert észrevett valamit a távolban. Tanaira ön-

kéntelenül is arra fordította a tekintetét. Az idegen istenség háta mögötti vizekről hatalmas flotta közeledett a Peskara-öböl felé.

Szász és száz feldíszített hadigálya.

- Ideje indulnunk! - suttogta a Hor-pap. - Vigyázz magadra, Ayzaz!

A csuklyás egy pillanatra megmerevedett, olyannyira meg-lepték a lány szavai. Még soha senki nem mondta ezt neki. Soha.

- Te is vigyázz! - suttogta, de a nomád leány akkorra már el-tűnt a meredek lejtőn, mintha elnyelték volna a hófehér sziklák.

21.

A drómon sebesen szelte a Peskara-öböl türkiz hullámait. Valaha Negritnek nevezték, és e néven rettegte a partvidék népe

Trizétől Tengerfehérvárig, s azon túl, a déli Ragusáig is. A Negrit rászolgált hírére. Nem akadt nála szebb s erőtelje-

sebb, nagyobb gonddal megépített, s még annál is nagyobb gonddal rendben tartott gálya Adrionban. Már a vízrebocsátása utáni években legendává vált. Koper nevezetes műhelyeiben

építették, a jó emlékezetű utolsó Sturanič herceg idejében, Reicaranni admirális parancsára, aki két egymást követő tengeri

csatában elveszítette a rövidéletű Háromegy királyság mindhá-rom flottáját, végromlásba taszítva ezzel hazáját.

A hajó koperi és trizei hajóépítő céhek legjobb mestereinek

felügyelete alatt épült, a legnemesebb dalmáciai fából, a legdrá-gább ruadisztáni réz, acél és arany, a legerősebb skepetariai kötélzet és a legtartósabb polani vitorlavászon felhasználásával.

Több mint harminc esztendőn keresztül az Adrion legszebb és legerősebb hadihajója volt a Negrit. Nyolcevezősoros,

acéldöfőorros szépség, négy onagerrel, féltucatnyi dárda- és kőhajítógéppel, és egy görögtűzköpővel felszerelve. Elegáns, fenséges vonalú hadihajó, több mint negyvenöt méter hosszú,

hat méter széles. Egy nagy és két kisárbocát karnyi vastagságú láncokkal rögzítették egymáshoz és a fedélzethez. Elöl és hátul

vasbordázatú, megerősített felépítményén a Sturaničok zöld-vörös lobogóit cibálta a szél, midőn büszkén kifutott a Kvarinero

vizeire. Acéldöfőorra meg-megcsillant a napfényben, mint ahogy a pajkos delfinek orrán csillog a fény, ha a felszínen fel-felbuk-kannak sebes úsztukban. De hideg csillogás volt ez, s aki

szembe került a döfőorral, azonnal látta, hogy a halál fénye úszik azon.

Ám a Negrit felett elszállt az idő. Annyi tengeri csata hőse roz-zant, kivénhedt gályaként bukdácsolt a halálra ítélt flotta élén, sebesen távolodva a parttól.

Kán Morgarét leginkább egy koros asszonyra emlékeztette a hajó, akinek arcán már túl sok a ránc, melle sem kemény és fe-

szes, mint ifjú szűzként volt, de azért minden mozdulatán érezni a gőgöt, mely még akkor ragadhatott rá, mikoron minden férfi-szem éhesen csüngött rajta.

A Negrit jól tartotta magát. Bár minden eresztékében recsegett-ropogott, mégis szelíden

engedelmeskedett a fedélzetén serénykedő rabszolgák hadának. Amint kibonthatta hófehér vitorláit, esztendőket fiatalodott: ne-kifeszült az erősödő szélnek, és elszántan szelte a hullámokat.

Igaz, most nem a Sturaničok lobogóját csattogtatta a szél az árbocokon, hanem Vlagurian Krjocs karaz kék-fekete zászlait.

A nomád a gálya orrában állt, a corvusba csimpaszkodva fal-fehér arccal bámult maga elé.

Ez az átkozott imbolygás!

Csak ez ne lenne! Néhány perccel azután, hogy a halálflotta kifutott a Belső

öbölből, máris jelentkeztek rajta a rosszullét első jelei. Szédült, gyomra meglódult.

- Mi a baj, admirális úr? - Őrpöröly, ki mindeddig mellette állt,

s elragadtatással bámulta a szigetkirályság partjait, hirtelen elvi-gyorodott. - Nocsak! Nyeregben nem ilyen háborgó tán?

- Nem! - Kán Morgare nem tudott többet szólni, mert attól

tartott, a fedélzeten sürgölődő rabszolgák szeme láttára lesz kénytelen a tengerbe okádni. Azt pedig nem akarta: a halálflotta

parancsnokaként bizonnyal ártott volna tekintélyének egy ilyen szárazföldi patkányra utaló mutatvány.

Inkább nagyokat lélegzett a sópárás levegőből, és sikerült is

valamelyest megnyugvásra kényszerítenie háborgó gyomrát. Hátrafordult gyorsan, lássa, észrevették-e a foglyok múló gyen-

geségét. A Negrit széles deszkáin hajladozó, felajzott rabszolgáknak

azonban kisebb gondja is nagyobb volt e pillanatban, mintsem hogy vele törődjenek. Többségük konyított valamit a hajózás mesterségéhez, végtére is a partmentéről, és a Kvarineróból ra-

bolták el őket. Ők most a köteleket húzták-vonták, s a fedélzeti fegyvereket tisztogatták eszelősen.

Szemmel láthatóan megrészegültek a friss szél érintésétől, a szabadság csalóka látszatától. A többség azonban egyelőre nem élvezhette a szikrázó napfényt: odalent, az egymás mellett és

alatt elhelyezkedő nyolc evezősor padjainál görnyedve, verejté-kezve hajtották előre a Negritet.

- Támadási sebesség! - bődült el a corvus tövében terpesz-kedő fumi tiszt, akit Kán Morgare személyesen választott ki a vezénylői feladatra. Gottepnek hívták, durva, széles arcú tenge-

rész volt, ki egész életét a nyílt óceánon töltötte, többnyire a velencések zsoldjában. Értette a dolgát, s roppant hálásnak

mutatkozott, amikor a nomád választása ráesett. - Támadási sebesség! - visszhangozták a fedélközben gub-

basztó altisztek, jelezve ezzel a pallókon fel-alá járkáló felügye-

lőknek, hogy korbácscsapásokkal ösztökéljék gyorsabb haladásra az evezőket görcsösen markoló társaikat, kik az imént még épp-

olyan foglyok voltak, mint ők maguk. Az új posztok egy csapásra megváltoztatták a viszonyokat.

Támadási sebesség!

A Negrit lomhán meglódult, recsegve-ropogva, mintha bár-mely pillanatban szét akarna mállani az elemek nyomása alatt.

Az újonnan megfoltozott kisvitorlákba belekapott a szél, da-

gasztotta, feszítette őket, de önmagában nem tudta jelentősebb

sebességre késztetni az iszonyatos súlyú hajótestet. Őrpöröly mogorván megkérdezte Gottepet, miért nem vonják

fel a drómon nagyvitorláját, de a fumi értetlenül bámult rá,

mintha csak azt kérdezte volna, nem akar-e önként a tengerbe ugrani a gálya körül cirkáló remorák közé?

Aztán alig érthető magyar kiejtéssel odavetette, hogy a nagy-vitorlát csak nyílt tengeren lehetne felvonni, s éppenséggel an-nak vállalásával, hogy egy hirtelen szélirányváltozás eltérítheti a

drómont. A delebáti csak mormogott valamit a bajsza alatt, s azontúl hagyta Gottepet, hadd végezze a munkáját. Támadási

sebesség! Sebesen siklottak előre, immár a Csendcsatornán, nyomukban

a szedett-vedett halálflotta. A gályák igyekeztek tartani a sebes-séget, de csak a nagyobb egységeknek sikerült megőrizni az előírásos távközt. Kán Morgare csodálkozva figyelte őket. Ha

üggyel-bajjal is, de a flotta egyelőre úgy viselkedett, mintha va-lódi hajóhad lenne.

A közelben egyre gyorsabban siklottak el a parti őrállások, s ahogy megkerülték a Cippa-fokot, bal felől elébük tárult a fehér citadella. Előttük az idegen istenség acélteste magasodott, jobb

kéz felől pedig Korellapolis mólói bukkantak fel a Peskara-öböl túlsó végén.

Kán Morgare sokat mondón a delebátira pillantott: Ez az. Itt vagyunk.

Ez lesz a csata holnapi helyszíne.

Őrpöröly csak a fejét ingatta, aztán hírtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt a nomád füléhez.

- Testvér! - suttogta. - Ez a gálya nem is olyan rossz, mint gondoltam! Mi lenne, ha itt hagynánk ezt az egészet, és elszelel-nénk? A többiek beleadnának apait-anyait, a ménkűbe is, ha

tudnák, hogy a szabadságukért eveznek! Kán Morgare - még mindig sápadtabban a kelleténél - a fejét

rázta. - Nem tehetjük! - mondta. - Utánunk röppentenének néhány

lövedéket, ha eltérnénk a megadott útiránytól. Azon felül... -

mutatott az istenség két lábai mellől előbukkanó, homályos fol-tokra a távolban - ... elállják a menekülési utakat!

Őrpöröly felhördült. A Csendcsatorna mindkét ágában gyorsan

közeledő gályák tűntek fel. Száz és száz hajó: Krjocs karaz igazi flottája.

A karaz gondoskodott róla, hogy semmiképpen se üthessen ki

balul a dolog. Persze - tűnődött a nomád - minden óvatosság hiábavaló, ha valaki ravaszabb nálad!

Márpedig magát ravaszabbnak tartotta ezer Krjocsnál. Most már csak arra kellett ügyelni, hogy a rabszolgák pontosan vég-rehajtsák holnap a parancsait, különben kétségessé válik, ki ne-

vet a végén. - Uram! - szólt valaki a hátuk mögött. - Elértük a megadott

területet. Lassíthatunk? Kán Morgare a fumira pillantott, s először nem értette, mit

akar tulajdonképpen. Aztán észbekapott: Sattamore egyértelmű utasításokkal látta el őket. A halálflotta próbaképpen kihajózik, átsiklik a Peskara-öbölbe, megközelíti a Karmurag-szigetet, az-

tán megfordul és a part mentén visszatér a kikötőbe. Próbaút... - Persze. Egyelőre elég lesz ennyi is.

Gottep lapos pillantást vetett a veres szakállúra, aztán a tá-volban gyülekező flottára. Sötét tűz villant a tekintetében, ahogy elfordult.

- Megállj! - rivallt rá Kán Morgare. - Mi jár a fejedben, ember? Gottep visszafordult, és halkan csak ennyit mondott:

- A holnap, uram! A holnapi csata. Amit meg kell vívnunk, hogy szórakoztassuk azt a férget!

A nomád közelebb lépett hozzá, és megragadta a fumi ten-

gerészingét. - Beszélj, nyomorult! Mit forgatsz a fejedben?

- Elmondom én! Elmondom! - csitította vigyorogva Gottep - Végtére is a ti fejetekben is ugyanaz jár, ha nem tévedek! Hol-nap reggel feltöltik a fedélzetet fegyverekkel. Köveket hoznak a

vetőkbe, sűrű csettamir-olajat a görögtűz-köpőkbe. Kardokat, íjakat, lándzsákat kapunk! Rengeteg fegyvert, hogy minél látvá-

nyosabban gyilkoljuk le egymást! - És? - Amott gyülekeznek, hogy elzárják a szoros mindkét szárát! -

Gottep a vízbe köpött. - És bizonyára délre is elzárják az utat, hogy ne menekülhessünk!

- Akkor? - A nomád még közelebb húzta magához a hajóst, oly közel, hogy már csaknem letaglózta a belőle áradó áporodott

bűz. Gyomra azonmód megint megrándult, kevésen múlott,

hogy nem tört rá újabb rosszullét. - Akkor? - Gottep elvigyorodott. - Holnap meghalunk. Ez oly'

biztos, minthogy nem hagytam szüzet otthon, Fumban egyet

sem! De miért egymást irtanánk, uram? Nem akarok láncos ku-tyaként megdögleni!

- Én sem - vetette közbe Őrpöröly. - Akkor azt mondom, rontsunk nekik! - mutatott a távolba

Gottep. - Dögöljünk meg harc közben, és vigyünk magunkkal a

túlvilágra minél többet! Hát, ehhez volna nagy kedvem, uram! Volt valami ebben az „uram”-ban, ami nem tetszett a nomád-

nak. Lebecsülés, gúny, hitetlenség? De nem törődött most ezzel, sürgetőbb dolgok vártak megoldásra e pillanatban.

- Szóval ehhez volna kedved? - Elengedte a fumi grabancát, s hagyta, hogy Gottep hátráljon néhány lépést. - Jól van! - bólin-tott, s ökölbe szorított kezével a corvus korlátjára csapott. -

Annyit mondhatok, holnap sokan halnak meg Krjocs talpnyalói közül. A Korellapolisiak pedig elégedettek lesznek a látvánnyal.

De én nem akarok megdögleni, ahogy ti sem fogtok, ha azt te-szitek, amit parancsolok! Holnap, ahogy kifutunk, elmondom, mit kell tennetek! Addig egy szót sem akarok hallani! Megértet-

tétek? Gottep cseppet sem látszott meglepettnek. Biccentett, és visz-

szahátrált a fedélzetre. - Menetsebesség! - harsant a hangja immár odalentről, ahon-

nan beláthatta a fedélközben görcsösen evező foglyok sorait. -

Menetsebesség! A Negrit megrándult, aztán nyugodtabban siklott tovább a ha-

bokon, bevárva a le-lemaradozó gályákat, melyek hiába próbál-ták tartani az ütemet velük. A mélyből, ahol a rabszolgák húzták az evezőket, zaklatott zihálás hallatszott, mint valami barbár

fohász a tenger elfeledett isteneihez. Visszatértek a Belső-öbölbe. A halálflotta tizenkét gályát és

ugyanannyi kisebb neft és akriliont veszített a próbaút során, anélkül, hogy egyetlen találat érte volna őket.

Kán Morgare komoran végigpillantott a lassan befutó gályá-

kon, s arra gondolt, milyen vörös lesz másnap a sok-sok fehér vitorlavászon, a síkos fedélzetek, s milyen vérvörös lesz a szik-

rázóan azúrkék öböl is a kiömlő vértől.... Napok óta nem tudott szabadulni e látomástól.

22.

Órákon át bolyongott a városban, de mindvégig ügyelt rá, hogy ne távolodjon el túlságosan a kikötőtől. Bárhová ment, bármekkora kanyarokat is írt le a Palazzo Mennica körül, bármi-

lyen szűk sikátorba fordult is be, szeme sarkából mindig az ide-gen istenség gigászi alakját figyelte, mint eltéveszthetetlen tájé-

kozódási pontot. A piacon vett egy szakadt, szürke utazóköpenyt, s azt teste

köré kanyarította, s hosszú, éjfekete haját is annak csuklyája alá

szorította, hogy minél kisebb feltűnést keltsen a forgatagban. A köpeny elrejtette domborodó női bájait, amit kivételesen egyál-

talán nem sajnált. A nyüzsgő parti sétányokon amúgy is szép számmal lófráltak a testüket alig valamivel fedő Dennion-

ledérák, nyíltan kelletve magukat a sok ezer férfinak. Ez a nap még a dús étkeké, gyöngyöző vinodolei boroké, és a forrótestű Dennion-ledéráké volt.

Az igazi ünnepség csak másnapra tartogatta meglepetéseit. Tanaira elvegyült a sokaságban, megbámulta a hegyekből le-

özönlő, tarkaruhás parasztokat, a mogorva tengerészeket, akik lábukat a móló partján lógatva bámulták Cresson partjait. A ten-geren éppen gyászos flotta parádézott, éles fordulatot téve az

idegen istenség lábai között. Különös gályák voltak, innen a partról úgy tűnt, csupa kivénhedt, sérült hajóból állt.

- Rabszolgák! - mondogatták a móló környékén, s Tanaira először nem értette, miről beszélnek. - Rabszolgák! - suttogták izgatott áhítattal a kalmárok, s kezüket dörzsölve már a másnapi

látványosságra gondoltak. Sok-sok ezer rabszolga, s mind azért hajózik ki a tengerre, hogy véres küzdelemben pusztítsa el egy-

mást. A legszerencsésebb korellapolisiak azzal büszkélkedhettek, hogy bebocsátást nyertek a cressoni arénába, ahol e percekben bizonyára a gladiátorviadalra készültek a foglyok. A kalmárok

izgatottan tárgyalták, ki lehet ott, s ki reked az öböl innenső ol-dalán.

Cellini dózse és kísérete, a városi előkelők, patríciusok, a leg-gazdagabb kalmárok, a régi testőrség tisztjei, a néhai Sturanič

herceg bizalmasai bizonyára roppant megtiszteltetésnek vették,

hogy a karaz számít megjelenésükre. Tanaira kihallgatta, ahogy gyanútlanul, szinte gyermekded

örömmel beszéltek a viadalról, s arra gondolt, hogy Korellapolis

népe megérdemli az alávettséget. Nagyon is megérdemli... Odalent a mólónál különösen egy triera kapitánya készülődött

nagy hanggal a viadalra: Ogulin-Magacce pöffeszkedve magya-rázta a kisebb gályák tulajdonosainak, hogyan hívta meg a cita-dellájába a szigetkirály, amikor megvette tőle a rabszolgákat.

Roppant büszkének tűnt, s az a legkevésbé sem zavarta, hogy a többiek csaknem mind szem- és fültanúi voltak a jelenetnek,

mely kevés híján az életébe került. Tanaira elmosolyodott. Eleget látott és hallott: mindebből pe-

dig leszűrhette, hogy a szigetkirályságban pontosan úgy alakul-nak a dolgok, ahogy azt előre sejtette. Otthagyta hát a vásári forgatagot: akadt még elintéznivalója éppen elég.

23.

A dózse palotájának fehérre meszelt homlokzatába kagylóhé-

jakat és gyöngykorallokat építettek, melyek a napsütésben mi-riád színben pompázó, apró tükörlapkaként ragyogtak. Nem volt nehéz megtalálni: Tanaira felhágott a hegyoldalra vezető

Setalište Cippára, melynek végén, lezárva a lépcsőzetesen emel-kedő teret, ott állt a szikrázó palota.

A lány megállt, úgy bámulta az épületet, mintha nem látta volna korábban a trizei Amacus-tornyot, a fumi Essau-palotát, vagy akár a tarasattói tükörbástyát, melynek vaskos falába élő

gyermekeket falaztatott Tamme-Zou mester, Adrion nevezetes építésze.

Cellini palotája - ha nem is tett túl emezeken, a hófehér, és szürke korellapolisi viskók, házacskák tengerében lélegzetelállító látványt nyújtott. Ám a máskor oly vidám épületen most hiába

lengtek a Celliniek és rokoncsaládjaik tarka lobogói. A színpompa csak álca volt: a falakra valójában némaság ereszkedett, dacára

a sok száz szolgának, kik inkább csak lábujjhegyen sürgöttek-forgottak a mély gyásszal telt termekben és szobákban.

Tanaira körbekémlelt, s úgy döntött, a biztonság kedvéért az

egyik sikátorból, a csaknem a palota oldalára simuló Čettinje-pavo felől közelíti meg a palotát. Kell ott lennie valami cseléd-bejárónak, melyen keresztül a piacon vásárolt húst és gyümöl-

csöt szállítják a konyhába - gondolta, és nem is kellett csalódnia. A cselédkaput tárva-nyitva találta, éppen friss halakkal tért

meg egy kordé, oldalán a Cellini-címerrel. Tanaira játszi köny-nyedséggel siklott be az árnyékok fedezete alatt, úgy, hogy senki sem vette észre, miként lopakodik fel a palota rideg belső

lépcsőcsarnokában a felső, tenger felőli kerengőkre. Onnan már egyenes út vezetett a belső traktusokba. Léptei-

nek neszét elnyelték a drága skepetariai és Čara slavai szőnye-gek, ahol pedig rideg márványon kellett tovasuhannia, ott a pár-

duc ügyességével siklott a köveken. Egy-egy lépcsőfordulóban vagy folyosószakaszon azonban megtorpant: nem kívánt bele-botlani egyetlen bíbor- és kékruhás szolgába sem.

Egyenesen Cellini szobája felé tartott. Emlékezett még rá, az egymást követő fordulóban merre kell

továbbhaladnia, s hová nem szabad betennie a lábát, hogy el-kerülje az ügyesen telepített csapdákat, melyeket a tolvajok és orgyilkosok feltartóztatására helyeztek el a dózse hűséges em-

berei. Hű szolgák, mint például Fario... - gondolta a lány, s nem állta meg, hogy el ne mosolyodjék a sötét lépcsőkön.

A jó Fario... Nélküle most komoly kutyaszorítóba kerülhetne: hoppá, egy pókháló, illetve valami, ami pontosan úgy fest itt a forduló cirádás boltíve alatt, mintha pókháló lenne. Nem érhet

hozzá, mert azonnal mozgásba hozna egy gondosan elrejtett csapóajtót. Akkor aztán zuhanhatna, s nem is akart belegon-

dolni, micsoda ősi, mélységes mély pincék alján állapodna meg arra a kis időre, míg az ott tanyázó, napfényt sohasem látott teremtmények végeznek vele.

De szerencsére az ifjú kardforgató ostoba gyermekként fecse-gett ki mindent, amit csak tudott a palota titkairól az igéző te-

kintetű nomád boszorka előtt. A jó Fario... Tulajdonképpen nagy kár, hogy nem jutalmazhatta meg mindazzal, amire az ábrándos tekintetű adrioni vágyott. Pedig a teste nem tiltakozott volna,

sőt! Mégsem... Kán Morgare ezt sohasem fogja megérteni. Kine-vette persze csak kedvesen, mint gondos báty az ő ostoba hú-

gocskáját. S éppenséggel - ez fájt az egészben a legjobban.

Fario csalódottan tért vissza Bertram törzséhez, nem is sejtve,

hogy a szerető báty nem vér szerinti testvére a boszorkának. Fariónak jó szeme volt az ilyesmihez, ha még néhány napig

Őrtüzek Lángjában marad, bizonyára rájön mindenre. Így azon-

ban... A lány tovább őrizgette titkát, hol a kétségbeesés legmé-lyebb bugyraiban fetrengve, hol pedig a reménykedés áttetsző

szárnyú pillangóit kergetve. Felsóhajtott, s fejét megrázva tovaosont a folyosón. Mielőtt

azonban elérte volna a dózse szobáját, minden óvintézkedés el-

lenére is, csaknem belebotlott egy sebhelyes arcú, velencés öltö-zetet viselő testőrbe. A férfi - alig két karnyújtásnyira tőle meg-

torpant, beleszimatolt a levegőbe, aztán rövid toporgás után vállat vont, és elsietett a fogadótermek irányába.

Tanaira fellélegzett: tudta, hogy most már csak percek kér-dése lehet az egész.

Amikor besurrant a félig nyitott ajtón, azonnal megcsapta or-

rát a velencések andalító illatvize. Fülig elpirult, ahogy az emlé-kek előtörtek, Fario verejtékező arca, melyen a szenvedés ösz-

szes stációja elsuhant már, s az illat, ó, Öregisten, az illat, ami megszédítette néhány órára...

Gyorsan elhessegette magától az emlékeket. Kivonta leghosz-

szabb gyiloktőrét, és az ablaknál álló, görnyedt hátú öregember-hez osont.

Ősz férfi volt. Nem a kor, hanem a fájdalom törte meg. Tanaira kígyóként előreszökkent, s a következő pillanatban a

tőr hegye máris a dózse torkának feszült. Cellini nem tűnt meg-

lepettnek: csak ősz szemöldökét vonta fel csodálkozva, mint aki bosszankodva konstatálja, hogyan lephették meg ilyen könnye-

dén. A kés azonban szemmel láthatóan nem nagyon zavarta. - Mire vársz? - kérdezte fásultan. - Nem fogok védekezni! - Nem is nagyon lenne rá módod - jegyzete meg a lány, de

azért enyhített valamennyit karja szorításán. - Nem akarlak megölni, Cellini!

- Valóban? - A dózse cinikusan elmosolyodott. - Pedig mind-kettőnknek jobb lenne, ha megtennéd! Nekem nem kellene szembenéznem a szégyennel, te pedig talán túlélnéd ezt a kis

kalandot. - Megpróbált hátrasandítani: a kíváncsiság, úgy látszik, erősebb a halálvágynál is . - Ki vagy te? Krjocs küldött?

Tanaira egy pillanatig habozott. Kevés ideje maradt, nem akarta felesleges magyarázkodással vesztegetni a maradékot.

- Krjocs ellensége vagyok! - jelentette ki végül, remélve, hogy

ezzel megtalálja a varázsszót. Megtalálta. A dózse kihúzta magát, már amennyire azt a nomád lány szo-

rítása engedte. - Az ellensége? - A hangja szinte vibrált, Tanaira érezte, hogy

egyre nehezebb lesz így tartania. - Miféle ellensége? - Tudom, mi történt - mondta a lány. - Tudom, miért kell a lá-

nyodat feláldoznod Krjocs buja vágyainak. De ne félj!

Korellapolis nem lesz a zsákmánya! Cellini nagyot nyelt.

- Jól van. Úgy látom, meg fogjuk érteni egymást! Most tedd el ezt a tőrt! - kérlelte a lányt. - Én pedig megígérem, hogy nem

kiáltok az őrökért! Tanaira szó nélkül az övébe tűzte a fegyvert. Ahogy megfor-

dult, hogy szemtől-szembe álljon végre titokzatos támadójával,

a dózse megreszketett az izgalomtól. Számára e nap, s különös-képp' a kővetkező nem volt egyéb, mint a megaláztatás elvisel-

hetetlen, végletekig nyújtott színjátéka. A karaz holnap reggel kíséretével átkel a csatornán, s tiszteletét teszi a dózse felcico-mázott palotájában. Egyúttal megkéri leánya, Cyrenne kezét,

akit - minő lábbal tiprása az ősi szokásoknak - máris ágyasának tekint, s nász előtt citadellájába cipeltetett. Ostoba színjáték!

A reménytelenség megfosztotta minden életkedvétől, nem csoda hát, ha most hitetlenkedve fogadta a fordulatot: talán akad mégis némi remény?

Egy bájos leányt látott maga előtt, bárha koszos köpeny fedte is testét. Vékony arc, hatalmas, barna szemek: a velencés még

életében nem látott ekkora szemeket. - Nomád! - suttogta döbbenten. - Gyermekem, mi dolgod itt? Tanaira elmosolyodott. Igyekezett legmegnyerőbb, legszelí-

debb mosolyát magára ölteni, melyről jól tudta, az esetek több-ségében ellenállhatatlan. Mint most, például...

- Egy ajánlatot hoztam számodra! - mondta. - Hallgatom. - Krjocs harcosai holnap... immár törvényesen... megszállják

a várost. Leányoddal a karaz kezébe kerül Korellapolis, a törvé-nyek értelmében át kell ruháznod rá a dózse címet!

- Tisztában vagyok vele - szűrte fogai között kedvtelenül

Cellini. - Ha csak azért tetted meg a hosszú utat hazádból idáig, hogy ezt elmond nekem, hát csalódnod kell, bájos gyermekem!

- Szó sincs róla! Az ajánlatom tétje: a város. Korellapolis.

- Ezt hogy érted? - Egyszerű. Ha megegyezünk, megszabadítjuk Korellapolist

Krjocs uralmától. - De... - Egyszer s mindenkorra!

- Megszabadítjátok? Kikről beszélsz? - Tudod jól, nemes dózse! Átvonulást kérünk, élelmet, támo-

gatást, szállást, és aztán majd néhány hajót is. Cellini elgondolkodva méregette a bájos hajadont. Bátor... -

gondolta. Bátor és fölöttébb talpraesett. Van benne valami... - Bár olyan egyszerű lenne minden, mint ahogy azt hiszed,

gyermekem! - mosolyodott el aztán, amikor úgy döntött, sajnos

nem veheti komolyan a lány egyetlen szavát sem. - De a dolgok nem ilyen egyszerűek. Krjocs legyőzhetetlen! Sokan próbálták

már megállásra kényszeríteni, de ő mindig győzedelmeskedett. Hol vannak ma már az ellenségei? Hol van Sturanič herceg, a partvidék atyja? Az ifjú Belgor herceg? Hol? Elvesztek, mert

Krjocs szövetségesei... - Ezt bízd ránk! - vágott közbe Tanaira, ügyet sem vetve a dó-

zse ellenkezésére. - Meg tudjuk csinálni, erről biztosíthatlak! Csak azt kérem, add hírül a népednek: ne támadjanak ránk. Nem ellenségként jövünk, nem Korellapolist akarjuk!

- Hanem? - villant meg az öreg szeme. Nem tud kivetkezni önmagából. ízig-vérig uralkodó - ötlött

Tanaira eszébe, s magában elismeréssel adózott a várost évtize-dek óta vezető férfi előtt.

- Nekünk Cresson kell!

- Ó, a kincsek? - nevetett fel szárazon Cellini, és visszafordult az ablakhoz. Odakint, a parton ezrek tolongtak a mólóknál. - A

kincsek talán nem is léteznek! Nem ismerek senkit, aki látta volna őket, s visszatért a szigetről, hogy beszámoljon róla!

- Talán mégis! - Tanaira hangja megremegett: nem, arra

gondolni sem szabad, mi történik, ha véletlenül mégsem... - Ez már a ti dolgotok! - legyintett a dózse. - Ha ti mesebéli

kincsek után kajtattok, tegyétek csak! De azt mondod, ha enge-

dünk átvonulni benneteket Korellapolison, cserébe megszabadí-

totok Krjocstól? - Pontosan! - És a lányom? - Cellini hátrafordult, ráncos szemében zölden

villant a nap fénye. - Vele mi lesz? Tanaira lebiggyesztette ajkait. A tanácstalanság és a bizony-

talanságjele volt ez nála, bár erről Cellini nem tudhatott. - A lányod, nagyuram? Na igen...

- Ha egy kis szerencséje lesz, túléli! - mondta Tanaira halkan. - Talán... Mi csupán a város biztonságát szavatolhatjuk... - ha-

bozott egy pillanatig -, bár a harcnak kétségtelenül lesznek... áldozatai.

Nem. Ezt nem kellett volna mondania. Cellini elfordult tőle, s a lány azt hitte, azért, hogy elrejtse könnyeit. De amikor megszó-lalt, hangja kemény volt és elszánt:

- Ha baja esik, veletek harcolok addig, míg Krjocst meg nem találom. És akkor...

Nem fejezte be, de Tanaira így is tudta, mire gondol...

24.

A négytornyú várkastély ormairól fekete csuklyás alakok

pásztázták a tengert. A levegőben nyugtalanság vibrált: a környéket még a mada-

rak is messze elkerülték, csakhogy ne csapja meg tollaikat a fa-lakból áradó jeges léghullám.

Porto Re, a város, mely felett a Hor-erődítmény magasodott,

mintha másik világ lett volna. Vidáman, nyüzsgő tömeg tolongott a Setaliste Colommán, a halpiactól egészen az Ostor-szirtig, a

Baccari öböl bejáratáig. A kikötőben könnyű nauszok ringtak a vízen: a város népe

hajnal óta készülődött, hogy mihamarabb a szomszédos

Korellapolisba érjenek. Csak a balgák halasztották az indulást a nagy nap reggelére: minden épeszű sejthette, hogy aki ma nem

foglal helyet magának, lemaradhat mindenről. Odafenn, a komor vár tornyaiban azonban egészen másféle

izgatottság lett úrrá Hor szolgáin. A renegátot nem sikerült kézre

keríteni, s ez roppantmód nyugtalanította őket. A Könyv ugyan -

annyi-annyi esztendő után - ismét megkerült, de az áruló meg-büntetése még váratott magára.

A szerzetesek reggel óta mind gyakrabban tekintgettek észak

felé, ahonnan áttetsző fellegeket sodort feléjük a szél. Vártak.

Vártak valakit, akiről tudták, nem türelméről és megbocsátá-sáról híres. A Könyvet már idejekorán felhozatták a kazamaták-ból, s amikor a vörös gálya végre feltűnt a távolban, vitorláján a

Vérszemű csillag szimbólumával, szertartásos rendbe sorakoz-tak, hogy méltóképpen fogadhassák Gadur követét.

A megtorlót... A gyűlöltet. A gálya körülményesen forgolódott a leszállóbástya körül, az-

tán lassan lejjebb ereszkedett. A városból - hisz tiszta volt az idő - felhallatszottak a meglepett, félelemteli kiáltások. Ezt a gályát még sohasem látták: jóval nagyobb és díszesebb volt azoknál,

melyeken a Porto Re-i Hor-papok rótták a partvidék levegőóce-ánját.

A vendég megérkezett... Gayaghnak hívták, idegen világok küldötte volt, Aib meg-

szentelt völgyének követe. Lidérc grifként ismerték, de valódi

neve a legtöbb nyelven valóban csak annyit jelentett: a Gyűlölt. Magasabb volt, mint az előtte felsorakozott gocsamulok, még

a szakrális maszkot viselő tajguc fölé is legalább két fejjel maga-sodott. Érezte a masszív félelemhullámokat, melyek az őt fogadó szerzetesekből áradtak.

A fél térdre ereszkedő csuklyás, aki két kézzel nyújtotta felé a dísztelen, vaskos fekete kódexet, nem merte felemelni a fejét.

Várt. Amikor a lidérc grif megtapogatta a kötést, óvatosan csuklyá-

jához emelte, megszagolgatta, a gocsamul még mindig a bástya

köveit bámulta meredten. - Hol van? - bődült el Gayagh. A levegő megreszketett,

mintha apró kis robbanások remegtették volna meg a szerzete-sek szívét. - Hol van?

A gocsamul, aki elhozta a Könyvet, lassan felemelte fejét. Te-

kintete kihunyt, bőre a csuklya sötét árnyékában jeges volt, mint a holtaké. Eljött a pillanat, ki kell mondania, még akkor is, ha az

életével fizet érte. Magán érezte a lidérc grif hatalmas árnyékát, lehunyta hát szemét.

- Nem sikerült elfognunk! - ismerte be. - Elrejtőzött előlünk,

hatalmas Gayagh! A lidérc grif érdeklődve hajolt le hozzá, hogy körbeszaglássza. Igen. Tisztán érezte a rettegés szagát. Igazat mond, valóban

nem sikerült elfogniuk... Gayagh kényszeredetten felemelkedett, s egyetlen mozdulat-

tal hátravetette a koponyáját fedő csuklyát. A szerzetesek nem mertek rápillantani. Látták már a lidérc grifet teljes valójában, de ez nem jelentette azt, hogy szeretnék ismét látni.

- Hol rejtőzött el? - mennydörögte Gayagh, s reszketett a hangja a visszafojtott indulattól. A gocsamul nagyot nyelt. Pon-

tosan ettől tartott: a lidérc grif nem elégedett meg a Könyvvel, neki a renegát kellett.

Ha igaz, amit hallott, Gayaghnak komoly oka van leszámolni a néhai Hor-pappal, akit Ayzaznak neveztek, míg Gadur szolgája volt.

- Úgy vélem, hatalmas Gayagh, még mindig Korellapolisban bujkál. Óriási a sokadalom ott: holnap hűséges szolgánk, Krjocs

karaz lakomáját tartja Cresson szigetén. A partvidék őt ünnepli, hatalmas...

- Akkor valóban ott lesz! - dübörögte a lidérc grif, megre-

megtetve a gocsamulok lelkét. - A tömegben könnyű elbújni! Tehát mi is részt veszünk, azon a pompás mulatságon!

- De hatalmas Gayagh... - Valami készül... - sziszegte a lidérc grif, és hirtelen egészen

közel hajolt az előtte térdeplő alakhoz. A gocsamul nem állta

meg, hogy fél szemmel ne pillantson a fölötte tornyosuló hústö-megre.

Látta azt a koponyát... azt az „arcot”. Azokat a... szemeket... - De hatalmas Gayagh... - Idefelé nomád tumánokat láttam gyülekezni a Fum feletti

hegyekben! - sziszegte a lidérc grif. - Mit gondolsz, ostoba, va-jon mire készülnek?

- Nomádok, hatalmas Gayagh? - A gocsamul értetlenül ejtette a szavakat, mintha nem lenne tisztában jelentésükkel. - Nem hiszem, hogy...

Gayagh rettenetes ábrázatán kaján vigyor terült szét: nyáltól csöpögő pofája most csaknem hozzáért a gocsamul arcához.

- Hogy te mit hiszel, az nem számít, féreg! Valamire készül-nek, ezt a vak is látja... Veszélyeztetik a cetférgek terelési ösvé-

nyeit, s ezt nem tűrhetjük... Miért nem vetted ezt észre? Leg-

alább két tumán... Téged talán éppen a látásod zavar... Azzal kinyúlt hosszú, karmos ujjaival, s lassú, réveteg moz-

dulattal a gocsamul arcára helyezte tenyerét.

- Nagyuram, könyörgöm, neeee!!!! - Láss tisztán! - dünnyögte a lidérc grif, és egyetlen, gyors

mozdulattal a gocsamul szemeibe mélyesztette karmait. Hús sercent, és a kocsonyás, fehér szemgolyók lassan végig-

csorogtak Aib küldöttének a pikkelyes ujjain.

- Most pihennem kell! - egyenesedett fel hirtelen, s a körülötte álló Hor-papokra pillantott. - Készüljetek! Holnap indulunk!

Meglátogatjuk hű szolgánkat, Krjocs karazt! Remélem... - hö-rögte - kiengesztel majd valami ajándékkal....

Hátat fordított a még mindig előtte térdeplő, vinnyogni sem merészelő alaknak, s a Kódexet testéhez szorítva elviharzott a torony felső kapuja felé.

A szél feltámadt, s vadul belekapott a bástya felett lebegő Hor-gálya éppen legöngyölődő veres vásznaikba. A szerzetesek

némán álltak. Egyikük sem mert társukhoz lépni, aki sokáig mintha kővé dermedt volna, aztán térdepelve, kezével vakon tapogatta maga körül a köveket, szemgolyóját keresve.

A többiek igyekeztek csitítani szívük heves lüktetését. Nemsokára már ők is hallották a szél süvítését a bástyák fe-

lett...

25.

Az ösvények mind Fumba vezettek, le a hegyekből, keresztül a

szűk szorosokon. Csak néhány, keskeny csapás tört délnek, azokat is benőtte a gaz, a burjánzó növényzet.

De hát ki is használta volna ezeket az utakat ily' vészterhes időkben? A kalmárok mindig is biztonságosabbnak vélték a part menti széles kőutakat, a vinodolei parasztok pedig jobbnak lát-

ták kerülni az árnyakkal teli völgyeket, mióta a közelben Hor-papok ütöttek tanyát. Ám az elhagyatott csapások azon a napon

nem tűntek elhagyatottnak... Amikor a nomád tumánsahun felpillantott az égre, már leg-

alább félezer jól felfegyverzett lovas ereszkedett le a Hrašten

völgyébe, s mégannyi várakozott a hegygerincen, hogy kövesse

a tumán első zömeit. Dél felé járt, bágyadt szellő cirógatta a fák koronáját. Odaát, a

hegyek túloldalán bizonyára erősödik a szél, végignyargal a

szűk, part menti sávon, szabadon kiterjesztve hatalmát a tenger fölé.

Gécse, a tumánsahun felsóhajtott. A tenger... Bárcsak láthatnák végre a tengert. Napok, hetek

óta nyeregben ültek, s egyre csak szűk, alig használt csapásokon

haladtak délnek, mindig csak délnek. Rejtve, csaknem bujdo-kolva, mint valami... rablóhorda.

Parancsuk félreértés nélkül úgy szólt, hogy kerülniük kell min-den összecsapást a helybeliekkel, nem zargathatják a paraszto-

kat, kereskedőket sem: élelemért, zabláért pedig mindenütt fi-zetniük kell.

Szégyen... - gondolta Gécse, a tumánsahun. Fizetni...

A parancsot az Öregisten minden kincséért sem szegte volna meg. Minden egyes faluban, ahol ideig-óráig megpihentek, kö-

zölte a parasztokkal, hogy szívesen fizet, ha ragaszkodnak hozzá. Bujkálhatott azonban valami a tekintetében, ami elgon-dolkodásra késztette a derék szlavóniai földtúrókat, mert végül

egytől-egyig úgy döntöttek, hogy inkább eltekintenek az ellen-szolgáltatástól.

Igaz, a tumán derékhadát rokonnép, Bertram törzsének se-rege adta: velük hamarabb szót értettek az itteniek, mint az északi nomádokkal. Bölcs, felettébb előrelátó döntés volt ez a

Hadak Urától, aki tudta, sokak emlékezetében él még a nagy adrioni háború minden szenvedése.

Igaza volt: úgy tűnt, emberei átvergődtek az utolsó hegyeken is, s végre célhoz érnek.

A kucsmás boccarác, akit följebb, Osoje közelében fogtak,

legalábbis valami ilyesmit magyarázott kézzel-lábbal a körülötte álló nomádoknak.

- To je Ponikve! I Jurani - integetett nyugat felé. - A tamo še Sveti Križ! Raźumis te?

86

- Raźumem - bólogatott a tumánsahun türelmetlenül. - A gde še nalaźi... Meja-Gaj? I Baccarac?

- Tamo, tamo! - mutogatott dél felé a paraszt, s arcán boldog mosoly suhant át. - U Baccaracu, je bio majo kuça! Majo kuça!

- Dobro je... - dörmögte Gécse, s hátrafordult a nyomában

léptető íjász-zöm kapitányához. - Grmork! A lovak kimerültek. Bevárjuk a többieket, és megpihenünk ebben a völgyben!

A fiatal nomád megkönnyebbülten bólogatott, aztán gyorsan

megálljt vezényelt embereinek, mielőtt még a tumánsahun meg-gondolná magát. Később, amikor kipányvázták lovaikat, s csön-

desen falatozni kezdtek, azt mondta Gedres fia Gécse tumánsahunnak:

- Nem kerültünk túl közel Porto Re-hez, uram? Nem szeretnék

a Hor-papok karjába szaladni, ha már idáig elvergődtünk! Gécse arcán baljós árnyék suhant át:

- Nem tudom, Grmork! Nem tudom! Az a gálya nagyon ala-csonyan repült felettünk! Kötve hinném, hogy nem fedeztek fel

minket! Ha pedig tudnak rólunk... - Nem fejezte be, csak a fejét rázta lemondóan.

Néhány órával elébb futárt menesztett a hegyek túloldalán

délnek ereszkedő másik lovastumánnak. Közeledtek céljukhoz, s nem akarta, hogy küldetésüket éppen most, az utolsó napokban

veszélyeztessék Gadur szolgái. - Estére elfoglaljuk a kijelölt pontokat - mormolta maga elé. -

A többi már nem rajtunk múlik, fiam!

Grmork bólogatott. - Kán Morgare ravasz, mint a sivatagi róka! Vág az esze, mint

Saul szaifja! Mire elérjük a partot, azonnal támadhatunk, erre mérget vehet, uram! - A tumánsahun nem szólt semmit. Szere-tett volna maga is olyan bizakodón a jövőbe tekinteni, ahogy az

ifjú íjász-zöm kapitány. - Bízzunk benne! - mindössze ennyit mondott.

A kucsmás boccarác meg csak vigyorgott és bólogatott, mintha értette volna, miről beszélnek ezek maguk között...

26.

Csaknem éjfélre járt, mire minden rabszolgát visszatereltek az aréna alatti kazamatákba. Admirálisból, korbácsos felügyelőből,

evezőhúzó gályarabból mindenki egy csapásra visszavedlett névtelen halálraítéltté. Kisvártatva hagymázas álomban fet-rengve várták a hajnalt, számukra feltehetően az utolsót.

Miközben beterelték őket szállásukra, Kán Morgare csaknem

közelharcot vívott néhány megvadult ruáddal, hogy Őrpöröllyel egyetemben ugyanabba a sziklakamrába kerülhessen, melyben az előző éjszakát töltötték. Ahhoz már túlságosan fáradtnak

érezte magát, hogy újabb járatot fúrjanak az ősi csatornáig. Igaz, ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy egyáltalán meg-

moccanjon. Csak hevert a hideg kövön, s hallgatta a körülötte fetrengő, kimerült rabszolgák zihálását. Napok óta nem aludt.

Őrpöröly azonnal elszunnyadt mellette, s most egyenletesen

szuszogott, átadva magát a lebegésnek, melyben ismeretlen fo-galom volt a félelem és a megaláztatás.

Nem szabad elszunnyadnom. Nem szabad... - ismételgette magában a nomád. Szemhéját ólmos súlyok húzták le, és a sö-

tétség megváltóként nyújtogatta felé puha karjait. Nem sza-bad...

Hallotta, ahogy a odze őrök végigdübörögnek a katakombák

közötti folyosókon, s a rácsok előtti vályúba öntik a tegnap esti bűzhödt, undorító lötty maradékát. Nem érdekelte. Képtelen lett

volna még csak beleszagolni is. Valahol a közelből Gasath hangját is hallani vélte: az aréna

mestere a rájuk váró halálnemeket részletezte nagy-nagy élve-

zettel. Nem szabad... Még annyi tennivalója lenne ezen az éjszakán... Nem bukhat

el most, különben mindennek vége… Utolsó szalmaszálként - már afféle félálomban - egy távoli fa-

lucska képe jelent meg lelki szemei előtt. Tavasz volt, azon tava-

szok egyike, mikor a pusztákon még szabadon lovagolhatott bárki, nem lestek rá lépten-nyomon vérengző vadak és feltá-

madt torzszülemények. Amikor még nem uralta Nomádiát a go-nosz katedrális, a Holdtenger vidékére örök éjszakát bocsátó Gadur. A part menti nomád falvak népe bőséggel merítette hálóit

a szent vízbe, s ejtett el vadat a környező erdőségekben. A kép sokszor ötlött eszébe az utóbbi napokban. Talán a ten-

ger, talán a rátörő honvágy miatt, ami egyre erősebben mar-dosta lelkét. A nomád falu idilli csöndjét azonban fülsiketítő üvöltés hasította fel. Kán Morgare megrázta a fejét. Nem! Nem

szabad erre gondolnom! Kényszerítette magát, hogy kiiktassa agyából a rátörő, fájdalmas emlékeket, a lerombolt szentély ké-

pét, a tenger mélyéből feltörő teremtmény homályos körvona-lait, a kavarodást, a vért és a lángokat.

Megtisztította elméjét, s jóleső, jeges nyugalom áradt szét a

testében, feledtetve a kimerültség és a sebek okozta, egyre erő-södő fájdalmat is.

Lassan felemelte fejét, és körbekémlelt a félhomályos, bűzlő

sziklaodúban. A rabszolgák egymáshoz préselődve hevertek mindenfelé, némelyikük öntudatlan álomba merült, akárcsak Őr-

pöröly, míg mások magukba roskadva bámulták a vályúból kikú-szó és a köveken tovaaraszoló férgeket. Nem messze tőle a sa-vószemű fumi pislogott rá.

- Vajon mióta figyel? - tűnődött a nomád. Aztán csak legyin-tett. Ezzel most nem lesz ideje foglalkozni. Felült és hallgatózni

kezdett. Egy odze fel s alá járkált a folyosó végén, de ide még a fáklyák vetette vörös árnyéka sem látszott.

Kán Morgare megérintette Őrpöröly vállát, hogy meggyőződ-jön róla, valóban alszik-e. Aludt.

Óvatosan hátrakúszott, a tegnap éjjel megbontott réshez, ki-

szedegette a kitermelt kődarabokat, s ügyet sem vetve a fásul-tan rábámuló rabszolgákra, eltűnt a csatornajárat fekete árnyé-

kában... A savószemű mindvégig figyelte.

27.

A nap már lebukott Cresson fehér szikláin túl, de Ayzaz még mindig nem volt sehol.

A lány nyugtalankodni kezdett. A hegy felett hűvös szellő se-pert végig, és süvítő visszhangot keltett a romok között, megre-zegtetve a kóróvá aszott fűszálakat a kopár sziklák réseiben.

A nap eltűntével fokozatosan kigyulladtak az égen a csillagok, sejtelmes árnyakat vetve a kettétörött oszlopok és leomlott falak

közé. Idefenn minden a halálról suttogott. Hol késhet? Tanaira idegesen járkált fel-alá. Mi van, ha a Hor-papot min-

den óvatossága ellenére is foglyul ejtették az Övéi? Vagy ami még ennél is rosszabb, mi van, ha becsapta őt?

Megtorpant, felnézett az idegen istenség gigászi szobrára: Taius szemei gonosz, rőt fényt vetettek az égre. A szemek izzása talán irányt mutatott e percekben az odakint hánykolódó hajók-

nak, melyek a holnapi viadalra igyekeznek a biztonságot jelentő

rév felé, de a lány számára csak a mindenütt ráleselkedő rette-net jelenlétét bizonygatta. Nem félt, ahhoz tapasztalt már egyet, s mást a Kán Morgaréval töltött közös utazásai során. Viszont

magány kínozta, az az érzés, melyről már azt hitte, végleg meg-szabadult.

Megszokhattam volna... - korholta magát, miközben össze-húzta testén úti köpenyét. Árnyék vagyok, aki követi őt, mint a Hold a Napot. Ha nagy ritkán utolérem, vele töltök néhány órát,

de alig várja, hogy indulhasson megint. Hirtelen felkapta a fejét.

Léptek. Kimért, nyugodt léptek... Tanaira fedezékbe vetette magát, kezében egy pillanatra

megvillant gyiloktőre. Bárki közelítsen is, már nem érheti megle-petés. De nem kellett használnia fegyverét. A felfelé kanyargó ösvényen Ayzaz csuklyás alakja bukkant fel. Egyedül jött.

Felért, megállt Tanaira előtt. Most látszott csak mennyire megviselte a mögötte álló út: zihált, meggörnyedt, mint valami

göthös vénember. - Jól vagy? - Amit a lány érzett, nem szánalom volt, csupán

aggodalom: ilyen állapotban miféle segítséget nyújthat szá-

mukra a szerzetes? - Semmi bajom - Ayzaz erőt vett magán, és felegyenesedett.

- Itt vagyok, ahogy ígértem! - Mit tudtál meg? - Csaknem a kezemben tartottam már! - suttogta Ayzaz. - Ha

kinyújtottam volna az ujjaimat, akkor elérem. Csakhogy megér-kezett Gadur küldötte. Menekülnöm kellett, régi adósom, s én

régi adósa vagyok! Tanaira hallgatott. Hallgatott, de csak azért, mert félt kiejteni

száján a kérdést: akkor most mi lesz? Nem sikerült megszerezni

a könyvet. És az ígéret? - Ne aggódj! - mondta a Hor-pap szárazon. - Holnap mind-

kettőnk küldetését teljesítjük! Gayagh idejön! - Ide? - Engem akar. Tudja, hogy Korellapolisban megtalál.

- De a sziget... - Mondtam, leány, ne aggódj! Van egy tervem.

Tanaira rámeredt a szerzetesre, mintha pillantása keresztül-hatolna a csuklya árnyékán.

- Magad is láttad a tüzet tegnap éjjel. Tudod, mi az én fel-

adatom! - Tudom. Hajnalban, amikor Taius szemében kihuny a tűz -

emelte fel kezét a Hor-pap, s mutatott hófehér ujjaival az idegen

istenség acélkoponyájára -, ott leszünk. S mire lebukik az óceá-non túl - keze most Cresson partjaira mutatott -, Krjocs végzete

is beteljesedik! Tanaira idegesen bólogatott. - Úgy legyen, szerzetes! Kívánom, hogy úgy legyen!

Ayzaz fáradtan vállat vont, s leroskadt a romok közé. Kezét az ölébe ejtette, és sokáig bámulta a kikötőben, a mólóknál gyúló

vidám fényeket. Korellapolis népe már a nagy viadal örömmámorában úszott:

egy keserves ünnep előestéjén ezrek és ezrek tobzódtak önfe-ledten.

Nem sejtették még, mi vár rájuk...

28.

Odafenn a Hold veres volt és furcsa, vérszínű árnyakat vetett az

elhagyatott ösvényre, melyen a nomád végigkúszott. A sziget itt kihaltnak tűnt, csak a citadella környékén lehetett látni néhány őrt.

Kán Morgare nagyot szippantott a sós éjszakai párából, s igyekezett megtisztítani fáradt gondolatait. Még ha utolsó erő-

tartalékait is kell előcsalogatnia, be fog jutni a citadella belse-jébe, s kikémleli Krjocs fészkét.

Úgy osont, ahogy Kara Mor mester tanította odahaza, Őrtüzek

Lángjában, azokon a hosszú, téli éjszakákon. Ezerszer és ezer-szer kúszott végig a jéghártyával borított hómezőn, csaknem

meztelenül. Sovány fiú volt, a bordái csaknem átütötték az oldalát, de

Kara Mor meglátta a tekintetében lobogó fekete tüzet, és maga

mellé vette az árvát. Aztán, ahogy tanítgatni kezdte, ráébredt, hogy még egyetlen tanítványában sem lakozott ilyen elszánt

akarat és zabolátlan erő. A gyermeket nem törte le a kudarc, az elutasítás, és - ami az öreg mestert a leginkább meglepte - nem törte le a szeretet hiánya sem.

Az agg nomád uzad körül tízegynéhány ifjú alzán sürgölődött,

lesve minden mozdulatát, ahogy a lova zablájáért nyúlt, ahogy felajzotta íját, ahogy fenőkövet vetett görbe jatagánja pengé-jére, vagy ahogy apró nyílhegyeket erősített a frissen faragott

vessző végére. Mind rajongott érte, félte, de szerette is. De az a gyermek más volt, mint a többi.

Eszében sem volt állandóan az uzad közelében forgolódni, csöndesen meghúzódott a jurta sarkában, távol a tűztől és fi-gyelt. Kara Mor nemegyszer kapta magát azon, hogy oda-oda-

pillant a sötét árnyak közé, ahol a hallgatag fiút sejtette, s ahonnan csak a gyermek izzó tekintete sütött.

A gyűlölet táplálta a tekintetében lángoló tüzet. A vén uzad nem hibáztatta ezért, mint ahogy nem tudta kor-

dában tartani sem. Nagy ritkán, amikor elveszítette türelmét, érzelmi nyomással kényszerítette tanítványait egy-egy nehéz feladat elvégzésére. Amikor az ifjú alzánok megérezték az öreg

mesterből áradó közönyt, az alig érzékelhető, de szilárd szeretet eltűnését, kétségbeesetten igyekeztek teljesíteni a leglehetetle-

nebbnek tűnő feladatokat is. A vadócot azonban ez is hidegen hagyta. Kara Mor elborzadt.

A fiúcska többnyire úgy nézett rá, mint egy idegenre, tekinteté-

ből legfeljebb némi furcsállást lehetett kiolvasni. Nem hiányzott annak egy csepp szeretet sem.

Nem akarta, hogy szeressék, csak hogy tanítsák. Amikor a Holdtenger környéki hómezőkön a hangtalan kúszást

tanította neki, Kara Mor hónapokon keresztül megvonta minden

érzelmét a gyermektől. A legvégsőkig elmerészkedett, mert megrémítette a fiúban tátongó űr, s kíváncsi volt, mily' feneket-

len a semmi a szíve helyén. Kegyetlen volt vele, bántalmazta, a legkisebb hibáért is a legdurvább büntetést rótta ki rá.

A gyermek zokszó nélkül tűrt, nem lázadt a nyilvánvaló igaz-

ságtalanság ellen: míg a többi alzán a jurta meleg tüze körül zsivajgott, forralt achte levet kortyolgatva, ínycsiklandó sültek

közt turkálva, addig ő egy földbe ásott gödörben kuksolt oda-kinn, a farkasordító hidegben, derékig jeges vízben.

Őrség! - Kara Mor csak ennyit vetett oda neki, amikor dide-

regve be akart lépni a többiekkel a jurtába, s a gödörre muta-tott. Az élelemről persze megfeledkezett.

A gyermek szótlanul beleereszkedett a jeges mocsokba, pedig

szája széle már elkékült az egész napos kúszás, hóban turkálás után, s fehér bőrén is ijesztő foltokat mart a csikorgó szél.

Hosszú órák teltek odabent, s míg az alzánok ősi regéket

idézve hallgatták a szél üvöltését, az öreg egyre csak a tüzet bámulta.

Tudta, hogy a halál szélére taszította a gyermeket, de azt is, hogy ki kell irtania az ifjúból a gyűlöletet. A Hadak Ura, akinek néhány nappal korábban dicsekedett el tanítványai tudásával,

csak ennyit mondott: Öld meg azt a fiút! Az árvát! A szeméből a pokol tüze izzik: ha életben hagyod, egy napon a végzetünket

okozhatja! Öld meg, öreg! Nem bírta reggelig. Nem sokkal éjfél után, amikor az alzánok

már egytől-egyig az igazak álmát aludták, arra riadt, hogy szíve majd kiugrik a helyéből. Gyorsan maga köré tekerítette medve-szőr kabátját, és kirohant a fagyos éjszakába. A fiú ott állt a gö-

dörben, csakugyan félholtan a hidegtől. Kara Mor odarohant hozzá, remegő kézzel kiemelte a jeges, fokozatosan keményre

fagyó masszából, s becipelte a tűz mellé. Miközben életet dör-zsölt a fagyott, vézna karokba és lábakba, egyre azt suttogta maga elé:

- Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! És Kara Mor, a néhai Hód Hudzsra vezér bajnoka, életében

először könnyeket ejtett. A felriadt alzánok döbbenten nézték a lobogó tűztől megvilá-

gított jelenetet, és egymásra pislogtak. Agg mesterük sírt: nem

is próbálta elrejteni férfikönnyeit. Amikor a gyermek végre éle-dezni kezdett, magához szorította, arcán a világ minden fájdal-

mával. - Bocsáss meg, fiam! Bocsáss meg! A gyermek bágyadtan kibontakozott öleléséből, s még mindig

vacogva, csodálkozva az uzadra emelte tekintetét. Aztán tétován kinyúlt a medveszőr takaró alól, és megérintette a Kara Mor ba-

rázdált arcán végigpergő könnycseppeket. És a szeméből kihunyt az izzó, pokolbéli parázs, hogy azontúl

csak pusztító csatában gyúljon ki újra- és újra...

29.

A citadellába könnyen bejutott. Krjocs őrei ezen az éjjelen in-kább a partokat vigyázták, nehogy a sötétség leple alatt orgyil-

kosok kössenek ki a sziklák között. A vízen vagy száz nef és monera cirkált, imbolygó fényhálót terítve a fodrozódó vízfelü-

letre. A nomád magában elmosolyodott: mindig ez van, ha az ellen-

séget kívülről várod... Sokan, de még milyen sokan elkövették

már ezt a hibát: az ellenség soha nem támad csak kívülről! Soha!

Kán Morgare messziről kiszemelt magának egy karcsú tor-nyot, a legszélsők egyikét. A legalsó toronyszobába könnyűnek tűnt felkapaszkodni. Kihasználva a kövek egymáshoz illesztései-

nek repedéseit, könnyedén kúszott felfelé. Az ablakot nem védte drága üveg és selyemfüggöny sem: a nomád párducként be-

szökkent rajta, és azonnal védelmi pozíciót foglalt el, arra az esetre, ha...

De nem volt ott senki. Kán Morgare az ajtóhoz lopakodott, és hallgatózni kezdett. Ki-

finomult hallása révén meggyőződött róla, hogy két őr járkál a

közelben, az egyik a folyosó végén, a másik valamivel távolabb, valószínűleg egy lépcsőfordulóban.

Jól van. Jelen pillanatban egyikük sem jelentett veszélyt. A nomád óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett a folyo-sóra.

Fáklyák. A falakon pajzsok, alabárdok. Itt aztán nem számíta-nak váratlan látogatóra. Könnyelműség...

Feszülten figyelte a távolból kelő neszeket: most merre to-vább? A tárnák, melyekről annyi legenda kering a végítélet or-szágaiban, a mélyben rejteznek, oda lejutni pedig csak egyetlen

úton lehet. A lépcsőket mindenütt őrzik, nyilván a tárnákba ve-zetőket jobban, mint bármi mást a szigeten.

Magára pillantott: izzadt, koszos teste csaknem meztelen volt: a napcserzette bőrt számtalan seb és heg borította, de most egyik sem látszott a mocsoktól.

Így nehéz lesz - sóhajtotta magában. Akkor csak egy lehető-ség marad: álruha...!

Habozás nélkül a folyosó vége felé osont, figyelve közben minden neszre, ami megremegtette az áporodott levegőt. A kö-

zelebbi őr ott kell legyen a fordulón túl, s bizonyára feszülten

figyel valamit, mert néhány pillanat óta nem hallani lépteit. Az meg sem fordult a nomád fejében, hogy az ő lépteire fi-

gyelne, tudta, az ő lépteinek nincs hangja. Amikor a fordulónál

kilépett az árnyékból, rájött, mit figyelhet az őr. A forduló köze-pén hosszúkás lőrés díszelgett a falban: a cressoni zsoldos ahhoz

nyomta az arcát, és ostoba vigyorral hallgatózott. A belső udvarról halk charaszó szűrődött fel: a húrokat pen-

gető charon hangszere mestere lehetett, legalábbis a kósza dal-

lamok erről árulkodtak. A nomád hangtalanul oDalepett az őrhöz, megragadta sisakos

fejét, és egyetlen gyors mozdulattal elreccsentette a csigolyáit. Keveseknek adatik meg, hogy ilyen álomszerű hangok ringas-

sák halálba. Az élettelen testet óvatosan leeresztette a kőre, aztán gyors mozdulatokkal vetkőztetni kezdte. A vért és a tunika gyanúsan kicsinek tűnt, de a célnak megfelel majd.

Öltözködni! Gyorsan öltözködni! Kán Morgare undorodva lete-kerte az ágyékát fedő szövetet: a cressoni őr piszkos ruhái száz-

szorta tisztábbnak tűntek az övéinél. Ott állt anyaszült meztelenül a lépcsőfordulóban, s már húzta

volna magára a szürke, ujjatlan köpenyt, s rá a könnyű vértet,

amikor egy női hang csendült fel a háta mögött: - Láttalak már valahol!

Kán Morgare ereiben megfagyott a vér. Valaki állt mögötte, közvetlenül mögötte! Egy nő! Nem volt ideje most azon töprengeni, hogyan csinálta: ho-

gyan csapta be éles fülét, és annál is csalhatatlanabb hatodik érzékét. Ha akart volna, ahogy jött, nesz nélkül tovaoson, s ő

nem hallja meg. De a nő egyáltalán nem akart eltűnni. - Most meglepődtél, ugye? - kérdezte nevetve. - Akad néhány

tulajdonságom, amit irigyelnek tőlem a férfiak!

Kán Morgare felsóhajtott, és lassan megfordult, hogy szemtől-szembe láthassa az idegen szukát, aki így megszégyenítette.

Mindketten alaposan meglepődtek. - Princessa! - hörögte hitetlenkedve Kán Morgare. Cyrenne áttetsző selyemben állt ott, egyik kezében aprócska

mécsest tartva, másikban hosszú, vékony cressoni vívótőrt. Va-lószínűleg aludni készült már: a selyem az égvilágon semmit

sem rejtett el alakjából: fehér melle, csípőjének íve, a combján megcsillanó vízcsepp... - éppoly meztelen volt, mint a férfi.

A melankolikus mosoly halovány arcára fagyott, ahogy meg-

pillantotta a másik testét. Tekintetét mágnesként vonzotta a til-tott látvány.

Kán Morgare észrevette, mit bámul a lány, és fülig pirulva fel-

kapta a köpenyt. - Princessa, itt, éjnek évadján? - Jobb kérdés nem jutott

eszébe, ez is csak azért, hogy mondjon valamit, amíg magára kapkodja az őr izzadt ruháit.

- Rabszolga! - törte meg a varázst a lány, és közelebb lépett a

nomádhoz. – Ha jól emlékszem, a vásáron láttalak, Taius lábá-nál! Rabszolga vagy, igaz?

Hangja visszanyerte eredeti színét, s tekintete is megtelt azzal a szomorú fénnyel, amit Kán Morgare Korellapolisban látott elő-

ször megcsillanni. - Emlékszem rád! - Én is emlékszem rád! - Most a férfi lépett közelebb. Ott áll-

tak egymás előtt, zavartan, részben még mindig az iménti meg-lepetés hatása alatt.

Cyrenne végigmérte a nomádot, s nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon a nevetségesen szűk tunika és vért láttán. Kán Morgare valóban szánalmas látványt nyújtott, de nem elsősor-

ban öltözete, sokkal inkább gyerekes zavara miatt. - Ezek nélkül jobban néztél ki! - biggyesztette le a princessa

telt ajkait. Pajkos mosoly volt: a nomád jól ismerte, mit jelent, ha egy nő így néz rá. S mivel a tunika szűknek bizonyult, tudta, már nem sokáig rejtegetheti ágaskodó férfiasságát. Megpróbálta

elfordítani tekintetét a lány igéző testéről, melyet a forduló falára aggatott fáklyák emeltek ki oly sejtelmesen a sötét háttérből.

Hiába. A princessa pillantása önkéntelenül is lentebb siklott, és a paj-

kos mosoly helyébe ismét döbbent csodálkozás ült ki.

- Zavarba hozol! - suttogta rekedten. - Tudsz róla? A nomád most már tetőtől-talpig vörös volt, ráadásul meg

sem tudott nyikkanni. Sok mindenre számított, amikor felka-paszkodott a toronyba, Kara Mor az esztendők alatt szinte az összes váratlan helyzetre felkészítette, de erre nem!

A princessa közben erőt vett magán, és kényszerítette magát, hogy a nomád szemébe nézzen.

- Nem kell félned, nem riadóztatom az őröket! - hadarta. - Hi-

szen holnaptól én is rabszolga leszek! És az egyik rabszolga nem árulhatja el a másikat, igaz?!

- Én...

- Hallgass! - A princessa átvette mécsest tartó kezébe a vívó-tőrt, s a nomád vastag ajkaihoz emelte mutatóujját. - Kérlek,

hallgass! Kán Morgare nagyot nyelt. Most mit csináljon? A tárnák... a

kincsek... A küldetés...

- Te ismersz engem. De én nem ismerlek téged. Mi a neved? - kérdezte Cyrenne gyengéden.

- Kán Morgare vagyok. - Kán Morgare... Miért jöttél e gonosz palotába? Ide, ahonnan

menekülni akar minden szabad lélek? - Egy küldetés... - kezdte volna, de a princessa szemében

hirtelen a boldog felismerés fénye lobbant.

- Azért jöttél, hogy engem kiszabadíts? Ha lehet, a nomád még inkább elképedt. Kiszabadítani? Nem

kellett egy szót sem szólnia, Cyrenne a tekintetéből olvasta a kiábrándító választ.

- Értem - jelentette ki fagyosan. - Ne haragudj, egy pillanatra

azt hittem...! - Hagyd ezt abba! - förmedt rá dühösen a nomád, hogy maga

is meglepődött, mennyi indulat reszket a hangjában. Dühös volt erre az észveszejtőén csinos lányra, aki megszégyenítette. És dühös volt rá, mert magyarázkodnia kellett volna.

A princessa nem sértődött meg, csak szomorkásan lehajtotta fejét, mint aki túlságosan sok gorombaságot hallott életében ah-

hoz, hogy felvegye az ilyesmit. - Kán Morgare - kezdte. - Más vagy, mint a többi rabszolga.

Ha nem miattam, hát miért jöttél ide?

A nomád csak egyetlen pillanatig mérlegelte a lehetőségeket. Nincs értelme a lány előtt elhallgatni jövetele célját.

- A tárnákban őrzött kincset keresem! - mondta visszafojtott hangon. - Krjocs elrejtett, összeharácsolt kincseit. Ha léteznek egyáltalán...

Cyrenne keserűen felnevetett. - Léteznek-e? A tárnákat színültig tölti az arany és a drágakő.

Az a féreg esztendők óta újra és újra végigrabolja a partvidéket. Amíg él, nincsen biztonságban légióitól és kalózaitól egyetlen

kereskedőhajó és egyetlen karaván sem... Léteznek-e a kincsek?

Már a nemes szívű Belgor herceg kincsesháza is zsúfolásig telt. Csakhogy ő nem hadiflottára költött, hanem kereskedőhajókra, melyek bejárták a Mare Nostrum minden zegét-zugát. Krjocs

elragadta tőle, s mégannyival szaporította! De figyelmeztetlek, Kán Morgare, most már vér tapad minden egyes serleghez, drá-

gakőhöz! Tengernyi vér! A nomád elgondolkodva bámulta a lányt. Ha személy szerint

érdekelték volna az aranyak, legalább egy pillanatra el tudta

volna terelni gondolatait a princessa telt kebleiről, melyeket szemérmetlenül látni engedett az áttetsző fátyol.

Aztán erőt vett magán, lelki szemei előtt egy ifjú nomád te-remtés képe jelent meg, aki - minő különös jelenés - fenyegetőn

összehúzta íves, koromfekete szemöldökét, hatalmas szemével pedig szemrehányó pillantást vetett rá.

- Segíts nekem! - mondta aztán. - Ismered az utat a tárnák-

hoz? Cyrenne elmosolyodott. A korellapolisi dózse lányaként sok

száz kalmárt látott már, akik szeme már az arany említésére is felcsillant. Ez a nomád azonban - bármennyire is csak az érde-kelte látszólag - mégsem volt az arany szerelmese. Egészen más

vonzotta, ehhez kétség sem férhetett. - Tudom, hol vannak az igazi tárnák, és hol a csapdákat rejtő

rejtekajtók. Gyermekként a nagybátyám, Belgor herceg mutatta meg őket - mondta sejtelmesen. - És segítek neked! Induljunk azonnal?

- Nem! - rázta fekete üstökét Kán Morgare. - Ha ismered va-lóban a tárnákat, nem kell kikémlelnem őket. Holnap...

- Holnap? - Cyrenne alig győzte palástolni csalódottságát. Holnap? Holnap az egész sziget nyüzsög majd Krjocs légióitól! Holnap? Holnap rabszolgák ezrei mészárolják le egymást a bol-

dog frigy emlékezetessé tételére! Te is halott leszel, nomád, gondolta a princessa kajánul. Holnap? Holnap este ő Krjocs un-

dorító nászágyán hever majd meztelenül, várva, hogy a karaz részegen mellécsusszanjon, és őrjöngve a magáévá tegye? - Holnap?

- Ne félj! - mondta a nomád. - Soha ne félj a holnaptól! Most csak mondd el, hol találom a rejtekajtókat, és hol várnak a

csapdák!

Cyrenne felemelte fejét, és fájdalmas arckifejezéssel a no-

mádra nézett. - Jól van! - suttogta. - Elmondok mindent! - Megcirógatta a

férfi napcserzette arcát, és hirtelen ismét pajkos mosoly jelent

meg a szemében. - Elmondok mindent, de előbb... - Megragadta a halott őr tunikájának szélét, és gyengéden húzni kezdte maga

után a férfit. - Előbb még velem jössz a szobámba! - De én... - Ez az utolsó éjszakám! - suttogta Cyrenne. - Valamit vala-

miért! Ne tégy úgy, mintha nem akarnád! - pillantott ismét a nomád ágyékára. - Nehéz lenne elhinni... így!

Kán Morgare megköszörülte torkát, agyában sebesen szágul-doztak a gondolatok. Végtére is nem kell órákat töltenie azzal,

hogy a tárnákat kutatja. Némi energiát azzal is megtakaríthat holnapra.

Nem! - javította ki magát gyorsan. Ez tévedés!

Amikor becsukódott mögöttük a princessa zárkaszerű szobá-jának vastag tölgyfaajtaja, arra gondolt, másnap bizonyára

talpra sem bír majd állni. De kit érdekelt ez most? Aztán, amikor Cyrenne szomorkás, szemérmes mosollyal az

ajkán levetette magáról a selyemfátylat, utoljára még felrémlett

előtte a harcos nomád lány szellemalakja, de a haragos tekintet most már valósággal villámokat szórt felé.

Hiába... A princessa kinyújtotta felé a kezét, és ő valósággal belezu-

hant a kitárt, forró karok menedékébe.

30.

A lovak patáit vásznakba bugyolálták, úgy léptettek le a hegy-

oldalról, mint a szellemsereg, melynek létezéséről a környékbe-liek rég tudtak, de amely eljövetelére csak akkor számítottak, amikor a tengerfenék újra meghasad a végső napon, s a mély-

ségből holt tengerészek serege kél, hogy megküzdjön a hegyek gyomrában nyugvó lovagokkal.

Ez a sereg azonban nagyon is élő volt. A két tumán a közelben találkozott, s miután sahunjaik

egyeztették terveiket, némán, mindenre felkészülve elindultak,

hogy elfoglalják végső állásaikat. A hegyoldal szerencsére nem

bizonyult túlontúl lejtősnek, könnyedén haladtak, s éjfélre mind bevették magukat a Korellapolis feletti erdőbe.

Vártak.

Míg letáboroztak, Gécse sahun és Tafair sahun a legszélső fá-kig kúsztak, hogy kikémleljék a részeg mámorban fetrengő vá-

rost. Most könnyedén lerohanhatnánk őket - gondolta Gécse, mi-

közben szemügyre vette a Setaliste Cippán tébláboló csőcselé-

ket, és a mólók mentén összezsúfolódott környékbeli parasztok hadát. A tömeg énekelt, s fáradhatatlanul hömpölygött fel-alá az

istenség lába körül. A két nomád jelentőségteljes pillantást váltott, aztán hangta-

lanul visszaosontak táborukba. Már csak néhány óra maradt, hogy embereik kipihenjék ma-

gukat, s felkészüljenek a támadásra.

31.

Amikor Kán Morgare visszatért az aréna kazamatáiba, fájda-

lommal vette tudomásul, hogy halovány, vibráló fehér fénykéve tör utat magának a hegyek karéján, a szárazföld felől.

Mire nagy nehezen visszaküzdötte magát a járatokon át a

cellába, már tudta: a rabszolgasereg legfeljebb percekig nyu-godhat alomban: az odzék nemsokára egymást túlharsogva,

üvöltözve vernek mindenkit talpra. Megvirradt: elérkezett az ütközet napja. Legtöbbjük számára

az utolsó.

A nomád szédelegve visszakúszott a helyére. Őrpöröly ugyan-abban a pózban feküdt, s horkolt önfeledten, ahogy hagyta. Kán

Morgare lemondóan legyintett, aztán a delebáti mellé hevere-dett. Tagjai elernyedtek, s csak azért nem érezte a rideg követ puha selyemgyékénynek, mert alig egy órával elébb még igazi

párnák közt feküdt. A különbséget nehéz volt feledni. Az emlék hatására zavartan elmosolyodott. Ennyit a pihenés-

ről... Lehunyta szemét, de valóban csak egy röpke pillanatra.

A következőben ugyanis velőtrázó üvöltés visszhangzott a fo-

lyosók felől: egy csapatnyi odze nyargalt végig a cellák között. A rabszolgák nyögve, zúgó fejjel ébredeztek.

- Talpra! Talpra! - kiáltotta be a cellába a rácsokon át Gasath.

- Az aréna vár rátok, patkányok! És a gályák bilincsei is mind kifényesítve! Talpra!

Kán Morgare elmormolt magában egy nagyon ősi nomád át-kot, de igazán nem érzett dühöt a lelkében. Egyedül magát okolhatta, hogy szemhunyásnyi időre sem merülhetett álomba.

Majdnem csak önmagát... - Szép kis reggel! - nyögte mellette Őrpöröly, miközben felült

és megdörzsölte duzzadt, véreres szemét. - Aludtál valamennyit, testvér?

A nomád rámeredt, de inkább nem válaszolt semmit. Akadnak pillanatok, amikor jobb hallgatni, nehogy olyasmit mondj, amit később még megbánnál...

Néhány perc múlva már mind odakint álltak a hűvös hajnali szélben.

Valamennyi rabszolgát felsorakoztatták. Vagy tízezer szeren-csétlen, halálra szánt férfi ácsorgott a sziklákon, hosszú rab-láncra fűzve. Együtt lélegeztek, együtt emelkedett a mellkasuk.

A láthatár peremén végig vörös köpenyes harcosok masíroz-tak az aréna és a Belső-öböl felé. Krjocs légiói.

A nomád elgondolkodva bámulta őket: fegyelmezetten, kimért léptekkel haladtak állásaik felé, rideg pillantásokat vetve a gyü-lekező rabszolgahadra. Kán Morgare sokkal nyugodtabb lett

volna, ha igaznak bizonyulnak a híresztelések, miszerint a karaz mindössze néhány martalóccsapattal és kalózzal rendelkezik.

Most, hogy látta a szigetkirály valóságos erejét, elbizonytalano-dott a terv egynémely részletét illetően.

Mindegy. Most már késő. Sok vér hullik ma, de ha igaz, amit

az igéző tekintetű princessa beszélt a tárnákról, bőséges jutalom üti a túlélők markát.

Amíg várakoztak, Gasath kiválasztotta azt az ezer foglyot, akiket azonnal elindítottak az aréna bejárata felé. A többieket egytől-egyig a gályákra szánták.

Ki bizonyul szerencsésebbnek? A hátratekintgető kiválasztottak úgy érezték, a maradók. A

gályára szántak úgy érezték, az arénába menők. Kán Morgare tudta, hogy egyikük sem.

Szerencsére a foglyoknak ezután már nem kellett sokáig vá-

rakoznia. Néhány perccel később fehér porfelhőt keltve felbuk-kant a szigetkirály párducvontatta quadrigája. A fekete ször-nyetegek megfeszülő inakkal kushadtak a porba, amikor a karaz

korbácsával végigcsördített a hátukon. Krjocs elégedetten tekinthetett végig rabszolgái seregén.

Mellette a kocsi kosarában a sárga fejkendős morníj-harac állt, hűséges ölebként kísérve új urát mindenfelé, ahová az utolsó előkészületek szólították. Ahogy a kocsi megállt, Sattamore

hátravetette vállán vörös köpönyegét, és gőgösen szemügyre vette a felmorajló sokaságot. Aki nem ismerte őket, nem tud-

hatta, melyikük az úr, s melyik a szolga a kocsin. - Hol van az én két admirálisom? - rikácsolta rekedten a

karaz. Fehérre meszelt hegei izgatottan hullámoztak bőre alatt. - Nem látom az én két kiváló tengernagyomat!

Kán Morgare morogva lépett ki a sorból; Őrpöröly mint az ár-

nyék, követte. - Itt vannak! - hörögte Krjocs, és a morníj-harac oldalába bö-

kött. - Ha valóban olyan jól szórakoztatnak ma, ahogy ígérted, megkapod a jutalmad, barátom! De ha nem... - gunyoros pil-lantása, megvillanó, sárga fogai elárulták, mi lesz akkor...

Sattamore viszonozta a hunyorgást, és öblös hangon felröhö-gött.

- Magam gondoskodom majd róla, hogy tudják, mi a köteles-ségük! - vicsorogta és lehuppant a quadrigáról.

- Vigyétek őket a gályákra! - üvöltötte a odzéknak. - Ezt a

kettőt meg hozzátok az arénába! Mielőtt színre lépnek, látniuk kell társaik búcsúfellépését!

Krjocs felröhögött a tréfán, aztán a párducai közé csapott, s már száguldott is az aréna túloldala felé, ahol vártak rá. Testőrei alig győzték követni.

Miközben Gasath pattogó hangja parancsokat osztogatott, s a kilencezer rabszolga menete lassan elindult a Belső-öböl felé,

Sattamore csak ennyit vetett oda a nomádnak és a delebátinak: - Hallottátok, mit mondott urunk! Ehhez tartsátok magatokat! - Különben? - fintorgott Őrpöröly, mint valami kedélyes vörös

manó. - Különben mi lesz? Meghalunk? Sattamore arcán vészterhes, jéghideg mosoly suhant át.

- Különben? Különben csak áhítani fogjátok a halált. Könyö-rögni fogtok érte...

Kán Morgare vállat vont: ennyi volt minden reakciója a fenye-

getésre. Sattamore dühödten lódította meg őket: az aréna valóban

várt már rájuk.

32.

Nem sokkal később valóságos áradat indult meg Korellapolis

partjaitól Cresson felé. Nefek, nauszok vágtak a Csendcsatorná-nak, imbolyogva, az erősödő hullámokkal dacolva törtek a szem-közti föveny irányába, fedélzetükön sok ezernyi városi előkelő-

vel, kalmárral. Az élen haladó monera orrában teljes uralkodói díszben Cellini

dózse állt, s kifürkészhetetlen tekintettel figyelte a fehér citadella mind nagyobb és részletesebb tömbjét.

A viadal díszvendégének szeme átalvatlan éjszakáról s boron-gós gondolatokról árulkodott. Megaláztatásának arénája készen állt, hogy bevégeztessék Korellapolis végzete. Hű emberei ott

álltak körülötte, fázósan selyemköpenyeikbe burkolózva, és a szokatlanul vad tengert bámulták.

A nap még nem járt túlságosan magasan, de látnivaló volt, hogy hideg, zord idő fogadja a viadalra érkezőket. Illő a hangu-latukhoz...

Amikor partot értek, Krjocs talpnyalói fogadták a küldöttséget, s azonnal az aréna felé kísérték őket. A távolban, egy kaptatón

sűrű, tömött sorokban rabszolgákat tereltek a közeli Belső-öböl felé.

Úgy, hát ők a halálraítéltek! - gondolta a dózse. A nagy viadal

hősei... Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, talán szívesebben lépkedne velük a biztos halálba, mintsem átélje e keserű színjá-

tékot, s lássa a lányára váró megaláztatást. És aztán a városára váró rettenetes sorsot...

Cellini némán lépkedett a mérföldnyi hosszan felsorakozó vö-

rös köpenyes légiósok sorfala előtt, s most érezte csak, hogy a halál ott lebeg a feje felett. Önkéntelenül is felemelte fejét, hogy

az idegen istenségre pillantson. Taius kiismerhetetlen nyugalommal tornyosult az égen, egyik

kezében a lefelé fordított tőrt markolva. A mozdulat a gladiáto-

rok kegyelmet elutasító imperátorára emlékeztette a dózsét. Ar-

cán keserű fintor jelent meg. Különös, gyermekkora óta nap mint nap látja az acélóriást, de még sohasem jutott ilyesmi az eszébe.

Mint ahogy még soha nem tűnt fel számára az sem, hogy az istenség acélarcán sejtelmes mosoly bujkál.

33.

- Ideje indulnunk! - suttogta Ayzaz a lány fülébe. Szerette nézni, ahogy a törékenynek tűnő, mégis oly erőteljes teremtés az

igazak álmát alussza: arcvonásairól eltűnt a ráerőltetett kemény kifejezés, s átengedte helyét a valódi énjét tükröző har-

móniának. Azon kapta magát, hogy órák óta bámulja ezt az arcot. A

csillagfényes éjszakából közben derengő pírt terítő hajnal lett, majd szikrázó, ám hűvös reggel. Ő pedig csak gubbasztott a lány mellett, s gondolatai elkalandoztak, távoli helyek és idők ködbe

vesző emlékeit kutatva. Esztendőkön, évtizedeken át tartó magányos száműzetése

alatt volt ideje elmélkedni, végiggondolni sorsát, mióta Hor szö-vetsége erre a földre küldte, hogy teljesítse kötelességét. Kez-detben nem akadt nála hűségesebb és ambiciózusabb figyelő és

végrehajtó, de aztán... Gayagh mindig figyelmeztette, ha sokáig figyelte az embere-

ket. Szerette nézni őket, hallgatni szavaikat, meséiket, különös, barbár dalaikat, s megragadt a féktelen, kiirthatatlan szeretet, amivel földjüket, otthonaikat igyekeztek védelmezni. Szégyent

érzett, amikor arra gondolt, hogy fölényükkel mennyire kordá-ban tartják e népet, de sokáig vigaszt és magyarázatot talált a

Száműzött Isten nemes eszméiben. A lelke mélyén azonban már akkor tudta, hogy hazugság. Kül-

detésük e földön nem a nemes eszmék szellemében fogant, ha-

nem a gyűlölet és a bosszú jegyében. Mire eljutott e felismeré-sig, tudta, hogy döntenie kell saját sorsát illetően is.

Áruló... A szó csak akkor tudatosult benne, amikor a lidérc grif utolsó

figyelmeztetése eljutott hozzá: egy áruló sorsa nem lehet kétsé-

ges. És most csak figyelte a romok gyűrűjében alvó, kipirult arcú

lányt, aki nyilván szerelmese karjai között érezte magát ezen az éjszakái annak a puha, megfoghatatlan világnak az oltalmában, melyet az embernép álomnak nevez, s melyet ő sohasem ta-

pasztalhat meg Leginkább ezt irigyelte tőlük: az álmot. Az ado-mányt, amit a Száműzött Isten csak az embernépnek adott,

megfeledkezve minden más teremtményéről. Álmok és rémál-mok.

Ayzaz hitt a jelekben. És hitt abban is, hogy kiválasztottak

azok, akik álmodhatnak. A Teremtő nem véletlenül időzött legkedvesebb népe között, s

nem ok nélkül ruházta fel őket legbecsesebb ajándékával... Mi mást tehetne hát éppen ő? Nem a Hor-szövetséghez kell

hűnek lennie, hanem a szellemhez, ami fényt gyújtott a sötét-ségben. Még akkor is, ha az a szellem már nem létezik, magára hagyta marakodó, acsarkodó teremtményeit.

- Reggel van - mondta halkan, amikor Tanaira kinyitotta sze-mét. A lány rámosolygott, megragadta kezét, hogy a Hor-pap

felsegíthesse. És Ayzaz érezte, hogy kétségeit ismét visszaszorította szívé-

nek odvas barlangjaiba a fény.

- Indulnunk kell! - sürgette a nomádot. - A romok közül egy járat fut a mélybe. Lefelé, a parthoz. Elvezet egészen az...

- Az istenség lábához - suttogta boldogan Tanaira. - Tudtam, hogy nélküled semmire sem megyünk, Ayzaz! Köszönöm!

- Még ne köszönj semmit! - figyelmeztette a szerzetes. - Fá-

rasztó út áll előttünk. - Felpillantott a felhőkbe vesző acélkopo-nyára. - És még akkor is elbukhatunk, ha odafenn leszünk...

Tanaira talpra szökkent, és sebesen megigazította fegyvereit. - Indulhatunk! Én készen állok! Ayzaz elmosolyodott csuklyája árnyékában, aztán felrántotta a

kripta fedelét. - Ezt a helyet már ismered! - Félresöpörte a csontokat, és

hosszú, hófehér ujjaival kitapogatott egy fogantyút. Halk moraj a föld alól. A kripta mélyén kitárult egy szűk rejtekajtó.

34.

Aranyfanfárok zengzetes szólama jelezte, hogy a viadal rögvest kezdetét veszi.

Az aréna zsúfolásig telt már. Cresson lakói közül néhány százan, leginkább fegyveresek

foglalták el helyeiket legelébb a pompás emelvény tőszomszéd-ságában. A többiek - vendégek egytől-egyig - nem hozhatták magukkal fegyvereiket: többnyire Korellapolisból és a környező

városokból, falvakból érkeztek, Krjocs karaz meghívására. A díszhely ezúttal Cellini dózsénak jutott, ki komor ábrázatát rán-

coktól barázdált tenyerébe temette. A tribünön maga a szigetkirály terpeszkedett obszidián trónu-

sán. Tetőtől-talpig vörös ruhát öltött, úgy festett odafenn,

mintha sűrű, gőzölgő embervérben fürösztötték volna szolgái. Jobbján - akárha lelkének teremtett ellentéte volna - hófehér

selyemruhában egy sápadt nőalak tűnt fel. - Princessa! - fojtott el egy kiáltást a nomád odalenn, a kör-

körös árkádoknak préselődő utolsó sorban. Kezét, éppúgy, mint a delebátiét is, nehéz vasláncok húzták, de Őrpöröly jobban járt, hisz felszökkent az oszlopsor talapzatára, s onnan legalább min-

dent látott. Odze őreik rájuk sem hederítettek, abban bizonyosak voltak, hogy nem szökhetnek meg.

Kán Morgarénak, bár jóval magasabb volt a veres szakállunál, be kellett érnie a díszemelvény vendégeinek látványával.

- Mindjárt kezdődik - lihegte Őrpöröly, és megrázta üstökét. -

A Szakállas Istenre mondom, testvér, nem irigylem azokat a szegény ördögöket!

Az aréna küzdőterére, a mesterségesen kialakított dombok, fák, bokrok közé már bezsúfolták az ezer rabszolgát. Mindőjük kezében fegyverek villantak: legtöbbjük hosszú, vékony gladiá-

torkardot szorongatott. Mások lándzsát, dárdát, szigonyt kaptak, s persze hálót, láncos buzogányt. Felkészültek a harcra: az élel-

mesebbek már bevették magukat a dombok keresztül-kasul fúrt oldalába, a járatok mélyébe.

Őrpöröly szakértő szemmel nézegette az izgatott nyüzsgést.

Már csak a szigetkirály jelére vártak valamennyien: szemük sarkából ellenfeleiket méregették, lestek, mikor eshetnek végre

egymásnak. A delebáti jól tudta: nem lesznek szabályok. Vérgőzös vadászat veszi kezdetét a fanfarok érces hangjára:

mindenki vadászhat mindenkire, össze is foghatnak egymással.

De aztán vigyázhatnak, nem éppen eddigi szövetségesük döfi-e

hátba őket, az eddigi ellenséggel összefogva. Itt mindent sza-bad. Legfőképp gyilkolni, gyilkolni...

Kán Morgare ügyet sem vetett a harcosokra. Ő csak az emel-

vényt figyelte: a sápadt, szép ívű arcot. A princessa oly töré-kenynek tűnt finom selymeiben, hogy e pillanatban az is elkép-

zelhetetlennek tűnt, hogy míg éjjel karjaiban tartotta, nem rop-pant össze ölelése hevétől.

- Princessa... - suttogta maga elé, s már a lány bőrének finom

emlékétől is megborzongatta valami belül. - Princessa! - Úgy szólítgatod azt a lotyót, mintha az ágyasod volna! -

förmedt rá értetlenül Őrpöröly. Kán Morgare felpillantott rá, de úgy döntött, hogy nem tépi ketté itt helyben. Ám alkalmat keres

rá előbb-utóbb, az bizonyos! Megrángatta inkább a delebáti rongyos ruháját, hogy vissza-

húzza maga mellé, a földre. Őrpöröly csaknem lezuhant az osz-

loptőről: szemrehányó tekintetében elfojtott indulat lobogott. - Megvesztél, testvér? Mindjárt kezdődik, a ménkűbe is!

- Hallgass! - förmedt rá a nomád. - Kevés az időnk, és még nem tudsz mindent!

- Miről beszélsz? - Őrpöröly gyanakodva vonta össze busa

szemöldökét. - Az ütközetről. Egymás ellen kell harcolnunk.

- Igen - motyogta a delebáti elbizonytalanodva. - De ne ag-gódj, testvér...

- Nem aggódom. Van egy tervem, de csak akkor működik, ha

segítesz! - Mit kell tennem?

Kán Morgare lapos pillantást vetett a közelben álló odzékra, akik láncaik végét tartották. Ügyet sem vetettek rájuk, minden figyelmüket lekötötte a kezdődő viadal. A nomád közel hajolt

Őrpöröly füléhez, és belevágott mondandójába. Közben újra megszólaltak az aranyfanfárok, s az arénában

összezsúfolódott tömeg felüvöltött izgalmában. Odalenn pillana-tok alatt hatalmas porfelhő kelt: kardok villantak, s a küzdőtér felelt fájdalmas üvöltések harsantak.

A rabszolgák gyilkos dühvel estek egymásnak.

35.

A mohos, csúszós lépcsősornak nem akart vége szakadni. Csi-gavonalban kanyargott felfelé, az acélistenség belsejében, elér-

hetetlennek tűnő magasságokba vezetve a két alakot. Ayzaz lépkedett elől, s bár még sohasem járt itt, fölényes ma-

gabiztossággal szedte a fokokat, s torpant meg, ahol a vaksötét-ben váratlanul megszakadt a lépcső. Az sem okozott nehézséget számára, hogy a szakadékokat egyetlen ugrással hidalja át,

szorosan fogva a lány kezét. Tanaira mindvégig úgy érezte, tökéletes biztonságban van, a

Hor-pap különleges képességei átsegítik őket a legváratlanabb, akár leküzdhetetlennek tűnő akadályokon is.

A kriptából egy járaton keresztül jutottak le a mólókig. Egy

pókhálókkal teleszőtt, szűk ajtón keresztül áporodott levegőjű szobácskába jutottak: beletelt néhány percbe, míg a nomád lány

ráébredt, hogy Taius lábfejének belsejében járnak. Odakintről tompa mormolásként szűrődött be a mólókon tolongó tömeg

zaja, s a kikötő szikláinak verődő hullámok morajlása. Ayzaz megkereste a felfelé vezető járatot, és anélkül hogy

kifújták volna magukat, nekivágott a felfelé vezető lépcsőnek.

Már csaknem feljutottak az elérhetetlennek tűnő fejüregbe, ami-kor Ayzaz váratlanul megtörte a csendet:

- Miért követed őt? - Hangja kísérteties visszhangot keltve zengett a sötétségben.

Tanaira lihegve megtorpant.

- Miért? Meglepte a kérdés. No persze. Ayzaz látta a rabszolgavásáron

a nomádot. Nyilván nem kerülte el a figyelmét az a ragaszkodás sem, amivel róla beszélt, vagy... ahogy rágondolt?

- A kedvesed?

Tanaira elpirult a sötétben. - Nem - hazudta reszketve. - Nem a kedvesem...

- Akkor miért? - Szüksége van a segítségemre... - mondta Tanaira, de

érezte, hogy szavai cseppet sem hangzanak igaznak.

Ayzaz is így gondolhatta, mert keserűen felnevetett. - Néha úgy érzem, nem ismerem az embereket...

Tanaira szeretett volna tovább haladni felfelé, de tudta, hogy mondania kell valamit, valamit, ami nemcsak igaznak tűnik.

- Ő... olyan... sebezhető. - suttogta maga elé, aztán kétség-

beesetten felpillantott az előtte álldogáló Hor-papra. Csak egy tömény, fekete árnyat látott, körvonalai alig ütöttek el a sötét-ség falától, de tapinthatóan ott vibrált egész lénye.

Egy darabig hallgatott, aztán csak kongó léptei törték meg a csendet.

36.

Az első percben legalább hatvanan maradtak összekaszabolt, csonkolt testtel, halálos sebből vérezve a földön. Az őrült tömeg-

ben egymásnak feszültek a fegyverek: élő húsba szisszentek a pengék, s a porondra hordott termésföld mohón itta be a kiömlő

embervért. A kavarodásban - ahogy az sejthető volt - semmiféle rendszert nem lehetett felismerni. A foglyok acsarkodva, állati

üvöltéssel irtották egymást. Az öldöklés sem emlékeztetett va-lódi viadalra: a fegyverek többnyire orvul, háttal álló ellenfélre csaptak le, s metszettek le testrészeket.

Ahogy fogytak a résztvevők, úgy vált egyre bonyolultabbá a harc is. Kisebb-nagyobb csoportok verődtek össze a dombok kö-

zött és ideiglenes szövetségeket kötve vadásztak magányos tár-saikra. Ám a csapatok tagjai - kis idő multán - megelégelték a szövetséget, és sajátjaik torkát metszették el, a közönség nem

kis örömére. Az aréna lelátóin tomboltak a vendégek. Egy rövid időre

megfeledkeztek saját helyzetükről, a Korellapolis felett tornyo-suló sötét fellegekről, és önfeledten biztatták a rabszolgákat. Egyedül csak a dózse és a karaz mellett ülő princessa arca ma-

radt rezzenéstelen, mintha gondolataikban távol járnának ettől a vérgőzös halálkatlantól.

Krjocs nem törődött velük: átszellemült arccal bámulta a küz-delmet, előrehajolt obszidián trónusán, és teli torokból ösztö-kélte lankadatlan harcra a foglyokat.

Odalenn a porondon már nem látszott a föld az összekasza-bolt, összedöfködött és megcsonkított tetemektől. Az életben

maradt néhány száz gladiátor mind látványosabb mutatványokra kényszerült élete védelmében. A sammis fegyvereket viselők - nagy kerek pajzsokkal, mellvérttel, és acél lábszárvédőkkel -

lassan felülkerekedtek a murmillo-öltözetet választott társaikon.

Az ovális pajzsok, hosszú, egyenes kardok nem versenyezhettek a szigonyokkal, hálókkal és meztelen lábukat rendre összeka-szaboló horgas csagurokkal.

A küzdőtér szélén, ahol ruád foglyok verődtek össze nagyobb csapatba, kezükben ötfejes láncos buzogányokkal, gyorsan el-

tűnt minden más fajzat. Szemben velük, a dombok magaslatait megszállva viszont többnyire Çara Slava-i szlávok és vlachok gyülekeztek dárdákkal és csatacsillagokkal felfegyverkezve.

A közönség őrjöngve üdvözölte a váratlan fordulatot: a két formálódó csapat rövid acsarkodás után egymásnak rontott.

Összekeveredtek, de nem telt el sok idő, ismét mindenki vadá-szott mindenkire.

Az egész aréna a küzdelmet követte figyelemmel. Kivéve Kán Morgarét, aki suttogva ismertette tervét a veres szakállú delebátival. Amikor végzett, kíváncsian végigmérte, mit szól

hozzá. Őrpöröly nem tűnt különösebben meglepettnek. Maga elé bá-

mult, aztán bólogatni kezdett. - Nem rossz! Nem rossz, testvér! Sejtettem, hogy nem vélet-

lenül estél fogságba! De a terv...

- Mi bajod vele? - kérdezte a nomád. - Nincsen semmi. De...

- De? - Nem lesz könnyű... Amit te akarsz, ahhoz kiválóan képzett

hajósok kellenek, akik ismerik ezeket a manővereket.

- A rabszolgák közt akadnak hajósok! - felelte Kán Morgare. - Gottep a segítségünkre lesz. Kiválaszt majd egy vezénylő tisztet,

aki neked segít. - Igen... - vakargatta szakállát Őrpöröly. - Igazad lehet. Tu-

lajdonképpen, miért ne sikerülne? Miért ne?

- Ez a beszéd! - bólintott komoran a nomád. Őrpöröly segít-sége nélkül a terv nem volt több reménytelen álmodozásnál.

A legjobbkor fejezték be, mert az oszlopsor mellett feltűnt Sattamore, s rögvest gyanakvó pillantásokat vetett rájuk.

- Hé, ti ott! - kiáltotta a viadalt bámuló vörös köpenyes

odzéknak. - Hozzátok azt a kettőt! Kán Morgare gyors pillantást vetett az emelvény felé: tekin-

tete éppen találkozott a princessáéval. Búcsúpillantás volt ez, legalábbis Cyrenne annak szánta. A nomád szeretett volna inteni

neki, de az odzék durván megtaszították, s kituszkolták mind-

kettejüket az arénából. A morníj-harac odakint várt rájuk. - Ideje indulnunk! - mondta kárörvendő vigyorral az arcán. -

Az öldöklésnek nemsokára vége lesz, s mindenki átzúdul a partra, hogy lássa, mit tudtok. Felkészültetek, kutyák?

Kán Morgare nem válaszolt, csak fenyegetőn felmordult. - Tengernagy uraim! - mutatta az ösvényt előzékenyen

Sattamore. - A flottáik már türelmetlenül várják önöket!

37. A Belső-öbölben dermesztő csend fogadta őket. A nomád rosszat

sejtett: ahogy szeme elé tárult az árboc-rengeteg, gyanakvóan pillantott körbe, hogy felfedezze a vibráló nyugtalanság forrását.

A rabszolgák már elfoglalták helyüket a halálflotta gályáin, s megkapták fegyvereiket is a felsorakozott cressoni zsoldosoktól. Ott álltak a hadihajók fedélzetén, vagy ücsörögtek az evezőpad-

okon, s vártak, hogy parancsot kapjanak a kifutásra. A partnál Gottep toporgott türelmetlenül, mellette a savó-

szemű fumival, aki sunyi pillantásokkal fogadta az érkezőket. - Őt választottad? - dörrent Gottepre a delebáti, s pirosló

szeme villámokat szórt.

- Sí, sí, engem! - mondta a kopasz, és alázatosan meghajolt a két „tengernagy” előtt. - Értek mindenhez, meg leszel velem

elégedve, jó uram! - Nincs most időnk erre! - vágott közbe Kán Morgare. - Amint

a fedélzetre értek, őt is avasd be!

Sattamore érkezett, s a parton várakozó navék felé terelte őket. Az odzék vérteket és fegyvereket hoztak, s miközben ma-

gukra öltötték őket, a morníj-harac gúnyos hangon ellátta őket utolsó tanácsaival.

- Őfelsége, a fényességes karaz azt várja tőletek, hogy halá-

lotokkal csodálatos élvezetet nyújtsatok vendégei számára! Em-lékezetessé kell tennetek ezt a napot: erre születtetek, semmi

másra! Ne okozzatok csalódást! Eldönthetitek, melyiketek vezeti flottáját a város felöli vizeken, s melyiketek a sziget irányából!

- Én a sziget felől! - vágott közbe Őrpöröly.

A nomád rápillantott. A delebáti szája széle rángatózott az

idegességtől. Vagy csupán színleli? Kán Morgare reménykedett, hogy utóbbi: ha nem lesz képes megőrizni nyugalmát, minden-nek vége! Mindennek!

- Induljatok! - Sattamore úgy küldte őket a navék felé, mintha legkedvesebb gladiátorait bocsátaná a halálos arénába. A nomá-

dot idegesítette ez a hangszín. Mindeddig viszonylag jól alakultak a dolgok, de ettől a perctől kezdve semmit sem bízhatott a vé-letlenre.

Végigpillantott magán. Vértjének darabjai kifogástalan álla-potban voltak, az övére csatolt, széles szablya sem okozott csa-

lódást. A hétpoklok összes démonára! Csak ez a fáradtság ne lenne!

Megrázta fejét, és lassú léptekkel megindult a várakozó navék felé. Talán az a baj, hogy túlságosan sok múlik ezúttal másokon! Amíg pusztán önmagát okolhatta egy-egy küldetés sikeréért,

avagy kudarcáért, eszébe sem jutott aggódni. Miért is tette volna? Tisztában volt erényeivel, képességeivel, csakúgy, mint

hibáival. De most egészen más a helyzet. A hétpoklok összes démonára!

A navét ellökték a parttól, s a nomád arra ocsúdott, hogy Gottep bőszen felüvölt mellette.

A Triera a közelben ringott, valóságos zászlódíszbe öltöztetve. Fedélzetén - afféle válaszképpen - a rabszolgák harsány rivallása harsant: üdvözölték közeledő vezérüket.

Kán Morgare oldalt kapta a fejét: a másik navé ringva távolo-dott, s egy hosszan elnyúló, fekete vitorlás galeassza felé tartott.

- Őrpöröly! - suttogta a nomád. - El sem búcsúztunk, testvér! - Ezt már kiáltotta, s a Csák nemzetség hagyományos harci üd-vözletét küldve a delebáti felé: ökölbe szorított kéz a mellkas-

hoz, aztán a homlokhoz. - Helyén legyen a szíved és az eszed, testvér!

Őrpöröly viszonozta a köszöntést. - Sok szerencsét, testvér! Mögötte a savószemű mintha elmosolyodott volna, kivillan-

totta hiányos fogsorát: e pillanatban leginkább vérszopóra emlé-keztetett.

Félúton járhattak a Negrit felé, amikor az öböl felett elszánt

kiáltás harsant: a savószemű biztatta az övéit. Gottep válaszul a magasba emelte karját.

Kilencezer rabszolga teli torokból üvöltötte világgá minden

felgyülemlett dühét. Megreszketett a tenger, s mintha a gályák is megremegtek volna. Ezt hallaniuk kellett az arénában, de

odaát, Korellapolisban is! A parton Sattamore állt a vörös ruhás légiósok és odzék gyű-

rűjében. A két részre osztott halálflottát, a fedélzeten tolongó,

izzadt harcosokat, és a sok-sok ezer égnek emelt evezőt bá-multák.

Az egetverő kiáltás megborzongatta: a túlpart hegyei hosszan visszhangoztak, mintha meghasadtak volna az elfeledett bányá-

kat fedő sziklák, s a betemetett városok mélyéből újra az égbolt felé zengett volna a végítélet összes szörnyszülöttének fájda-lomkiáltása.

- Hallod ezt, Krjocs? - suttogta maga elé, és a tengerbe kö-pött, - Remélem, hallod!

Üdvözölnek a halálba menők!

38.

A koponyacsarnokban derengő világosság fogadta őket: Taius

szemein keresztül aranyló fénykévék áradtak befelé, megvilá-gítva az acélkampókkal megfeszített torzszüleményt.

Már várta őket. Hallotta a kürtőn közeledő léptek neszét, és érzékelte a belő-

lük sugárzó energiát. Egy pillanatra még fájdalma is elillant: az

öröm gyógyító hullámai egész testét megremegtették, amitől az acélhuzalok vibrálva megreszkettek a levegőben.

Aztán megpillantotta őket. Egy csuklyás Hor-pap volt és egy nomád leány. Mindketten visszahőköltek: a szerzetes arcát nem láthatta, de

a másik vonásai hűen tükrözték az iszonyatot. Ismerte már e reakciót: irtózatos, megdagadt koponyáját lehajtotta, ráncos

homlokán fájdalmas redők gyűrűztek. Valakinek, aki éppolyan ember volt, mint a többi, elviselhetetlen ez az érzés.

- Ki ez? - kérdezte remegve a lány. A Hor-pap közelebb lépett

hozzá, megvizsgálta a kampókat és legyezőszerűen szétfeszített bőrét, aztán lassan megcsóválta a fejét.

- Hallasz engem? - kérdezte.

A világítótorony őre - nem kis erőfeszítésről téve tanúbizony-ságot - felemelte eltorzított koponyáját, és a jövevényre meredt.

Tekintetéből Ayzaz mindent kiolvashatott. Gyorsan elfordult a rémtől, de ujjaival nyugtatóan megérintette az embertelenül hosszú, csupasz kart.

- Ezt tették veled! Bocsáss meg! - suttogta. - Nem segíthet-tem neked!

Körbepillantott a koponyacsarnokban, s izgatottan keresgélni kezdett valamit. Mindenfelé döglött madarak, denevérek, kisebb-

nagyobb férgek hevertek; oszló hús és emberi salak bűze ter-jengett a levegőben.

Amíg Ayzaz keresgélt, a lány megbabonázva bámulta a torony

őrét. Minden igyekezetével azon volt, hogy palástolja a borza-dályt, ami a kreatúra láttán hatalmába kerítette, de tudta, nem

rendelkezik olyan tapasztalattal, mint Kán Morgare, aki képes elrejteni érzelmeit.

A teremtmény felhördült.

- Mit tettek vele? - kérdezte undorodva Tanaira. - Kérlek, ne bámuld! - szólt hátra Ayzaz, miközben végigtapo-

gatta az acélkoponya belsejét. - Valaha Adrion legszebb férfija volt, a legnagyobb úr Trizétől Ragusáig.

Tanaira döbbenten sütötte le szemeit.

- A legnagyobb úr... A legszebb férfi.... - Inkább segíts! - A Hor-pap tanácstalanul tekintgetett körbe,

de nem találta, amit keresett. A torony őre nyáladzva rángatni kezdte a bőrét feszítő kam-

pókat. Tanaira követte tekintetével az irányt, amerre hosszú

karjaival hadonászott. - Ott, Ayzaz! Ott!

A Hor-pap megdermedt, aztán odarohant a szemnyílások kö-zött hamvadó tűzhöz, és belekotort a hamuba. Bármely közön-séges halandó keze összeégett volna a szunnyadó parázson, de

a Hor-pap fel sem vette: széttúrta a zsarátnokot, és mélyen le-nyúlt a szürkévé aszott fahasábok alá.

- Megvan! Ez az!

Tanaira semmit sem értett az egészből. De már annak is örült,

hogy tekintetét végre elszakíthatta a toronyőr eltorzított testé-től: elsuhant Ayzaz mellett, és az egyik szemnyílás pereméhez lépett.

Felsikoltott. Odalenn a Peskara-öbölben száz és száz hadihajó siklott az

opálos víztükrön egymás felé.

39.

Kán Morgare néhány perccel azután, hogy a Negrit fedélzetére

tette a lábát, kezdte rosszul érezni magát. Gottep számított erre: azonnal odaugrott mellé, és a kezébe

csúsztatott egy apró, fehér üvegcsét. - Igya ezt meg, uram! Használni fog!

- Nem hiszem! - nyögte a nomád. - Gyűlölöm a tengert! És ezen nem változtat semmi!

- Hajtsa fel! - erősködött a fumi, és széles vigyorral hozzá-

tette: - Sóba-pálinka! Szüksége lesz rá! - Sóba? - Kán Morgare hitetlenkedve csavarta le az üvegcse

tetejét. Beleszagolt, s már az ital illatától is vörös pír öntötte el arcát. - Honnan szerezted, átkozott?

- Igya csak meg! Elmúlik ez a kis... Legalább egy időre.

A nomád nem sokat kérette magát: egy hajtásra felhörpin-tette az üvegcse tartalmát. Mintha pöröllyel sújtották volna

fejbe. Megszédült, lába alól kicsúszott az amúgy is imbolygó ha-jópadló, szeme előtt követhetetlen gyorsasággal folytak szét a képek.

- Mindjárt jobban lesz, uram! Mindjárt! - A morníj-harac hangja mintha egy másik világból érkezett volna, tompán, elmo-

sódottan szivárgott át érzékei kocsonyás falán. Erős tengeri medve lehetett, mert megragadta a derekánál, és támogatta, hogy össze ne essen.

- Még csak az kellene! - hörögte magában. Aztán elmúlt. A következő pillanatban mágikus szárnyak su-

hogtatták meg arcát, látása egy csapásra kiélesedett, feje ki-tisztult, mintha mázsás kolonc hullott volna belőle a tengerbe.

Kiegyenesedett, és értetlenül bámult maga elé.

A sóba hihetetlen hatással volt rá: több napos fáradtságának

immár nyoma sem volt, izmai megfeszültek, végtagjai erőtől duzzadva várták a következő megpróbáltatásokat.

- Ez jó volt, nyomorult! - hörögte, azaz csak hörögte volna,

mert értelmes hang nem hagyta el a torkát. Gottep zsíros arcán önelégült vigyor ömlött szét, széles te-

nyerét az övébe tűzött tőr markolatára helyezte. - A tengernagy úr azt mondja... - bődült el, hogy a drómon

ernyedten lógó, félig kibontott vitorlái is meglebbentek bele. -

Azt parancsolja, hogy indulás! A Negrit fedélzetén összezsúfolódott vagy kétszáz harcos, va-

lamint a fedélközben görnyedő ötszáz evezős teste egyetlen akaratként feszült meg. A hajó megrázkódott, aztán engedve az

evezőket markoló kérges tenyerek és a roppant izmok erejének, lomhán megindult.

Az eresztékek minden ízükben recsegtek, ropogtak, jelezve,

hogy micsoda energiák áramlanak az élettelen deszkákon, le az árbocokról, a dagadó vitorlákból a hajótestbe, ami csodálatos

átváltozáson ment keresztül. Az eleven hús, a vér, az izmok, a fa, a vászon és a kötélzet most már egyetlen szerves egésszé olvadtak, új élőlénnyé, aki legyőzi a tengert, s dühödt akarattal

suhan előre. Kán Morgare felsietett a corvusra, és a kötelekbe kapaszkodva

kereste tekintetével Őrpöröly galeasszáját. A fekete vitorlák nem messze tőlük bontakoztak ki, s feszültek meg a feltámadó szél-ben.

Az a lobogó, vörös szőrcsomó pedig ott az árboc tövében, csak Őrpöröly szakálla lehet!

- Ez az, testvér! Mutassuk meg nekik! A két vezérhajó sodorvonalába lassan, komótosan felfejlődött

a többi gálya is: valaha büszke drómonok, galeasszák, biremisek

és galióták bontották ki vitorláikat, hogy - emberterhük súlyától merülési vonalukon jóval túl csordulva - imbolyogva kövessék

vezérüket. Az evezősorok egyre egységesülő ritmusban merültek a ten-

gerbe, s emelkedtek fel, újabb és újabb lendületet adva a gá-

lyáknak. A két flottarész fokozatosan elvált egymástól, és a Csendcsa-

torna két oldalán úszott felfelé, hogy elfoglalja helyét a Peskara-

öbölben. Valahol a távolban fanfárhang zendült: a szél elhozta a

gályák fölé is a dallam foszlányait. Az arénában lassan véget ér a viadal: most eresztették a küz-

dőtérbe a kudbikákat, hogy végezzenek a túlélőkkel. Nemso-

kára... Kán Morgare dagadó tüdővel lélegezte be a friss tengeri leve-

gőt. A sópermet minden egyes hullámvölgynél az arcába fröcs-csent, s a nomád most először érezte, micsoda gyönyörűség a ritmus, amit a meg-meglóduló evezősorok kavarnak a vízben,

miféle csoda a száz- és száz emberi lény megfeszülő ereje, ami-vel száguldásra késztetik ezt a lomha szörnyeteget.

- Ez az! - kiáltotta mámorosan, és kivonta szablyáját. - Ez az! Újabb fanfárszó harsant a távolból.

A tömeg kiözönlött az arénából és futva elindult a part felé. Mindenki a legjobb helyről akarta nézni a közelgő tengeri ütkö-zetet. A másik oldalon, Korellapolis fokozatosan kibontakozó

partjain is embersokaság lepte el a mólókat. A rabszolgák vicsorogva, szitkozódva integettek a városlakók

felé. A halálraítéltek dühével a szabadok felé. - Uram! - lépett a corvusra Gottep, miután néhány harcra

buzdító szót vetett altisztjei felé. - Most már ideje lenne beavat-

nia a tervébe. Azt ígérte... - Tudom, mit ígértem! - válaszolt Kán Morgare. - Hallgasd

hát! Míg gyorsan elhadarta a rájuk váró tennivalókat, szemben, a

cressoni parton egy hatalmas emelvény tűnt fel a sziklák között.

Az élesebb szemű rabszolgák azonnal felfedezték az obszidián trónust, s a benne ülő, apró vörös figurát, aki körül, mint rajzó

hangyák, lepték el a partot az emberek. - Krjocs! - A gyűlölt név futótűzként terjedt az evezősorok kö-

zött. - Krjocs! - A levegő valósággal izzott az újra fellángoló in-

dulattól. - Krjocs! Minden készen állt.

Az átellenben felsorakozó flottarész lassan szétterült a látó-határon. Vagy száz gálya... több tucatnyi kisebb hajó... Sok ezer rabszolga. Most nagyon messze voltak egymástól. Szemtől-

szembe, mintha igazi ellenségek volnának. A nomád figyelmét nem kerülte el a Csendcsatornán és amott,

az istenség lábai mellett felbukkanó valódi hajóhad sem.

- Felkészülni! - Gottep üvöltése nemcsak a Negrit evezőseinek

és a fedélzeten felsorakozott, felfegyverzett foglyoknak szólt: odafönn, az árboccsúcsra erősített, rozzant kosárban egy kö-lyökképű matróz leste minden rezdülését.

- Felkészülni! - Két kezében jókora zászlók libbentek, aztán eszeveszett táncba kezdtek. Kán Morgare képtelen volt szemével

követni a színes vásznak röppenését, de remélte, a többi hajón értő szemek olvassák le róla Gottep minden egyes szavát.

- Felkészülni!

A Negrit mellé az eddiginél is szorosabb harci rendet tartva felzárkóztak a nagyobb galeasszák. A kormánylapátokat és a

vitorlákat feszítő köteleket erős kezek szorították: a soksorevezős hajószörnyek kezes bárányokként engedelmes-

kedtek akaratuknak. A Negrit és a mellette felsorakozó nehéz-gályák mögött a kisebb hadihajók lánca immár az öböl teljes szélességében szétterült.

- Felkészülni! Délről tűzött a nap, oldalvást világítva meg mindkét flottát, és

bronzszín ragyogással fürösztötte a mindőjük felett tornyosuló idegen istenséget. Taius egykedvűen állt ott, lábait a két parton nyugtatta.

- Uram? - Gottep hangja izgatottan remegett. Kán Morgare hunyorogva az istenségre emelte tekintetét, az-

tán hátrasandított a Korellapolist őrző hegyek oldalára. Valami mintha megvillant volna a messzeségben, aztán még egyszer és még egyszer...

- Mindjárt, Gottep! - mondta. - Mindjárt! - A legjobb lenne, ha mi támadnánk! - hadarta a morníj-

harac. - Még mielőtt... - Mondtam, mindjárt! Hirtelen minden elnémult.

Mintha a rabszolgákat is meglepte volna az öbölre ereszkedő jeges széllökés ereje. És hallgattak a Cresson partjait ellepők, a

korellapolisi mólónál tolongó ezrek is. Hallgattak az evezőket markoló, halálra szánt foglyok és a fedélzeten vasban, fegyver-ben felsorakozott gladiátorok. A széllökés elsuhant felettük,

majd gyorsan elhalt. Egy hosszú percre elcsitult minden, s a mozdulatlan, vibráló levegő petyhüdt vásznakká rogyasztotta a

vitorlákat.

Aztán távoli dörej visszhangja kélt a szárazföld felől: elhaló

mennydörgés valahonnan északról. Talán Porto Re felett gyülekeznek a fellegek? És ekkor, az obszidián trónuson terpeszkedő, vérvörös kö-

penybe burkolózó alak felemelte a kezét. A kendő, amit hájas ujjai között szorongatott, különös módon hófehér volt, akár a

sápadt lány selymei, Krjocs mellett. Fehér. Amikor a karaz kihullajtotta kezéből a kendőt, s azt felkapta

az újult erővel süvítő part menti szél, a moraj lás megismétlő-dött.

Az ütközet kezdetét vette.

40.

Először a katapulták és az onagerek ugattak fel. Mintha ezernyi veszett sakált nyúznának: a kötelek pendülése, a pörgő sziklák suhanása, a vetődárdák süvítése, a kiröppenő fémkoloncok

sziszegése betöltötte a levegőt az egész öböl felett. Az égbolt elsötétült a gályákról felröppenő kőrengetegtől:

odafönn, a magasban a két sziklaraj pályája keresztezte egy-mást. Néhány kő a vízbe hullott, ahogy összecsapódtak, de a többi sisteregve, fütyülve, kegyelmet nem ismerve csapódott be.

Fülsiketítő recsegés-ropogás kelt, ahol a gályák fáját törte, szakította a találat, gejzírnyi víztölcsérek csobogása, ahol a ha-

jók között a tengerbe hullott. Evezősorok, árbocok, fedélzetek hasadtak szilánkokra, szertefröccsenő vérpermet keveredett a magasba csapó, sós tajtékkal, összelapított, olajos masszává

préselt emberi csonkok vonaglottak szerteszét a meghasadt deszkákon.

Aztán újabb sistergés, süvítés, sziszegés: a következő szikla-raj már pontosabban csapódott be mindkét oldalon.

Irtózatos fájdalomüvöltések harsantak itt is, ott is: a halál

tobzódva aratott közöttük. És jöttek a nyílvesszők: az első so-rokban álló gályákról nyílraj röppent az égre, és a szikláknál

sokkal sebesebben suhanva szakította, tépte a húst, zizegve, haragos fütyüléssel csapódott a fába.

A tengert felkorbácsolta a szél.

- Nem értem, miért szükséges ez, uram! - próbálta túlüvölteni

a tomboló hangorkánt Gottep. - Csak elpazaroljuk erőinket és a hajókat!

- Kénytelenek vagyunk! - Kán Morgare átszellemült arccal in-

tett az istenség lábai mellett horgonyzó valódi flotta felé. - Ha idő előtt megneszelnek valamit, azonnal nekünk rontanak. Az

utolsó pillanatig azt kell hinniük, hogy amit látnak, az a valóság! Egy sistergő szikla nem sokkal mellettük csapódott a ten-

gerbe, jéghideg vízpermettel borítva be mindenkit a Negrit fedél-

zetén. - Ez elég valóságosnak tűnik, uram! - rázta meg magát Gottep

tehetetlen dühében. A nomád megragadta a nyakánál fogva, s magához rántotta:

a fumi lábai a levegőben kapálóztak. - Tedd a dolgod, kutya! Tedd a dolgod, és minden rendben

lesz!

- Támadósebesség! - bődült el Gottep, és arca elvörösödött a szégyentől.

- Támadósebesség! - A kosárban a legény eszeveszett tempó-ban táncoltatta a zászlókat, de a morníj-harac hangja ezúttal túlharsogta az onagerek és kővetők ugatását is.

- Támadósebesség! - mintha visszhangot vetnének, a többi gálya vezénylő tisztjei is elüvöltötték magukat. A flotta lomhán

újra mozgásba lendült. A vitorlákba belekapaszkodott a szél, az evezősorok előbb ól-

mos lassúsággal, majd egyre izgatottabb gyorsasággal emel-

kedtek és süllyedtek, s kavarták a vizet a hajók körül. Szemben, a másik flotta is megindult: immár egyre növekvő

sebességgel törték a hullámokat egymás felé. A kilencezer rabszolga nem hallhatta, de a két parton a bá-

mészkodók tömege felhördült a gyönyörűségtől. Ilyen látványos-

ságban még sohasem volt részük. A hajókról újabb sziklaeső röppent az égbe, de ezúttal érthe-

tetlen módon a Negrit vezette hajóhad kővetői csaknem mind elvétették a célt. Őrpöröly emberei annál pontosabban céloztak: vagy féltucatnyi kisebb gályát téve harcképtelenné a másik ol-

dalon. Recsegés-ropogás, vérpermet, szitkok, üvöltés...

A fájdalomtól őrjöngő sebesültek százaival egyelőre senki sem törődött: a rabszolgák extázisa a tetőfokára hágott. Ha azt a

parancsot kapták volna e percben, hogy mentsék a bőrüket, s

hogy meneküljenek, e pillanatban bizonnyal nem engedelmes-kednek.

Valamennyiüket magával ragadta a gyilkos indulat, a vérgőzös

ölési vágy: a körülöttük arató halál elvette maradék eszüket is. - Vonalba! - üvöltötte váratlanul Kán Morgare, miután még

egy pillantást vetett a Korellapolis felett húzódó hegyoldalra. Amit ott látott, az megnyugtatta, de azt sehogy sem értette, mi történhetett a vörös szakállú flottájával. - Vonalba, az Öregis-

tenre, testvér! Vonalba! Gottep üvöltése ismét túlharsogta a hangzavart, és a színes

zászlócskák azonnal továbbították az üzenetet a flotta többi ha-jójára.

- Vonalba! A gályák csak néhány pillanattal később reagáltak. Nem

csoda, hisz' a parancs fölötte meglepőnek tűnt, ha nem egyene-

sen hajmeresztő ostobaságnak. - Vonalba?

- Mi lesz, átkozottak?! - Gottep magán kívül tombolt a dühtől, haját tépve markolászta a corvus korlátját, és gyilkos szitkokat árasztott a hajókra.

Eközben nyílvesszők, s most már egyre nagyobb számban a dárdavetők lövedékei suhantak el mellettük, vagy csapódtak be

a közelükben. Két izmos, fekete rabszolga a morníj-harac inté-sére gyorsan odasietett Kán Morgaréhez, és egy jókora pajzsot tartottak elé.

De a nomád dühödten félretaszította őket: látni akarta, ho-gyan moccannak lassan mögöttük a gályák, és hogyan sorolnak

be a Negrit vonalába. - Vonalba! A hajókon látták, hogy szó sincs tévedésről, és kapkodva en-

gedelmeskedtek. Pedig cseppet sem tűnt egyszerű mutatvány-nak a teljes sebességgel száguldó flotta támadóvonalát meg-

bontva, egymás mögé bújva, távot tartva manőverezni úgy, hogy még véletlenül se csapódjanak egymásnak. Közben pörgő sziklák záporoztak rájuk és közéjük, folyamatosan tizedelve az

embereket. Eszeveszett terv volt, s a nomád maga sem számított arra,

hogy tökéletesen sikerül. Fekete haja vadul lobogott a szélben,

ahogy a corvus korlátjába kapaszkodva figyelte a közeledő hajó-

kat. Szíve a torkában dobogott: el kellett ismernie, egy ilyen ten-

geri ütközet izgalmai felérnek bármely lovasrohaméval. Még ak-

kor is, ha nemsokára ez is lovasrohammá változik... - Mindjárt, uram! - bömbölte Gottep. - Meglesz a vonal!

- Sebességet csökkenteni! Kán Morgare hátrasandított a part felé. Korellapolis mólói még

jól látszottak, s számításai szerint a flotta eleje lassan - avagy

igen sebesen - eléri az öböl közepét. Éppen Taius koponyájának vonalában hasították a haragvó

tajtékot. - Most! Ez lesz az!

- Állj! - üvöltötte Gottep a fedélközben hajladozó rabszolgák-nak. - Hagyjátok abba, kutyák!

A Negrit megtorpant, de még mindig túlságosan gyorsan sik-

lott tovább a vízen. - Evezőket le!

- Evezőket le! - visszhangozták a Negrit mögött suhanó gályá-kon.

Kétségtelenül ez volt a manőver legveszedelmesebb része. Ha

a gályák közül csak egy is képtelen a megfelelő pillanatban las-sítani, nekisodródik az előtte haladónak. Kán Morgare úgy szá-

mított, ha elő is fordul, ez még nem okoz végzetes tragédiát. Ám ha az ütközés következtében egyik-másik hajó süllyedni kezd, az meghiúsíthatja az egész tervet.

- Álljatok meg, kutyák! Evezőket le! A támadóflotta egyre kisebb sebességgel siklott a szemből kö-

zeledők felé. Azok viszont változatlan tempóval hasították a vi-zet. Kán Morgare összevont szemöldökkel meredt feléjük.

- Ez megőrült! - suttogta maga elé. - Mikor akar lassítani?

- Uram, vonalba álltunk! - zihálta Gottep. - Kezdhetjük? - Várjatok még! Várjatok! - A nomád rosszat sejtve emelte

maga elé szablyáját. A következő pillanatban mindent elsöprő szikla- és nyílzápor

söpört végig az élen sikló Negrit fedélzetén.

Kán Morgare mellett üvöltő rabszolgák zuhantak a deszkákra. A kővetők találatai nyomán a drómon főárboca vészes recsegés-

ropogás közepette kiszakadt helyéből, és oldalra dőlve a ten-gerbe zuhant.

- Átkozottak! Megvesztetek? - Gottep most először nézett ré-

mülten a nomádra. - Uram, biztos, hogy...? - Hallgass! - förmedt rá Kán Morgare. - Hallgass, vagy én

hallgattatlak el!

Megszédült. Csodálkozva lepillantott a lábára: bokájából és combjából egy-egy nyílvessző állt ki. A Negrit megállapodott egy

helyben, s mögötte, csaknem egymásra torlódva a többi gálya is.

- Értik a dolgukat a barátaid! - suttogta a nomád, s maga sem

értette, miért mondja ezt, amikor a fumi minden figyelmét már a teljes sebességgel közeledő másik flotta kötötte le. - Nézd! -

megbotlott egy leszakadt kötélben, és a corvus pereméről csak-nem belezuhant a tengerbe. - Nézd!

Amerre mutatott, Korellapolis mólóinál hirtelen zűrzavar tá-madt. A flotta legyező alakban szétterülő utolsó hajóvonala ép-pen elérte a kikötőt: a sor végén sodródó gálya közvetlenül a

mólók előtt állt meg. Gottep nem fordult el. Nem érdekelte, hogyan sikerült a terv-

nek ez a része. Hiszen a másik szemmel láthatóan nem működött. A következő pillanatban a nomád dühödten felordított, hangját

visszhangozta az egész öböl. Sebesülten is meglepő gyorsaság-gal odaugrott a deszkákra vetett acélhorgonyhoz, a magasba

kapta, és minden dühét beleadva messzire hajította. A horgony sziszegve hasította a levegőt, s vagy harminc öllel távolabb csa-pódott a tengerbe. Gottep az utolsó pillanatban vágta el a

rögzítökötelet, nehogy a mélybe süllyedő vasmacska megbil-lentse az orrot.

Őrpöröly hajói pedig szikla- és nyílvesszőfellegeket okádva közeledtek feléjük.

41. A veres szakállú vicsorogva bámulta az előttük összetorlódó és megálló hajókat.

- Ostoba nomád! - sziszegte, s arra gondolt, Kán Morgare csak ezekben a pillanatokban érti meg, hogy mi is történt való-jában. Kellemetlen felismerés lesz! Halálosan bosszantó!

A delebáti hátrasandított, és azt látta, amire számított: a fe-

kete-vitorlás galeassza rabszolgái - akárcsak a nomád odaát - nem tudták mire vélni a történteket. Csakhogy, míg a nomád azzal nem volt tisztában, miért nem lassítanak le, az ő rabszolgái

azon csodálkoztak, a másik flotta miért teszi ezt. - Tűz! - kiáltotta oda a háta mögött görnyedten ácsorgó savó-

szeműnek. A katapulták néhány pillanat óta feltűnően hallgattak, holott a két hajóhad már oly közel került egymáshoz, hogy min-den egyes lövedék biztos találatnak számított volna.

Vétkes könnyelműség most abbahagyni a tüzelést! Őrpöröly innen már szabad szemmel is láthatta, hogyan fet-

rengenek a Negrit fedélzetén a sebesült harcosok, s hogyan lán-gol a drómon előárbocán a hatalmas vitorlavászon. A nomád fe-

kete haja ott lobogott a szélben. Pompás! - gondolta Őrpöröly. Legalább látni fogja, ahogy a galeassza acél döfőorra felhasítja a Negrit bordázatát!

- Pedig a görögtüzet csak most kapjátok! - sziszegte, aztán észbe kapott. Ideje jeleznie urának, aki remélhetően remekül

szórakozik e percekben. Megfordult, és a part felé intett. A fövenyen összegyűlt tömeg

felhördült örömében. A vörös szakállú nem láthatta, hogy az ob-

szidián trónján terpeszkedő karaz hogyan fogadja Cresson ha-gyományos győzelmi jelét, a magasba emelt mutatóujját, de

sejtette: e pillanatban igazán elégedett vele. Arcán mohó mosoly ömlött végig: ez a siker azt is jelentheti,

hogy valóban szabad lehet. Szabad, s a karaz bérgyilkosai sem

követik sehová. Sem őt, sem a citadella mélyén rabláncra vert asszonyt, akiért mindent megtett volna.

Mindent. E pillanatban, amikor már alig választotta el egy kevés attól,

hogy flottája letiporja, szétzúzza a nomád vezényelte hajóhadat,

arra gondolt, hogy a szabadságnál is többet ér számára a bosz-szú, ami kitölti végre lelkét. A gyűlölet új erőre kapott tudatá-

ban, ahogy a lángoló hajókon túl, valahol az emlékek horizontján megpillantotta a ruád zsoldban odaveszett csapat tetemeit a lángoló kunyhók között.

Nomád rajtaütés! - jajgattak a ruád asszonyok, akik lekasza-bolt férjeiket siratták. Nomád rajtaütés... Kara Dzsaram, a fe-

kete herceg vezette őket!

A vértet és sisakot viselő vörös szakállas harcos nem ejtett

egyetlen könnyet sem, pedig három fivérét és atyját vágták le a nomádok.

Kara Dzsaram vezette őket...

A Fekete herceg... - Ugye nem is tudod, Kán Morgare, hogy Rudisztánban így

szólítanak? - suttogta maga elé most, hogy az emlékképeket szertefoszlatta a becsapódó sziklák keltette tűzkévék és lángfor-gácsok látványa.

Megrázta magát, s kezébe kapta kétélű pallosát. Tekintetével pedig már őt kereste.

Kara Dzsaram... Fekete herceg...

Látni akarta, ahogy meghal.

42.

A tömeg egyre izgatottabban morajlott, végig a parton. A lát-

vány valóban elsőrangú volt, ilyen élvezetekre senki sem szá-mított.

Mindössze Cellini és leánya nem vette ki részét a mulatságból. Néha egymásra pillantottak ugyan, de tekintetük nem sok jót ígért: lemondás, keserű harag és egymás iránti szánalom: mind-

össze ennyit mondtak azok a tekintetek. Krjocs ezzel szemben remekül mulatott.

Obszidián trónusa magasából pompás panoráma tárult a szeme elé: a delebáti hajói már-már nekirontottak a másik flot-tának.

A levegőben tömény vérszag és égett hús bűze terjengett. Még néhány perc...

A karaz elégedetten csettintett. Sattamore, aki a trónus mel-lett állt, s engedelmesen várta ura parancsait, szolgálatkészen közelebb hajolt, mint valami lakáj.

- Igen, fenség? - Sattamore... - A karaz elnyújtva, kéjes felhangokkal ejtette

ki a morníj-harac nevét. - Sattamore! Én kedves... szolgám! - Fenség? - A sárga fejkendő alól kövér izzadtságcseppek

csorogtak a hajós homlokára. - Rendelkezzék velem!

- Én kedves... barátom, igazán elégedett vagyok! Jó vásárt

csináltam veled! - Szolgálom önt, fenség! - hajlongott rosszat sejtve

Sattamore, s mielőtt megpróbálhatott volna elhátrálni, a karaz

kövér ujjai megragadták ruháját, és odarántottak a trónushoz. Krjocs pikkelyes arca oly közel került az övéhez, hogy a

nagyúr nyelvével akadály nélkül végignyalhatta a morníj-harac száját.

- Este... amikor véget ér a lakoma - lihegte a karaz. - És én

végzek ezzel a szukával... gyere a szobámba, szolgám... bará-tom! Megünnepeljük ezt a fényes mulatságot... csak mi ketten!

Sattamorénak végre sikerült gyengéden kiszabadítania magát a karaz szorításából. Zavartan pislogott körbe, de senki sem volt

szemtanúja a jelenetnek. Minden ízében reszketett, de csak ennyit rebegett alig hallható hangon:

- Igen... fenség!

De Krjocs már nem is figyelt rá, mert egyszerre két érdekfe-szítő dolog is történt, szinte egyazon pillanatban.

Az öbölben, a két flotta között hirtelen kitisztult az égbolt: nem röppentek többé sziklák és nyílrajok egymás felé, s mintha a delebáti támadó hajói is megtorpantak volna.

Ezzel egy időben valami apró, de rohamosan növekvő fekete pont is feltűnt az égen észak felől, és az idegen istenség kopo-

nyája felé közeledett: vörös vitorláján a Vérszemű csillag jelképe csúflott.

- Vendégek érkeznek! - morogta elkedvetlenedve a karaz.

Nem szerette, ha megzavarják az élvezet perceit.

43.

- Jönnek! - kiáltotta Ayzaz, és a másik szemnyíláshoz lépett, és övéről hosszú, áttetszőnek tűnő kötelet tekert le.

- Kik jönnek? - nem tudta miért, de Tanairát hirtelen elkapta a

pánik. Szeme sarkából a toronyőrre pillantott: az eltorzított te-remtmény minden erejét megfeszítve megrázta a beléakaszkodó

kampókat. Denevérszárnyszerűen szétterülő, sárga bőre megfe-szült, itt-ott fekete vércseppek buggyantak elő a kampóhegyek alól.

- Ayzaz! - próbálta a Hor-pap figyelmét felkelteni a lány, de az

már egyáltalán nem figyelt rá. Ehelyett derékig kihajolt az ide-gen istenség szemgödrén, hogy jól láthassa a fej mellett lassan elhaladó gályát.

Amikor annak árnyéka végigsiklott az acélfejen, s elzárta a napsugarak útját is, Tanaira felsikoltott.

Minden oly hirtelen történt. Csak a toronyőr hörgését és bőré-nek sercenését hallotta, valamint a fekete gálya földöntúli zúgá-sát.

Aztán a Hor-pap kötele surrogva ráakaszkodott valamire a magasban, s a következő pillanatban jeges ujjak markolták meg

a nomád lány derekát. Kiáltani szeretett volna, de nem maradt rá ideje.

Lába alól kiszaladt a talaj, s megnyílt a tér. Sok száz láb magasból suhantak a levegőben, egyenesen a

növekedő Hor-gálya felé.

A fekete csuklyák alól földöntúli tekintetek villantak rájuk, még mielőtt mindketten nekicsapódtak volna a lebegő hajó ol-

dalának.

44.

- Miért nem tüzelünk?

Őrpöröly arcáról egy csapásra leolvadt a vigyor. Feltűnően nagy csend vette körül, s ez kezdte zavarni. A galeassza sebessége is

mintha megcsappant volna. Igen, lassítottak, ehhez kétség sem férhetett. Oldalt, a gálya mellett törtető hajók még náluk is jobban lemaradtak, sőt, némelyikük oldalra farolva igyekezett

megállni, mielőtt a másik flottába zúdulnának. Mi történik itt?

A veres szakállú rosszat sejtve fordult hátra. Többen is álltak ott. Őt nézték.

Amikor három-négy dárda járta át a testét, még mindig nem sejtette, hogy mi történt. Aztán halk kopogás visszhangzott vé-

gig a galeassza deszkáin, s gyorsan megüvegesedő tekintete látómezejébe óvatos, egérszerű arc úszott be.

- Hajítsátok a tengerbe! - mondta a savószemű unottan. - Za-

bálják meg testedet a remorák, nyomorult féreg! A rabszolgák megragadták, és Őrpöröly meglepetten tapasz-

talta, milyen könnyűnek érzi magát: mintha durva kezek kitép-

ték volna a lelkére nehezedő súlyos koloncot. Egy hosszúnak tűnő pillanatig a vitorlák között lebegett - legalábbis ő ezt érezte

-, aztán amikor a fájdalom keresztülhasított testén, hűvös lég-áram csapta meg vérbe boruló arcát.

Valami elsuhant mellette, egy pillanatra látta a galeassza eve-

zősorait, a hosszú, acéllemezekkel kiszegecselt döfőorrot, aztán a távolból vízcsobbanás hangjait sodorta felé a szél.

Sós víz... Érezte nyelvén a sót, s a sebeibe maró eszelős fájdalom elva-

kította: szája megtelt vízzel, és hínárral: ujjaival tapogatózva végre elérte a testébe fúródott dárdákat.

Tüdeje még bírta volna, de a sors úgy rendelkezett, hogy

meghaljon, mielőtt az utolsó, véres buborékok is elhagynák aj-kait, s kósza rendbe sorolva a felszín felé történek utat maguk-

nak. A delebáti megértette, hogy ez a halál. Tudata egy pillanatra

kitisztult, szemét felnyitotta, de csak azért, hogy láthassa a

mélyből felé törő, rettenetes állatot, melynek kitátott pofájából ellentmondást nem tűrve rávigyorgott a végzet.

45.

A savószemű fumi megtörölte homlokát, és a körülötte álló rabszolgákra pillantott.

- Ezzel megvolnánk! Minden hajó lassít? - Igen - bólogattak azok. - És most?

- Vonalba! Állítsátok a hajókat vonalba, ahogy ők tették! - Miért? - Értetlen arcok, üres tekintetetek meredtek rá. - Miért? - A savószemű áthajolt a korláton, hogy megpillantsa

a Negrit fedélzetén álló nomádot. - Miért? Valami napok ezelőtt azt súgta neki, hogy tartsa nyitva a

szemét. Hát nyitva tartotta! Itt, a galeassza fedélzetén nem volt nehéz rájönnie, mi lehet a nomád végső célja, s arra sem, hogy a veres szakállas csaknem keresztülhúzta a rafinált tervet.

De ő itt volt. A megfelelő időben, a megfelelő helyen. Nyitva

tartotta a szemét, és most... engedelmes eszköze lesz a nomád harcosnak, bármit is akarjon ezzel a sorba rendeződött flottával.

46.

- Fegyverbe! - kiáltotta Krjocs, és felpattant trónusáról. Odakint a két flotta most már mozdulatlanul lebegett, egyik sem kö-

zeledett többé a másikhoz, s szinte összeérő, egyenes láncot alkottak egymás mögé sorolva végig az öböl vizén.

- Fegyverbe!

A parton kitört a pánik. A vendégek egymást tiporva rohantak vissza a citadella és a

palota felé, a tömegeknek azzal a sokszor csalhatatlan előérze-tével, ami képes megjósolni a katasztrófák bekövetkeztét. A

vörös köpenyes légiósok és odzék csak néhány pillanatig pró-bálták útjukat állni, aztán okosabbnak látták félreállni. Ez a né-hány, többnyire fegyvertelen ember semmiféle veszedelmet nem

jelentett. Inkább a rémület kergette őket vissza a sziget belse-jébe.

A tengeren kialakuló hajólánc valóban rosszat sejtetett. Krjocs a dühtől tobzódva figyelte a fejleményeket, ám ebben a

pillanatban Sattamore rémülten felkiáltott mellette.

- Fenség! Ott! Az imént még egyenletesen közeledő Hor-gálya odafönn, az

idegen istenség feje mellett hirtelen oldalára dőlt, és gyanúsan szűk kört leírva közeledni kezdett a gigász acélkoponyájához.

Valami megtámadta Gadur követét!

47.

- Maradj itt! - kiáltotta Ayzaz. Szürke köpenye, hatalmas le-

bernyegként lebegett mögötte a szélben, ahogy támadásba len-dült.

Tanairának persze esze ágában sem volt elmozdulni onnan.

Örült, hogy végre megkapaszkodhatott valamiben. Szerencsé-jére volt miben. A Hor-gálya fekete oldalpalánkjába idegen vilá-

gok mesterei képzeletük hagymázas rémképeit vésték: a leve-

gőben kaszáló evezők között mintha százfejű démonok viaskod-tak volna egymással. A lány az egyik faragvány-szörny szarvába kapaszkodott, s igyekezett olyan kicsire összehúzni magát,

amennyire csak tudta. Kíváncsiságát azonban így sem tudta legyőzni: hóna alatt

pislogva figyelte, hogyan sodorja el a felé rohanó Hor-papokat Ayzaz rohama. A szerzetes - csuhája ráncai közül egy egyszerű kardot rántott elő, s elegáns mozdulattal forgatta meg feje fe-

lett. Mielőtt azok elérhették volna, mesteri csellel támadást színlelt

felé száguldó egykori társai ellen. Ám a döntő pillanatban meg-torpant, s kihasználva ritmuselőnyét, egyetlen suhintással mind-

kettő mellkasát felnyitotta. Nem várta meg, míg eldőlnek: oldalra penderült, s felugrott a

gálya mellvédjére, hogy láthassa, hányan rontanak rá a fedél-

zetről. A gálya ebben a pillanatban megtorpant, közvetlenül az ide-

gen istenség feje mellett lebegett. Nem a szerzetes derekára erősített, áttetsző kötél tartotta, hanem azok a földöntúli ener-giák, melyek fókuszában Ayzaz állt.

A renegát persze tudta, hogy mentális erejéből csak arra futja, hogy néhány percre mozdulatlanságra késztesse a lidérc

grif hajóját. Ha addig nem találja meg és pusztítja el az irányító shadomult, a varázs szertefoszlik, és ő meg a lány is menthe-tetlenül belezuhannak a tengerbe.

És akkor sohasem szerzi vissza a Könyvet... Izgatottan körbepillantott a fedélzeten, nem törődve a felé ro-

hanó gocsamulokkal: az ő harci tudásukat pontosan ismerte, nem volt szükség különösebb megerőltetésre ahhoz, hogy le-fegyverezze őket. Nem végzett velük, megelégedett azzal, hogy

néhány könnyebb sebet ejtett rajtuk, éppen csak annyit, amennyivel kivonhatja őket a további küzdelemből.

És akkor meglátta... A shadomul a tatnál állt, és kétségbeesetten próbálta elszakí-

tani a gályát az acélkoponyától.

Nem volt egyedül. Mellette egy szikár, szertartásos Aib öltözetbe burkolózó alak

állt, hátrahajtott csuklyával. Visszataszító koponyája, izzó szeme és vicsorgó szája ismerősnek tűntek. A lidérc grif feltűnő nyuga-

lommal várta, hogy a renegát támadjon. Tudta, hogy nem neki

sürgős ha amaz élni akar, kénytelen lesz rohamozni. Ayzaz földöntúli szitkokat suttogott maga elé, megpörgette

kardját, és átlendült a palánkon, hogy aztán néhány öles ugrás-

sal a tatnál teremjen. - Ezt keresed? - mennydörögte a lidérc grif, és a magasba

emelte a fekete kódexet. - Reméltem, hogy eljössz érte! - Nem akartam csalódást okozni! - morogta Ayzaz és harci

pózba ereszkedett, kardját két kézzel markolva, és lassan to-

vább araszolt a lidérc grif felé. A közelben álló gocsamulok megtorpantak, valószínűleg uruk jelzett, hogy nyugodtan hagy-

ják rá a magányos támadót. - Jobban tennéd, ha visszaadnád! Nem akarom a halálodat,

Gayagh! - Ez igazán kedves tőled! - gurgulázott az Aib, mintha nevetés

rázná testét. - Tekintettel leszek rá, amikor a beleidet a

remoráknak vetem! - Rég elmúlt az az idő, amikor hatott rám a fenyegetésed! -

figyelmeztette a szerzetes, de egyelőre óvakodott attól, hogy könnyelmű támadást kezdeményezzen. Bár ellenfele kezében egyelőre még nem volt fegyver, tudta: a lidérc grif játszi köny-

nyedséggel képes visszaverni bármiféle rohamot. - Csak azt nem értem... - mennydörögte Gayagh még mindig

a Könyvet szorongatva -, hogy mit tettél volna vele? Visszaadtad volna nekik? Ugyan minek? A másik kettő nélkül semmire sem mennek!

- Ne kezdjük a régi vitát, Gayagh! Nincs értelme. A lidérc grif szélesre tátotta pofáját: ezernyi apró fogat vil-

lantva meg a napfényben. - Ahhh! Én is úgy vélem, áruló! Csakhogy megígértem

Bazaboolnak, hogy a fejedet a lába elé teszem! Ha sejtenéd,

mennyire gyűlöl azért, amit tettél! Ayzaz néhány pillanatig a válaszon törte a fejét, de eközben

egy szemhunyásnyi időre sem vette le tekintetét Gayagh izzó szeméről.

- Nem én szegtem meg Ayhagdu törvényeit! - mondta végül,

bár sejtette, ez hatja meg legkevésbé a lidérc grifet. A magasban hideg szél söpört végig, még jobban megbillentve

a hajót a levegőben.

Tanaira levegőt sem mert venni: reszketve kúszott feljebb,

görcsösen a démonszarvba kapaszkodva, hogy láthassa, mi tör-ténik a palánkon túl.

A lidérc grif és a renegát ebben a pillanatban csaptak össze. A

fekete gálya felett sárga szikrákat hánytak az egymásnak feszülő pengék...

48.

Kán Morgare zsibbadt aggyal tűrte, hogy Gottep kitépje a lábába fúródott nyílvesszőket. Felbuzduló sötét vére patakokban

fröccsent a már amúgy is mocskos hajódeszkákra. Szemben velük, a másik flottarész csaknem befejezte a ma-

nővert, s a hajók immár nyílegyenes sorba rendeződve húzódtak egészen a cressoni partokig.

- Jól van... - zihálta a nomád nehézkesen, és felpillantott az idegen istenség fémtestére.

A magasban is kemény küzdelem folyhatott, legalábbis a tá-

voli fényvillanásokból erre lehetett következtetni. - Öntsétek a görögtüzet a vízre! - üvöltötte dühödten, de meg

kellett ismételnie a parancsot, mert Gottep még így sem értett egy szót sem belőle.

A vízre?

- Jól hallottad... A vízre! A következő percben már folyékony tűz árasztotta el a tengert

a gályák körül. Ez volt a jel... Valahol a hátuk mögött, a Korellapolis feletti hegyek oldalából

mennydörgésszerű robajjal zúdult le az eleven förgeteg.

49.

Cresson partjainál villámgyorsan felsorakoztak a karaz zsoldosai. Több ezer vörös köpenyes harcos, három légió fejlődött fel többsoros vonalba, hogy megvédelmezzék a citadellát bármiféle

támadástól. E pillanatban leginkább attól lehetett tartani, hogy a gályákról partra száll néhány száz rabszolga, és megpróbálja

áttömi a védelmi vonalat. Hogy a helyzet ennél sokkal

aggasztóbb, az csak percekkel később derült ki. Most, a körül-mények átláthatatlansága ellenére is egyértelműnek tűnt a cressoniak túlsúlya: nemcsak a partszakaszt védő légiók, de az

idegen istenség lábainál horgonyzó több száz, kiválóan felszerelt gálya is bevetésre várt.

A lakomára hívott vendégek ekkorra már csaknem mindany-nyian bemenekültek a sziget belsejébe, többnyire az arénába, s azon túlra, Omisal barakkjai közé.

A parton csak a dózse és Cyreena maradt a díszes kompániá-ból. Krjocs intésére Sattamore mindkettőjüket megkötöztette. A

testőrök futva csatlakoztak a parton felsorakozó légiókhoz, a szi-getkirályra most csupán Sattamore vigyázott.

- Ha kiderül, hogy bármi közötök van ehhez - üvöltötte dühtől elfúló hangon a karaz és a két part között elnyúló gályasorra mutatott -, megkeserülitek még azt is, hogy megszülettetek!

Cellini nem válaszolt, csak szomorúan felemelte fejét, hogy jól láthassa, amint a túlpartról, Korellapolisból égbe szökő porfelleg

kíséretében megállíthatatlan vihar özönlik le a hegyen, át a ki-kötőn, neki az első gályának, melynek tatja már régen a móló-hoz koccant. A kikötőben tolongó bámész tömeg pánikszerűen

tért ki a förgeteg útjából: akinek nem jutott rá ideje, azt halálra tiporták a lovak.

Krjocs követte tekintetével a dózse pillantását, s csak ebben a pillanatban ébredt rá, mire számíthat néhány percen belül. Csak állt ott, döbbenten, levegő után kapkodva. A halál szélvészként

közeledett felé.

50.

- A hidakat! A hidakat! - kiáltotta Kán Morgare rekedten. - Minden hajón a hidakat! Most!

Immár nem volt szükség a zászlókra: a sorba rendeződött

gályák fedélzetén minden rabszolga számára világossá vált a terv utolsó mozzanata.

A corvusok fülsiketítő dörrenéssel, csattanással és lánccsör-géssel csapódtak le, s zuhantak az előttük álló gálya tatjára. A következő pillanatban már az egész öblöt átívelő, imbolygó,

egymáshoz láncokkal kapcsolódó hajóhídon düböröghetett végig

a hegyekből leözönlő lovassereg. A kipihent, fénylő szőrű paripák mindent elsöprő rohammal

száguldottak végig az első gálya fedélzetén: a rabszolgák alig

tudtak félreugrani az útjukból. A lovasok a corvus végéből a következő hajó tatjára ugrattak,

hogy aztán innen törjenek előre tovább, egyik gályáról a má-sikra, és megint a következőre, egymás nyomában, megállítha-tatlan förgetegként.

Kán Morgare fájdalma hirtelen tovaillant: mámoros kiáltással talpra ugrott, hogy üdvözölje a tenger felett átvágtató két no-

mád lovastumán harcosait. A terv, amit hetekkel ezelőtt kiötlött, íme, mégis működött.

51.

Odafenn, az acélfej mellett lebegő gályán élethalálharcot vívott Hor két gyermeke.

Gayagh, bár háromszor oly idős volt, mint a renegát, sokkal gyorsabban mozgott, és játszi könnyedséggel hárította Ayzaz

megújuló támadását. Egyik kezében a Könyvvel, másikban kardra alig emlékeztető, hagyományos Aib fegyverével hátrált a tatbástya felé, de csak azért, hogy ellenfele néhány pillanatra azt

higgye, rákényszerítheti akaratát. Ayzaz nem vette észre a csapdát.

Amikor a lidérc grif felé nyújtotta a Könyvet, önkéntelenül is kinyúlt érte, s már nem volt ideje visszarántani a kezét. Az Aib-szablya lecsapott, és a szerzetes vére forró sugárban lövellt a

lidérc grif arcába. Gurgulázó nevetés harsant, és Gayagh győze-delmesen lendült támadásba, fölénye biztos tudatával.

A pengék ádáz csattanással akaszkodtak megint egymásnak, Szikrákat hányva a kormánylapátnál álló shadomul koponyájára.

A többiek nem mozdultak: szertartásos tisztelettel bámulták,

hogyan végződik az összecsapás. Hogyan is mertek volna be-avatkozni, amikor a lidérc grif és árulóvá vált tanítványának

történetéi mindannyian jól ismerték. Tudták, ez a leszámolás csak kettejükre tartozik.

Figyelmüket teljes egészében lekötötte az összecsapás, nem

vették észre a törékeny emberalakot, aki a gálya palánkján küszködve egyre feljebb tornászta magát.

Tanaira erejét megfeszítve mászott tovább. Nem mert lepil-

lantani a mélyben habzó tengerre: magában ezerszer hálát adott az isteneknek, hogy a gocsamulok megfeledkeztek róla.

Még éppen látta, ahogy Ayzaz megsebesül, s miközben ösztö-nösen dobótőreiért nyúlt, az ötlött eszébe: milyen különös, hogy a Hor-pap vére éppoly vörös, mint az embereké!

Maga is meglepődött. Mintha az akaratán kívül valaki más irá-nyította volna tetteit, hirtelen felkapaszkodott a gálya palánkján,

és elkiáltotta magát. Kívülről látta magát, s titkon bizsergő cso-dálatot érzett tulajdon bátorsága miatt.

Mit csinálok? - kérdezte önmagától. Megőrültem? Felemelte kezét, s hirtelen meglódult vele az idő. Ujjai közül

veszett, marásra kész kígyókként suhantak ki a hajítótőrök.

Ayzaz tudomásul vette, hogy valaki beavatkozik küzdelmükbe. Felé kapta csuklyás fejét, s így éppencsak elkerülte, hogy az éles

pengék megsebezzék: egytől-egyig elsuhantak mellette, és sur-rogva belecsapódtak a lidérc grif testébe.

Három... öt... hét penge....

Gayagh értetlenül bámult Ayzazra. Magasba emelt Aib fegy-vere megremegett kezében, aztán oldalra billent, s átzuhant a

gálya korlátján. A shadomul felvinnyogott rémületében, és fejét behúzva rán-

gatta a kormánylapátot, abban a reményben, hátha sikerül meg-

szabadítani a gályát a fogva tartó varázstól. De csak azt érte el, hogy a veres vitorlát tartó eleven kötelek megpattantak, s a fe-

délzeten süvítve végigsöpörtek. - Vigyázz! - Ayzaz a lányhoz ugrott, s az utolsó pillanatban

rántotta le a palánkról. A szipolyinda sziszegve csapott el a feje

mellett. A lidérc grif még mindig értetlenül bámulta a testéből kiálló,

játékszernek tűnő tőrmarkolatokat, mintha nem lenne képes felfogni, hogyan történhetett meg vele mindez.

Tétován lépett egyet előre, de a sziszegve felé száguldó szi-

polyindát későn vette észre. A csapás majdnem lesöpörte a fedélzetről.

Ayzaz szeme sarkából a döbbenten álló gocsamulokra pillan-

tott: a varázs már nem tart sokáig, még néhány másodperc, és mindannyian rájuk rontanak.

Most! Ha most nem, akkor soha!

A lidérc grifhez ugrott, és egyetlen mozdulattal kitépte kezéből a könyvet.

Gayagh felbődült. Rettenetes hangja csaknem a földre tag-lózta a térden csúszó Tanairát. Az Aib felegyenesedett, ügyet sem vetve a mellkasából sündisznótüskékként kiálló markola-

tokra, és üvöltve elindult a szerzetes felé. Minden egyetlen pillanat alatt történt: a gocsamulok fel-

ocsúdtak tétlen döbbenetükből, és dübörögve rohantak feléjük. Egyetlen menekülési lehetőség maradt: át a palánkon.

Ayzaz megragadta Tanaira derekát, és lesodorta a lányt a gá-lya fedélzetéről. Valami suhant a hátuk mögött, fülük mellett is elszisszent egy fémköpet, de a Hor-pap derekára kötött áttetsző

kötél hirtelen megrándult, s elrántotta őket a támadók elől. Kizuhantak, pörögve a mélybe bukfenceztek.

Újabb rándulás következett: a kötél összehúzódott, és a ma-gasba emelte mindkettejüket.

Elsuhantak a gálya mellett, tekintetük összeakaszkodott a li-

dérc grif lángoló, földöntúli pillantásával, aztán csak zuhantak, zuhantak, a képek összemosódtak szemük előtt. Hullámzó, kék

tengertükör, pálló hőségben fehérlő sziklák, az idegen istenség zord teste, s a tiszta égbolt...

Az égbolt...

Csattanás. Fájdalomkiáltások...

Ayzaz kinyúlt, s az utolsó pillanatban megkapaszkodott Taius szemgödrének szélében.

Mire remegve felhúzta maga mellé a lányt is, a fekete gálya

megszabadult akarata béklyóitól, és zúgva süllyedni kezdett a tenger felé, ahol valami különös, hullámzó hídon szélvészként

száguldó lovassereg tört egyenesen a sziget irányába.

52.

Csodálatos paripák voltak, nemes fejüket előrenyújtva, szinte

úsztak a levegőben. A híd, amit a flotta gályái alkottak nem bizonyult éppen sima

terepnek: a lovasok kötélcsomókat, eldőlt, kiégett onagereket,

füstölgő, pernyévé aszó vitorlákat, jajongó sebesülteket és hol-takat ugrattak át, a corvusok vékony pallóján versenyt szágul-

dottak a tenger felett nyargaló széllel. A rabszolgák elhűlten bámulták őket. A lovastumánok megje-

lenése - kétség sem férhetett hozzá - egyet jelentett szabadulá-

sukkal. Örömujjongásukat csak a lovasok veszett csataüvöltése harsogta túl: megveszekedett lendülettel, mindent elsöprő ro-

hammal törtek Cresson partjai felé, s aki csak szemtanúja volt a jelenetnek, tudta nincs az az isten, ami megállásra késztethetné

őket. Kán Morgare felszabadultan nevetett. Nyomát sem érezte már

a bosszantó sebeknek, a fáradtságnak, ami csaknem ledöntötte

lábáról: a látvány kárpótolta minden szenvedésért és megaláz-tatásért, amit a küldetés során el kellett szenvednie.

Száguldó tumánok a szélben: lelke megtelt gyönyörűséggel, s titkon azt remélte, talán valamelyik harcos megbotlik, leveti pa-ripája, s ő elkaphatja a zablát, nyeregbe pattanhat, és vad

üvöltéssel törhet a parton felsorakozó vörös köpenyes légiók felé.

De tudta, rá itt lesz szükség. Méghozzá most! Gottep, aki mindeddig ujjongott, csatacsillagját lóbálva inte-

getett a közeledő lovasok felé, most hirtelen elsápadt. - Nézd! - hörögte, és az idegen istenség irányába mutatott.

Kán Morgare rosszat sejtve követte tekintete irányát. - Jönnek! A Csendcsatorna két ágában, s a túlsó oldalról is Krjocs rette-

gett flottájának óriásgályái közeledtek, hogy leszámoljanak a halálflotta nyomorúságos teknőivel.

A nomád nem bánta volna, ha ütközetre kerül sor: valódi üt-közetre! Viszketett a tenyere, lelke vért kívánt, de tudta, nem bocsátkozhatnak harcba a túlerőben lévő, kiválóan felszerelt ha-

dihajókkal közeledő flottákkal. Elég, ha egyetlen gályájukat elsüllyesztik, és a híd megszűnik

létezni: a nomád tumánok sohasem érnek át a túlpartra.

A következő pillanatban a sebesen feléjük sikló drómonokon

felugattak az onagerek.

53.

Krjocs elsötétülő tekintettel pillantott feszengő seregére.

Masszív, sűrű sorokban állította fel őket, közvetlenül a part mentén, ahol a közelben a rabszolgaflotta legutolsó gályája

sodródott feléjük. A támadó nomád lovastumánok már nem jártak messze. A szigetkirály látta, hogy ezt a lendületet csak a csatornákban

készenlétben várakozó flottája törheti meg. És látott mást is.

Ahogy Cellini felé fordult, a dózse arcán ravasz mosolyt fede-zett fel.

Átkozott! Tehát tudott róla! És a lány, Cyrenne sápatag arcáról is bol-

dogság sugárzik... Készültek rá! Tudták, mire készülnek az átko-

zottak! Krjocs lassan kihúzta hosszú, vérszláv kardját hüvelyéből, és

imbolyogva elindult feléjük. - Rühes szuka! Megfizetsz, ahogy rongyos apád is! A princessa felsikoltott. Megkötözve esélye sem volt arra,

hogy meneküljön. Hallotta, hogy atyja bőszen felkiált, de aztán csak annyit érzett, hogy valaki a földre löki. Rémületében be-

hunyta a szemét. Forró vér lüktetett a hátára. Hörgés, undorító hússercenés.

Aztán csend: csak a hajódeszkákon dübörgő ezernyi lópata visszhangzott az öböl felett.

DRA-DADAM- DRADDAAAM Cyrenne reszketve felpillantott, és meglátta a felé nyúló, moz-

dulatlanná merevedő szigetkirályt. Vékony, fénylő valami nőtt a

homlokából, mintha lidércálom szülte unikornissá változott volna.

A fémszarv sercegve tovább türemkedett kifelé homlokából, s a karaz két szeme helyén acél segédpengék bukkantak elő.

Cyrenne öklendezve fordult el: a szigetkirály vére sűrű pata-

kokban zúdult rá. Aztán, mielőtt harcosai odaértek volna, Vlagurian Krjocs karaz

sokmázsás, döglött marhaként zuhant a földre.

Mögötte egy sárga fejkendős, verejtékező férfi állt, könyékig véresen. Még egyszer megrántotta a segédpengés shedzsidiai

pengét, de aztán feladta: a kard oly mélyen nyársalta fel a hájas fejet, hogy lehetetlenség lett volna kihúzni többé. A segédpen-gék is megakadtak a lüktető szemgödrökben, melyekből kocso-

nyás patakként csorgott alá a két szemgolyó. A hegek mozdu-latlanná merevedtek ahogy a bőrt fedő fehér port elöntötte a

vér. Cellini elhűlten bámult a gyilkosra, de Sattamore csak mo-

solygott. Aztán hirtelen mozdulattal letépte fejéről a sárga fej-kendőt: alóla nomádmód font, sötét varkocsok táncoltak elő.

Hét varkocs.

54.

- Nincs sok időnk! - kiáltotta Ayzaz, aki még mindig görcsösen

markolta a szemgödör peremét. - Ha mindvégig belém kapasz-kodsz, túlélheted!

Felkészültél?

Tanaira futó pillantást vetett a mélyben kialakuló újabb csa-tára: innen, a magasból, az idegen istenség koponyájából külö-

nösen reménytelennek tűnt a rabszolgaflotta alkotta híd hely-zete.

- Felkészültem?

Nomád vére újra lángra lobbant a harc hevében, két, hatal-mas szeme tágra nyílt a csodálkozástól: hogy ne készültem

volna fel? Gyerünk! Gyerünk! A Hor-papra nevetett: most már élvezte ezt az egész őrült, gyilkos forgatagot.

Gyerünk!

Ayzaz magához szorította, és csak bámult rá: a lány kipirult, harci láztól égő arcát, villámló szemét nézte. Megdöbbentette a

belőle áradó energia.

Önkéntelenül is közelebb húzta magához a törékeny testet, s

mielőtt felfogta volna, mit művel, hátravetette fejét, hogy a szél lesodorhassa róla a csuklyát.

Tanaira számára megszűnt az idő.

Ég és föld között lebegtek. Magával ragadta a harci hév, felké-szült a vérontásra, a zuhanásra, a rá váró újabb megpróbáltatá-

sokra, s hirtelen egy angyali szépségű férfiarcot látott maga előtt, tündöklő, angyali szemet, metsző, mégis mély tekintetet.

E pillantás a lelkébe égett. Mindörökre.

A szerzetes lehajolt hozzá, és megcsókolta. A lány érezte, hogy izmai elernyednek. Ha a Hor-pap nem

tartja, a mélybe zuhanna, le, az egymás felé úszó irdatlan gá-lyák közé, a remórák éhes rajába, le a mélybe, elsüllyedt vá-

rosok romjai közé. Lehunyta szemét, és szinte eszét vette a gyönyör. Remegett, s mire tudata ismét pislákolni kezdett, azon kapta

magát, hogy karjait Ayzaz nyaka köré fonja. A szerzetes most egyenesen a szemébe nézett.

- Felkészültél? Veszélyes lesz! - Igen. Tudom! Aztán még egyszer, utoljára közel húzta magához, hogy hallja

a lány keblében dobogó szív lüktetését. E pillanatban nagyon szeretett volna ember lenni.

Igazi ember. Aztán gyengéd erőszakkal eltolta magától a vonakodó, re-

megő asszonyi testet, s könnyed fordulattal a szemgödrök kö-

zötti hamvakhoz hajolt. - Megszabadítlak szenvedéseidtől! - suttogta a kampók háló-

jában senyvedő torz figura felé, és elmosolyodott. A kör bezárul... A szenvedő nem szenved többé. Megtér övéihez. És az idegen

istenség szobra ledől. A mélybe hullik végre... Ayzaz egyetlen mozdulattal megrántotta a hamuból kitürem-

kedő fogantyút. Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán az idegen is-

tenség acélbordáinak mélyéből tompa morajlás hallatszott, s

valami megrázkódtatta a gigász testét. - Felkészültél?

Tanaira megbűvölten viszonozta a Hor-pap pillantását. - Készen állok!

Készen...

Újabb dördülés, mintha az egek kárpitja hasadt volna ezer darabra, ahogy a végítélet napján tette.

Készen állok!

Egy istenség örökre eltűnik a föld színéről. - Kapaszkodj!

Ayzaz elengedte a szemgödör szélét, és hátrafordulva kinyúj-tott kézzel gyilkos energiahullámot taszított a torony őre felé.

Megváltás.

Végső megnyugvás. A fénycsóvák körbeölelték szerencsétlen koponyáját, beha-

toltak ráncos bőre alá, végigfutottak a megcsonkított idegpályá-kon, s egy másik világ üzenetét továbbították a kínoktól meg-

gyötört agyba. - Isten veled, Belgor herceg! Nyugodj békében!

Válaszképpen csak egy hálás tekintet érkezett, majd vakító fény villant, elfedve a megfeszített testet.

Eljött érte a halál. A menekülők ezt már nem láthatták: csak zuhantak, keresz-

tülhasítva a forró, déli égboltot. Tanaira egy pillanatra érezte,

hogy az arcán csillogó könnyeket forró napsugarak cirógatják. Felkészült mindenre.

55.

Zuhantak. Ayzaz pontosan tudta, mennyi idejük maradt amíg becsapódnak

a tengerbe, s úgy ölelte át a lány testét, hogy ne eshessek baja. Élvezte a zuhanást, és tudta, a lány is élvezi: érezte a szív-

dobbanásából, ami ott lüktetett a törékeny testben, s aminek ütemét most saját szíve is visszhangozta.

Az istenség szobrát megkerülő, s Porto Re felé visszaforduló

fekete gályát nem vehette észre. Ahhoz túlságosan lekötötte fi-gyelmét a túlélés, és Tanaira boldog tekintete.

Nem láthatta a palánkba kapaszkodó, eltorzult arcú lidérc grif mozdulatát sem, amivel megidézte minden maradék energiáját.

A gálya nekilódult, de rongyokban lógó, vérvörös vitorlája alól

váratlanul izzó fénynyaláb csapott ki. Ayzaz felüvöltött a fájdalomtól: azonnal elveszítette minden

kontrollját tulajdon teste felett. Csak zuhant a lánnyal, ahogy a

kő zuhan a feneketlen kútba. Az utolsó pillanatban fékezte meg esésüket a védőháló, amit

fájdalommal birkózó elméje vetett köribük. Tompán, viszonylag kis sebességgel csapódtak a hullámokba.

Ayzaz azonnal a felszínre rángatta Tanairát, teleszívta tüdejét

levegővel, és máris a menekülő Hor-gályát kereste tekintetével. De annak már nyoma sem volt, eltűnt az istenség egyre jobban

imbolygó teste mögött. - Jól vagy? - kérdezte a sós vizet köpködve szájából, s végig-

simította a lány homlokát. - Ne aggódj, a remórák elkerülnek minket. Nem kedvelik a magamfajtát!

Forróság... Nedves forróság... A szerzetes véresen húzta visz-

sza hófehér ujjait. Lepillantott, és látta, hogy Tanaira arca már egyetlen össze-

égett, alaktalan húsmassza csupán. Az energianyalábtól szülővi-lágán elsajátított képességei megóvták őt, de hogyan segíthettek volna a lányon, aki nem rendelkezett semmiféle mentális erővel?

Ayzaz egy hosszú pillanatig hitetlenkedve bámulta az élettelen arcot, s egész testén végighullámzott a mindent elemésztő fáj-

dalom. Soha sem érzett ilyen ürességet, ilyen dermesztő kétség-

beesést, mint most.

Magához szorította Tanairát, és felüvöltött. Életében először akaratán kívül okozta egy teremtmény halá-

lát. És életében először tapasztalta meg, hogy mit jelent elve-szíteni valakit.

Üvöltése még sokáig visszhangzott a partok között.

56.

A szigetkirály lesben álló hajóhada felkészült a támadásra. Az

első perctől fennállt a lehetősége, hogy a halálflotta megpróbál kitörni a Csendcsatorna két csatornáján, a Maruga sziget partjai mellett.

Mégis, későn észlelték a veszélyt: mire az evezősök támadó-

sebességre gyorsították a drómonokat, amott, a gályák alkotta hídon már ott száguldott mindkét nomád tumán Cresson partjai felé.

Még nem veszett oda minden. Gyors manőverekkel könnye-dén szétzúzhatták volna a hidat.

Csakhogy ekkor olyasvalami történt, amire egyik gálya pa-rancsnoka sem számított. Az élen haladó hadihajók már éppen tűz alá vették katapultáikkal és onagereikkel a rabszolgák hajóit,

amikor egy hatalmas fekete árnyék vetült a magasból rájuk. A hajósok hunyorogva emelték tekintetüket az égre, s látták, hogy

az idegen istenség teste imbolyog a felhők felett. Acélbokáinál robbanások sorozata hasította szilánkokra a

fémburkot, s a repedések között bíbor- és aranysárga tűzgöm-bök burjánoztak kifelé, sűrű, fekete füstfelleget okádva a hajók irányába.

Az istenség ekkor abbahagyta az imbolygást: egy pillanatra megnyugodni látszott, de aztán lassan, nagyon lassan dőlni kez-

dett. Fülsiketítő recsegés-ropogás hallatszott a szobor belsejé-ből, mintha ezernyi démon feszítené szerteszét Taius minden ízét, porcikáját.

A gályák megtorpantak, sok ezer cressoni harcos és tengerész meredt dermedt rémülettel a magasba.

Taius, a trónjáról letaszított gigász, büszke, rezzenéstelen arccal bukott el. Hátrafelé zuhant, leomló hegycsúcsként lapítva el mindent maga alatt.

A Csendcsatorna háborgó vizén hánykolódó hajókon mindenki megértette: ez itt a vég!

Az idegen istenség két lába, s hatalmas törzse - a Csendcsa-torna két csatornáját lefedve - rázuhant Vlagurian Krjocs karaz hajóhadára, a leghatalmasabb, legfélelmetesebb flottára, amit a

végítélet óta hullámain hordott az Adrion. Megrendült a föld, és valóságos szökőár öntötte el a Karmuragot s a két partot: Cres-

sont és Korellapolist. A földrengés nem csitult: tajtékos hullámok csaptak a ma-

gasba ott, ahol az előbb még az idegen istenség szobra állt.

A rabszolgák flottája alkotta híd, mintha törékeny játékszer lett volna, megtört, szétszakadt. Számos hajót azonnal a mélybe

rántott az örvény, a többit a part menti sziklák felé taszította, szétszórta, elsöpörte.

Ám e pillanatban már mindkét nomád tumán elhagyta a hidat,

s üvöltve zúdult a partot védő légiók remegő sorfalának.

57.

Mindent elsöprő roham volt.

A lovasok úgy szelték keresztül a gyalogosok sorfalát, hogy

mire az élen vágtató harcosok megtorpantak, már túl is haladtak Krjocs csapatainak utolsó vonalán. Kegyetlen

öldöklés vette kezdetét. A véres forgatagban csak itt-ott bukkant fel egy-egy vörös

köpeny, többnyire csak a lóhátról vagdalkozó nomádokat lehe-tett látni a part vonalán. Cséphadaróként jártak a szablyák, fej-szék, szekercék, csatacsillagok, szöges és láncos buzogányok,

ezernyi gyilkoló eszköz, melyek koponyákat loccsantottak ketté, lékeltek meg, arcokból hasítottak le lüktető darabokat, s alakta-

lan masszává roncsolták az eleven húst. Néhány perccel később a gályák egy része partközeibe vergő-

dött: fedélzetükről ezer és ezer rabszolga törtetett kifelé a víz-

ből, hogy mihamarabb bekapcsolódhassanak az ádáz viadalba. A halálflotta másik része a Krjocs dél felől közelítő gályái ellen

fordult: egy álló órán át gyilkos küzdelem tombolt vízen és szá-razföldön egyaránt.

A leomlott istenség félig a tengerbe merült acéltestén pedig a

Korellapolis partjairól átözönlő tömeg rontott be a karaz biro-dalmába.

Mire leszállt az este, Cressonon egyszer s mindenkorra meg-tört a szigetkirály hatalma.

58.

A fehér citadella folyosóin idegen léptek kongtak. Nomád har-cosok vizsgálták át az üresen maradt termeket, bujkáló zsoldo-

sok és persze kincsek után kutatva. De a tárnákhoz vezető utat csak kevesen ismerték.

A diadal hőse, Kán Morgare nem tartott a kutatókkal. Odakint

virrasztott, a lány teteme mellett. Órák óta már. Amikor a Hor-pap kikászálódott a tengerből, és karjaiban egy

összeégett, törékeny testet tartott, a nomád azonnal tudta, ki

az. Szíve összefacsarodott, s hirtelen teljes súlyával nehezedett rá a fájdalom, és a halálos fáradtság.

A győzelem semmit sem jelentett így számára.

59.

Ott ültek mindketten a halotti tűz körül. A nomád mogorván

bámulta a lángokat, arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet, pedig a szerzetes kíváncsian fürkészte. Szerette volna

tudni, vajon ez a másik jobban szerette, mint ő? Magában már eldöntötte: nem.

Kezében egy fekete kódexet szorongatott, várta, hogy pergamenvékony lapjai megszáradjanak a máglya mellett. Kül-detése sikerrel járt, mégis, lelke csak itt talált nyugalomra, a

part menti fövenyen, a halott és a mellette lobogó tűz körül. Mindketten hallgattak.

A sziget belseje felől vad tivornya hangjait sodorta szél: a nomádok fényes diadalukat ünnepelték, itt, e távoli szigeten, ahová még sohasem jutott el közülük senki. De a gondtalan

ének, részeg üvöltések és a csilingelő adrioni hangszerek vissz-hangjain túl női sikolyok, sebesült ellenséges katonák fájdalom-

kiáltásai jelezték, hogy a sziget nem kerülhette el a megszállt területek sorsát.

Kán Morgare azonban nem hallott mindebből semmit.

Lábát felhúzta: bármily közel is ült a tűzhöz, fázott. Reszke-tett, és ezen nem segített a vastag medvebunda sem, amit

Anghel fia Agulai terített a vállára. A hétvarkocsú íjász-zömka-pitány meg sem próbálta vigasztalni. Ismerte jól, hagyta hát gyászában. Amikor a terv részleteiben megegyezve hetekkel ez-

előtt elváltak Fumban, nem sejtették, hogy így ér véget a ka-land.

Odafenn az égen felgyúltak a csillagok, és rideg fényhálót ve-tettek az öböl tükrére. Igen - gondolta fájdalmasan Ayzaz -, most ismét nyugodt a tenger. És amott, az újonnan domborodó

acélhegyen túl, ami nemrég még egy istenség szobra volt - talán

már nem is gomolyog kékjében egy cseppnyi vér sem. Nem úgy, mint itt, az öbölben... Imbolygó lámpások gyúltak néhány drómonon: a part közelé-

ben horgonyoztak le, és várták, hogy gyomrukat megtöltsék a citadella tárnáiban lelt töméntelen arannyal. Cyrenne jól emléke-

zett, hol rejteznek e tárnák, és Ayzaz is tartotta szavát: elárulta a rejtekajtókat nyitó szavakat.

A nomádok mesés kinccsel térhetnek haza.

Hajnalban, amikor az újabb nap fénye először súrolta a Nagykepala csúcsait keleten, a Hor-pap fáradtan feltápászkodott

a homokból. A tűz rég kialudt már, s mindenen áthatolt a szo-katlan, jeges hideg.

A sziget részeg álomba merült. Meggyilkolt férfiak, meggyalázott asszonyok, sebesültek min-

denütt. Füst, és üszkös romok. Az arénában egész éjjel lobogtak

a lángok: a részeg rabszolgák felgyújtottak mindent, amit csak értek.

Ma temetni fognak. A nomádok pedig tovább hordják fel a tárnákból az aranyat a

hajókra. Holnap a zsákmányolt gályákon visszatérnek északra.

Itt hagyják a szigetkirály lerombolt birodalmát, a holtakat, meg-erőszakoltakat, a fájdalmat.

És itt hagynak egy várost, ami ettől a naptól kezdve újra sza-bad.

A dózse és a princessa még az éjjel elhagyták a szigetet, és

Cyrenne hiába várta, hogy a nomád akár csak egy pillantásra is méltassa.

Hajnalodott. Ayzaz tétován oDalepett a görnyedő férfihoz, aki nem moz-

dult, mióta a lány tetemét kiterítették elé. Szeretett volna mon-

dani valamit, de képtelen volt megszólalni. Odanyúlt, hogy leg-alább a nomád vállára tegye a kezét, de félúton meggondolta

magát. Ideje indulni. Vissza, északnak. Dunavában várnak rá. Rá, és

erre a Könyvre.

Anghel fia Agulai mogorván engedélyezte, hogy egy kisebb liburnát elkössön a sok száz vízi alkalmatosság mellől.

Ayzaz nem búcsúzott senkitől.

Kibontotta a vitorlát, és szakavatott mozdulattal befogta a

hajnali szelet. Sebesen siklott észak felé, gyorsan elsuhant a le-omlott istenség szobra mellett.

Onnan utoljára még hátrapillantott.

A sziget partjai lassan a homályba vesztek.

Konyak, a barbár egyre mogorvábban gágogott a sötétben2. És ez nem is csoda, hisz' előző este libát evett, s a toll- és pikkelydús lakoma megfeküdte a gyomrát. Arra a kérdésre

ugyanis, hogy foglalkozik-e éhes barbár egy ígéretesnek tűnő, éhcsillapítónak alkalmas szárnyas jószág megkopasztásával, az

előző mondat megadja a választ. 2 No most több dolgot is meg kellene magyarázni, igaz? Először is, ki az a

Konyak, a barbár?... Nos, aki olvasta a „Konyak, a barbár” című remekművet, az tudja (Aki nem, az pedig magára vessen.) Továbbá, mi ez itt?... Hát, nem

egy novella, hanem egy paródiaregény részlete. Aki tehát arra számít, hogy valami értelmes dolgot olvas most itt, az nagyon-nagyon nagyot fog csalódni a végén. Én szóltam.

Meg aztán ráadásul olyan rohadt sötét bírt lenni ebben az át-kozott lyukban, hogy Konyak a saját orráig se látott. Hogy a libát

miként ejtette el, az is a rejtélyek sorát növelte. Azt pedig, hogy egyáltalán liba volt-e, inkább ne firtassuk... Vagy mégis?

Konyak soha életében nem evett még nyers libát, mi több, sültet sem. Élő libával sem volt még szerencséje találkozni ez-előtt, így nem csoda hát, ha áldozatát, ezt a rejtélyes jószágot

kapásból lelibázta. Csakis liba lehetett. Vagy legalábbis olyasféle. A pokoli sötétben ezt lehetetlen volt

megállapítani, s mellesleg a nyersen megevett szárnyasok íze köztudottan alig-alig különbözik egymástól.

Mindenesetre eltette a lakomája karmait, hogy aztán majd

napvilágnál alaposabban szemügyre vegye. Megfordult az is a fejében, hogy esetleg valamiféle gágogó

denevért evett, ám egyrészt a denevér nem gágog, nincs akkora mint egy liba, s mellesleg a szeme sem villog úgy, mint két égő parázs. Bármi lehetett tehát. Bármi.

Konyak azonban jobb szeretett „bármi” helyett inkább úgy gondolni a lakomájára, mint libára. Amiatt gágogott, hogy ezt a

képtelenséget elhitesse magával. Nem volt ugyan tapasztalt utazó, ám azt még ő is nehezen

hitte, hogy megközelítőleg tíz mérföld mélyen a föld alatt élné-nek libák. Ámbár esetleg egy eltévedt vadliba. Egy nagyon-na-gyon eltévedt és nagyon-nagyon vad liba.

Mert hogy ez az agyatlan, szárnyas jószág oly vadul támadt rá, mintha kérdésessé akarná tenni a közismert „sok lúd barbárt

győz, de egy lúd megevődik a barbár által” barbár közmondást. Meglehet, a ludak közmondása másként szólhatott...

Konyak azonban ragaszkodott saját hagyományaihoz, és mi-

után lefejtette torkáról az éles agyarakat3, kétszer úgy vágta kupán a lángot köpő libát kétélű csatabárdjával, hogy még ő maga is felkiáltott a fájdalomtól.

3 Mivel Konyak nem sokat konyakított a libológiához, honnan is tudhatta

volna, hogy még a vad ludak sem rendelkeznek dupla cápafogsorral.

A térde vérzését pedig alig bírta elállítani.

Bosszúból - no és persze az éhségtől vezérelve - befalta a li-bát az utolsó falatig. Csupán az agyarakat, a görbe karmokat és a savadzó faroktüskéket nem temette el feneketlen gyomrában;

a pikkelyek és a tollak sokaságának viszont nem kegyelmezett. Mivel szerette volna hinni, hogy libát evett - mégha valószí-

nűleg a vadabbik fajtából származót is -, néha-néha elgágogta magát a sötétben. Remélte, hogy az imitált libahang talán más libákat is a közelébe csal, és akkor esetleg a holnapi és holnap-

utáni étkezése is megoldottnak tekinthető... Konyak ugyanis a hümériai barbárok tévedhetetlen ösztönével

megállapította, hogy marhára eltévedt...

Azonban ő nem foglalkozott ilyen részletkérdésekkel. Komor képpel haladt előre, és egyre mélyebbre és mélyebbre jutott.

Ettől a képe persze még komorabb és komorabb lett. Később már nem csupán kosz- és mocsokfoltoktól de horzsolásoktól is díszlett. Néha négykézláb mászott, néha hason csúszott, néha

ugrania kellett, néha pedig oly kényelmesen sétált, mintha egy gyalogösvényen járna. Az út jelentős részét persze seggen pat-

togva tette meg, köszönhetően annak, hogy a vak sötétben megbotlott, kiszaladt alóla a lába, a föld alatti járat pedig rette-netesen lejtett.

Ő azonban nem adta fel. Két napja és két éjjele telt már el szüntelen csúszkálással,

botladozással és rendíthetetlen káromkodással. Eleinte még megfordult a fejében, hogy talán vissza kellene fordulnia, ám ha

arra gondolt, hogy megtegye ugyanazt a nyaktörő utat visszafelé is, amelyet már maga mögött hagyott, inkább önkezével törte volna a saját nyakát, hogy ne késleltesse az elkerülhetetlen vég-

zetet.

Szidta magát, mint a bokrost, amiért lemerészkedett abba az

átkozott barlangba, amely kezdetét jelentette végeérhetetlen pokoljárásának.

Mindennek az a dagadt és kancsal nőszemély volt az oka...

A baj úgy kezdődött, hogy a Böszmeralda-ikrek kancsalab-bika, Széna enyhén megsértődött, amikor Malac puszta figyel-

metlenségből véletlenül „hé, te kancsal tehén”-nek szólította, és első felindulásból jól leanyázta a pimasz fickót, másodikból pedig meghajintotta harci karikájával.

Mint sejthető, a kancsalságból kifolyólag a fegyver messze el-hibázta az értetlenkedő Malacot - aki mellesleg Széna nővérét

Xalmát szólította volna meg -, és pörögve-süvítve szállt el a bokrok között gyomorfájós képpel kuporgó Herr Kulás feje fölött,

és belepottyant egy sötét üregbe, amelyből sárga, kénes gőz szállt fel meglehetős folyamatossággal.

Egy átlagos halandó valószínűleg összecsinálta volna magát az

ijedtségtől, ám Herr Kulás - dacára annak, hogy az elsüvítő harci karika megcakkozta a haját és a bal füle csonkját -, csupán csa-

lódottan kiáltott fel. Ugyanis még ez a vészes helyzet sem adta meg neki azon elégedettséget, amelynek létrejöttén immár leg-alább másfélórája fáradozott hascsikarós komorodottsággal.

A karika viszont eltűnt a sötét üregben. Malac, aki bizonyos mértékig még mindig nem értette, mi miért történt - ám a lelke

mélyén kedvelte a termetes Szénát4 -, azonnal ugrott, hogy visszahozza a lyukból az elslisszoló fegyvert. Az ugrás azonban túl tökéletesre sikeredett. Malac eltűnt a lyukban.

4 Nem csupán kedvelte, de malac vágyálmokat dédelgetett bizonyos pozi-túrákat illetően. Széna illata ugyanis kora ifjúságát juttatta eszébe. (Ifjú korá-

ban ugyanis még ő is mellőzte a hetente egyszeri mosdás intézményét.)

Aztán amikor Malac három nap múlva sem bukkant elő, Ko-

nyaknak is feltűnt legkedvesebb cimborája távolléte, és megtette a szükséges lépést. Sőt, nyolc lépést is tett. Odasétált a lyukhoz. És leordibált.

- Malac! Minden rendben veled odalenn?! Miután nem kapott választ, megnyugodva mosolyodott el. El-

végre ha kedvenc cimboráját valami baj érte volna, biztosan visszaordibálna. Mivel azonban nem jött válasz, nem aggódott.

Két héttel később azonban határozottan unatkozni kezdett.

- Malac! - ordibálta le a lyukba. - Ha nem jössz ki rögvest, le-megyek, és a fülednél fogva ráncigállak elő!

Semmi válasz. Csak a visszhangok tréfálkoztak.

- Kit neveztél te „fogas, ráncos állat ölő”-nek? - üvöltötte Ko-nyak felháborodottan. Aztán haladéktalanul megindult luknak homlokiránt.

Ez a művelet többek között azért is sikerült ily tökéletesre, mivel nagy felindulásában már az első lépésnél megbotlott, és

gyakorlatilag fejest ugrott a sötét üregbe. Így kezdődött hát vándorlása, amely egyre mélyebbre és mé-

lyebbre vitte. Az első öt percben egy nagyjából nyolcvan fokos

lejtőn szánkázott le irdatlan sebességgel, jobb farpofáról bal far-pofára pattogva. Nem látta, de érezte, amint a barbár népművé-

szet remekét képező ágyékkötője felfodrosodik a súrlódás okozta cafatosodástól, és olyasféle szoknyácskává alakul, amilyet a láb-

ujjon tipegő és haldokló hattyúkat alakító özvegyek viselnek, miközben igéző táncukkal próbálnak új férjet fogni maguknak egy bal lett nevű szertartás alatt.

Többnyire sikertelenül. Aztán amikor a csúszások sorozata véget ért, jött a végtelen

vánszorgás. Mivel a keskeny járat továbbra is lefelé vezetett, Konyak eleinte akkor sem nagyon tudott volna megállni, ha ez szándékában áll.

Vitte a lendület. - Na megállj, Malac! - ordította dühösen. - Én ugyanis nem

tudok megállni. - Enkidu? - hallatszott egy tétova hang. Majd dühös kiáltások

sorozata, amelyből Konyak egy árva szót sem értett. Azt is csu-

pán intelligenciája perifériáján tudta megállapítani, hogy e káromlatok egy ősi nyelven, sumákul hangzottak el. A sumá-

kokról annyit tudott mindössze, hogy a királyuk, egy bizonyos Gilga-Mese, a fővárost önnön pozíciójáról nevezte el. „Én vagyok az „uruk”, mondogatta e legendás király, „következésképp a

városom neve legyen... legyen... legyen... Kőbányakispest.” Am hívei a várost ennek ellenére urukról nevezték el.

- Enkidu? - hallatszott újra. És ekkor Konyak megpillantotta a kiabálót. A járat ugyanis ki-

szélesedett, és egy körkörös barlangba torkollott. S e barlang

kompén emberi csontokból rakott tűz mellett egy ismerős alak kuporgott.

- Herr Kulás?! - kiáltotta Konyak hitetlenkedve. Héroszi ter-metű társát ugyanis még a felszínen látta utoljára. Nem bírta

elhinni, hogy megelőzte volna. És egyébként is, Kulás épp a szo-

kásos rituáléjának áldozott: hascsikarástól gyötörtén gugorászott a legtüskésebb bokorban, megkönnyebbülést keresve, s eközben unaloműzőként galagonyát eszegetve.

A nagy darab szakállas fickó felegyenesedett. - Enkidu?

- En nem van kidu - felelte elmésen Konyak. - És csak egyet-len szót tudok sumák nyelven: Gilga-Mese. No meg azt, hogy jappajimatty”, de lehet, hogy ez nem elég sumák...

A kétméter tíz centi szakállt viselő másfél méteres hérosz a mellére csapott.

- Én vagyok Gilga Misi. - Jé, te beszéled a közös nyelvet?

A másfél méteres óriás nagyon csodálkozott. - Hát a közös nyelv nem azért „közös”, hogy közösen beszél-

jük?

- Nos, többé-kevésbé... - Gilga Misi vagyok, a sumákok királya és ura és Uruk kirá-

lya... és ura. Vagy valami ilyesmi. Konyak gyanakodva osont közelebb, hogy megmelegítse el-

gémberedett tagjait a tűz mellett.

- Mit keresel te itt? - kérdezte elterelésképpen. A válasz per-sze marhára nem érdekelte.

- A barátomat. Konyak most őszintén meglepődött. - Őszintén szólva... nem úgy nézel ki, mint akinek valaha is

volt barátja. Ez a szakáll... ez igen durva, nem gondolod? - Ősi sumák viselet.

- Aztán meg amikor menekülsz, rálépsz, és akkorát pofáskodsz, mint egy... izé. Nem gondolod, hogy vagy két mé-terrel hosszabb a kelleténél?

Gilga Misi vállat vont. - Túl gyorsan telik itt az idő. Nem értem rá lenyírni az elmúlt

évszázadok alatt... Konyak a homlokát ráncolta. - Tulajdonképpen, hol van az az „itt”? Gilga Misi széttárta a

karját. - A pokol kapujában...

Konyak valóban látott egy hatalmas bronzkaput a tűz túlfelén, de valahogy mégis hihetetlennek tűnt ez az egész.

- Ez itt a Limbó?

- Ugyan már! - dörmögte Giga Misi. - Minden hülye tudja, hogy a Limbó a Pokol főbejárata előtt helyezkedik el. Ez meg itt a hátsó bejárat. Hátulról lehet benyomulni.

Konyak megrettent. - Hátulról?! Túl nagy itt a meleg, nem gondolod?

A sumák király meg sem hallotta. Előadta végre élete megin-dító történetét.

- Enkidu testi-lelki jó barátom volt...

- Nos, épp erre céloztam az imént a „hátulról” szóval. - Ő meg én szinte eggyé forrtunk!

- Esetleg elhagyhatnánk a gusztustalan részleteket? - Nem. Hiszen ez a lényeg.

- A gusztustalanság? - A mi barátságunk felül áll az emberi normákon. - Dumának nem rossz...

- De komolyan - erősködött Gilga Misi. - Én király voltam, Enkidu pedig közönséges pásztor...

- Bár nem ismerem a nevezett személy élettörténetét, de megkockáztatom az eddig hallottak alapján, hogy ez az Enkidu meglehetősen közönséges lehetett...

Gilga Misi a szemét törölgette. Terjedelmes szakálla felső sza-kaszával. Amelyet jobb helyeken túlburjánzott szemöldök néven

ismernek. - Senki más nem tudott két vállra fektetni, csak ő... - Nem vagyok kíváncsi a gusztustalan részletekre.

- Ő volt az egyetlen, akit szerettem... - Ó, te nyomorult!

- Versenyt dolgozott velem! - Ó, ő is nyomorult! - Konyak utálkozva csücsörített. - Dol-

gozni? Pfuj!

- Ám ő megcsalt engem! - sikoltotta felhevültén Gilga Misi. - Nem csak engem fektetett kétvállra, de a minisztereimet is. Ó...

akár hiszed, akár nem, minden miniszter egy alávaló, rohadék, gernyó, korrupt és gátlástalan gazember!

Konyak tudta ezt, mint minden értelmes ember.

- Nekem mondod? Gilga Misi felhevültén folytatta. . - Amikor megtudtam, hogy

Enkidunak szeretője van, belehajítottam egy fekete lukba; azt hittem, ezzel pontot teszek a pontosvesszős tagmondat végére,

de nem. Enkidu utána ment. Én meg őutána. A népem meg én-

utánam. Konyak ezt nem értette. - Hol a néped?

- A pokolban. - És te... hogy-hogy nem vagy velük?

Gilga Misi dühösen meredt a hatalmas ajtó irányába. - Engem nem engedtek be. - Nem?

- Pedig be akartam jutni. Dübögtem. Ütöttem-vertem az ajtót döngettem, ahogy csak bírtam... de semmi eredmény! Enkidu

ott van benn, én meg itt, kinn... immár sok-sok évszázad óta. Ezek a rohadék őr dögök nem engedtek be...

Konyak nem igazán értette a helyzetet. - Azóta itt várakozol? Gilga Misi a fogát csikorgatta. - Miért, mit gondolsz, mitől nőtt ilyen hosszúra a szakállam,

ha nem a várakozástól? - A sumák hős kedvetlenül sóhajtott. - Néhány részem isteni, csupán csekély emberi van bennem. Le-

het, hogy ezért nem akarnak beengedni ezek az őr dögök?... Pedig mindennap megpróbáltam... ezernyi év ezernyi napján. Kiabáltam, dübögtem, káromoltam az istent, meg aztán az őr

dögöket is... Aztán elhatároztam, hogy kivárom, amíg jön erre valaki. De nem jött erre a kutya se... az elmúlt két-három ezer

év óta. Konyak nem értette. - Nem jött erre egy... öööö...?

- Hát az nem - rázta a fejét Gilga Misi határozottan. - Öööö nevezetű egyén nem jött, csupán egy vézna kis fickó, aki egy

guruló karikát kergetett... - Malac! - Hé, haver... látnod kellett volna, hogy gurult az a karika!

Mintha egy kancsal némber hajította volna el, azzal a szándék-kal, hogy ne álljon le sohasem...

- Őt keresem. A karika üldözőjét. Malac lehetett, senki más! - Malac? Disznó inkább, nem? Bár én inkább embernek néz-

tem... ámbár, ha jobban belegondolok, a fene se tudja... Egy

nyiszlett kis pojáca, aki állandóan jártatja a száját, de közben nem mond semmi értelmeset.

- Ez az! Erről felismerem! Csakis ő lehetett, Malac!

- Őt bezzeg beengedték! - háborgott Gilga Misi. - Odament a

Pokol Kapujához, mesterkedett valamit, és máris kinyílt előtte a kapu. De amikor én odamentem, zárva maradt... pedig felhábo-rodásomban nem csupán ütöttem-vertem, de még rugdostam is!

Gilga Misi a haját tépte. - Hihetetlen, hogy nem bírok bejutni a pokolba! Én, aki nappal tíz és fél ember helyett dolgoztam,

éjszaka pedig húsz és egyharmad ember helyett vedeltem és ráérő időmben ártatlan gyereklányokat molesztáltam! Tudod, ki vagyok én? Egy félisten! Vagy inkább két fél és egy egyharmad

istenember keverék! Legendás hírnek örvendtem! Ha valaki rossz szemmel nézett rám, az összes rossz szemét kitoltam. Ha

a kedvem úgy tartotta, hím oroszlánokkal birkóztam, hegyi kecskékkel cselgáncsoztam, patkányokkal sumóztam és nőstény

medvéket tettem anyává. És mégsem nyílt meg előttem a Pokol Kapuja... Lehet, hogy ez a bennem lévő félisteni összetevők mi-att van?

- Na várj csak... - Várjak?! Több ezer éve tespedek itt és még most is csak

várjak?! Konyak közelebb nyomult az ajtóhoz, és szemügyre vette a bronztábla vésetét.

- Itt az áll... „Pokol. Hátsó bejárat. Tessék csengetni.”... Hé,

Gilga Misi, te félisten... tudsz te olvasni?

A halkan pattogó tűz torz alakokat festett a tisztás körül álló faóriások élettelen törzsére. A térdig érő hóban ácsorgó tölgyek néma csendben figyelték, amint a tűz mellett ülő férfi tűnődve

egy újabb száraz ágat dob a lángok közé. A tűz pattogása hajdanvolt erdőtüzek emlékét idézte, és a vén fák kérges törzse

alatt mintha finom borzongás futott volna végig. Halk sóhaj sza-ladt végig a csupasz ágak között, de nem a fák sóhajtottak. A tél hideg ujjai cirógatták meg a fákat, emlékeztetve őket arra, hogy

még nem érkezett el az ébredés ideje. A szél egy kis nekifutás után porhavat kapott fel, és félig áttetsző csillámló lepelbe öltö-

zött. Kérkedve táncolt a tisztás körül, de a tűz mellett ülő férfi ügyet sem vetett rá. Kezeit összekulcsolta a térdén, és a tekintete

valahol elveszett a tűzben. Nem a lángok igéző tánca ejtette fog-lyul a tekintetét. Nem, a gondolatai valahol egészen máshol jár-tak. Egy faluban járt. Egy egészen kis faluban, olyan kétnapi já-

róföldnyire innen. Olyan kicsi volt, hogy nem voltak utcái, a pará-nyi házak egymást érték, és a falut keresztül szelő út két oldalán

helyezkedtek el. A házak között, a falu közepén egy kis templom tornya törte meg a környék unalmas geometriáját. A templomban már hetek óta nem tartottak misét. Az öreg lelkipásztort álmában

érte utol a halál, tudatták a rendház vezetőjét a falu egyetlen írástudójának girbegurba sorai. Nathan megtiszteltetésnek vette,

hogy rá esett a választás. Társaival ellentétben ő nem vágyott magasabb pozícióra renden belül. Nem akart a vastag kőfalakon belül megöregedni, vágyott arra, hogy embereket ismerjen meg,

és támaszt nyújtson nekik, ha szükségük van rá. Már két éve befejezte a tanulmányait, de nem találta a helyét a törtető nö-

vendékek között, ezért örömmel csomagolta össze a holmiját, és a kinevezését követő napon már útban is volt a távoli hegyek lábainál fekvő Blackdown felé.

A ruháin és néhány könyvön kívül semmit sem vitt magával. Blackdown egyheti járóföldre volt ugyan, de a gyakran viharossá

fokozódó hóesés lelassította a közlekedést az egyébként is jár-hatatlan utakon. Nathan fiatal volt és életerős, ezért egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy megvárja, amíg az időjárás jobbra for-

dul. Tegnap egy fogadóban éjszakázott, és a fogadós felajánlotta, hogy néhány garasért kihúzhatja nála, amíg a tél nem enged a

szorításából, de másnapra a csikorgó hidegben a szobája ablaká-ból egészen a hegyekig ellátott. A fogadós nem akarta elengedni,

mivel a helybéliek farkasokat láttak a környéken, de ő hajthatat-

lan volt. Még búcsúzóul elfogadott egy nehéz vándorbotot, amelynek vasalva volt mindkét vége, de inkább csak azért, hogy a néhol combközépig érő hóban rátámaszkodhasson.

Egy szikra rugaszkodott el hangos pattanással a lassan kialvó tűz magvából, mire Nathan kizökkent a gondolataiból, és meg-

igézve figyelte, amint a sziporka meredek ívben az ég felé tör, és utána egy mérges szisszenéssel eltűnik a hóban. Fázósan össze-húzta magán a köpenyét, és egy nagyobb hasáb fát tett a tűzre,

hogy reggelig kitartson, és lehunyta a szemét. Aludnia kellett, hogy másnap legyen ereje utat törni magának a hóban.

Az ébrenlét és az elalvás mezsgyéjén járt már, amikor halk roppanás törte meg a csendet, majd nem sokkal később egy

újabb követte. Nem kapta fel ösztönös mozdulattal a fejét, hanem tovább hallgatózott. Kétségtelenül valaki vagy valami közeledett felé, de ebből a távolságból képtelenség volt megállapítani, hogy

a zajok embertől, vagy esetleg valamilyen nagyvadtól származ-nak. Lassan, nehogy ráijesszen a közeledőre, felemelte a fejét és

tekintetét a sötét árnyak közé fúrta. Az ismétlődő zaj forrása egyre csak közeledett, de egyenlőre még nem ért a fény hatókö-rébe. Nathan tenyere síkos volt az izzadtságtól, és tekintetével

már a súlyos vasalt botot kereste, amikor végre egy ember kör-vonalait vélte felfedezni a tisztást körülvevő fák között. Megköny-

nyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából, és a botra támaszkodva lassan felállt.

A félhomályból egy Nathannél valamennyivel magasabb közép-

korú férfi lépett be a fénykörbe. Szürke köpenyt, vastag fekete posztónadrágot és térdig érő szőrmés csizmát viselt. A felsőtestét

valamilyen vastag, leginkább a bársonyra emlékeztető vörös anyag fedte, melyen a szív felett egy szépen kidolgozott címer aranylott. Hideg kék szemét egy pillanatra sem levéve a fiatal

Papról, a kezét nyújtotta. - Üdvözöllek, vándor - szólalt meg kemény határozott hangon.

- A nevem Gerrard Wigver, s remélem, nem haragszol, amiért így éjnek évadján rád törtem, de fényt láttam átszűrődni a fák kö-zött. Bíztam benne, hogy egy tábortüzet találok, ahol van még

hely egy átfagyott utazónak. A rendházban ugyan nem volt szokás kezet fogni, de Nathan

illetlenségnek tartotta volna visszautasítani a felkínált jobbot, ezért keményen megszorította.

- Nathan Wallace. Egy cseppet sem haragszom, inkább meg-

könnyebbültem. Az ember fantáziája igencsak el tud szabadulni éjjel a sötét erdőben, ha csörtetés hangját hallja a szemközti bokorból - mondta mosolyogva. Az idegen is elmosolyodott, és

leguggolt a tűz mellé, tenyerét pedig a lángok felé tartotta. - Hát igen. Veszélyes útnak indulni télvíz idején. - A szegényes

batyura pillantott a tűz túloldalán. - Főleg fegyver nélkül. - A hitem nem engedi, hogy fegyvert hordjak magamnál -

mondta Nathan, és leült a tűz túloldalán. Mintha az idegen szeme

megvillant volna a mondat hallatán. - Azért az sem olyan rossz - bökött fejével az idegen a vasalt

bot felé. - Ahogy nézem, a helybéliek készítették. Ezen a környé-ken úgy hívják, hogy farkasbot. Elég nehéz ahhoz, hogy néhány

farkast távol tudjon tartani az ember magától. - Miközben beszélt, le sem vette a szemét a botról. - Megnézhetem? - kérdezte, de közben már nyújtotta is a kezét felé.

- Hát persze. Egy fogadóstól kaptam, még feljebb az úton. Az idegen bólogatott, és a kezébe vette a súlyos tárgyat. Egy ideig

csak forgatta, aztán Nathan legnagyobb megrökönyödésére meg-szagolta a hegyesebbik végét, elfintorodott és visszatette a he-lyére. Miközben mozdult, Nathan egy kardmarkolatot látott elő-

villanni a szürke köpeny alól. - Van valami különleges oka annak, hogy fegyvert hordasz ma-

gadnál? - kérdezte. - Zsoldos vagyok. Nekem teljesen természetes, hogy a kardom

itt lóg az oldalamon. Nem keresem a veszélyt, de ha mégis bele-

botlok, akkor nem akarok védtelen lenni. A pap bólintott és szótlanul a tűzbe meredt. Eltelt vagy fél perc

így csendben, mire Nathan kezdte magát kényelmetlenül érezni. Valami megmagyarázhatatlan balsejtelem fogta el. Felnézett, és a tekintete találkozott a férfiéval. Egész végig őt nézte.

- Megkérdezhetem, hová tartasz ebben az ítéletidőben? - Természetesen. Nem titok. Egy Blackdown nevű kis faluba

igyekszem. Dale atyát magához szólította az úr, és engem jelöl-tek ki a helyére. A falu úgy kétnapi járóföldre lehet innen északra, de azt hiszem, ebben az időben sokkal tovább fog tartani az út.

A férfi bólintott. - Akár három-négy napba is beletelhet, mire átvergődsz ezen a

vastag havon. - Egy kis szünetet tartott. - Nem sajnálod elpaza-rolni a fiatalságod egy ilyen eldugott faluban? Annyi év tanulás

után nem kapsz mást, csak egy rakás kérges kezű parasztot.

Biztos vagyok benne, hogy többet érdemelnél. Nathan vett egy nagy levegőt. - Azért tanultam eddig, hogy pap legyek. Azért akartam pap

lenni, hogy segíthessek az embereken. Az összes emberen, aki-nek szüksége van rá. Én nem teszek különbséget ember és ember

között. - Ritka egy csodabogár vagy - morogta a férfi töprengőn. - Még

ha igaz is, amit mondtál, akkor sem válthatod meg egyedül a

világot. A papok egymást marcangolják, szívják a szegény em-berek vérét, hogy aztán arannyal fessék be a templomokat. Az

egész rendszer belülről rothad. Már nem kell sok idő, és bekövet-kezik a szükségszerű bukása a fajtádnak. Vernon próféciái szerint

ez az idő rohamosan közeleg. - Vernon őrült volt - kapta fel a fejét Nathan meglepetten. - Ugye meglepődtél, hogy tudok a vernoni tekercsekről? Nem-

csak, hogy tudok róluk, el is olvastam őket egytől egyig. Én is tanultam teológiát, akárcsak te. A legjobb mesterek foglalkoztak

velem, mivel meg voltak győződve arról, hogy kivételes képessé-geim vannak. Szinte bármihez hozzáférhettem, amihez csak akartam. Akár pap is lehettem volna, mint te, de hiányzott belő-

lem a hivatástudat - mosolyodott el kesernyésen. - Ettől még bőven lehettem volna akár még érsek is, de rajtakaptak, amint a

tiltott könyveket tanulmányoztam. Tizenkét korbácsütés nyomát viselem a hátamon. - A férfi maga elé meredt, és megkemé-nyedtek a vonásai.

- Sajnálom. - Nathan idegesen fészkelődni kezdett. - Te mit keresel a vadonban ilyenkor? - próbálta elterelni a szót a látha-

tóan kínos múltról. - Találkoznom kell valakivel, de ne kérdezd meg, ki az, mert

magam sem tudom. Tudom, mikor, de, hogy hol, arra még nem

sikerült rájönnöm. Annyit tudok, hogy egy betemetett kút van a hely közelében.

- Blackdown - csúszott ki Nathan száján önkéntelenül. - A templomot állítólag egy feneketlen kút alapjaira építették,

úgy százötven évvel ezelőtt. Mivel a kutat nem sikerült bete-

metni, ezért csak lefedték egy nagy kőlappal. Azt hiszem, a fő-hajó közepén van valahol, de nem mernék megesküdni rá.

- Honnan tudod ezeket a dolgokat? - nézett rá elképedve a férfi.

- Mielőtt elindultam volna, beleolvastam a falu krónikájába.

Alig néhány oldal volt az egész, de ez a pár sor megmaradt ben-nem.

Az idegen hirtelen nagyon izgatott lett.

- Blackdown - ízlelgette a szót. Felállt a tűz mellől, és fel s alá kezdett járkálni. Egyszer csak megállt, és felnevetett. - Hát per-

sze, Blackdown! Nathannak borsódzott a háta ettől a nevetéstől. Mintha csak a nevetésre lett volna a válasz, a fák közül el-

nyújtott farkasüvöltés harsant. Nathan egy pillanatig dermedten meredt maga elé, majd két kézre fogta botját, és sápadtan felállt.

- Ez közelről jött - jegyezte meg árnyalatnyi remegéssel a hangjában.

- Olyan száz-százötven méterről - bólintott helyeslően a férfi. Rádobta az összes fát a tűzre, amely egy pillanatra elhalványult, majd újult erővel lobogni kezdett.

- Ez majd távol tartja őket. - Az övéből tőrt húzott elő, és Nathan felé nyújtotta.

A pap megrázta a fejét, és elszántan megragadta a nehéz bo-tot.

- Remélem, nem fog vér folyni. Próbáljuk meg elkergetni őket!

- Ha esetleg egyikük beteg lenne, akkor pedig megpróbálhat-nánk meggyógyítani - fakadt ki a másik.

Nathan nem szólt egy szót sem, csak a környező fákat für-készte a tekintetével.

- Talán felmászhatnánk az egyik fára.

- Éhen halnánk. Ők sokkal jobban bírják az éhséget, mint mi. - Akkor mit tegyünk? - kérdezte Nathan lemondóan.

- Harcolunk. Talán az egyikünk túlélheti. Vessük egymásnak a hátunkat, így nem lephetnek meg bennünket.

Mire mindketten elhelyezkedtek, már hallani lehetett a falka iz-

gatott morgását, amint áttörnek a kiszáradt bokrok között. Nagy lendülettel érkeztek, de egyikük sem lépett be a tisztásra. Nathan

először csak a fel-felvillanó szemeket látta meg, de miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, tisztán ki tudta venni a fény-körön kívül acsarkodó farkasokat. Ingerülten keringtek a tisztás

körül, de valami miatt nem voltak hajlandók kilépni a fák közül. - Na, mi lesz nyavalyások? - hallotta a kiáltást a háta mögül. A

farkasok között a feszültség láthatóan egyre növekedett.

Megállás nélkül köröztek körülöttük, és beesett horpaszukból

nyilvánvaló volt, hogy már napok óta nem ettek semmit. A következő pillanatban a fenevadak egymásnak ugrottak. Né-

hány másodperc múlva vad morgás és a csattogó állkapcsok

hangja töltötte meg a levegőt. Nathan görcsös fogása meglazult a boton, de még mindig erősen szorította. Nem értette, hogy miért

nem rontanak rájuk a farkasok, és megigézve figyelte, ahogy egymást marják az egyik vén tölgyfa alatt.

Hirtelen egy kéz érintését érezte a homlokán. A penge hideg

volt, de csak egy pillanatig. A kiömlő vér gőzölögve futott végig a tőr kék acélján, és nehéz cseppekben hullott a letaposott hóra. Az

ifjú pap átvágott torkából vastag sugárban kezdett ömleni a vér. A sebhez kapott, de tudta jól, hogy nem állíthatja el a vérzést.

Térdre esett, közben egy félfordulatot téve. A Gerrard nevű férfi ott állt mellette, és őt figyelte.

- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem akarok hazudni - mo-

tyogta, és leguggolt mellé, hogy a szemük egy magasságba ke-rüljön.

- A jóslat azt mondja, hogy „A Káoszhadúr a telihold alatt fog egyességet kötni az első fekete pappal a betemetett kút mellett, amely átjáró a világok között. Később a hadúr a hitehagyott pa-

pot a jobbjára veszi, és a világ urai lesznek”. Itt néhol ugyan töredékes a jóslat, de azt biztosan ki bírtam venni a reszketeg

sorokból, hogy a pap tudott a jövendölésről. Nathan megszólalt volna, de csak egy újabb sugár vér tört elő

a torkából, egyenesen a lobogó lángok közé. A vér sercegve el-

párolgott, és vérszaggal töltötte meg a kis tisztás levegőjét. A fiatal pap elméjében egyre lassabban kavarogtak a gondolatok, a

következő pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és a vérrel borított földre esett. Még összeszedte minden erejét és a hátára fordult, hogy láthassa a csillagos égboltot, mielőtt itt hagyja ezt a

világot, de az égiek nem voltak ma kegyesek hozzá. A csillagok a felhők mögé bújtak ma éjszaka.

Az idegen a haldokló mellé lépett, lehajolt és kitépte a keresz-tet az ifjú pap nyakából. A vérszag erőszakosan az orrába hatolt, és észre sem vette, hogy átváltozik. Félig ember, félig farkas

képében állt ott a kihűlőfélben lévő test felett, és diadalittas üvöltés tört fel a torkából. A farkasok abbahagyták a marakodást,

és reszketve figyelték, amint a falkavezér magasba emeli a ke-resztet és a véres tőrt.

A vezér néhány másodpercig még ott állt a tisztás közepén, ki-

élvezve diadalának minden egyes pillanatát, majd felkapta a pap iszákját, és a farkasokkal a nyomában eltűnt a sötét erdőben.

A farkasok ösztönösen megsejtették, hogy valami nincs rend-

ben a tisztással, ahol most már csak egy holttest hevert. A kifolyt vér megolvasztotta a havat, és láthatóvá váltak a megfagyott

fűszálak. A tűz már régen nem égett, de a vértől nehéz pára még mindig ott lebegett a tisztás felett eltakarva a csillagokat. A tizen-két tölgy szótlanul állt őrséget a tetem körül. Senki sem sejthette

hogy egy letűnt civilizáció emlékét őrzik ezen a szent helyen me-lyet a kor leghatalmasabb varázslói hoztak létre, hogy életük

befejeztével örök nyugalmat leljenek. Tizenketten voltak, és mindegyikük egy tölgyet ültetett még élete derekán. Minden

egyes fa elé egy rúnákkal televésett követ fektettek az erdő tala-jába. A kövekbe a mesterek beleszőtték a mágiájukat, hogy meg-védje majd a fákat bármilyen fenyegetéstől. A kövek most mé-

lyen a föld alatt nyugodtak már, akárcsak megalkotóik, de a má-gusok lelke, akaratuk szerint a tölgyfákba költözött, hogy ott örök

nyugalmat találjon. Nem harsant parancsszó a hangtalan éjszakában, de minden fa

kérge alatt csiklandozó bizsergessél indult el egyszerre az élet.

Hallottak és láttak mindent a maguk módján, és ami a tisztáson történt, nem tetszett nekik. Az emberi gonoszság nem volt isme-

retlen előttük, mivel ők sem voltak mindannyian szentek, de amíg éltek becsületesek voltak. Megadták az esélyt az ellenfélnek, és ezt másoktól is elvárták. A becsület pedig azt kívánta, hogy adják

meg az esélyt annak az embernek, akit ezen a szent helyen álno-kul lemészároltak.

Nem varázsoltak, mert ez már nem állt módjukban. Nem volt ilyesmire szükség. A varázslatokat már réges-régen elmondták. Ott lapultak a kövekben, az avar alatt. Nem kellett mást tenniük,

mint felszabadítani az energiát, és átadni egy olyan embernek, akit érdemesnek találtak rá.

Egyszerre izzottak fel a rúnakövek, elolvasztva a tisztáson maradt hóréteget. A felszálló pára megült az öreg fák ágai között, és sűrű köddel borította be a tisztás környékét. Talán jobb is volt

így, mert az égiek nem láthatták, amint a kövekből kiáradó fény tapogatózva körbeöleli az élettelen testet.

Nathan nem akart meghalni, de elfogadta az elkerülhetetlen végzetét. Az utolsó emléke az volt, hogy a farkasember fölé ma-

gasodik, és kitépi a keresztet a nyakából. Ez nagyon megalázó

volt. Olyan, mintha az egész eddigi életének értelmétől fosztották volna meg. Nem dühös volt, inkább kiábrándult. Lelke csalódottan fordult el a testétől, és tétován körülnézett a szellemvilágban.

Valahonnan messziről, a csillagos ég felől vonzotta valami idegen erő, de minél jobban elhatalmasodott rajta a keserűség és a ki-

ábrándultság, annál kevésbé érzett vágyat, hogy csatlakozzon valamihez, ami cserbenhagyta őt. Ott lebegett a tisztás felett és figyelte, amint a farkas falka, élükön a vezérrel, beveti magát a

rengetegbe. A farkasokra nem haragudott, de a férfi, aki megölte őt, büntetést érdemelt.

Már éppen utánuk indult volna, amikor felfedezte a tölgyfákban lakozó szellemeket. Aranyló árnyékok voltak csupán, egy letűnt

kor árnyai, de hatalmas erőt látott sugározni belőlük. Nem sokkal később meghallotta a hangjukat is. Beszéltek hozzá, és ő meg-hallgatta őket. Végül elfogadta a felkínált lehetőséget, és vissza-

tért, hogy hirdesse a tizenkét mágus hatalmát, és bosszút álljon azért az emberért, aki hajdan volt.

Mikor a test, melyet egyszer már elhagyott, ismét készen állt arra, hogy szolgálja a lelket, Nathan visszatért. Kegyetlen serce-géssel mardosta a bőrét a nyers energia, de ő nem szólt egy szót

sem. Tudta jól, hogy odafent már senki nem hallgatná meg. Ki-nyitotta a szemét, és a következő pillanatban a kövekből kiáradó

energiasugarak a tisztás fölé emelték. Kiterjesztett karokkal lebe-gett és hallgatta, amint a tizenkét szellem egyenként ráhagyja értékes örökségét.

Másnap reggel ért földet, puhán és finoman, mint ahogyan az anyatigris engedi el a kölykét. Egy ideig csak állt ott szomorúan,

siratva az ifjú papot, aki meghalt tegnap éjjel, aztán lehajolt, hogy felvegye a földről a farkasbotot. Miközben érte nyúlt vette csak észre, hogy az ujjain és a kézfején lecsorgó vér fekete ba-

rázdákat égetett a bőrébe, emlékeztetve őt mindörökre előző életére.

Az olajlámpa halk sercegéssel emésztette el a drága olajat, mi-

közben gyenge fénye hasztalan próbálta elérni a helyiség távo-labbi sarkait. A félhomályos sarkokból apró alakok és formátlan

testek figyelték, amint a szoba közepén álló férfi apró kalapács-ütésekkel munkálja az előtte fekvő rideg követ. A kandalló halk

ropogással jelezte, hogy a tűz lassan leég, de a férfi nem figyelt

rá. Összeráncolt homlokkal szemlélte a művét, és finom mozdu-latokkal igazította meg a lassan kibontakozó arasznyi betűk kör-vonalait. Kegyetlenül hasogatott már a háta, de nem törődött

vele. A munkának holnapra készen kell lennie. Nem szeretett este dolgozni, mivel az olaj nagyon drága volt, de egy ilyen kérést

nem utasíthatott vissza. Már lassan készen volt, amikor a háta már nem bírta a tovább. Egy nagy nyögéssel felegyenesedett, kihúzta magát, és néhány lépést tett hátra, hogy megszemlél-

hesse a művét. Jarris Hylardin, élt 38 évet.

Elkomorodott és szomszédja szétmarcangolt testére gondolt amit két napja találtak meg a patak közelében. A vérkásás, szét-

tiport hóban farkasok félreismerhetetlen nyomait fedezték fel, ezért sötétedés után már senki sem merte elhagyni a házát. Be-csukták az ablaktáblákat, és a láncon tartott házőrző kutyákat

elengedték. Utoljára akkor fordult elő ilyen, mikor még tizenéves suhanc volt - gondolkodott el a férfi. Letette a vésőt és a kalapá-

csot, majd megtörölte a homlokát. Majd holnap nappali fénynél kijavítja az apróbb hibákat - gondolta, és eloltotta a lámpát. Apró lépésekkel indult el a félhomályban a műhely másik végében lévő

ajtó felé, amikor valaki megzörgette az ablakot. - Gabriel mester! - kiáltotta valaki izgatottan.

Nem törődve a sötétséggel nagy léptekkel az ajtóhoz sietett. Egy erőteljes mozdulattal eltolta a nehéz reteszt, és szélesre tárta az ajtó mindkét szárnyát. Váratlanul érte a fáklyák fénye, ezért

hunyorogva vette szemügyre az ajtaja előtt toporgó alakokat. Két hatalmas alak tartotta a fáklyákat, akikben egyből felismerte a

kovács két fiát Garryt és Bjornt. Közvetlenül az ajtaja előtt ki-egyenesített kaszával a kezében a molnár állt, arcán jól kivehető rémülettel.

- Mi történt, Gilbert? - Farkasok törtek be az istállómba, és marcangolják az állato-

kat. - A kőfaragó meg sem várta a mondat végét, hanem eltűnt egy pillanatra a műhely félhomályában, és egy nehéz kőtörő ka-lapáccsal a kezében tért vissza. Odabólintott a két tagbaszakadt

alaknak, és rekedt hangon megszólalt: - Mehetünk. Miközben sietős léptekkel keresztülvágtak a főutca keményre

fagyott sártengerén vette csak észre, hogy Garry egy hatalmas fejszét fog a kezében, Bjornnál pedig rozsdamarta öreg kétkezes

kard van. A kis csapat szótlanul közelítette meg a házat, ahonnan

már messziről hallatszott az állatok rémült hangja. Garry felmor-dult a hang hallatán, és berontott a kapun. Olyan gyorsan vágott keresztül a kis udvaron, hogy lemaradtak tőle néhány lépéssel.

Nem sokkal később Gabriel komor mosollyal nyugtázta a dara-bokra hasadó istállóajtó jellegzetes hangját.

Mire odaértek, Garry a helyiség közepén állt magasra tartott fáklyával a kezében. A farkasok már eltűntek, de iszonyatos pusztítást hagytak maguk után. Az állatok többsége ugyan még

élt, de szörnyű állapotban volt. Az oldalukon lévő hatalmas, tépett sebekből folyamatosan ömlött a vér, amely sötéten csillogó tó-

csákban gyűlt össze a lábaiknál. Némelyikük már a haláltusáját vívta, és szörnyű hangokat adott ki magából. Gilbert körbejárta

az állatokat, de miután visszatért, csak lemondóan megrázta a fejét.

Éppen indultak volna, hogy befejezzék, amit a farkasok el-

kezdtek, amikor farkasüvöltés hangját hozta feléjük a szél. Egy pillanattal később tucatnyi hang csatlakozott az előzőhöz, meg-

törve az éjszaka csendjét. Gabriel tisztán hallotta, amint Garry szorításától megroppan a

kötés a nehéz balta fokán. Vértől elborult tekintetre számított,

amikor a férfi szemébe nézett, de a kék szemekben nem látott mást, mint a halál fagyos ígéretét. Egy szó sem hangzott el, mi-

kor kiléptek az istálló darabokra szakadt ajtaján. Amint kiléptek fagyos szél karmolt az arcukba, de szinte meg sem érezték. Ko-moran vágtak át az udvaron, csak a léptük nyomán megroppanó

hó hangja beszélt valamiről. Talán ha füleltek volna, akkor kihal-lották volna lépteik ritmusából a keményre fagyott hó jóslatát:

„Vér-fog-foly-ni... vér-fog-foly-ni...” Rövid időn belül már az utca sötét sarát taposták mindannyian.

A templom felől fényt láttak felvillanni, ezért habozás nélkül arra

vették az irányt. A szemük elé terülő látvány megtorpanásra késztette őket.

A templomkert előtt egy fekete ruhába öltözött alak térdelt. Egyik kezében egy szinte teljesen leégett fáklya volt, a másikban pedig keresztet szorongatott. Tépett ruhájából és zaklatott tekin-

tetéből világosan látszott, hogy megviselték az utóbbi napok tör-ténései. A halovány fénykörön kívül öt-hat nagyobb farkas kerin-

gett. A pap kétségbeesett igyekezettel próbálta elkergetni maga körül a fenevadakat. Ahogyan a közeledő férfiak lába alatt meg-

roppant a hó, a farkasok és a megviselt alak egyszerre fordultak a

hang irányába. A farkasok gyorsan felmérték a közeledőket, és mire a kis csa-

pat odaért már eltűntek a házak között. A férfi hálásan rájuk pil-

lantott, majd egy szó nélkül összeesett. Odarohantak hozzá, majd felemelték az elgyötört testet és a

templom melletti kis házba vitték. Dale atya lakott itt, amíg el nem szólították az égiek. Most üresen állt, várva, hogy birtokba vegye a falu új papja.

A négy férfi szótlanul tette a dolgát. Gabriel tüzet rakott a ke-mencében, Garry gyorsan megágyazott, miközben Bjorn karjai-

ban tartotta a lesoványodott testet. Gilbert gyertyákat vett elő a szekrényből és meggyújtotta őket.

Miután mindennel végeztek Garry kivételével mindannyian ha-zatértek. A komor alak bevackolta magát a kemence mellé, és éberen vigyázta az ifjú pap álmát.

Gerrard megrémült egy pillanatra, amikor rájött, hogy az egyik helybéli nem távozott el a többiekkel. Aztán gyorsan ráébredt

hogy kéretlen őrséget kapott az éjszaka hátralévő részére. A terve pompásan sikerült. A megrendezett jelenetet minden fenn-tartás nélkül elhitték a helybéliek, és abban is biztos volt, hogy

már most elnyerte a falusiak bizalmát. A jóslat szerint csak két napot kell várnia és eljön a hadúr, kinek a jobbján meghódítja

majd a világot. Elégedett mosollyal az arcán aludt el, minden félelem nélkül.

Mikor reggel felébredt, a baltás alak már nem volt a szobában.

Az ágy lábánál lévő széken viszont egyszerű, de annál kényelme-sebb tiszta ruhákat talált. Felöltözött és körbejárta a kis szobát.

Egyszerű volt és puritán, pont olyan, mint amilyenre számított. Egész délelőtt egyedül hagyták a falusiak, de délután egy ki-

sebb küldöttség kereste meg. Mivel már néhány hete pap nélkül

zajlott a kis közösség élete, ezért rengeteg elintéznivaló akadt. A temetések voltak a legfontosabbak. Igaz ugyan, hogy hideg volt

és így nem indultak bomlásnak a testek, de már pusztán a halot-tak közelsége nyugtalanságot szült. Gerrard nem akarta, hogy a legkisebb gyanú is felmerüljön személyének hitelességét illetően,

ezért beleegyezett, hogy már másnap sor kerüljön a temetésekre. Gerrard ugyan nem volt pap, de emiatt egy cseppnyi lelkiis-

meret furdalása sem volt. Nem aggódott a halottak lelki üdvéért, mert egyszerűen nem érdekelte az egész. Túl akart lenni rajta.

Túl akarta élni azt a két napot, ami hátravolt ahhoz, hogy hozzá-

jusson a hatalomhoz, melyről oly régóta álmodott. Este felpróbálta az öreg pap ruháit, és felelevenítette az isme-

reteit. Átolvasta a temetéssel kapcsolatos litániákat, és megnyu-

godva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Megtanulta a szükséges sorokat, és azzal a tudattal feküdt le aludni, hogy már

csak egy napot kell valahogyan átvészelnie. A zúzmarás fák gyűrűjében elterülő temetőben alig egy tucat

ember toporgott a csontig hatoló hidegben. A sírásók már tegnap

elkészültek. A fagyott köves talajban három gödör ásítozott. Csak kettőt kellett volna ásniuk ugyan, de olyan köves területen kezd-

ték el ásni az egyik sírt, hogy abba kellett hagyniuk. A félig befe-jezett sír mellett kőrakások jelezték, hogy milyen kínkeserves

munkájuk lehetett tegnap. A temető minden talpalatnyi helyére temettek már valakit, de

régen az volt a szokás, hogy kövekkel takarták le a testeket.

Miután felhagytak ezzel a papok által barbárnak tartott szokással, még gyakran találtak olyan régi sírokat, melyeket vastag réteg-

ben fedtek az odahordott kövek. Most is alighanem egy ilyen sírra bukkantak, ezért nem is próbálkoztak tovább.

Gerrard elkésett, mert szenteltvizet kellett kerítenie. Mivel sem

a templomban, sem a házban nem talált, ezért egy lábasban ha-vat olvasztott fel, és azt töltötte a szenteltvíztartóba.

Mire megérkezett, addigra a koporsókat már leengedték a sír-gödrök aljára. Gerrard a megboldogult pap sírjának széléhez lé-pett, megköszörülte a torkát, és belekezdett a litániába. Mivel

nem tudott sokat az elhunytról, ezért a szokásos formulákat vette elő. Még a ceremónia feléhez sem ért, amikor furcsa bizsergést

érzett a tarkója közelében. Nem akart tudomást venni a dologról, és folytatta volna tovább, de a következő pillanatban olyan éles fájdalom nyilallt a gerincébe, hogy egy pillanatra levegőt sem

kapott. Döbbenten fordult hátra, de senki nem volt a közelében. Már majdnem visszafordult, amikor az egyik fa mögött egy sötét

alakot látott megmozdulni. Már zúgott a feje és érezte, hogy min-denki őt nézi, de tett egy tétova lépést a jelenés felé. Döbbenten figyelte, amint egy jól ismert fiatal férfi lép ki a fa mögül. Meg-

szólalt volna, de csak egy artikulátlan nyögés hagyta el az ajkát. Miközben Nathan Wallace, a meggyilkolt pap közeledett, Gerrard

lassan, de biztosan átváltozott. A testét marcangoló fájdalomtól térdre rogyott, és a torkából rekedt hörgés tört elő. Két kezével a

földre támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Próbálta megállítani az

átváltozást, de a teste nem engedelmeskedett. Zihálva emelte fel a fejét, és sír körül álló emberekre nézett.

A feszült csendben nem hallatszott más, csak a szörny nehéz

légzése. Mindenki tekintetét fogva tartotta a földön vonagló far-kasember látványa. Szinte nem is akartak hinni a szemüknek.

Mikor a szőrös arc feléjük fordult és látták, amint gőzölgő pára tör elő a tűhegyes fogak közül, szinte egy emberként hördültek fel. A kezdeti félelmet egy pillanat alatt düh váltotta fel.

Az első kő Gerrard vállát találta el. A megsebzett lény felordí-tott, de hangja hamarosan sikoltásba fulladt. Az első követ né-

hány másodpercen belül még vagy egy tucat követte. Gerrard képtelen volt a védekezésre, ezért csak feküdt magatehetetlenül

a földön félig átváltozva. Ökölnyi terméskövek találták el az arcát, és több bordája is eltörött, de képtelen volt megmozdulni. Egy ideig még számolta a köveket, de aztán feladta.

- Elég! - szólalt meg egy határozott hang. A falusiak annyira el voltak foglalva a farkasemberrel, hogy

észre sem vették a férfit, aki közéjük lépett. Odament a földön fekvő test mellé, és megszólalt. - A nevem Nathan Wallace és én vagyok az az ember, akit ez a

lény helyettesíteni szándékozott. Az úton találkoztam vele, és megpróbált megölni, de nem sikerült neki. Igyekeztem minél

gyorsabban ideérni, de úgy látszik, elkéstem. - Az összetört test fölé hajolt, és a farkasember nyakára tette a kezét.

A fiatal férfi egyenesen Gerrard szemébe nézett, amikor meg-

szólalt. - Halott. - Sóhajtott egy nagyot, és a körülöttük állókra emelte

a tekintetét. - Elkárhozott lélek lakozott e testben, de megválthatjuk, ha

megszentelt földbe temetjük el. - Néhányan zúgolódni kezdtek a

háttérben. - Egykor ő is ember volt - nézett komoran rájuk. - Meg kell ad-

nunk a végtisztességet neki is. Nathan megfogta a megbénult farkasember két karját, és a fé-

lig kész sírhant felé kezdte húzni. Néhányan eldobálták a kezük-

ben tartott köveket, és együttes erővel odavonszolták a testet a gödör széléhez.

Gerrard, miután bénultan elterült a földön, tisztán és világosan érzékelt mindent, ami körülötte történt. Először azt hitte, hogy az

egyik kő találta el olyan súlyosan, hogy megbénult, de csakhamar

rájött, az egész az ifjú pap műve. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, miként csinálta, de meg volt győződve arról is, hogy váratlan átváltozása mögött szintén a sötét alak állt. Amikor

lehajolt, hogy ellenőrizze a pulzusát, a szemébe nézett, és azok-ban a szemekben Gerrard meglátta a saját végzetét. Tisztán

érezte, ahogyan az ütőere ott vonaglik a pap ujjai alatt, de tudta jól, ennek már nincs jelentősége.

A magatehetetlen test keményen nekiütődött a fagyott földnek

a gödör alján. Gerrard szerencsétlen módon arccal lefelé ért föl-det. Teljesen sokkhatás alatt volt, és nem is érzékelte a fájdal-

mat. Feszülten figyelt, de sokáig nem történt semmi, aztán egy-szer csak egy tompa puffanást érzett a hátán. Ebben a pillanat-

ban értette meg, milyen sorsot szánt neki egykori áldozata. Élve fogják eltemetni és ő közben teljesen tehetetlen lesz. Tudta, hogy rendkívül ellenálló a szervezete, de ebbe biztosan bele fog halni.

Sztoikus nyugalommal hallgatta a fagyott göröngyök tompa hangját, és csak akkor esett pánikba, amikor lassan, de biztosan

körülvette a sötétség. Sikoltani szeretett volna, de csak a fagyott föld ízét érezte a szájában.

Még hallotta egy ideig az emberek lépéseit a feje felett, de az

is megszűnt egy idő után. Nem maradt semmi, csak süket csend és sötétség. Észlelte, hogy lassan megszűnik a zsibbadás, amely

fogva tartotta a tagjait. Mikor már érezte, hogy visszatért a vér-keringése, óvatosan megmozdult, és megfeszítette az izmait. A felette lévő földréteg megmozdult ugyan, de ebben a testhelyzet-

ben esélye sem volt a szabadulásra. Három órájába került, mire megfordult, de megérte. Ugyan kétszer is elájult és alig kapott

levegőt, de úgy érezte, ki fog tudni szabadulni ebből a szorult helyzetből. Mind a tíz körmével nekiesett a fagyott földnek, és elkezdte kiásni magát. Nem bírta sokáig a feszített tempót. Pi-

hennie kellett, de félt elaludni, mert attól tartott, hogy nem fog felébredni többet.

Az ébrenlét és az elalvás határán lebegett már, amikor meg-remegett a föld, és szinte az egész munkája kárba veszett. Gerrard kétségbeesetten esett neki a ránehezedő földrétegnek. A

remegés állandósulni látszott, és a földrétegen keresztül tompa morajlás jutott el Gerrard füléig. Néhány perc elteltével már

szinte hullámzott a föld körülötte. Nem tudta mire vélni a dolgot, de eszelős sebességgel próbálta magát kiszabadítani, mert

érezte, valami olyan dolog történik, amitől jobb minél messzebb

lenni. Kitartását siker koronázta, mert egy erőteljes mozdulattal átszakította az egyre vékonyabb földréteget, és elkínzott tüdeje végre levegőhöz jutott. Hunyorogva kinyitotta a szemét. Gyorsan

hozzászokott a fényhez, mivel az eget vastag fekete felhők takarták el.

Kiszabadította a fejét és a vállait, majd körbekémlelt. A hori-zont köröskörül fényben fürdött, és úgy tűnt, hogy a felhők csak a falu felett gyülekeznek. Hirtelen villám szaggatta fel a félhomályt,

és a felvillanó fény megvilágította a temetőt. Gerrard lélegzete elakadt, amikor megpillantotta a felnyílt síro-

kat és a fák között imbolygó alakokat. Sikoltozva próbálta jobban kiszabadítani magát, de elkésett. A hátát csontos kéz tépte fel,

eltörve a bordákat, nem kímélve a belső szerveket. Egész teste megemelkedett, amikor a csontváz az alatta lévő sírból elkezdte kiásni magát. Próbált kiáltani, de már nem jött ki hang a torkán.

A csontváz szinte kettétépte a testét, amint egy utolsó mozdu-lattal kiszabadította magát.

Gerrard a halálán volt már, amikor felvillant előtte a vernoni prófécia egyik sora. „A hitehagyott pap a holtak seregét vezetve győzi le a legnagyobb hadvezéreket, és aki a holtak kezétől hullik

el, az örökre szolgája lészen a sötét erőknek...” Gerrardnak ez volt az utolsó gondolata, aztán szenvtelen te-

kintettel végignézett magán, nagy nehezen feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult a templom felé, mert úgy érezte, hogy van egy nagyon fontos feladata. Végrehajtani annak az

embernek a parancsait, akinek a neve: Nathan Wallace.

Rossz vadászat volt. A szikár, vén Batraz kíméletlenül hajszolta lovát, sajna nem a vad után, csupán a többi vadász előtt. Habot vert a mokány kis

paripa pofája, a tüdeje úgy sípolt, mint a jurta váza körül ker-getőző szél, és Batraz talpát feltörte a kengyel vasa, de hiába.

Igyekezete nem termett gyümölcsöt. Pedig soha még ekkora területet nem jártak be a vad nyomán.

És soha még nem esett ily gyenge portya.

- Meddig megyünk még? - elégedetlenkedett az egyik vadász, csak úgy magának és a lova sörényének, de Batraz éles fülébe

eljutottak a nem oda szánt szavak. - Amíg el nem kopik a lábunk! - förmedt rá az elégedetlenre,

miközben a szeme a látóhatárt kutatta. - Hús nélkül nem térünk haza!

A tél volt az oka, hogy hó nem esett, és a jeges szelek szal-

mává aszalták a füvet? Az esős tavasz, amikor a végtelen puszta mocsárrá változott, és még a pockok is megfulladtak odúikban?

Vagy a nyár, a kővilág leheletét magával cipelő, örökös déli szél, és a járvány, amelyet a kő-országokból sodort ide? Talán mind, talán egyik sem; a basri nép élete őszelő idejére igen megkese-

redett. Egyre kevesebb ennivaló akadt - ezt még kibírták volna valahogy, hiszen előfordult máskor is. Aztán jött a járvány, és

akit megszálltak az ártó szellemek, visszaadta a földnek, amit belőle vett - a betegek hánytak és bűzös, híg vizet székeltek, láz marta őket, és csak feküdni bírtak. Főként a gyerekek.

Leves kellett volna nekik, sűrű húsból főtt lé. Csakhogy a va-dakat elűzte a mostoha időjárás. Ott voltak még a lovak, ám ha

a basrik ló nélkül maradnak, az olyan, mintha saját kezüket és lábukat vágták volna bele a levesbe - meghalnak akkor is, csak kissé lassabban. A nagy Ham-Rao Törzsszövetség és a kaszidok

vágott arcú hordái között a kis nép csak a mokány lovak hátán maradhatott fenn - vagy sehogyan.

Batraz, aki fiatalabb korában hétszer volt a basrik kánja, leg-elöl hajszolta lovát. És akik mögötte düledeztek a fáradtságtól a magas kápájú nyeregben, tudták, hogy a törzs iránt érzett fele-

lősségnél különb erő hajtja őt előre. Batraz vén volt, és ha vén volt, bizonyítania kellett. Nem ma-

radhatott hátul.

- Hó! - kiáltotta hirtelen a csontos képű Batraz. - Elől! Mire a

többi vadász észrevette a látóhatár peremén mozgolódó szürke foltokat, Batraz már ráhúzta az ideget a csontíj szarvára. Az íj rövidebbik szarvát a kengyelbe akasztotta, a hosszabbikat pedig

addig nyomta lefelé baljával, míg az aranydróttal áttekert hurkot rá nem akasztotta. Halálos fegyver volt az íj - Batraz kezében

különösen az. Aztán kiemelkedett a nyeregből, ráhajolt a ló nyakára, és

olyan észvesztő vágtába kezdett, amely még pihent hátassal is

lehetetlennek tűnt. A gondolat süvít így az elme tájain, nem egy vénember a fáradt lován.

És mégis. A fiatalabb vadászok meg sem kísérelték felajzani íjukat, mi-

vel minden erejükkel azon voltak, hogy valahogyan Batraz nyo-mában maradjanak. Batraz fekete sörényű lovacskája - őzlábú, fekete sörényű, csontos farú jószág, az a fajta, melyet a déli tör-

zsek apró termete miatt kutyának gúnyolnak - mintha a szelek hátára kapott volna.

- Három! - ordította Batraz a süvítő légbe, és a foga közé kapva a kantárt, hosszú vesszőt helyezett az íjra.

Három, feketébe göndörült bundájú, nagy testű kos ácsorgott

a hatalmas szobor, egy faragott kőfej tövében; a szürke pusztai juhok vad nyájainak maradéka. Néhány éve még úgy nyüzsög-

tek a fűtengerben, mint a pockok, de miként a többi állat, úgy a juhok is eltűntek az ég távolában. De ez a három! Batraz még sosem látott ekkora jószágokat, pedig több mint félszáz eszten-

deje vadászott rájuk. Marjuk magasabbnak és izmosabbnak tűnt, mint a saját lováé, zsíros bundájuk kemény páncélként védte

testüket. Csavart, gonosz szarvuk hosszan meredt - egyelőre az ég felé, ám amint Batraz közel ért, már a ló és lovasa hasát fe-nyegették.

A szellemek vezéreltek ide titeket, gondolta Batraz, miközben megfeszítette az íját. Magában tisztelettel adózott a kosok bátor-

ságának, akik nyugodtan bevárták a vadászt, sőt, még szembe is fordultak vele. Semmi sem magyarázta a nyáj nélküli hímek viselkedését. Szellemek hoztak ide titeket, és nem adják oda

akárki fiának a húsotok! Batraz útjára engedte a nyílvesszőt, s az ujjai közül kirepülő

vezértoll ujjongó sivítással hajtotta bele az acélhegyet a középső kos testébe.

A meglőtt állat mellső lábai megrogytak, s a kos tehetetlen

kínjában a szikkadt földet döfködte. A másik két csavart szarvú Batrazra rontott. A vén basri visszahuppant a magas nyeregkápák közé, és a

kosok közé rúgtatott. Merész tett volt, sőt, őrült, ám Batraz ép-pen eleget élt már ahhoz, hogy megengedjen magának ennyi

őrültséget. A jobb oldali kost közvetlen közelről terítette le az újabb nyíl-

vessző. Mialatt a hátas átugrotta a felhengergőző testet, az

utolsó kos alattomos oldalvágása kihasított egy darabot Batraz combjának bőréből.

A vén basri megingott, és kizuhant a nyeregből. Ellenfele megfarolt a porban, majd páros szarvát kopjaként maga elé sze-

gezve megrohamozta az eséstől kába férfit. Két nyílvessző terítette le, majd a vastag bundáról lepattant

még egy, hogy billegve az elrohadt fű közé álljon.

Megérkezett a többi vadász.

A kőfej, amelynek tövében a kosok kerestek maguknak ehető füvet, úgy magasodott előttük, mint Faisal, a ham-rao Nagykán

törvényosztó jurtája. Batraz, ha ágaskodott is, épp csak elérte a faragott arc ajkának alsó peremét. Számos ősi romot, mohától

zöld, faragott oszlopot rejtett a puszta végtelenje, ám a basrik még sosem láttak ekkora követ, melyet valamely értelem for-mára csiszolt. Ez valami jel, gondolta a vén harcos, és körbe-

sántikált. Miért éppen itt leltük a juhokat? A szellemek okkal ve-zéreltek ide minket...

De a kőfej néma maradt, s vak kőszemei kifürkészhetetlenül bámulták napnyugat horizontját. Ha volt is bármiféle szándékuk a szellemeknek, miképpen azt Batraz képzelte, nem mutatták.

Mint ahogy egyáltalán nem mutatták meg akaratukat s jóté-teményeiket, azóta, hogy az év megkezdődött. S a vén Batraz

lassan feladta a hitét, hogy a szellemek vezérelték őt ide - pedig hogy vágyott hinni! -, és elfogadta a többi vadász vélekedését a csodálatos véletlenről.

- Csak véletlen, semmi más... - morogta Batraz, és alig titkolt csalódottsággal sújtott le a szobor szélkoptatta, gigászi tarkó-

jára. Titokban örült volna annak, ha a törzset elhagyó szellemek őt választják, hogy általa újból megmutatkozzanak a basrik nép-

ének. Ám csupán az ökle fájdult bele az ütésbe, csalódottsága

nem csökkent. - Véletlen, amely a kitartó vadászt szolgálja, igaz...

Közben társai széthasogatták a tetemeket, és egyenlő mér-

tékben elosztották a hátasok között a terhet. Ideje indulni. A vadászat sikerrel járt, ám a siker majd akkor lesz teljes, ha az

inas hús a bográcsok gyomrában rotyog! - Véletlen, mi... - morogta Batraz még akkor is, amikor szívós

kis lova nekilódult az előttük unatkozó pusztaságnak.

A máskor oly vidám szállástér most komorabb volt, mint az ősök sírjaitól hepehupás vadkörte-liget. Csakhogy ez nem az a

kötelező komorság volt, amely a holtak sírhelyét lengi be; az elvesztett édesanyák és korán halt gyermekek emlékével, szo-morúsággal és rendült tisztelettel vegyes fekete hangulat. A

basri jurták között azt a fajta gyászt kergette a büdös szél, amely a bomlott agyú nekromanták lakhelyének köveiből szivá-

rog elő; gyászt, amely egylényegű volt a pokol hatalmasságai-nak nevetésével; érthetetlen, mint a forró sivatagok éjféli hava-zása; idegen és legyőzhetetlen komorság, amely…

Amely mégis oly emberi. A vadászok csapata nagy csendesség közepette lovagolt be a

jurták közé. Fakó arcú asszonyok bámulták őket, és összeszorí-tott ajkú férfiak. Máskor hangos örömzsivaj fogadta volna a si-keres vadászokat, most csupán gyenge sírdogálás némelyik jurta

mélyéről - már ahol olyan gyerek hevert, amelyik még tudott sírni.

Batraz csupán ekkor döbbent rá, hogy hiába hajszolta ve-szettül lovát, s hiába kutatta föl a vadat. A basrikon a hús már nem segít. S amint erre rájött, rájött arra is, hogy ő ezt tudta

már akkor is, amikor nekivágott a pusztának, erős elszánással a szívében. De könnyebb volt férfimód keresni a megoldást, s küz-

deni a sors áradatával szemben, mint beismerni, hogy... Nem! - csattant fel gondolatban Batraz. Semmit! Bírom még

magam! Harcos vagyok, és vadász!

De azért otthagyta a többieket, és felkereste füstszagú sátrá-ban a Szellemlovast.

- Beszédem van veled, Nuraghe!

A Szellemlovas vaksin hunyorgott a belépőre. Sátra akkor is homályos volt, amikor éppen besütött füstnyílásán a napfény, hát még most, amikor odakünn komor fellegek táncoltak az

égen. - Te vagy az, Batraz kán? - könyökölt fel végül Nuraghe. Hó-

napok óta hevert a deszkafalú ágyon, mintha beteg lenne, pedig őt nem szállta meg a járvány. Nem volt beteg... de egészséges sem. Te vagy az. Megismerem a hangod.

- Már nem én vagyok a basrik kánja. - Az lehet... - hümmögött Nuraghe, a sámán, aki bár fiatalabb

volt, mint Batraz, mégis sokkal vénebbnek látszott. A sámán-mesterség nem kedvez az ifjúságnak. - De akkor is te maradsz

Batraz kán. A fiú az első csata után örökké harcos marad, a le-ány az első szülés után örökké anya. Vannak dolgok, melyeket eldobhatsz magadtól, s van, amit nem.

- Beszélsz, csak beszélsz! - morogta Batraz, és leguggolt a Szellemlovas mellé. Napon aszalt vadkörte-arc nézett vissza rá,

és füsttől vörös szempár. - Mi mást tehetnék, Batraz kán? A szellemek is csak sugdos-

nak a fülembe...

- Szellemek? - csapott le mohón Batraz a szóra. - Azok. De már egy ideje hallgatnak.

- Miért, Nuraghe, miért? - Ki tudja? - válaszolta a sámán. - Ha kérdem, senki sem vá-

laszol. Üres a Körül-Világ.

- De nekem tudnom kell, Nuraghe! - hajolt közel Batraz a Szellemlovas füléhez. - Ma hoztam húst, de... hiába. Nem jártam

sikerrel. A Szellemlovas visszaereszkedett fekhelyére. Gyenge volt

már, testének erejét odaadta cserébe a szellemek erejéért... ám

azok magára hagyták. Nuraghe tehetetlenül hevert egész nap, s várta a megváltó halált. Ám az valamiért elkerülte őt.

- Hallod, Nuraghe!? Nem jártam sikerrel! - rázta meg Batraz a másikat.

A Szellemlovas felnyögött a fájdalomtól.

- Széjjelmorzsolod a csontjaim, Batraz kán! - csattant fel, ám erőtlen hangján nevetségesnek tűnt a harag. - Engedj el!

- A Keselyűk Asszonya vár engem, igaz? Te tudod, csak titko-lod! Miért, Nuraghe, miért hazudsz?! - kiabálta Batraz kán. - A

Keselyűk Asszonya küldte ránk a romlást, mert nem mentem

még hozzá, igaz? - Engedj, kán! Ki vagy te, hogy úgy rázz, mint egy gyenge

kölyökkutyát?

- Te mondtad... Batraz kán vagyok - válaszolta az. De elen-gedte a sámánt, és magára erőltetett nyugalommal visszaült a

sarkára. - Nézd, Nuraghe... beszélnünk kell. Tudnom kell az igazságot.

- Magadtól nem jöttél még rá?

- Erős vagyok, legalábbis testben az. A legjobb lovas, a leg-jobb vadász. Vélem, a legjobb harcos is én lennék, ha háborúz-

nánk. De… - De?

- De megteszek bármit... - mondta ki lassan a szavakat Batraz. - Bármit, hogy a népemet megmentsem.

Nuraghe csillogó szemekkel bámult rá. Amilyen gyenge teste

volt a Szellemlovasnak, olyan erős tekintete. Mintha a szellemek még mindig vele lettek volna.

- Rakd meg a tüzet, Batraz kán... fázom. Batraz engedelmeskedett. Hideg volt a hamu, hát szikrát pat-

tintott az acélból, s azzal gyújtotta meg azt a kis csomó gallyat,

melyet a tűzhely körén kívül talált. - Ma egy szobrot láttam - mondta tűzgyújtás közben. - Nem

álmodtam, a többi vadász is látta. Megérintettem. Óriási volt, nagyobb, mint a fák. És csupán egy arc. Ha lenne hozzá test, tán az égig érne....

Nuraghe hallgatott. - Azt hittem, hogy egy jel, de miféle jelek lennének a pusztá-

ban, amikor a szellemek elhagytak bennünket. Aztán arra gon-doltam, hogy azt a szobrot emberek faragták, ugyanolyanok, mint mi, mégis hatalmasabbak, hiszen ilyen szobrokat voltak

képesek készíteni. De eltűntek, és eltűntek a városaik is, a le-gendáik is, a csontjaik is. Mi maradt utánuk? A puszta, a végte-

len fűtenger, amely majd minket is nyom nélkül elnyel. - Mire gondolsz, Batraz kán? Batraz néhány vastagabb ágat rakott a vígan ropogó tűzre -

az egyetlen vidám dologra az egész basri táborban -, majd visz-szaguggolt a Szellemlovas mellé.

- Arra, hogy nem szeretném, ha a népnek éppen most kellene eltűnnie a világból. S nem szeretném, ha éppen miattam.

Nuraghe sokáig hallgatott. Aztán azt mondta:

- Jó. Azzal elszunnyadt.

Batraz kán még akkor is a tüzet táplálta, amikor a sámán fel-

ébredt. Nuraghe rámeredt dagadt szemhéja alól, és közelebb intette magához.

- Hosszú az út a Körül-Világban, ha szellemekkel akar talál-

kozni az ember - suttogta Batraz fülébe. - S még hosszabb, ha a Keselyük Asszonya elé kívánkozik...

- Beszéltél vele? - Mi másért vállaltam volna ezt az utat?

- És miért nem korábban? Az év elején? Kiengesztelhetted volna őt!

- Tudod te azt, Batraz kán, hogy miért nem! - motyogta

Nuraghe. - Ahogy ismered a Keselyűk Szavát, s tudod, hogy mit kell tenned, úgy tudod azt is, hogy mikor. Amíg te magad nem

kérted, én nem kérdezhettem... Batraz lehajtotta a fejét, hiszen amit a Szellemlovas állított,

az mind igaz volt. Az igazság elől hajszolta lovát a pusztába, az

igazságot akarta elkendőzni az elejtett kosokkal... S az igazság tolakodott az orra elé a haldokló basri nemzet képében.

- Most kérem... talán még nem késő... - Büszke ember vagy te, Batraz kán! És mégis, csodálatos

módon hajlik a derekad...

- Gúnyolsz? - Sosem.

Batraz lelkét hirtelen elöntötte a harag. A Keselyűk Szava el-rendeli a basrik törvényét, melyet csakis az öregek ismerhet-nek... Csakhogy Batraz még nem érezte magát öregnek!

- Akkor beszélj! - A Keselyűk Asszonyát nem kell kiengesztelni. Nem haragszik

- mondta a Szellemlovas. - De... - De? - A halál fekete madarai kergették el szellemeinket, Batraz

kán. Távoli országok viselnek hadat egymással, s rontó mágiájuk ide is elér. Te nem tehetsz róla... és mégis tehetsz róla.

- Hogyan?! - emelte fel a hangját Batraz. Bár a Szellemlovas

éppen az imént állította, hogy sosem gúnyolódna, Batraz fülében folyton gúnyosan csengtek szavai.

- Senki más nem védhet meg minket a halálmadaraktól, a

szelleműző gonosz fuvallattól, csakis a Keselyűk Asszonya, Batraz kán! S te tudod, hogy mit jelent ez.

- Tudom - ismerte be Batraz. - De nem fér át a torkomon... - Akkor kimondom helyetted, nagykán... Nekem minden bi-

zonnyal könnyebb, hiszen elvénült a testem - bólogatott fekté-

ben Nuraghe. - Ha egy kisebb törzsfő meg akarja nyerni a na-gyobbak kegyét, mit tesz? Ajándékot visz nekik, igaz, Batraz

kán? És miféle ajándékot? A föld sarát, amelyből a nagyok föld-jén is van éppen elég? Nem hinném, hogy célt érne ezzel. Olyan

ajándékot visz, amelyről tudja, hogy nagy becsben fogadják majd.

- Nagy becsben fogadják majd... - ismételte utána félig révü-

letben Batraz. - Te vagy a kisebb nép kánja, Batraz. És a Keselyűk Asszonya

a nagy nép kánja; a szellemek népének törzsfője. S ha íjakkal nem űzheted el ellenséged, csupán erős szellemekkel, mit viszel ajándékba a szellemek urának?

- Hősöket... hősök lelkét... - Nahát... csak kimondtad, Batraz kán. Tudtam, hogy nincs

szükséged a segítségemre. Sokat hallgattak; míg a tűz el nem hamvadt. Aztán a lustán

pattogó parázs fényében Batraz megszólalt.

- Könnyebb így, Nuraghe, hogy tudom, nem én hoztam a bajt népemre. Makacs vagyok, az igaz, mert ez a vén test még ma-

kaccsá tesz. De fejet hajtok bölcsességed előtt, és felajánlom lelkemet a Keselyűk Asszonyának, ha cserébe elűzhetem népem fejéről a gonosz rontást!

- Három kell neki, Batraz kán. Három. - Az első én leszek! - jelentette ki az öreg harcos. Csodálatos

módon megkönnyebbült, ahogy kimondta az imént: „hősök lel-két”. Tudta, hogy eljön az idő, amikor mennie kell, de úgy vélte, majd ő eldöntheti, mikor érzi magát öregnek. Ám a sors közbe-

szólt... noha a Keselyűk Asszonya még nem hívta őt, mégis mennie kellett.

A Keselyűk Asszonya.

A basrik istenként tisztelték őt, pedig csupán halandó volt...

vagy talán nem azt jelenti a kinyilatkoztatás, amely Tőle szár-mazott? „Háromezer évig élek még, és addig óvom a basri nem-zetet, ha az tisztelettel áldoz nékem!” Lyndeff papjai szerint vi-

szont még csak nem is halandó, hanem egy szökött démon, amely az Óisten haragja nyomán szabadult ki a kisebb istenek

láncai alól. Persze Lyndeff lakói köveket imádnak isten gyanánt, s azt hiszik, hogy csakis az övék az igazi Hit... önelégült, felfu-valkodott nép az ilyen, s miért is lenne igazuk a mások istenével

kapcsolatban. Akármi is legyen a Keselyűk Asszonya, valóban vigyázott a

basrik kicsiny népére, s cserébe oly keveset kért csupán; a hő-sök lelkét.

A megvénült hősökét. A sámánok dolga volt, hogy tudassa az arra érdemes idősek-

kel, hamarosan igényt tart rájuk a Keselyűk Asszonya. Addig,

amíg a sámán nem beszélt velük, még ők sem tudták, miért mennek el a nagy öregek a pusztába, miféle harcba indulnak

legszebb ruhájukban, legjobb fegyverükkel. Mint ahogy azt sem tudta senki, hogy mi lesz velük, miért nem térnek vissza sosem. A sámánok nemzedékei mind őrizték a titkot: a Keselyűk Asszo-

nya emeli magához a hősök lelkét, s nem engedi vissza őket so-sem a jurták füstje köré.

Előfordult, hogy egynémely öreg nem akarta teljesíteni a tör-vényt, s ezért a Keselyűk Asszonya rontást küldött a törzsre. Az öreg harcos, aki gyengülő csontjaival veszítette el bátorságát is,

hamarosan megtört a szellemvilág haragja alatt, s mert nem bírta elviselni tovább, hogy miatta szenved a nép - s ők ezt még

csak nem is sejtik -, végre útnak indult. A rontást minden eset-ben magukkal vitték a pusztába lovagló öregek.

Batraz nem ilyen volt, nem gyávult bele a vénségbe. Csupán

nem érezte magát vénnek. Tudta, hogy el fog menni a Keselyűk Asszonyához, de azt is tudta, hogy amíg képes felajzani az íját,

addig még nem vén hős, csupán hős. - Légy te az első - hagyta rá Nuraghe. - Én Batraz vagyok, akit a basrik hétszer választottak meg

kánjuknak. Három fiam volt, egyet a puszta vett el, kettőt a har-cok. Unokáim vígan szaladgálnak a sátrak körül, s a vérem még

számos kánt fog adni a törzsnek - jelentette ki Batraz. Hangosan mondta e szavakat, hátha meghallja a távoli, titokzatos asszony,

aki igényt tart a lelkére. - Nem bánom hát, hogy mennem kell,

különösképpen azért nem, mert ez is csak harc, semmi több... csupán nem íjjal kell hadakoznom.

- Ahogy mondod, Batraz kán, és nincs nálad méltóbb, aki a

ma élők közül kiérdemelhette volna a Keselyűk Asszonya figyel-mét.

- Ki lesz a másik kettő? - kérdezte kíváncsian Batraz. Nem is-mert magához fogható harcost a basrik között, és ebben semmi szerénytelenség nem akadt. A fiatalabbak sem igen vehették fel

vele a versenyt, nemhogy valaki a kevés vén közül. - Szoszroku... - mondta halkan a sámán.

- A Nyúl? - kérdezte döbbenten Batraz, aztán harsány kaca-gásra fakadt. - Te tréfálsz!

Azonban a Szellemlovas csak a fejét rázta. - De, Nuraghe, tréfálsz! - jelentette ki Batraz, de már nem

nevetett.

- Nem. - Miféle hős az a Nyúl? - kérdezte Batraz, s a hangjában ismét

hallani lehetett a kitörő vihar moraját. - Csatában nem harcolt… rosszabb vadászt én még nem láttam... olyan kancsal, hogy ma-gát lőné térden, ha íjat ragadna! Miféle hős?

- A második név: Szoszroku. - Az csak az ágyban hősködött, te sámán! - mérgelődött im-

már Batraz. - Asszonyaink lába között rántott szablyát... meg is vágta vele majdnem mindet!

- Mindet, Batraz kán, mindet. Nem maradt ki egyik sem.

- Nahát! Minden éjjel hallhattuk bősz csatakiáltását, ahogy megrohamozta a répanyelő pockot! Zengett a tábor!

- Bizony. Szoszroku üzekedése nem volt minden hang nélkül való - hagyta jóvá Batraz állításait a Szellemlovas.

- Hát azért mondom: te tréfálsz, Nuraghe!

- Sosem, Batraz kán. A Keselyűk Asszonya másodjára Szoszrokut említette. És tudod miért?

Batraz csak morgott. - Mert asszony - válaszolta a saját kérdésére Nuraghe. - És az

asszonyok tudják értékelni az éjszakák bajnokait, Batraz kán. A

Keselyűk Asszonya hősnek találta a vén Szoszrokut nem min-dennapi teljesítményért, melyet a gyermekek nemzésében ért el.

- Hogy én a Nyúllal lovagoljak a Keselyűk Asszonya elé?! - morgolódott Batraz. - Mivel érdemeltem ki ezt a sértést?

- Ej, Batraz kán! Miből gondolod, hogy nagyobb hősiesség

életeket kioltani, mint életeket nemzeni? - Szóval te is a Nyúl pártján vagy!? - A népem pártján vagyok... és ezért a Keselyűk Asszonya

pártján - válaszolta némileg ingerülten a sámán. - De csak szólj, Batraz kán, ha meggondoltad magad, és mégsem indulnál el a

nagy útra. Talán a Keselyűk Asszonya megelégszik helyetted valamely kisebb gyilkossal is... vagy talán nem. De akkor lövöl-dözheted a fellegeket az íjaddal, amelyre oly büszke vagy, mert

azzal te meg nem mented a basrikat! E szavakra Batraz csak tovább pufogta magából a mérget, ám

mivel Nuraghe a továbbiakban szóra sem méltatta, lassan lecsil-lapodott. Nem lehet úgy dühöngeni, ha a másik csak bámul az

emerre nagy, véreres szemekkel. - És a harmadik? - kérdezte végül Batraz. - Mardyt.

- Az meg kicsoda? Valami elaggott szántóvető, aki az eke szarva mellett pisált hősieseket?

- Ne légy ostoba, Batraz kán! A Keselyűk Asszonya minden tettedet figyelemmel kísérte... gondolod, hogy éppen most néz máshová?

- Nem sértem meg jobban őt, mint ő engem! - Akkor... megtagadod a törvényt? - érdeklődött Nuraghe. -

Veszni hagyod a népet? Batraz meghőkölt. - Miket beszélsz!?

- Csak amit te. Ha maradsz, mondd most, ha pedig elmégy, higgadj le, és ne tedd nehézzé a magad útját! A Keselyűk Asszo-

nya Szoszrokut és Mardytot választotta melléd... és biztos le-hetsz benne, hogy ők gondolkodás nélkül követni fogják a Kese-lyűk Szavát... Batraz kán.

- Én sem gondolkodom azon, hogy menjek-e, csak... - Csak?

Batraz elhallgatott, és a tenyerét nézte. Aztán legyintett. - Semmi. Igazad van - mondta lecsillapodva. - Ki az a Mardyt? - Ismered.

- Nem én! - Dehogynem. Emlékezz, Batraz kán! Jó régre emlékezz!

Batraz a fejét törte. Amióta kán lett, minden arcot megismert a törzsben, s az arcokhoz tartozó neveket is tudta. De ez a

Mardyt... ha ismerte is, az még az első kánsága előtt lehetett.

Oly régen! Aztán... - Ha most azt kérdezném, hogy tréfálsz-e, nemmel felelnél... -

suttogta sápadtan Batraz. - Igaz?

A Szellemlovas bólintott. - Tehát rájöttél.

- És én még azt hittem, hogy Nyúl Szoszroku az igazi sértés... - Nem sértés sem ez, sem az. Batraz csak a fejét ingatta.

- Kezdem azt hinni, hogy a Keselyűk Asszonya megbüntetett a büszkeségemért...

- Nem büntetés ez, Batraz kán. Lehetőség, hogy megmentsd a néped.

- Na de az apagyilkos Mardyt társaságában?!

Valami hiányzott a tökéletes alkonyi hangulathoz. Egy kis idő eltelt, míg Batraz rájött, hogy a tücskök és a kabócák cirregése

hiányzik neki. Már azok is eltűntek a pusztából? Batraz a sátrában ücsörgött, és hideg teát szürcsölgetett. Az

utóbbi néhány évben már senkivel sem osztotta meg a sátrát - a

fiatalabb leányokat nem akarta magához kötni, a vénasszonyo-kat meg kibírhatatlannak találta -, így hát gyakrabban ivott ki-

hűlt, ízetlen teát, mint frisset. De bármilyen is volt az élet magányosan vagy társsal, Batraz

szerette. Szerette, mert sosem kapott olyan feladatot, amellyel

ne birkózhatott volna meg. Még amikor a kisebbik fiát, Payrát elvette a puszta...

Hát igen. Az nehéz volt. Ám túlélte, és még az örömöt is megtalálta néhány év múltán. Hitte, hogy Payra hősként halt meg, csatában, ahogy kell, még ha senki sem volt társa a küz-

delemben. Batraz aznap este az életétől búcsúzott. De valahogy nem

ment neki a dolog. A százéves tölgyek gyökere nehezen szakad ki a földből.

Egyszer csak belépett valaki a sátorba. Egy asszony, össze-

hajtott takaróval a hóna alatt. Bőre szürke, mint a por, gerince görbe, mint az íj szarva. Batraz ismerős vonásokat fedezett fel a

ráncos arcban. - Hagi?

Az első asszony volt Hagi, aki megosztotta vele az ágyát. A

legidősebb fiát és néhány leányt szült neki, mielőtt máshoz köl-tözött volna.

A vénasszony a fejét rázta.

- Nem. Hagi meghalt, hét nyárral ezelőtt - mondta az éhségtől reszelős hangon. - Én a húga vagyok, Iszkirt.

- Hmm... - Nem is kérded, miért jöttem? - Gondolom, felgyújtani a jurtám - válaszolta Batraz. Ismerte

a vénasszonyt, aki a nevéhez híven, amely „szikrá”-t jelentett, mindig pattogott, marakodott, és haragban állt az egész törzs-

zsel. Rossz természete néha olyan heves perpatvarokba sodorta, amelyek végén csakugyan kigyulladt némelyik jurta...

- Ostoba vénember vagy! - förmedt rá Iszkirt, és nyögve le-telepedett az asszonyi oldalra. - Mikor volt itt utoljára kiseperve?

- Kérsz egy teát? - kérdezte gúnyosan Batraz. - Éppen olyan

hideg és savanyú, mint amilyen te vagy! - Sosem értettem Hagit, miért költözött hozzád. Már akkor is

olyan durva voltál, mint a zsurlófű, amit a bográcsok sikálásához használunk...

- Talán szerette, ha jó alaposan kisikálják, nem? - kérdezte

Batraz. - És te hogy állsz ezzel, Iszkirt? A Nyúlon kívül lakott valaki a sátradban?

A gúnyosnak szánt kérdés aztán jó alaposan elrontotta a ked-vét. Nyúl Szoszroku emlegetése eszébe juttatta a Keselyűk Asz-szonyát, és a harmadik társukat, Mardytot. Az apagyilkost. A

számkivetettet. - Mit akarsz itt?

- Megkértek, hogy jöjjek - morogta sértődötten a vénasszony. - És ha nem Hagi kért volna meg erre, bizony le se köplek, Batraz!

- Megálmodtad? - Nem szoktam álmodni! Ostobáknak való az!

- Akkor? - Halálos ágyán fogadtatta meg velem, hogy eljövök hozzád... - Hét éve... jó sokáig gondolkodtál a fogadalmadon - meren-

gett el Batraz. Hirtelen maga előtt látta a gyermeklány Hagit, ahogy nevetett, és ahogy szeretett. Hát, szeretni azt tudott! Kár,

hogy olyan nagy volt a szíve, és más harcos is belefért...

- Arra kért, hogy jöjjek el hozzád, amikor már vén leszel, és

indulni készülsz... - Indulni? Én nem!... - A Szellemlovas árulta el nekem... én látom el őt, amióta ki

sem mozdul az ágyából - mondta Iszkirt. - Azt mondta, hogy nagy útra mégy, és vissza se jössz. Hát Hagi néném éppen erről

beszélt, gondoltam, és eljöttem hozzád. Már azt hittem, hogy sosem jön el az idő, és meghalok magam is...

- Na igen...

- Akkor kénytelen lettem volna valamelyik unokám hozzád küldeni, mert Hagi megesketett, hogy a sírban se nyugodhatok,

ha nem jövök el hozzád ezen a napon! - Egy unokádat? A Nyúltól, mi?

- Egy unoka, aki velem él - válaszolta hidegen az asszony. - Hányan élnek veled a véredből, vén pokróc?

- Nem akarom rájuk erőltetni magam - legyintett Batraz, de a

döfés az elevenébe talált. - No igen - vigyorgott rá fogatlan szájával Iszkirt. Az állkapcsa

folyton fel-alá járt, mintha rágna valamit, pedig a vénasszonyok sosem ettek, ha a fiatalabbaknak sem volt mit.

- És mit mondott neked Hagi? - kérdezte csendesen Batraz.

- Semmit. Csak ideadta ez, hogy hozzam el neked! - mondta a vénasszony, aztán odalökte Batraz elé a hóna alatt szorongatott

takarót. - És? - Elhoztam - felelte Iszkirt. - Ahogy megfogadtam.

Azzal kibotorkált Batraz sátrából. Batraz magára maradt a hideg teájával és a takaróval. Egy

darabig nézte a lába előtt heverő holmit, aztán lassan kitekerte. Nem is takaró volt, hanem egy hosszú ing és egy nadrág. Az

ing eleje hímzett, fehér és sárga lószőrfonatokkal díszített, a

hátulja sima és puha - ezért nézte Batraz az összetekert ruhát pokrócnak. A nadrág is hasonlóan díszes volt, varratai mentén

óvó csomók sorakoztak. Batraz felismerte azt a ruhát. Hagi készítette neki az első ter-

hessége idején. Ünnepi alkalmakra vette fel, mint például akkor,

amikor először választották kánná. Aztán eltűnt a sátrából. Ezek szerint Hagi vitte magával.

Batraz szomorúan mosolygott a semmibe. Hagi még halálában

is gondoskodott róla, hogy legyen miben ellovagolnia a megvé-nült hősök útján.

Szoszroku, a Nyúl szerfelett vidámnak látszott - már ha vi-

dámságnak lehet nevezni azt a mosolygós izgatottságot, amely megszállta őt lova hátán. Batraz úgy vélte, hogy a Nyúl máris olyan hősnek hiszi magát, mint amilyen sosem volt.

Gondolom, a Szellemlovas neki is elmondta, hogy a Keselyűk Asszonya kiválasztotta őt, elmélkedett a vén harcos. Már a Hagi

készítette ruhát viselte - kissé lötyögött rajta, és a nadrág szára is mintha hosszabb lett volna a kelleténél, pedig egykor tökéle-

tes volt. Batraz sejtette, hogy nem a ruha nyúlt ki azóta... - Batraz, öreg cimbora! - köszöntötte már messziről a Nyúl. -

Hogy kicsípted magad!

Batraz nem méltatta válaszra. Rendben, a Keselyűk Asszonya a Nyulat választotta társául... és Mardytot... de ez nem jelenti

azt, hogy beszélgetnie is kell velük. Jobb lesz neki némaságban tölteni azt a néhány napot, amely még hátra van az életéből!

Csakhogy Szoszroku nem vette a szívére az egykori kán zor-

don némaságát. - Batraz... nézz körül, testvér! Sosem látod már ilyennek a

népet! Elvisszük a fejükről a rontást! - Ó, te tulok! Semmilyennek sem fogjuk már látni őket! - tört

ki Batrazból az ingerült kiáltás. - Tán hősnek véled magad? Szü-

zek táncára vágysz, ha visszatérsz? - Csillapodj, testvér! Nem akartalak megsérteni! És...

- És? - És ha jól tudom, a szüzek nem akkor táncolnak, amikor a

hősök visszatérnek, hanem akkor, amikor elmennek...

- De jól tudod! Nyúl, a nagy hős, már csak tudja! - Hát... volt alkalmam megtapasztalni annak a táncnak a

gyümölcsét - vallotta be szerényen Szoszroku. - Hej! Nagy via-dalok voltak azok ott, a takaró alatt!

- Elhallgass! Élvezed a szégyent, amely a fejemre borult?

A kancsal Szoszroku erre kihúzta magát a nyeregben. Fehér haja volt, mint a hó... pedig az nagy ritkaság, ha a basriknak

bederesedik a haja... ránctalan bőre és vidám szeme. A feje reszketett ugyan a nyakán, és a kezén akkora májfoltok éktelen-

kedtek, mint a felhők árnyéka, de erősen tartotta magát a lova

hátán. - Lehet, hogy nem vagyok hős a te mércéd szerint, ám a Ke-

selyűk Asszonya mégis méltónak talált...

- Csend! Ez a mi dolgunk... nem akarom, hogy a nép kihall-gassa, miről beszélünk!

- A nép? - kérdezte Szoszroku. - Az most örül, ha nem kell semmit hallania. Mert aki nyitva tartja a fülét, az csak gyereksí-rást és...

- Nyuúl! - mordult rá Batraz. - Most befogod a szádat, vagy... - Fogsz te még könyörögni, hogy beszéljek hozzád!

- Én? Soha! Hallottam eleget a hangodat, amikor éjjelente bőgtél, mint a pusztai kos.

- Érdekes... - mélázott el ezen Szoszroku. - Én sosem hallot-tam a saját hangomat. Tudod, a mi asszonyaink nagyon sikon-gatósak...

Batraz félrefordította az arcát, mert rádöbbent, hogy a Nyúl szavának áradatát sosem állíthatja meg másként. Így is tűrnie

kellett, míg amaz hosszan beszélt ágybéli kalandjairól, míg ki nem száradt a szája.

Ez hát az öregkor szebbik oldala, gondolta Batraz. A Nyúlnak

hamar kiszárad a szája... apró öröm, de öröm. A basrik néha kipillantottak a két öregre, amúgy mindenki

kerülte őket. Az efféle, szépen öltözött, hosszú útra induló öre-geket illett magukra hagyni. Tudta mindenki, hogy az ilyenek nem térnek vissza sosem, hát hagyták, hadd vegyenek búcsút a

törzstől... de csak némán, mert a hangos sírást és a könnyeket a basrik nem állhatták.

- Meddig várunk még? - firtatta Szoszroku, miután már hosz-szú ideje toporogtak a lovak alattuk. - Mit mondtál a száműzött-nek, mikor jöjjön?

- Én? Nem beszéltem vele. - Akkor hát? Nuraghe biztosan nem ment utána...

- Senki sem tudja, hogy merre kószálnak a száműzöttek - mondta Batraz. - Azzal sem törődünk, hogy élnek-e, vagy már holtak.

- Hát... Mardyt bizonyára él még, különben miért üzent volna érte a Keselyűk Asszonya.

- Hmm... Szoszroku megvakarta a fejét.

- Hanem egész éjjel azon gondolkodtam, hogy miért éppen őt

választotta a Keselyűk Asszonya... Úgy értem, a Szellemlovas oly szépen elmagyarázta nekem, hogy miféle hősi tetteim miatt esett rám a választás... téged, testvér nem is kérdeztelek, hisz'

mindenki tudja rólad, hogy a basrik eleje vagy. No de ez a Mardyt!

- Mit érdekel az téged? - morgott Batraz. - Elmegyünk, meg-halunk, oszt' jól van!

- Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Meghalni itthon

is lehetne. Csak üzen a Keselyűk Asszonya, és mi szépen a kar-dunkba dőlünk... nem, itt valami szándék rejlik.

- Akkor bizonyára az, hogy én ne csak vénen, de bolondan is múljak el erről a világról! - közölte éles hangon Batraz. - Meg-

őrülök a locsogásodtól! - Jól van, no! - húzta arrébb a lovát Szoszroku. - Azt hiszed,

nekem tetszik a te savanyú ábrázatod? Nekem is jobb lett volna

valami fiatal asszonyka karjai közt szuszogni a végsőt! Mégse rágom a bajszomat, hogy miért éppen melléd rendelt a Keselyűk

Asszonya! Így vártak; hol vitázva, hol sértetten hallgatva. Végül idegen

lovas érkezett a táborba.

Mardyt.

Különös, fekete hátason érkezett, amely izmosabb is, csontosabb is volt a basrik lovainál. Fekete ruhát viselt, idegen hímzésekkel;

ezüst madarak daloltak a mellényén, kibogozhatatlan kacskaringók tekeredtek a nadrágján. A csizmájának sarka volt,

s rajta csillagvégű sarkantyú. Birkabőr sapka helyett hosszú, vörös gyolcsot tekert a fejére, a vége a nyakába lógott; turbánt viselt, mint a koszhrik. Kardja, íja volt, s egy kicsiny bőrpajzsa a

ló farára erősítve. De az arca volt a legkülönösebb. A pusztai emberek jól ismert

vonásait, a széles pofacsontot és a ferdén metszett szemeket ismerősnek találták, ám az arcán ápolt szakáll serkent, s nem hosszan csüngő bajusz. Orrának bal cimpájában aranykarika

csillogott. Békés volt ez az arc, s nyugodt, mint az alvó csecse-mőé, noha ráncosabb a szikkadt sárnál - Batraz egyáltalán nem

ilyennek hitte az apagyilkost, a száműzöttet.

- Batraz kán? - állította meg a lovát, amikor a másik kettő

mellé ért. - Mardyt vagyok. - Hmm... - Szoszroku, téged megismerlek - folytatta az idegen. - Nincs

még egy ilyen kancsal férfi a basrik között, mint te! - Amióta elmentél, történt egy s más - felelte a fehér hajú. -

Már nem a kancsalságomról vagyok híres. - Hallottam. - Honnan? - csapott le rá Batraz. - Kémeid vannak? Mert úr-

nak nézel ki... lehet akár hadsereged is! - Álmodtam. Egy bizonyos Szellemlovas Nuraghe keresett fel

álmomban, s ő adta át a Keselyűk Asszonyának üzenetét. És nem vagyok úr. Ezért a ruháért odaadtam az egész vagyonom.

- És vajon miért cselekedted ezt, apagyilkos? - ágált Batraz. - Mit akarsz te a basrik között, akik kivetettek magukból?

- Semmit.

- Akkor? Miért vagy itt? - Mert a Keselyűk Asszonya szólít. Hős vagyok, öreg vagyok,

hát mennem kell - válaszolta nyugodtan Mardyt. Ha bántották is Batraz szavai, nem mutatta. - Felőlem bármi balsors megtörtén-het veletek, én nem mozdítanám értetek a kisujjam sem. De

nincs bennem bosszúvágy, és bizony hízeleg a Keselyűk Asszo-nyának választása. Az utam arra vezet, amerre a tiétek, de nem

feltétlenül kell együtt mennünk. Úgyhogy én előre lovagolok... - Nem! - kiabált rá Batraz. - Én lovagolok elöl! Mardyt egy pillanatig merően nézte a haragos arcú kánt, majd

megvonta a vállát. - Lássuk, kinek lesz igaza!

Azzal megsarkantyúzta a lovát, és nekivágtatott a végtelen-nek. Batraz nyomban követte.

Szoszroku csak nézett utánuk.

- Vidám kis társaság leszünk - sóhajtotta, majd megnoszo-gatta hátasát, hogy induljon az is. - Hát menjünk, lovacskám...

Estére érte utol őket. Batraz és Mardyt külön tűznél gun-

nyasztottak, s némán evett mindkettő. Batraz egy marék pirított dinnyemagon rágódott, a fekete lovas némileg gazdagabb lako-

mát sikerített magának, borral, sajttal, barna cipóval. Látszott, hogy gazdagabb vidékről érkezett.

Mivel egyik sem szólt, Szoszroku sem kérdezte, hogy melyik

lett a győztes. Lenyergelte a hátasát, majd éppen a két tűz közé heveredett. Mialatt lova néhány lépéssel arrébb ment, hogy csatlakozzon a másik kettőhöz - félig kiszikkadt vízgödör partján

táboroztak, s ha fű nem is, víz volt bőven -, Szoszroku elővette a maga vacsoráját, egy levágott fejű, száraz lópotyadékon füstölt

kígyót. Nem volt hosszabb a kígyó, mint a saját karja, s csak olyan vastag, mint a két hüvelykujja, Szoszroku mégis úgy vélte, elég lesz neki az a hús, amíg él.

Úgysem él már sokáig. A füstölt hús szinte elolvadt a szájában, csupán arra kellett

ügyelnie, hogy az apró csontokat kiköpdösse. Fiatalabb korában megrágta azokat is, ám mostanra már nem sok foga maradt

hozzá. - Nem tudom, mennyire igyekeztetek - szólalt meg, miután

elcsomagolta a maradék kígyóhúst. - De nekem volt időm széj-

jelnézni a pusztán. A másik kettő nem szólt.

- És láttam, hogy egy fekete pötty követ titeket az égen. Mardyt felkapta a fejét, rábámult a tűzön keresztül, de most

sem szólalt meg.

- Aztán hátrapislantottam - folytatta Szoszroku. - És láttam, hogy engem is követ valami... de a földön. Egy állat.

- Miféle? - kérdezte Batraz. A fekete pötty valami madár le-hetett, az őt nem érdekelte, de a földön járó vad, az igen. Arról sosem esett szó, hogy a Keselyűk Asszonyához igyekvők ne va-

dászhatnának egy kicsit. - Farkasnak vélem...

- De nem vagy biztos benne - szögezte le Batraz. - Csupán a szemem sarkából láttam, igaz, többször is. Ha

odanéztem, mindig eltűnt.

- Akkor meg honnan tudod, hogy farkas volt? Amilyen gyak-ran jártál vadászni, szerintem akkor sem ismernéd fel a farkast,

ha a farodba harapna! - Megéreztem, hogy farkas... - vonta meg a vállát Szoszroku.

Nem volt kedve vitázni a harapós kedvű Batrazzal, csak el sze-

rette volna mondani nekik, hogy mit látott. Úgy vélte, nagy do-log az, hogy a kihalt pusztán két állatot is látott egyazon napon.

- Farkas volt. Mardyt a fejét rázta.

- Nem - szólalt meg, amikor a másik kettő már őt nézte. –

Erő-állat. - Mit tudsz te azokról! - legyintett Batraz, mert úgy vélte,

hogy egy száműzöttnek okvetlen tudatlannak is kell lennie.

- Eleget - felelte a fekete ember. - És a magamét felismerem ezer közül, épp elégszer húzott ki a bajból. Éreztem, hogy itt van

valahol, bár nem értem rá odafigyelni. De az a fekete pötty az égen... az az én karvalyom.

- Erő-állat, ugyan! - köpött a saját tüzébe Batraz. - Most,

amikor a szellemek elhagyták a népet? - Éppen most - bólintott Mardyt. - És ha Szoszroku farkast ér-

zett, akkor az volt... - Ha valóban az erő-állatok kódorognak körülöttünk, akkor az

nem farkas volt, hanem nyúl! Nyúl, Szoszroku erő-nyula! - je-lentette ki Batraz, és az ajka keserű vigyorba húzódott. Soha nem volt még ilyen szomorú napja, hogy éppen e kettővel kellett

a Keselyűk Asszonya látására lovagolnia. - Batraznak sosem volt erő-állata - magyarázta a száműzött-

nek Szoszroku. - Mindig a maga erejéből tette, amit tett. Ezért ne is várd, hogy hinni fog nekünk, sem azt, hogy tisztelje állat-testvérünket.

Batraz csak megvonta a vállát, szétrúgta a tüzet, és a fejére húzta a takarót.

Nem volt teljesen igaz, amit Szoszroku állított róla. Valaha volt erő-állata, mely átsegítette őt a lázbetegségeken, és amely kísérte a lelkét, ha álmodott. Ám Batraz valóban nem sokra be-

csülte a szellemi segítőket, mert mindig büszke volt a saját ere-jére... hát az erő-állat elhagyta őt, és soha vissza sem tért.

És az sem volt igaz, hogy ne hitt volna nekik. Hiszen miért ne lenne igaz, hogy a két vénembert elkíséri erő-állata az utolsó útra. Az őket megszülő anyjuk sikolyai hívták a védetlen gyer-

mekekhez a Körül-Világ szellemeknél is ősibb lényeit, az erő-ál-latokat. S ha a gyermek, majd a felnőtt tisztelte az erő-állatot,

az vele maradt. Batraz tudta, hogy a Nyúl erő-állata egy farkas, hiszen látta elégszer a farkas-táncot járni - de persze jól esett a lelkének, ha gúnyolódhatott a fehérhajúval. És miért ne lenne

igaz, hogy az erő-állatok láthatóvá válnak egy-egy pillanatra, amikor maguk is már csupán félig tapodják az élők földjét, hisz'

másik lábukkal mindegyre a Körül-Világ mezsgyéit járják, mind közelebb és közelebb a Keselyűk Asszonyához.

De a sajátja nem jön el. Sosem szolgálta, sosem adott neki

táncos pillanatot a saját életéből. A szárnyas ló távol marad, amikor majd meghal, és Batraz kán harcos lelke egymaga ván-dorol majd a Körül-Világban.

Különös módon most először érezte úgy, hogy ez baj.

Egy karvaly éles rikoltására ébredt. Kinyitotta a szemét, s mintha árnyékot látott volna keresztülsuhanni az égen.

Mardyt már ébren volt. Lábait maga alá fonva ült négyrét hajtott koszhri szőnyegén, melyet takaró gyanánt használt, s

rezzenetlen mosollyal az arcán bámulta a messzeséget. Nyitva volt a szeme, de olyan kifejezés lappangott benne, mintha most

is álmodna. Aztán anélkül, hogy szólt volna, felszedelőzködött, nyeregbe

szállt, és már neki is vágott a pusztának.

Batraz már nem akarta követni. Előző nap lehagyta a csontos fekete lovat, s tudta, hogy ma is könnyedén megtenné. De akkor

ismét azzal telne a nap, hogy némán, összeszorított foggal küz-dene Mardyttal az elsőbbségért... vagyis vele lenne. Jobb lesz ez így, hogy az apagyilkos előre lovagolt.

Most már csak azt kellene valahogy elérnie, hogy a Nyúl be-fogja a száját. Nem kívánta egész nap azt hallgatni, hogy melyik

vénasszonynak hol voltak csiklandós pontjai fiatalabb korában... Ám a sors - vagy a Keselyűk Asszonya - megkímélte őt

Szoszroku fecsegésétől. A fehérhajú morcosan ébredt, mert a

derekába görcs állt a szokatlan fekhelytől, s mert a dereka nyi-korgott, nyikorgott Szoszroku maga is egész álló nap. És Batraz

sokkal inkább elhallgatta a Nyúl panaszos nyögdécselését, mint a nagy lukvadászatok történeteit.

Úgy érezte, a Keselyűk Asszonya végre igazságot tett. Mardyt

maga vállalta száműzetését, s talán már este sem kíván majd velük táborozni, a Nyúl pedig megtapasztalhatja, hogy milyen az

igazi hősök élete. Éppen megfelelő elégtétel volt Nyúl Szoszroku sajgó dereka a sértett Batraz számára, hogy némileg enyhüljön zord kedve.

A végtelen pusztaságra komor, acélszín égbolt terült. Sehol egy felhő, legyen bár fekete, amely megtörte volna az ég unal-

mas szürkeségét. Sehol egy madár - ha volt is a közelben egy erő-karvaly, az most nem mutatkozott. Talán Mardyt vitte el

magával. Az unalmas ég alatt hatalmas hiénaként terült el a

föld; földbarna bundája, rothadás-barna foltjai voltak, s néha megrázkódott, ahogy a déli szél végigsöpört rajta.

Batraz bolhának érezte magát e hiéna hátán. No persze hara-

pós bolha volt, éles szablya-fullánkkal, de mégiscsak bolha. Amikor megéheztek, megálltak, bár inkább csak ittak, s alig

ettek. Nem sok étel kell az öregeknek, s a szűkösebb napok amúgy is hozzászoktatták őket a kevéshez. Aztán újból nyeregbe szálltak, és Szoszroku tompa nyögései közepette tovább halad-

tak a pusztán, amely nem mozdult körülöttük, hisz' oly végtelen és egyforma volt. Később a szürke ég kékre váltott, majd feke-

tére, pisla csillagokkal, és a két lovas utolérte Mardytot, aki ki-csiny tűz mellett üldögélt, és éppen befejezte vacsoráját.

Egyik sem szólt a másikhoz. Jól megvoltak a saját gondolata-ikkal, már ha egyáltalán gondolkoztak. Szoszroku például egé-szen biztosan nem volt képes olyan megerőltető tevékenységre,

mint a gondolkodás; csak lefordult a lováról, és már ájultan hortyogott. Az éjszaka közepén köd szállta meg a pusztát, és

maradt reggelig.

A ködben lovagolni sem volt unalmasabb, mint a szürke ég alatt; ez a nap csupán annyiban különbözött az előzőtől, hogy

mindhárman együtt maradtak. Azt ugyan egyikük sem tudta, hogy merre is kellene menniük - nagyjából napkeletnek tartot-tak, valamely homályos megérzést követve -, de abban biztosak

voltak, hogy a Keselyűk Asszonya elé együtt kell megérkezniük. Hiába mennek, ha a ködben elszakad valamelyikük a többitől.

Nem tudták megítélni, hogy mióta poroszkáltak a sűrű tejfel-ben, sem azt, hogy tartják-e még az irányt. Mindenesetre hosszú idő telt el békében.

Aztán meghallották az idegen lovak patáinak hangját. Batraz és Mardyt azonnal szablyát rántottak. Valahol a köd

mélyén az idegenek is azt tették. A köd felszállt, de oly hirtelen, mintha szélvihar kergette

volna, holott a levegő meg sem rezdült, s a három vén basri

meglepődve kiáltott fel. A puszta, melyet olyan jól ismertek, sehol sem volt. Két oldalt

mohos sziklafal magasodott; egy keskeny völgy legalján álltak, s nem vezetett út, csak előre. Batraz körbeforgott, hogy lássa az

idegen lovasokat, de senkit sem talált. Talán a szűk hasadék

hátulsó végében rejtőznek, ahol még most is köd gomolyog? - Ne keresd őket, Batraz! - szólalt meg a hosszas hallgatástól

lepedékes hangon Szoszroku. - Nincs itt semmiféle idegen. Csak

a mi lovaink patája vert visszhangot a falakon, s a mi szablyáink szisszentek a ködben. Hallod?

Azzal a fehérhajú előrébb léptette lovát, s a paták hangja visszaverődött a falakról. Visszhang. A pusztai ember szinte so-sem hallotta, hiszen nem hallhatta. Akkor honnan tudott erről

mégis a Nyúl? Ilyen jó megfigyelő lenne a vén szoknyaharcos? - Csakugyan - bólintott Mardyt, s eltette kardját. - Az üres kő-

házak hangja. Batraz kiáltott, s csodálkozva hallgatta, ahogy a szikla a saját

hangján válaszol neki. - Gondolom, előre megyünk - szólalt meg ismét Szoszroku. -

Minek fordulnánk vissza a ködbe?

- Minek... - hagyta rá Batraz, és előre lovagolt az egyre szű-külő ösvényen. Sejtette, hogy olyan helyre tévedtek, amelyet

akárhogyan nem lehet elérni. Ez az út nem olyan volt, mint az élők útjai.

Már nem tart soká, gondolta az egykori kán. Lassan véget ér

az élet... de milyen véget? Erre nem kapott választ.

Nem kellett sokáig haladniuk az idegen környezetben; néhány

nyíllövésnyi távolság után kiértek a hasadékból, s újból a pusz-tán jártak.

Csakhogy ez a puszta nem az volt, amelyet elhagytak. Itt zöl-dellt a fű, és a levegő is tisztább volt. Amerre csak elláttak, pusztai juhok nyájai legelésztek, és jókora futómadarak tollász-

kodtak. A föld sem volt olyan sima, mint a basrik pusztája, ha-nem dombos, akár a ham-rao szállások környéke. Batraz az első

domb tetejéről messzire ellátott, mégsem csodálkozott, amikor hátrapillantva nem látta már maga mögött a valószínűtlen szik-lahasadékot, csak a végtelen határt. Az út, amelyen ide érkez-

tek, nem létezett többé. De hát nem is kívántak visszatérni in-nen, ha ez a vidék...

Ha ez a vidék a Keselyűk Asszonyának birodalma.

Néhány dombot megmásztak, aztán letáboroztak az egyik

hátán. A lovak mohón vetették magukat a lédús fűre, amelyből odahaza már nemigen jutott. Mardyt leterítette a szőnyegét, majd komótosan kirakodta rá az összes élelmet, amelyet magá-

val hozott. - Legyetek a vendégeim - mondta. - Érzem, ez lesz az utolsó

étkezés az életünkben. Szoszroku azonnal letelepedett a szőnyegre, hiszen már idejét

sem tudta, mikor ízlelt utoljára érett sajtot. Batraz azonban csak

ácsorgott, és a messzeséget fürkészte. - Batraz kán?

- Nem - válaszolta hidegen. - Nem eszem az apagyilkosok ételét!

Mardyt keserűen felkacagott. - Te tudod, tévedhetetlen Batraz kán! - Nem vagyok tévedhetetlen, de azt tudom, hogy olyan bűnt

követtél el, amelyre még a halál sem bocsánat! Véreddel a fegy-vereinket nem szennyezhettük, holttesteddel földünket nem

mérgezhettük! - Ugyan, testvér! - szólt Szoszroku. - A Keselyűk Asszonya

együtt...

- Ne makogj itt nekem a Keselyűk Asszonyáról, Nyúl! Te sem tudod, mi a szándéka velünk, mint ahogy én sem! Amíg a színe

elé nem jutunk, azt teszem, amit helyesnek látok. Nem eszem az apagyilkos ételéből!

- Te is éppen olyan ostoba vagy, mint a többi basri! - legyin-

tett rezignáltan Mardyt, azzal letelepedett Szoszroku mellé. Batraz felkapta a fejét.

- Túl sokszor hallottam az utóbbi napokban, hogy ostoba va-gyok - sziszegte, és kivonta a szablyáját. - És a kelleténél több-ször tűrtem el ezt!

- Maradj magadnak, Batraz - emelte rá békés tekintetét a fe-kete ember. - Ez itt nem a harc hona.

- Ülve akarsz meghalni, vagy küzdelemben? - kérdezte Batraz, és lassan körözni kezdett a szőnyeg körül. - Csak szólj, és én teljesítem a kívánságod... bár nem érdemelsz semmiféle

kívánságot. - Még egyszer mondom, ostoba vagy, Batraz...

Erre Batraz felüvöltött, és rárontott a békésen ücsörgő Mardytra. Sziszegve sújtott a görbe penge Mardyt fejére...

Csakhogy a fekete ember nem várta be a halált. Az egyik pil-

lanatban még a szőnyeg szélén ült, a következőben acélrugóként pattant hátra, reptében rántva kardot.

- Testvér, ne!... - emelte fel a hangját Szoszroku, de csak

annyit ért el vele, hogy a dühös Batraz mellbe rúgta. A két penge összecsókolózott...

Mintha az acélcsengés ébresztette volna fel a vihart, oly hirtelen

sötétült el az ég. A küzdők között alig néhány pengeváltás történt, amikor megzendült világ, hömpölygő-dörgő morajával

elnyomva minden más zajt. Batraz nem törődött a kitörni készülő viharral, tovább táma-

dott. Azt kénytelen volt elismerni, hogy bár jobb lovasnak bizo-nyult az apagyilkosnál, amaz talán jobb vívó nála. Ha íj lenne a kezében, a fekete ember már holtan heverne a lába előtt... de

így, szablyával a kézben kissé hosszúra nyúlt a küzdelem. Szoszroku kiabált valamit, de a szél harsogása elnyomta a

hangját. Aztán Mardyt támadott. Gyorsabb volt, mint a marni kész vi-

pera. Sosem látott cselt alkalmazva törte át Batraz védelmét, és

máris a vén kán nyaka felé villant az idegen ívű szablya. Batraz agyába villant a gondolat, hogy máris halott. Aztán

összegörnyedt a hirtelen fájdalomtól; Mardyt az ágyékába tér-delt. A következő pillanatban a földön találta magát.

És élt.

- Meghallgatsz, Batraz kán, vagy meghalsz! - rivallt rá Mardyt. A kardja Batraz torkának feszült, s az arca sötét volt, de nem a

haragtól, csupán az elszántságtól. A szél vadul cibálta a haját, ruháját, s a zekéjére varrt ezüst madarak szinte repülni látszot-tak. - Apagyilkosnak neveztél, és igazad volt... de mégis téved-

tél! Batraz szikrázó tekintettel hallgatott, s várta az alkalmas pil-

lanatot, hogy félreüthesse ellenfele kardját. Saját szablyája a kezében maradt, és Mardyt nem törődött vele.

- Megöltem az apám, mert ha nem, az anyámat ölte volna

meg! - folytatta Mardyt. - Mindenki tudta ezt, mégis száműztek! - Meggyaláztad a törvényt, Mardyt! Az apád úr volt tefeletted!

- Egy törvény létezik, ti ostobák! Az élet semmi anélkül, aki

adta! Az apám egy részeges disznó volt, de az anyám... az anyám...

- Szavaiddal hiába mented magad! - kiáltotta Batraz, s neki

gyürkőzött, hogy akár az élete árán is kitörjön megalázó hely-zeté, bői, amikor...

Mardyt hátrébb ugrott, leeresztette pengéjét, és szomorúan nézett valahova a távolba. Mondott valamit, mert a szája moz-gott, de a szél elfújta a hangokat. Az egyik szó azonban elért

Batrazig. - ... ostoba...

Batrazt megszállta a jeges nyugalom. Ölni fog, ehhez nem fért kétség.

Ám amikor feltápászkodott, meglátta azokat.

Szoszroku már régóta kiabált nekik, de persze a vihar miatt nem hallhatták, a fehérhajú lábából meg kiszállt az erő, amikor

Batraz rúgása felborította. Így hát a támadók már egészen közel értek a szélvihar leple alatt, mire a küzdők is észrevették őket.

Nyolcan voltak, nyolc fekete lovas, a köpenyük madárként lo-

bogott vállukon. Óriási csataméneken vágtáztak, acélsisakjukon lobot vetett a villámfény, pikkelyes vértjükben olyanok voltak,

mint a halak. Hosszú lándzsát szegeztek a basrikra, oldalukon botszerű kard lógott. Fordított csepp alakú pajzsok védték balju-kat.

- Napnyugati harcosok! - harsogta túl a vihart Mardyt, aki száműzetése alatt látott már néhány effélét.

Ezeknek azonban nem volt arcuk, csak valami méregsárga gomolygás a sisakjuk alatt.

- Nem harcosok! Az ártó varázslat megtestesülései! - kiabálta

Szoszroku, aki mivel sosem viselt szablyát, megtanult gondol-kodni is.

Batraz akkor már a lovához ugrott, s gyorsan felajzotta csont-markolatú íját. Hálát adott a Keselyűk Asszonyának, hogy az eső még nem eredt el, majd fekete tollú vesszőt illesztett a húrra.

Ezek hozták hát a rontást a népre, gondolta, miközben meg-célozta a legelöl haladót. Gondosan számolt a szél erejével és a

lovasok mozgásával is. Rájött, hogy a Keselyűk Asszonya valójá-ban nem segít cserébe a lelkükért, hanem csupán lehetővé teszi

nekik, hogy maguk küzdjek le a rontást. Ez itt a Körül-Világ, a

szellemek hona... Mielőtt útjára engedte a vesszőt, azon fohászkodott, hogy a jó

acélhegy fogjon a rontás lovasán.

Nagy, véres cseppekben megeredt az eső. Batraz elengedte az íjhúrt.

Furcsán csendes volt a vessző röpte, hiszen a vihar bömbölése a vágott tollak dalát is elnyomta. Aztán az aranyszín vessző re-zegve megállt a lovas mellkasában.

A köd-arcú, nyugati démon lezuhant a nyeregből, s az utána haladó lovak a földbe tiporták.

Mardyt már nyeregben volt, de még a termetesebb koszhri ló is eltörpült a nyugati csatamének mellett. A fekete ember fel-

csatolta kis, kerek pajzsát, majd körbelovagolta a dombot, amelyen táboroztak. Oldalról támadt a rontás-lovasokra, hisz' rövid szablyája nem sokat ért volna a lándzsák ellen, ha szem-

től-szembe találkoznak. Batraz is nyeregbe pattant. Épp csak arra nyílott lehetősége,

hogy egy kétségbeesett ugratással elkerülje a lándzsák hegyét. A fekete ember oldalba kapta a legszélső rontás-lovast. Amaz

nem készült még fel a támadásra, hiszen előbb az íjásszal akart

végezni, de arra jutott ideje, hogy maga elé kapja bőrrel bevont, nehéz pajzsát. Mardyt csapása elcsúszott a pajzson, ám a szám-

űzött számított erre, és amint a pengéje a pajzs széle alá csú-szott, beljebb hajolt, és a pajzs alatt visszarántotta az utolsó harmadban kétélűre fent szablyát.

A nyugati ló lendülete valósággal felnyársalta lovasát a hóna alá tolt pengére. A koszhri acél szikrázva szégyenítette meg a

rontáslovas pikkelyvértjét... Mardyt keményen markolta fegy-verét, de még így is majdnem kifordult a kezéből, ahogy a sú-lyos, vasba öltöztetett test lezuhant.

Közben a többi lovas elviharzott Mardyt mellett, Batraz nyo-mában. A mokány pusztai ló pillanatról pillanatra egyre nagyobb

előnyre tett szert, amelyet még tovább fokozott, hogy Batraz olykor éles szögben elkanyarodott. A nehéz testű, lavinaként robogó, nyugati lovak nem voltak képesek követni őt. Amikor a

távolság már vagy tíz lóhossznyira növekedett, Batraz újabb nyílvesszőt ragadott, és a nyergében hátrafordulva az üldözői

közé lőtte. Újabb rontás-lovas zuhant a fűbe. Sajnos, az íjhúr

egyre gyengült az esőben, s Batraz kénytelen volt fegyvert vál-

tani - pedig ha nem esik, lenyilazta volna mindet!

Szoszroku némileg megilletődve bámulta a körülötte kibontakozó küzdelmet. Fegyvere nem lévén - nem hozott magával se íjat, se

szablyát, hisz' sosem volt a kezében egyik sem - erősen remélte, hogy társai bírnak majd a démonokkal.

Így aztán a jeges rémület szorította össze a gyomrát, amikor

látta, hogy az elsőként lelőtt rontás-lovas lassan feltápászkodik, kirántja melléből Batraz nyílvesszejét, és ránéz.

Rosszabb volt az a pillantás nélküli nézés, mint a halál. A sisak alatt gomolygó méreg-köd lassú bizonyossággal lopózott

Szoszroku szíve felé. A félelem nyomán azonnal jött a szégyen, ám Szoszroku ezt

már nem a démoni pillantás miatt érezte, hanem mert rájött,

hogy Batraznak igaza volt. Nem hős ő, és a Keselyűk Asszonya csupán tévedésből hívta.

A szégyen aztán elhatározást szült. Szoszroku nyögve feltá-pászkodott, és lassú léptekkel a rontás-lovas felé indult. Közben elhaladt a másik test mellett - ezt vágta le Mardyt -, és felvette a

kardját. Az idegen kard nehéz volt és ormótlan, ám mindez nem számított a gyakorlatlan Szoszrokunak. Küzdenie kell, egymással

marakodó testvérei oldalán - csak ez számít. Mire odaért, a nyugati démon teljesen megéledt. Kimért moz-

dulatokkal húzta ki a kardját, s maga előtt lengetve várta a fe-

hérhajú basrit. Szoszroku felkészült a küzdelemre; maga elé tolta a nehéz acélt, hogy elüthesse a támadást, vagy támadhas-

son, ha arra nyílik alkalom. Azonban a rontás-lovas nem hagyta, hogy Szoszroku szándé-

kai szerint alakuljon a küzdelem. Nekiugrott a nálánál jóval ala-

csonyabb vénembernek, kiütötte kezéből a kardját, majd ma-gasra emelte a sajátját, hogy egyetlen csapással szelje ketté

Szoszrokut. Mindezt halálos némaságban tette, csak a vihar süvített körü-

lötte.

Szürke árnyék villant Szoszroku arca elé, majd egy hatalmas test hanyatt döntötte a gyilkolni kész rontás-lovast.

Szoszroku erő-állata volt az. A farkas.

A vadállat ugyanolyan némán marcangolta a tehetetlenül ka-

pálódzó démont, mint ahogyan az harcolt. Aztán a rontás-lovas feltépett torokkal elnyugodott - legalábbis a köd-arcból kifolyó sárga ködpatak mintha ezt jelentette volna.

Szoszroku nem ért rá sokáig örvendezni. Baljós előérzettől vezérelve fordult meg, és látta, hogy a másik rontás-lovas is

mozgolódni kezdett, amelyiktől a kardot vette el. Odasietett hát, és egy lendületes csapással elválasztotta a fejét a nyakától. A sárga ködöt elfújta a szél, s az acélsisak üresen gurult arrébb.

A farkas odaügetett hozzá, és a pofáját Szoszroku combjához dörzsölte.

Itt vagy hát... - veregette meg a nyakát Szoszroku. - Elviszed lelkem, ha kiszállna a vén testből, igaz?

A farkas rámeresztette sárga szemét, mintha válaszolni akarna, aztán hirtelen elugrott Szoszroku mellől, és nekirontott az immár kétszer is megölt, átlőtt mellű, széttépett torkú dé-

monnak, amely újból felkelt, s már megint kardot ragadott. A farkas átharapta a fegyvert tartó csuklóját, és a földre dön-

tötte a köd-harcost. Szoszroku a derekát fájlalva, szuszogva ro-hant oda, majd addig döfködte az életre kelt testet, amíg moz-gott. Vér nem folyt a rontás-lovas sebeiből, csak némi beteges

köd. A farkas ekkor vonyítani kezdett, majd mellső lábaival addig

kaparta a holttest mellkasát, amíg a pikkelyvért darabokban kezdett leválni róla.

- Mit akarsz? - térdelt le Szoszroku a farkas mellé, és átfogta

a nyakát. - Még mindig él? A farkas csak tovább kaparta a rontás-lovas mellét. Szoszroku

ekkor egy hirtelen ötlet nyomán belemerítette kezét a lovas arca helyén gomolygó ködbe.

Hideg volt, ugyanakkor égőn forró. Ám Szoszroku nem azért

dugta bele a kezét, mert kíváncsi volt erre. Kezét egyre mé-lyebbre nyomta a ködbe, be a fémgallér mögé, oda, ahol a test-

nek kellett volna lennie. - Jól sejtettem... - hümmögte, amikor kutató ujjai semmiféle

ellenállásba nem akadtak. - Köd az egész.

A farkas abbahagyta a kaparást, és bátorítón végignyalta Szoszroku arcát, mintha a folytatásra biztatta volna. Szoszroku

rábízta magát az erő-állatára, hiszen ha a szellemvilág harcosai-

val kell küzdeni, nyugodtan megbízhat a szellemvilág vadjainak

ösztönében. Aztán rátalált valami apró és éles keménységre, éppen ott,

ahol az érző lények szíve van. Rámarkolt, és kirántotta a rontás-

lovas mellkasából. Sárga, tűszerűén hegyes, elágazó tüskékkel teli kristályt tar-

tott a kezében. Ott, ahol a tüskék felsértették a bőrét, hígan áramlott a vére, mintha a kristály magába szívta volna a vér lé-nyegét; az életet.

A farkas sürgetőn felvonyított, mire Szoszroku a tetemre he-lyezte a kristályt, és lesújtott rá a nehéz kard markolatával.

Szilánkokra robbant szét a kő. A rontás-lovas teste abban a pillanatban összelappadt, s nem

maradt más utána, mint az üres ruházata. - Szóval így állunk! - vigyorgott rá a farkasra Szoszroku, majd

felpattant, hogy a lefejezett démonnal is végezzen.

Dübörgő paták rohamával találta szemben magát, s a hosszú dárdák úgy járták át mellkasát, mint a fénysugarak a pocsolyát.

Batraz szablyát rántott hasznavehetetlen íja helyett, és ismét

hátrafordult, hogy felmérje a lehetőségeit. Látta, hogy Mardyt ismét oldalba kapta az üldözőit, és lerántott egyet a nyeregből.

Talán megölte. Neki esélye sem volt arra, hogy a fekete lovashoz hasonló taktikát alkalmazzon - annyira azért nem volt fürge a lova, hogy oldalba támadhassa saját üldözőit.

Szembe sem fordulhatott velük, mert még mindig sokan vol-tak, s valamelyik lándzsa azonnal átjárná a szívét, ha megtenné.

Pedig nagyon rossz harcosok voltak... Miféle harcosok?! Csak kapaszkodnak a kantárba, és meghalnak! Batraznak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy menekülő szarvast játszva meg-

várja, amíg Mardyt sorra leöldösi az ellenfeleit. Átoklovasok, az lehet, elkergették a szellemeket, az is lehet, de csupán leölni

való barmok! Legalább az íjam használhatnám! - mérgelődött, miközben sápadt irigységgel vette tudomásul, hogy az apagyil-kos újabb rontás-lovast küldött a földre. Micsoda ellenfelek!

Mintha nem is tudnának harcolni! De sokan voltak, túl sokan ahhoz, hogy szembeforduljon ve-

lük.

Aztán a maradék négy lovas hirtelen megrántotta a kantárt, a

csatamének felágaskodtak, és a dárdák Mardyt felé fordultak. Batraz nyomban rövid körre fogta hátasát, s a szablyát len-

getve ujjongva támadott. Végre Mardyt lesz az űzött, és ő a

falka oldalába maró ragadozó! Csakhogy a démoni lények nem rontottak a lovát sietve fél-

retáncoltató Mardytra. Hatalmas ménjeik hátán más célt sze-meltek ki maguknak.

- Szoszroku! - ordította Batraz figyelmeztetőn, amint rádöb-

bent, hogy a lovasok miben mesterkednek. - Vigyázz, Nyúl, vi-gyázz!

Csakhogy Szoszroku nem hallotta. Bőszen csatázott az egyik halottnak hitt rontás-lovassal - hát akkor csak megsebesült a

nyíltól, gondolta Batraz, és a vihart okolta, amiért nem tudott pontosan célozni. Batraz tudta, hogy legyenek bármilyen elva-kult harcosok a nyugatiak, Szoszroku nem bír majd az ellenfelé-

vel. Aztán látta, amint egy farkas ráugrik a harcosra.

No lám! Az erő-állat! - Szoszroku! - kiáltotta a kán, amint a farkas leterítette ellen-

felet. - Fordulj hátra!

A vihar messzire sodorta Batraz hangját, Szoszroku mégis megfordult. Ám nem látta a távolból feléje dübörgő lovasokat,

mert figyelmét lekötötte a másik harcos, aki éppen akkor kászá-lódott fel. Batraz látta, amint a Nyúl lecsapja a köd-fejet, aztán látta, hogy a fehérhajú visszarohan az első testhez, döfködi az

egyenes karddal, majd mellé térdel. A rontás-lovasok száguldó viharként gyűrték le a távolságot.

Batraz túl sok időt veszített azzal, hogy megpróbált az oldalukba kerülni, s mire rájött, hogy mi a valódi céljuk, már akkora előnyre tettek szert, hogy a kánnak esélye sem volt időben utol-

érnie őket. Félszemmel látta, hogy Mardyt jó két lóhosszal mö-götte vágtat.

Szoszroku kezében valami sárga villant, mint egy földre hul-lott csillag. Aztán lesújtott rá...

- Szoszroku!!!

A fehérhajú ekkor diadalmasan felegyenesedett - lábainál a farkas már látta azt, amit ő nem, és lángoló szemekkel vicsor-

gott a démonokra -, aztán megfordult... - Vigyááázz!!!

A négy ló úgy gázolt keresztül a lándzsáktól átjárt testén,

mint a forgószél a mezőn. Az éles paták nyomán vérgejzír fa-kadt, egy leszakadt kézfej elrepült Batraz arca mellett.

A négy lovas négyfelé vált, hogy nagy ívben megforduljon.

Batraz szinte már állt a nyeregben, s a lova nem is vágtázott, hanem úszott a vihar-korbácsolta fűtengerben.

Aztán már rajtuk is volt. Három gyors csapással széttrancsí-rozta a tőle jobbra vágtázó rontás-lovas vállát, majd derékból megfordulva nyakon szúrt egy másikat.

Egyenes, nehéz penge száguldott keresztül a felbolydult, vér-permetes levegőn, ám egy felborzolt tollú, rikoltozó test félreso-

dorta a fegyvert. A következő pillanatban a kard gazdáját Mardyt kilökte a nyeregből, ám aztán ő is utána zuhant, mert a nyugati

harcos estében kibillentette nyergéből a pajzsával. A karvaly, amely ki tudja honnan került elő, a sárgálló ködarcot tépte még estében is.

Batraz szembefordult az utolsó lovassal, és kivédte annak alattomos csapását. A csuklója belesajdult, ahogy a két penge

összetalálkozott. Aztán ő vágott ellenfelére, ám a villámló szemű csata-mén éppen akkor ágaskodott fel, hogy kitapossa Batraz lovából a lelket... Így Batraz pengéje a csatamén nyakát találta

el, de a súlyos paták így is szétzúzták a nomád ló bordáit. Az egyik véres pata csupán hajszálnyival kerülte el Batraz combját…

Az ellenfelek a fűbe zuhantak.

Mardyt maga sem tudta, hogy a hasába mélyedő vas honnan került elő. Egyszer csak ott volt, szétszaggatta a beleit, s a fel-

foghatatlan kín máris a gerincébe kúszott. Mélyebbre nyomta szablyáját az alatta vergődő démonba…

Aztán a Mardyt hasát szabdaló penge utat talált a basri tüde-

jén keresztül a szívébe. Mardyt feje előrebukott, s belemerült ellenfele köd-arcába. Valahol a gyorsan süketülő füle mellett egy

nagy madár szárnyai suhogtak...

Batraz rosszul ugrott, és hallotta megroppanni a térdét - nem a fülével, hanem a zsigereivel. Elhengeredett a vizes fűben, hogy

tompítsa esés lendületét, és igyekezett minél hamarabb talpra állni.

Szinte ösztönösen emelte fel a kardját előtte, s csupán az ar-

cába záporozó szikrák tudatták vele, hogy egy halálosnak szánt csapást védett ki éppen. Vadul hadakozott, ütéseiben több volt a harag, mint a tudás, mégis sikerült eltávolítania magától ellen-

felét. Feltérdelt, majd kiáltva a magasba lökte magát. Sajgott a

térde, de megtartotta őt. A rontás-lovag újra támadott – immár a pajzsa mögé bújva akarta elsodorni.

Batraz csupán az utolsó pillanatban perdült félre és két kézre

markolva szablyáját hátulról vágott a harcos gerincébe. Sikoltott a fém, és sikoltott a szél, de a küzdők némák maradtak; a nyu-

gati nem tudott, a basri nem akart kiáltani. Batraz támadásra, védekezésre készen forgott körbe, de a

gazdátlan lovakon és a vihar kergetette füvön kívül semmi sem mozdult. A Nyulat kicsit sajnálta, mert lehet, hogy nem volt hős, de éppen ezért szebb halált érdemelt volna, ám Mardyt halála

nem érintette meg. Mégiscsak megölte az apját… Aztán eszébe jutott, hogy látott valamit megcsillanni

Szoszroku kezében az utolsó pillanatban. Megkereste hát azt a helyet, ahol a fehérhajú utoljára állt.

A szakadó esőben ronggyá ázott, fekete köpeny terült el a lá-

bai előtt. Ahogy félrerúgta a köpeny szélét, előtűnt a rontás-lo-vag pikkelyvértje is, meg fél pár bőrkesztyű. A vért zörgött, mint

a kígyó levedlett bőre. Hová tűnt a lovas? - hökkent meg Batraz. Nem hitte volna,

hogy a Nyúl levetkőztette volna az egyik halottat. Arra nem volt

ideje... és különben is látta, hogy harcolt a lovassal. Nem is a fülével hallotta, hanem a talpával érezte a közelgő

patadobogást. Harcra készen nézett körül. A két lovas onnan vágtatott elő, ahol Mardyt levágta őket.

Törött lándzsájuk helyett már kardot lengettek. Egyiküknek váll-

ból lehasadt a pikkelyvértje, s látszott, hogy a teste nem egyéb, mint sárga füst. Füst, amely kitölti a ruháit.

Füst, amelyet nem lehet megölni. Batraz tudatába a villám erejével hatolt a felismerés - talán

éppen azért, mert a vihar sötétjét éppen akkor szabdalta szét

egy égi szikra. A rontás-lovasokat nem lehet megölni, Szoszroku mégis megölte az egyiket! Az a sárga villanás! Hát ezért hívta őt

is a Keselyűk Asszonya! Szoszroku tudta, hogy miként végezzen ezekkel!

Csakhogy Batraz arra is rájött, hiába tudja már, hogy a nyu-

gati démonokat meg lehet ölni. Ketten jönnek rá, lovon, s csu-pán néhány pillanat, és követi Szoszrokut a boldog tudatlan-ságba.

Mardosta a szégyen, amiért elvesztette élete legfontosabb csatáját. Ki menti már meg a basrik sokat szenvedett népét?

A két lovas nyíllövésnyi távolságon belül ért. Valami puhán megbökte Batraz tarkóját. Puhán és nedvesen -

ezt még az esőben is érezte.

Amilyen fürgén csak tudott, félreugrott, s a szablyáját táma-dásra emelte.

Egy ismeretlen ló volt az, amely megbökte. Mokány, basri fajta, földig érő sörénnyel...

És szárnyakkal.

Batraz kacagva rontott a rontás-lovasokra. A válla mellett lova szárnyai suhogtak...

Soha, senki sem ült még az erő-állata hátán. Ámbár az is igaz, hogy senki sem érinthette még meg őket, Szoszroku mégis ölelgette a farkasát, és Mardyt együtt harcolt a karvalyával. Ez a

Körül-Világ, és itt minden lehetséges. Olykor még az is, hogy az erő-állat megbocsásson hűtlen tár-

sának. A lovasok megtorpantak. Mintha félelem költözött volna a

mozdulataikba. Kardjukat leengedték, s úgy tűnt, menekülné-

nek… Csakhogy túlságosan közel merészkedtek Batrazhoz és az ő szélvész-lovacskájához!

Valóban. A szárnyas ló legyőzte a vihar erejét, messze meg-előzte a szelet, és ellenségei nyakába repítette Batrazt.

A vén kán egyiküket sem kímélte. Széles csapással választotta

le az egyik szellemfejét a törzséről, aztán csizmáját megtá-masztva lova szárnytövében felágaskodott, és úgy sújtott le a

magasból a másikra. Mintha sok száz citerahúr szakadt volna el egyazon pillanat-

ban, olyan hangot adott a rengeteg fémpikkely, ahogy a szablya

széthasogatta őket. A lovas testét szabályosan kettémetélte az emberfeletti csapás, s a sárga köd fájdalmas lélegzetként áradt

ki az üres mellkasból.

A fűbe zuhanó testből aranyló golyóbis gurult ki, akár a sze-

lídgesztenye szúrós termése. Helyére került a konok Batraz fejében végre minden. Azonnal

megállította lovát, és az ezerágú kristály mellé ugrott. Nem so-

kat habozott, cirádás tarsolylemezére helyezte, és jó erősen rá-vágott kardlapjával.

A sárga lobbanás elvakította egy pillanatra, mint a villámfény, s mire ismét látott, a rontás-lovas ruhái üresen hevertek előtte.

Batraz mosolyogva sétált oda a másik testhez. Körülötte a vi-

har sosem látott erővel bömbölt, ám Batrazban a szél és az eső kárt nem tehetett.

Aztán a kán mélyen beletúrt a köd-démon mellkasába, és előrántotta annak kristályszívét.

Még kétszer kellett megküzdenie az újra éledő rontás-lova-

sokkal, mire mindegyik szívét kitéphette, összetörhette. De győ-zött, hiszen az erő-állata hátán sokkal erősebb volt, mint valaha.

És győzelmében Szoszroku, a halott hős tudása segítette. A vihar egyre hevesebben dühöngött. A vadul hullámzó fűten-

ger szinte leszakadni látszott a domboktól, sőt, mintha a szél

már-már magukat a dombokat korbácsolta volna egyre maga-sabb hullámokba. Batraz megszédült, ahogy a puszta megbokro-

sodni látszott körülötte, és megpróbált felmászni a szárnyas pa-ripa hátára, csakhogy az erő-állat szőre síkos volt az összefüggő tömegben szakadó esőtől, és minduntalan lecsúszott róla.

Az egyik domb lassan Batraz felé hömpölygött. A kán most már biztos volt abban, hogy nem érzékcsalódás, amit lát; való-

ban a föld hullámzik. Újult erővel kapaszkodott a szárnyas ló hátára - maga sem tudta, miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy megülhesse -, míg végül sikerrel járt. Közben az irdatlan domb-

hullám alázúdult, és felkapta Batrazt, lovastul, mindenestül. Úgy sodorta magával, mint a vad, hegyi folyó a fatörzset - a szárnyas

ló bukdácsolt, Batraz majd' leesett róla, ám valahogy megma-radtak a hullám hátán, s nem sodródtak a domb tövébe, ahol a megáradt föld borzasztó, csikorgó hangok kísérteties zenebonája

közepette gyűrte maga alá a többi dombot. Batraz még e hihetetlen földindulás közepette is észrevette a

szélviharral együtt repülő karvalyt és a távolabbi dombokon ügető farkast. Mindkét erő-állat arra tartott, amerre ő. Vajon a

Nyúl szelleme ott lohol a farkas nyomában? Vagy maga lett a

farkas? Villám csapott le messze a távolban, amely kettészelte előtte

az égboltot, és lángra lobbantott valamit - legalábbis erre utalt

az a hatalmas fényesség, amely a villám nyomán a látóhatár vo-nalában született.

A megvadult domb éppen arra száguldott. Vagy a domb repült olyan sebességgel, amelyet Batraz felfogni sem tudott, vagy az a fényesség közeledett felé, mindenesetre néhány pillanat múltán

a kán kénytelen volt szorosan lehunyni a szemét, mert az a lán-gok nélkül lobogó tűz elvakította. Lova sörényébe fúrta az arcát,

és várta, hogy mi lesz.

A vihar elcsendesedett. Azazhogy egyszerűen abbamaradt. Az egyik pillanatban még úgy dühöngött, mintha az egész Körül-

Világot szét akarta volna tépni, a másik pillanatban tökéletes csend borult a tájra. A levegő nem mozdult, az eső nem esett

többé. Batraz felpillantott Aranybőrű, aranyhajú, aranyló szemű asszony állt előtte. Ru-

hája egymásra fűzött tollakból állt... Aztán a nő megmozdult, és kiderült, hogy amit Batraz ruhának vélt, az a szárnya volt, s va-

lójában bőrének áttetsző ragyogásán kívül nem viselt semmit. A Keselyűk Asszonya. Emberinek tűnt, mégis oly idegennek. Volt két szeme, de ke-

rek, mint a tojás; volt orra, de hosszú, keskeny és egyenes, akár a bot. A szája teltebb volt, mint a basri asszonyoknak, és a keble

olyan, mint egy-egy arany dinnye. Batraz kán, suttogta egy arany hang a fejében. Valóban az

vagyok, aminek hiszel. De az meglep, hogy milyen rútnak látsz.

Ezért az arcért, ezért a testért ölték volna egymást az elveszett noldák!

Batraz lehajtotta a fejét. Nem akarta ő megsérteni a Keselyűk Asszonyát, csak hát mindig valami vénséges vén pusztai asszony jelent meg lelki szemei előtt, ha rá gondolt, esetleg egy beszélő

ember nagyságú keselyű. Nem. Én ilyen vagyok.

- Számít az, hogy milyennek látlak? - kérdezte Batraz, to-

vábbra is ázott csizmája orrán tartva a tekintetét. Fáradt volt, és némileg rosszkedvű, noha maga sem tudta, hogy miért.

Számít az, hogy mit gondolnak rólad és a tetteidről az embe-

rek, Batraz kán? Mert ha a válaszod igenlő, akkor megérted az én gondolataim is.

- Mindegy - vonta meg a vállát Batraz. - Itt vagyok, parancsod szerint... igaz, csak egyedül. De elvégeztük a feladatot helyet-ted!

A Keselyűk Asszonya erre felkacagott - ezt a hangot Batraz a fülével is hallotta, nem úgy, mint a beszédét. Sőt! A kacagás

Batraz bőrét bizsergette, a csontjait pengette, s a vérében vetett hullámokat, mint a vízbe ejtett kő.

Nézz körül, Batraz kán, és meglátod, hogy nem vagy egyedül! És ne légy mérges, amiért neked kellett megküzdeni a rontást hozó átokkal. Hát nem élvezted?

Batraz szót fogadott, és felemelte a fejét. Gondosan kerülte tekintetével a meztelen nőt, úgy nézett szét.

Basrikat látott maga körül, nőket és férfiakat. Gyermekek ácsorogtak a felnőttek lábainál... mind élőnek tűnt, de valahogy furcsán haloványnak.

A szellemeitek, Batraz kán, mondta az arany gondolat. Vis-szatérnek a Körül-Világ mezőire most, hogy megtisztítottátok a

rontástól. Tudod, hogy ez mit jelent? Batraz bólintott. Tiszta mezőket a valódi világban, vadat a

pusztán, erőt a vadászok karjában, egészséget és boldogságot a

basri jurták körül. De a kán ezt már akkor végiggondolta, amikor a domb-hullám az ismeretlen messzeségbe sodorta. Most valami

más foglalkoztatta. - Hol a Nyúl? Nem látom? Ó... a színem elé járuló hősök nem tartanak velük. Nekik a

palotámban a helyük. Ezzel egy időben Batraz lelki szemei előtt megjelent egy fur-

csa geometriájú épület, egy csodaszép palota, de mert a kán sosem látott még kőházat, nem keltett benne különösebb vá-gyakat a látvány.

- Ezek szerint az apagyilkos is oda került... - morogta. Oda. Lesz időd megszokni.

- Miért? Én még élek és nem vágyom oda!

Büszke vagy, Batraz kán! - feddte meg az arany hang. Olyan

ajándékot vetnél el magadtól, amelyet ésszel fel sem foghatsz. - Sosem becsültem semmire az ajándékokat - közölte Batraz,

és végre ránézett a nőre. A ferdén vágott tekintet és az aranyló

egybekapcsolódott. Gyere, Batraz kán, lépj közelebb! Megcsókolhatsz... és máris

kitárul előtted a palotám kapuja. Hősök közé térsz meg, mert oda való vagy!

- Nem sürgős...

Megvárnád, amíg a karod elgyengül, és szégyenben maradsz a vadászaton? Megvárnád az öregkort és a kínos, lassú halált?

Mit gondolsz, hányszor lesz még alkalmad ilyen hősi tetteket végrehajtani, mint a mai? Nem lesz több, Batraz kán, én elárul-

hatom neked... suttogta az arany hang Batraz fejében. Erőd tel-jében térj meg hőseitek közé!

- Kérlelsz... - állapította meg Batraz.

Csakis magad miatt, makacs vénember. - De kérlelsz. Ezek szerint nem kell elfogadnom palotád ké-

nyelmét. Miért ne tennéd? - Mert ahogy mondtad... büszke vagyok. Nem kell a mások

kenyere. Vadászni akarok, és enni a magamét. Inni a savanyú teát, aludni a hideg jurtában. Aztán meghalni, ahogy csak ritkán

szoktak minálunk: csak úgy, mert túl sok évet láttam. Sosem látod meg akkor a palotám... - Nem is vágyom a Nyúl és az ap... Mardyt közé. Maradjanak

csak magukra a hősök, engem meg... igen, kérlek... engedj utamra!

Ezt akarod? - Ismersz. A Keselyűk Asszonya ismét felkacagott. Ezer harang csilingelt

a hangjában. Aztán megszólalt... fennhangon. - Menj, ha úgy akarod, Batraz kán. S ha meghalsz, lelked a

Körül-Világba kerül, az egyszerű basrik közé - mondta a Kese-lyűk Asszonya, és a hangja egyszerre szállt Batrazra a világ minden sarkából. - Menj, de hallgass! Amit itt láttál, senkinek el

nem mondhatod... különben olyan rontást bocsátok népedre, hogy visszasírja a nyolc démon uralmát!

- Tudom. A Keselyűk Szavát csak a sámánok adhatják tovább - hunyorgott Batraz, mert a Keselyűk Asszonya egyre fényeseb-

ben izzott. Patakzott a könny a kán szeméből, olyan erős volt a

fény. Aztán be kellett hunynia a szemét, ha nem akart megvakulni.

A puszta lapos volt, és barna, mint a hiéna bundája... De az övé

volt, az övé! Batraz kán a nagy kőfej árnyékában nyitotta ki újra a szemét,

ott, ahol néhány napja a kosokat ejtette. Ismét felpillantott a

kifürkészhetetlen arcba, de már tudta, hogy mit olvasson ki be-lőle. Azok a kerek szemek, az a hosszú orr...

- Elengedtél hát - kapargatta meg a mohát Batraz a faragott sziklán. - Nem tudom, számít-e neked egy vénember szava,

de... köszönöm. Azzal Batraz, a basrik hétszer választott kánja gyalog nekivá-

gott a pusztának. Boldog volt, és erős - hiszen ha lehunyta a

szemét, látta a fejében vágtázó lovat, amelynek szárnyak nőttek a marjából.

Köszönet John Caldwellnek és Allan Newmannek, akik nem engedik hogy saját dugómba dőljek,

és mindig igyekeznek a legjobbat kicsikarni belőlem!

Ernest Roahmyer Kirovang legjobb, vagyis egyetlen fogadójá-ban, Korgan Kocsmájában üldögélt. Külső szemlélő azt hihette, hogy a fogadó mennyezetét tanulmányozza elmélyülten, és az

ott tanyázó legyeket számolgatja, pedig valójában csak az ih-letre várt. Az pedig nem jött, és ennél nagyobb baj nem érhet

egy írói hímévre áhítozó írnokot. Roahmyer megvakarta a feje búbját, és elkeseredetten szét-

nézett, hogy a legyek helyett más múzsát találjon magának. A szeme legelőször a hordóhasú, rosszarcú Korganon, a fogadóson akadt meg, aki éppen egy ónkupát tisztított, hányingert keltően

köpködve. Sajnos, Korgan nem volt egy finom úriember, nem igazán érdeklődött a művészet és a kultúra iránt, ám ennek elle-

nére megengedte Roahmyernek, hogy a kocsmában írogasson naphosszat, miközben alig fogyaszt valamit. Bár ezt sem puszta szívjóságból tette. A délelőtti és a kora délutáni meglehetősen

pangó üzletmenetet a Roahmyerhez érkező ügyfelek pezsdítet-ték meg valamelyest, na, nem nagyon ugyan, de a semminél az

is több. Roahmyer ugyanis egyelőre hiábavalóan ábrándozott arról,

hogy nevét szárnyára kapja a világhír; regényeit eleddig csak

önmagának írhatta, ugyanis olvasói részről túlzott érdeklődést nem tapasztalt - sőt... Ezért kénytelen volt a falusiak levelezé-

sét, kérvényeit, és feljelentéseit körmölni csekély javadalmazá-sért, a hivatali helyiségnek kinevezett kocsmában. Ám fennma-radó üres óráiban - ilyenek azért szép számmal akadtak - hódol-

hatott az álomvilág csábításának, hogy kedvenc hőse, Rettene-tesen Izmos bőrébe bújva győzedelmeskedjen a Gonosz felett.

Tulajdonképpen Roahmyer rövid ideje tekintette magát író-nak, korábban költőként híresült el. Kétsorosai élményszámba mentek, mindegyiket megörökítették, némelyiket márványba is

vésték. Aki azonban örökbecsű poémáit akarta olvasni, annak a kirovangi temetőbe kellett mennie: sírkövekre vésték ugyanis fel

őket. Mindebből kifolyólag viszonylag nehéz lett volna egy gyűj-teményes kötetet összeállítania költeményeiből, arról nem is

szólva, hogy azt, aki megpróbálná, rögvest lecsuknák sírgyalázá-

sért. Nem csoda hát, hogy Roahmyer megcsömörlött, és nem talált

már semmi élvezetet a költészetben. Szerény javadalmazásért

ugyan még elvállalta a tekintélyesebb polgárok abroszai, faliterítői és keszkenői feliratozását, de mindezt csak kényszer-

ből, mert alkotói erőfeszítései nagy részét a kifinomult ízlésű művészetértőknek szánt regénye írásába fektette. Tudta, hogy előbb-utóbb felismerik majd tehetségét, és akkor többé nem kell

Kirovangban, egy koszos kocsmában ücsörögnie naphosszat. És ekkor megtörtént! Nem lehet tudni hogyan, de Korgan kö-

pete olybá tűnt az írnok számára, mint a Múzsa csókja... bár mindössze annyi közös lehetett bennük, hogy mindkettő nyálas

volt. Roahmyer kitágult szemekkel, remegő orrcimpákkal hajolt az asztalon lévő üres papiros felé. Érezte, hogy ma igazi remek-művet fog alkotni...

„Én, Rettenetesen Izmos, a Hősök Hőse cím örökös birtokosa, a barbár barbárok (legbambább) (legbarnább) legbarbárabbika elégedetten néztem végig magamon. Nagyon erős vagyok, na-

gyon szép, és ráadásul furfangos is. Magamban összeszámoltam az elmúlt heti hőstetteimet: ki-

szabadítottam három királylányt, és egy lányos arcú királyfit (mondanom sem kellene, de azért csak elmondom, hogy mind a négyen belém szerettek); visszafoglaltam két elfoglalt várat;

trónra segítettem két elűzött királyt, és elűztem azt a kettőt, akik elűzték az elűzötteket; legyőztem két sárkányt, egy óriást,

egy hidrát, egy vidrát, és egy nemtudommicsodát; megvívtam egy íjászbajnokkal, lenyilaztam egy vívóbajnokot - és utolértem a Sánta Kutyát.

Hja, és megmentettem a világot a végpusztulástól. Tehát egy átlagos, megszokott hét van mögöttem.

Elhatároztam, hogy kiveszem a heti pihenőnapomat, és lazítok egy kicsit a közeli erdőben, aminek már a neve is nyugalmat és békét árasztott: Velőtrázó Iszonyat. Gondoltam, rajtam kívül

senki sem lesz olyan hülye, hogy pont ebbe az erdőbe jöjjön pi-hengetni, így a nyugalmam garantált lesz.

Már mélyen a fák között jártam, és csak egy tiszta tisztást kerestem, ahol leheveredhetnék, mikor elém lépett négy szörnyű

kinézetű rém (mondhatnám azt is, hogy rémes kinézetű szörny,

de nem mondom). - Most véged van, te félisteni kinézetű, szépséges és félelme-

tes barbár! - kiáltottak rám.

- Ha-ha-ha - kacagtam én. - Ne kacagj, te nagyon jó kiállású, szép testű félisten, az iste-

nedet! - förmedt rám az egyik. - Mi gonosz, vérszomjas rém-szörnyek vagy szörnyrémek vagyunk!

- Én meg Rettenetesen Izmos vagyok! - feleltem mosolyogva,

majd kivontam hűséges kardomat, Metélőt - Nem félek tőletek! Pontosabban: senkitől és semmitől nem félek! Félre az utamból,

ha kedves az életetek! - Jaj! - rettentek meg a micsodák. - Te vagy Rettenetesen Iz-

mos, akitől retteg a Föld, az Égés a Földalatti? - Igen! Én vagyok! Legyőztem az Esztelen Elfet, az Ormótlan

Orkot, a Toprongyos Trolit, a Töketlen Törpét, a Tüdő Gyuszit, a

Házi Sárkányt és Yvorlt, a Káosz Istenét! - húztam ki magam büszkén.”

- Hmm - dörmögte írás közben Roahmyer. - Mégsem lenne jó,

ha Yvorlt is megemlíteném. Esetleg ezt majd rossz néven veszik

a Káosz-hitű olvasóim. Nem vállalhatom a kockázatot, hogy emiatt a felére csökkenjen a potenciális rajongóim száma!

Tintapacát ejtett hát a bekezdés végére, mely jótékony ho-mályba burkolta, hogy a Házi Sárkány után miféle félelmetes rémet sikerült még könnyedén ártalmatlanná tennie Rettenete-

sen Izmos képében.

„- Jaj, jaj, jaj – jajgattak a... (majd később kitalálom micso-dák). - Bocsáss meg nekünk, Rettenetesen Izmos! Nem tudtuk, hogy TE te vagy! Könyörögve kérünk, könyörülj rajtunk, te kö-

nyörtelen és legyőzhetetlen harcos! Már most (rublee) (rublele) kiütést kaptunk a félelemtől!

- Na jó - intettem kegyesen. - Elhurcolkodhattok. - Köszönjük, köszönjük, Hősök Hőse! Örülünk, hogy megis-

merhettünk, és ezt élve megúsztuk! Te egy igazi szent barbár

félisten vagy! - darálták remegve, és eltűntek a fák között. Én büszkén és hősiességem teljes tudatában néztem körül a

néptelen erdőben, de senki sem nézett vissza rám hódolattal. Tök egyedül voltam. Vállat vontam, majd eltettem Metélőt (aki a

nevét onnan kapta, hogy egyszer majdnem lemetéltem vele a

tö... a far... a füty... szóval, az egy másik történet) és tovább kerestem a pihenésre alkalmas tisztást.”

Roahmyer felemelkedett a papírról és drótkeretes szemüvege felett büszkén nézett körül. Már az első fejezet is milyen szenzá-

ciósan sikerült! Akció, kaland, sugárzó értelem, minden megvan, ami kell! Mindenki láthatja, akinek van szeme! De senki nem látta. Rajta kívül egy teremtett lélek nem volt a kocsmában.

Korgan a söntésben tett-vett krákogva-böfögve, és egyáltalán nem érdekelte Roahmyer sikerélménye, aki lúdtollat akkurátusan

megmártotta a tintában, és nyelvét oldalra lógatva ismét a papír fölé hajolt.

„Rövid, eseménytelen séta után rátaláltam egy megfelelőnek

látszó tisztásra. Elégedetten sóhajtottam.

- Ah-oh-ah! Majd nyújtózkodtam és nekikészülődtem a lepihenéshez, ami-

kor hirtelen éles hang szállt felém! - Adj isten!”

- Adj isten! - rikkantotta a kocsmaajtót belökve Serthe Perthe. Roahmyer a fogát csikorgatta tehetetlen dühében, hogy az

ihlet pillanataiban egy ilyen közönséges alak megzavarja, de fé-kezte magát. A belépő egyén - nevéből adódóan - ügybuzgó és fizetőképes ügyfél volt, ráadásul jelenleg éppen szerelmes a

szomszéd falubeli bibircsókos arcú Borálkába, és folyton szerel-mes leveleket diktált Roahmyernek. Igaz, sem ő, sem szívsze-

relme nem tudott olvasni, ezért Perthe miután személyesen el-vitte a levelet, élőszóban mondta el a küldemény tartalmát. A helyzetet egyikőjük sem tartotta faramucinak, így Roahmyer le-

velei szépen, olvasatlanul porosodtak Borálka ládafiában. - Egy korsó bort Korgan! - rendelt Perthe, majd Roahmyer

asztalához ült. - Levelet kéne írni, Ernest! Az író nyelt egyet, majd kényszeredetten bólintott. - Ahogy óhajtod! - mondta, és tiszta papírt vett maga elé. -

Kezdheted! Perthe szintén ihlet, vagy néhány szimpatikus keresztespók

után kutatva ábrándozva a plafont kezdte bámulni. A gyöngéd-ségtől elhomályosult szemei előtt valószínűleg Borálka bájos,

szőrcsimbókos bibircsókjai lebeghettek, így nem vette észre azt,

hogy az addig alázatos képet vágó Roahmyer ábrázatán gúnyos, lesajnáló vigyor tűnik fel. Az írnok két hónappal ezelőtt ugyanis hibát vétett az éppen aktuális levél megírásában. Ahelyett, hogy:

„Imádlak, te drága lény!”, azt írta: „Imádlak, te bányarém!”. Akkoriban Perthe visszatéréséig annyira ideges volt, hogy két

kedvenc lúdtollat is pépessé rágta, és reszkető kézzel - bor he-lyett - fenékig kiitta a tintát. De miután ráébredt, hogy hibáját a megrendelő nem vette észre, teljesen megnyugodott - sőt: el-

szemtelenedett. Úgy érezte, hogy ki kell használnia tehetségéből fakadó fölényét ezzel az ellenszenves pénzeszsákkal szemben,

és kifejezetten élvezte, hogy az ostoba alak még fizet is az általa oly szellemesen kifacsart levelekért.

- Drága, szépséges Borálkám! - kezdte Perthe átszellemülten. „Te gusztustalan, ronda Bányarém! - írta Roahmyer. - Számolom a perceket találkozásunkig, egyetlenem!

„Ha tudnám, mi az a perc, rettegve figyelném, ahogy találko-zásunk időpontja közeleg.”

- Te vagy a napom, a holdam, a csillagom... „Te vagy minden égitestem...” - ... a rózsám, a tulipánom, a szegfűm...

„... a virágoskertem...” - ... és a fény a sötét, magányos éjszakában!

„... és a gyertya” - Szeretlek! Mint tehén a friss füvet; mint disznó a dagonyát;

mint méhek a mézet!

„Szeretlek! Mint méhek a medvét; mint disznó a böllért; mint tehén a tehénlepényt!”

- A szívem hevesebben ver, ha látlak... „Ha látlak, kerülget a szívroham...” - ... a torkom kiszárad...

„... köpni-nyelni nem tudok...” - ... elönt a forróság, majd a hideg ráz...

„... gyötör a váltóláz...” - ... és mérhetetlenül boldog vagyok! „... és mérhetően rosszul vagyok!”

- Alig várom, hogy kitűzzük az esküvő napját! „Alig várom, hogy elűzzük a környék egyetlen papját!”

- A családom is végtelenül fel van lelkesedve! „A családom is végtelenül el van keseredve!”

- Méltatlannak érzem magam a te szépségedhez...

„Örülök, hogy egyformán rondák vagyunk...” - ... de akarlak testestül-lelkestül! „... de akarlak pénzestül-telkestüi!”

- Azt akarom, hogy az enyém legyél mindenestül! „Azt akarom, hogy az enyém legyen mindened!”

- Aláírás: Perthe, a te kis Bikamókucid. „Aláírás: Perthe, a te kis Lomposfarkú-kérődződ” Perthe kifulladva nézett a sebesen körmölő írnokra, majd ami-

kor a lúdtollat letette, megkérdezte: - Kész vagy?

- Igen, mindent leírtam. Szórói-szóra, betűről-betűre. - Remek! Már most elviszem neki! - lelkesedett Perthe, és

pénzt dobott Roahmyer elé, majd Korgannak is. - Na, isten ve-letek! - mondta, és kiviharzott.

Az írnok és a kocsmáros egyszerre haraptak rá az érmékre,

majd mindketten elégedetten el is tették azokat. Roahmyer pe-dig ismét a papírra vetette magát.

„- Most végzek veled, Rettenetesen Izmos! Ekkor megláttam ősellenségemet, Irtóztató Bihornyákot a

varázslót, aki egyharmad részt óriás, egyharmad részt ork, és a maradék kétharmad részben manó-törpe keverék volt. Gondo-

lom, mondanom sem kell milyen ronda egy alak ez a Bihornyák. De mégis mondom: ronda egy alak. Ráadásul még varázsló is! A legrosszabbak közül! Már nem úgy a legrosszabbak közül, mert

rossz ténylegesen! Nem, nem. Amúgy a legjobbak közül való, de rossz! Ténylegesen. Remélem tehát, hogy mindenkinek világos,

hogy milyen is ez a gonosz Irtóztató Bihornyák. - ÉN VÉGZEK TEVELED IRTÓZTATÓ BIHORNYÁK! - bömböltem

azon a félelmetes kontrabasszus hangon, amin ilyen esetekben

bömbölni szoktam. - VÉGZEK VELED EGYSZER ÉS (MINDEN-ESETRE) (MINDÖRÖKKÉ) MINDENKORRA! AZAZ VÉGLEG!

Irtóztató Bihornyák gonoszul elvigyorodott (egyébként minden mást is csak gonoszul csinált) és így kiáltott vissza:...”

- Bort ide és árpasört! Vizet igyon az ökör! - lökte be az ajtót Jamor és Negar, becenevükön Csöbör és Vödör, a város két leg-

iszákosabb nagygazdája, akik, mint sejthető, nevüket italozási mértékük után kapták.

Korgan elégedetten dörzsölte össze a kezét; ezek ám a jó

vendégek! Kiisszák a készleteiből! Roahmyer viszont nem volt ennyire lelkes. A két nagyivó, ha

megfelelő mennyiségű sör lecsúszott már a torkán, hamis gaj-

dolással adott hangot jókedvének, ezzel űzve el azt az elmélyült csöndet, ami a regényalkotáshoz feltétlenül szükségeltetik.

Jamor és Negar biccentett a sörért siető fogadós felé, majd leültek az egyik asztal mellé.

- Ah, Roahmyer! - intett az írnoknak Jamor. - Előbb iszunk

egy kicsinykét, oszt' mondunk neked egy levelet! Roahmyer fogcsikorgatva bólintott, és gyűlölködve méregette

a pult mögött serénykedő Korgant. Ez a piszok tudja, hogy őt mennyire idegesíti ez a két alulművelt iszákos, és mégis, hogy

töri magát, hogy a kedvükbe járjon! Undorító! Bezzeg, mikor a művészet szava szól, és kér egy kicsiny korsó bort - persze hi-telbe - akkor bezzeg először káromolni kezdi az isteneket - a Ká-

oszét és a Rendét is felváltva, Korgan előtt ugyanis minden isten egyenlő volt, már ami a gyalázkodást illeti -, utána meg olyan

lassan hoz elő egy korsó, enyhén borízű vizet, hogy azt egy a saját temetésére igyekvő, göthös csiga is megirigyelné.

Érezte, hogy az eset bosszúért kiált. Ráadásul gyors bosszú-

ért, mert két sör után Negar elkezd dúdolni, és aztán lőttek a szellem szárnyalásának. Visszahúzta hát maga elé a pergament,

és komor elszántsággal írni kezdett. „- Idevarázsolom a világ legundorítóbb, leggonoszabb és leg-

büdösebb teremtményét! Az majd elintéz! (Abarkadarka) (Akrabadraka) Hókusz-pókusz!

Erre megjelent előttem Korgan, a hordóhasú (illetve mostantól HORDÓHASÚ KORGAN) kocsmáros.

- Hát ez tényleg a legundorítóbb, leggonoszabb és legbüdö-

sebb az egész világon! - adtam igazat Bihornyáknak. - Ugye, hogy ugye?!

- Csakhogy! Hoppá! Van egy apóság, amit vele kapcsolatban nem tudsz!

- Mi az?

- Az, hogy Korgan (ill. HORDÓHASÚ KORGAN, CÍM: KIROVANG, EGYETLEN UTCA 5. HÁZ, KOCSMA) két embertől

annyira retteg, hogyha valaki kimondja annak a két embernek a nevét, belebújik a legközelebbi trágyadombba!

- Jaj! - így Bihornyák - De ugye, nem mondod ki?

- De igen! - így én. - Az egyik a legnagyobb gigájú és mérhe-tetlenül közönséges, nagypofájú telkes gazda!

- Óh, nem!

- A másik - folytattam könyörtelenül - a leghamisabb hangú, feneketlen bendőjű, sörtől bűzlő szájú másik telkes gazda (az

előző cimborája)! - NE!! Hordóhasú Korgan szemei ide-oda cikázva keresték a legkö-

zelebbi trágyadombot! - Jamor és Negar (illetve Csöbör és Vödör)!!

Hordóhasú Korgan (KIROVANG EGYETLEN KOCSMÁROSA) odarohant a hirtelen a semmiből előtűnt trágyadombhoz és fe-

jest ugrott bele, majd vele együtt eltűnt. - Na, most a megfelelő helyen vagy! - mondtam megvetően.”

Roahmyer ennél a résznél kéjesen vigyorogva letette az író-eszközt.

- Igen! - suttogta maga elé elégedetten. - Ez az íróhoz méltó bosszú!

Közben Korgan - mit sem sejtve arról, hogy személyét éppen

megörökítették az örökkévalóságnak - kihozta az italokat, és gyorsan töltött is. Aztán újratöltött. Majd ezt még négyszer

megismételte. - Ez jó vót'! - csettintett Jamor. - Úgy hiányzott mán', mint fuldokolónak egy pohár víz! - he-

lyeselt Negar. - Egészségükre! - biccentett Korgan, majd elégedetten vissza-

húzódott a söntésbe. - Roahmyer fiam, gyere csak ide! Hozzá' papírt és téntát! -

rendelkezett Jamor.

- Miért? Azt is meg akarjátok inni?! Büdös iszákosok... - dünnyögte az orra alá megvetően Roahmyer, de hangosan csak

annyit mondott. - Jövök már, jövök! - Aztán szépen írjál, me' a trialcori hercegi intéző nagyon fi-

nom úriember! - intette Negar a melléjük telepedő írót.

- És kényes is ám, a megfelelő stílusra! - tette hozzá bólo-gatva Jamor.

- írjad! Naccságos Intéző Úr! Azt akarnánk, ho' segíccsen egy komoly dologba', ami vélünk esett meg, de asszisszük véletlenül.

„Tisztelt Mindenben Nagy Intéző Úr! Azt a tiszteletteljes és

alázatos kérést óhajtjuk e levélben elővezetni, hogy Méltóságos-ságodat egy velünk szemben tévedés útján elkövetett hiba elte-relésére, illetve kijavítására ösztönözzük esedezve.”

- A múlt héten bevittünk a herceg úrnak öt szekér búzát és öt szekér kukoricát.

„Az eltelés miatt immár múlt idejűvé vált héten beszállítottunk a Nemes és Nemzetes Áldott Nevű Herceg Úr elkerített birtokré-szére öt szekér szemes, ömlesztett búzát és öt szekér szemes,

csövön elhelyezkedő kukoricát.” - De nem ezüstben fizettek érte, hanem adtak egy szekér ba-

juszkencét hordóban, és egy szekér gatyamadzagot. „Sajnos valamiféle adminisztratív hiba folyományaként nem

érmékben lett a fenti szemestakarmány ellentételezve, hanem egy szekér orr alatti szőrzetet ápoló kenőcsben (kiszerelése: hordó) és egy szekér alsóruházati termék testen tartását előse-

gítő vékony kötél-darabban.” - Mivel mink egyszerű emberek vagyunk, jobb szeretnénk, ha

mégis inkább pízt' kapnánk. „Mivel a magunk szőrzete kis túlzással már-már túlápoltnak

nevezhető, valamint a birtokunkban lévő alsóruházati termékek

testen való rögzítését még önerőből is túlbiztosítottnak nevez-hetjük, így a kapott csereárut érdemben felhasználásra nem

tudjuk juttatni, ezért rimánkodás módszerével kérjük, hogy a kapott tételeket tisztelettel visszajutathassuk, és anyagi javakra válthassuk.”

- Reméljük, hogy az Intéző Úr ügyünkben mihamarabb intéz-kedik.

„Nagyfokú bizalmat helyezünk abba, hogy Nagyságos és Mél-tóságos Intéző Úrnál szerény előterjesztésünk belátó hallószer-vekre lel, és problémás esetünkben intézkedési lépéseket fog

foganatosítani” - Készen vagy?

„A befejezés állapotában leledzel?” - Ezt má' ne írd, te! „Ezt a szöveget immár ne ródd a papírra!”

- Hé, te hülye! Mondom, hogy ezt má' ne írd!! „Halló, te szellemileg visszamaradottnak nevezhető! Ajkaim

kapuját immár elhagyta az a felszólítás, hogy ne folytasd a betűk vetését!”

- Vágd fejbe gyorsan! Különben sosem fejezi be!

Negar gyorsan eleget tett a kérésnek. - Most meg miért üttök? - háborodott fel Roahmyer. - Me' má' régen befejeztük a levelet, te tintaagyú! - förmedt

rá Jamor. - Te meg tovább írtál, mint egy eszelős! - mérgelődött Negar.

- Most javítsd ki, vagy írd újra gyorsan, te ütődött! Roahmyer szégyenkezve újraírta a levelet, majd eltette a ka-

pott aprópénzt, és visszaült az asztalához. Gyorsan ivott egy

kupa bort, és újra megpróbált a készülő műre összpontosítani. Az ihlet kissé nehezen szállta meg, de aztán megérezte a bizser-

gést és álmodozó arccal a papír fölé hajolt... - Én jós vagyok! - vágta be valaki nagyot rikkantva az ajtót.

Aztán ez a valaki villámgyorsan leguggolt, hogy elkerülje a Jamor által hozzávágott boroskupát.

- Láttátok?! - emelkedett fel a jós lelkesen. - Ezt is csak azért

tudtam elkerülni, mert látom a jövőt! - Vagy csak görcs állt a lábadba - dörmögte magában elkese-

redve Roahmyer. - Két rézért nézek a jövőbe! Szerelmi élet alakulása; hivatali

előmenetel; pénzügyi helyzetben bekövetkező változások; saját

magának, rokonainak, barátainak vagy ellenségeinek sajnálatos vagy várva-várt elhalálozása, annak ideje, helye, módja; rein-

karnációjának változatai; időjárás előrejelzés; egyéb elkövetkező események a holnaptól a világegyetem pusztulásáig! Csak két rézért! Csak most, csak önöknek, csak azért - is!

Roahmyer dühösen, a többiek sajnálkozva méregették a jóst. - Mi a neved, jó uram? - kérdezte Korgan meglepően udvaria-

san. - Piha! - fintorodott el a jós. - Név! Mit nekem nevek! Egy

embernek nem a név ad karaktert, hanem a karakter ad nevet!

Én változó személyiség vagyok, ezért a nevem is változik! Most Radamusnak nevezem magam.

- Üljön le nálunk, Radamus úr! - invitálta Korgan. - Mondom: Most Radamus! - Persze, hogy most! Máris, azonnal, mindjárt és ízibe'!

- Hát nem érti?! A nevem Most Radamus! - Értem én; tegnap Fapapucs, most Radamus, holnap meg ki

tudja, kicsoda-micsoda!

- Nem fárasztom magamat azzal, hogy egy ilyen

agymaradékszökevénynek magyarázok - legyintett Most Radamus és leült. - Hozz egy kancsó vöröset!

Korgan kisietett, Most Radamus pedig értő szemekkel mére-

gette a többieket. - Nos, ki kíváncsi a jövőjére?

- Tán' tovább kéne állnod, koma! - javasolta Jamor. - Nálunk 'gy is elég sok a megszállott!

- És nem is hiszünk az efféle hókuszpókuszokban! - csatlako-

zott Negar rezignáltan. - Ahá, szóval bizonyítsam be rendkívüli képességeimet! - bó-

logatott a jós. - Rendben van, csak előtte transzba kell esnem. - Tudtam, hogy kibúvót fogsz keresni! - csapott le Roahmyer.

- Nálunk egy darab transz sincs, így nem tudsz beleesni, tehát nem tudsz jósolni sem! Ezt akarod mondani, nem?!

- Ügy értem a transzba esést, hogy el kell mélyülnöm! - ma-

gyarázott Most Radamus. - Arra van a pince - mutatta a visszatért Korgan.

- Nem kell pince! - Tán ássunk árkot? - hökkent meg Jamor. - Nem!

- Bemész a tóba? - találgatott Negar. - Igen gyorsan el lehet benne „mélyülni”.

- NEM!! - Akkor meg mit akarsz? - értetlenkedett Roahmyer. - Békét! Hagyjatok végre békén! - ordított fel liluló fejjel Most

Radamus. - Azt hittem jósolni jöttél... - vonta meg a vállát Roahmyer, és

megpróbált visszazökkenni a kalandszövésbe. „Irtóztató Bihornyák szégyenkezett, hogy a gonosz és utálatos

Korgan így felsült. Én éreztem, hogy itt a pillanat! Most végre végezhetek ezzel a világ arcán éktelenkedő gennyes, fekélyes

keléssel, amire oly régen vágyok! Már nem úgy értem, hogy gennyes, fekélyes kelésekre vágyok! Vágyik rájuk a rossznyava-lya. Úgy értem, hogy a vele való végzésre vágyok! Remélem, így

mindenki számára tiszta és világos, hogy mire is vágyok tulaj-donképpen.

Erőm és hatalmam tudatában megindultam Bihornyák felé. De ekkor!

Ez az alattomos, gonosz varázsló egy rémisztően mély, és

sötét transzgödröt varázsolt a lábam elé! - Hahaha! - nevetett az utálatos Bihornyák. - Ezt a trükköt Mi-

kor-Ha-Nem-Most Radamustól tanultam. Ez végleg beteszi neked

a (ablakot) (ajtót) kaput! Néhány vészterhes pillanatig úgy tűnt, hogy belemélyülök a

feneketlen mélységbe, de sikerült visszanyernem az egyensú-lyomat.

Én, Rettenetesen Izmos, ismét az álnok Bihornyák felé len-

dültem! Ám ő nem adta fel: elővarázsolt egy randa átokmanót, aki a leggonoszabb átkokat tudta szórni az emberre.”

- DUBBB! - dübbent valami, ami kizökkentette Roahmyert.

- Mi történt? - nézett fel. - A jós beleesett a transzba? - Há' még csak az asztal alá - felelt Jamor. - Miután egy jó

nagyot húzott a korsóból!

- Megmérgeztek! - jött egy rekedt hang az asztal alól, majd követte a tulajdonosa is falfehéren. - Meg akartak ölni!

- Én-e? - kérdezte ártatlan arccal a fogadós. - Igen! Igenis te, gazfickó! - fogta a torkát fájdalmas arccal a

jós. - Mit adtál inni nekem?!

- Azt mondtad: „Hozz egy kancsó vöröset!” - Erre te mit hoztál?!

- Mit, mit?! Málnaszörpöt! - Te gyilkos!! Bort!! Bort hozz nekem, te simaképű

csaplárnok, vagy olyat jósolok neked, hogy a füled is kettéáll!!!

- Korábban kell felkelnie annak, aki engem akar megijeszteni! - düllesztette ki büszkén beesett mellkasát Korgan.

- Igazán...?! - szűkült résnyire a jós szeme. - Látom, hogy nemsokára ripityára törik a kocsmád teljes berendezését...

- Hukk! - csuklott egyet Korgan, és aggodalmasan pislogni

kezdett. - Ezeket a kényelmes, gyalulatlan lócákat is?! - ... majd akkorát kapsz a szemed alá, hogy megmártózol a

disznóól sarában! - folytatta amaz a kinyilatkoztatást. - Ráadásul a fogadód neve is megváltozik, Korgan Kocsmája helyett úgy fogják hívni, hogy Fogadó a Páncéldémonhoz!

- Micsoda?! - kapott döbbenten a fejéhez a kocsmáros. - Fo-gadó a Páncél... Páncéldémonhoz!?!?

- Pontosan az! - vigyorgott gonoszul Radamus. - És csak azért, mert málnaszörpöt adtál...

Hordóhasú Korgan a hordóhasát meghazudtoló sebességgel

rohant le a pincébe. - Oszt' még ez beszél jövőbelátásról! - húzta el az orrát

Jamor.

- E még a boroskancsóba sem lát be, nemhogy a jövőbe! - csatlakozott Negar is. - Nem is értem, hogy jósoltathat vele

bárki is! - Biztosan remek ajánlólevele van, egy jó ajánlólevél kinyitja a

gazdagok kapuit, és persze a pénzeserszényeit is! - vélte

Roahmyer. - Te tudnál ilyen ajánlólevelet írni? - kapott a szón Most

Radamus. - Írnál nekem? Megfizetem! Roahmyer félrehajtott fejjel vizsgálgatta a jóst.

- Tudsz olvasni? - kérdezte. - Persze, hogy tudok! - vágta rá a jós, majd enyhe pír öntötte

el az arcát. - Csak írni nem, mert a betűket nem ismerem...

- Pompás! Máris összeütök egyet! - bólintott elégedett képpel az írnok.

„Adatik tudtára mindenkinek! Én, alulírott Sumák Soma herceg, tanúsítom, hogy ezen sorok

felmutatója egy szélhámos briganti. Ráadásul beteges hazudozó, tehát még a kötőszavait se higgyék el! Egyedüli célja, hogy min-

denkit kiforgasson a pénzéből! Veszélyezteti a fiatal szüzek és éltes matrónák tisztességét! Zárják el előle a juhokat és a kecs-kéket is! Valószínűleg több halálos fertőző betegséget is terjeszt,

ezért ne érjenek hozzá! Dobálják meg mindennel, ami a kezük ügyébe akad, és kergessék el, ha kedves az életük!

Sumák Soma herceg sk.”

- Nos, kész is vagyok. Egy arany lesz - nyújtotta át a levelet

Roahmyer. - Egy arany?! - hördült fel Most Radamus.

- Hidd el, megéri - próbált őszintén és ártatlanul nézni Roahmyer... de nem sikerült.

- Rendben van - egyezett bele a jós. - De előbb belenézek a

jövőbe, és ha azt látom, hogy valóban használni fog; kifizetem. - Tedd azt - somolygott Roahmyer.

Radamus lehunyt szemmel koncentrált, a kocsmabeliek pedig kaján mosollyal néztek egymásra. Amikor a jós ripacskodva zi-

hálni kezdett, Jamor unatkozva legyintett, majd az utolsó csep-

pig kiitta a borát. Ám amikor a korsót letette, meglepetten ta-pasztalta, hogy a jós eltűnt.

- Hé! Hát hun' van a fickó?

- Beesett az asztal alá - világosította fel Negar. - Most Most Radamus a földön fekszik. Megint.

- Nem úgy híjják, hogy Most Radamus?! - csodálkozott Jamor. - Az a neve, hogy Most-Most Radamus?! - Te piszok, aljas bértollnok! - emelkedett fel elszürkülve a

jós. - Ez nem ajánlólevél! Ahol csak meg fogom mutatni, úgy futnak majd előlem az emberek, mint egy pestisestől! Kövekkel

és ürülékkel fognak dobálni! A hírem messze meg fog előzni, és sehova sem engednek be!

- Hja... a hírnév... - bólogatott elmélázva Roahmyer - Bárcsak egyszer én is megismerhetném!

- Akkor mutogasd ezt a levelet!! Neked adom!!

- Szóval nem kell... - Naná, hogy nem!! - kapkodott levegő után elkékült arccal

Radamus, majd kissé csendesebben, hátborzongató hangsúllyal hozzátette: - És tudd meg, látom a te jövődet is akár tetszik, akár nem! Jön majd egy félvér ork, aki úgy helyben hagy, hogy

egy körömnyi ép folt sem marad az ábrázatodon! Ráadásul a szemüvegedre tapos majd, de úgy ám, hogy a drótkeret for-

mátlan drótgubanccá válik, a lencsék helyén pedig üvegtörmelék sem marad...

- Most már elég legyen! - szólt rá a fröcsögő jósra Korgan. -

Csak nem gondolod, hogy egy szavadat is elhisszük? Hordd el magad, és máshol terjeszd a hazugságaidat!

Most Radamus elhallgatott, majd fejét felszegve, méltóság-teljesen távozott. Az ajtót azért becsapta maga után.

Hamarosan Jamor és Negar is fizettek, és röhincsélve távoz-

tak. Roahmyer elgondolkozva forgatta a kezében az „ajánlóle-velet”, majd vállat vont és összegyűrte.

- Biztos mégis elolvasta valahogy... - mondta csak úgy magá-nak.

- Még hogy Fogadó a Páncéldémonhoz... - dünnyögte az orra

alá Korgan. Majd a zaklatott fogadós pakolászni kezdett, és Roahmyer

végre ismét a kezébe vehette az írószerszámot.

„Szerencsére én azonnal felismertem az átokmanót (hiszen

olyan arca volt, mint Radamusnak, a jósnak), és azt is tudtam, mit kell ellene tennem: nem engedhetem, hogy kimondjon bár-mit is! Ezért elsütöttem a reggel (memorázált) (memoárzárt)

begyakorolt varázslataim egyikét! - Afopelet!

Erre az átokmanó (aki kiköpött olyan volt, mint Radamus, a jós) kitátott szája tele lett a vacsoravarázslatom eredményével: káposztás cvekedlivel! Ez a kedvenc kajám és most rá kellett

pazarolnom erre a manóra! Az meg eszi, hogy akadna a torkán! Megállj, Bihornyák, megállj! Ezért is megfizetsz!

Az átokmanó egy varázsütésre elégedetten csámcsogva el-tűnt. Biztos már jóllakott a kis mocsok...

- Most véged, gaz Bihornyák! - lendültem támadásba. - Ne! Ne bánts, Rettenetesen Izmos! - reszketett az illető

egyén. - Könyörülj rajtam szegény, szerencsétlen, hátrányos

helyzetű egyénen! Megjavulok! - Nem hiszek neked!

- De hinned kell! - De nem! - De igen!

- Nem! - Igen!

- Nem, nem, nem!!! - De igen, igen, igen!!! - ... na jó, hiszek.

- Phű!! Hála istennek! - De fizetned kell a sok gonoszságodért!

- Fizetek, fizetek persze, hogy fizetek! Mit kívánsz? Pénzt, ék-szert, üveggyöngyöt, láncon fityegő homokórát??

- Engem ilyesmivel nem lehet megvenni!

- Bódító szerek? Amiktől (hacilulu) (halucici) látomásaid lesz-nek, és rövid úton elér a testi, és az agyi leépülés?

- Ilyenekkel meg főleg nem! - Lányok? Telt keblű, ringó csípejű, bársonyos bőrűek? Vagy

dominák, korbáccsal és paskolóval? Vagy helyes meleg fiúkák?

Vagy birkák, kecskék, esetleg kacsák? Vagy mindezek variációi? - Befognád végre azt a perverz, (abrcgált) (abcrgrát) elfajzott

pofádat?! - üvöltöttem magamból kikelve - Nem vetted észre,

hogy már a lányoknál úgy bólogattam, hogy majd' leesett a fe-

jem?!?! - Bocsáss meg, bocsáss meg! Már megyek is a lányokért! Fu-

tok! Rohanok! Rögtön fordulok!

- Megállj bitang! Meg akarsz lógni, de engem nem versz át a (kanálon) (falábon) palánkon!

- Kegyelem! Kegyelem! - rimánkodott Bihornyák. - Rettenetesen Izmos, a Hősök Hőse igazságos, bár kegyelmet

nem ismer...

- Irgalom!!!! - sikította ő. - ... na, szerencsédre azt ismeri, ezért megirgalmazok neked!

Te vagy az utolsó gonosz ellenfelem, aki még az élők sorában vagy!

- ... hukk... kukk... hukk... - Ha téged is elintéznélek, nem lenne kitől megvédenem a vi-

lágot! Fuss! Menekülj! Egyébként is, ma szabadnapos vagyok...

- Köszönöm, köszönöm, Rettenetesen Izmos! Meglátod, méltó vagyok a bizalmadra! Az első adandó alkalommal orvul rád fogok

támadni, hogy érezd mekkora hős vagy! - Na, tűnj már el! - intettem kegyesen - Mielőtt még meggon-

dolom magam!

Erre Irtóztató Bihornyák eltűnt, mint a kámfor. Vagy, mint orkok közt az asztalon felejtett rothadó lóagyvelö.

Én, Rettenetesen Izmos, a Hősök Hőse, a berber barbárok legerősebbike, legvadabbika, legbikábbika saját nagyságomtól, jóságomtól, és szépségemtől eltelve, végre leheveredtem a fűbe.

De nem haraptam bele. VÉGE”

Roahmyer nagyot sóhajtva letette a tollat, és elégedetten

nyújtózkodott.

Tudta, egyszerűen tudta, hogy ismét remekművet alkotott! Hiába, no, ha egyszer valaki született tehetség, akkor annak

vállalnia kell a halhatatlanság ódiumát! Az ajtóra nézett, és ön-elégült mosolya menten az arcára fagyott.

- Adj isten, Roahmyer! - köszöntötte a jövevény rókamosoly-

lyal. - Örülök, hogy még itt talállak! - Pe... Pe... Perthe... te vagy az?!

- Óh igen, én vagyok! Örülök, hogy az arcomat borító kék-zöld

foltok alatt is megismertél! Szeretném, ha megismernéd az egyik barátomat is! Hé, gyere be!

A hívásra belépett egy brutális arcú, tagbaszakadt izomko-

losszus. - Ez itt Joziv Barkolits a kovácsmester... ő pedig a kedves

Roahmyer... ő az üllőn formázza a szerszámokat... ő meg a híres írnok... Most pedig szeretném, ha kijönnél velünk az udvarra, ahol elmesélem neked, hogy miért kellett sodrófával elkövetett

ütlegelést elszenvednem az én áldott jó Borálkámtól. Tudod, at-tól a „gusztustalan, ronda bányarémtől”, aki az irántam érzett

mérhetetlen szerelmében, egy vándorló szerzetessel felolvas-tatta magának a leveleimet!... Joziv, támogasd szegény

Roahmyert! Talán a friss levegő jót tesz neki... Roahmyer más körülmények között talán örült volna a találko-

zásnak, mivel senkinek nem vallotta ugyan be, de Kirovang leg-

erősebb emberéről, Joziv Barkolitsról mintázta Rettenetes Izmos alakját (csak az alakját, mert az esze az a Roahmyeré volt),

most azonban megfagyott a vér az írnok ereiben és kis híján el-ájult, mert a nagydarab kovácsmester a hóna alá nyúlt, majd a kijárat felé lökte őt. A rettegéstől félholt írnok pusztán azért nem

szakította be fejével a masszív tölgyfaajtót, mert valaki éppen kinyitotta, így a belépni szándékozó gyomrába fejelt.

- Hrrr! - mordult fel az ismeretlen. - Yvorl redves farkára, ki vágta hozzám ezt a nyüzügét?!

- Én! - reccsent Barkolits bömbölő hangja. - Valami tán nem

tetszik, te kopasz ork?! - Félork - helyesbített idegborzoló nyugodtsággal az ismeret-

len, és összevonta a szemöldökét. - Két és fél évi matrózkodás után örülök, hogy szárazföld van a talpam alatt, hazatérek a szülővárosomba... Szerintem neked sem tetszene, ha így fogad-

nának. - A fene sem emlékszik a képedre, akár itt születtél, akár nem

te kopasz félig sem ork! Letépem a fejedet, és a seggedbe du-gom! - ordította Barkolits.

- Egy kis testmozgás sosem árt... - felelt a jövevény szinte

unottan. Roahmyer, kihasználva az alkalmat, a fal tövében osonva kör-

beszaladt a kocsma mögé. Berohant az istállóba, ahol mélyen

beásta magát a szénába - de még ott is hallotta a verekedők

üvöltéseit, és reccsenő-puffanó ütéseket.

Roahmyer csak másnap merte kidugni az orrát, és mert vissza-óvakodni a kocsmába. Meg kellett tennie, mert a nagy menekü-

lés során halhatatlan művét az asztalán felejtette. Ám már a bejáratnál elbizonytalanította a látvány: a masszív tölgyfaajtó pozdorjává volt törve, és a fogadós - a szeme alatt öklömnyi

monoklival - láthatóan ingerülten próbálta meg a szétvert kocsma belsejét rendbe tenni Domival, szeplősarcú segédével.

Roahmyer, mit sem törődve a csatatérrel, kapkodva kezdte keresni korábban megírt papírjait. Szinte megőrjítette az a tu-

dat, hogy esetleg elveszett az ihletett remekmű. De végül is szerencsével járt: egy lapjára fordult asztal alatt megtalálta a már-már elveszettnek hitt kincset. Miután kellőképpen megbizo-

nyosodott a papírlapok teljességéről, és sértetlenségéről, csen-desen kiörvendezte magát, majd érdeklődve fordult a lelkileg

összetört kocsmároshoz. - Mi történt itt, Korgan? Tömegverekedés? - Valami olyasmi - dünnyögött amaz. - Két nagytömegű hús-

hegy verekedett össze: Barkolits, a csonttörő kovácsmester, meg valami Skandál Durum nevezetű brutális félork...

- Nahát, hogy ezeknek az orkoknak milyen fura neveik van-nak... - csóválta a fejét rosszallóan Ernest Roahmyer. - Nem olyan szép, és egyszerű, mint az enyém...

- Az a vadbarom félork szétverte szegény Barkolits fején a kedvenc bejárati ajtómat! - kesergett, mit sem törődve a közbe-

szólássál a kocsmáros. - Ráadásul azt mondta, hogy tetszik neki ez hely, es ez lesz a törzshelye.

- Aztán miből fog megélni? - érdeklődött a szintén megélhe-

tési gondokkal küszködő írnok. Korgan megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs. Talán idegeneket kalauzol majd át a Rontás Erdején...

- Akkor hamar felkopik az álla! Senki nem lesz olyan ostoba,

hogy egy ilyen csöppet sem bizalomgerjesztő vadbarommal kí-sértesse át magát az erdőn... - vélte Roahmyer, majd csipetnyi

aggódással a hangjában megkérdezte. - És Serthe Perthe hol van?

- Elment valami varázslóhoz fogakat csináltatni...

- Fogakat? - döbbent meg Roahmyer. - Minek? - Mert nem szereti sem a tejbegrízt, sem a tökfőzeléket - ma-

gyarázott fáradtan Korgan. - Ugyanis rátámadt a félorkra, és az

láncos buzogánnyal kiverte az összes fogát... meg az egyik fülét is letépte, de azt csak úgy mellékesen. Utána meg engem is jól

pofán vágott, mert megkérdeztem, hogy ki téríti meg a káro-mat... Eh, ez nem az én napom... Na, megyek, kerítenem kell egy ácsot. Te meg addig próbálj valamit javítani az összképen,

Domi! - azzal Korgan otthagyta megszeppent segédjét és az ámuló Roahmyert.

A kölyök pakolászni kezdett, Roahmyer pedig elővette a sön-tés mögül Korgan tintásüvegét, meg a tartalék lúdtollat, majd

leült az egyik épnek látszó asztalhoz, és maga elé terítette a pa-pírjait.

Nem tudta magát túltenni az elemek dühöngéséhez mérhető

pusztítás látványán, és úgy érezte, nem zárhatja le a történetet anélkül, hogy kedvenc hősét, Rettenetesen Izmost, fel ne ru-

házza olyan képességekkel, amik túltesznek a nyers izomerőn. Azonnal munkához is látott.

„Ám nem sokáig élvezhettem a jól megérdemelt pihenést: hirtelen forgószél támadt, és egyik pillanatról a másikra az erdei

tisztásról egy szétvert kocsmában találtam magam. Rögtön tudtam: ez csakis annak a piszok Bihornyáknak a

műve lehet, akit nagy szívjóságomban szélnek eresztettem. Ke-

zem rögtön Metélő markolatára kulcsolódott és vártam a táma-dást - de az csak nem jött, én meg kezdtem zsibbadni. Ám, ek-

kor egy isteni hang szólított meg valahonnan. - Rettenetesen Izmos, kedvenc félistenem! - Ki szólít? - tettem fel én pengeéles logikával a kérdést.

- Én vagyok a te istened! A nevemet fedje jótékony homály. Küldetésem van számodra!

- Tudod, most éppen szabadságon... - vakartam meg kissé nyűgösen a fejemet.

- Persze hogy tudom, hiszen Isten vagyok! De a világnak most

van szüksége rád, Rettenetesen Izmos! - Pont most?! - sóhajtottam fel a megfáradt hős sóhajtásával.

- Mit kéne már megint csinálnom?

- Mágussá kell válnod! A jövő már nem az izomembereké! Ki

kell tanulnod a mágia legtitkosabb tanait, hogy a jövőben is te lehess a Hősök Hőse!

- De nekem nem sok kedvem ahhoz, hogy beüljek az iskola-

padba... - piszkáltam meg férfiasan, de kelletlenül az orromat - Házi feladat, dolgozat, vizsga, bukás, koraérett kislányok táská-

jának cipelése... Kinőttem én már abból a korból! - Neked nem kell ilyenekkel foglalkoznod! Te a Hősök Hőse

vagy! Félisten! És én vagyok a (protrckciód) (postseripciód) hát-

szeled, ezt ne feledd! - Ha te mondod...

- Mágus leszel! A legnagyobb mágus e földön! - hallatszott a földöntúli hang, majd végleg elhallgatott.

- Még jó, hogy nem „négus” leszek - jegyeztem meg, majd el-keseredetten a fejemhez kaptam. - Ez a lökött nem mondta meg, hogy hogyan leszek mágus! Most erre is magamnak kell

rájönnöm... Azzal kisétáltam a szétvert kocsma romjai közül, és elindultam

egyenesen északnyugat-délkelet felé, a felkelő nap irányába, miközben már előre megelőlegeztem magamnak egy új nevet.

- Mától én, Rettenetesen Izmos, a Hősök Hőse, új nevet ve-

szek fel! Én vagyok Rettenetesen Okos, a Mágusisten! - kiáltot-tam büszkén a világba. - Nálam nagyobb mágus nincsen!

És a föld megremegett a talpam alatt. Pedig nem is volt hideg.

VÉGE”

Ernest Roahmyer elégedetten kanyarította oda a négybetűs feliratot a lap aljára. Jós nélkül is tudta, sőt, minden porcikájával érezte, hogy ez az a fényes jövő, ami reá vár. S az embernek

fejet kell hajtania a sors akarata előtt. Vagy be kell teljesítenie azt...

Mielőtt végrehajthatná tervét, hogy egy fekete birodalmat ko-vácsoljon össze a saját vezetése alatt, Conan szándékait termé-szeti katasztrófák sorozata és a bamulák közti ellenségei áskáló-

dása keresztezi, akik közül sokan zokon veszik egy idegen hatal-mának növekedését törzsükben. Menekülésre kényszerülve észak

felé tart az egyenlítői dzsungelen és a füves pusztán át Kush fél-civilizált királysága felé.

1. Parázsló szemek

Stygia úttalan sivatagain túl terült el Kush hatalmas, füves tája. Több száz mérföldön át semmi más nem volt ott, csak a végtelen,

sűrű fűvel borított mezők. Itt-ott egy magányos fa emelkedett, hogy megtörje a szavanna lágyan hullámzó egyhangúságát:

tüskés akácok, kardlevelű sárkányfák, smaragd koronás lobéliák és vastagszárú, mérgező kutyatej. Néhol egy-egy folyó vágott sekély völgyecskét a prérin át, partja mentén keskeny, dús

növényzetből álló folyosót táplálva. Zebra-, antilop- és bivaly-csordák, valamint a szavanna egyéb jellemző állatai vonultak át a

füves pusztán, menet közben legelészve. A fű susogott és bólogatott a kósza szélben a mély kobaltszínű

ég alatt, a vakítóan fénylő, vad, trópusi nap fényében. Itt-ott

felhők tömörültek össze, rövid vihar tört ki égzengéssel és ítélet-napi villámlással, hogy aztán éppoly hamar véget érjen tombo-

lása, ahogyan támadt. Napnyugtakor egy magányos, csendes alak bukkant fel ezen a

végtelen pusztán. Egy ifjú, erős felépítésű óriás volt az, régi seb-

helyek fehér vonalaival tarkított, naptól bronzbarna bőre alatt hatalmas izmok duzzadtak. Széles válla, hosszú karja és lába

volt, egyetlen ágyékkötőből és saruból álló öltözéke felfedte le-nyűgöző termetét. Mellkasa, válla és háta csaknem olyan sötétre barnult, mint e föld őslakosaié.

Vastag szálú, fekete sörényének kócos fürtjei zord, mogorva arcot kereteztek. Fenyegetően összevont szemöldöke alól pa-

rázsló kék szemei fáradhatatlanul fürkészték a környéket minden irányban, miközben ruganyos, hosszú léptekkel haladt a síkságon át. Óvatos tekintete a sűrű, árnyékos fű közé fúródott, amit vö-

rösre festett a napnyugta bíborszínű fénye. A gyors éjszaka ha-

marosan leszáll Kush földjére; a világot árnyékba borító szárnyai-nak sötétjében veszély és halál portyázik majd a pusztaságban.

Ám a magányos utazó, a kimmériai Conan nem félt. Barbárok

közül származott, a távoli Kimméria kopár hegyei között nevelke-dett, a vadak acélos kitartásával és kiapadhatatlan életerejével

rendelkezett, ami ott is biztosította számára a túlélést, ahol a civilizált emberek - bármennyivel tanultabbak, simább modorúak és kifinomultabbak legyenek is nála - nyomorultul elpusztultak

volna. Bár a vándor már nyolc napja gyalogolt egyfolytában, éle-lem nélkül - hacsak azt a néhány kisebb vadat nem számítjuk,

amit a vállára akasztott hatalmas bamula vadászíjjal ejtett el -, az erős barbár még távolról sem érte el erőtartalékai határát.

Conan már rég hozzászokott a vadon spártai életéhez. Bár a világ egyik felének csillogó városaiban belekóstolt már a civilizált élet fényűzéseibe, egyáltalán nem hiányoztak neki. Egyre előrébb

küzdötte magát a távoli horizont felé, amit már sötét, borongós homály fedett.

Mögötte terültek el a Kush földjén túli fekete vidékek sűrű dzsungeléi, ahol fantasztikus orchideák ragyogtak a sötétzöld lombok között, ahol vad fekete törzsek küzdöttek keményen a

túlélésért a sűrű bozótok rejtekén, és ahol az árnyékos, nyirkos őserdei ösvények csendjét csak a vadászó leopárd mély morgása,

a vaddisznó röfögése, az elefánt érces trombitálása vagy egy dühös majom váratlan rikoltása törte meg. Conan több mint egy évig élt ott a hatalmas bamula törzs hadvezér-főnökeként. Végül

a ravasz fekete papok - akik féltékenyek voltak hatalmának növe-kedésére és bosszúvágytól égtek, amiért ő leplezetlenül megve-

tette vérszomjas isteneiket és durva, kegyetlen, véres rítusaikat - megmérgezték a bamula harcosok lelkét, és fehérbőrű vezetőjük ellen hangolták őket.

Mindez a következőképpen történt: Hosszú, szakadatlan szárazság ideje köszöntött a dzsungel tör-

zseire. A folyók kiapadásával és a víztócsák kiszáradásával véres, kegyetlen háború tört ki. A fekete törzsek elkeseredett csatákban csaptak össze, hogy az értékes víz megmaradt forrásait saját

maguk számára biztosítsák. Falvak lettek a lángok martalékai, egész klánokat gyilkoltak le az utolsó emberig. Aztán a szárazság,

az éhínség és a háborúk nyomában dögvész sepert végig a vidé-ken.

A ravasz papok fondorlatos beszéde mindezeket a szörnyűsé-

geket Conannak tulajdonította. Esküdöztek, hogy csakis ő hoz-hatta ezeket a csapásokat a bamulákra. Az istenek megdühödtek, amiért egy sápadt bőrű idegen bitorolja a bamula törzsfőnökök

hosszú sorának díszes trónját. Azt állították, hogy Conant meg kell nyúzni és ezer válogatott kínzás közepette kell kivégezni a

dzsungel ördög, isteneinek fekete oltárain, különben mindenki elpusztul.

Mivel ez a sors nem nagyon volt ínyére, Conan gyors és pokoli

választ adott. Hatalmas, északi pallosának egyetlen szúrása véget vetett a főpap életének. Aztán rádöntötte a bamula istenség ha-

talmas, vértől mocskos fabálványát a többi sámánra, és bemene-kült a környező dzsungel sötétjébe. Sok kimerítő mérföldön át

tapogatózva tört utat észak felé, míg végül elérte azt a határvo-nalat, ahol a sűrű erdő megritkul és átadja helyét a nyílt, füves pusztának. Most az tervezte, hogy gyalog szeli át a szavannát,

míg el nem éri Kush királyságát, ahol barbár ereje és kardjának acélja álláshoz juttatja majd az ősi birodalom barna bőrű uralko-

dóinak szolgálatában. Gondolatait hirtelen borzongató veszélyérzet térítette el a múlt

eseményeitől. Valami ősi túlélési ösztön figyelmeztette őt a ve-

szély jelenlétére. Megtorpant, és körülnézett a lenyugvó nap által vetett, hosszú árnyak között. Miközben nyakszirtjén felborzoló-

dott a szőr a láthatatlan fenyegetés érintésétől, az óriás barbár érzékeny orrával vizsgálta a levegőt és parázsló szemével a ho-mályt fürkészte. Bár nem látott és nem hallott semmit, a vadon-

ban élők rejtélyes veszélyérzete elárulta neki, hogy közel a ve-szedelem. Láthatatlan szemek pihekönnyű érintését érezte ma-

gán, és megperdülve két fénypontot pillantott meg a homályban. Szinte ugyanebben a pillanatban a ragyogó szempár eltűnt.

Olyan rövid időre pillantotta meg, s aztán oly tökéletesen tűnt el,

hogy Conan kísértésbe esett, hogy egy vállrándítással képzelő-désnek minősítse, amit látott. Megfordult, és továbbindult, de

most már minden érzéke riadókészültségben volt. Miközben foly-tatta útját, újra ragyogó szemek villantak fel a sűrű fű sötét ár-nyai között, és a nyomába eredtek. Izmos, ruganyos, homokszínű

alakok lopóztak utána hangtalan léptekkel. Kush oroszlánjai a nyomában voltak, forró vérre és friss húsra éhesen.

2. A halál köre

Egy órával később teljesen leszállt az éj a szavannára, kivéve a nyugati horizont egy keskeny szalagját, ahol még a napnyugta

fénye vöröslött. E háttér előtt apró, viharvert fák ácsorogtak, fekete sziluettjük élesen kirajzolódott. Conan csaknem elérte állóképessége határait. Háromszor támadtak rá nőstényoroszlá-

nok jobbról is, balról is az árnyak közül. Háromszor verte vissza őket halálos nyilaival. Bár a sűrűsödő sötétben nehéz volt ponto-

san célozni, az üldöző nagymacskák között felcsapó fájdalmas morgás mindháromkor találatról tanúskodott, noha azt nem si-került megállapítania, hogy megölte vagy csak megsebesítette a

veszélyes ragadozókat. A tegez azonban mostanra kiürült, és ő tudta, hogy csak idő

kérdése és legyűrik ezek a csendes martalócok. Már nyolc vagy tíz oroszlán volt a nyomában, s most még a rettenthetetlen bar-

bár is megérezte a kétségbeesés gyötrelmeit. Még ha hatalmas kardja leszámol is egy vagy két támadójával, a többiek véres cafatokra tépik, még mielőtt újra szúrhatna vagy vághatna.

Conannak volt már dolga oroszlánokkal, s ismerte hatalmas ere-jüket, amivel olyan könnyedén kapnak fel és vonszolnak el egy

egész zebrát, mint macska az egeret. Bár Conan korának egyik legerősebb embere volt, tudta, ha egyszer egy oroszlánnak sike-rül karmait és fogait belemélyesztenie, mindez az erő nem érne

többet, mint egy kisgyereké. Conan tovább rohant. Már több mint fél órája futott egyfolytá-

ban, hosszú, szökellő léptekkel, gyorsan emésztve a mérföldeket. Eleinte még erőfeszítés nélkül haladt, de mostanra a dzsungelen át való menekülés és a szavannán megtett nyolcnapos út fárasztó

erőfeszítései kezdték éreztetni hatásukat. A szeme égett, lábizmai sajogtak. Mintha szívének minden egyes dobbanása kiszívta volna

az erőt, ami még óriás alakjában maradt. Barbár isteneihez fohászkodott, hogy bukkanjon elő a hold a

sűrű viharfelhők közül, melyek az ég nagy részét eltakarták.

Imádkozott, hogy egy domb vagy egy fa törje meg a lágyan hul-lámzó síkságot, vagy legalább találjon egy sziklát, melynek neki-

vetheti a hátát, hogy szembeszállhasson az oroszlánfalkával. Am az istenek nem hallgatták meg. Ezen a vidéken csak törpe

növésű, tüskés fák álltak, melyek hat-nyolc lábnyi magasra emel-

kedtek, majd vízszintesen széttárták ágaikat. Ha a tüskék elle-

nére sikerülne is felmásznia egy ilyen fára, az elsőként odaérő oroszlán könnyedén felugorhatna, és egy pillanat alatt leránt-hatná a földre. Dombokat sem látott, csupán termeszvárakat,

melyek némelyike több lábnyira emelkedett, de védelmi célokra így is túl kicsi volt. Conan nem tehetett mást, tovább kellett ro-

hannia. Hogy könnyítsen terhein, elhajította hatalmas vadászíját, miu-

tán ellőtte utolsó nyílvesszejét is, bár fájt a szíve a nagyszerű

fegyverért. Aztán eldobta a tegezt is. Mostanra csupán egy leo-párdbőr ágyékkötő, a magasra felszíjazott saru és a kecskebőr

vizestömlő maradt nála, valamint a széles pallos, amit egyik ke-zében tartott Ha ezektől megválna, azzal lemondana utolsó re-

ményéről is. Az oroszlánok már csaknem a sarkában loholtak. Érezte hajlé-

kony testüknek erős kipárolgását és hallotta lihegésüket. Bárme-

lyik pillanatban utolérhetik, és ő megvívhatja utolsó, őrjöngő harcát az életért, mielőtt legyűrik.

Számított rá, hogy üldözői ősrégi taktikájukat alkalmazzák. A legidősebb hím - a falka vezére - közvetlenül mögötte halad, két oldalán a fiatalabb hímekkel. A gyorsabb nőstényoroszlánok va-

lamivel előrébb rohannak mindkét oldalon, félhold alakban, míg végül eléggé elé kerülnek ahhoz, hogy összezárják a kört és

csapdába ejtsék. Akkor aztán mindannyian egyszerre rárontanak, lehetetlenné téve bármilyen hatékony védekezést.

A síkságot hirtelen fény öntötte el. A felkelő hold kerek, fehér

arca lebámult a széles szavannára, ezüstös fényben fürdetve az óriás barbár rohanó alakját és sápadt ezüst fénycsíkokat húzva a

sarkában szökellő oroszlánok hullámzó izmaira, amitől rövid, selymes bundájuk kísérteties ragyogást kapott.

Conan kimerült tekintete is egy ilyen csillogó bundára esett a

holdfényben, balra maga előtt, és tudta, hogy a bekerítés csak-nem befejeződött. Azonban miközben nekigyürkőzött, hogy fo-

gadja a támadást, meglepődve látta, hogy az imént megpillantott nőstényoroszlán elkanyarodik, és megáll. Csak két lépés, és ő máris újra megelőzte. Közben látta, hogy a jobb oldalán haladó

fiatal nőstény szintén megtorpan. Az állat mozdulatlanul kupor-gott a fűben, és dühösen csapkodott a farkával. Különös hang tört

elő agyarakkal szegélyezett állkapcsai közül, félig morgás, félig jajveszékelés.

Conan most már le merte lassítani lépteit. Hátrapillantott.

Végtelen megdöbbenésére azt kellett látnia, hogy az egész falka megtorpant, mintha valami láthatatlan korlátnak ütközött volna. Egy sorban álltak, s fogvicsorgatva, dühödten morogtak. A hold-

fényben ezüstösen csillantak meg agyaraik. Conan zavartan hunyorgott, és elgondolkodva ráncolta össze

szemöldökét. Vajon mi állította meg a falkát épp abban a pilla-natban, amikor biztosak lehettek benne, hogy övék a zsákmány? Milyen láthatatlan erő gyűrhette le a vadászat dühét? Egy pillana-

tig karddal a kezében farkasszemet nézett üldözőivel, azon tű-nődve, vajon újra kezdik-e a rohamot. De az oroszlánok a helyü-

kön maradtak, fülsiketítőén ordítva és morogva. Aztán Conan észrevett valami különöset. Az a hely, ahol az

oroszlánok megálltak, mintha egy határvonalat alkotott volna a síkságon. A másik oldalon sűrű, magas, buja fű nőtt. A láthatatlan határon azonban ritkább lett, rövidebb és satnyább, foltokban

kopáran hagyva a földet. Bár Conan nem tudta tisztán megkülön-böztetni a színeket a hold fényénél, úgy tűnt neki, hogy a vonal

felé eső oldalán a fű nem a megszokott, élő zöld színű. Ehelyett száraznak és szürkének látszott, mintha valami minden életerőt kiszívott volna belőle.

A hold fényében jobbra és balra is látta elkanyarodni a halott füvek foltját a távolba, mintha egy hatalmas halálkörben állna

egyes-egyedül.

3. A fekete fellegvár

Bár a kimerültségtől még mindig sajgott minden tagja, ez alatt a

rövid szünet alatt Conan visszanyerte annyira az erejét, hogy folytathassa útját. Nem ismerte a láthatatlan határvonal termé-

szetét, amely megállította az oroszlánokat, így nem tudhatta, milyen sokáig tartja őket sakkban a rejtélyes erő. Ezért inkább megpróbált a lehető legtávolabb kerülni a falkától.

Hamarosan egy hatalmas, sötét tömeg magasodott fel messze előtte a homályban. A kimmériai tovább haladt, még óvatosab-

ban, mint korábban, karddal a kezében, s szemével folyamatosan fürkészve a bizonytalan félhomályt. A holdfény még mindig ezüstösen ragyogott, de ragyogása homályossá vált, mintha sű-

rűsödő pára fátyolozná. Ezért Conan kezdetben nem sok minden

látott az alaktalan, fekete tömegből, amely előtte emelkedett ki a síkságból, eltekintve talán a méreteitől. Meg attól, hogy különös módon csend övezi. A roppant tömeg mozdulatlanul sötétlett a

halott szürke füvek között, mint valami gonosz, primitív hit ha-talmas emléke, amit fekete sziklából faragtak ki ismeretlen kezek

az idők hajnalán. Ahogy Conan közelebb jött, a jellegtelen, sötét folton egyre in-

kább kirajzolódtak a részletek. Látta, hogy egy hatalmas épületről

van szó, amely félig romokban hever a síkságon - egy óriási építmény, amit ismeretlen lények emeltek ismeretlen célból. Úgy

festett, mint egy vár vagy erődítmény, de olyan építészeti stílus-ban épült, amilyet Conan még sohasem látott. Tömör, fekete

sziklából készült, homlokzatát oszlopok, teraszok és lőréses oromzatok olyan bonyolult együttese alkotta, ami zavarba ejtően kuszának tűnt a szemlélő előtt. A látvány szédítő volt. Conan

követte tekintetével a szövevényes íveket és kiszögelléseket, melyek hátborzongatóan kicsavartnak, torznak tűntek. A hatal-

mas építmény valami kaotikus rendetlenség benyomását keltette, mintha építői nem lettek volna épelméjűek. Conan erőszakkal elszakította tekintetét az idomtalan falazat örvénylő hajlatairól,

melyeknek már a látványától is szédült. Úgy gondolta, végre rá-jött, miért kerülték el a préri vadállatai ezt az omladozó kőhal-

mot. Az épület valahogy a fenyegetés és a rémület auráját hor-dozta. Talán az évezredek alatt, amióta ez a fekete fellegvár itt magasodik a síkon, az állatok rettegni kezdtek tőle és elkerülték

még a környékét is, míg ez a szokás végül ösztönössé vált. A hold fénye hirtelen elhalványult, ahogy a tornyosuló viharfel-

hők újra ősöreg arca elé úsztak. Távoli mennydörgés morajlott fel, és Conan kutató pillantása elkapta a villám kénköves lobba-nását a felhők sűrű tömege között. A szavanna gyors, szilaj vi-

harainak egyike épp kitörőben volt. A kimmériai habozott. Egyrészt a kíváncsiság és a közelgő vi-

har előli menedék vágya az omladozó erőd felé vonzotta. Más-részt viszont barbár elméje mélységesen irtózott minden termé-szetfelettitől. A földi, halandó veszéllyel szemben a meggondolat-

lanságig vakmerő volt, de a nem evilági veszedelem megborzon-gatta idegeit. Márpedig volt valami ebben a rejtélyes építmény-

ben, ami a természetfelettire utalt. Conan érezte a fenyegetést tudata legmélyebb rétegeiben.

Egy hangosabb mennydörgés aztán döntött helyette. Erőt véve

borzongó idegein merészen belépett a sötét kapun, és kezében a csupasz pengével eltűnt odabenn.

4. A kígyóemberek

Conan átóvakodott a magas, bolthajtásos előcsarnokon, és nem talált semmi életet. Por és száraz levelek borították a fekete

kövezetet. A porladó szemét felhalmozódott a sarkokban és a toronymagas kőoszlopok talapzata körül. Bármilyen ősi volt ez a kőépület, nyilvánvalóan évszázadok óta nem lakott benne senki.

Az előcsarnok, melyet a hold egy újabb rövid felbukkanása megvilágított, kétemeletnyi magas volt. A második szint magas-

ságában egy korláttal ellátott erkély futott körbe. Conant hajtotta a kíváncsiság, hogy mélyebbre merüljön e rejtélyes építmény

titkaiban, amely a síkság közepén magasodott sok mérföldnyire bármely más kőépülettől, ezért bebarangolta a folyosókat, melyek össze-vissza kanyarogtak, mint egy kígyó nyoma a homokban.

Bekukkantott a poros kamrákba, melyek eredeti rendeltetését illetően még találgatni sem tudott.

A várkastély megdöbbentő méretű volt még olyasvalaki szá-mára k aki látta a zamorai Yezudban a Pókisten Templomát vagy Yildiz király palotáját a turáni Agrapurban. Jó része - valójában

egy teljes szárnya - összevissza dobált fekete kőtömbök alaktalan tömegévé omlott össze, de még az a rész is, amely többé-ke-

vésbé épen maradt, a legnagyobb épület volt, melyet Conan va-laha látott. Eredete a múlt mérhetetlen távolába veszett. A fekete ónix, amiből kifaragták, nem hasonlított semmilyen kőhöz, amit a

kimmériai a világnak ezen a részén látott. Bizonyára hatalmas távolságból hozták ide, de hogy miért, azt Conan el sem tudta

képzelni. Az épület bizarr szerkezetének néhány vonása az elátkozott

Zamora ősi sírjaira emlékeztette. Más részletek azokat a tiltott

templomokat idézték, melyeket a távoli Hyrkániában pillantott meg futólag, amikor a turániak szolgálatában harcolt zsoldosként.

De hogy ezt a fekete várat eredetileg síremlék, erőd, palota vagy templom céljára emelték-e, esetleg mindegyik célt egyidejűleg szolgálta, azt nem tudta volna megmondani.

Meg aztán volt valami zavaró idegenség ebben a várban, ami

bizonytalan szorongással töltötte el. A homlokzathoz hasonlóan, amit mintha valami idegen geometria szabályai szerint építettek volna, a belső szerkezetnek is voltak rejtélyes, zavarba ejtő voná-

sai. A lépcsőfokok például sokkal szélesebbre és alacsonyabbra készültek, mint amit az emberi láb megkívánt volna. Az ajtónyí-

lások túl magasak és szűkek voltak, ezért Conannak oldalra kel-lett fordulnia, hogy átférjen rajtuk.

A falakat domborművek díszítették tekergőző, cikornyás geo-

metriai jelekkel, melyek bonyolult mintázata zavarba ejtő és csaknem hipnotikus erejű volt. Conan észrevette, hogy akarat-

ereje megfeszítésével kell elszakítania tekintetét a faragott fa-lakról, nehogy agyát csapdába ejtsék a vonagló ábrák által for-

mált rejtélyes jelek. Valójában minden, amit ebben a különös, talányos kőépületben

tapasztalt, kígyókra emlékeztette a kimmériait - a kanyargó fo-

lyosók, a kígyózó díszítőelemek, sőt, gondolta magában, mintha még a kígyók jellegzetes szagát is érezné egész halványan.

Conan szemöldökét ráncolva torpant meg. Lehetséges volna, hogy ezt az ismeretlen romot valaha az ősi Valusia kígyónépe emelte? Ennek az ember előtti népnek a kora elképzelhetetlen

távolba nyúlik vissza a múltba, még az emberiség hajnala előttre. Azokba a ködös időkbe, amikor óriáshüllők uralták a földet. Va-

laha a Hét Birodalom felemelkedése idején, jóval az Özönvíz előtt - s azelőtt, hogy Atlantisz kiemelkedett volna a Nyugati Óceán habjai közül - a kígyóembereké volt minden hatalom. Jóval az-

előtt kihaltak, hogy az ember megjelent volna a Földön - de nem teljesen. A tábortüzek körül, Kimméria kopár hegyei között, majd

pedig Nemédia templomainak márványborítású udvarain Conan hallotta Valusia ura, az atlantiszi Kull király legendáját. A kígyó-emberek itt-ott életben maradtak mágiájuk segítségével, ami

képessé tette őket arra, hogy mások számára közönséges emberi lényként mutatkozzanak meg. Kull azonban véletlenül felfedte

titkukat, és tűzzel-vassal irtva őket megtisztította tőlük birodal-mát. De nem lehetett-e ez a fekete vár a maga idegen architek-túrájával ama távoli kor emléke, amikor az emberiség még az

elveszett korok e hüllőszerű túlélőivel versengett a bolygó ural-máért?

5. Suttogó árnyak

Az első vihar jórészt elkerülte a fekete fellegvárat. Egy rövid ideig esőcseppek kopogtak az omladozó köveken, és a tető résein víz

csepegett a vár belsejébe. Aztán a villámlás és mennydörgés elenyészett, ahogy a vihar elvonult nyugat felé, hagyva, hogy a hold ismét akadálytalanul bevilágítson a kőfal és a tető repedé-

sein. Ám keletről újabb viharfelhők közeledtek távoli morajlással és alig látható villanásokkal.

Conan kényelmetlenül aludt a nagy előcsarnok feletti erkély egyik sarkában. Úgy hánykolódott és forgolódott, mint egy óvatos vadállat, aki homályosan érzi a veszély közeledtét. Az óvatosság

arra késztette, hogy ne az előcsarnokban, a szélesre tárt ajtó közelében aludjon. Bár a rejtélyes halálkör láthatóan távol tar-

totta a szavannán honos vadállatokat, ő nem bízott a láthatatlan erőben, amely sakkban tartotta a ragadozókat.

Tucatnyi alkalommal felriadt, és a kardját megmarkolva, te-kintetét az árnyak közé fúrva kutatta, hogy mi ébresztette fel. S tucatnyi alkalommal nem talált semmit a hatalmas, ősi rom bel-

sejében. Újra és újra összeszedte magát, s aludni próbált, bár homályos árnyak gyülekeztek körülötte, és fél füllel mintha sut-

togó hangokat hallott volna. Fáradtan szitkozódva a kimmériai elátkozta, s a pokol hetedik bugyrába kívánta a barbár mitológia összes árnyát és visszhangját, majd újra a földre vetette magát,

és igyekezett elaludni. Végre mély álomba merült. Különös álmot látott.

Bár teste aludt, úgy tűnt, lelke felriadt és éberen figyel. Kájának (ahogy a stygiaiak nevezték a lelket) testetlen szemei előtt a sötét erkély valami ismeretlen eredetű, vérszínű fényben

ragyogott. Ez nem a hold ezüstös fénye volt, amely ferde suga-rakban szivárgott be a kő repedésein, s nem is a távoli villámlá-

sok sápadt lobogása. Ennél a vérvörös sugárzásnál Conan lelke látta a lebegő árnyakat, melyek homályos denevérekként száll-dostak a fekete márványoszlopok között. Árnyak, melyeknek

szeme esztelen éhséggel volt tele. Árnyak, melyek a gúnyos ne-vetések és szörnyű kiáltások alig hallható hangzavarát okozták.

Conan lelke valamiképp tudta, hogy ezek a suttogó árnyak ezernyi érző lény kísértetei, akik ebben az ősi épületben lelték halálukat. Nem lett volna képes megmondani, honnan tudja

mindezt, de kája számára nyilvánvaló tény volt. Az ismeretlen

nép, mely ezt az óriási romot emelte valaha - akár a valusiai le-gendák kígyóemberei, akár egy másik elfeledett faj volt is az -, ezrek vérével áztatta a fekete várkastély márványoltárait. Az

áldozatok kísértetei örökre a rémület várához lettek láncolva. Talán az ember előtti mágia valamilyen hatásos varázsigéje kö-

tözte őket a földi világhoz. Talán ugyanaz a varázsige, amely távol tartotta a szavanna vadállatait.

De ez még nem volt minden. A fekete vár kísértetei az élők

vérére szomjaztak - Conan vérére. A fáradt harcos kimerült teste bűvös álomba merült, mialatt

áttetsző fantomok repkedtek körülötte és széttépni igyekeztek testetlen ujjaikkal. Ám a szellemek nem tehetnek kárt egy élő-

lényben, hacsak előbb meg nem jelennek a fizikai létsíkon és anyagi formát nem öltenek. Ezek az összevissza röpködő és kia-báló árnyékhordák gyengék voltak. Évek óta egyetlen ember sem

tette lábát a fekete várba, senki sem dacolt az ősi átokkal, ezért rég nem tudtak táplálkozni. Legyengülve a hosszú éhezéstől, nem

tudtak olyan könnyen halottevő szellemek csoszogó hordájává materializálódni.

Az álmodó Conan valamiképp tudta ezt. Mialatt teste tovább

aludt, kája az asztrális síkon zajló mozgást figyelte. Nézte, ahogy az emberevő árnyak dühödten csapkodnak testetlen szárnyaikkal

az alvó test feje körül és megfoghatatlan karmaikkal a torkát igyekeznek felhasítani. Ám minden hangtalan őrjöngésük ellenére képtelenek voltak kárt tenni a kimmériaiban. Conan a bűbáj ha-

tása alatt tovább aludt. Egy kis idő után változás állt be az asztrális sík vörös fényében. A kísértetek sűrűsödő árnyak alak-

talan tömegévé csoportosultak össze. Bár esztelen, halott lények voltak, az éhség valami hátborzongató szövetségre késztette őket. Mindegyik szellemben maradt még egy kicsi életenergia,

amit felhasználhatott a materializációhoz. Most a fantomok össze-vegyítették szegényes energiatartalékaikat sorstársaikkal. Foko-

zatosan egy szörnyű alak kezdett testet ölteni, melyet tízezer kísértet életereje táplált. Lassan formálódott ki az áttetsző szel-lemlények örvénylő felhőjéből a fekete márványerkély homályos

derengésében. És Conan tovább aludt.

6. A százfejű szörny

Fülsiketítő mennydörgés dörrent; a villámlás kénköves fáklyaként villant a sötét préri felett, ahonnan a holdfény már rég el-

menekült. A sűrű, magasra tornyosuló viharfelhők felhasadtak és felhőszakadással áztatták el a füves völgyeket.

A stygiai rabszolgavadászok egész éjjel lovagoltak dél felé nyomulva, a Kush királyságán túli erdők irányába. Expedíciójuk ez idáig eredménytelen maradt; a szavanna vadászó és pásztorkodó

nomád törzseinek egyetlen fekete gyermeke sem került még a kezeik közé. Hogy vajon a háború és a dögvész tisztította-e meg

a vidéket az emberektől vagy a bennszülöttek - hírt kapva a rab-szolgavadászok közeledtéről - messzebbre menekültek, azt nem tudták.

Bármi volt is a helyzet, úgy tűnt, jobban járnak, ha dél buja dzsungelei között próbálnak szerencsét. Az őserdei négerek ál-

landó falvakban laktak, amiket a rabszolgavadászok könnyedén bekeríthetnek és egy gyors, hajnali lerohanással meglepetéssze-

rűen megtámadhatnak. Akkor aztán úgy ejthetnék foglyul lakói-kat, mint halakat egy hálóval. A túl öreg, túl fiatal vagy túl gyenge falusiakat, akik nem bírnák az utat vissza Stygiába, azon-

nal lemészárolnák. A megmaradt nyomorultakat pedig lábuknál egymáshoz bilincselve, élő emberi láncként északra terelnék.

A stygiaiak negyvenen voltak, sisakos, páncélinges harcosok, nagyszerű lovakon. Magas, barna bőrű, sólyomarcú, izmos férfiak valamennyien. Kemény és kegyetlen martalócok - szívósak, ret-

tenthetetlenek, ravaszak és könyörtelenek, akik nem éreztek megbánást vagy lelkifurdalást, ha nem stygiaiakat öltek meg -,

mint ahogy a legtöbb ember, ha agyoncsap egy szúnyogot. Most a vihar első felhőszakadása elmosta hadoszlopukat. Szél

korbácsolta gyapjúköpenyüket és vászonöltözéküket, s arcukba

csapta lovuk sörényét. A villámlások csaknem folyamatos ragyo-gása elvakította tekintetüket.

Vezetőjük megpillantotta a fekete várat, mely sötéten emelke-dett ki a füves pusztából, ugyanis a vakító villanások még az eső függönyözte sötétben is láthatóvá tették. Torokhangon parancso-

kat kiáltott embereinek, és hatalmas fekete kancája oldalába vágta sarkantyúit. A többiek utána iramodtak, és hangos patado-

bogással, acélcsörgéssel a fenyegető bástyákhoz lovagoltak. Az éjszaka és a zuhogó eső homályában nem voltak feltűnőek a

homlokzat rendellenességei, meg aztán a stygiaiak nagyon

vágytak valami menedékre, mielőtt teljesen elmossa őket az eső. Hangos dobogással, szitkozódással, ordítozva özönlöttek be és

a vizet rázogatták köpenyükből. A várrom csendjét egy szempil-

lantás alatt óriási hangzavar váltotta fel. Az érkezők száraz leve-leket és ágakat gyűjtöttek, gyorsan előkerült a kovakő és az acél

is. Hamarosan füstölgő, sercegő tűz szökkent lángba a repedezett márványpadló közepén, s narancsszínű fényt vetett a faragott falakra.

A férfiak lehajították nyeregtáskájukat, lehámozták magukról a vizes burnuszukat, és kiterítették száradni. Küszködve kibújtak

sodronyingükből, és olajos rongydarabokkal kezdték dörzsölgetni a nedves acélt. Mások kinyitották nyeregtáskájukat, és az előke-

rülő kemény, állott kenyérbe mélyesztették fehér fogukat. Odakint tombolt és morajlott a vihar. Esőpatakok csorogtak át

a falazat repedésein, mint apró vízesések. De a stygiaiak erre már

ügyet sem vetettek. Fejük felett Conan csendben állt az erkélyen. Ébren volt, de

még mindig egész testében remegett az iszonyattól, amit álmá-ban látott. A vihar kitörésével megtört a varázslat, amely fogság-ban tartotta. Felriadva vadul körülnézett, hogy megpillantsa a

szellemárnyak titkos gyülekezetét, amit álmában látott formá-lódni. A villámok villanásánál mintha felfedezett volna egy sötét,

formátlan alakot az erkély távolabbi végében, de nem volt kedve közelebb menni, hogy megvizsgálja.

Miközben azon tűnődött, hogyan hagyja el az erkélyt anélkül,

hogy a közelébe kerülne annak a szörnyűségnek, hangos lábdo-bogással és ordítozással megérkeztek a stygiaiak. Ám aligha je-

lentettek javulást a helyzetében a kísértetekhez képest. Conan tisztában volt vele, hogy ha egy szemernyi esélyük is adódna rá, azonnal örömmel foglyul ejtenék őt a rabszolgacsapatuk számára.

Mert minden óriási ereje és kardforgató tudománya ellenére a kimmériai tudta, hogy egyetlen ember sem lehet képes megküz-

deni egyszerre negyven jól felfegyverzett ellenféllel. Ha nem tudja azonnal átvágni magát rajtuk és elmenekülni, akkor mindenképp legyőzik. Vagy a gyors halál, vagy egy stygiai rabszolgakarám

sanyarú élete várna rá. Nem volt benne biztos, melyiket kívánná inkább.

A stygiaiak elvonták Conan figyelmét a fantomokról, de ugyanígy eltérítették a fantomok figyelmét is Conanról. Esztelen

éhségükben az árnyéklények lemondtak a kimmériairól a lent

táborozó negyven harcos kedvéért. Volt ott annyi élő hús és életerő, ami háromszorosan is kielégíthette volna iszonyatos étvágyukat. Mint az őszi levelek, lassan lesodródtak az erkélyről a

lenti előcsarnokba.

A stygiaiak a tüzük körül terpeszkedtek, kézről-kézre adogattak egy palack bort és torokhangon társalogtak. Bár Conan csak né-

hány szót értett a nyelvükön, a hanglejtés és a gesztusok alapján képes volt követni a vita menetét. A vezető - egy simára borot-

vált arcú óriás, épp olyan magas, mint a kimmériai - esküdözött, hogy ő bizony nem merészkedik ki a felhőszakadásba egy ilyen

éjszakán. Ebben az omladozó várban fogják megvárni a hajnalt. Legalább a tető a legtöbb helyen elég szilárdnak tűnt, és voltak helyek, ahol az eső sem csorgott be.

Amikor számos újabb palack is kiürült, a felmelegedett és meg-száradt harcosok alváshoz kezdtek készülődni. A tűz leégett, mi-

vel a vékony rőzse, amivel táplálták, nem volt képes sokáig erős lánggal égni. A vezető egyik emberére mutatott, és mondott neki valamit. A férfi tiltakozott, de némi vita után morogva fölkelt, és

felöltötte páncélingét. Conan rájött, hogy őt választották ki első őrszemnek.

Az őr nemsokára a haldokló tűz fénykörének szélén állt karddal a kezében és pajzzsal a másik karján. Időről-időre lassan végig-sétált az előcsarnokon meg-megállva, hogy bepillantson a ka-

nyargó folyosókra vagy hogy kitekintsen a bejárati ajtón a már csitulóban lévő viharba.

Mialatt az őrszem épp a főbejáratnál állt társainak háttal, egy rettenetes alak öltött formát a rabszolgavadászok hortyogó cso-portjának közepén. Lassan nőtt ki a testetlen árnyak gomolygó

felhőjéből. Ez az összetett lény, amely fokozatosan öltött testet, ezernyi halott szellem életerejéből állt össze. Kísérteties, szörnyű

alakot vett fel - egy hatalmas, amorf tömeggé szilárdult, mely számtalan torz végtagot és függeléket növesztett. Tucatnyi zö-mök láb támasztotta alá óriási testét. A tetejéről hátborzongató

gyümölcsökként soktucatnyi fej sarjadzott: némelyik élethű volt, kócos hajjal és szemöldökkel, mások csupán daganatszerű kinö-

vések, melyeken teljesen vaktában helyezkedtek el a szemek, a fülek, az orrlyukak és a száj.

A százfejű szörnyeteg látványa a tűz halvány fényében már

önmagában elég volt ahhoz, hogy a legbátrabb ember vérét is megfagyassza a rémület. Conan érezte, hogy nyakszirtjén feláll a szőr, és egész bőre bizsereg az iszonyattól, miközben lefelé bá-

mul. A lény tett néhány tántorgó lépést. Bizonytalanul lehajolva

megragadta a stygiaiak egyikét féltucatnyi mohó karmával. Ahogy a férfi üvöltve felébredt, a rémálomba illő lény széttépte áldoza-tát, véres cafatokkal borítva annak alvó társait.

7. Menekülés a rémálomból

A stygiaiak egy pillanat alatt mind talpra ugrottak. Bármilyen

keménykötésű harcosok voltak is, a látvány elég borzalmas volt ahhoz, hogy a rémület kiáltásait csalja ki némelyikükből. Megper-

dülve az első sikoltás hallatán az őrszem visszarohant az előcsar-nokba, és kardjával a szörnyre sújtott. A vezető parancsokat ordítva megragadta a legközelebbi fegyvert, és szintén rátámadt.

A többiek, bár fegyvertelenek, ziláltak és zavarodottak voltak, gyorsan kardot és lándzsát ragadtak, hogy megvédjék magukat a

közöttük botladozó és tántorgó rémségtől. Kardok mélyedtek a torz combokba, lándzsák fúródtak a da-

gadt, lógó hasba. Markolászó kezek és karok váltak el a szörny

testétől, hogy tompa puffanással, rángatózva a padlóra zuhanja-nak. De a lény, mely láthatóan nem érzett fájdalmat, egyik férfit

a másik után ragadta el. Némelyiküknek kitekerte a nyakát. Má-sokat lábuknál fogva ragadott meg, és véres péppé zúzott a már-ványoszlopokon.

Mialatt a kimmériai fentről figyelt, egy tucatnyi stygiai lelte halálát. A sebek, melyeket a stygiai fegyverek ejtettek a ször-

nyön, azonnal bezárultak és összeforrtak. A levágott fejeket és karokat azonnal újak helyettesítették, melyek a formátlan testből burjánzottak elő.

Látva, hogy a stygiaiaknak semmi esélyük a szörnnyel szem-ben, Conan úgy döntött, hogy távozik, amíg a lény a rabszolga-

vadászokkal van elfoglalva - még mielőtt ismét felé fordulna a figyelme. Úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog lemenni az elő-csarnokba, ezért más kijárat után nézett. Kimászott egy ablakon,

mely egy törött kőlapokkal borított tetőteraszra vezetett - egyet-

len rossz lépés, és egy hasadékon át a földszint kövezetére zu-hanhatott volna. Az eső lágy permetté csillapodott. A csaknem a feje felett világító hold újra lebocsátotta fénykévéit. Conan lepil-

lantva a teraszt határoló mellvéden át talált egy helyet, ahol a külső faragványok és a kúszónövények jó lehetőséget kínáltak a

leereszkedéshez. Egy majom ruganyos mozgásával, csupán a karja erejével leeresztette magát a hátborzongatóan különös faragványokon.

A hold teljes fényében tündökölt, megvilágítva az udvart, ahol a stygiaiak lovai álltak kipányvázva. Nyugtalanul mozgolódtak és

nyihogtak a halálos küzdelem zajától, mely a nagy csarnokból szűrődött ki. A csatazajba halálsikolyok vegyültek, ahogy egyik

férfit a másik után tépte darabokra a szörny. Conan leugrott, s könnyedén a talpára érkezett az udvar tala-

ján. A hatalmas fekete kancához iramodott, amely a rabszolgava-

dászok vezetőjéhez tartozott. Máskor talán szívesen időzött volna még, hogy átvizsgálja a holttesteket, hiszen nagy szüksége lett

volna a páncélzatukra és egyéb felszerelésükre. A sodronying, amit még Belittel való kalózkodása idején viselt, rég megadta magát az időnek és a rozsdának, a bamuláktól való menekülése

pedig túlságosan sietős volt ahhoz, hogy megfelelőbben felszerel-kezzen. Most azonban nem létezett olyan erő a földön, ami visz-

szakényszeríthette volna abba a csarnokba, ahol még mindig a szörnyűséges, élő halottak portyáztak és gyilkoltak.

Miközben az ifjú kimmériai eloldozta a lovat, melyet kiválasz-

tott, egy sikoltozó alak tört ki a bejáraton, és zihálva átrohant az udvaron épp felé. Conan felismerte azt a rabszolgavadászt, aki

elsőként őrködött. A stygiai sisak és sodronying eléggé megvédte őt ahhoz, hogy túlélje társai lemészárlását.

Conan szóra nyitotta a száját. Nem szívlelte ugyan a stygiai

népet, mindazonáltal ha ez a harcos a csapat egyetlen túlélője, Conan hajlandó lett volna - bármilyen ideiglenesen is - szövetsé-

get kötni vele, amíg elérik a sűrűbben lakott vidékeket. Ám nem volt módja rá, hogy ilyen irányú ajánlatot tegyen,

mert az átéltek elvették a termetes stygiai eszét. Habzott a szája,

és szemei vadul villogtak a holdfényben. Egy görbe szablyát for-gatva, melyen megvillant a hold fénye, egyenesen rárontott

Conanra. - Vissza a pokolba, te démon! - rikoltotta.

A vadonban nevelkedett kimmériai primitív túlélőösztöne azon-

nal akcióba lépett, megelőzve a tudatos gondolatot. Mire a férfi a közelébe ért, Conan is kivont karddal fogadta. Az acélpengék szikrákat vetve, újra és újra összecsaptak. Ahogy a vad tekintetű

stygiai hátrahajolt, hogy lendületet vegyen egy újabb csapáshoz, Conan az őrült torkába fúrta kardja hegyét. A rabszolgavadász

hörögve megtántorodott, majd felbukott. Conan egy pillanatig zihálva a kanca nyergének támaszkodott.

A párviadal rövid volt, de igen heves, és a stygiait semmiképp

sem nevezhette silány ellenfélnek. Az ősi kőépületből nem csendült fel több rémült kiáltás. Csupán

a baljóslatú csend hallatszott. Aztán Conan lassú, nehéz, cso-szogó lépéseket hallott. Mindnyájukat lemészárolta az emberevő

szörnyeteg? Csak nem torz testét vonszolja az ajtó felé, hogy kilépjen az udvarra?

Conan nem várta meg, hogy megtudja. Remegő ujjakkal leszí-

jazta a halott harcos páncélingét, és lerántotta róla. Felszedte még a stygiai sisakját és pajzsát, mely utóbbi a szavanna egyik

hatalmas, vastagbőrű állatának bőréből készült. Sietve a nyereg-hez erősítette zsákmányát, felpattant a paripára, megragadta a kantárszárat, és a puszta sarkával megsarkantyúzta a ló oldalát,

bár annak nem sok biztatás kellett. Kiügetett a romos udvarról a halott fű birodalmába. Minden egyes patadobbanással egyre tá-

volabb maradt el mögötte az ősi gonoszság vára. Valahol a halál körén túl talán még mindig portyáztak az éhes

oroszlánok. Ám Conan nem törődött vele. A fekete fellegvár ret-

tenetes kísértetei után örömmel próbát tett volna akárhány kö-zönséges oroszlánnal.

A rablólovagot és kalandort, a Dergániai Codricot a vak szeren-cse a dirwani pusztaságra veti. Itt egy félőrült nomád aggastyán térképe alapján nekivág a Fekete Kősivatagnak, hogy nyomára

bukkanjon egy mesés gazdagságú aranyvárosnak. A pusztaság azonban kincsek helyett csak borzalmakat tartogat a számára...

***

Codric magányosan, egy csontig lesoványodott paripa hátán ér-kezett a Síkságra. Háta mögött hófödte ormok tornyosultak,

amelyek a vihar előtti szürkületben fekete óriásoknak látszottak. A legmagasabb bércek felől sötét fellegek közeledtek, a látóhatár

peremén villámok cikáztak. A vihar távoli, bizonytalan morgása egyre vadabb zúgassa erősödött. Ló és lovasa körül hullámzásba kezdett a beteg, tintaszín fű.

Codric hátravetette az arcába hulló csuklyát, és hosszú perce-kig a végtelen fűtengert bámulta. Rideg, szúrós tekintete volt,

amolyan lélekbe látó. Sápadt arcának vonásai nemesi szárma-zásról, méltóságról, ugyanakkor érzéketlenségről árulkodtak. Keskeny ajkain egyfajta gőgös félmosoly bujkált, ami úgy tűnt,

letörölhetetlenül rávésődött törékeny arcára. Dacosan előreugró álla Zhíl tündéreinek makacsságát és elszántságát idézte. Ahogy

alászállt a nyeregből teste is már-már légiesnek, tündérszerűnek tűnt, azonban széles válla és izmos alkarja meghazudtolták ezt.

Codric kedvetlenül szemlélte az alkonyi tájat. Tökéletesen ki-

halt volt minden, csak a fűtenger hullámzott szakadatlanul. A nap alászálló korongja vérarany pírba vonta a látóhatárt. Nyu-

godt, idilli kép volt. Háta mögé tekintve azonban fekete vihar-fellegeket látott száguldani az égbolton, amelyek rohanvást kö-zeledtek. Az égiháború fenyegető morajlása elnyomta a szél zú-

gását. Codric még ifjonti éveiben gyakorta bámulta a dühöngő vi-

hart. Ilyenkor furcsa borzongással telve, órák hosszat üldögélt a szélesre tárt várablakok előtt. Kedvét lelte az égiháborúban. Most a legkevésbé sem vágyott effélére.

Éhes volt és fáradt. Az utóbbi három napban csak egy üregi nyulat sikerült elejtenie. Ezt is nyersen falta fel, mivel tűzszer-

száma nem akadt. Lassan a végkimerültség határán állt. Boros-

tás arca most a megszokottnál is beesettebbnek tűnt, szeme

alatt karikák sötétlettek. A zhíli Kősivatag, amit a dirwani nomádok csak Fekete Síkság-

ként emlegettek, rászolgált a hírére. A száraz, természetellene-

sen fekete fűvel felvert sivatagot kisebb-nagyobb mocsárfoltok, karhosszúságú, mérges tüskéket nevelő cserjések szabdalták,

amerre csak járt. Itt-ott egy-egy nagyobbacska domb, néhol vi-gasztalan porsivatag, távolabb egy cserepesre szikkadt vízmo-sás, amott ritkás tűcserjés, karnyújtásnyira mérges gázfelhőt

eregető pöfeteg-erdő. Sehol egy zöldellő folt, egy virágba boruló tisztás, egy tisztavizű forrás.

Ez a terület teljességgel ismeretlen volt a civilizált népek előtt. Akik ismerték, azok is jobbnak látták, ha hallgatnak róla. A kör-

nyező nomád törzsek is csak hosszas unszolásra, és felettébb szűkszavúan voltak hajlandóak nyilatkozni róla. Feltételezett la-kóikról - a félig nomád-félig démon emberhordákról - annál több

rémtörténetet járt közöttük szájról-szájra. Egyetlen út, de még csak egy elhagyatott ösvény sem vezetett erre a vidékre, s talán

nem véletlenül. Codric lassan tizenöt napja rótta a mérföldeket ezen a pokol-

béli, élettelen tájon. Azóta a legnagyobb élő teremtmény, amivel

találkozott, egy róka volt. Az is olyan girhesnek és betegnek lát-szott, hogy sajnálta rá a vesszőt.

A mérges, elátkozott növényzet épp eléggé megkeserítette az életét, de nappal még a lángoló nap hevétől, éjszaka pedig a dermesztő hidegtől is szenvedett. Áldotta az isteneket, amikor

ráakadt egy kisebb folyócskára. Aztán átkozta őket, mert a víz szinte ihatatlannak bizonyult. Vöröses színe és szúrós illata volt.

Csak valami apró halféleséget fedezett fel benne, semmilyen más ehető élőlényt nem látott. Szomját gyanús állagú pocso-lyákból oltotta, nagy ritkán a folyóból. A gyomra eleinte tiltako-

zott, de aztán - hála néhány Yumadánból magával hozott gyógy-hatású párlatnak - megszokta. Ellentétben vele, lova az eltelt

időszak alatt szinte csontig soványodott és már napok óta véres nyálat öklendezett. Codric gyanította, az ismeretlen nyavalya napokon belül elviszi az állatot. Hogy azután mi lesz, arra nem

szívesen gondolt. Immár nyolc napja követte a lomha folyó medrét, amikor be-

érte az égiháború. Településnek továbbra sem látszott nyoma, pedig most már azt sem bánta volna, ha egy démonhorda nyo-

maira bukkan. Az is jobb, mint ez a kilátástalanság. Összes

vagyonát adta volna, csak hogy végre embert lásson! Tanácstalanul fürkészte a tájat, hátha meglát valamit, ahová

behúzódhat az égi áldás elől. Eközben felködlött előtte a töpörö-

dött nomád aggastyán alakja, aki négy héttel - egy örökkévaló-sággal - ezelőtt hosszú órákig mesélt a Síkságot uraló különös

népről, a démonlovasokról. Ezekről a szörnyszülött isteneket imádó, sötét bőrű emberekről, és az ő titokzatos városukról, Fe-ketekőről. Szólt arról a mérhetetlen sok aranyról és drágakőről

is, amivel Feketekő utcáit kikövezik és hatalmas palotáit felépí-tik. Még egy régi térképet is adott a városhoz vezető útról.

A nomádok bolondnak tartották az öreget. Codric áhítattal itta minden szavát. Az évek megtanították neki, hogy a legképtele-

nebb történetben is lehet némi igazság. Ha csak az ezredrésze valós annak, amit az aggastyán állít, Codric jó úton jár a meg-gazdagodás felé. Codric mindig is gazdagságra vágyott. Ha ép-

pen volt pénze, szórta is derekasan. Vágyainak megvalósításá-hoz egy hercegség összes aranya sem lett volna elég. Nyugha-

tatlan természete is hajtotta az új, ismeretlen tájak és népek felé. Egész Maldiberant és fél Zhíliát bejárta már, de pár hónap-nál tovább sehol sem volt maradása. Életeleme volt a szakadat-

lan vándorlás. E tekintetben hasonlóságot vélt felfedezni saját maga és a nomád hordák közt.

Egy szokatlanul erős mennydörgés kiűzte a fejéből a gondo-latokat. Mérgesen összeráncolta a szemöldökét. Eddig pusztala-kónak, netán démoni szerzetnek nyomát sem látta, aranyról már

nem is szólva. A pokoli körülmények viszont már épp eléggé próbára tették a türelmét és az erejét. Átkozott nomád vénség!

Már majdnem felhagyott a szemlélődéssel, amikor mégis felfi-gyelt valamire. Úgy tűnt, egy nagyobbacska sziklatömböt lát, esetleg egy kiszáradt fatörzset.

Talán csak délibáb, gondolta magában, mégis megnógatta ki-merült hátasát és a vélt célpont felé ügetett, sarkában az elsza-

baduló viharral. Az érzékei nem űztek tréfát vele. Csakhamar egy kőből rakott

termésfal és egy öregtorony csonka maradványai bontakoztak ki

előtte. Mire a felhők elsötétítették a napot és arcába hullottak az első kósza esőcseppek, már bent járt az apró erődítmény falai

közt.

Az erődítmény - már ami megmaradt belőle - ódonnak és elha-gyatottnak tűnt. A falak jelentős részét réges-rég ledöntötték, a szerteszét heverő köveken moha tenyészett. Codric arannyal,

netán drágakővel kirakott falat nem látott. Igaz, az aggastyán térképe szerint még igen messze járhatott a várostól. Ez a rom-

halmaz, amikor valaha ismeretlen kezek felépítették, talán egy apró, előretolt helyőrség lehetett. Persze, hogy valójában mi cél-ból épült, s hogy kik építették, Codric csak találgatni tudott. Most

mit sem számított. Az egyre hevesebben záporozó eső és a kö-pönyegébe kapaszkodó szél elöl a lovag az öregtoronyba mene-

kült, ami egymagában vészelte át az évszázadok múlását. A küszöböt átlépve Codricot penészszagú sötétség folyta kö-

rül. A dohos levegő fullasztotta és köhögésre ingerelte. Lova erőtlenül felnyerített, mire ö barátságosan megpaskolta az állat farát. Ahogy behúzta maga után az ajtót, a vidékre hirtelen rá-

szakadó sötétség és az elemek dühöngése kívül rekedt. A torony falát néhány helyütt repedések csúfították. Ezeken

keresztül a villámok fénye elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a lovag megpróbálja feltérképezni a helyiséget. Néhány felforga-tott, szétzúzott faasztalon és lócán kívül semmi érdemlegeset

nem talált. Úgy tűnt, a torony tűzvész áldozatául esett, de a fa-lakat is derekasan megrongálta valaki, vagy valami. Törmelék és

szenny mindenütt. Átkutatta a felső szinteket is. Néhány szét-foszlott bútortól eltekintve minden kongott az ürességtől. A to-ronyban a tetőszerkezet több helyütt megrongálódott. Itt a fe-

ketén ásító lyukakból sugárban ömlött alá az esővíz. Codric úgy vélte, ha így folytatja, az alsó szinteket is hamarosan elönti.

Visszatért a bejárathoz és egy viszonylag száraz sarokba vac-kolta magát. Köpönyegét maga köré csavarta, és arcát a térdére hajtva megpróbált nem gondolni összeszűkült gyomra követe-

lőző mordulásaira. Közönyösen hallgatta a szél süvöltését és az eső csapkodását a toronyban. A monoton zúgás lassan eltompí-

totta az érzékeit. A mennyezetről aláhulló esővíz apró tócsába gyűlt a lábai előtt. Ezt már nem látta. Elnyomta az álom.

Furcsa zajra ébredt. Világéletében éber alvó volt, a síkságon el-

töltött éjszakák pedig még inkább megélesítették az érzékeit. A vihar már elcsendesült és az eső is elállt, de a falakról és a

mennyezetről még mindig csorgott alá a víz. Teljes sötétség

fonta körül. Úgy ítélte meg, valahol az éjszaka közepére járhat az idő. Várt, amíg a szeme valamelyest hozzászokott a sötétség-hez, aztán nesztelenül felemelkedett és kinyújtóztatta elgémbe-

redett végtagjait. Hűvös volt, átázott ruháiban szinte vacogott. Paripájára tévedt a tekintete. Az állat nyugtalanul toporgott

előtte. Ekkor hallotta meg újra azt a bizonyos hangot. Kintről jött és egyértelműen dobszónak tűnt. A mély dübbenések szabályos időközönként, gyorsuló, lassuló majd újra gyorsuló ritmusban

követték egymást. Nem lehetett messze. Mintha a láthatatlan kezek az ajtó előtt verték volna az ütemet.

Codric habozott. Oly sokáig osztozott magányában, hogy fur-csán idegennek, sőt, félelmetesnek tűnt a hang. Emberi lények

voltak a közelében. Nem akarta elhinni. Hirtelen rémképeket lá-tott. Megborzongott. A torony belsejében mintha most megele-venedett volna a sötétség. Mintha valami - ami feketébb a leg-

sötétebb éjszakánál is -, megmoccant volna a legközelebbi sa-rokban.

Balgaság! Codric vadul felmordult. Felemelkedett ültéből, megragadta a

kardját és az izgatott lóhoz lépett. Úgy döntött, nyomban utána

jár a dolognak. Nem volt gyáva ember, és irtózott a bizonytalan-ságtól. Mindig szerette tudni, mi történik körülötte. Nyeregtás-

kájáról leakasztott egy féltő gondossággal bőrbe és rongyokba bugyolált csomagot, majd kibontotta. Egy apró kézi nyílpuska lapult benne, különleges, három vesszőt tartalmazó tárral.

Khobír mágusok és feltalálók mestermunkája. A maga nemében páratlan, varázslatos munka. Ez volt a legféltettebb kincse. Ma-

gához vette a fegyvert, majd a nyeregtáskából kiemelt és övére csatolt egy kétöklömnyi bőriszákot és elszántan kilépett az éj-szakába.

***

Szokatlanul hideg volt odakint. A hold természetellenes fénnyel sütött le az égboltról. Codric milliárdnyi csillagot látott. Ahogy a

környező éjszakát leste, lélegzete halk fújtatással áramlott ki a tüdejéből, és arca elé fehér ködpamacsokat eregetett. Megha-

tározhatatlan messzeségben sárgán villódzó fényeket fedezett fel. Máglya, vagy tábortűz lehet. Inkább máglya. Összehúzta

mellkasán a nedvességtől átnehezült köpönyeget, és maga mö-

gött hagyta a torony romjait. Az éjszaka azonnal elnyelte és figyelte minden mozdulatát.

Ott ólálkodott előtte, ott lapult a harmatos füvön a talpa alatt,

ott csaholt a háta mögött. Hívta, csábította, hogy rossz ösvényre terelje. Codricot azonban ma éjjel a jó szerencse pártolta.

Egyetlen lépést sem vétett el. Nem futott egy mérges cserjebo-kor karjaiba, és nem tűnt el egyetlen feneketlen lápkürtő - vagy ahogy ő a szagáról elnevezte - dögkút mélyén sem.

Úgy vélte, nagyon hamar megközelítette a fényeket. A dob szakadatlan puffogása egyre erőszakosabb és hangosabb lett.

Most már bizonyossá vált, hogy tévedett. Máglyát nem talált, csak három földbe vájt kürtőt. Ezek ontották magukból a vörhe-

nyes izzást és a dobszó is innét tört fel a felszínre. Codric közel s távol a mozgásnak a legkisebb jelét sem ész-

lelte, így közelebb óvakodott az egyik mesterséges akna szélé-

hez és letekintett a mélyére. A kürtő vagy harminc láb hosszan zuhant alá a mélységbe, meredeken, simára csiszolt falakkal.

Egy ember kényelmesen elférhetett benne. A legalján bonyolult mintázatú padló egy részlete vált láthatóvá. Codric a másik két aknanyílásba is bekémlelt, de csak a padló mintázata változott.

Minden kihaltnak tűnt odalent. Codric vándorlásai alatt a tolvaj-mesterségbe is beletanult

valamelyest. Egy khojetani tolvajtól leste el a szakma fortélyait, akivel közel egy év alatt bejárta Észak-Zhília legnagyobb város-ait. A fickó végül bakón végezte Zamwallban, de mielőtt kiszen-

vedett volna, a lovag megörökölte tőle a legféltettebb tárgyait. Jobban mondva, miután Codric a bakó kezére játszotta a férfit, a

talestyri bíró kisajátította a gazdátlanná vált, felettébb értékes holmikat. Codric ezt a szívére vette, hiszen ígéretet kapott arra, hogy a tolvaj fejéért cserébe megtarthatja annak fegyvereit.

Ezért aztán betört a bíró palotájába és visszavette jogos jussát: többek között a khobír nyílpuskát, egy drágaköves gyűrűt, vala-

mint egy bőriszákot, tömve a tolvaj-mesterség kellékeivel. Mel-lesleg a bírót is megszabadította az erszényétől és néhány érté-kesnek tűnő ékszerétől.

Codric most előhalászott a néhai tolvaj bőriszákjából egy nyolcvan láb hosszúságú, vékony, acélszálakkal megerősített

zsineget. Egyik végét az iszákjából elővont kampóra erősítette, majd a kampót beakasztotta egy sziklarepedésbe. Ugyancsak a

tolvajzsákból finom bőrkesztyűt húzott a kezére, majd kardját a

hátára vetette, és a kötél szabad végét markolva lassan le-eresztette magát az egyik aknanyílásba.

Óvatosan araszolt mind lejjebb és lejjebb. Szíve dobbanásai

versenyre keltek a dob ütemével. Már megtette az út felét, ami-kor lépéseket és szófoszlányokat hallott, majd közvetlenül a lá-

bai alatt emberek tűntek fel. Visszafojtotta a lélegzetét, úgy himbálózott a levegőben, lábaival támaszt keresve. Eközben némán átkozta a sorsot, amiért csillapíthatatlan kíváncsisága

ilyen helyzetbe keverte. Váratlanul valaki éles hangon felkiáltott felette. Azonnal felkapta a fejét. Az aknanyílásban egy sötét

bőrű, tetovált arcú embert látott. Codric elhajította felé a tőrét, de a fegyver célt tévesztett és eltűnt az éjszakában.

Amíg a lovag azon tépelődött, hogy lefelé, vagy felfelé indul-jon meg, a lábai alatt is kiáltások harsantak. A dobszó nyomban elhallgatott. Codric meglódította magát lefelé, s szinte alábuk-

fencezett az alatta tátongó mélységbe. Lábai alig érintették a földet, máris minden oldalról ellenfelek rohanták meg. Lehettek

vagy tucatnyian. Nem nézte kifélék-mifélék. Csak az olajos fénytől csillogó, görbe pengéket látta, amelyek vészes közelség-ben villogtak az arca előtt. Egy vadállatiasan hörgő alak érte be

először, akinek hatalmas, pókot ábrázoló tetoválás csúfította a mellkasát. Ezt szíven lőtte. A férfi lendületében felbukott majd

moccanatlanul elterült a lovag csizmája előtt. Mögötte már hár-man tülekedtek. Codric az utolsó két vesszőt is kilőtte a tárból, vaktában, a legközelebbi támadókra, majd a hasznavehetetlenné

vált fegyvert az egyik felé vetődő férfi arcába vágta. Csontok és fogak reccsentek. Eközben szisszenő hangokat hallott és a nyo-

mukban égető fájdalom hasított a nyakába és a vállába. Mérge-zett nyilak! Codric felüvöltött, mint egy megsebzett oroszlán, és elborult tekintettel vetette magát a támadók sűrűjébe.

Az ismeretlen ellenfelek legyek módjára hullottak előtte. A hosszú lovagi pallos véres rendet vágott a soraikban, mielőtt a

közelébe férkőzhettek volna. A küzdelem azonban hamarjában véget ért. Néhány szívdobbanás és pár véresen elhanyatló test zuhanása után megpördült Codric körül a világ. A lovag kába

fejjel összecsuklott a köré sereglő harcosok lábainál. Kemény öklök záporoztak a fejére és a testére; ütötték, ahol csak érték.

Ezt már nem érezte. Elájult.

***

Codric kínzó fájdalomra eszmélt. Erősen hasogatott minden por-cikája. Úgy érzete, lángol az egész teste: mintha izzó láva

áramlott volna az ereiben. Mozdulni sem bírt. Körbenézett a helyiségben, ahol a falhoz láncolták. Csak a

jobb szemére látott, azzal is csak homályosan. A bal arcfele fel-dagadt, a szemét fel sem tudta nyitni. Remélte, nem vakult meg.

Egyetlen fáklya lopott csak némi fényt a sűrű feketeségbe, ami körülvette. Derengésénél egy alacsony mennyezetű alagutat

látott, ami kivezetett a fülkéből. Más bejáratot nem fedezett fel. Ekkor tudatosult benne, hogy fekete rovarok mászkálnak a tes-

tén. Érezte is a bizsergést, ahogy ide-oda futkostak mezítelen bőrén. Az egyik felmászott az arcára, az ajkain megtorpant, és a lábaival az orrát csiklandozta. Egy szőrös, jól megtermett pók

volt az. Codric minden ízében megremegett. A testén tucatjával mászkáltak hasonlók. Üvölteni akart, mire a pók befurakodott a

szájába. Codric visszatartotta a lélegzetét és megvárta, amíg az állat forgolódik a nyelvén, majd újra visszarohan a mellkasára. Üvöltés helyett már csak rémülten felhördült. Hányingerrel küsz-

ködött. - Ne mozogj!

A mély női hang hallatán balra rántotta a fejét, mire három-négy pók is megmarta. A marások helyén égető bizsergést ér-zett.

- Ne mozogj! Akkor nem csípnek annyira. Codric ép szemével végigmérte a mellette álló karcsú alakot.

Egy talpig mezítelen, izmos nőt látott, aki napbarnította bőrével és hollófekete hajával szinte egybeolvadt a sötét fallal, amihez kikötözték. A nő gömbölyű mellei alatt csúf vágás éktelenkedett,

bal combján talán korbács felszakította sebekből patakzott a vér. Kétszer annyi pók lepte el, mint Codricot. Ezek egymást taszi-

gálták, hogy jobban a kiontott testnedvekhez férjenek. A villódzó fáklyafény bevilágította a nő arcát, ami bár megvi-

seltnek tűnt, nem nélkülözte a szépséget. A lovag figyelmét

mégsem inkább a fiatal nő bájai, hanem a mellei közé tetovált fehér királykobra kötötte le, aminek kicsiny mását az arc bal ol-

dalán is felfedezte. Az arc ilyen nyilvánvaló, szándékos megrútí-tása Codricban ellenszenvet ébresztett. Codric nem állhatta a

kardforgató asszonyokat, különösen nem akkor, ha azok tetová-

lásokkal rútították el a testüket, ezzel is bizonyítva férfiasságu-kat. Ennek a nőnek egész lényéből sugárzott az a fajta delejes erő, ami a harcosokat megkülönböztette a kapához-kaszához

szokott népektől. Az asszony sárga szeme is bosszantotta, ami szinte hüllőszerű merevséggel tapadt a lovagra.

A fogoly dirwani nyelven szólt, bár meglehetősen régies, vagy inkább idegen akcentusban. Codric úgy döntött, egyelőre félrete-szi az ellenszenvét és kifaggatja a nőt.

- Ki vagy? - Atara vagyok, a Kígyó Lánya. A Kígyó Nemzetségéből és a

Tűzkobra Házából. Codric még sosem hallott ezekről.

- Hol vagyunk? Atara nem válaszolt azonnal, hanem leplezetlenül bámulta

Codric meztelenségét. Láthatóan furcsállotta a férfi szőke haját,

fehér bőrét és a teste szőrösségét. A lovag, ha nem ebben a helyzetben van, tán elvörösödik.

- A hegyeken túlról jöttél! - suttogta elbűvölten a nő. Az ar-cára most ült ki először valamiféle érzelem nyoma. Előbb a cso-dálkozásé, majd a tiszteleté. Aztán a kíváncsiság úrrá lett mind-

kettőn, de ezt igyekezett leplezni. - A Tűzföldön vagy, egy Pók-fészekben. A Pókisten imádóinak egyik búvóhelyén, ahol a Pók

harcosait tenyésztik. Ez az egyik legrosszabb hely, ahol csak le-hetsz. Ma a Pók havának utolsó holdnapja van. Úgyhogy hama-rosan fel fognak áldozni téged korcs istenüknek. Engem meg-

termékenyítenek, hogy torzszülött pókembereket hozzak nekik a világra.

Atara szenvtelenül beszélt, mintha csak másvalaki sorsáról csevegnének. Vele ellentétben a nem túl bíztató jövőkép Codricot hamar felbőszítette. A testét ellepő pókok látványa

azonban hamarjában lehűtötte. Atara válaszolt a lovag kimon-datlan kérdésére.

- Ez is a szertartás része. A vérszívó pókok megtisztítják a lel-künket, mielőtt az áldozó ima a kezdetét veszi. Jól ismerem ezt - mondta, és fanyar mosoly tolult az arcára. - Kétszer már meg-

menekültem a Pókisten oltáráról. Harmadjára legyőz engem. Codric elengedte a füle mellett ezeket a szavakat, és vakme-

rően megrázta magát, hogy eltávolítsa a pókokat. Néhányan ugyan lepotyogtak róla, de pár szemvillanás múltán azok is újra

felszöktek a lábára és a húsába martak. A lány sértő módon ki-

nevette Codric kétségbeesett cselekedetét. - Átkozott pókok! - sziszegte dühösen a lovag, de átkozódása

Atarának is szólt. Dühös volt a lányra, aki látszólag félelem nél-

kül tűrte, hogy a vesztébe cipeljék. Irigyelte tőle ezt a bátorsá-got. Ugyanakkor szégyellte, hogy ő férfi létére nem képes erre.

Ez még inkább felkorbácsolta az indulatait. - Félsz a haláltól, Hegyről-jött-ember. Pedig gyors halálod

lesz. Nem úgy, mint nekem. - kacagta a lány. A lovag tovább

fortyogott. Atara kis szünet után folytatta. - Mi a neved, Hegy-ről-jött-ember? Tudni akarom a neved! Ha most a Tűzföldön ta-

lálkoztunk volna, szemtől-szembe, talán megkaphattad volna a testemet. Most azt kérem, legalább a nevedet oszd meg velem.

Én megosztottam veled a magamét! Codric, bár felbosszantotta a nő, nem tagadta meg tőle a vá-

laszt.

- A nevem Codric. Dergániai Codric. És nem fogok pókok martaléka lenni, asszony! - vágott vissza dühödten a lovag,

majd gúnyos hangon hozzátette. - Még akkor sem, ha maga a Pókisten jön el a testemért!

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, az ajtóban meglibbent a

fáklyaláng és két nomád férfi lépett be a cellába. Atara vérforraló hangon felkuncogott.

- Majd meglátjuk, Codric. Majd meglátjuk. A lovag most jobban megfigyelhette fogva tartóit. Jó egy fejjel

alacsonyabbak voltak nála, és ugyanolyan sötét bőrűek, akár-

csak a lány. Egy szál ágyékkötőben, fegyvertelenül jöttek, elte-kintve a kezükben szorongatott korbácsoktól. A fény megcsillant

tar koponyájukon és olajban úszó, meztelen testükön. Szőrtelen mellkasukat és karjukat fehér tetoválások hada éktelenítette, akárcsak napszítta arcukat. Szikár testfelépítésűek voltak és

szálkás izomzatúak, mélyen ülő szemükből durvaság és erősza-kosság sütött. A csapott homlokra tetovált pók még csúfabbá

tette az ábrázatukat. Codric a dirwani nomádokat is félelmetesnek ismerte meg, de

azok most váratlanul megszépültek az emlékeiben. A pókharco-

sok sötét tekintettel mérték végig és valamiféle sziszegéssel le-hessegették a testéről a pókokat. Azok pillanatok alatt szétszé-

ledtek a cellában. Codric megvetően leköpte az őröket. A nomá-dok erre véresre korbácsolták Codricot, aki a veréstől és a bőr-

szíjakról csöpögő sárga méregtől csakhamar kábulatba esett.

Ekkor eloldozták és Atara tekintetétől kísérve, a lábainál fogva kihúzták a cellából.

***

A lovagban nem tudatosult, hogy végig vonszolják egy szűk és homályba temetkező folyosón, mint ahogy az sem, hogy végül magára hagyják. Csupán a korbács csattogása visszhangzott a

fejében és egy nagyobb embercsődület lármázása. Most már ez is megszűnt és néma csend ereszkedett rá. Csak valami bogarat

hallott zümmögni a feje felett. Amint némiképp összeszedte ma-gát, rájött, a zümmögés valójában dörmögő hang, amit egy tar

fejű harcos ad ki magából. A férfi előtte térdepelt és Codric kó-kadt férfiasságát dörzsölte valamivel. Codric próbálta eltaszítani magától, de épp csak fel bírta emelni a kezeit. Ütésre már nem

futotta az erejéből. Undorodva hagyta, hogy amaz befejezze a ténykedését és kihátráljon a helyiségből. Magára maradt, meg-

alázottan és tehetetlenül. Váratlan és erős kéjvágy érzete töl-tötte el és a pénisze megmerevedett. Codric riadtan és meglepő-dötten felmordult.

A pókharcos váratlanul újfent megjelent, immár a feje felett, a szemközti fal egy kiugró darabján. Leült, lábait maga alá húzta

és a szemét lehunyva fejhangú kántálásba kezdett. Ez már a szertartás! - villant a felismerés Codric agyába. A lovag most már képes volt felülni. Egy apró cellában volt, két vörhenyes

lánggal lobogó fáklya társaságában. Vajon mire készülnek? Fel fogják áldozni a Pókistennek, ahogy Atara is megjósolta? Vagy

ami még rosszabb, őt is termékenyítésre használják fel? E gondolatok kavarogtak a fejében, amikor a fal egy darabja

elgördült a helyéről és utat engedett egy olyan szörnyűséges

lénynek, amiben megelevenedtek Codric rémálmai. A szörnynek emberi teste volt, de négykézlábra ereszkedve járt. Végtagjai

természetellenesen kicsavarodtak és megnyúltak, és a hátából három pár szőrös pókláb sarjadt elő. Az első pár végén mérges fullánkok meredeztek. A test több helyütt rovarszerűen elkitine-

sedett, megfeketedett. A bestia feje egy nomád nő néhai arcvo-násait idézte, de oly rémületesen csúf volt, hogy Codricban

megdermedt a vér. Codric elképzelni sem tudott volna undorí-tóbb látványt.

A négykézlábra ereszkedett iszonyat, mintha csak belelátott

volna a férfi gondolataiba, megmutatta csatakos, duzzadt ágyé-kát és fekete fogsorát kivicsorítva Codricra rontott. A lovag fejét elöntötte a kétségbeesett düh. Üvöltve talpra ugrott, s mielőtt az

ágaskodó fullánkok megmarták volna, nekiugrott a bestiának és a földre döntötte. A póklábak sörtéi végigsöpörtek az arcán és a

mellkasán, de nem törődött vele. Egyetlen esélye maradt a túl-élésre. Testének súlyával fölhöz szegezte a korcs testet és vele a vergődő, fullánkos lábakat, így azok nem érhették őt el. Jobb

kezének ujjai eközben kíméletlenül összeszorultak a sikongó asszonyszörny torkán, míg jobbja iszonyú ütéseket mért a kiti-

nes hasfalra. Ez utóbbi végül engedett, és a lovag ökle ragacsos belsőségekbe túrt.

A rúgkapáló szörnyről durva rúgások penderítették le. Codric odébb gurult, majd kábán felült, és vérző ajkához kapott. Két nomád harcost látott a haláltusáját vívó szörny fölé magasodni.

Egyikük a pókasszonnyal foglalkozott, míg a másik lándzsát sze-gezett Codricra.

A lovagot azonban már hatalmába kerítette a harci láz. Egy hirtelen mozdulattal megmarkolta a lándzsanyelet, alig valamivel az éles penge felett, és durván megrántotta. A nomád szeren-

csétlen módon átbukfencezett a bestia egyik vonagló lábán és arccal a térdepelő Codric előtt ért földet. A lovag durván beleök-

lözött az orrába, mire az megreccsent, a férfi pedig elcsendese-dett. Codric megragadta a harcképtelenné tett nomád tőrét és a fal magasából parancsokat osztogató harmadik őr fedetlen mell-

kasába hajította. A harcos felsikoltott és holtan fordult le a szik-lapárkányról. A talpon maradt pókharcos nem várta meg, hogy a

felbőszült lovag beérje. Az ajtóhoz ugrott és megrántott egy kart. A talaj egy pillanat alatt eltűnt Codric lába alól. A lovag reflexszerűen kapaszkodó után kapott, így sikerült megmarkolnia

a megnyíló akna peremét. A pókasszony és a betört orrú őr teste alábucskázott a feketeségbe. Codric még látta, amint a testeket

tengernyi pók lepi el. Ezrével kavarogtak odalent az üregben. Ő felküzdötte magát az aknából, még épp időben, hogy felve-

gye a harcot a rárontó őrrel. Egy váratlan testcsel után kicsa-

varta ellenfele kezéből a lándzsát, majd a fegyver tompa végével keményen arcul ütötte. Ő is kapott egy visszakezes ütést, amibe

belesajdult az állkapcsa. A pókharcos előrántotta görbe szablyá-ját, Codric azonban fürgébbnek bizonyult nála. Fegyvere végével

rácsapott a nomád fegyvert markoló kezére, majd egy újabb

gyors suhintással a mellkasára. Végül kihasználva a másik pilla-natnyi megingását tövig merítette a lándzsát ellenfele gyomrába. A harcos összecsuklott, Codric pedig egyik kezébe görbe szab-

lyát, a másikba lándzsát felragadva kirontott a cellából.

Egy üres folyosón találta magát. Nem volt választása, mert az alagút csak egy irányba vezetett. Futva megindult. A csupasz

földön alvadt vérfoltokat talált. Talán az ő vére volt az. Néhány hosszúnak tűnő perc múltán minden átmenet nélkül

egy nagyobb körterembe érkezett. A falakat körös-körül furcsa szimbólumok és írásjelek borították, a mennyezet falába egy óri-

ási pókot véstek. A helyiség közepén, egy otromba kőlapra kö-tözték ki a meztelen Atarát, akivel két nomád férfi foglalatosko-dott. Azt a fajta ajzószert dörzsölték bele a bőrébe, amit Codric

már saját magán is megtapasztalt. Azonnal felismerte a szagá-ról. A teremben rajtuk kívül teremtett lélek sem volt. A két kive-

zető ajtó egyike felől viszont monoton kántálás hallatszott. A férfiak élveteg hangú beszélgetésbe merültek, így egészen

az utolsó pillanatig nem vették észre a hátuk mögé kerülő lova-

got. Ekkor már késő volt. A fegyverük után kaptak volna, de Codric egyiküket felnyársalta a lándzsával, míg a másikra a csu-

pasz pengével sújtott le. Codric harmadjára tapasztalhatta meg, hogy a nomádok messze nem olyan jó kardforgatók, mint ő. Ez a küzdelem is csak két pengeváltásig tartott. A pókharcos elővonta

ugyan a szablyáját, de első csapása ártalmatlanul elvásott Codric kardján, másodikra pedig már nem jutott ideje. A lovag téved-

hetetlen magabiztossággal hasította fel a gyomrát. Az őr halálki-áltása azonban riasztotta a többieket. Codric félrerúgta útjából az elhanyatló testet majd a zavart tekintetű nő mellett elrohanva

gyorsan elreteszelte mindkét ajtót. Az egyik mögül meglepett kiáltások, majd parancsszavak csattantak. Csakhamar tompa

ütések döngették az ajtót. Codric arcán elégedett vigyor ömlött szét. Figyelmét a lányra irányította.

- Férfi létedre jó harcos lehetsz, ha még élsz - hízelgett neki a

nő. Csillogó, kába tekintete elárulta, már az ajzószer hatása alatt van. Hassal lefelé kötözték a fekete, simára csiszolt kőlapra, ami

egy áldozati oltár lehetett. - De nem a te érdemed. Tűzföldön a harcosok csak a lovaglásban és az íjászatban jeleskednek. - az-

zal megvetően elfintorodott. Állával a kezét fogva tartó kötelekre

bökött. - Oldozz el! Mivel Codric továbbra is csak dermedten állt és hol a meztelen

nőt, hol saját ágaskodó péniszét bámulta, Atara nyomatékosan

hozzátette. - Mire vársz! Gyorsan! Codric - mit sem törődve a fokozódó zajjal - Atarához lépett

és végighúzta remegő ujjait a nő kívánatos, magatehetetlen testén. Codricot majd szétvetette a testi vágyakozás.

- Megőrültél! - sziszegte hűvösen Atara, de Codric biztosra

vette, hogy a haragos hangvétel csak színlelés. Atarát éppúgy kínozza az ajzószer, mint őt. A lány szeme mást mondott, mint

az ajkai. Azt mondta: Tégy magadévá, Codric! - Codric! - Atara fenyegetően meredt a fölébe magasodó lo-

vagra, de nem ellenkezett, amikor a férfi megmarkolta a vállát. Codric sejtése beigazolódott. Az ajzószer megtette a hatását. Atara behunyta a szemét és engedelmesen odatolta a lovag

ágaskodó pénisze elé gömbölyű hátsó felét. Következő szavaival már élvezettel ízlelte a férfi nevét. - Codric!

Codric sohasem tett erőszakot nőn, de kedvelte hátulról ma-gáévá tenni a partnereit. Most kemény férfiassága majd szétrob-bant a vágyakozástól. Indulatosan benyomult a nőbe, úgy, hogy

Atara felsikoltott a hirtelen rátörő fájdalomtól és kéjtől. Codric elhajította a véres kardot és kezeivel magához vonta Atara síkos

testét. Ujjai a nő melleit masszírozták, ajkai forró csókot leheltek a lány nyakára. Codric férfiassága ki-be csusszant a nő sikamlós testében, egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Már nem hallották

az ajtóra zuhogó csapások döndüléseit, sem a kívül rekedt, fel-bőszült horda üvöltéseit. A Pók harcosai már hallották, mi zajlik

odabent. A lány halk sikongása és saját szívének vad kalimpá-lása töltötte el Codric fejét. Hirtelen teste ívben megfeszült és a heves aktus beteljesüléseként hörögve engedte bele forró ned-

veit az alatta vonagló nőbe, aki ugyanabban a pillanatban élve-zett el, mint ő. Levegőért kapkodva, kielégülten hanyatlottak az

oltárra. Létrejött hát a nász, amire a pókisten vágyott. Bár me-rőben más és szentségtörő formában, mintsem azt a Pók harco-sai közül bárki is képzelte volna.

Codric remegő lábbal tápászkodott fel. Kéjvágya csillapodott. Az ajtót már alig tartotta valami. A rázúduló csapások szinte ki-

tépték a helyéből. Codric elmetszette a köteleket és talpra segí-tette a lányt. Kemény arculcsapást kapott rá válaszul.

- Ezt azért, mert kihasználtad a helyzetet. - vicsorgott a férfi

képébe Atara. - A törvényeink megkövetelnénk, hogy most meg-öljelek. De veled kivételt teszek. Megmentettél és még jó ágya-som lehetsz.

Codric nem jutott szóhoz. Egyfelől ezzel a maga részéről le-rendezettnek tekintette az ügyet, másfelől az oltár mellett fel-

szerelésén kívül egy kupac értékesnek tűnő holmit - díszes tőrö-ket, drágaköveket, arany karpereceket - fedezett fel. Atara szintén ráakadt a kincsekre. A lány egy bőrláncos medaliont ha-

lászott ki először a kupacból, amin Codricnak is megakadt a szeme. Egy lángvörös kő, benne apró kígyó fejjel.

- Bolondok! - sziszegte a nő élvezettel maga elé, s míg Codric a ruháival bajlódott, ő a nyakába akasztotta a láncot. - Bolon-

dok! Codric nem látta értelmét ellenkezni vele. A lány valószínűleg

saját tulajdonát vette vissza. Volt ott még több másik kő is.

Egész kis vagyont érhettek. Gyorsan magához ragadta a nyíl-puskáját, a másfélkezes pallost, a bőriszákot, majd magára rán-

gatta a sodronyingét és találomra a zsebébe süllyesztett néhá-nyat a kincsek közül. Másra nem maradt ideje. A faajtó ugyanis hangos robajjal kettérepedt. Még egy erősebb ütés és darabjaira

hullik. - Gyerünk! - kiáltotta türelmetlenül.

Atara immár teljes harci felszerelésben állt mellette. Igaz, a ruhája mindössze egy ágyékkötőből és egy bőrmellényből állt. Kezében fogazott élű, görbe kardot markolt, ami elég kopottas

és elég félelmetes volt ahhoz, hogy Codric elismerően rábólint-son. A lovagban erősödött a gyanú, hogy az asszony nem csak a

száját járatja, de a kardforgatásban valóban tapasztalt lehet. A háborítatlan belső ajtót választották, ami egy nyílegyenes,

hosszú alagútba vezetett. Codric jobban örült volna, ha azonnal

a felszínre vezet. - Erre sosem jutunk ki! - méltatlankodott Atara, amikor né-

hány fordulóval odébb egy szimbólumokkal zsúfolt ajtóhoz értek. - Ezek a belső termek. Itt őrzik a foglyokat és a Pókokat. Csak visszafelé mehetünk!

- Hogy is ne! - vágott vissza Codric és nem várva válaszra, le-emelte az ajtót lezáró vasrudat és feltépte az ajtót.

- Vissza! - ripakodott rá a nő, de Codric már belépett. A helyi-

ségben orrfacsaró bűz csapta meg. A csizmája orráig sem látott, de Atara egy fáklyával a kezében tűnt fel mellette.

- Makacs bivaly! Ha látni akartad ezt a förtelmet, hát tessék! -

Codric a nő arcán bizonytalanságot látott, és ez elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja az állítását. Mi lehet itt annyira förtelmes?

Alig tettek pár lépést, falhoz láncolt rémségekre vetült a fáklya-fény. Codric hátrahőkölt. Állapotos asszonyok vonaglottak lán-caikon a falak mentén, lemeztelenítve, mocsokban és vérben.

Legalább öten lehettek, de inkább többen. Hasuk hordó nagysá-gúra puffadt, egyesek arcát mérhetetlen fájdalmak torzították.

Többen közülük szőrösek voltak és a hátukon póklábakat hord-tak. Egyiküket nem sokkal ezelőtt véresre verték. Könyörgő ke-

zek hadonásztak Codric és Atara felé. - Öljetek meg! Öljetek meg! Vessetek véget a szenvedéseink-

nek!

A rimánkodás és a hisztérikus zokogás Codric lelkéig hatolt. - A Pókisten ágyasai. - mondta szenvtelen arccal Atara. - Töb-

ben 3-4 szülést is kibírnak, de közben maguk is eltorzulnak. A végére vagy megőrülnek, vagy kiszenvednek. Azok a szerencsé-sek, akik belehalnak az első pókgyerek szülésébe.

Codric iszonyodva kihátrált a teremből. Képtelen volt megölni a szerencsétleneket. Míg levegő után kapkodott, Atara megtette

helyette. Rezzenetlen nyugalommal, zokszó nélkül. Codric csak a tekintete mélyén fedezett fel valamit, amit talán szánalomnak neveznek.

- Belül van egy újabb alagút. Erre folytatjuk az utat! Ha jól sejtem, ez a járat is a felszínre vezet. - Majd látva a lovag két-

kedő arcát, még hozzátette. - Minden Fészeknek legalább két kijárata van. És egyik mindig a keltetőből nyílik, hogy több úton menekíthessék el az ivadékokat.

- És ha mégsem? - vonta fel a szemöldökét kérdőn a lovag. Hányinger kerülgette, ha csak arra gondolt, hogy végig kell néz-

nie Atara mészárlását. - Akkor tévedtem. - vont vállat a nő, és visszabújt a bűzös

üregbe. Codric kelletlenül követte. A tetemeket igyekezett nem

észrevenni, de a levegővételt nem kerülhette el. Döglesztő volt a bűz.

Az új járat csakugyan felfelé vezetett. Legalábbis egy darabig, aztán egy szélesebb folyosóba torkollt, amelynek mindkét olda-

lán piszkosfehér színű, ember nagyságú gubók sorakoztak,

amelyek foszforeszkáltak a sötétben. - Mik ezek? - kérdezte undorával küszködve a lovag, miköz-

ben megérintette az egyiket. Nyálkás tapintása volt. A gumó

belsejében valami csupaláb feketeség bújt meg. - Pókemberek. - Codric visszarántotta a kezét és lesújtó pil-

lantást vettet a nőre. - A megszületésük után begubóznak. Itt fejlődnek ki teljesen. Ezek itt még nedvekkel táplálkoznak, de egyesek már kikeltek. - mutatott a lány egy felszakított tetejű,

fénytelen gubó maradványaira. Atara megállt a folyosó közepén és hirtelen elnémult. Feszült

csend ereszkedett az alagútra. - Mi történt? - érdeklődött Codric, miközben furcsa előérzet

szállta meg. Rossz előérzet. Atara bal kezével a nyakában lógó medálhoz nyúlt, míg a

jobbjában tartott kard hegyével a folyosó túlsó felén sötétlő ki-

járatra bökött. - Elénk kerültek!

Alig fejezte be a mondatot, hirtelen félrecsúsztak az alagút falai és a feltáruló feketeségből a Pók harcosai rontottak elő. Élükön egy félig emberi - félig pókarcú sámán tűnt fel. A kopo-

nyájában izzó négy pár sárga szempár szinte megbabonázta a lovagot.

A sámán Atarát vette célba egy fekete bot végével, míg a har-cosok zöme Codricra támadt. A dergániai lovagnak annyi ideje sem maradt, hogy felkiáltson. Még látott a lány felől egy zöld

villanást, de már nem törődött vele. Az első támadók pengéi máris az orra előtt táncoltak.

Codric hátrányban volt az ellenfeleivel szemben. Fél szemére csak homályos foltokat látott és a heves szeretkezés is kiszívta belőle a maradék erőt. De még így is kiválóbb kardforgatónak

bizonyult a meztelen, tar fejű harcosoknál. S bár minden csa-pása vért fakasztott és csontot tört, úgy tűnt, a helyszűke és a

túlerő győzedelmeskedik felette. Az első görbe penge áttörte a pallos védelmét, s átütötte a combját. Míg ezt a támadót meg-szabadította a fejétől, egy másik felhasította az oldalát. Codricot

a hirtelen fájdalom és a vérveszteség elkábította. Még három támadót küldött a pokolra, amikor beszorították egy sarokba.

Hogy felbőszítse támadóit, kettészelt maga előtt egy gumót, és kiomló, véres-szőrös, ocsmány tartalmát leköpdöste. Elérte, amit

akart. A megvadult pókharcosok, a vérveszteség és a kimerült-

ség pillanatokon belül térdre kényszerítette. Ha nem érkezik váratlan segítség Atara személyében, menthetetlenül meghal.

A nomád lány vércsehangú rikoltással tűnt fel a Codricot szo-

rongató harcosok mögött. Két karddal küzdött egyszerre, kígyó-szerű mozdulatokkal, félelmetes gyorsasággal. Mindkét pengéjét

vörhenyes lángok nyaldosták. Nyakában a medál lángvörös fénnyel izzott. Arcát ragacsos vér szennyezte. Ahogy a halált osztogatta, mindvégig mosolygott. Codricot véres, vicsorgó ha-

lálfejre emlékeztetette. Két nomádot kibelezett, egy harmadikat szíven szúrt. A maradék kettőt egy-egy mesteri vágással némí-

totta el. Codric úgy érezte, a csata néhány perce alatt éveket örege-

dett. Talán az ajzószer az oka, vélekedett. Ahogy a kardjára tá-maszkodva felállt, a leguggoló Atara válla felett egyenesen a sámán gyűlölettől izzó szemeibe bámult. A férfi Atara mögött állt

és egy mellkasából kiálló kígyófejes tőr nyelét szorongatta. Tar feje véres volt, tetovált arca halálos grimaszba torzult. Különös

szavakat hebegett. - Atari’nn ra, Arn Atari’nn ra deb slevej, Atari’nn ra... - ha-

darta. - Codric baljós mozgást vélt felfedezni a szeme sarkából.

Mielőtt a lány cselekedhetett volna, Codric elhajította a pallost, ami zúgva átszelte a levegőt és megállapodott a sámán mellka-

sában, széthasítva bordákat és belső szerveket. A dobás ereje a testet jó tíz lábra hátra repítette.

- Ez már nem kel fel többet! - hörögte a lovag és egy adag al-

vadt vért öklendezett a földre. Atara vasmarokkal megragadta a kezét és ellentmondást nem

tűrve húzni kezdte a kijárat felé. Arca elfehéredett a rémülettől. - Kifelé innen, de gyorsan! Codric nem értette a dolgot, de újra észlelte az előbbi moz-

gást. Szeme elkerekedett a rémülettől. Ahol a falak elcsúsztak a helyükről, most fekete, hosszanti üreg tátongott. A feketeségben

sárga szemek parázslottak. Tucatjával, százával meredtek a me-nekülőkre. A szemekben gyilkos gyűlölet tüze izzott. Codric meglátta a sötétségből előmerészkedő lények szőrös, pókszerű

lábait és félelmetes csáprágóit, és azt, ami valaha a fejük lehe-tett. Talán nem is oly rég még emberek voltak, de most - inkább

démonok. - Ordinis nevére! - suttogta halálra váltan a lovag. - Mik ezek?

Bár nem kapott választ, már ismerte az igazságot.

Atara kipenderítette a lovagot a folyosóról. Codric egy sziklás barlangban botorkált tovább. Pár lépés után visszanézett, és látta a lányt, amint vakmerőn megáll az alagút szájában és

fennhangon varázsigéket olvas a szörnyszülöttekre. Bizonyosan varázslat volt, mert Codric látta a semmiből felcsapó hatalmas

lángokat, amelyek emésztő hévvel kezdték el felfalni a folyosón mindazt, amit elértek. Odabent hamarosan szabályos tűzvihar kerekedett. Forróságának heve még a lovagot is elöntötte. Csak

a Kígyó Lánya állt rettenthetetlenül a forróság peremén. Alakját vörhenyes derengésbe fonták a lángok, mintha maga is égne. A

tűzvészből sikoltások hallatszottak. De milyen sikoltások! Codricot még akkor is a hideglelés rázta, amikor a lány utolérte.

A lovag úgy nézett fel rá, mintha maga a lány is démon lenne. - Sietnünk kell! Nem végeztem valamennyivel. Egy sziklabar-

langban vagyunk, ami a felszínre vezet. Érzem. Itt lapul valahol

a Fészek valódi bejárata. Hamarosan lovakat is találunk. Codric összeszedte minden maradék erejét és a lány után

iramodott. Nem nézett hátrafelé. A lány kardja vörösen izzott, ez adott útbaigazítást mindket-

tőjüknek. Legalábbis Codric így hitte. Hosszú percekig kanya-

rogtak a néma, éjfekete sziklakövek útvesztőjében. Nem be-széltek egymással. Codric még hallotta a sikolyokat és hallotta a

lángok sustorgását, amely egyre távolibbnak tűnt. Csakhamar valamiféle szellő talált utat az üregbe, és a sza-

badság, a külvilág üzenetét lopta be a lovag szívébe. Codric

megállt, hogy kifújja magát. Eközben Atara eltűnt és pár perc múltán két éjfekete csődörrel tért vissza. A lovak fujtattak és

rúgkapáltak, a szemük vörös lobot vetett. A lovag valahogy fur-csának, démoninak találta őket.

- A Pók lovai. Majdnem olyan halottak, mint a gazdáik oda-

bent. Mágiával tenyésztik ezeket is. Több is van belőlük, de eny-nyi megteszi a legközelebbi táborig.

Codric hűvösen bólintott. Még sosem látott ilyen rettenetes jó-szágokat, pedig több kiváló harci lovat megült már, nem egy ütközetben. Démonok, az már biztos!

A lovakat kantárszáron vezetve folytatták urukat. Codricot azonban nem hagyta nyugodni egy gondolat.

- Azt mondod nem végeztél velük! De hát ki élheti túl ezt a tűzvészt?

Atara megtorpant egy sziklatömb csúcsán és visszamutatott a

Fészekre. Codric is visszatekintett és látta a tűz vörös derengé-sét.

- Nem látok semmit.

- Nézd csak meg jól! A lovag, ahogy erőltette a szemét, a fénykörön belül valóban

látott valamit mozogni. Otromba, fekete alakokat látott! Hatal-mas pókszerű alakokat. Mintha őt bámulták volna.

- Ők a Pókisten Gyermekei, Codric! Jól nézd meg őket, mert

rémálmaidban kísérteni fognak, amíg csak élsz! - A nő halkan, görcsösen felnevetett. - Magukra maradtak Codric, és ezt ne-

künk köszönhetik. A biztos halál vár rájuk. De addig még sok idő eltelik. És bár sohasem voltak még a felszínen, ők semmit sem

hagynak megbosszulatlanul! Atara felkacagott, de volt ebben a kacagásban valami rette-

netes, valami vészjósló.

Codric még akkor is borzongott tőle, amikor kijutottak a bar-langból és meglátta maga előtt a szürkületi pusztaságot. A táj

még álmát aludta, de a sötétségbe már véres derengést hozott a felkelő nap korongja. Hűvös éjszakai szél borzolta Codric fedet-len, szőke üstökét.

Atara felpattant a fekete démonparipa hátára és megnógatta az idegesen fújtató-hörgő állatot. Apró köröket írt le Codric kö-

rül, majd megállapodott a pallosa markolatára támaszkodó férfi előtt. A síksági szél már kisöpörte a lány tekintetéből az átélt borzalmakat. Codric most furcsa derűt vélt felfedezni ezekben a

szemekben. - Meg akarlak ismerni, Dergániai Codric! - jelentette ki, arcán

farkasvigyorral. - Hah! - Codric hosszú idő után először, felnevetett. - Mi végre

tennéd? Csak utadban lennék.

- Érdekes embernek és tűrhető szeretőnek tűnsz! Válaszolj hát nekem! Atarával jössz-e, a tűzföldi Kobrák leányával, vagy a

farkadat behúzva, gyáván megfutamodsz, vissza a tieidhez?!! - azzal választ sem várva vijjogva rácsapott a ló farára és elvágtá-zott.

Codric vicsorogva bámulta a tovatűnő alakot. Ló és lovasa láttán eszébe jutottak a dirwani nomád szavai.

- Démonlovasok! - morogta maga elé a fejét csóválva. Meg-

sarkantyúzta a lovát és a lány után vágtázott. Ha valaki elvezet-heti Feketekőbe, akkor a lány az!

- Veled tartok szuka, ha addig élek is! - dörögte és lekörözve

a lányt az élre vágott. Atara önfeledt kacagása sokáig kísértett a fekete pusztaság-

ban.

- Miféle arany evőkészlet és miféle briliáns nyakékek? - kérdezte Kardeen Gulogh rosszat sejtve.

Legged Tardess egészen a folyópartig húzta előre társát. Ott széthajtotta a bokrok ágait, és az előttük horgonyzó gályára bö-

kött. - Azon ott, ni! Gulogh egy pillanatig csak állt, dermedten. Aztán az ötlött az

eszébe, hogy Tardess nyilván elfeledkezett valamiről. A folyóról, és hogy az ott egy hajó, a hajón pedig töméntelen őr.

- Honnan veszed, hogy a hajón ilyen kincseket őrizgetnek? - Láttam, amikor felvitték őket. Akkor még a parton állt, a ki-

kötőben... Majdnem felmentem én is, de a kapitány bedobatott a vízbe. Akkor jött az ötlet!

- A hidegvízzel?

Gulogh mélyeket lélegzett. Ha Tardessnek eszébe jutott va-lami, akkor lehetetlen volt megállítani. Viszont: ha lehetetlen

megállítani Tardesst, akkor már kezdheti is az edzéseket, mert futás lesz a dologból. Legged Tardess ötletei még semmit nem hoztak a konyhára, csak vért, könnyeket és szenvedést. Nekik

maguknak. Nehéz a haramia-élet!

- Mi az az ötlet? - kérdezte kényszeredetten Gulogh. - Remé-lem, nagyon hatásos lesz, mert semmi kedvem belefutni két tu-cat őr karjaiba... Az ugyanis egy hadihajó!

- Odaúszunk a hajóhoz az éj leple alatt, megfúrjuk és amikor elsüllyed, a felszínre hozzuk a kincseket! A víz alatt nincs se őr,

se őrség. És ha jó nagy lyukat fúrunk, és gyorsan elsüllyed a gálya, nem tudják kimenteni a kincseket!

Első pillantásra zseniálisnak tűnt. Gulogh nem is tudta, mit

mondjon. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak. - Meg tudjuk ezt csinálni? - kérdezte vontatott hangon

Kardeen Gulogh. - Mert még úszni csak tudok, de a víz alól fel-hozni a kincseket! No és gyorsnak kell lennünk!

Legged Tardess kihúzta magát.

- Képzett hidrióta vagyok! - Képzett idióta vagy - morogta Kardeen Gulogh. Tetszett neki

az ötlet, de ezt nem mondhatta ki. Ezért aztán hibákat keresett. - Este lesz.

- Este is jól látok.

- Nappal sem látsz jól! - Legged Tardess szeme kicsit gyenge volt. - És honnan szerzünk fúrót?

Tardess elengedte az ágakat, és Gulogh arcába tekintve elvi-

gyorodott. - Bemegyek a városba és lopok!

Gulogh magába roskadt. Már az elején el fogja szúrni... Legged Tardess ennél bizakodóbb volt. A cókmókját a folyó-

parton hagyta, és egész egyszerűen elsétált a városkapuig. Ott

átvizsgálták, aztán mivel nem találtak nála fegyvert, beenged-ték. Háborús idők jártak, legalábbis mindenki a háborúra ké-

szült, így idegenek csak fegyvertelenül mehettek be Tonnicus tornyokkal és erős falakkal védett területére.

Tardess nem egészen két óra múlva megjelent két hatalmas fúróval és néhány zöld folttal.

- Elkaptak? - kérdezte Gulogh.

- El - morogta Tardess. - Amikor fizetni akartam... - Azért vertek meg, mert fizetni akartál?

- Igen - morogta Tardess. - Ilyet még nem hallottam. Megvertek, mert ki akartad fizetni

a fórokat?

- Csak az egyiket... Azt hittem, a vásárlás a legjobb álca a lo-páshoz. .. De itt van mindkét fúró!

- Mindkettőt vetted... - Annyi pénzem még volt. De alkudtam! - Engedtek valamit?

- Engem igen... Elengedtek. Gulogh sóhajtott.

- Tolvajnak sem vagy jobb, mint haramiának. Most már csak az a kérdés, milyen leszel, mint hidrióta. De nem reményke-dem... Legged, te ostobább vagy, mint egy marok üveggolyó!

Azok legalább nem gurulnak hegynek fölfelé... Tardess felhúzta az ingét, és megmutatta, hogy mást is ho-

zott. A derekán legalább harminc láb hosszú keményített lóbél volt.

- Ezen keresztül fogom venni a levegőt - magyarázta -, ami-

kor alámerülök a kincsekért. A lóbél alatt kötél volt.

- Ezzel pedig kihúzzuk a kincseket a partra...

- Neked súgott valaki? - kérdezte gyanakodva Gulogh. Meg-

döbbentő önállóságot árult el most Tardess. - Eszembe jutott még valami... A hajótörzs síkos, meg kell benne kapaszkodnunk. - Gulogh elővett két tüskés fejű fémbuzogányt. - Kerestem va-

lami megoldást... Ezt belevágjuk a gerendázatba, és megka-paszkodhatunk!

- Hozzáköthetjük magunkat, mert kellenek a kezeink - bólin-tott Tardess, és feltartotta a fúrókat. - Ezek kétkezesek...

A fúrók jónak bizonyultak. A két haramia a délután folyamán a

fogást próbálgatta az erdő rejtekében. Megfúrtak néhány régi, kidőlt törzset, aztán élő fát, és amikor már úgy érezték, hogy a

szabadban megy, hát levetkőztek meztelenre, és a vízbe becipelt tönkökön gyakoroltak. Kicsit lassabban ment, de ment.

Majd leszállt az este. A haramiák megvárták, míg elcsendesedik a város és a kikötő.

Nem sokat kellett készülődjenek. A hátukra kötötték a fúrót és a

fémbuzogányt, majd bekenték a testüket zsírral, hogy ne fázza-nak annyira a vízben. Ezután beleereszkedtek a folyóba. A part

egy távolabbi pontjáról indultak el és a sodrást is igénybe vették. A horgony kötelébe kapaszkodtak meg, Tardess majdnem elvé-tette, de Gulogh utána nyúlt, és a hajánál fogva húzta vissza.

- Állat! - morogta Tardess, és a vizet köpködte ki, amit le-nyelt. Kicsit csapkodott is, amíg rá nem akadt a horgonykötélre.

- Vakegér - felelte Gulogh. - Ki úszik jobban? - Mit mondasz? A fülembe ment a víz... - Csss!...

A hajón katonák járőröztek, egyikük épp akkor ért a tatfedél-zetre. Elsétált a korlát mellett, és a vizet fürkészte meg a hajó

oldalát. A sötétben nem láthatott el a feszülő horgonykötél vízbe merülő részéig.

- Tied a baloldal - osztotta meg a feladatot Gulogh, miután az

őr visszafordult a korlát mellől. - Enyém a jobb. Két lyuk a víz-vonal alatt, nem tudják sem kimerni, sem betömni.

- Két lyukat fúrjak? - Biztos, ami biztos... - Ha felfedezik a vizet, mielőtt végeznék a második lyukkal,

akkor nem fúrok többet! - mondta Tardess. - Mér'?

- Nehogy szándékosságra gyanakodjanak.

- Gondolod, hogyha meglátják a lyukat, nem jönnek rá, hogy

megfúrta valaki a hajót? - Az lehetett volna véletlenül is - mondta magabiztosan

Tardess.

- Éjszaka egy fúróval valaki belebotlott a hajóba? - Gulogh fejében egy pillanatra megfordult, hogy most itt lenne a jó alka-

lom vízbe fojtani a társát. Nagy vívódások közepette elvetette az ötletet, és remélte, hogy nem fogja megbánni. Most az életben először szüksége volt Tardessre. Ezt nem tudta volna egyedül

végigcsinálni. Micsoda világ ez, ahol neki szüksége van Legged Tardess se-

gítségére! Elengedték a köteleket és külön váltak. A víz elkapta őket, és

a hajó tatjához sodorta. Egymás közelében koppantak, de a sö-tétben már nem látták a másikat. A sodrás tovább gördítette a két haramiát a hajótest két oldala mentén, mire mindegyikük

elővette a buzogányt, és amikor a gálya közepe táján járhattak, egyetlen határozott mozdulattal beleverték a buzogányt a fába.

Gulogh hallani vélte Tardess buzogányának a csattanását is. A sajátjának a hangja olyan volt, mintha a törpék egy durranópo-ros hordója repült volna a levegőbe. Amivel sziklát lazítanak...

- No, ezt most vagy meghallották fönt, vagy nem - morzsolta el a szavakat Gulogh, és lemerült a felszín alá, hátha valaki kinéz

a vízre. Senki nem figyelt fel a két tompa puffanásra. A locsogó vízfel-

szín elnyomta a zajt.

Gulogh előbb kikötötte magát a buzogányhoz, majd nekiáll-hatott a fúrásnak. Nehezebben ment, mint a vízparton, de job-

ban haladt, mint remélte. Közben azon gondolkodott, lehet, hogy ez most bejön Tardessnek... és neki...

Már majdnem megfúrta a lyukat, amikor olyasfajta csobbaná-

sokra lett figyelmes, amelyek akkor hallhatók, amikor valaki úszik a vízben. Gyorsan körbetekintett, de csak a karja végéig

látott el a koromsötét éjszakában. Még jobban nekifeszült a víz alatt a fúrónak, és ekkor végre beszakadt a hajó oldala.

... és egy kéz csapott a vállára.

Gulogh harcra készen fordult meg, de csak Tardess lihegő arca lebegett előtte a víz felszínén.

- Mi van? - kérdezte Kardeen Gulogh fojtott hangon. - Ne mondd, hogy végeztél máris a két lyukkal!

- Csak eggyel - suttogta Tardess. - De valamibe belefúrtam...

Nem folyik be a víz, inkább, hogy kifolyik onnan valami... Gulogh megragadta a fúrót, és megpróbálta kihúzni. Lábával

nekifeszült a hajótestnek.

- Mi az, hogy kifolyik? - kérdezte a válla fölött. - Valami piros, sűrű massza...

A fúró kiszabadult a hajótörzsből. A nyomában sárga folyadék bukott ki a vízbe.

- Mi a fene?...

- Az enyém is ilyen, de piros - lihegte Tardess. Gulogh értetlenül nézett, csatakos haja a szemébe hullt. Kezét

a folyadék alá tette és kiemelt egy marokkal. - Piros és sárga... Mi lesz belőle?

- Narancssárga. A két haramia egymásra pislantott. Mindketten rájöttek, miről

van szó. A gálya gyomrába az öröktűz két titokzatos alkotó-

elemét töltötték be. Ha ezek összekeverednek a víz alatt... - Úszás! - üvöltötte magáról megfeledkezve Gulogh. Fúrót,

buzogányt hátrahagyva lökte el magát a part felé. Éppen csak kiértek. Tardess még térdig a vízben állt, amikor a

hajó alatt felrobbant a vízben az összevegyült folyadék. A gálya

a magasba repült, mintha csak katapultból lőtték volna ki, aztán elemésztődött még fent a tűzben. Égett a folyó és égett

Tonnicus, és égtek a közeli erdők is hamarosan. A két haramia kénytelen volt meztelenül menekülni...

Ez a novella tisztelgés Robert E. Howard emléke előtt. Mivel fiatalon távozott, túl kevés írás maradt utána.

Mindig is szerettem volna tenni ez ellen valamit.

Szintén köszönettel tartozom Clark Darltonnak, a Titokzatos bolygóért.

1. Idegen a házban

A burnuszos férfi kényelmes léptekkel haladt a kétembernyi ma-gas fal mentén. Megvárta, míg a vízhordó nők befordulnak a

sarkon, aztán ruhája redői közül kampósvégű kötelet húzott elő, felhajította a magasba, és szinte meg sem várva, hogy a vas-horog megakadjon, máris mászni kezdett. Négy erős húzás, és

átvetette lábát a mellvéden. Egy pillanatig hason fekve maradt, és gyorsan körbenézett, akadt-e szemtanúja mutatványának.

Sem a poros utcán, sem fallal kerített udvaron nem látta életnek nyomát. A kötelet leengedte a belső oldalon, gyorsan alásiklott, kiszabadította a kampót, feltekercselve burnusza alá rejtette,

majd óvatosan, minden lépésre ügyelve elindult a cseréptetős ház felé.

Hatalmas termete és dagadó izmai ellenére a férfi a vadászó leopárd kecsességével mozgott. Hiába hordott sivatagi viseletet - burnuszt, ügyetlenül feltekert turbánt és buggyos nadrágot -,

napsütötte arca fehérebb volt, mint a mekhkariaké, és idegen származásra utalt. A férfi fegyvertelennek látszott, mindössze

egy széles pengéjű kés lapult az övén bőrtokban, ám lenyűgö-zően vastag karja, combja és nyaka miatt puszta kézzel is ve-

szélyes ellenfélnek látszott. A fejére tekert rongyok alól kivillanó szemei zöld lánggal égtek, és már a pillantása elég lett volna, hogy megfutamítson néhány embert.

Tulménia végeláthatatlan sósivatagaiból vetődött keletre a barbár, miután összekülönbözött bátyjával, a törzs vezetőjével.

Kétségbe vonta testvére jogát a főnökségre, és ezt még a civili-zált vidékeken sem tűrik el az uralkodók. Kemény csatában

győztek bátyja hívei, és Rohmernek menekülnie kellett. Több

napig egyedül bolyongott a fehér dűnék között, mígnem találko-zott egy Drubourk felé tartó karavánnal. Nem kérette magát so-káig, vezetőnek ajánlkozott, és így jutott el végül a Mekhkari

hercegségbe, mely mindössze egy oázis volt a Drubourki Kalifá-tus és Khittara határán. A kalmárok pár nap pihenő után to-

vábbindultak, immár a barbár nélkül, mert a drubourki úton nem vehették hasznát. Így hát Rohmer Mekhkarban maradt, és mivel a hazatéréshez nem érzett kedvet, valamint a karaván vezető-

jétől kapott ezüstöknek is hamar a nyakára hágott, új foglalko-zás után kellett néznie.

Már érkezésekor felfigyelt a kőfallal kerített udvarházra, any-nyira szokatlannak számított az efféle otthon Maldiberan déli tá-

jain. A karavánszerájban, a megfáradt utazók pihenőjében megtudta, hogy Zohar emír háza rejtezik a falon belül, és az emír gazdag ember hírében állott - megszállottan gyűjtötte a

régiségeket, melyeket bizonyára erődszerű otthona belsejében halmozott fel. Ez a mendemonda késztette arra a tulméniait,

hogy hívatlanul behatoljon az emír otthonába. Zohar több napja úton volt, három felesége pedig a piacra indult - és Rohmer megfigyelései szerint nem is jönnek haza egyhamar -, ennél jobb

alkalom nem kínálkozhatott a betörésre. A barbár őrökre számított - a gazdagok mind vigyáznak va-

gyonukra - ám a satnya, elsárgult levelű bokrok között eggyel sem találkozott. Aztán halk nesz ütötte meg a fülét. Átlagos em-ber talán meg sem hallja, ám a sósivatagban, vad körülmények

között nevelkedett tulméniainak úgy hangzott, mint a vészha-rangok zúgása. Megpördült a sarkán, és jobbjában megvillant a

tokjából előrántott hosszú, acélpengéjű kése. Érzékei nem csal-ták meg: két szurokfekete eb rontott rá némán. Nem ugattak, nem morogtak, semmilyen jel sem figyelmeztethette a behatolót

a támadásra. Az első kutya elrugaszkodott a földről, hogy egyenest a

tulméniai torkának ugorjon. Erre képezték ki, támadása gyors volt és halálos. A fekete eb korábbi áldozatai mind megpróbáltak elmenekülni, és így könnyedén sikerült végeznie velük, ám a

barbár keményebb préda volt, mert vadállati ösztönei felvették a versenyt a háziasított kutyáéval. Rohmer menekülés helyett a

harcot választotta. A hideg acél markolatig merült a fekete eb oldalába, ettől az ugrás lendülete megtört, és a nyáladzó állkap-

csok a levegőben csapódtak össze. Az állat döglött volt, mire

földet ért. A barbárnak azonban nem maradt ideje, hogy áldo-zatába ékelődött pengéjét kiszabadítsa, mert a másik fekete eb a csuklóját vette célba.

A kutya fogai szétszaggatták a burnuszt, és vérpatakot fa-kasztottak, ahogy marcangolni kezdte Rohmer húsát. A bőr pil-

lanatok alatt szétnyílt, és elővillant a csont fehérje. A barbár iz-mai elernyedtek, és ujjai elengedték a kés nyelét. A tulméniai nem kiáltott fel fájdalmában, ehelyett bal kezével elkapta a ku-

tya nyakörvet, és a földre kényszerítette az állatot. Aztán rátér-delt a fekete eb nyakára, és vérző jobbjával felfelé rántotta an-

nak fejét. A kutya nyakcsigolyái száraz faág reccsenésére emlé-keztető hanggal roppantak el. A hangtalanul támadó állat torká-

ból véres hab csordult elő, néhányszor megremegett a teste, aztán kiszenvedett.

A barbár megvizsgálta a sebét: nem volt túl súlyos, sikerült

úgy fordítania a kezét, hogy a kutya a verőere helyett csak a csuklója két oldalát marcangolja szét. Ennek ellenére a bőre ca-

fatokban lógott, és erősen vérzett, ezért Rohmer letépett egy csíkot a burnusza ujjából és bekötözte a sebet. Miután végzett, a törött nyakú kutya szőrébe törölte a kését és folytatta útját.

A ház kétszintes volt, de nem sokkal emelkedett a fal fölé. Egyszerű, négyzetes alaprajzú épület, vályogtéglából összerakva

és fehérre meszelve. Az ajtó előtt két őr strázsált. Vértet nem viseltek: egy rövid lándzsa és egy jatagán az oldalukon, mind-össze ennyi volt a fegyverzetük. Míg az egyik őr unottan körbe-

sétált, a másik a bejárat előtt állt, majd amikor társa megkerülte a házat, megálltak pár percre beszélgetni. Utána váltottak: az

eddig pihenő indult járőrködni. A barbár észrevétlenül jutott el a ház sarkáig, és végighaladt

a fal mellett, az őr járásával ellentétes irányban. Az ablakokat

spaletta fedte, különös megoldás, de lehetetlenné tette a halk és észrevétlen behatolást. Nem kínálkozott más lehetőség a beju-

tásra, csak az ajtón és az őrök testén át. Rohmer behúzódott a sarok mögé és várt.

Teltek a percek. Az iramodásnyi távolságra emelkedő falon

túlról női hangok hallatszottak, aztán elhalkultak. Egy pillanatig csend volt, aztán léptek koppantak a keményre szikkadt földön.

Csizmák csikorogtak, és egy fáradt férfi fujtatása hallatszott egyre közelebbről. Az őr gyanútlanul közeledett, úgy vélvén, ha

bármi veszély fenyegetne, az emír kutyái elintéznék a behatolót.

Szinte vakon fordult be a sarkon, talán el is ment volna a szo-borként álló tulméniai mellett. A barbár azonban megmozdult, tenyere a férfi szájára fonódott, aztán másik öklével lesújtott az

őr halántékára. Áldozata hang nélkül csuklott össze. Rohmer ez-után megkerülte a házat, és a másik őrrel is hasonlóképpen bánt

el. Az csak akkor hallotta meg a háta mögött a nesztelen lépte-ket, amikor már késő volt.

A barbár az ájult férfit a ház mögé húzta, és társával együtt

elrejtette a bokrok között, majd visszasietett az ajtóhoz. Le-nyomta a kilincset, és óvatosan benyitott.

2. Áldozat a Napistennek

A házban a leengedett redőnyök miatt sűrű sötét honolt, de a

barbár közönséges emberétől különböző szeme mégis ki tudta venni a tárgyak körvonalát.

Zohar emír otthona tulajdonképpen egy belső udvar köré

épült, az első szint oszlopos volt, és erre húzták fel az erkély-szerűen előreugró második szintet. Rohmer a bejárat után az

előszobába jutott, melynek mindkét oldalán volt kijárata, ő a jobb oldali ajtót választotta. Az ajtón túl a fogadószobára buk-kant - ez volt a legnagyobb, hosszan elnyúló helyiség, gazdagon

berendezve -, majd a könyvtár, az ebédlő, ismét egy szalon, a sarokban imádkozó helyiség, fürdőszoba, hálókamra, végül egy

ikerpavilon következett, és máris visszajutott az előszobába. In-nét újra a fogadószoba felé folytatta útját, mivel onnan vezetett fel lépcső az emeletre.

A második szint az emír feleségei lakhelye volt, Rohmer nem is nézett körül, miután meggyőződött róla, hogy egyedül van a

házban, visszatért a földszintre. Úgy gondolta, Zohar emír a sa-ját lakrészében tárolja valahol a régiséggyűjteményét.

A barbár meggyújtott egyet a fogadószobában talált gyertyák

közül és átkutatta az emír otthonát az értékesebb holmik után. Szobáról-szobára haladt, de mindössze egy-két dísztárgyat

süllyesztett el a hátára kötözött zsákba. A könyvtárban sem ta-lált semmit, pedig ehhez a helyiséghez fűzte a legtöbb reményt.

Csalódottságában elhatározta, hogy nem adja fel a keresést.

Székre állt, és a szekrénysor különböző polcairól leemelt néhány könyvet, hogy azokat is megvizsgálja. Ahogy a polcokat tapo-gatta, felfigyelt rá, hogy a bejárattal szemközt csak egy sor

könyv van a polcokon, míg a többi szekrényben két sor is elfért egymás mögött. Tüzetesebben szemrevételezve a padlótól

mennyezetig emelkedő faalkotmányt, észrevette, hogy az olda-lán szemmel szinte láthatatlan vonal osztja ketté. Néhány pró-bálkozás után rábukkant a nyitószerkezetre, a padlóba simuló,

barnára festett fémrúdra. Ahogy ujjával alányúlt, és meghúzta a kart, a szekrény ajtóként fordult el a zsanérjain, és mögötte fel-

tárult egy falba ágyazott fémdoboz. Rohmer izgatottan lépett közelebb a széfhez, ám mielőtt tüzetesebben szemügyre vehette

volna, léghuzat csapta meg az arcát. Valahol kinyitottak egy ajtót. Gyorsan visszanyomta a kart a padlóba - a szekrény hangta-

lanul csúszott vissza a helyére -, és körbejárt a szeme, hol tudna elrejtőzni. A spalettával zárt ablak előtt hosszú, földig érő söté-

títőfüggöny lógott, jobb megoldás híján besiklott mögé, és moc-canatlan meglapult. Léptek dobbantak a fogadószobában, aztán nyílott az ajtó, és két férfi lépett a könyvtárba, beszélgetésüket

innentől Rohmer is hallotta. - Foglalj helyet barátom - mondta egy mély, és parancsolás-

hoz szokott hang. Bizonyára maga az emír érkezett haza várat-lanul.

- Köszönöm - ezek egy sípolva lélegző, ismeretlen férfi szavai

voltak. - Valójában nem is a két őr nyugtalanít engem - folytatta az

ajtón túl megkezdett párbeszédet Zohar emír -, hanem a pokol-kutyáim eltűnése. Mindig a ház körül szaladgálnak, de most nin-csenek sehol. Ha elszöktek, vagy ellopták őket, Yvorl legyen ke-

gyes az őrökhöz, mert én nem leszek, az biztos... - Uram, a tapasztalatom szerint az ilyen eltűnéseknek mindig

egyszerű a magyarázata, és ha megengeded, én elszaladnék a karavánszerájba... - a harmadik beszélő alázatosan szólalt meg, egyértelművé téve, hogy szolgáról van szó.

- Később. Mindjárt megérkezik Yussuf és az alvezére, inkább szaladj az ebédlőbe és készíts nekünk almateát.

A szolga elsietett, az emír pedig kényelmesen helyet foglalt.

- Tényleg szükségünk van Yussuf segítségére? - kérdezte az

erőtlen hang. - Attól félsz, hogy megpróbál majd kijátszani, nemde? - Megfordult a fejemben...

Az emír felnevetett. - Nekem is, már számtalanszor, elhiheted. Ám Yussuf tudja,

hogy gyümölcsözőbb számára, ha megbízhatónak mutatkozik, mert akkor mindig őt látom el munkával. Az igaz, hogy rabló, és fekete lelkű gazember, de feltétlenül engedelmeskedik a paran-

csaimnak. Ahová megyünk, szükség lesz az embereire, hiszen neked is alig sikerült megmentened az irhád...

- Ez igaz, de... Az erőtlen hangú férfi nem tudta befejezni a mondandóját,

mert megszólalt a gong. - Megérkeztek! Az emírnek nem kellett külön szólnia, a szolga léptei már oda-

kintről hallatszottak. Rohmer agyán átfutott a gondolat, hogy amíg a szolga távol van, előront a függöny mögül és megpróbál

elmenekülni. Két, délvidéki férfi legyőzése nem okozhatott szá-mára nehézséget, mégis letett a tervéről. Egyelőre nem fedezték fel, lehet, hogy jobb esély is kínálkozik majd a jelenleginél. Ha

átvonulnának a fogadószobába... Az emír és vendége azonban szótlanul ülve maradt, megvár-

ták, míg a szolga bevezeti Yussufot és alvezérét. - Eljöttünk hívó szavadra, Zohar barátom! - harsogott a rabló-

vezér hangja fülsüketítően.

Az alvezér bizonyára meghajtotta magát, mert az emír vála-szolt.

- Örülök, hogy időt tudtál rám szakítani. Megkínálhatlak egy kis almateával?

Yussuf és embere helyet foglaltak, majd egy ideig semmit-

mondóan fecsegtek, és a teát szürcsölték. Amikor a szolga ki-vitte az üres poharakat, az emír összecsapta a két tenyerét.

- Térjünk a tárgyra! Yussuf barátom bizonyára te is hallottál már az Aranytó legendájáról...

- Mesét hallgatni hívtál ide?

- Nem mese ez - szólt közbe az emír vendége. - Annyira igaz, minthogy Turgut a nevem! Saját szememmel láttam az áldozati

szertartást. Minden úgy történt, mint a legendában. Láttam, hogy a hajnali szürkületben a fekete emberek egy csónakon a tó

közepéig eveznek, és amikor felkelt a nap, első sugarai megcsil-

lantak a törzsfőnök aranyporral bekent testén. Úgy ragyogott a sarkától a feje búbjáig, mintha valóban arany bőre lenne. Aztán a törzsfőnök megmártózott a vízben, miközben az evezősök

aranytárgyakat dobáltak a habokba, áldozatul a Napistennek. És minden reggel megismétlődik a szertartás...

- Akkor... - hallatszott a rablóvezér döbbent hangja -, te len-nél az a Turgut, aki fél évvel ezelőtt útnak indult Wazarra dzsun-geljeibe?

- Nehéz elhinni, igaz? Akkor a súlyom kétszerese volt a mos-taninak, és a szemem sem volt ilyen beesett. Árnyéka lettem

önmagamnak. Ám még így is szerencsésnek mondhatom ma-gam, mert legalább élek, nem úgy mint a társaim, kikkel útnak

indultam... - Mi történt? - Erre ráérünk később! - állította le Turgutot az emír. - A kér-

désem az, Yussuf barátom, velünk tartasz-e, hogy saját sze-münkkel lássuk meg az Aranytavat?

Mielőtt a rablóvezér válaszolhatott volna, kivágódott a könyvtár ajtaja, és a Rohmer által ártalmatlanná tett két őr rontott be a szobába.

- Uram - hadarta egyikük egy szuszra - tolvaj tört ránk, és le-ütött bennünket, ráadásul a pokolkutyáiddal is végzett!

- Hogyan? Végzett a pokolkutyáimmal? - Ott találtuk a tetemeiket magunk mellett, amikor felocsúd-

tunk. Az egyiknek kés döfte át a szívét, a másiknak kitörték a

nyakát. - Ezért meglakol, bárki legyen is... - az emír hangja döbben-

ten csengett. - Mikor történt mindez? - kérdezett közbe Yussuf. - Nem tudom. Nem túl régen - bizonytalanodott el az őr.

- Akkor lehet, hogy nem maradt ideje megszökni. Kutassuk át a házat!

Rohmer nem rejtőzött tovább. Barbár ösztöne cselekvést dik-tált, nem várhatta gyáván meghúzódva, hogy rátaláljanak.

- Itt vagyok, kutyák! - lépett elő a függöny mögül, kivont

pengével a markában. - Hadd lássam, ki lesz az első közületek, akinek kimetszem a szívét?!

Yussuf kivételével mindenki hátrált egy lépést. A nagydarab rablóvezér a helyén maradt, és összeszűkült szemmel méregette

ellenfelét. Ő is széles vállú, medvetermetű férfi volt, ám míg a

barbár izmai kötélként dagadtak, Yussuf testét a gondtalan életmód elnehezítette, és zsírpárnákba burkolta.

- Ki vagy? - kérdezte, miközben jobbja a jatagánja markola-

tára fonódott. - Rohmer, Tulméniából.

- Öljétek meg a gyilkos gazembert! - kiáltott fel megdöbbené-séből felocsúdva az emír.

Rohmer rögtön felismerte, nem csak a hangja miatt, hanem

mert az alacsony, karvalyorrú férfi arany kitűzővel ékített, vörös turbánt hordott a fején, míg a többiek fedetlen fővel álltak, vagy

fehér turbánt viseltek. Turgut kiléte is első pillantásra kiderült, mert úgy festett, mint egy múmia, melyet a sivatagi nap egy

hónapon át aszalt, és a forró homok simára csiszolt. A két őr és a szolga engedelmeskedett ura parancsának, és

meztelen pengével közeledtek a sarokba szorított barbár felé.

- Gyertek kutyák, kóstoljátok meg az acél ízét! - A tulméniai zord pillantása vészjóslón vándorolt végig ellenfelein.

- Várjatok! - szólt váratlanul Yussuf, aki még mindig nem rántotta elő jatagánját. - Kár lenne a fickóért. Ha ezzel a rövid késsel végzett két pokolkutyával, aztán puszta kézzel két fel-

fegyverzett katonával, akkor hasznosabb lehet nekünk élve, mint holtan.

- Miért lenne az? - meredt rá értetlenül Zohar. - Szükségünk lesz fegyveresekre. A barbár pedig egymaga

hárommal is felér. Ha megtaláljuk az aranytavat, a rájutó rész-

ből megtéríti a károdat, és vehetsz újabb pokolkutyákat, akár százat is. Velünk tartasz, tulméniai?

Rohmer gyanakodva méregette Yussuf vigyorogva előrenyúj-tott tenyerét. Nem bízott a rablóvezérben. Vicsorogva nézett az emírre, várva, hogy ő mit szól az ajánlathoz.

- A feketék ellen minden segítség elkel - mondta Turgut. - És annak semmi értelme, hogy már most lemészároljuk egymást.

Zohar emír bólintott. - Legyen. Felteszem, barbár, hogy lopni jöttél ide, így hát nem

utasítod vissza Yussuf barátom ajánlatát a meggazdagodásra.

- Veletek tartok - engedte le a kését Rohmer. - Akkor holnap hajnalban indulunk...

3. A vadon ösvényein

A mennydörgés hangja elhalt a levegőben, és hamarosan sűrű eső dobolt a leveleken, mely a lombfüggönyön áthatolva pilla-

natok alatt bőrig áztatta az alant haladó embereket. Az ösvény-ről feltekintve a terebélyes fák és a köztük feszülő kúszónövé-nyek eget eltakaró szövevénye olybá tűnt, mint valami levél-

mintákkal díszített márvány boltív, ám az alácsorgó eső meg-győzte Rohmert, hogy réseknek kell lennie a végeláthatatlan

alagút mennyezetén. A barbár először járt őserdőben. Igaz, a szavanna is új élmé-

nyeket kínált számára, mikor átvágtak a Drubourki Kalifátus déli

határvidékén, ám míg a magányosan álló, göcsörtös fákkal tar-kított füves síkság emlékeztetett kissé a homok- vagy sódűnék

végtelenére, a dzsungel sűrű növényzete elbizonytalanította őt. Nem adott ugyan hitelt a sivataglakó népek babonás meséinek,

miszerint ördögi mágia eredményeképpen jöhetett csak létre az egyébként forró, száraz éghajlaton a buja őserdő, mégis, rá is átragadt társai nyugtalansága.

A fák között félhomály honolt. Nappal átszűrődött ugyan némi napfény a lombfüggöny résein, ám este egy csillag sem ragyo-

gott át ezen a levelekből font szemfedélen, és az éjszaka sötét volt, mint Yvorl kivájt szemgödre.

A dzsungelben nem voltak kitaposott ösvények, mivel

Wazarrát szénfekete bőrű, félcivilizált vademberek lakták, akik rendszeresen mutattak be emberáldozatot, ezért ostoba utazó-

kon, vagy vakmerő kalandozókon kívül senki nem járt Maldiberan ezen vidékén.

Rohmer először kitűnő edzésnek tekintette, hogy Turguttal a

csapat élén haladva egy hosszú, ívelt pengéjű handzsárral csap-dossa az útjukba kerülő aljnövényzetet, de nap végére még az ő

kötélből font izmai is fáradtan tiltakoztak a megerőltetés ellen. Ha ez nem lett volna elég, állandóan esett az eső, és a fejtetőn koppanó kövér esőcseppek monoton dobolását lehetetlen volt

megszokni. A barbárt az is zavarta, hogy néhány napi út után is csak nehezen tudta kiszűrni a zajok és neszek egyvelegéből az

egyes állatok hangját, és megállapítani azok távolságát. Talán ennek volt köszönhető, hogy első éjszaka jaguár rontott az őr-ségbe állított katonára, és mire az álomból felriadt emberek a

helyszínre értek, az állat zsákmányával együtt eltűnt az erdő

sűrűjében. Senkinek nem akaródzott a fák közé követni a vér-nyomot...

Rohmer gondolataiba merülve csörtetett előre, észre sem

véve, hogy időközben elállt az eső. Néha-néha kíváncsi pillantást vetett a mellette ballagó Turgut kezében csillogó eszközre. Állí-

tólag valami varázsló készítette az apró, kerek dobozba rejtett nyílhegyet, mely mindig észak felé mutatott.

- Meddig tart a varázsereje? - kérdezte a barbár, miközben

keze továbbra is kaszabolta az eléje kerülő növényeket. - A mágus szerint, akitől kaptam, életem végéig.

A tulméniai elvigyorodott. - Akkor reméljük, hogy hosszú életed lesz...

Hátuk mögül súlyos léptek dobbanása hallatszott: Rohmer nem fordult meg, mert tudta, hogy Yussuf közeledik.

- Pfff - fújta ki a levegőt a rablóvezér, majd megtörölte ve-

rejtékező homlokát. A dzsungelben majdnem olyan meleg volt, mint nappal a sivatagban. - Mindannyian átáztunk és elfárad-

tunk. Táborozzunk le éjszakára. - Még legalább egy óránk van napnyugtáig - mondta a barbár.

Neki nem volt szüksége varázseszközre, hogy mérje az idő mú-

lását. - Tudom, de ma többet haladtunk, mint tegnap, vagy bármely

eddigi napon. Ez a tisztás megfelelő lesz, tábort verünk, és majd holnap folytatjuk az utat, ez az emír utasítása.

Rohmer megvonta a vállát, és megállt, Yussuf pedig visszasi-

etett, hogy intézkedjen a sátorverésről. Az első dzsungelben töltött éjszaka előtt még leverték a fel-

szerelésükkel együtt magukkal cipelt karókat, és sáncot is épí-tettek, ennek ellenére lecsapott a jaguár. Ezért, és mert Yussuf látta emberei fáradságát, inkább a tábor környékét tisztíttatta

meg, és eltekintett az árokásástól. A tisztáson hamarosan sátra-kat húztak fel, és középen, egy gödörben - hogy a lángja,

amennyire lehet rejtve maradjon -, vígan lobogott a tábortűz. A lángok mellett emberek szárítgatták a ruháikat, kimerülten, las-san mozdulva.

Két hete keltek útra, húsz katona, valamint az emír és két szolgája. Az útjuk Wazarráig eseménytelen és mondhatni unal-

mas volt. A dzsungel azonban tett róla, hogy mindannyian ide-gesek legyenek. Éjjel jaguárordítás vagy teljesen ismeretlen, de

annál félelmetesebb zajok riasztották fel őket, aztán reggeltől

estig gyalogoltak, nem csoda hát, hogy négy nap után mindenki fásultan hevert a tűz mellett, és még az aranytó legendája sem tudta őket lázba hozni, pedig minden este elmeséltették a törté-

netet Turguttal. A történet elejére és végére azonban csak egyszer voltak kí-

váncsiak, és ennek a beesett szemű mekhkari is örült. Nem szí-vesen emlékezett vissza a menekülésre. Gyanútlanul vonultak előre a sűrű erdőben, amikor rajtuk ütöttek a fekete vadembe-

rek, és aztán űzték, hajtották őket. Turgut elszakadt a társaitól: nem bírt már tovább menni, ezért beásta magát egy fa gyökerei

közé, és ott meghúzódott. Szerencséjére eleredt az eső, mely elmosta a nyomait, és elegyengette a fa körül a feltúrt földet. A

gyökereken koppanó esőcseppek az arcát is bekenték sárral, talán ennek köszönhető, hogy a feketék nem találtak rá.

Egy teljes napig lapult, nem mert megmozdulni, és csak aztán

indult útnak. A társait többé nem látta, de a sors kegyes volt hozzá: hazafelé tartva, véletlenül rábukkant az aranytóra, és

szemtanújává vált a szertartásnak. A legendával való szembe-sülés adott erőt neki, hogy folytassa az útját. Egy hónapig tar-tott, míg hazakeveredett. Zohar emír karavánja talált rá a

Drubourki Kalifátus határán. Akkor már alig pislákolt benne az élet, de lázálmában félrebeszélt, és a hallottak meggyőzték az

emírt, hogy érdemes a legjobb gyógyítókat megfizetnie az is-meretlen férfi talpra állítása érdekében...

- Messze vagyunk még? - kérdezte az emír Turgutot.

Ezt a kérdést, mióta betették a lábukat Wazarrába, minden este feltette, de egyre fáradtabb és törődöttebb hangon. Nem

szokott hozzá a nehézségekhez. - Számításaim szerint az út felén már túl vagyunk - válaszolt

óvatosan Turgut. - Lázasan, önkívületben tettem meg az utat

visszafelé. A napok összefolynak az emlékeimben, és azt is ne-hezen tudom megbecsülni, milyen gyorsan haladhattam egyma-

gam, a járhatatlan ösvényeken. - Még négy nap! - nyögött fel az emír. - Nehéz lesz kibírni... A katonák fásultan bólogattak, ennek ellenére Yussuf négyü-

ket kijelölte őrségbe. - Éjfélkor keltsétek fel a váltást! - adta ki a parancsot, azzal

elvonult a sátrába.

Az őrök morogva fejükbe húzták a sisakot, és felemelték a

földről a lándzsájukat. A barbár egy ideig figyelte elmosódott sziluettjüket, aztán éber álomba zuhant.

4. Tompán zengő dobok

Rohmer dobok mennydörgésére riadt fel. Az álom és az ébrenlét határán lebegve az első gondolata az volt, hogy újabb vihar kö-

zeleg, de a villámok hangja egybefolyt és átadta helyét a tom-pán puffogó monoton zajnak. A feketék harci dobjai!

A barbár kirontott a sátrából, kezében az aljnövényzet vágá-

sára használt handzsárral, és látta, hogy mindenhol értetlen és álmos arcok fürkészik a dzsungelt. Turgut is előkerült, és a dob-

szó hallatán arca a halálos félelem és természetfeletti rettegés maszkjává torzult.

- Meneküljünk! - ordította magánkívül, és megpróbált mindent hátra hagyva eltűnni a sűrűben.

Rohmer azonban a fák előtt utolérte, és vezetőjük hadonászó

karjait lefogva, medveszerű ölelésbe vonta annak erőtlen testét. - Elég legyen, ember! - szólt rá a férfira. - Még nem ütöttek

rajtunk, távolabb verik a dobjaikat! Turgutnak azonban ez kevés volt. Őrülten rángatózva próbált

szabadulni, és a barbár meglepetten feszítette meg izmait: a

vékony férfiban több erő lakozott, mint gondolta volna. Látott már a törzsében is hasonlóképp megőrült embereket, és tudta,

hogy a sámánon kívül csak egy dolog segíthet rajtuk. Bal tenyerével kétszer meglegyintette Turgutot. A férfi nyaka

majd kitört, ahogy fejé oldalra csapódott, s aztán vissza, de a

kezelés használt: a teste elernyedt, és sírni kezdett. Yussuf sietett elő, és mögötte Zohar emír szaporázta a lépteit.

- Mit tegyünk? - kérdezte kezét tördelve az emír. Yussuf nem válaszolt, inkább a tulméniaira meredt. - Te mit gondolsz, barbár?

- Egyelőre nem vészes a helyzet, órányi járásra vannak mö-göttünk, az Aranytó pedig az ellenkező irányban fekszik...

Az emír megértette, mire gondol a barbár, és mivel ő is ha-sonlóképpen gondolkodott, ez eldöntötte a dolgot. A csapat si-etve felszedelőzködött, tovább indult.

Rohmer amennyire lehetett, gyors iramot diktált. Tudta, hogy

a feketék ha egyszer rájuk bukkantak, most már mindig a nyo-mukban lesznek. A Mekhkarból érkezett emberek olyan széles csapást hagytak maguk után, amit még egy gyermek is könnye-

dén követhetne. Ezt nem mondta el a többieknek, mert nem akarta, hogy sikoltozva berohanjanak az erdőbe. Akkor biztos,

hogy semmi esélyük sem lenne az életben maradásra. A barbár nem találkozott még fekete harcosokkal, de nem be-

csülte alá őket. Ők a vadon gyermekei, és aki életben tud ma-

radni ezer veszély közepette, az maga is a legveszélyesebb ra-gadozók közé tartozik.

Dél már elmúlt, és még mindig megfeszített erővel törtettek előre. Az emberek lassan kezdték megszokni a dobok dübörgé-

sét a hátuk mögött. Néhányan kezdtek lemaradozni, a többiek pedig nem törődtek velük. Ezért Rohmer szinte örült, mikor az egyik fáradni látszó, és egy fa alatt megálló fickó vállára egy

apró zöld kígyó zuhant. A férfi a nyakához kapott, és undorodva a fa törzséhez csapta a kígyó fejét. Aztán összeesett, és ránga-

tózva kiszenvedett. Nem jajgatott, nem üvöltött, ám néma ha-láltusája félelmetesebb volt, mintha mindezt megtette volna.

- Mindenki figyeljen a társára, senki ne szakadjon le! - kiáltott

dühösen Yussuf megmaradt embereire. A rendreutasítás és a kígyóktól való félelem hatott, mert nap-

nyugtáig kitartott a lendület. Rohmer úgy számolta, egy kis előnyre sikerült szert tenniük, főleg azért, mert a dobokat verő feketék ahelyett, hogy a mekhkariak vágta ösvényen egyenesen

utánuk jöttek volna, félkörbe rendeződtek, és ugyanolyan jár-hatatlan terepen törtek előre, mint prédáik.

Mintha hajtanák őket valahová. - Kissé eltértünk az iránytól - lépett oda a barbárhoz Turgut. A

tulméniai bólintott.

- A feketék miatt. Lassan bekerítenek bennünket. Már nem is tudnánk visszafordulni, csupán Keleti illetve Déli irányban szabad

az út. - Ez nagy baj - rázta a fejét aggodalmasan Turgut. - így el-

megyünk az Aranytó mellett!

- Ha rajtam múlik, nem - nézett rá elszántan Rohmer. - Egy ideig tovább haladunk Dél felé, aztán Nyugatra fordulunk. Ha

kell megütközünk a feketékkel...

A vademberek azonban keresztülhúzták a barbár tervét. Éjjel

rajtaütöttek a sánccal és karókkal megerősített táboron, és lán-dzsáikkal megsebesítettek két őrt. A fegyverek hegye kígyómé-reggel lehetett bekenve, mert a katonák néhány perc múlva ki-

szenvedtek, pedig nem kaptak halálos sebet. A feketék beérték ennyivel, nem ostromolták meg a tábort, hanem visszavonultak,

és egész éjjel verték a dobjaikat. Reggel csend fogadta a véreres szemmel, kialvatlanul tá-

molygó mekhkariakat. A dzsungel olyan volt mint máskor, sem-

milyen jel nem utalt arra, hogy vérszomjas vademberek rejtőz-hetnek minden bokor és fatörzs mögött.

- Miért hallgattak el a dobok? - kérdezte Yussuf. Turgut nem tudott felelni, mint ahogy senki más sem.

- Talán felkészülnek a támadásra? - Nem hiszem - szólt Rohmer. - Épp ellenkezőleg. Könnyű

préda vagyunk a számukra, és nem találnának semmi élvezetet

abban, hogy egy csapásra lemészároljanak. Azt szeretnék, ha menekülnénk, és ők üldözhetnének. A vadászat izgalma elra-

gadta őket. Az emíren nem látszott, hogy sikerült volna meggyőzni. - Honnan veszed ezt? - kérdezte.

- Mi is eljátsszuk ezt néha, a sósivatagban. Adunk egy esélyt a dingó kutyának a menekülésre. Sokkal szórakoztatóbb, mint ott

helyben végezni vele. Azt hiszi, hogy van esélye, pedig nincs... - Most megnyugtattál - vigyorgott Yussuf. - Ha itt maradunk

megölnek, úgy mint két emberemet az éjszaka, de akkor is vé-

geznek velünk, ha folytatjuk az utunkat. A barbár megrázta a fejét.

- Nem érted teljesen. Nincs választási lehetőségünk. Ha nem mozdulunk, feldühítjük őket, mivel nem akarunk játszani. Ebben az esetben már ma éjszaka elbúcsúzhatunk az életünktől. Vi-

szont ha elindulunk, még pár napot biztosan megérünk.

5. Szürke kőfalak

A hajsza újabb két napon és két éjszakán át folytatódott. A wazarraiak a sötétség leszálltjával ismét megtámadták a mekhkariakat, de most nem lándzsákat hajigáltak távolról, ha-

nem egyszerűen átugrottak a palánkon. A barbár éppen őrség-

ben állt, amikor a két félmeztelen vadember a vadászó párduc nesztelenségével átsuhant a kihegyezett karók felett. Fiatalok voltak, ezért Rohmer úgy sejtette, ez egyfajta bátorsági vagy

férfiassági próba lehet számukra, mivel akkora önbizalmat a félcivilizált vadaktól sem tételezett fel, hogy egy szál késsel be-

törjenek az ellenség táborába. Az egyik fekete harcos, aki sastollat tűzött göndör hajába,

nagy haditettet akart véghez vinni, talán ezért választotta ellen-

felének a legnagyobb termetűt az őrök közül. Vesztére.

Rohmer maga is kemény körülmények között nevelkedett, és emellett a harc fortélyait jobb mesterektől tanulta, mint a

wazarrai harcos. A fiatal, vékonydongájú fiú a lecsapó kobra se-bességével, ám meggondolatlanul lendült előre, már első kés-szúrásával végezni akart a tulméniaival. A barbár könnyedén

félrelépett a lesújtó obszidián-kés útjából, és végighasította a mozdulat folytatásaként tovább rohanó ellenfele hasát. A

wazarrai harcos lefékezett, majd megfordult, és csak ekkor vette észre, hogy belei kibuggyantak a fémpenge vágta nyíláson. Tett egy tétova lépést a barbár felé, aztán csodálkozó arccal térdre

esett. Rohmer nem törődött többé vele, futva indult a másik fekete

fiú után, de már elkésett. A wazarrai harcos elmetszette őrtársa nyakát, és kihasította a még mindig élő férfi szívét. Mindössze ennyi lehetett az eredeti szándéka is, mert mikor látta, hogy a

barbár megindul felé, nekiiramodott, és a palánkon átugorva el-menekült.

Az első harcosuk elvesztése meglephette a vadembereket, mert másnap éjjel nem jöttek újabb bátorságpróbára induló fia-talok, csak messzebbről hajítottak el néhány lándzsát, melyek

rezegve álltak bele a facövekek oldalába. A mekhkariak a következő napon piszkosan, fáradtan, elgyö-

törve menekültek tovább. Mögöttük huhogtak és sivítottak a wazarraiak, és fáradhatatlanul püfölték a dobjaikat. Turgut néha az irányt jelző varázseszközére nézett, aztán lemondóan legyin-

tett. Rohmer nem kérdezte az aszott férfit, aki jobban bírta a meg-

próbáltatásokat mint a társai bármelyike, úgyis tudta, hogy déli irányban messze eltávolodtak úticéljuktól. A harmadik nap dél-

utánján a barbár megpróbált ugyan nyugat felé kanyarodni, ám

ez a kaland négy újabb mekhkari katona elvesztésével járt. A feketék a sűrűből dobálták kőhegyű lándzsáikat - Rohmer ugyan látta szaladó alakjaikat, melyek mint sötét árnyék suhantak a

fák között, ám a katonákat teljesen váratlanul érte a halál. Ez-után a barbár is belátta, hogy mivel nem csupa tulméniaiból áll a

csapat, semmi esélyük a vademberek ellen. Vonszolták hát ma-gukat előre, arra, amerre a feketék terelték őket.

A negyedik napon, nem sokkal napnyugta előtt meglátták a

zöldes-szürke kőfalat. A fal szinte a fák csúcsa fölé tornyosulva elzárta az útjukat: a

habarcs nélkül egymáshoz illesztett kőtömböket belepte a moha, és befutotta a repkény. A lőrésekkel csipkézett, és néhol repedé-

sek szántotta oromzat mögött nem látszottak emberi alakok, nem csillant meg sisakokon vagy fegyvereken a nyugodni ké-szülő nap rőtvörös fénye, és a kapuk is elkorhadva, tárva-nyitva

lógtak sarokvasaikon. A fáradtan vánszorgó mekhkariakat annyira meglepte a lát-

vány, hogy akaratlanul is megtorpantak, bár a hátuk mögül egyre közelebbről hallatszottak az üldözők hangjai.

- Mi lehet ez? - kérdezte Yussuf leesett állal. - Soha nem hal-

lottam népről, mely a dzsungel ezen részén várat épített volna. Ősibbnek néz ki, mint bármelyik rom a Délvidéken.

Turgut úgy hőkölt hátra a szavak hallatán, mintha Yussuf azt mondta volna, hogy egy seregnyi ork vár rájuk a kapuk mögött.

- Emlékszem már... - suttogta. - Ez nem vár, hanem város, és

ősibb mint gondolnád! Látjátok azt a szobrot? Oldalt pillantottak, és valóban, a dzsungel által majdnem át-

láthatatlanul benőve, egy szobor állt a fák alatt. Teste kígyótest, mely egy oszlop köré fonódott, a feje pedig vicsorgó halálfej, fenyegetően kidülledő szemekkel. Szájában hegyesre reszelt fo-

gak meredeztek, élesebbek mint bármely alligátoré. A szobor mellett, körben, gondos kezek lándzsákat szúrtak a földbe, me-

lyek hegyén megsárgult emberi koponyák meredeztek. - A hitetlenek csontjai... Ez Cra-Ranga, a vérszomjas Isten

szobra, akinek a feketék embereket áldoznak. Eddig babonás

asszonyok fecsegésének hittem ezt is, mint az Aranytó legendá-ját, de ha az igaznak bizonyult, akkor...

- Mondjad már, ember! - szólt türelmetlenül a rablóvezér. - Mit tudsz a városról?

- Annyit, amit te magad is megállapítottál. Ősidők óta itt áll,

és valamikor még síkság húzódott itt, ameddig a szem ellát, az-tán nőtte be a tájat a dzsungel. Egyesek szerint egy ismeretlen faj lakta Cra-Ranga városát... őket vallják a feketék az őseik-

nek... akik mérhetetlenül gazdagok voltak, és annyira fennhéjá-zok, hogy magukat az istenekkel mérték össze. Ám elérte őket

Cra-Ranga bosszúja: mind egy szálig elpusztultak, és azóta a romokat valamilyen megnevezhetetlenül gonosz lény, talán maga az Öt Őselem istene lakja!

- Akárki vert itt tanyát, mennünk kell, mert a feketék csak kőhajításnyira járnak! - rázta meg a fejét Rohmer.

- Menjetek, de nélkülem! - lépett hátra Turgut, és szembefor-dít a dzsungellel. - Inkább a vadembereket választom, mint-

sem... Ám a mondandóját nem tudta befejezni. - Erre most nincs időnk! - mondta a barbár, és gyengéden

tarkón ütötte az aszott férfit, majd a könnyű testet a vállára kapva futásnak eredt a szürke kőfalak felé.

A katonák követték. Elegendőnek találták a tényt, hogy vár-falra bukkantak a dzsungel közepén, és ez talán megvédi őket a vademberektől. Kettőzött erőfeszítéssel rohantak a romváros

felé, és bár a feketék dobjai egyre közelebbről hallatszottak, si-került mindannyiuknak átszaladni a roppant kapuboltozat alatt,

és menedékbe kerülni.

6. Baljós előérzet

- Mi történt? - kérdezte Zohar emír idegesen. Yussuf a fejét visz-

szahúzva lenézett a falmélyedésben kuporgó emírre, aztán újra kipillantott a lőrésen, hogy felmérje a fal előtt húzódó terepet.

Rohmer ugyanezt tette pár lépéssel arrébb, aztán értetlenül megrázta fekete sörényét. Úgy tűnt, a feketék megtorpantak, és nem jönnek közelebb. A leszálló szürkületben csak a környező

dzsungelt pettyező, sorra meggyúló tábortüzeik izzása látszott. Teljesen körbezárták őket a romvárosban, de nem úgy tűnt,

mint ha ezen kívül bármi mást is akarnának. Azt bizonyára meg-akadályoznák, hogy kitörjenek, de a jelek szerint bejönni nem akartak.

- Megálltak, és nem mozdulnak. Úgy vélem viszonylag bizton-

ságban vagyunk. A kaput eltorlaszoltuk, és néhányan most jár-ják körbe a várost, hogy más bejáratok után kutassanak - tájé-koztatta Yussuf a látottakról az emírt.

Zohar megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, aztán a lábaik előtt elterülő város felé bökve megkérdezte: - Nem furcsa, hogy

még a dzsungelnek sem sikerült meghódítania ezt a helyet? - kérdezte.

A barbár nem válaszolt. Ösztönei szinte azonnal, hogy átlépett

a kapun, tiltakoztak az ellen, hogy itt maradjon. Valami ősi, na-gyon gonosz mágia közelségét érezte.

- Nem tudom. Valami nem tetszik nekem. A kúszónövények csak a külső falon tenyésznek, idebenn nincs semmiféle életnek

nyoma. Se növények, se állatok. Egyetlen fűszál sem nő az ud-varon, és még patkányt, vagy egeret sem láttam, pedig azok minden településen tanyát vernek, és az emberek eltűnése után

sem hagyják el vackukat. A másik dolog, ami nyugtalanít, hogy úgy érzem, a feketék szándékosan tereltek be minket ide, mint

lemészárolandó birkákat az akolba. - Te mondtad, nem is olyan régen, hogy nincs választásunk.

Ha igazad van, és valami veszély leselkedik itt ránk, ne feledd,

hogy odakinn a biztos halál a másik választás. - Az lehet - morogta Rohmer - csakhogy ott tudom ki ellen

kell harcolnom, és harcoshoz méltóan eshetem el. Ekkor Turgut mászta meg a lépcsőket, és a mellvédre érve li-

hegve megszólalt:

- Ezt... meg... kell... néznetek. - Mi történt? - kérdezte az emír.

A fáradt Turgut csak intett, aztán elindult lefelé. Társai követték. Átvágtak az utcákon a lakatlan házak között,

melyekben csak néhány fémeszközt és fegyvert találtak - úgy

látszik a város lakói a wazarraiaktól eltérően ismerték a fémek titkát -, elhaladtak egy monumentális kőpiramis mellett, majd

megálltak a piramis mögötti téren álló ötszögletű építmény előtt. Kétembernyi magas, csiszolt kőtömbökből összerótt épület volt, minden oldalán egy bejárattal.

- Odabenn van valami nagyon gonosz... - mondta Turgut, és előre ment.

Amikor beléptek az épületbe, meglepődtek. Mindössze egy fe-

kete lyuk sötétlett a hatalmas terem közepén, és az üreg szélei simának és lecsiszoltnak tűntek.

- Érzitek? - kérdezte Turgut.

A barbár határozottan érzett valamit, amitől ösztönei felsikol-tottak, és követelték, hogy azonnal meneküljön. Erőt vett ma-

gán, és ellenállt a késztetésnek. - Mi lehet ez? - Nem tudom. Talán kút, talán átjáró egy másik létsíkra,

egyenesen a démonok földjére... - Ijesztgesd az öregapád! - fakadt ki mérgesen Yussuf, és

még egy ideig káromkodott, míg az emír le nem állította. - Ezen a falon találtam egy márványtáblát - mondta Zohar -

Ismeretlen nyelven írták. El tudja valaki olvasni? Turgut néhány szót ki tudott betűzni, de nem lettek tőle oko-

sabbak.

- A guarni nyelvre hasonlít. H'osa, ez varázslatot jelent, ez a másik szó Thoses, valami személy neve lehet, és itt valami

ir'hhan, ha jól emlékszem, ez a kívánság megfelelője. Nézzük csak! „Amiért... tudjátok meg.... a varázslatom.... ezt kívánom én, Thoses”.

- Hát ez nem sok - biggyesztette le az ajkát Zohar. - Yussuf hagyj itt két őrt, a többiek kutassák át a romvárost, mielőtt

végleg lenyugszik a nap. Nem akarok semmiféle meglepetést. A barbár személyesen járta végig a központi tér környékén

található egyszerű és teljesen egyforma, négyzet alaprajzú há-

zakat - mindegyik négy helyiségből állt, azonos elrendezésben - ez külön érdekessé tette a piramis mögötti ötszögű építményt. A

lakások teljesen üresek voltak, és viszonylag épek, mintha nyomtalanul múltak volna el felettük az évszázadok. Az egykori lakosok kilétét azonban nem sikerült megállapítani, mivel né-

hány fémtárgytól - tányér, kancsó, fegyverek és szerszámok - eltekintve semmi nem maradt utánuk. Úgy tűnt, mintha min-

dent, még a bútoraikat is, felpakolták és elmenekültek volna. De miért hagyták itt a legértékesebb holmikat?

Rohmer néhány helyen övcsatot és gyűrűket is talált, ami arra

vallott, hogy a menekülők szándékosan szabadultak meg min-denféle fémből készült tárgytól, az aranytól ugyanúgy, mint az

ezüsttől vagy a bronztól.

- Furcsa, hogy a sírrablók sem háborgatták az eltelt ezredévek

alatt a várost - állapította meg a barbár. - Lehet, hogy a feketék tartották vissza őket, de az is lehet, hogy valami más...

A mekhkari katonák azonban most bepótolták, amit a sírrab-

lók elmulasztottak: sorra járták a házakat és összeszedték az arany edényeket és kupákat. Nem volt túl gazdag zsákmány, de

most már ennyivel is beérték volna, csak élve jussanak haza. A nap eltűnt a horizont mögött, és néhányan tábortüzet

gyújtottak. Halkan újra beszélgetni kezdtek - erre az utóbbi na-

pokban a menekülés miatt senkinek nem volt kedve. Rohmer a feketék felbukkanása óta először érezte úgy, hogy nem követett

el hibát, amikor csatlakozott az emír csapatához. Minden házat átkutatott, már csak a város közepén álló lép-

csős piramis maradt hátra. Furcsa mód az épület belül nem volt üreges, szintenként rengeteg bazaltkövet halmoztak egymásra, melyek végül is az ég felé vezető roppant lépcsősorrá álltak ösz-

sze. A kövek olyan magasak voltak, hogy a barbárnak nem si-került egyből fellépnie, és a kezével kellett felhúznia magát.

Fertályórányi megerőltető mászás után sikerült felérnie a falak tetején húzódó gyilokjáróval egy magasságba.

A város felett felragyogtak a csillagok, és a látvány fenséges-

sége még a barbárt is lenyűgözte. Nem is vette eddig észre, mennyire hiányzottak neki a hold és csillagok. Körbenézett a

legfelső teraszon, de csak egy éjfekete monolitot talált, melyet rozsdaszerű foltok szennyeztek be. Nem kellett közelebbről megvizsgálnia, hogy a foltok honnan eredhetnek, tudta magától

is, hogy vér folyt ki a sziklára...

7. Éjfél

Váratlanul kiáltás harsant, mégpedig a különös épület felől. A barbár letekintett, és látta, hogy több katona futva indult a hely-színre. Amilyen gyorsan tudott, ő is lemászott, és az ötszögű

építmény előtt találkozott Yussuffal, aki már az egyik őrrel be-szélgetett.

- Mi történt? - kérdezte tőle. - Nem tudom pontosan. Khemal azt mondta, hogy ő az egyik

bejáratnál őrködött, és csak annyit látott, hogy társa egész a

lyuk pereméig sétál, belenéz, és aztán beleszédül. Rákiáltott,

hogy vigyázzon, de már késő volt. Elnyelte a mélység. - Tényleg, milyen mély lehet? Ki kellene próbálnunk... - Hogyan gondolod?

- Mindjárt meglátod - mondta sejtelmesen a barbár. Először egy meggyújtott fáklyát hajítottak a kútba. Az égő fa-

darab lefelé zuhantában fekete és sima falakat világított meg, aztán kialudt.

Utóbb Rohmer kötelet hozatott, és egy bazaltszilánkot kötve a

végére, belógatta a fekete nyíláson. Egyre lejjebb engedte a kötelet, de a kődarab akadálytalanul haladt lefelé, és egyszerűen

nem ütközött neki semminek. Lassan elfogyott a barbár kezéből a kötél, és még mindig nem érte el az üreg alját. Elengedte a

végét, és füleltek, hogy hallanak-e valamit, ám sem csobbanás, sem puffanás nem hallatszott.

- Hát ettől nem lettünk okosabbak... - dörmögött elégedetle-

nül Yussuf. - Álljon ide újabb két őr, de csak két bejárathoz, a többiek menjenek lefeküdni!

Mire eljött az éjfél, a kísértetek órája, a megmaradt mekhkari katonák többsége elaludt, és társaik is fáradtan járkáltak körbe a falon. Rohmert a hajnali őrségbe osztották be, ezért ő is lefe-

küdt, ám nem alhatott sokat, mert Turgut felrázta. - Mit akarsz? - kérdezte ásítva a barbár.

- Rájöttem valamire... - Mondjad, mielőtt újra elalszom. - Emlékszel, azt mondtam, hogy az ir'hhan szó kívánságot je-

lent, ám tévedtem. Több annál: rossz kívánság, tehát átok! És az is eszembe jutott, hogy Thoses az elveszett város legnagyobb

varázslója volt! Rohmer szeméből elszállt az álom, és hiúzként nézett körbe. - Miért nekem mondod ezt?

- Mert meg kell bizonyosodnom. Még egyszer meg kell néz-nem azt a márványtáblát, és azt szeretném, ha elkísérnél.

Rohmer bólintott, és útnak indultak. A telihold tányérja a lép-csős piramis felett függött, szinte megérintette annak csúcsát. Megkerülték a bazaltkockákból emelt építményt, és máris meg-

érkeztek az ötszögű házhoz. - Thoses háza... - suttogta Turgut.

Rohmer odaköszönt a lépteik hallatán előkerülő őröknek, majd átlépett a küszöb felett.

A márványtábla ugyanott függött, mint pár órával azelőtt.

Turgut közel tartotta hozzá a fáklyáját, és az ujjával tapogatva a vésett szöveget, olvasni kezdett.

- „Amiért elárultatok, tudjátok meg.... borzalmas varázsla-

tom.... megátkozlak mindannyitokat én, Thoses”. Ennyit értek belőle. Valami félelmetes dolgot cselekedhettek ellene, amit

méltóképpen akart megbosszulni... Rohmer érzékeny orra ekkor sírszagú bűzt, napok óta rot-

hadó, döglött tetemek, és oszladozó, felpuffadt hullák szagát

érezte meg. Először csak halvány illat volt, aztán egyre nagyobb töménységben áradt a mögöttük levő lyuk felől.

Turgut tovább silabizálta a márványtáblát, pedig Rohmernek minden hajszála égnek állt, és vadállati érzékei felrikoltottak.

Kivonta a handzsárját a hüvelyéből és magára hagyva társát, fáklyáját magasba emelve a kút karimájáig lépkedett.

Semmit nem látott, csak tömény feketeséget, a csillagtalan

éjszakánál is sötétebbet. Aztán bugyborékolás hallatszott, és észrevette, hogy valamiféle éjszínű massza emelkedik a felszín

felé, mint láva a kitörni készülő vulkán gyomrában. Akaratlanul is hátralépett, és odakiáltott Turgutnak.

- Ezt nézd meg! Valami jön felfelé a kútból!

Turgut odasietett, de amikor meglátta a kocsonyás tömeget mely elérve a felszínt, nyúlványokat növesztett, elsápadva felki-

áltott: - Ez lehet az a szörnyű rém, melyet a síkokon túlról idé-zett meg Thoses, hogy bosszút álljon a város lakóin! Menekül-jünk!

- Nem megyünk sehová! - grimaszolt a barbár, és handzsárjá-val lecsapott a lába felé terjeszkedő nyúlványra. A fatörzsnyi

vastagságú, polipkarra emlékeztető dolog lágy volt és nyúlós, a penge úgy süppedt bele, mintha lekvárba mártották volna, és a csapás szemmel láthatóan semmit nem ártott a lénynek.

A következő pillanatban a kocsonyás massza elérte Rohmer lábát, és ahogy körbefonta, a barbárt olyan érzés kísértette,

mintha tömény savba lépett volna. A csizmája egy pillanat alatt lefoszlott a lábáról, és bőre égni kezdett. Rohmer az ajkába ha-rapott, hogy fel ne kiáltson a fájdalomtól, és dühében a fáklyájá-

val csapott a lény nyúlványa felé. A borzalmas lény félhetett a tűztől, mert rögtön hátrébb húzódott. Rohmer szemügyre vette

kiszabadult lábát: látta, hogy bal lábfején a bőr felhólyagosodott,

és sebeiből nyálkás fehér lé szivárog, hasonló ahhoz, amit a csi-

gák húznak maguk után. - Tűzzel le lehet győzni! - kiáltott a barbár a márványtábláig

hátráló Turgut felé.

A rémült férfi nem válaszolt, csak üveges tekintettel megpró-bált a falba simulni.

A következő pillanatban felharsant a két őr fájdalomsikolya! Rohmer feljebb emelte a fáklyát, és látta, hogy a nyílásból

egyre buzog felfelé a fekete massza, és mivel a barbár irányába

nem tudott terjeszkedni, a többi kijárat felé indult. Turgutnak ez már sok volt, semmivel nem törődve megpróbált

elmenekülni. Eldobta a fáklyáját, és ordítva a kijárat felé rohant. Rohmer utána kapott, de későn, már nem tudta megállítani,

társa alakját elnyelte az ajtón túl gomolygó homály. A barbár gyorsan utána indult, de a küszöböt átlépve megtor-

pant. A kútból előhömpölygő láva már körbevette az ötszögű

épületet, mindenfelé nyálkás csápok kígyóztak, elzárván a me-nekülés útját. Rohmer megfordult, és látta, hogy időközben mö-

götte is előretört a szörny egy nyúlványa. Turgut megpróbált átkelni a kocsonyás tömegen, és belegázolt

a közepébe. Első lépésénél még sikerült kiszabadítania a lábát,

de aztán bokáig merült a fekete masszába, és felsikoltott fájdal-mában.

A barbár a tömény borzalomtól megdermedve nézte, ahogy a férfi lábain felkúsznak a csápok, és összeolvadva teljesen bebur-kolják áldozatuk testét. Turgut sikolya elhallgatott, és ekkor

Rohmer, mintha kábulatból ocsúdva, tett egy értelmetlen kísér-letet arra, hogy megmentse társát. Lehajolt, és bokamagasság-

ban lengetve az égő fadarabot, elindult a szoborrá dermedt férfi felé. A kocsonyás tömeg óvatosan elhúzódott az útjából. Ám fél-útig sem érhetett, amikor Turgut szoborszerű alakja szétfolyt, és

önmagába omlott. Semmi nem maradt belőle, még egy csont, vagy húscafat sem. Mindössze néhány gyűrű, és egy meztelen

penge csillogott a massza felszínén, de a kés markolatáról még a bőrborítás is hiányzott.

Ekkor Rohmer végre megértette mi történt a város lakóival:

nem menekültek el, nem, erre nem maradt idejük. A bosszú-szomjas mágus által életre keltett fekete massza feloldott, és

magába olvasztott minden szerves anyagot. Az emberek ott

pusztultak saját otthonukban, miközben kielégítették a síkokon

túlról megidézett lény étvágyát. A kocsonyás tömeg, míg ő elhűlve figyelte Turgut végzetét,

teljesen körbevette a barbárt, és feltornyosult, hogy őt is ma-

gába olvassza. Egy fáklya már nem volt elég, hogy visszatartsa a lényt. Rohmer csupán egyetlen irányban menekülhetett, felfelé.

Utoljára körbecsapott a lángoló fadarabbal, aztán elhajította azt, és helyből felugorva elkapta az épület peremét. Alatta a formá-lódó kör összezárult, és egy nyálkás csáp nyúlt ki a barbár után.

Rohmer gyorsan felhúzta magát, de a lény nem adta fel, a nyúl-ványa még inkább megvastagodott, és vonagló mozgással felkú-

szott a ház oldalfalán. Rohmer rémülettől elkerekedett szemmel figyelte a felfelé

haladó kígyótestet, amikor felhangzottak az álmukból ébredő mekhkariak félelemkiáltásai. A massza egyre terjeszkedett, és már a fél romvárost elborította. Rohmer szinte az esztelenséggel

határos dologra szánta el magát. Teljes erejéből nekifutott, és elrugaszkodott az épület tetejéről. Az ötszögű ház messze állt a

társaitól, csak egy életveszélyben levő férfi kísérelhette meg át-ugrani a távolságot. A barbár izmait embertelen körülmények között edzették, ám így sem sikerült a tetőre érkeznie, teste

nagy erővel a célba vett épület falának csapódott. A bordái megroppantak, és csúszni kezdett lefelé - épp hogy sikerült el-

kapnia az eresz peremét. Felhúzta magát, és fájó oldalával nem törődve megismételte a

mutatványt. Másodszorra könnyebb dolga volt, mert a központi

teret kivéve, a város többi részén sűrűn álltak a házak. Tetőről-tetőre ugrálva eljutott a kapu közelébe, és ekkor látta, hogy

Yussuf maga után húzva az emírt, szintén a kapu felé szalad. Ám a kocsonyás tömeg egy nyúlványa elébük vágott, és nemsokára egyesült a hátul mögött hömpölygő tömeggel.

Yussuf észrevéve a barbárt, felkiáltott. - Segíts! Rohmer azonban tudta, hogy nincs segítség számukra.

Amennyire erejéből tellett elrugaszkodott, és főidet érve átgör-dült a vállán, majd a sikolyokkal nem törődve, kirohant a kapun.

Úgy rohant, mintha a Káosz hordái lennének a nyomában - és

nem sokat tévedett. A fekete massza megtorpant ugyan a vá-rosfalaknál, ám a barbár ezt már nem láthatta. Berontott a

dzsungelbe és handzsárját lengetve nekirontott a fekete harco-sok sorfalának akik felkészülten várták, mert tudták, hogy min-

dig vannak esztelenek akik az istenük gyomrában való meg-

emésztődés helyett inkább a harcot választják. Az ilyen harcosok fejét tűzték aztán dárdahegyre és szúrták le Cra-Ranga szobra mellé a földbe.

Rohmer úgy rontott nekik, mint egy eszelős. Nem védekezett hanem támadott: minden csapása végtagot metszett le, bordát

zúzott darabokra, embert belezett ki, vagy fejet hasított ketté Úgy küzdött mint egy életre kelt démon. A feketék nem használ-hatták mérgezett hegyű lándzsáikat, mert összetömörülve egy-

mást sebezték volna, késeikkel pedig nem volt esélyük az őrült barbár ellen. Azt hitték, hogy rémült birkát kell lemészárolniuk,

aki önként rohan a vesztébe, erre egy feldühödött oroszlánnal kerültek szembe. Rohmer szétszórta őket, mint forgószél a pely-

vát, és nyomában csak haldokló, vérben fetrengő, megcsonkított testek maradtak. Nem számolta hány ellenfelét vágta le, vérgő-zös berserkerként tombolva, talán ötvennél is többet, de egyszer

csak azt vette észre, hogy a vademberek kitérnek a handzsárja elől, és szabaddá vált az út a dzsungel belseje felé. Annyi józan

szikra még maradt az agyában, hogy felfogja, ilyen esély nem kínálkozik több, mivel a feketék hamarosan magukhoz térnek megdöbbenésükből, ezért bevetette magát a fák közé.

A szörnyű éjszaka után több napon át menekült, soha meg nem állva, csak érzékeire hagyatkozva, egyre észak felé ha-

ladva. Őrületes iramot diktált, még inni és enni is csak pillana-tokra torpant meg, ha szomjas volt a szájába csorgó esővizet nyelte, vagy felnyalta a levelekről a hajnali harmatot, éhségét

pedig az útjába kerülő kígyók, vaddisznók és egyéb állatok nyers húsával csillapította, és néha, ha madárfészket talált, a kiszür-

csölte a tojások sárgáját. Kitartása meghozta gyümölcsét, a bosszúszomjas feketék, akik úgy ismerték a dzsungelt mint te-nyerüket, lemaradtak, mert őket a barbárral ellentétben nem

vasból gyúrta az istenük. Két hétig tartott, mire Rohmer elérte a Moleztrán birodalom

déli határait. Itt végre kifújhatta magát, mert lakott vidékre ért. Maldiberan ezen táját is fekete bőrű emberek lakták, mégis, a wazarrai vademberekkel összehasonlítva ők szinte világosnak

tűntek. A moleztránok valamikor szilaj harcosok voltak, de a beesett szemű barbár hagymázas tekintetét egyikük sem állta

egy pillanatnál tovább, ezért kérdés nélkül ellátták ennivalóval

és mindennel amit kért, még egy lovat is kerítettek neki, csak-

hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle. Így jutott vissza Rohmer a Mekhkari hercegségbe. Az oázis

szélén visszafogta lovát, és nézte a felkelő nap fényében fürdő

oázist. Egy ideig várt a dombtetőn, és bár minden porcikája pi-henőért kiáltott, mégsem a karavánszeráj felé vette az útját.

Volt még egy elintézni való ügye. Tudta, hol tartja a néhai Zohar emír a régiséggyűjteményét, és úgy gondolta, ennyi fizet-séget igazán megérdemel azért, amin keresztül ment.

Igaz, ez nem az aranytó kincse, de egyszer talán még oda is visszatérhet...

Amikor sorban a hatodik aszályos esztendő köszöntött a hegyek között megbúvó kis völgyekre, a nohratok falujának gazdasági mutatói elérték a nulla pont nullát. A kiszáradt föld nem érlelte

meg a belevetett magot, a patakok elapadtak, és még a hegyoldalakon legelő birkák is úgy lefogytak, hogy mindössze

saját maguk kétdimenziós árnyékának tűntek. A helyzet tarthatatlan voltára Kétkés hívta fel a falu közössé-

gének figyelmét, mikor is egy kosárnyi vegyes zöldségért meg-

támadta, majd nyolc pofonnal és két késszúrással ártalmatlanná tette Habzó Szájat, a helység jó hangú dalnokát. A karhatalmi

erők természetesen azonnal közbe léptek, és elsimították az ügyet, majd a szokásoknak megfelelő ceremónia közepette a

közeli szakadékba dobták a két tetemet, ám az incidenst nem lehetett eltussolni.

Habzó Száj felesége, Gerendaláb még aznap megjelent a fő-

nök háza előtt, és határozott hangon kártérítést követelt meg-gyilkolt férje után, megerősítve kérését azzal a ténnyel, hogy

neki immár nyolc félárva gyermeket kell felnevelnie, amire ő, mint gyenge nő, egyedül képtelen. Szavainak alátámasztása vé-gett egy tövestől kicsavart nyírfával verte a földet, hogy vissz-

hangzott az egész falu. A főnök nyomatékosan figyelmeztette, hogy panaszának helye nincs, ám másnapra visszanyerte az

eszméletét, és tovább tüntetett jogainak figyelembe vételéért. Kitartásának meglett az eredménye, harmadnap Hazug Balta,

a nohratok legnagyobb főnöke összehívta a nagytanácsot.

- A birkák éheznek, a föld nem terem, még a szemétdombja-inkon élő hollók is döglötten fordulnak le a fákról, a kereskedők

pedig immár két éve elkerülik a falut, és nem hoznak sört! Itt nagy a baj! - vázolta fel a problémát.

A tanács tagjai hümmögve bólogattak, egyedül a vénségesen

vén Laposbéka, a falu bölcse aludt, de senki sem szólt rá. A fő-nök biccentve vette tudomásul, hogy minden a megszokott ke-

rékvágásban halad. - Mit tehetünk? Beszéljetek! - ült le végül. - Áldozzunk az isteneknek! Járjunk esőtáncot! - állt fel a sá-

mán szinte azonnal, majd gyorsan lekapta a fejét a felé szálló agyagkorsó elől. És bár komoly szavakkal, továbbá másfél mé-

teres bunkójával támasztotta meg indítványát, az mégsem ara-tott osztatlan tetszést.

„Nekem sem jut elég, minek adjak még az isteneknek is!” -

vélekedett Agyar, Kismarok meg azt is hozzátette, hogy „Nyolc hónapja minden este esőtáncot járok! Lassan már nem is emlék-szem rá, hogy hogyan kell megdönteni az asszonyt!”. A sámán

ugyan figyelmeztette, hogy szexuális problémáival ne a tisztelt tanácsot terhelje, ám az érv határozottan pozitív visszhangot

keltett. - Egy frászt az isteneknek, nem áldozatot! - rekesztette be

végül a vitát Hazug Balta, majd körbe nézett, újabb javaslatot

várva. Szinte azonnal felemelkedett Gyilkos Mosoly.

- Főnök! A te nagyapád nagy vadász volt, ismerjük mind a régi történeteket! Egy nap az átkozott Fürge Gyík ellopott tőle

egy lelőtt szarvasbikát! A te nagyapád pedig megölte Fürge Gyí-kot, mert nem csak nagy vadász volt, de nagy harcos is! - kez-dett szónokolni.

- Ez így volt, de már vagy negyven esztendeje. Mire jó ez ne-künk most? - kérdezte Hazug Balta.

- A falu szélén lakó Nagytorok Fürge Gyík unokája. Kössük fel az ellopott szarvasbikáért őt is, és osszuk szét egymás közt a nyáját!

A tanácstagok felvont szemöldökkel összenéztek, majd ahogy felfogták a terv nagyszerűségét, el is mosolyodtak, és nagy han-

gon helyeselni kezdtek. Egymás szavába vágva méltatták Gyil-kos Mosoly remek ötletét, agyafúrt eszejárását. Vadászhörcsög még azt is hozzátette, hogy Nagytorok tavaly megharapta a leg-

kedvesebb kutyáját, és ő már azóta bosszút akar állni, valaki meg azzal érvelt, hogy az átkozottnak amúgy is sötétebb a haja,

mint a falubeliek többségének, ami szintén komoly érv lehet el-lene, ha perbe fogják.

Hazug Baltának is nagyon tetszett az ötlet, és már fel is állt,

hogy közölje, elfogadja az indítványt, amikor a nagy zajongásra felébredt Laposbéka, a falu bölcse.

- He, mi van? - nézett körbe zavaros tekintettel. Reszketeg hangjának hallatán azonnal elcsendesedtek a tanács tagjai.

- Aszály van - felelte neki tisztelettudóan Hazug Balta.

- Aszály? - csodálkozott el Laposbéka, majd kicsit félre haj-totta a fejét, elmerengett valaha volt ifjúságának emlékein. - Ha

aszály van, akkor a nohratok lemennek a síkságra, felégetik és

kifosztják az ottani falvakat, megölik a férfiakat, megerőszakol-

ják az asszonyokat, és elrabolják a gyermekeket. Mikor indultok? - Holnap, tisztelt Laposbéka, holnap! - válaszolta készségesen

Hazug Balta, de már csak a levegőnek, mert a bölcs ismét el-

aludt. A főnök zordan egyenesedett fel, majd körbenézett a tanács

tagjain. - Mit bámultok, ökrök, nem hallottátok? - üvöltött aztán fel. -

Holnap indul a horda felégetni a síksági falvakat!

A javaslatot ellenvetés nélkül elfogadták.

A falu megmentésére irányuló project határozottan jól indult. Bár

a hat aszályos év előtt tizenhat igencsak bőséges esztendő örvendeztette meg a nohratokat, így a legtöbben épp csak apáik meséiből emlékezhettek a régi, dicsőséges rablóportyákra, még-

sem állíthatjuk, hogy ne lettek volna tapasztalataik az effajta tevékenységben. Hisz szinte minden évben összezördültek

egyik-másik szomszéd faluval, kisebb-nagyobb nézeteltéréseiket pedig általában fosztogatással, házak felégetésével, és az épp kézre eső birkanyájak elhajtásának nem túl fennkölt, de igen

hatásos módszerével oldották meg. Így másnap reggel mintegy öttucat tapasztalt harcos gyűlt

össze meghallgatni Hazug Balta lelkesítő propagandabeszédét. - Legyőzhetetlenek vagyunk, igazunk van, és amúgy is, a sík-

ságiak minden este húst esznek, itt az ideje, hogy valaki rá-

szoktassa őket a zabkására! Hát odamegyünk, és elvesszük, ami az őseink jogán jár nekünk, és bekergetjük őket a messze morgó

tengerbe! - szónokolta a főnök, és még más, az egyszerű em-berek szédítésére alkalmas frázisokat is mondott, egészen addig, míg már maga is elhitte szavait. Akkor aztán vállára kapta a

baltáját, és indulást vezényelt, a horda pedig kikocogott a falu-ból.

Nagyjából hatvan nagy erejű férfi vágott neki a kalandnak, a régi szokásoknak megfelelően gyors tempóban futva. A leg-többjük kerek, bőrrel fedett fapajzsot rögzített az alkarjára, há-

tukon vékonyka eleséges csomag lapult, vállukat szekercék, il-letve rézkapcsokkal megerősített fabunkók húzták.

Hazug Balta legelébb is a szomszédos nohritek falujába ve-zette őket. Ott ismét lelkesítő szónoklatot tartott, melynek két-

ségtelenül az volt a retorikai csúcspontja, mikor bedobta a helyi

legnagyobb főnököt egy trágyadombba. Ezek után a nohritek hajlottak rá, hogy csekély százalékért életüket és vérüket, továbbá megmaradt birkáikat adják a rablóhadjárat sikeréért. A

falumegmentő akció végrehajtó testülete tehát mintegy negyven harcossal bővült, továbbá a karcsú Kisszarvassal, akit Hazug

Balta sebtében nyolcadik feleségül vett, a két törzs közötti jó viszony elmélyítése végett.

Amikor felélték a nohritek földi javait, a horda tovább indult,

lefelé, a Horog-patak völgyében. Következő állomásuk egy kis favágó telep volt, ahova azzal a kéréssel állítottak be, hogy az

ott lakók vagy behódolnak nekik, vagy felgyújtják az eddig ki-termelt farönkök halmait. A telep vezetője mintegy négy másod-

percig elmélkedett a felkínált alternatíván, majd valaki leütötte, és innen kezdve már gyorsan haladtak a dolgok. A favágók nagy része beállt a seregbe, a maradék pedig tutajjá ácsolta a fent

említett farönköket. A horda vízre szállása nem ment nehézségek nélkül, a sereg

szinte azonnal frakciókra bomlott. Egyik párt a víz általános egészségromboló hatását hangsúlyozva tagadta meg a tovább-utazás ezen módját, a másik oldal ősi legendákra hivatkozott,

felcitálva, hogy soha egyetlen hegyi sereg sem indult fosztogatni tutajjal. Hazug Balta a probléma felmerülése után alig negyed

órával már érdemben foglalkozott a kérdéssel, felpofozta a két frakció küldötteit, majd szimbolikusan fellógatta őket fejjel lefelé egy-egy fára. Gyakorlatias érvei meggyőzték a hitetlenkedőket,

így másnapra már tutajon csorogtak lefelé a folyóvá szélesedett Horog-patakon.

Három nap múlva Upser városának őrei enyhe megdöbbenés-sel vették tudomásul, hogy a városnak dolgozó favágók idén nem késtek a kialkudott szállítmány elküldésével. Mivel erre még

nem volt példa a városka történelmében, elébb nem is akarták beúsztatni a rönktutajokat a dokkokhoz, ám a karcsú Kisszarvas,

továbbá a favágók magukkal hozott nejei könnyen meggyőzték őket arról, hogy ez mily szűklátókörű cselekedet lenne a ré-szükről, és mennyi érdekes gyakorlati tapasztalattól esnének el,

ha így tennének. A katonák pedig hajlottak a szavukra. Így míg az őrök részegen mulatoztak a hölgyek koszorújában,

a tutajok becsorogtak a város falai mögé. Az est leszálltával előmásztak a rönkök között, a vízben lapuló harcosok, lemészá-

rolták a kapuőrséget, és beengedték a hordát. Másnapra Upser

városából nem maradt több, mint egy hosszú veszteséglista, amit mindössze azért nem állítottak össze az amúgy precíz vá-rosi polgárok, mivel egyikük sem élte meg a hajnalt, ami pedig

feltétlenül szükséges a rovancsolás kényes műveletének végre-hajtásához.

A horda csak két nap múlva indult tovább az üszkösödő romok közül. Gyors tempóban haladtak, immár a Rolit lankáin átvezető, kövezett úton. Mindössze két kisebb település esett az útjukba,

ahol kalandvágyó ifjak, könnyűvérű leányok, és elcsellengett ökrösszekerek csatlakoztak hozzájuk. Az utóbbiak szükségessé-

gét ugyan megkérdőjelezte Hazug Balta jobbkeze, a nagy erejű Tulokfej, de a főnök elmagyarázta csekély értelmi képességekkel

bíró asszisztensének, hogy jól jönnek azok majd a nagy zsák-mány elszállításánál.

Amikor elérték a Nopra-szorost, az elővédek jelentették, hogy

egy nagyobb sereg táborozik előttük, nem sokkal a sziklaszurdo-kon túl. Egy elfogott helyi készséggel felvilágosította őket, hogy

a hírhedt hegyi rablóvezér, Naole emberei várnak rájuk. Hazug Balta nyomban üzenetet is küldött neki, hogy szívesen befogad a hordába bárkit, aki jól forgatja a fegyvert, és nem pofázik túl

sokat. Naole a küldönc fejét küldte vissza, kurta megjegyzéssel,

melyben felhívta a főnök figyelmét a piac szűkösségére; a síkság felé egy bandának is éppen csak elég fosztogatni való akad. Ám Hazug Balta nem adta fel a békés megegyezés szándékát, és

kihasználva a jó szelet, a rabló seregeire gyújtotta az erdőt, bíz-ván, hogy ezzel a lépéssel kieszközölhet egy személyes találko-

zót. A tárgyalás ugyan nem jöhetett létre, mert Naole sajnálatos módon a lángok közé veszett, ám megmaradt emberei örömmel fogadták a főnök ajánlatát, és a vérükkel erősítették meg foga-

dalmukat, mellyel életfogytiglani hűséggel leszerződtek a horda tagjai közé.

Teljes erejében tombolt a nyár, mire kiértek a síkság kapu-jába, és felmagasodtak előttük Borna bevehetetlen falai. A vár parancsnoka, a nemes Nizar gróf hatszáz zsoldossal és negyven

jó lovaggal várta a kémei által jelentett rablóhorda feltűnését, levélben biztosítva őfelségét, hogy a „hegyi parasztok összeve-

rődött csürhéje” soha nem jut ki a síkságra. Őfelsége pozitív

hangvételű levelét viszont már nem kaphatta kézhez, mert ad-

digra hollók lakmároztak a koponyáján. Hazug Balta ugyanis embereivel kivágatta a közeli erdőt, és a

rönkökből hordozható tetőket ácsoltatott, amik fedezékében a

harcosok különösebb veszteségek nélkül elérhették a várfalakat, nem tehetett bennük kárt a bentről kilőtt nyílvesszők serege. Ám

a védőket ez még nem ijesztette meg, bíztak erős falaikban. A meglepetés akkor érte őket, amikor a várhoz elért ostromlók elfordították, és ügyes módon összeillesztve szinte lépcsőnek

használták a tetőket. A horda bejutott, de a csata még ezzel sem dőlt el, késő estig

folyt a küzdelem a vár épületei között. A túlerőben lévő és hely-ismerettel rendelkező védők hosszan tartottak minden utcasar-

kot, és mire leszállt az éjszaka, még mindig uralták a város felét. A sötétség beálltával Hazug Balta visszahívta az embereit a ka-pukhoz, majd odahozatta a nap közben ejtett foglyokat.

Mindet elengedte, azzal kommentálva cselekedetét, hogy leg-alább az utolsó estéjüket töltsék a társaik között, hisz holnap

úgyis mindenkit lemészároltat. Kivéve, akik átallnak hozzá. Más-nap reggelre megadta magát a megmaradt háromszáz zsoldos, a vezérük mellett kitartó lovagok tetemeiből pedig magas halmot

raktak estére. A győzelmet nagy mulatsággal ünnepelték meg, ám az

örömbe üröm is vegyült. A harcosok nagy része megsebesült, sokan meghaltak. Néhányan követelni kezdték, hogy fosszák ki a várat és forduljanak vissza, haza. Hazug Balta gyorsan megtette

a szükséges moráljavító intézkedéseket, csapra verette a város összes söröshordóját, majd a közeli falvakba küldött egy kisebb

csapatot, hogy hozzanak nőket. Így megerősítve emberei lelkét kihirdette, hogy aki akar, hazamehet. Mindenki maradt.

Három nap múlva indultak tovább, erős fejfájással.

A vár alatt a főnök felosztotta seregét. A zsákmány nagy ré-szét, a legsúlyosabb sebesültekkel együtt, hazaindította, Tulok-

fejet néhány jó emberével keletnek küldte, maga pedig a horda nagyjával tovább vonult a Lon folyó mentén.

Tulokfej feladata egyszerű volt, kevés számú emberével minél

nagyobb pusztítást végezni, hogy elhitesse a királyi felderítőkkel, arra vonul tovább a horda. Az alvezér sikeresen fogott hozzá a

rábízott munkához. Az első falucskával könnyen végeztek, rövid

mészárlás után bevették a kocsma kőépületét, majd felgyújtot-

tak mindent. Tulokfej azonnal tovább vonult volna, de Horpadt Homlok fel-

hívta a figyelmét a hírverés, a reklám, és úgy általában a mar-

keting fontosságára. Javaslatára aztán összeszedték az elesettek holttestét, fejeiket karókra tűzték, testüket pedig a kutyák elé

szórták. Majd a jól végzett munka tudatával pihentek egy napot, és távoztak. Hírük messze előttük járt, így további ellenállásba nem ütköztek. Mindössze kihalt falvakat, üres épületek találtak,

melyeket szorgalmasan felgyújtottak. Jó hét múlva vették hírül, hogy a király főserege pontosan fe-

léjük vonul, sőt, majdnem be is kerítette őket. Az utolsó pilla-natban törtek ki, mielőtt a gyűrű bezárult volna. Szerencséjükre

a birodalmi sereg vezére nem akarta arra pazarolni erőit, hogy egy kis csapat szakadárt üldöz, minden erejét összpontosítani igyekezett a nagy feladatra, felmorzsolni a horda magját. A

gyűrűt egyre szorosabbra vonta, majd lövetni kezdte a végül középen maradt erdőcskét. A szerencsétlen fák nem tanúsítottak

nagy ellenállást, így estére be is vette a nagy semmit. Közben Hazug Balta elérte Nopor városát. Embereivel elve-

gyülve a menekülők népes csapata között bejutott, majd fel-

égette a települést. Bár a küzdelem nem volt jelentős, ám sze-rencsétlen módon nyílvesszőt kapott a lábába. Ezt még túlélte

volna, hát Vadvész Kutya és Bokahasogató hátba szúrta, re-mélve, megszerezhetik a vezéri posztot. Bár a főnök meghalt, terveik mégis kudarcot vallottak. Bokahasogatót a felháborodott

tömeg meglincselte, Vadvész Kutyát pedig rövid tárgyalás után felkoncolták.

A megürült vezéri posztra demokratikus keretek között jelöl-tek új embereket. Végül hárman vállalták el a megtiszteltetést, a közülük egyedül túlélő Karom pedig végül átvette Hazug Balta

megüresedett helyét. Első lépésként, hogy pozícióját megerő-sítse, feleségül vette Kisszarvast, és saját kezűleg agyonverte

azt a két akadékoskodót, akik szintén maguknak akarták a höl-gyet. Aztán tovább vezette a sereget Hapor erdeje felé, ahol már várta őket Tulokfej csapata.

Az erdő másik oldalán folyt a széles Ator folyó, melyen túl már a zsíros földű belső tartományok várták a hordát. A folyó egyet-

len hídjánál viszont sebtében összeszedett, ám mégis igen el-szánt birodalmi sereg táborozott. Karom embereket küldött ki,

és sikeresen elfogatott néhány felderítőt. Pár hű katonáját felöl-

töztette a róluk lehúzott ruhába, majd fogolyként átvitette velük az ellenség táborába Tulokfejet, és még néhány régi harcost, akik több-kevésbe önként vállalkoztak a feladatra.

Odaát örömmel fogadták az elfogott hegyvidékieket, a vezéri tisztet betöltő Tavion herceg saját maga jött elő, hogy meg-

szemlélje a foglyokat. Tulokfej és társai hamarabb ölték meg, mint ahogy lélegzetet vehetett volna, ugyanebben a pillanatban pedig a horda megkezdte az átkelést, melyet a kitörő zűrzavar-

ban könnyen be is fejezhetett. Tulokfej ugyan meghalt, de tisz-teletére hatvan fejből építtetett tornyot a hálás Karom, majd fel-

égette a hidat, hogy megnehezítse a másik oldalon rekedt királyi fősereg átkelését.

Ezen a tájon már egymást érték a gazdag falvak, így minden éjszaka narancsszín lángok ritkították a sötétséget a horda vo-nulása mentén. Egy hét múlva érték el a cifra Girson városát.

Még fel sem sorakoztak a falak előtt, mikor a település megadta magát. Karom összehívta legokosabb harcosait, és az általuk

legmagasabb ismert számot jelölte meg a kért hadisarc összege-ként, majd mikor a polgárok sápadt küldöttei rábólintottak, rög-tön megduplázta azt. A város fizetett, megrakott ökrösszekerek

hordták ki a kincseket, cserébe Karom megtiltotta embereinek a falakon belülre való belépést. Másnap viszont kivezényelte a

város polgárait, és ostromgépeket gyártatott velük. Egy hét múlva távoztak, kincsekkel megrakva, ostromgépek-

kel és lovasokkal megerősített sereggel.

A következő állomás Lorka város volt, a síkság legerősebb fala védte az erődítményt. Karom habozás nélkül lövetni kezdte, és

mellesleg megparancsolta, hogy az összes Girsonból elhajtott állatot öljék bele a városon átfolyó Hiss vizébe. A tetemek nyolc napig folyamatosan csorogtak le a vízen, megmérgezve a tiszta

folyócskát. A nyár tombolt, eső nem esett, a városban pedig hamarosan kitört a járvány. Lorka vára önként adta meg magát,

a horda pedig feldúlta, és földig rombolta falait. Aztán már szabad volt az út a fővárosig.

Őfelsége egyre mélyebben aggódva vette kézhez a birodalom

északi határáról érkező leveleket. Nopor eleste után még ked-venc szórakozásában, az agárversenyben sem lelt örömet,

homlokát állandóan az uralkodás gondjainak sötét felhői árnyé-

kolták. Mikor hírt kapott Tavion herceg haláláról és az Ator folyó hídjának felégetéséről, összehívta a koronatanácsot.

- Mi királyi fenségünk tűrhetetlennek tartjuk, hogy holmi hegyi

barbárok szabadon fosztogassák földjeinket! A rossz hírek fo-lyama immár szüntelen árad felénk, lélegzetvételnyi pihenőt sem

adva királyi fenségünknek. Uraim, követeljük hogy azonnal ma-gyarázzák meg, hogyan lehetséges az, hogy ezek a civilizálatlan félállatok győzelemre juthatnak birodalmunk seregeivel szem-

ben! Azon birodalom seregeivel szemben, mely kultúrában, tu-dásban, műveltségben magasan felette áll ezen hegyi rablóknak!

- nézett körbe, majd kecsesen összefűzte maga előtt ujjait, je-lezve, válaszra vár.

Legelőbb az ősz püspök emelkedett szólásra. - Felséges királyom! Az Úr akarata ellen senki sem lázadhat, a

dicsőségnek épp úgy megvan a maga ideje, mint ahogy eljönnek

az alázat órái is! Nézd városod templomait, falaik romosak, a kevély polgárok és nagyurak sajnálják a pénzt Isten szolgáitól,

feledvén, minden földi öröm, amiben részük van, csak az Úr ke-gye! Hívd össze kőfaragók és más mesterek seregét, építs új, szép templomot Istennek, mutass alázatot, adj bőkezű ado-

mányt az Úr szolgáinak, és meglásd, a vész elvonul birodalmad fölül!

A nemes urak arcán elmélyült a helytelenítés, és végül Tabor gróf adott hangot véleményüknek.

- Püspök uram, az adók fele így is az egyházat gazdagítja, a

hadügynek pedig alig jut pár réz garas, holott seregek nélkül soha nem állítjuk meg a barbárok betörését!

Az ősz egyházfő már épp epés válaszra nyitotta volna a szá-ját, mikor őfelsége határozottan leintette.

- Uraim, őrizzék meg a hidegvérüket, és kezeljék a problémát

civilizált normák szerint! - parancsolta, majd tovább lépett. - Az egyházi juttatások felemelésének kérdését majd később meg-

gondoljuk, most úgy ítéljük meg, inkább a helyzet közvetlen megoldására kell összpontosítanunk az erőinket. Mit javasolnak?

Másodjára a negédes mosolyú Avat gróf emelkedett szólásra.

- Felség, és ti mind, jó urak! Mind jól tudjuk, hogy felséged nagyapja idejében Gozza hercege néhány lázadóval egyetemben

a trónra tört. Az árulót ugyan kivégezték, ám fia elmenekült,

unokája pedig ma is birodalmunkban él, sőt, kereskedőhajói ré-

vén egyike felséged leggazdagabb alattvalóinak. - Ez így van - bólintott kegyesen a király. - Ám mindez miben

segíthet rajtunk most?

- Felség, feltételezhetünk-e hűséget egy olyan embertől, kinek nagyapja elkövette a felségárulás bűntettét? - kérdezett vissza

mosolyogva Avat gróf. - Azt javaslom, rendeljünk ki egy tör-vényismerő embert, aki átvizsgálja Gozza unokájának levelezé-sét és üzleti ügyeit. Igen valószínű, hogy talál valami gyanúsat,

akkor pedig kivégeztethetjük, elkobzott vagyonából pedig újabb seregek felfegyverzését finanszírozhatjuk!

Az indítvány visszafogott, ám osztatlan sikert aratott. A hajó-ügyi főtanácsos óvatosan jegyezte meg, hogy úgyis tartozik az

áruló unokájának, így ő nem ellenezné annak kivizsgálását, a kifinomult ízléséről híres Nazza herceg pedig azt hozta fel, hogy a fickó anyja egy tengeren túli nemzet leánya volt, így tulajdon-

képpen idegennek tekinthető, azaz nem árt a körmére nézni. Őfelsége már majdnem felemelkedett, hogy bejelentse az öt-

let elfogadását, amikor szót kért a vén Garton. Reszketeg hangja hallatán elmélyült a csend a teremben.

- Felség, bár öreg vagyok, mégis tennék egy javaslatot. Én

még emlékszem, mikor felséged apjának az idejében lerohantak minket a barbárok. Akkor sem tudtuk megállítani őket pusztán a

fegyverek erejével, ám már akkor is volt megoldás! A barbárok-nak nincsen utánpótlásuk, abból élnek, amit rabolnak! Vonuljunk vissza előlük, telepítsük ki az útjukba eső falvakat, égessük fel a

mezőket és raktárakat! Akkor az éhség visszafordítja majd őket, épp úgy, ahogy felséged apja idejében is visszafordította, és rá-

adásul seregeinket is megkímélnénk a felesleges összecsapá-soktól.

- Felégetni a falvakat a szent cél érdekében? - vonta fel őfel-

sége kétkedve a szemöldökét, majd kegyesen elmosolyodott. - Ez igen agyafúrt és módfelett civilizált megoldás! Elfogadjuk!

És az élet ment tovább...

Conan észak felé folytatja útját, amit most már az is meg-

könnyít hogy időközben szert tett egy lóra. Végül eléri Kush fél-

civilizált királyságát. Ez az az ország, amelyre a „Kush” név va-lójában ráillik, bár Conan más északiakhoz hasonlóan hajlamos

könnyedén használni ezt a kifejezést a Stygia sivatagaitól délre fekvő néger országok bármelyikére. Itt hamarosan alkalom adó-dik rá, hogy megmutathassa vitézségét és hadi jártasságát.

1. Rémség a sötétségben

A kushi Amboola lassan ébredezett. Érzékei még mindig lomhák

voltak a bortól, amit az előző éjszakai mulatságon bevedelt. Egy zavart pillanatig nem is emlékezett rá, hogy hol van. A holdfény,

amely az egyik falon magasan elhelyezkedő, apró, rácsos ablakon át beszűrődött, ismeretlen környezetet tárt fel szemei előtt. Aztán eszébe jutott, hogy a börtön legfelső cellájában

fekszik, ahová Tananda királynő vettette. Gyanította, hogy valami bódító szert csempésztek a borába.

Miközben tehetetlenül feküdt és alig volt öntudatánál, a királynő testőrségének két fekete óriása megragadta őt és Aahmes her-ceget, a királynő unokaöccsét, majd cellájukba taszigálták őket.

Az utolsó dolog, amire Amboola emlékezett, a királynő rövid ki-jelentése volt, mely úgy hangzott, mint egy ostor csattanása:

- Szóval összeesküdtetek, hogy megdöntsétek az uralmamat? Most majd meglátod, gazember, hogy milyen sors vár az áru-lókra!

Ahogy a hatalmas termetű fekete harcos megmozdult, valami fémes csörgés ráébresztette, hogy csuklóján és bokáján béklyók

vannak, amiket lánc rögzít a falba ágyazott, masszív fémkari-kákhoz. Szemét erőltetve próbált körülnézni a cella bűzös ho-mályában. Legalább még életben van, gondolta magában. Még

Tanandának is kétszer meg kell gondolnia, hogy meggyilkolja-e a fekete lándzsások parancsnokát - akik Kush hadseregének ge-

rincét alkotják -, a királyság alsóbb kasztjainak népszerű hősét. Amboolát leginkább az Aahmessel való összeesküvés vádja

lepte meg. Meg kell hagyni, hogy ő és a herceg igen jó barát-

ságban voltak. Együtt vadásztak, mulatoztak és kockáztak, s

Aahmes néha bizalmasan panaszkodott neki a királynőre, akinek kegyetlen szíve éppoly ravasz és álnok volt, mint amilyen kívá-natos barna teste. De a dolgok sohasem fajultak valódi összees-

küvésig. Aahmes egyébként sem lett volna alkalmas az ilyesmire - jó természetű, könnyed fiatalember volt, akit egyáltalán nem

érdekelt a politika vagy a hatalom. Valami besúgó vádolhatta meg őket hamisan a királynő előtt, hogy mások kárára jusson előnyökhöz.

Amboola közelebbről is megvizsgálta bilincseit. Tudta, hogy - hatalmas ereje ellenére - nem lenne képes eltörni azokat, s a

hozzájuk kapcsolódó láncokat sem. Azt sem remélhette, hogy kiránthatja a falból a fémkarikákat. Ezt onnan tudta, hogy ő

maga felügyelte a beszerelésüket. Tudta, hogy mi lesz a következő lépés. A királynő megkínoz-

tatja őt és Aahmest, hogy kifacsarja belőlük az összeesküvésük

részleteit és társaik nevét. Amboola minden barbár bátorsága ellenére elcsüggedt ezektől a kilátásoktól. Talán a legbölcsebb az

lenne, ha hazudna, s Kush összes báróját és magas rangú sze-mélyiségét összeesküvéssel vádolná. Tananda nem büntethetné meg mindannyiukat. Ha mégis megpróbálná, a képzeletbeli ösz-

szeesküvés, amitől annyira fél, igen gyorsan valósággá válna... Amboola hirtelen teljesen kijózanodott. Valami jeges érzés

futott végig a gerincén. Valaki - egy élő, lélegző lény - volt még rajta kívül a cellában.

Egy halk kiáltással felugrott, és körülnézett, szemét erőltetve,

hogy tekintete áthatolhasson a sötétségen, amely a halál árnyas szárnyaként terjengett körülötte. A halvány fénynél, amely az

apró rácsos ablakon bevetült, a tiszt csak egy szörnyű, hátbor-zongató alakot tudott kivenni. Jeges kéz markolt szívébe, amely pedig - dacára a rengeteg csatának, amit megjárt már - eddig a

pillanatig nem ismerte a félelmet. A félhomályban egy alaktalan, szürke ködgomoly lebegett. A

párafoszlányok úgy kavarogtak, mint egy tekergő kígyófészek, ahogy egy fantom lassan testet öltött közöttük. Dermesztő ré-mület lett úrrá Amboola reszkető ajkán és elkerekedett szemé-

ben, ahogy nézte az üres levegőből lassan összesűrűsödő lényt. Először egy durva sörtével borított, disznószerű ormányt lá-

tott, ami elsőként nyomakodott be az ablakon beszűrődő hal-vány fény sugarába. Aztán kezdett kirajzolódni az árnyak között

egy esetlen alak - egy hatalmas, torz és állatias lény alakja,

amely mindazonáltal felegyenesedve állt. A disznószerű fejhez most már vastag, szőrös, kezdetleges kézben végződő karok társultak, melyek leginkább egy páviánéra emlékeztettek.

Amboola éles kiáltással hátrébb ugrott - és akkor az addig mozdulatlan lény egy rémálombeli szörny rémítő gyorsaságával

megmozdult. A fekete harcos még egy utolsó, őrjöngő pillantást vethetett a habzó állkapcsokra, a nagy, vésőszerű agyarakra és a sötétben vöröslő dühvel égő, apró disznószemekre. Aztán az

állatias mancsok satuként ragadták meg húsát, az agyarak pedig bőrét tépték, szaggatták...

A holdfény hamarosan egy fekete testre vetült, mely elnyúltan hevert a padlón egy lassan növekvő vértócsa közepén. A cam-

mogó, szürkés szörnyeteg, mely egy perccel korábban még a fekete harcost marcangolta, újra feloldódott az anyagtalan köd-ben, amelyből testet öltött.

2. A láthatatlan rémület

- Tuthmes! - A hang sürgető volt, éppoly türelmetlen, mint a

Kush legbecsvágyóbb nemesének tölgyfa kapuján dörömbölő ököl. - Tuthmes nagyúr! Engedj be! A gonosz újra elszabadult!

Az ajtó feltárult, és a bejáratnál Tuthmes állt - magas, karcsú,

arisztokratikus férfi kasztjának keskeny arcvonásaival és barna bőrével. Fehér selyemköntöst viselt, mintha aludni készült volna,

kezében pedig apró bronzlámpást tartott. - Mi az, Afari? - érdeklődött. A látogató szinte berobbant a szobába, s úgy lihegett, mintha

régóta futott volna. Ösztövér, sovány, de szívós testalkatú, sötét bőrű férfi volt, hosszú köntösben. Alacsonyabb volt, mint

Tuthmes és negroid származása feltűnőbben látszott arcvoná-sain. Minden sietsége ellenére gondosan meggyőződött róla, hogy zárva legyen az ajtó, mielőtt válaszolt.

- Amboola halott! A vörös toronyban történt. - Micsoda? - kiáltott fel Tuthmes. - Tananda ki merte végezni

a fekete lándzsások parancsnokát? - Nem, nem, nem! Biztosan nem lenne ennyire ostoba. A ka-

pitányt nem kivégezték, hanem meggyilkolták. Valami bejutott a

cellájába... hogy hogyan, azt csak Szeth tudhatja... és kiharapta

a torkát, darabokra zúzta a bordáit, betörte a koponyáját. Derketa kígyófürtjeire mondom, sok halott embert láttam már, de egyik sem festett oly borzasztóan, mint Amboola holtában.

Tuthmes, ez annak a démonnak a műve, amelyről a feketék suttognak! Meroéban újra elszabadult a láthatatlan rettenet! -

Afari megragadta védőistenének apró, drágakő-utánzatból ké-szült szobrocskáját, ami egy bőrszíjon lógott sovány nyakában. - Amboola torkát egyszerűen kiharapták, és a fogak nyoma nem

hasonlít sem az oroszlánéra, sem a majoméra. Inkább úgy tűnik, mintha borotvaéles vésők tették volna!

- Mikor történt? - Valamikor éjfél körül. Az őrök, akik a torony aljában őrizték

a lépcsőt, mely a cellájához vezetett, hallották a kiáltását. Felro-hantak a lépcsőn, betörtek a cellába, és úgy találták, ahogyan már elmondtam. Én a torony alsó részében aludtam, ahogy te

ajánlottad. Miután megnéztem a holttestet, egyenesen idejöt-tem, megparancsolva az őröknek, hogy senkinek egy szót se

áruljanak el. Tuthmes arcán hideg, érzéketlen mosoly jelent meg, amit

nézni sem volt kellemes.

- Ismered Tananda őrült dührohamait - mormogta. - Miután börtönbe vettette Amboolát és saját unokaöccsét, Aahmest, akár

meg is gyilkoltathatta Amboolát. Aztán pedig eltorzíthatta a holttestet, hogy úgy nézzen ki, mintha az e földön régóta kísértő szörnyeteg műve lenne. Miért is ne tehette volna?

Az előkelő nagyúr szemében egy új terv kezdett kirajzolódni. Afari karját megragadva folytatta:

- Most menj és cselekedj, mielőtt a királynő is tudomást sze-rezne a dologról! Először vigyél egy fekete lándzsás különít-ményt a vörös toronyhoz, és gyilkoljátok meg az őrséget, amiért

elaludt szolgálatban! Tedd világossá mindenki számára, hogy ezt az én parancsomra teszed! Ez majd bebizonyítja a feketéknek,

hogy megbosszultam parancsnokukat, és kiveri a fegyvert Tananda kezéből. Öld meg őket, még mielőtt a királynő megte-hetné! Aztán terjeszd el a hírt a többi főnemes körében! Ha

Tananda így bánik el birodalma hatalmasságaival, akkor jobb lesz, ha mindannyian résen leszünk. Utána menj el a külső vá-

rosrészbe, és keresd meg az öreg Ageerát, a boszorkánymestert!

Ne mondd meg neki nyíltan, hogy ez a szörnyűség Tananda

műve, de finoman célozz rá! Afari megborzongott. - Hogyan hazudhatna egy közönséges ember annak a sátán-

fajzatnak? A szemei olyanok, mint két izzó széndarab, mintha leírhatatlan mélységekbe pillantana velük. Láttam már, amikor

szavára felkeltek és járni kezdtek a holtak, a koponyák pedig csikorgatni kezdték fogaikat.

- Ne hazudj - tanácsolta Tuthmes -, egyszerűen célozz rá,

hogy mire gyanakszol! Végső soron, még ha valóban egy démon gyilkolta meg Amboolát, azt akkor is egy emberi lénynek kellett

megidéznie a sötétségből. Az sem lehetetlen, hogy tényleg Tananda áll mögötte. Eredj hát gyorsan!

Amikor Afari, erősen töprengve patrónusa parancsain, távo-zott, Tuthmes egyedül maradt szobája közepén, amit barbár pompájú falikárpitok díszítettek. Kék füst szivárgott egy rézből

kovácsolt, kupolás tömjéntartóból az egyik sarokban. Tuthmes felkiáltott.

- Muru! Meztelen talp csusszant a padlón. Egy sötét bíborszínű füg-

göny, mely ferdén omlott le az egyik fal mentén, félrehúzódott,

és egy szinte természetellenesen magas, sovány férfi lépett a szobába, fejét lehajtva a rejtett ajtó szemöldökfája alatt.

- Itt vagyok, gazdám - szólalt meg. A férfi, aki még a sudár Tuthmesnél is csaknem egy fejjel ma-

gasabb volt, egy bíborszínű ruhadarabot viselt, mely tógaként

hullott alá egyik válláról. Bár bőre szurokfeketén csillogott, vo-násai épp olyan keskenyek és sasszemek voltak, mint a Meroé

uralkodó kasztjába tartozóké. Gyapjas haja különös, taréjszerű formára volt nyírva.

- A cellájában van? - kérdezte Tuthmes.

- Igen, ott. - Minden rendben?

- Igen, gazdám. - Hogyan lehetsz olyan biztos benne, hogy mindig engedel-

meskedik a parancsaidnak, és aztán visszatér hozzád? Honnan

tudod, hogy egy nap, amikor kiengeded, nem gyilkol meg téged is és nem menekül el abba az istentelen dimenzióba, amit ottho-

nának tart? Muru széttárta a karját.

- A varázsigék, melyeket mesteremtől, a száműzött stygiai

varázslótól tanultam a démon kordában tartására, még sohasem vallottak kudarcot.

Tuthmes éles pillantást vetett mágusára.

- Nekem úgy tűnik, ti varázslók életetek nagy részét szám-űzetésben töltitek. Honnan tudjam, nem fog-e megvesztegetni

valamelyik ellenségem, hogy egy nap rám szabadítsd a ször-nyet?

- Ó, uram, ilyesmi eszedbe se jusson! Hová lennék én a te vé-

delmed nélkül? A kushiták megvetnek engem, mert nem az ő fajukból származom; Kordafába pedig nem térhetek vissza, te is

tudod, miért. - Hm. Nos, viseld gondját a démonodnak, mert talán hamaro-

san újra hasznát vesszük majd! Az az ostoba fecsegő Afari semmit sem szeret jobban, mint bölcsnek mutatkozni mások szemében. Elterjeszti majd Amboola meggyilkolásának hírét az

ezernyi kíváncsi fülnek, persze megtűzdelve az én célzásaimmal a királynő szerepéről. A viszály egyre szélesedik majd Tananda

és nemesei között, én pedig szépen learatom a hasznát. Tuthmes vidáman kuncogva bort töltött két ezüst kehelybe, és

az egyiket az ösztövér varázslónak nyújtotta, aki egy néma

meghajlással fogadta el. Tuthmes folytatta: - Azt természetesen nem fogja megemlíteni, hogy az egész

játszmát ő indította el az Amboola és Aahmes elleni hamis vá-dakkal anélkül, hogy utasítást kapott volna rá tőlem. Azt sem tudja, hogy hála a te látnoki képességeidnek, Muru barátom, én

erről is mindent tudok. Úgy tesz, mintha el lenne kötelezve pár-tomnak és ügyemnek, de egy pillanat alatt eladna minket, ha

úgy vélné, hogy nyer rajta valamit. A végső célja az, hogy nőül vegye Tanandát, és királyi hitvesként uralkodjon Kush földjén. Ha király leszek, jóval megbízhatóbb eszközökre lesz majd szük-

ségem, mint amilyen Afari miniszter. A bort kortyolgatva Tuthmes elmélázott. - Amióta csak a

bátyja, a legutóbbi király elesett a stygiaiak elleni csatában, Tananda igen bizonytalanul ül elefántcsont trónusán, egyik pár-tot kijátszva a másik ellen. De hiányoznak a képességei ahhoz,

hogy megtartsa hatalmát egy olyan országban, melynek hagyo-mányai nem fogadják el egy nő uralmát. Ő csak egy forrófejű,

megfontolatlan, szeszélyes nő, akinek egyetlen módszere van hatalma biztosítására: meggyilkolni azt a nemest, akitől pillanat-

nyilag leginkább tart, ezáltal felingerelve és maga ellen hangolva

a többieket. Jól tartsd rajta a szemedet Afarin, Muru! És fogd rövidre a démonod pórázát! Hamarosan újra szükségünk lesz rá.

Amikor a kordafai fejét lehajtva távozott, Tuthmes fellépke-

dett egy lakkozott mahagóni lépcsőn. Palotájának holdfényben fürdő, lapos tetején bukkant elő.

A mellvéden átnézve látta maga alatt Meroé Belsővárosának csendes utcáit. Látta a palotákat, a kerteket és a nagy főteret, ahová egy pillanat alatt ezer fekete katona lovagolhat be a kör-

nyező barakkok udvaraiból. Távolabbra tekintve látta a Belsőváros nagy bronzkapuit, raj-

tuk túl pedig a Külsővárost. Meroé egy szelíden hullámzó füves síkság kellős közepén helyezkedett el, amely - csupán kisebb

dombok által megszakítva - a láthatárig nyúlt. Egy szűk fo-lyócska, mely végigkígyózott a síkságon, érintette a Külsőváros egyenetlen peremét. A Belső- és a Külsővárost egy magas, tö-

mör fal választotta el, mely körülzárta az uralkodó kaszt palotáit. Az uralkodók a stygiaiak leszármazottai voltak, akik évszázadok-

kal korábban érkeztek délre, hogy kihasítsanak maguknak egy birodalmat és büszke vérüket fekete alattvalóikéival vegyítsék. A Belsőváros szép és rendezett volt, szabályos utcákkal és terek-

kel, kőépületekkel és kertekkel. A Külsővárost viszont sárkunyhók burjánzó összevisszasága

alkotta, utcái szabálytalan, nyílt terekbe torkolltak. Kush fekete népe, az ország ősi, eredeti lakossága lakta. A Belsővárosban ezzel szemben kizárólag az uralkodó kaszt élt, eltekintve rab-

szolgáiktól és a fekete lovasoktól, akik testőrökként szolgálták őket.

Tuthmes kibámult a kunyhók távoli tengerére. Tüzek világí-tottak a szabálytalan tereken; fáklyák fénye táncolt a kanyargó utcákon. Időről-időre elkapott egy-egy dalfoszlányt abból a bar-

bár kántálásból, melynek mélyén alig hallhatóan harag és vér-szomj érződött. Tuthmes szorosabbra vonta maga körül köpe-

nyét, és megborzongott. Áthaladva a tetőn megállt a művészien rendezett kertben egy

pálmafa alatt alvó alak mellett. Amikor lábával kissé meglök-

döste, a férfi felébredt, és talpra ugrott. - Nincs szükség beszédre - figyelmeztette Tuthmes. - A fel-

adat végrehajtva. Amboola halott, és még hajnal előtt egész Meroé tudni fogja, hogy Tananda ölte meg.

- És a... a démon? - suttogta a férfi megborzongva.

- Biztonságban visszatért a cellájába. Hallgass ide, Shubba; ideje útnak indulnod! Kutass a shemiták között, amíg találsz egy megfelelő nőt! Egy fehér nőt. Aztán szélsebesen hozd el ide! Ha

a következő holdtölte előtt visszatérsz, annyi ezüstöt kapsz, amennyit te magad nyomsz. Ha kudarcot vallasz, arra a pálma-

fára fogom feltűzni a fejedet. Shubba térdre borult, és homlokával megérintette a föld po-

rát. Aztán felegyenesedett, és lesietett a tetőről. Tuthmes újra a

Külsőváros felé pillantott. A tüzek valahogy mintha vadabbul fénylettek volna, egy dob pedig vészjósló egyhangúsággal dön-

geni kezdett. Hirtelen dühödt kiáltások lármája verte fel az utcá-kat.

- Most tudták meg, hogy Amboola halott - mormogta Tuthmes, és újra végigfutott rajta a borzongás.

3. Tananda kilovagol

A hajnal bíborszínű lángokkal festette meg a Meroé feletti eget. A fényes, vöröses sugarak átfúrták a párás levegőt, és

visszaverődtek a fallal övezett Belsőváros rézzel bevont kupolá-iról és tornyairól. Meroé népe hamarosan talpon termett. A Kül-sővárosban szobortestű fekete asszonyok lépkedtek a piactér

felé, fejükön tökhéj-palackokkal és kosarakkal, míg a fiatal lá-nyok fecsegve és nevetgélve indultak a kutakhoz. Meztelen

gyerekek birkóztak és játszottak a porban, vagy vidáman ker-getőztek a szűk utcákon. Óriás termetű fekete férfiak kuporogtak zsúpfedelű kunyhóik ajtajában üzleteket kötve vagy egyszerűen

csak lustálkodva az árnyékban. A piactéren kereskedők guggoltak tarka csíkos ponyvatetők

alatt, fazekakat, zöldségeket vagy egyéb portékát kínálgatva a szemetes kövezeten. Fekete emberek csereberéltek és bonyo-lódtak végeláthatatlan alkukba banánfürtök, sörös palackok és

kovácsolt rézdíszek fölött. A kovácsok kis tüzük fölé hajoltak, és szorgalmasan formálták a kapákat, késeket és vas lándzsahe-

gyeket. Forró nap sütött le mindannyiukra - Kush fekete nép-ének verítékére, jókedvére, haragjára, nyomorára és életerejére.

Hirtelen változott a kép, új hang szólalt meg a hangzavarban.

Csattogó patadobogással egy csoport lovagolt át a Külsővároson a Belsőváros hatalmas kapuja irányába - fél tucat férfi és egy nő, aki a kis csoportot vezette.

A nő bőre sötétbarna volt; haját, a sűrű, fekete hajtömeget egy aranypánt fogta össze. Szandálján és a finom kidolgozású

aranytányérokon kívül, melyek csak részben fedték el telt keblét, csupán egy rövid selyemszoknyát viselt, ami karcsú derekát övezte. Arcvonásai szabályosak voltak, merész, szikrázó szemé-

ben kihívás és önbizalom ragyogott. Könnyedén és nagy bizton-sággal kezelte karcsú, kushita hátasát a tenyérnyi széles, ara-

nyozott, bíborszínű bőrből készült kantár segítségével. Szan-dálba bújtatott lábai a széles ezüstkengyelben nyugodtak, a

nyeregkápán átvetve pedig egy elejtett gazella hevert. Lova mö-gött két fürge vadászkutya ügetett.

Ahol a nő ellovagolt, leállt a munka és elhalt a fecsegés. A fe-

kete arcok mogorvává váltak, a sötét szemek dühösen felizzot-tak. A feketék elfordulva egymás fülébe suttogtak, s a suttogás

hallható, baljóslatú mormogássá erősödött. A nő oldalán lovagló fiatalember egyre idegesebb lett. Előrete-

kintett, végig a kanyargó utcákon. Távolságukat próbálta fel-

mérni a bronzkaputól, amely még nem látszott a kunyhók miatt. - Az emberek kezdenek egyre kellemetlenebbek lenni, felség.

Könnyelműség volt ma átlovagolni a Külsővároson - suttogta. - Kush összes fekete kutyája sem tarthat vissza engem a va-

dászattól! - felelte a nő. - Ha a helyzet fenyegetővé válna, legá-

zoljuk őket. - Könnyebb mondani, mint megtenni - morogta az ifjú a baljós

tömeget méregetve. - Egyre többen jönnek ki a házaikból, és az utcák mentén csoportosulnak...

Kiértek egy széles, szabálytalan alakú térre, ahol szinte

nyüzsgött a fekete tömeg. A tér egyik oldalán egy vályogból és pálmatörzsekből épült ház állt, mely kimagasodott szomszédjai

közül. Ajtaja felett egy sor koponya díszelgett. Ez volt Jullah temploma, amit az uralkodó kaszt megvetően csak „a gonosz házának” nevezett. A fekete nép Jullahot imádta Szethtel, uraik

és azok stygiai őseinek kígyóistenével szemben. A tömeg most ezen a téren gyülekezett, mogorván bámulva a

lovasokat. Viselkedésükből fenyegetés sugárzott. Tananda, aki először érzett némi idegességet, nem vett észre egy másik lo-

vast, aki egy távolabbi utcából közeledett a tér felé. Rendes kö-

rülmények között az a lovas is felkeltette volna a figyelmet, mert nem tartozott sem a barna, sem a fekete néphez. Egy fehér férfi volt az, hatalmas termetű alak, láncingben és sisakban.

- Ezek a kutyák valami rosszat forralnak - morogta a Tananda oldalán haladó ifjú félig kihúzva görbe kardját.

A többi testőr - a körülöttük tolongó néphez hasonlóan fekete férfiak - közelebb húzódott úrnőjéhez, de nem vonták ki kardju-kat. A halk, baljós morajlás hangosabbá vált, bár senki sem

mozdult. - Áttörünk rajtuk! - parancsolta Tananda megsarkantyúzva lo-

vát. A feketék mogorván félrehúzódtak a közeledtére. Aztán a gonoszság házából hirtelen egy szikár, fekete alak lé-

pett ki. Ageera volt az, a fekete boszorkánymester egyeden ágyékkötőben. Tanandára mutatva felordított:

- Ott lovagol a nő, akinek vér szennyezi kezét! Ő gyilkolta

meg Amboolát! Kiáltása volt a szikra, amely fellobbantotta a tüzet. A tömeg

hatalmas morajlásban tört ki. Mindnyájan előretolakodtak. - Halál Tanandára! - rikoltoztak. Egy pillanat múlva száz fekete kéz kapott a lovasok lába után.

Az ifjú tiszt Tananda és a tömeg közé ugratott, de egy eldobott kő bezúzta a koponyáját. A vaktában vagdalkozó testőröket le-

rántották a nyeregből, s halálra ütötték, szúrták és tapostak. Tananda, akit végre hatalmába kerített a rémület, felsikoltott, amikor lova felágaskodott. Több tucat megvadult fekete kapott

utána, férfiak és nők vegyesen. Egy óriás megragadta a combját, és lerántotta a nyeregből -

egyenesen az őrjöngök karmai közé, akik alig várták, hogy a kezük közé kaparintsák. Szoknyáját letépték testéről, és a leve-gőbe dobták, mialatt durva nevetés harsant fel a háborgó tö-

megből. Egy asszony a királynő arcába köpött, és fekete körmei-vel kikarmolva bőrét, letépte róla a mellét fedő aranytányérokat.

Egy zuhanó kő horzsolta a királynő homlokát. Tananda megpillantott egy követ markoló kezet, melynek

gazdája megpróbált a közelébe furakodni, hogy lecsapjon rá.

Tőrök villantak a napfényben. Csupán az összepréselődött tö-megnek köszönhette, hogy még életben volt, mivel a tolakodó

emberek akadályozták egymást. Aztán egy hang azt kiáltotta: - Jullah templomába vele!

Azonnal hatalmas moraj felelt rá. Tananda érezte, hogy félig

viszik, félig rángatják a hullámzó tömegen át. Fekete kezek mar-koltak hajába, ragadták meg karját és lábát. A neki szánt ütések megakadtak vagy eltérültek a tolongásban.

Ekkor következett be az ütközés, amitől az egész tömeg megingott.

Egy hatalmas csataló teljes erejéből belerohant a tolongásba. Emberek zuhantak el sikoltva, hogy aztán a cséphadaróként járó paták összezúzzák csontjukat. Tananda megpillantott egy alakot,

aki a tömeg fölé tornyosult. Ámulva nézte a sötét, sebhelyes ar-cot az acélsisak alatt, s a jobbra-balra vagdalkozó hatalmas kar-

dot, mely vérrel pettyezte az embereket. Ám valahonnan a tö-megből egy lándzsa döfött felé, és a paripába fúródott. Az ré-

mülten felnyerítve még egy utolsót ágaskodott, majd elzuhant. Lovasa azonban leugorva a talpára érkezett, és fáradhatatla-

nul osztotta a csapásokat jobbra és balra. A vadul eldobott lán-

dzsák lecsúsztak sisakjáról vagy a bal karján tartott pajzsról, miközben széles pallosa húst és a csontot vágott át, koponyákat

hasított ketté és beleket ontott ki a véres porba. A hús és a vér nem tudta megállítani. Megtisztítva egy kis te-

rületet maga körül az idegen lehajolt, és felkapta a rémült nőt.

Pajzsával fedezve őt hátrálni kezdett, könyörtelenül ösvényt vágva egy fal széléig. Maga mögé tolva a királynőt elé állt, és

újra meg újra visszaverte az üvöltő, tajtékzó tömeg támadásait. Aztán patadobogás hangzott fel. Egy csapat testőr vágtatott

be a térre, maga előtt űzve a lázadókat. A kushiták hirtelen pá-

nikba esve, sikoltozva bemenekültek a mellékutcákba, húsz-harminc holttestet hagyva maguk után. A testőrség kapitánya -

egy óriás termetű, bíborszínű selyembe és arannyal kivert vérte-zetbe öltözött néger - a királynőhöz ugratott, és leszállt a nye-regből.

- Sokáig tartott, míg ideértél - jegyezte meg hidegen Tananda, aki már felállt, és visszanyerte nyugalmát.

A kapitány arca hamuszürkévé vált. Mielőtt megmozdulhatott volna, a királynő jelt adott a mögötte álló férfiaknak. Egyikük mindkét kezével megragadta lándzsáját, és olyan erővel döfte

kapitánya válla közé, hogy a hegye előbukkant a melléből. A tiszt térdre zuhant, és féltucatnyi újabb lándzsa döfése bevé-

gezte pályafutását.

Tananda megrázta összekócolt, hosszú, fekete haját, és

megmentője felé fordult. Tucatnyi sebből vérzett, és anyaszült meztelen volt, de minden zavar és bizonytalanság nélkül nézett a férfira. Az viszonozta pillantását, arckifejezése elárulta nyílt

csodálatát a nő higgadt viselkedése és érett, érzéki barna teste iránt.

- Ki vagy te? - kérdezte a királynő. - Conan vagyok, a kimmériai - felelte a férfi. - Kimmériai? - Tananda sohasem hallott erről a távoli ország-

ról, mely több száz mérföldnyire északra feküdt királyságától. Összeráncolta szemöldökét. - Stygiai sodronying és sisak van

rajtad. A stygiaiak közül származol? Az idegen megrázta a fejét, és elvigyorodott.

- Csak a fegyverzetem származik egy stygiaitól, bár ehhez meg kellett ölnöm szegényt.

- Mit keresel Meroéban?

- Vándor vagyok, és bérbe adom a kardom erejét. Azért jöt-tem ide, hogy szerencsét próbáljak. - Azt már nem tartotta volna

bölcsnek elárulni, hogy korábban kalóz volt a fekete partvidék mentén, majd a dzsungel egyik törzsének főnöke messze délen.

A királynő tekintete végigmérte Conan óriás termetét, széles

vállát és izmos mellkasát. - Én bérbe veszem a kardodat - jelentette ki végül. - Mi az

árad? - Milyen árat kínálsz? - kérdezett vissza a férfi, bánatos pil-

lantást vetve a lova tetemére. - Nincstelen vándor vagyok, s

most már, sajnos, gyalogos is. Tananda megrázta a fejét.

- Nem, Szethre mondom! Nem vagy többé nincstelen, hanem a királyi testőrség kapitánya. Havi száz arany elegendő-e a hű-ségedért?

Az idegen, mintegy mellékesen, a korábbi kapitány holttestére pillantott, mely selyemben, acélban és vérben hevert mellettük.

A látvány azonban nem lohasztotta le hirtelen támadt lelkesedé-sét.

- Azt hiszem, igen.

4. Az aranyhajú rabszolga

Teltek-múltak a napok, a hold lassan megfogyatkozott, majd újra növekedni kezdett. Az alsóbb kasztok rövid, szervezetlen

lázadását Conan vaskézzel fojtotta el. Shubba, Tuthmes szolgája visszatért Meroéba. Gazdája szobájába lépve, ahol a márvány-

padlót oroszlánbőrök borították, jelentést tett útjáról. - Megtaláltam a nőt, akit kívántál, gazdám. Nemédiai lány,

akit egy argoszi kereskedőhajóról ragadtak el. Sok jó aranyat

fizettem érte a shemita rabszolga-kereskedőnek. - Hadd lássam! - parancsolta Tuthmes.

Shubba elhagyta a szobát, és egy perccel később visszatért. Egy lányt vezetett a csuklójánál fogva. A lány karcsú és hajlé-kony volt, fehér bőrű teste zavarba ejtő kontrasztot alkotott a

barna és fekete testekhez képest, melyekhez Tuthmes hozzá volt szokva. Haja hullámzó aranypatakként omlott fehér vállára.

Csupán egy rongyos alsóruha fedte alakját. Ezt Shubba letépte róla, anyaszült meztelenül hagyva a reszkető lányt.

Tuthmes szenvtelenül bólintott. - Valóban szép áru. Ha nem a trónért folyna a játszma, talán

kísértésbe jönnék, hogy megtartsam magamnak. Megtanítottad

a kushita nyelvre, ahogy parancsoltam? - Igen, már a stygiaiak városában, és később is, a karavánút

során naponta tanítottam. Shemita módszer szerint veréssel ösztönöztem gyorsabb tanulásra. A neve Diana.

Tuthmes leült egy pamlagra, és jelezte a fogolynak, hogy ül-

jön a lábához a padlóra. A lány megtette. - Ajándékba foglak adni téged Kush királynőjének - közölte a

nagyúr. - Névlegesen az ő rabszolgája leszel, de valójában to-vábbra is hozzám tartozol majd. Rendszeresen megkapod a fel-adataidat, és jól teszed, ha sikeresen végrehajtod azokat! A ki-

rálynő durva és ingerlékeny, ezért óvakodj attól, hogy felbosz-szantsd! Egy szót sem szólsz a velem való kapcsolatról, még ak-

kor sem, ha megkínoznak. És ha netán abban reménykednél, hogy a királyi palotában, kikerülve a hatókörömből esetleg megtagadhatod az engedelmességet... nos, ennek megelőzésére

demonstrálom neked hatalmamat. Kézen fogta a lányt, és végigvezette egy folyosón, le egy kő

lépcsősoron, egy hosszú, homályosan megvilágított helyiségbe. A kamrát egy kristályfal osztotta két egyenlő részre. Tiszta és áttetsző volt, mint a víz, bár egy yardnyi vastag és olyan erős,

hogy egy elefántbika támadásának is ellenállt volna. Tuthmes

ehhez a falhoz vezette Dianát és megállította, ő maga pedig hátrébb lépett. A fények hirtelen kialudtak.

Ahogy a lány állt a sötétben, s karcsú teste valami megma-

gyarázhatatlan rettegéstől reszketett, a sötétségből sejtelmes fény kezdett előviláglani. Látta, ahogy egy rettenetes, torz fej

formálódik ki a homályból. Egy förtelmes, sörtékkel borított or-mányt látott és vésőszerű fogakat. Ahogy a rémség felé mozdult, Diana felsikoltott, és elmenekült, őrjöngő félelmében megfeled-

kezve a kristályfalról, mely távol tartotta tőle a szörnyet. A sö-tétben egyenesen Tuthmes karjaiba rohant, és meghallotta szi-

szegő suttogását. - A rabszolgám vagy! Ne merészelj elárulni, mert ha megte-

szed, ez a lény megtalál, bárhol is leszel! Nem rejtőzhetsz el előle!

Miközben tovább suttogott a lány fülébe, az ájultan rogyott

össze. Tuthmes felvitte a lépcsőn, és egy fekete rabszolgaasszony

gondjaira bízta. Parancsokat adott, hogy térítsék magához, ad-janak neki ételt és bort, aztán fürdessék meg, fésüljék ki a ha-ját, illatosítsák meg a testét és öltöztessék fel megfelelően, mi-

vel másnap a királynő ajándéka lesz.

5. Tananda korbácsa

Másnap Shubba Tuthmes hintójához vezette a nemédiai lányt, felsegítette a kocsiba, és ő maga vette kézbe a gyeplőt. Ez egé-szen új Diana volt, megmosdatva és kiillatosítva, szépségét ki-

emelte a leheletnyi, finom arcfesték. Selyemruhát viselt, oly vé-konyt, hogy átsejlettek rajta testének körvonalai. Aranyhajában

ezüst diadém szikrázott. Azonban még mindig rémültnek látszott. Az életet rémálom-

nak érezte, amióta csak elragadták a rabszolgavadászok. Az ezt

követő hosszú hónapok alatt azzal próbálta vigasztalni magát, hogy semmi sem tart örökké, és hogyha a dolgok ilyen rosszul

mennek, akkor később már csak javulhatnak. Ehelyett azonban egyre rosszabb lett minden.

Most épp ajándékként kínálják fel egy durva és hirtelen ha-

ragú királynőnek. Ha életben marad, akkor is két tűz között lesz, az egyik Tuthmes és szörnyetege, a másik pedig a királynő gya-nakvása. Ha nem kémkedik Tuthmesnek, rátör majd a démon;

ha kémkedik, a királynő valószínűleg rájön, és ő valami még szörnyűbb halálra számíthat.

Feje felett hideg, acélkék volt az ég. Nyugaton felhők tornyo-sultak vastag rétegekben; mivel közeledett Kush száraz évsza-kának vége.

A hintó a királyi palota előtti főtér felé robaj lőtt. A kerekek halkan csikorogtak az útra felhordott homokon, néha hangosab-

ban zörögtek, amikor egy-egy folton a puszta kövezetre értek. Kevés felső kasztbeli meroéi tartózkodott házon kívül, mivel ez

volt a délután legmelegebb órája. Az előkelők többsége házában szendergett. Csak fekete rabszolgáik némelyike csoszogott lom-hán kint az utcán, verítéktől fénylő üres arcát az elhaladó hintó

felé fordítva. A palotában Shubba lesegítette Dianát a hintóról, és bevezette

az aranyozott bronzkapun. Egy kövér udvarnagy végigvezette őket a folyosón egy nagy szobába, melynek gazdag pompája jól illett egy stygiai hercegnő lakosztályához - minthogy az is volt.

Tananda egy arany- és gyöngyház-berakásokkal díszített, ele-fántcsontból és ébenfából faragott trónuson ült, testét egyetlen

rövid, bíborszínű selyemből készült szoknya fedte. A királynő tekintete dölyfösen mérte végig az előtte álló re-

megő, szőke rabszolgát. A lány láthatóan az emberi faj gyönyörű

példánya volt. Tananda szívét azonban olyannyira áthatotta az álnokság, hogy barmikor kész volt másokban is hitszegést gya-

nítani. Hirtelen megszólalt, s hangjában alig leplezett fenyegetés csendült.

- Beszélj, rabszolga! Miért küldött Tuthmes a palotába?

- Én... én nem tudom... hol vagyok? Ki vagy te? Diana hangja olyan vékony és halk volt, mint egy gyermeké.

- Tananda királynő vagyok, te ostoba! S most válaszolj a kér-désemre!

- Nem tudom a választ, úrnőm. Csak annyit tudok, hogy

Tuthmes nagyúr ajándékként küldött... - Hazudsz! Tuthmes bűzlik a hatalomvágytól. Mivel gyűlöl en-

gem, nem küldene ajándékot valami aljas hátsó gondolat nélkül.

Biztosan valami cselszövés jár a fejében. Beszélj, vagy nagyon

rosszul jársz! - Én... én nem tudom! Nem tudom! - jajveszékelt Diana, és

könnyekben tört ki. Szinte az őrületig rémült volt Muru démona

miatt, így még akkor sem lett volna képes beszélni, ha akart volna. Nyelve megtagadta volna az engedelmességet agyának.

- Levetkőztetni! - parancsolta a királynő. Diana testéről le-tépték a könnyű fátylat.

- Kikötni! - folytatta Tananda.

Diana csuklóját összekötözték, a kötelet átdobták egy geren-dán és feszesre húzták, amitől a lány karjai magasan a feje fölé

emelkedtek. Tananda felemelt egy korbácsot.

- És most - jelentette ki kegyetlen mosollyal - meglátjuk, mit tudsz a mi drága barátunk, Tuthmes apró terveiről. Utoljára kér-dezem: beszélsz?

Mivel hangját elfojtotta a zokogás, Diana csak a fejét tudta megrázni. A korbács felemelkedett, és lecsapott a nemédiai lány

bőrére, ferdén vöröslő csíkokat hagyva hátán. Diana élesen felsi-koltott.

- Mi folyik itt? - szólalt meg egy mély hang. Conan állt az aj-

tóban selyemköntösben, csillogó páncélingben, derekán karddal. Mivel igen bizalmas viszonyba került Tanandával, megszokta,

hogy bejelentés nélkül is belépjen a palotába. Tanandának vol-tak már szeretői korábban is - köztük a meggyilkolt Amboola -, de soha egyikük ölelésében sem talált ilyen szenvedélyre, s

egyik viszonyával sem kérkedett ilyen szemérmetlenül. Egysze-rűen nem tudott ráunni az óriás termetű, északi férfira.

Most azonban dühösen perdült meg. - Csak egy északi szuka, akit Tuthmes küldött nekem aján-

dékba. Nem kétséges: azért, hogy tőrt mártson a bordáim közé

vagy mérget csempésszen a boromba - csattant fel. - Most pró-bálom kiszedni belőle az igazat. Ha szeretni jöttél, gyere vissza

később! - Jövetelemnek nem ez az egyetlen célja - felelte a férfi vi-

gyorogva. - Van itt egy aprócska államügy. Mi ez az ostobaság,

hogy beengedjük a feketéket a Belsővárosba végignézni Aahmes megégetését?

- Miért lenne ostobaság, Conan? Ez majd megmutatja a fekete kutyáknak, hogy velem nem lehet packázni. Azt a gazembert

úgy megkínoztatom, hogy mindenki évekig emlékezni fog rá. így

pusztuljon isteni dinasztiánk minden ellensége! Mi ellenvetésed van, kérlek?

- A következő: ha beengedsz a Belsővárosba néhány ezer

kushitát, aztán felkorbácsolod a szenvedélyeiket és felkelted a vérszomjukat a kínzás látványával, nem sok fog hiányozni egy

újabb felkelés kirobbanásához. A te isteni dinasztiád nem sok okot adott rá, hogy kedveljék.

- Nem félek attól a fekete söpredéktől!

- Talán nem. De én már kétszer mentettem meg tőlük a te csinos nyakadat, és lehet, hogy harmadszor nem lesz szeren-

csém. Épp most próbáltam elmagyarázni ezt a miniszterednek, Afarinak, de ő azt mondta, ez a te parancsod, s ő nem tehet

semmit. Gondoltam, hátha hallgatsz a józan tanácsra, ha tőlem származik, mivel az embereid túlságosan félnek tőled és semmit sem mernek mondani, ami a nemtetszéseddel találkozhat.

- Nem érdekelnek a tanácsaid. Most pedig ki innen, hagyj ma-gamra, hadd folytassam, amit elkezdtem... hacsak nem szeret-

néd te magad forgatni a korbácsot! Conan Dianához lépett. - Tuthmesnek van ízlése - jegyezte meg. - De ez a lányka

olyan rémült, hogy csaknem eszét vesztette. Amilyen mesét most ki tudnál húzni belőle, azt meghallgatni sem érdemes. Bízd

rám, és megmutatom, mire képes egy kis kedvesség! - Te kedves?! Hah! Törődj a magad dolgával, Conan, és én is

a magaméval! A testőrséget kellene eligazítanod a ma esti ese-

ményről! - Tananda élesen Dianára kiáltott: - És most beszélj, te cafka, a pokol tüze emésszen el!

A korbács hangos suhanással emelkedett fel kezében, hogy újra lecsapjon.

Egy oroszlán könnyed gyorsaságával mozogva Conan megra-

gadta Tananda csuklóját, és kicsavarta kezéből a korbácsot. - Eressz! - sikoltotta a királynő. - Erőszakot merészelsz alkal-

mazni velem szemben? Ezért... ezért... - Nos, mit teszel? - kérdezte Conan higgadtan. A sarokba ha-

jította a korbácsot, előhúzta a tőrét, és elvágta a köteleket Diana

csuklóján. Tananda rabszolgái feszengve néztek össze.

- Jusson eszedbe királyi rangod, felség! - vigyorgott Conan, miközben karjába vette Dianát. - Gondolj arra, hogy amíg én

vezetem a testőrséget, legalább egy apró esélyed marad. Nél-

külem... nos, erre te is tudod a választ. A kínzásnál találkozunk! Karján a nemédiai lánnyal a férfi kilépett az ajtón. Tananda

dühében sikoltozva felkapta az eldobott korbácsot, és a

kimmériai után hajította. A korbács nyele a férfi széles hátának csapódott, majd a padlóra zuhant.

- Csak mert olyan halbél színű bőre van, mint neked, azért tetszik jobban nálam! - kiáltotta Tananda. - Megbánod még ar-cátlanságodat!

Conan harsány nevetéssel távozott. A királynő a földre ro-gyott, és öklével a márványpadlót püfölve zokogott keserű dü-

hében. Néhány perccel később, miközben Shubba visszavitte Tuthmes

hintóját gazdája házába, elhaladt Conan háza előtt. Megdöb-benve látta a testőrparancsnokot belépni a bejárati ajtón, karján egy meztelen lánnyal. Shubba megrántotta a gyeplőt, és még

gyorsabban folytatta útját.

6. Sötét tanácskozás

Már meggyújtották az első lámpákat az alkony sötétje ellen, amikor Tuthmes, Shubba és Muru, a magas kordafai varázsló

tanácskozásra ültek össze. Shubba kényelmetlenül pillantgatva gazdájára befejezte beszámolóját.

- Úgy tűnik, alábecsültem Tananda gyanakvását - jegyezte meg Tuthmes. - Nagy kár elpazarolni egy ilyen ígéretes eszközt, mint ez a nemédiai lány, de hát nem minden dárda üti át a cél-

táblát. Most azonban az a kérdés: mi legyen a következő lépé-sünk? Látta valaki Ageerát?

- Nem, gazdám - felelte Shubba. - Eltűnt, miután kirobban-totta azt a felkelést Tananda ellen, amit igen bölcsen tett, ha

szabad megjegyeznem. Azt beszélik, elhagyta Meroét; mások szerint Jullah templomában rejtőzik, és éjjel-nappal jóslatokon dolgozik.

- Ha a mi isteni királynőnknek csak annyi esze volna, mint egy tyúknak - gúnyolódott Tuthmes -, lerohanná a gonoszság házát

néhány bátor testőrével, és a tetőgerendára akasztaná fel a pa-pokat. - Két társa riadtan rezzent meg és kényelmetlenül pillan-

tott egymásra. - Tudom, tudom, mind rettegtek az átkaiktól és a

kísérteteiktől. Nos, menjünk tovább! A lánynak most már nem vesszük semmi hasznát. Ha Tanandának nem is sikerült kicsalnia belőle a titkainkat, Conan megteheti a maga finomabb módsze-

reivel, meg aztán az ő házában a lány nem tudhat meg semmit, ami minket érdekelne. Haladéktalanul meg kell halnia! Muru, el

tudod küldeni a démonodat Conan házába, hogy végezzen a kis cafkával, amíg a férfi a testőreit vezényli ma este?

- Természetesen, gazdám - felelte a kordafai. - Nem kellene

megparancsolnom neki, hogy maradjon ott, amíg Conan hazatér, és ölje meg őt is? Mert én úgy látom, hogy amíg Conan él, te

soha nem leszel király. Amíg jelenlegi posztján áll, ezer ördög-ként fog harcolni, hogy megvédje a királynőt, a szeretőjét, mert

erre tett ígéretet, s nem számít, hogy egyébként milyen vitáik vannak.

- És még ha megszabadulnánk is Tanandától - tette hozzá

Shubba -, Conan akkor is az utunkban áll majd. Ő maga is a trónra ülhet. Gyakorlatilag jelenleg is ő Kush koronázatlan kirá-

lya, a királynő bizalmasa és szeretője. A testőrség szereti, és esküdöznek rá, hogy fehér bőre ellenére belülről épp annyira fekete férfi, mint ők maguk.

- Helyes - egyezett bele Tuthmes. - Intézzük el mind a kettőt egyszerre! Én a főtéren fogom nézni Aahmes kínzását. Senki se

mondhassa, hogy az én kezem van a gyilkosságokban! - És miért nem küldjük el a démont Tanandához is? – kér-

dezte Shubba.

- Annak még nincs itt az ideje. Először meg kell nyernem a többi nemest, hogy támogassák trónigényemet, ez pedig nem

lesz könnyű. Túl sokan közülük szintén arról álmodoznak, hogy Kush királyává válhatnak. Amíg pártom meg nem erősödik, hely-zetem a trónon éppoly bizonytalan lenne, mint amilyen most

Tanandáé. Ezért nyugodtan várakozom, s hagyom, hogy király-nőnk saját túlzásainak csapdájába essen.

7. Egy királyság sorsa

A Belsőváros főterén Aahmes herceg egy cölöphöz kötözve állt. Kövérkés, barna bőrű fiatalember volt, olyannyira járatlan a

politikai ügyekben, hogy Afari könnyedén csapdába ejthette egy

hamis vád segítségével. A helyszínt fáklyasorok és a tér négy sarkában felállított

öröm-tüzek világították meg. A cölöp és a királyi palota között

egy alacsony emelvény állt, ezen foglalt helyet Tananda. Az emelvény körül hármas sorokban sorakozott fel a királyi gárda. A

tüzek fénye vörösen villant meg lándzsájuk hegyén, elefántbőr pajzsukon és a sisakjukat díszítő tollforgókon.

A tér egyik oldalán Conan a lován ült egy csapat lovas testőr

élén, magasba emelt dárdával. A távolban villámok fénye szűrő-dött át a magasra tornyosuló fellegek között.

Középen, ahol Aahmes herceg állt kikötve, több testőr bizto-sította a területet. Az általuk közrefogott négyszögben a királyi

hóhér egy kis kovácstűzhely fölött hevítette szerszámait. A tér többi részét Meroé népe foglalta el egyetlen hatalmas, vegyes tömeggé zsúfolódva. A fáklyafényben fehér szemgolyók és fogak

villantak a sötétbőrű arcokból. Tuthmes és szolgái egy szilárd csoportot alkottak az első sorban.

Conan sötét balsejtelmekkel nézett végig a tömegen. Eddig minden rendben volt, de ki tudja, mi történhet, ha felkorbácsol-ják a primitív szenvedélyeket? Agya hátsó részében valami név-

telen aggodalom kínozta. Kis idő múltán rájött, hogy nem a ke-ményfejű királynő sorsáért aggódik, hanem a nemédiai lányért,

akit a házában hagyott. Egyetlen rabszolga, egy fekete asszony társaságában hagyta ott, mert a téren várható események ellen-őrzéséhez a testőrség összes tagjára szüksége volt.

A néhány óra alatt, amióta Dianát ismerte, Conant egyre in-kább elbűvölte a lány. Kedves, gyengéd és talán még szűz is -

tehát minden szempontból ellentéte a szilaj, szenvedélyes, ke-gyetlen és buja királynőnek. Persze Tananda szeretőjének lenni is igen kellemes volt, de egy idő után Conan úgy vélte, talán

jobban örülne valakinek, aki kevésbé viharos és szeszélyes ter-mészetű. Ismerve a királynőt nem tartotta elképzelhetetlennek,

hogy elküldte egyik rabszolgáját megölni Dianát, mialatt Conan máshol van elfoglalva.

A tér közepén a hóhér felszította apró tüzét egy fújtatóval.

Felemelte egyik kínzószerszámát, mely piros fénnyel izzott a sötétben. Közelebb lépett a fogolyhoz. Conan nem hallotta a tö-

meg halk morajától, de tudta, hogy a hóhér az összeesküvés részleteiről kérdezi Aahmest. A herceg megrázta a fejét.

Ekkor mintha egy hang szólalt volna meg Conan agyában,

sürgetve, hogy térjen vissza házába. A hybóriai felvidéken Conan gyakran hallgatta a papok és a filozófusok találgatásait arról, vajon létezik-e valamilyen védőszellem vagy lehetséges-e

a közvetlen kommunikáció két elme között. Mivel meggyőződése volt, hogy mind őrültségeket hordanak össze, akkoriban nem sok

figyelmet szentelt szavaiknak. Most azonban úgy vélte, végre tudja, miről beszéltek akkor. Megpróbálta félresöpörni az érzést, mint képzelete termékét, de a sürgetés visszatért erősebben,

mint valaha. Végül Conan a szárnysegédjéhez fordult.

- Mongo, vedd át a parancsnokságot, amíg visszatérek! - Hová mégy, Conan nagyúr? - kérdezte a fekete harcos.

- Végiglovagolok az utcákon, hogy meggyőződjek róla, egyet-len csapat gazfickó sem gyűlt ott össze a sötétség leple alatt. Tartsd kézben a dolgokat, hamarosan visszatérek!

Conan megfordította lovát, és kilovagolt a térről. A tömeg szétnyílt, és hagyta áthaladni. A kimmériai agyában a sürgető

érzés egyre erősebb lett. Könnyed vágtára ösztökélte hátasát, és máris a háza elé ért. Távoli mennydörgés morajlott fel.

A ház sötét volt, eltekintve egy magányos fényponttól valahol

hátul. Conan leugrott lováról, kipányvázta az állatot, és kezét kardja markolatán nyugtatva belépett. Ebben a pillanatban ré-

mült sikolyt hallott, melyben felismerte Diana hangját. Dühösen szitkozódva végigrohant a házon, kirántva kardját. A

sikoly az egyik hátsó szobából jött, mely a konyhában égő ma-

gányos gyertya apró fénysugarától eltekintve sötét volt. A szoba ajtajában Conan megtorpant az elé táruló kép láttán.

Diana egy alacsony, leopárdbőrrel borított pamlagon kuporgott, gyűrött selyemruhája felcsúszott karcsú, fehér lábán. Kék szemei kitágultak a rémülettől.

A szoba közepén szürke, gomolygó köd lebegett, mely lassan változtatta formáját. A kavargó pára már félig egy esetlen, ször-

nyű alakká sűrűsödött - csapott szőrös vállakkal és vastag, álla-tias végtagokkal. Aztán Conan megpillantotta a lény torz fejét, sörtékkel borított, disznószerű ormányát és éles, csattogó

agyarait. A lény az üres levegőből szilárdult meg valami démoni mágia

segítségével. Ősi legendák támadtak fel Conan emlékezetében - suttogva elmondott mesék, szörnyű, cammogó lényekről, me-

lyek a sötétben portyáznak és nem emberi dühvel gyilkolnak. Az

ősi rettegés egy szívdobbanásnyi időre habozásra késztette. Az-tán egy dühödt morgással előreszökkent, hogy felvegye a harcot - s megbotlott a fekete rabszolganő testében, aki ájultan hevert

az ajtó előtt. Conan elvágódott, és a kard kirepült a kezéből. A szörnyeteg ugyanebben a pillanatban természetfeletti gyor-

sasággal megperdült, és Conanra vetette magát. Minthogy a férfi elzuhant, a démon átugrott fölötte, és a kinti előcsarnok falának csapódott.

Pusztán egy pillanat műve volt, és a küzdő felek újból talpra álltak. Miközben a szörny újból Conanra támadt, egy villám oda-

kintről beragyogó fénye megvillant hatalmas, reszelős agyarain. A kimmériai a szörny állkapcsa alá nyomta bal könyökét, miköz-

ben jobbjával ügyetlenül a tőre után tapogatózott. A démon szőrös karjai megsemmisítő erővel fonódtak Conan

teste köré, egy gyengébb ember háta minden bizonnyal belerok-

kant volna. Conan hallotta széthasadó ruhája reccsenését, ahogy a szörny körmei felszakították, és sodronyinge néhány lánc-

szeme is fémes csendüléssel elpattant. Bár a démon körülbelül ugyanolyan súlyú lehetett, mint a kimmériai, ereje elképzelhe-tetlenül nagy volt. Conan miközben minden izmát megfeszítve

küzdött, érezte, hogy bal karja lassan egyre hátrébb hajlik, s a hatalmas állkapcsok egyre közelebb kerülnek arcához.

A két küzdőfél úgy botladozott és tántorgott a félhomályban, mintha valami groteszk táncot lejtenének. Conan tovább keres-gélte tőrét, mialatt a démon egyre közelebb tolta agyarait. A

férfi rájött, hogy valószínűleg félrecsúszott az öve, mert semmi-képp sem tudta elérni a tőrét. Még az ő titáni ereje is kezdett

apadni, amikor jobb kezével valami hideget markolt meg. A kardja markolata volt, amit Diana felvett, és most a kezébe nyomott.

Jobb karját hátrahúzva Conan a lénynek szegezte kardja he-gyét, aztán szúrt. A szörny bőre természetellenesen keménynek

tűnt, de az erős döfés átfúrta. A démon nem emberi hangon fel-ordított és görcsösen csattogtatta agyarait.

Conan újra és újra szúrt, de a szőrös rémség mintha meg sem

érezte volna a fémet. A démoni karok egyre közelebb rángatták a kimmériait a csonttörő ölelésbe. A reszelős hegyű agyarak

mind közelebb és közelebb kerültek arcához. Sodronyingének újabb láncszemei pattantak el meg-megcsendülve. Durva kar-

mok tépték köntösét, és véres barázdákat szántottak verítékes

hátán. A lény sebeiből valami ragacsos folyadék ömlött, mely nem hasonlított a halandó lények vérére, s Conan ruhájára folyt.

Végül a kimmériai mindkét lábát behajlítva és a lény hasának

feszítve utolsó csepp erejét is összeszedte, és kiszabadította magát. Vértől csöpögve talpra vergődött. Ahogy a démon újra

felé csoszogott majomszerű karjait kitárva, hogy újra megra-gadja, Conan két kézzel megragadta kardját, és végzetes ívben meglendítette. A penge a szörny nyakát érte, s félig elválasztotta

a fejet a törzstől. A hatalmas csapás két vagy három emberi el-lenfelet is lefejezett volna egyszerre, de a démon szövetei erő-

sebbek voltak, mint a halandó embereké. A szörny hátratántorodott, és a földre zuhant. Conan zihálva

állt, kezében a csöpögő, ragacsos pengével. Diana a karjába vetette magát, és átölelte.

- Úgy örülök... Imádkoztam Istárhoz, hogy küldjön ide té-

ged... - Jól van, jól van - mormogta Conan ügyetlen simogatással

nyugtatgatva a lányt. - Talán úgy nézek ki, mint aki megérett a temetésre, de azért még megállok a lábamon...

Hirtelen tágra nyílt szemmel elhallgatott. A halottnak vélt

szörny felemelkedett, torz feje ferdén lötyögött félig elmetszett nyakán. Az ajtóhoz tántorgott, átlépte a néger rabszolganő alélt

testét, és kibotorkált az éjszakába. - Crom és Mitra! - zihálta Conan. Eltolva magától a lányt fel-

mordult. - Később, később! Most követnem kell azt az ördögöt!

Ez az éjszaka démona, amiről annyit beszélnek, és Cromra mon-dom, kiderítem, honnan jön!

Kitántorgott, s azt kellett tapasztalnia, hogy eltűnt a lova. Egy darabka a kantárszárból még mindig a fémkarikán lógott, ebből kiderült, hogy az állat a szörny megjelenése miatti rémületében

eltépte a pányvát. Conan csak percek múlva ért vissza a térre. Miközben ke-

resztülfurakodott a tömegen, mely hangosan morajlott izgalmá-ban, még látta, ahogy a démon meginog és a földre zuhan a Tuthmes csoportjában álló magas kordafai varázsló előtt. Végső

agóniájában a mágus lábára hajtotta a fejét. Dühödt rikoltások hangzottak fel a tömegből, mely felismerte

a szörnyet. Ez volt az a démon, amely évek óta rémületben tar-totta Meroét. Bár a testőrök megpróbálták fenntartani a kínzó-

cölöp körüli szabad teret, minden oldalról kezek nyúltak Muru

felé. A zenebona és kavarodás közepette Conan elkapott néhány hangfoszlányt.

- Öljétek meg! Ő a démon gazdája! Halál reá!

Hirtelen pisszegés, majd csend támadt. A középső üres helyen váratlanul Ageera jelent meg, borotvált feje úgy volt befestve,

hogy egy koponyára emlékeztetett. Mintha valami módon átug-rott volna a tömeg feje fölött, hogy a tisztáson landoljon.

- Miért ölnénk meg az eszközt, ha azt, aki felhasználta, élet-

ben hagyjuk? - rikoltotta. Tuthmesre mutatott. - Itt áll az, akit a kordafai szolgált! Az ő parancsára gyilkolta meg a démon

Amboolát! A szellemek elárulták nekem Jullah templomának csendjében! Öljétek meg őt is!

Miközben újabb kezek ragadták meg a sikoltozó Tuthmest, Ageera az emelvény felé mutatott, ahol a királynő ült.

- Öljétek meg uraitokat! Törjétek össze bilincseiteket! Halál

gazdáitokra! Szabad emberek legyetek újra, ne rabszolgák! Halál rájuk! Halál, halál, halál!

Conan alig bírt talpon maradni a tömeg tolongása közepette mely ide-oda hullámzott, és azt kántálta:

- Halál, halál, halál!

Itt-ott egy-egy sikoltozó nemest ragadtak meg, és téptek da-rabokra.

Conan a lovas testőrök felé igyekezett, akik segítségével még mindig remélte, hogy megtisztíthatja a teret. Ám ekkor a tömeg feje fölött látott valamit, ami megváltoztatta terveit. Egy királyi

testőr, aki háttal állt az emelvénynek, megfordult, és lándzsáját egyenesen belevágta a királynőbe, akit védelmeznie kellett

volna. A lándzsa hegye úgy hatolt át a pompás testen, mintha az vajból lett volna. Ahogy Tananda összeroskadt trónszékén, tu-catnyi újabb dárda fúródott testébe. Uralkodójuk halálával a lo-

vas testőrök is csatlakoztak a bennszülöttekhez az uralkodó kaszt lemészárlásában.

Néhány perccel később Conan kissé ütött-kopottan és ziláltan, de egy másik lovat vezetve jelent meg a háza előtt. Kikötötte a lovat, beviharzott a házba, és egy nagy zacskó aranyat húzott

elő rejtekhelyéről. - Gyerünk! - kiáltott rá Dianára. - Kapj fel egy darab kenyeret!

Hol a pokolban van a pajzsom! Á, megvan! - De nem akarod magaddal hozni ezeket a gyönyörű...

- Nincs idő, a barnák uralmának befellegzett. Ülj fel mögém,

és kapaszkodj az övembe! Ugorj! A ló kettős terhével végigügetett a Belsővároson, keresztül a

fosztogató csőcseléken, lázadók, üldözők és üldözöttek között.

Egy férfit, aki a ló kantárszára után kapott, eltiportak, mire a többiek szélsebesen elkotródtak az útból. Conanék kilovagoltak a

hatalmas bronzkapun, miközben hátuk mögött a nemesek házai vörös és sárga lángok piramisaivá váltak. Fejük felett villámlott, mennydörgés morajlott, és hamarosan vízesésként zúdult le a

zápor. Egy órával később az eső gyenge szitálássá csitult. A ló lassú

lépésre váltott, de rendületlenül haladt előre a sötétben. - A stygiai úton vagyunk - morogta Conan, tekintetével a sö-

tétséget fürkészve. - Ha eláll az eső, mi is megállunk, megszá-rítkozunk, és alszunk egy keveset.

- Hová megyünk? - érdeklődött Diana kedves, halk hangján.

- Nem tudom, de torkig vagyok már a feketék országával. Ezekkel az emberekkel nem lehet boldogulni, épp olyan csökö-

nyösek és keményfejűek, mint északi hazám barbárjai, a kimmériaiak, az aesirek vagy a vanirok. Úgy tervezem, hogy újra szerencsét próbálok a civilizált vidékeken.

- És velem mi lesz? - Mit szeretnél? Hazajuttatlak, de velem is maradhatsz, ahogy

akarod. - Azt hiszem - felelte a lány halkan -, hogy az eső meg a többi

ellenére úgy tetszenek a dolgok, ahogy éppen vannak

Conan csendben elvigyorodott a sötétben, és ügetésre fogta lovát.

1.

Derina kilőtte az összes nyilát az üldözőire, de azok nem hát-ráltak meg2. Kaszákkal, vasvillákkal és ócska szablyákkal ker-gették a sziklák között botorkáló, ugráló csontvázíjászt, és

mindeközben hangosan kiabáltak, hogy eltereljék egymás fi-gyelmét kidőlő társaikról. Derina mi mást tehetett volna: mene-

kült, sárgásán csillogó csontjai hangosan csattantak mindahányszor az egyik sziklatömb tetejéről a másikra ugrott. Mintha csak csontkockával játszottak volna egy márványaszta-

lon... 2 A különös társaság összekovácsolódásáról szól az Egy ghoul vacsorája

(Cherubion, 1999.) című regénye.

A csontvázíjász tulajdonképpen magának köszönhette szorult helyzetét, mivel előző este lefejelte a társaságában levő állati lelkületű ghoult; aztán elszakította Wesetar gyolcsát, amire a

háromszáz éves múmia úgy vigyázott halálában, mint semmi másra a túlvilágon; majd a dühöngő Derina lekarmolta a zombit

is... mindezt csak azért, mert ismét összevitatkoztak azon, hogy gyújtsanak-e tábortüzet, vagy sem. Derina merő jó szívből (per-sze ha lett volna neki üres bordázata között jó szíve, de még

csak aszott sem volt) megengedte a sírásónak, hogy fát szedjen össze. Hartrog a délutáni esőben bőrig ázott, és fázni kezdett,

amit a többiek nagyon nem értettek meg, mert vagy halottak voltak, vagy védte őket meleg bundájuk. A verekedés után Derina keresetlen szavakkal elmondta a véleményét az egész

társaságról, ebből már a sírásó sem maradt ki, majd elcsámbor-gott az erdőbe, hogy kielégítse feltámadt vérszomját. Aztán be-

tévedt egy faluba, és onnantól nem volt megállása: menekült, amerre látott.

Egy órányi futás után arra gondolt, hogy ha a sziklás dombol-

dalak felé veszi az irányt, üldözői előbb-utóbb lemaradnak. Óri-ási előnye volt velük szemben: az, hogy egyszer már meghalt,

húsa és izmai lerohadtak, tüdeje, szíve szétfolyt. Így nem kí-nozta légszomj, nem fáradt el, és nem kellett hallania vére üte-mes lüktetését ereiben, lévén, hogy sem vére, sem erei nem

voltak. A falusiak azonban nem maradtak le, vagy sokat mene-kültek már ellenség elől és bírták a futást, vagy sokat üldözték

az ellenséget, és azért bírták. Sőt, egyesek olyan frissen és für-

gén szökelltek a csontváz nyomdokában, mintha csak szirti kecskék lettek volna előző életükben, és egyre közelebb kerültek a csontvázíjászhoz.

És eljött a pillanat, amikor Derinának elfogyott a nyila... De a csontváznő rettentő kemény koponyával bírt, és még

mindig nem sajnálta, hogy elhagyta társait, akikkel már több mint fél éve együtt vándorolt; először Dorniaktól Hammersynig, aztán még tovább, egészen eddig a tájékig, amelyről egyikőjük

sem tudta biztosan, hol is van és mi a neve. Derina megcsúszott, és lezuhant egy sziklatömb tetejéről.

Ahogy megpróbált megkapaszkodni a lecsiszolt kő felszínén, fül-sértő hangot hallattak ujjcsontjai. Üdvrivalgás tört fel a falusiak

körében, úgy hitték, a csontváz már nem menekülhet meg elő-lük.

Derina tovább csúszott, és hamarosan rádöbbent, hogy nem

csupán két termetes szikla közé szánkázott le, hanem egy öblös víznyelő torkába, amelyet több ezer év alatt barlanggá mélyített

a természet. Az utolsó pillanatban Derina elkapott jobbjával egy kiszögellést, és ott függött egy mély barlang fölső nyílásában. Nem volt tériszonya, de üres koponyával a nyakcsigolyáin is

tisztában volt vele, ha lezuhan, nincs az a hatalom, ami ott lent összeszedje. És milyen kínos dolog az örökkévalóságot egy üres

barlangban kivárni. Vagy milyen kínos, lassan eltemetődni a de-nevérguanóban, és az alatt elmélkedni egyes-egyedül, egészen az utolsó ítéletig.

Hosszú árnyék vetődött a függeszkedő csontváznőre. Egy szálas parasztlegény állt fölötte, kicsorbult karddal a kezében. A

parasztlegény nem várta be a többieket, hadizsákmányt akart, és csak magának. Leült a szikla szélére, és lecsúszott Derina után. A végén egy elegáns terpesszel lefékezte csúszását, kitá-

masztott és belevigyorgott az üres szemgödrökbe. Derina visszavicsorított rá.

- A halottaknak a föld alatt a helyük - mondta ki élete legfrap-pánsabb mondatát a parasztlegény.

- Majd meglátjuk, ki tapos kinek a sírján - kaffantotta Derina.

A parasztfiú előrehajolt, és megragadta a csontváznő kezét. - Isten áldjon - mondta, és egy suhintással elválasztotta a

csuklónál a csonttenyeret az alkarcsonttól. Derina eltűnt a mélyben.

Hartrog tétován ült a tábortűz hamvai fölött, és apró csigákat rajzolt a hamuba. Derina megvédte őt, s ez szakadáshoz veze-

tett. A halottak először egymást hibáztatták, aztán megint csak verekedtek. A verekedés alatt Poerl megharapta a zombit, és ez

ismét csak olaj volt a tűzre. A gyolcsait csavargató Wesetar ked-venc zombijának érdekeit védve nekitámadt Sintsnek, hogy le-hetőleg fegyelmezze meg ghoul barátját. Poerl Sints karmolásai

után sem fogta vissza magát, és vadállati hörgések közepette próbálta megcsócsálni Wesetart is, mire Kardeen Gulogh, aki félt

attól, hogy ő lesz a harmadik áldozat, elragadta a sírásó ásóját és néhányszor fejbe verte a nyughatatlan ghoult, mármint az

állati lelkű ghoult, és nem Sintset. Hartrog mindeközben meg-húzta magát a feléledt tábortűz lángjainak közelében, és néha kicsapott onnan egy-egy égő fáklyával, amikor a zombi, kihasz-

nálva azt, hogy a gazdája nem figyel rá, elindult feléje. Bizony, ínséges idők voltak ezek, és a csapat felének a tápláléka normá-

lis időben, békés temetői viszonyok között általában a csapat másik fele szokott lenni. A tápláléklánc tetején Poerl és Sints állt, a két ghoul, a legalján viszont a sírásó Hartrog: ő volt az egyet-

len élő ember a csapatban és ez meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe hozta.

Kardeen Gulogh aztán hamar megunta a csetepatét, és leült Hartrog mellé. Bátorsága abból a tényből fakadt, hogy pár hó-napja volt csupán halott, és nem ismerte meg kellően a temetői

viszonyokat, nem tudta, hogy a tűztől félni kell. Emellett fénylett a bőre tartósító kenőcsöktől.

- Hát nem fogjuk elunni magunkat - mondta Hartrognak, és azt nézték, hogyan fojtogatja a zombi a földön fekvő Poerlt. A ghoul hiába vájta bele éles karmait a zombi oldalába, semmi fo-

ganatja nem volt. - Nem tudom, mit keresek én itt - kesergett Hartrog. - Ahe-

lyett, hogy elásnám a hullákat, itt utazgatok velük... - Lesz ez még jobb is - biztatta Gulogh. - Én már csak tu-

dom... A végzetét senki nem kerülheti el.

Sints letépte a zombit Poerl hasáról, majd oldalra vágta, és hosszan odacsapdosta a hulla kékeszöld, amúgy is horpadt, tö-

rött fejét egy szikladarabhoz. Sints felelősséget érzett Poerl iránt, hiszen a szürkésfehér bundájú ghoulban egy jóravaló állat

lelke lakozott. Csupán a túlélésért küzdve támadt meg hullákat.

Meg néha utálatból... De ezt nézve még egy grizzly is veszélye-sebb volt nála, mert a grizzly ölt...

- Elég lesz? - kérdezte üvöltve Sints. - Elég lesz?

- Csendesebben, hé! - kiabált ki Gulogh. - Mi itt beszélgetni szeretnénk!

- Úgy sem tud beszélni - vont vállat Hartrog. - Minek kérde-zed? Üsd, ameddig jólesik...

Erre Sints elengedte a zombit, aki állapotának megfelelőként

hullaként zuhant a földre. Sints idegesen megsimogatta melltá-jékon tarka bundáját, mintha csak meg akarná nyugtatni magát,

de ezzel a mozdulattal magába törölte a gyanús nedveket, ame-lyeket a zombi eresztett verés közben magából, majd odacam-

mogott a tábortűznél ülőkhöz. Wesetar akkor már egy közeli tölgy tetején ücsörgött, és onnan nézett le a fa tövében ugráló és hörgő Poerlre. Idegesen pödörgetett egy álláról lelógó gyolcs-

darabot, és a lábait lóbálta. Úgy tűnt, hogy elcsendesedett a helyzet.

- Kicsit elragadtattam magam - mondta Sints. Leült harma-dikként a tűz köré. Elméletileg neki is félnie kellett volna a lán-goktól, de a ghoulbőrben rejtőző emberi lélek nem vette figye-

lembe az elméletet. Ha már nem evett hullákat, csak lepényt és néha kisebb adag főtt húst, akkor minek féljen a tűztől? Ladikiai

Wentor Sints életében sem sokat adott arra, hogy végiggondolja a dolgokat. Talán második feltámadása kicsit változtatott a dol-gon, de nem alakította át személyiségét még azzal együtt sem,

hogy ghoulként támadt fel haló poraiból. Poerl azonban távol maradt a tűztől, ő igazi, vicsorgó, hullazabáló ghoul volt. - Azért

azt az ásót nem kellett volna... - mondta szemrehányóan Guloghnak.

- Önvédelem volt.

- Olyan undorítóan büdös vagy ettől a kenőcstől, hogy egyet-len jóérzésű ghoul sem harapna beléd - morogta Sints.

- Hol látsz te itt jó érzésű ghoulokat? - kérdezte vidáman Gulogh. - Egyébként is, a ti nyálatok van benne. Majd még én tehetek róla, hogy a ghoulok pofája büdös...

- Hálátlan dög! - De egy jól kinéző dög!

A tűz lángja meglebbent. A ficánkoló lánglobokban jól látha-tóan hamupelyhek kavarogtak.

- Sirolmol azt hiszem, azt akarja mondani, hogy hagyjátok

abba - mondta Hartrog, aki nem ismerte elhamvasztott társuk jelbeszédét, de ez jó alkalom volt arra, hogy kimondja, mit sze-retne.

- Üljön el - morogta Sints. - Könnyen dumál, szagokat sem érez, és emellett sosem éhes...

- Honnan tudod, mit érez egy forgó hamukupac? - Ülj el te is... Sirolmol kicsit összébb dobta a tábortűz parazsát. Nem lehe-

tett ráfogni, hogy nem jóérzésű hulla, hiszen lelke az volt, csu-pán a testét hamvasztották el... Forgószélben mindenesetre ö

volt a legsegítőkészebb a világon. A sírásó közelebb húzódott a lángokhoz. Igaz ugyan, hogy rég

megszáradt már a ruhája, de közben beesteledett, s hűvösebb szellők söpörték ki a csemeteerdőből az alkonyati, lágy meleg levegőt. Poerl hátul, hogy revánsot vegyen, megtámadta

Wesetar zombiját, akiben azóta ismét feléledt az öntudat: a két lény így elszórakozik majd reggelig. Wesetar lemászott a fáról,

és Gulogh mögött telepedett le. A gyolcsok alatt nem látszott merre néz, de féloldalas testtartása jelezte, hogy tart a tűztől.

- Derina hova ment? - kérdezte Hartrog álmosan. Eldőlt, és

magára húzta azt a birkabőrt, amit még a Sindolon való átkelés előtt szedtek össze egy kihalt pásztortanyán. A pásztorok akkor

haltak ki, amikor Derina előre indult felderíteni a terepet. - Elbotorkált valamerre. Majd visszajön... A múmia képtelen volt aludni, de tehetett úgy, mintha aludna.

- Vissza fog jönni - mondta magabiztosan Wesetar, és a sze-mére húzta megtépázott szalmakalapját.

2.

Derina azonban nem tért vissza másnap reggelig sem, sőt a délelőtt folyamán sem mutatkozott. Gulogh ekkor vetette fel,

hogy meg kellene keresni. Wesetar kicsit morgott, éreztette, hogy háromszáz évével ő a rangidős, de nem támasztott felté-

teleket. Öt csoportra oszlottak. Wesetar és a zombi együtt maradt,

mert a zombi olyan hülye volt, hogy a saját testrészeit sem le-

hetett volna megkerestetni vele, s ugyanebből az okból kifolyó-

lag maradt Poerl is Sints-szel. Hartrogot bízták meg azzal, hogy felkeresse a legközelebbi falut, ő még gond nélkül szót érthetett az emberekkel, bár az utóbbi időben magára szedett valamit a

halottak mentalitásából, és még könnyebben eljárt a keze, mint régen. Gulogh a közeli dombra indult felfelé, Sirolmol pedig azt a

feladatot kapta, hogy véletlenszerűen tekeregjen hol itt, hol ott. Ő a magasban forogva olyan dolgokat is észrevehetett, amiket a társaság földhöz kötött tagjai nem.

- Koradélután találkozunk ugyanitt - mondta Wesetar az in-dulás előtt a tölgy tövében a tábortűz maradványai felett.

Koradélután találkoztak ugyanott. Az egyetlen hírt Hartrog hozta: a faluban kézről kézre jár egy csontváz csuklója.

- Derináé? - kérdezte Wesetar. - Azt nem tudom - vont vállat Hartrog. - De amikor megfog-

tam, nem reagált.

- Én felismerem az érintéséről is - mondta Wesetar. - Én meg a szagáról - kontrázott Sints.

- Egy műghoul... - fintorgott a múmia. Még mindig nem tudott megbocsátani az előző esti balhéért. A gond csak az volt, hogy mindenkire haragudott. Derinára, a ghoulokra, Hartrogra és még

Kardeen Guloghra is. Gulogh odalepett Hartroghoz, és megérintette a vállát.

A sírásó szembefordult a hullával. - Érdeklődtél, hogy hol szerezték? - Nem mondták meg - felelte Hartrog. - Pedig felajánlottam

érte cserébe néhány dolgot... - Mit?

- Csuklókat. Az első idegességemben, amikor gyanúsítgatni kezdtek, hogy el akarom lopni az értékeiket, levágtam néhány kezet... csuklóból. Utána hármat adtam volna a csontvázkézért.

Szerintem egész jó cserearány... - És nem fogadták el?

- A tulajdonosaik igen... A többiek nem. - És mit csináltál? - Úgy gondoltam, hogyha levágom mindenkinek a kézfejét,

akkor csak megszavazzák. Aztán rájöttem, hogy nagyon sokat kellene vagdalkoznom...

- Elfutottál - mondta sötéten Wesetar. - Nem kellenek a kifo-gások. Ha én megyek, nem történik ez meg.

Hartrog komoran pislantott a múmiára.

- Légy okosabb! - súgta neki Gulogh. - Fogd be a pofád! - Be kell mennünk a faluba - mondta ki Wesetar. Hartrog állt a csapat élére. Kiverekedtek magukat a kis er-

dőcskéből, de vigyáztak arra, hogy mindvégig a bokrok takará-sában haladjanak. Furcsa csapatukra bárki felfigyelhet, akinek

van szeme, egyszer az út során még egy vak is rájött, hogy ha-lottakkal áll szemben. Valószínűleg a szagról...

- Milyen veszett meleg van - lihegte Hartrog félúton, mire

Wesetar meglökte hátulról. - Ennek semmi sem jó - morogta a múmia. - Egyszer az eső a

baja, máskor a meleg... Csakugyan meleg volt, és Hartrog nem kis utat megjárt dél-

előtt a faluig és vissza, s most megint a faluig. Úgy érezte, ha nem ihat valamit, menten összeesik. De sejtette, hogy a hullák nem értenék meg...

Az első óra elmúltával megpillantották a kis települést: roz-zant, tapasztott falú házak és néhány fabódé. Lakosok sehol.

- Mit fogtok csinálni, ha megtaláljuk Derinát? - kérdezte Hartrog.

- Sokat beszélsz - morogta Wesetar.

- Talán azért, mert nekem ötven évbe kell sűrítenem az ösz-szes mondanivalómat.

- Még egy mondat, és csak két perced lesz. Újabb egy óra múlva beértek a házak közé. Harcra számítot-

tak, verekedésre, küzdelemre, de csupán néhány kapirgáló tyú-

kot találtak. A kiéhezett zombi rögtön elkezdte őket hajkurászni. Riadt kotkodácsolás adta a hátteret a kutatáshoz.

Hartrog egy hordó mélyén talált némi vizet, s szinte az egé-szet magára öntötte.

Az egyik veremben egy haldokló öregemberre akadtak. Valaha

ház állhatott a verem fölött, de az oldala kidőlt, a teteje beom-lott. Egy ideje már csak szemétlerakóként használták a helyiek,

ráborítottak mindent az öregre, aki a szemetet ette és azzal ta-karózott a hideg napokon. Poerl megszagolgatta, aztán elhúzta az orrát. A szagával nem volt semmi baj, de a ghoulnak még

nem volt kész. És túl meleg is volt... - Csak finoman - intette Gulogh Wesetart, amikor a múmia le-

hajolt az öreghez. - Meg ne ijeszd! - Hol vannak a falusiak? - kérdezte Wesetar.

Az öregnek a szeme fehérje és a foga sárgája látszott csak.

Pergamenszerű bőre jobban kiszáradt, mint Kardeen Guloghnak. - Ööö... - mondta. - Majdnem közénk tartozol - próbált meg az öreg lelkére hatni

Gulogh, aki megszánta a haldokló falusit. - Ilyenkor már nincs értelme védeni a többieket. Már csak egy lépés a ló másik ol-

dala... - Ööö... A múmia felegyenesedett.

- Öljük meg! - ajánlotta Wesetar. - Ha feltámad, majd értel-mesebben beszél. Sok embernek csak jót tesz a halál.

- És ha nem támad fel? - kérdezte Gulogh. - Nem mindenkit átkoznak meg életében... vagy csinálnak vele egyebet.

- Átkozzuk meg - mondta Sints. - És ki? - Wesetar. Nem varázsló volt valamikor? Mielőtt becsomagol-

ták volna... - Ööö...

- Az nem így van - tiltakozott Wesetar. - Legutóbb is vissza-ütött... Amikor az emberfia már háromszáz éve halott, másképp működnek a dolgok. Nem minden varázslat válik azzá, amivé

kellene... - Rossz kifogás - morogta Sints. - Akkor viszont nincs más, ki

kell verni belőle, hol vannak a többiek. - Nem azért nem beszél, mert nem akar - mutatott rá Gulogh.

- Hanem mert haldoklik.

- Én már meg is haltam, de mégis beszélek... - Visszajutottunk a kezdetekhez...

Hartrog, aki most csatlakozott csak a társasághoz, letérdelt az öreg mellé.

- Én sírásó vagyok - mondta. - Megígérem, hogy becsülettel

eltemetlek, ha megmondod, hol vannak a többiek... Senki nem rág meg, senki nem átkoz meg, és még le is döngöljük a sírodat,

hogy fel se támadj! Az öreg hálásan nézett rá. - Érti - mondta megnyugtatóan Hartrog. - Figyeld a számat,

öreg! Hol... vannak... a... többiek?... - Ööö... - mondta a haldokló, és erőtlenül megmozdította a

kezét. Hartrog alányúlt, és felemelte, de nem érezte, hogy az

öreg bármerre el akarná fordítani. Pedig mutatni akar valamit,

az hótt' biztos... - Majd én vezetem - mondta a sírásó. - Csak pislants... Lassan

elkezdte húzni az öreg kezét, egy félkört leírva vele.

Aztán egy pislantásnál megállt. - Arra? - kérdezte.

Az öreg ismét pislantott. - Arra - mondta Hartrog a többieknek. - De mi van arra? Szél söpört át rajtuk, és a poros földön kirajzolódott egy szó.

Kongton. - Kongton? - kérdezte döbbenten Gulogh. - Mi az? Egy város?

Az öreg pislantott egyet, aztán meghalt. Egy város. Derina vagy csak a keze egy városban van.

Élő emberek között.

Hartrog eltemette az öreget. Mielőtt ez megtörtént volna, a többiek kivonultak a faluból, nem bírták a látványt.

- Nyomok - mondta Gulogh Wesetarnak éppen akkor, amikor Hartrog a munka után megjelent lefűrészelt nyelű kis ásójával. - Nyomokat találtam, amelyek arrafelé vezetnek. - Egy másik

irányba mutatott, nem Kongton felé. - Mi van arra?

- Semmi - mondta Sints -, én ott kerestem Derinát. Sziklák, dombok...

- Sok a nyom. Mintha az egész falu arra menekült volna.

- És Kongton felé? - Arra is vannak nyomok. De ott az úton. Itt viszont a földe-

ken át. Azt már tudjuk, hogy Kongton felé mentek, de ha onnan jöttek, miért jöttek onnan?

- Friss sírok vannak a temetőben - szólalt meg ekkor Hartrog.

- Gondolkodjunk! - Wesetar megrázta a fejét. Valami zörgött bent. - Kellene egy kutya! Lehet, hogy arrafelé kergették

Derinát. - Minek a kutya? - Megölnénk, feltámasztanánk, aztán kiszagoltatnánk vele

Derina nyomát. - Jó ötlet - mondta Gulogh. - De itt csak tyúkok vannak.

Wesetar visszapillantott a háta mögé, ahol a zombi élvezettel rágcsált valami nyúlósat és véreset.

- Az is egyre kevesebb...

- Poerl! - üvöltötte Sints ghoultársa felé. - Gyere vissza! Ki ne ásd az öreget!

- Hörg... - legyintett vissza Poerl.

- A becsületszavam adtam! - mondta Hartrog. - Kit érdekel?! Ha Poerl elkezd ásni, és enni, egész délután itt

ragadunk. Azért ne kapirgáljon ott a síron. - Van egy ötletem - vágott közbe Sints. - Én is ember voltam

eredetiben, de goulbőrbe tértem vissza. Mi lenne, ha kinyírnánk

egy csirkét, és egy kutya lelkét hívnánk vissza bele. Az majdnem olyan jó, mintha kutyát ölnénk meg!

Nagyon furcsán néztek rá. Kis csend után Wesetar szólalt meg elsőként.

- Először is - mondta és feltartotta gyolcsba burkolt mutató-ujját. - Kutyát ölni sokkal nagyobb élvezet, mint tyúkot, ezt minden normális halottnak illik tudnia. Másodszor pedig, hogyan

fogod meg a tyúkot, ha szagot fog? Pórázt kötsz a nyakára? - Igazad van. Rossz ötlet volt.

- Kövessük a nyomokat! - ajánlotta Gulogh. - A falusiakat úgyis megtaláljuk Kongtonban! Meg fogjuk találni Derinát!

- Ezt most a jós mondatja veled? - kérdezte Hartrog.

Gulogh vigyorgott. - Igen.

- Legalább ne mondd el! - fanyalgott Wesetar. - Úgyis olyan unalmas az öröklét. Még ezt is elrontod... Nincs pokolibb, mint egy jövőjós a temetőben. Dorniakban is mindig azokat dobtuk

oda először a ghouloknak, vagy juttattuk Oaly dan Dhalif kezére. - Neked semmi sem jó.

Gulogh elvezette őket a falunak ahhoz a végéhez, ahol a láb-nyomokat felfedezte. A kis csapat elindult a dombok felé. Poerlt úgy kellett noszogatni, mert Hartrog nyomán ráakadt a teme-

tőre, de most a zombival nem volt semmi gond, felpakolta ma-gát tyúkokkal, és jött.

A domb aljában ráakadtak aztán egy csontváz lábnyomára. - Ez az - ujjongott Gulogh. - Mintha érezném a szagát - morogta Sints.

Elindultak a dombtetőre fel. A nyomokat elvesztették: itt már sziklás volt a talaj. Sirolmol minduntalan ott sertepertélt körü-

löttük. Sints idegesen a szélbe kiáltotta, hogy most tűnjön el, mert elfújja a nyomokat.

Aztán ráakadtak a víznyelőre. Poerl ugrálni kezdett, és folya-

matosan hörgött. - Én is érzem, annyira tömény - mondta Sints. - Derina, lent vagy? - üvöltötte a lyukba Wesetar. Ám a gyolcs

annyira lefojtotta a hangját, hogy az nem hallatszott le a lyuk mélyéig.

- Majd én - tolta félre Gulogh, és megköszörülte a torkát, mintha a hangnak bármi köze is lenne a torokhoz. Aztán elüvöl-tötte ő is a kérdést.

Nem érkezett válasz. - Ki ugrik le megnézni? - kérdezte nemtörődöm hangon

Wesetar. - Én beledöglenék - felelte Hartrog. - Nektek azonban úgyis

mindegy! - Bocsánat, de én is élek - mondta Sints. - Hányadik testben születtél újjá? - kérdezte Hartrog.

- Ez a harmadik még csak - Sints megsértődött. - Az első a sajátom volt.

- És ezt félted? - Mi bajod van? Ghoulnak lenni se rosszabb, mint halottnak...

- Sints elgondolkodott. - Csak egy kicsit. És nincs semmi bizto-

sítékom arra, hogy még egyszer újjászületek. - Marad Wesetar...

- Én nem! Gulogh a homlokára csapott. Régi beidegződés volt ez, és azt

hivatott jelenteni, hogy eszébe jutott valami. Wesetar, aki régen

megfeledkezett már a mozdulat lényegéről, gyanakodva fordí-totta gyolcsba bugyolált arcát a hulla felé.

- Majd leviszi Sirolmol! - mondta Gulogh. - Felkapja, mint ahogy szokta, forgószélként, és leviszi... Más megoldás nincs.

Wesetar ráállt a dologra. Sirolmol felhergelte magát, és egyre

nagyobb erővel forgott körülöttük, egy idő után már hallani le-hetett a széltölcsér sípolását is. Aztán a szélörvényként forgó

lélek szép lassan ráereszkedett Wesetarra. A múmia lekötetlen gyolcsai összevissza csapkodtak, Wesetar a levegőbe emelke-dett. Volt már ilyen élményben része, ezért tudta, mire kell szá-

mítania. Kitárt karokkal egyensúlyozott, amint a többiek fölé emelkedett, majd megkezdték az ereszkedést, s végül eltűntek a

víznyelő sötét torkában.

A zombi eldobta döglött csirkéit és ugrott volna gazdája után.

Sints és Gulogh fogták vissza. Poerl kicsit lökött rajta, de kapott Hartrogtól a fejére az ásóval.

- Tényleg csak így lehet megrendszabályozni - mondta Gulogh

a szemrehányó tekintetű Sintsnek. - Ő csak egy állat... Adj neki még egyet!

Hartrog csapott még egyet, mire Poerl magába roskadt. A zombit ellökdösték a lyuk szélétől, aztán ráraktak a kezére egy jókora követ. A nyomorult hiába akarta kitépni magát alóla, nem

sikerült. A lyuk mélyéről tompa kiáltás hallatszott.

- Azt hiszem, azt mondta, hogy megtalálta... - hajolt ki Hartrog.

Újabb kiáltás... - ... néhány darabját. És van egy levezető kötéllétra. Kötél-

létra?

A sírásó lecsúszott a szikla tetejéről, egészen a víznyelő torka fölé. Ő is a lábával támasztotta ki magát, mint nem egészen egy

nappal korábban a parasztgyerek. Benyúlt a kezével, és megta-pogatta az oldalát. Valóban ott volt a kötéllétra két szikla alá befogatva. Hartrog erősen belekapaszkodott, aztán meglendült.

Vasmarka volt, nem engedte el a kötelet, a forduló után aztán a lábai hamar rátaláltak a kötéllétra fokaira. A sírásó megvárta,

míg a létra kilengése csillapodik, majd megindult le a mélybe. Félúton valami keménybe rúgott bele. Látni nem sokat látott,

ezért aztán a lábfejével igyekezett körbetapogatni, hova is lép-

hetne. Miután negyedjére is jókorát koppant valamin csizmájá-nak hegye, úgy döntött, kihagy egy fokot. A térdével érezte,

hogy valami gömbölyű tárgy ragadt a létrafokra. Hamarosan rájött, hogy egy koponya az. A koponya a fogaival kapaszkodott a kötélen. Hartrog egészen

közel hajolt hozzá, aztán a sérüléseiről felismerte: Derina az. - Megtaláltam a fejét! - kiabálta föl.

- Itt a medencecsontja - érkezett meg lentről a válasz. A kötéllétra ekkor megremegett, és mint egy ficánkoló an-

golna, meglódult. Sints fordult át Hartroghoz hasonlóan a lyuk

száján. Derina nem bírta már tovább, elengedte a kötelet. Hartrog

gyorsan utána kapott, és a szemgödrénél fogva kapta el.

- Állat - kaffantotta a koponya köszönetképpen. Hartrog fél

kézzel szem magasságba emelte. Ekkor látta, hogy a csigolya ott tekereg a koponya alatt, mint valami nagyra nőtt, erőszakos kis féreg.

- Szívesen. - Vigyél le!

- Harapd meg a kabátom ujját és kapaszkodj! - mondta a sír-ásó. - Kényelmesebb lenne, ha használhatnám mindkét kezemet.

Derina mondott valami csúnyát, aztán közölte, hogy jobb

szeretne Hartrog inggallérjába kapaszkodni. A sírásó megen-gedte ezt, tudván, hogy a koponya nem fog a nyakába lihegni.

Arra viszont nem számított, hogy a gerincoszlop végig ott lenge-dezik majd az ő gerince mentén. Kényelmetlen egy érzés volt. A

férfinak ekkor jutott eszébe, hogy Derinának ezen része vajon hogyan került a kötélhágcsó közepére, ég és föld közé.

A kötélhágcsó alján aztán levetette Wesetarral a koponyát a

hátáról, és meg is kérdezte ezt. - Felmásztam - közölte Derina a szokásos szűkszavúságával.

Nagyon sötét volt lent. Sötét és büdös. A szavak visszhango-san verődtek vissza a falakról, és Hartrog csak sejthette, hogy a barlang, amibe leereszkedett, nagyon nagy. Wesetar látta ezt.

Látta, hogy egyik oldalából egy járat vezet ki. A barlang alja enyhén lejtett, és egy kis patakocska csordogált a fal mellett,

majd eltűnt egy elfolyóban. - Kéz és láb nélkül? - kérdezte Hartrog. - Zuhanás közben megkapaszkodtam a kötélben, és kiszakadt

a kezem - mondta Derina -, aztán beleakadt az egyik lába, és kiszakadt az is. Földet érve pedig elvesztettem a másik kezem és

a másik lábam. Nem volt mivel kapaszkodnom, mert nem talál-tam meg őket.

- Ez nem ad választ a kérdésemre - mondta Hartrog.

- De igen - kaffantotta a koponya. Ekkor ért le Sints is.

- Ne nagyon kószálj semerre, és nézz a tappancsod alá! - mondta neki Derina. - Még összetaposod a testemet.

Hartrog időközben átgondolta a kérdését, és módosított rajta.

- Hogyan másztál fel kéz és láb nélkül? - Odakúsztam a létrához, mint valami hernyó - morogta

Derina. Az arcáról ugyan nem lehetett leolvasni semmit, de a hangjából érezhető volt, hogy kellemetlen az emlék. - A fogam-

mal megragadtam az első fokot, aztán begörbítettem a gerin-

cem, és amikor hirtelen kiegyenesítettem, feljebb ugrottam egyet. Így.

- Elég kényelmetlen - mondta Hartrog. - Nem csoda, hogy

csak a közepéig jutottál... - Kétszer leestem már onnan. Most itt kérdezősködtök, vagy

megkeresitek a tagjaimat? - Én nem sokat látok - mondta a sírásó. - Mit lehet várni a sötétben egy élőtől? - kérdezte Wesetar, és

ha lett volna nyála, és szabadon van a szája, talán még köp is hozzá egyet.

- Jön még valaki? - kérdezte Derina. - A zombit és a ghoult nem lehet kettesben hagyni - felelte a

ghoul. - Ja, igen. Wesetar és Sints hamar ráakadtak az épen maradt lábra és

kézre. Hartrog nem mozdult Derina mellől, az ő ingébe gyűjtöt-ték össze a csontokat. Megkerültek a bordák is, aztán egy lábfej,

egy alkar, és minden más. Csak egy kézfej nem. Derina mondta, hogy azt ne is keressék, de ezt tudták maguktól is.

- Vissza kell szerezni - mondta a csontváznő, miközben kopo-

nyáját a csonthalom tetejére helyezték. - Van a közelben egy kis falu, ott kikaparunk valakit a föld

alól, megtisztogatjuk a kezét, aztán kapsz egyet. - Nekem a sajátom kell. Én íjász vagyok. Mit kezdjek más uj-

jaival?

Hartrog összekötötte ingének sarkait, és a hátára vetette, mint valami batyut. A fej is benne volt. Aztán megragadta a kö-

téllétra egyik fokát, és elindult fölfelé. - Kicsit zűrös lesz... Lehet, hogy ki kell irtani egy egész várost

érte.

Derina feje oda-odakoppant egy csontocskához. A kötél felé-nél aztán két koppanás között tompán azt mondta:

- Akkor kiírtjuk... Ismét együtt voltak.

3.

Kongton a szokásos vidéki városok körébe tartozott: annyiszor

lerombolták már az ellenséges hadak a külvárosát, hogy min-denki igyekezett a falak közé beköltözni, s éppen ezért bent olyan szorosan egymáshoz épültek a házak, hogy az utcák több-

ségén csak oldalazva fért el egymás mellett két ember. Beépített erkélyek lógtak ki mindenfelé, legtöbbször ócska tornyok mere-

deztek a házak tetején, és ezeken az ócska tornyokon, mint holmi szemölcsök pöffeszkedtek a kis lakókamrák. Átjárók nyúlottak a szemközti házakhoz, amely átjárókban is laktak már;

jó sok adózó polgára volt a városnak. Kongton helytartója, kormányzója, kiskirálya Lord M.

Shrattian volt, akinek a nevében az M. a mágusi titulust jelölte. A lordmágus erős kézzel fogta meg a rábízott alattvalókat, ezért

aztán vagy a legteljesebb nyugalom és béke uralkodott a falak között, vagy nagyon csúnya tömeges elhalálozásokra került sor. A kettő között hiányzott az átmenet.

Lord Shrattianhoz minden eljutott. Eljutottak a hírek, ha nem a szél szárnyán, akkor a fejekkel együtt. Most sem volt más-

képp: Derina apró, ámde nem elhanyagolható testrésze is nála kötött ki. A lordmágus díszes fogadóhelyén ült a fogadócsarnok-ban, és elgondolkodva rázogatta a kézfejet. Hallgatta, ahogy a

csontok csörögnek. - Sétáló csontváz? - kérdezte már századszorra.

Senki nem mert válaszolni. Ez nem olyan kérdés volt. Lord Shrattian felállt uralkodókat megillető székéből, és kiállt

udvartartása elé. Lenézett oldalt várakozó kapitányára.

- És nincs a barlangban? A kapitány biccentett. Már fájt a nyaka.

- Így igaz, méltóságos uram. Forholis kapitány nemrég érkezett vissza embereivel egy vá-

rosfalon túli őrjáratról, amely során felderítettek egy kis barlan-

got is. A barlang a legteljesebb várakozásuk ellenére is üres volt. Csak egy kötéllétrát találtak bent.

- Mit mondanak a falusiak? - kérdezte a lordmágus. - Már hárman meghaltak közülük, uram, de tartják magukat a

meséjükhöz.

Lord Shrattian aprócskákat bólintott. - Lehet, hogy igazat mondanak?

- A körömletépés után még szoktak hazudni, de miután meg-

pirítjuk őket és a megpuhult húsdarabokat kitépdessük egy fo-góval a testükből...

- Csupán töprengtem, kapitány...

Forholis kapitány nyelt egyet. Ádámcsutkája egész a mellka-sáig leszánkázott. Lord Shrattian felemelte a kezet és a hangját.

- Gondolom, senki sem tudja, hogy kihez tartozik... A nemesi családok sarjai élénk tagadása azt jelezte, hogy

senki nem tud semmit.

- Régi rokon? - kérdezte a lordmágus körbepillantva. - Egy se akart visszajönni?

A tagadó hangzavar döbbent felhangú „Miért is akart volna bárki is?” - kérdések sokaságába csapott át. A lordmágus raga-

dozómosollyal nézte a fejüket rázó, díszes családi küldötteket. - Ti'Doro... A Ti'Doro család liliomos asztalánál megfagyott a levegő.

- Mintha egy varázsló jött volna hozzátok a múlt héten láto-gatóba... - nézett rájuk kissé félrebillentett fejjel Lord Shrattian.

- Már a második órában megöltük... - dadogta a családfő, Saolo Ti'Doro, akinek rövid szálú, őszes haja azonnal az égnek meredt, amint a lordmágus megszólította.

- Két óráig volt itt? A városomban? - Lord Shrattian úgy tudta hangsúlyozni, hogy a „városomban”, hogy mindenki azonnal

szívdobogást kapott tőle... - A második óra elején... Mindjárt az első perceiben. De előtte

nem is találkoztunk, mert... elázott és át kellett öltöznie a foga-

dáshoz. Csak ránéztünk, és mindjárt megöltük... - Eltemettétek?

A családfő hápogott egy keveset. Ha most bevallja, hogy el-temették, akkor ugye, saját halálos ítéletét írja alá. Mert akit eltemetnek, az visszajöhet, és aki visszajöhet, az vissza is jő, ha

senki nem kívánja a visszatértét. - Átszúrtuk karóval a mellét... És eltörtük a lábait... Aztán egy

sziklát görgettünk rá... - Miért jött ide a varázsló? - Lánykérőbe...

- Lánykérőbe? Ha jól tudom, egy lányotok van és az is hat-éves.

- Szereti a kicsiket... De mi nem adtuk... Megöltük. Lord Shrattian közelebb sétált a liliomos asztalhoz.

- Minden kérőt megöltök?

- Csak a varázslókat... Illetve csak a városon kívüli varázsló-kat...

A terem túlsó végében két család már elkezdte szövegezni a

Ti'Doro vagyon felosztására kötött szerződésüket. A lordmágus azonban hirtelen másfelé fordult.

- Admund! - szólt oda a kakasos címerű Gonzagókhoz. - Van-e híretek arról, ki törte fel a családi kriptátokat egy hónapja?

- Már keressük, már keressük... - mondta elvörösödve

Admund Gonzagó gróf. - A tettest már keressük... Most akartam pénzt felajánlani a nyomravezetőnek... Ma este...

- Miért vártatok eddig vele? - tudakolódzott Lord Shrattian. - Eltűnhetnek a szemtanúk... Mintha nem állt volna érdeketekben

kideríteni, ki a tettes... Vagy rosszul érzem? A szerződő felek hátul megállapodtak arról, hogy majd később

írják be a családnevet. Még változhat a helyzet, bárkiből lehet

áldozat, bárkinek a vagyona újrafelosztásra kerülhet... - Rossz... rosszul, nem, nagyuram. A gondok, amelyek most

nyomasztanak, oly nagyok!... De mondtam a sógoromnak, hogy kutasson szorgalmasan... de nem lehet bízni benne...

Köztudomású volt, hogy Admund Gonzagó gróf ki nem állhatja

a sógorát, mivel az az előző nyáron egy egész ménest elhajtatott a szomszédos városok valamelyikébe, hogy eladassa a lovakat.

Sajnos, a lovak között volt Admund Gonzagó kedvenc hátasa is, amelynek a gróf hosszú, magányos lovaglásain kiteregette lel-két. Nos, abban a szomszédos városban pedig szóra bírták a lo-

vat... A feszültség ezután a bejelentés után biztos nem fog enyhülni

a két rokon között. - És mit vittek el a kriptából? - Semmit, nagyuram.

- Tán bevittek oda valamit? - Akkor már inkább elvittek - mondta a gróf.

- Nahát, most vittek vagy hoztak? - kérdezte Lord Shrattian. - Vittek... vittek... - Mi hiányzott?

- Ékszerek... - Én úgy tudtam, hogy a Gonzagók nem temetnek ékszereket

családtagjaik mellé. - A lordmágus a háta mögé tette a kezét. - De mások sem - közölte sietve a gróf.

- Akkor hogyan tűnhettek el ékszerek?

- Hát... ékszerek tűntek volna el, ha eltemettük volna őket... De utána... bezártuk a kriptaajtót... - A gróf kényszeredetten elvigyorodott. - Ugyebár, hehehe... se ki, se be.

Lord Shrattian visszasétált a terem közepére, és ismét fel-emelte Derina kézfejét.

- Most - közölte fennhangon a mintegy kétszáz egybegyűlttel - elrendelem a temető átvizsgálását. Ha a katonáim ráakadnak arra a hullára, akinek a keze a kezemben van, akkor harmad-

íziglen kiirtom a hulla családot... Ha még élnek. Ha azonnal je-lentkezik a felbujtó, vagy az, aki felélesztette eme kéz gazdá-

ját... megúszhatja... - Lord Shrattian összevonta a szemöldökét. Börtönt mondjon? Akkor már inkább a harmadizigleni kiirtást

fogják választani. Száműzetést? Akkor pedig többen is fognak jelentkezni a kelleténél. - ... Vagyonelkobzással...

A lordmágus körbefordult. Senki nem jelentkezett.

- Nos?... Ez itt a megbocsátás ideje. Oldalt egy reszkető kéz nyúlt a magasba. A lordmágus össze-

vont szemöldökkel nézte gazdáját: a csaknem hetvenéves Riaznik bárót. Aztán intett, és katonái már meg is indultak kifelé az ajtón, hogy elkobozzák a báró egész vagyonát.

- Nem én voltam, nem én voltam - sikította gyorsan a báró. - Csak mondani akarok valamit!

A katonák parancsnoka visszapillantott a lordmágusra. Lord Shrattian intett, hogy lassítsanak.

- Miféle közölnivalója van számomra, báró? - kérdezte a város

tejhatalmú ura. - A kuzinom kezét nagyságos uram volt oly szíves levágatni

harminc évvel ezelőtt - hadarta a báró. - Csak azt szeretném, ha nem esnének a katonák abba a tévedésbe, hogy valamely ok folytán összetévesztik a... annak a gazdájával.

Lord Shrattian hallgatott egy darabig. - Parancsnok - fordult aztán bizalmasához. - Hány emberi ke-

zet vágattam le összesen? - Azokra gondul, méltóságos uram, akik meg is haltak? - kér-

dezte óvatosan Forholis kapitány.

- Feltétlen. - Hát majdnem mind meghalt, de... Az elmúlt négy évtizedben

úgy harmincötezer lázadót, tolvajt és engedetlen csavargót sza-badítottunk meg a jobb vagy a bal tenyerétől.

A lordmágus rájött, hogy más megoldást kell találnia. De egy-

előre legyintett. Biztos, ami biztos. - Azért csak menjenek!... De csak a balkezekkel kell törődni.

Hartrog minden gond nélkül átsétált a városkapun. Az őrök

megtapogatták, látták, hogy nincs fegyvere, látták, hogy sze-gény és nem tud fizetni, ezért aztán kicsit megütötték, de been-gedték minden gond nélkül. A problémák bent kezdődtek.

Hogyan találja meg a kezet? Ha kérdezősködik, akkor feltűnést kelthet. Azt pedig nem

akart, így is hullaszaga volt, és utána fordultak az emberek, akik mellett elhaladt. Látta a fintorokat, és nem győzött csodálkozni:

Kongton alapjában véve büdösebb volt mindegyik városnál, ahol járt, és mégis... Milyen kényes emberek élnek errefelé!

Kongton sikátorainak kiismerhetetlen szövevénye egy kisebb

piactérre vezette. Hartrog megállt egy kofánál, aki disznóhúst árult. A megközelítési módokon töprengett, és a piaci forgatagot

bámulta. Legyen agresszív, megfélemlítő? Kapjon el valakit, kér-dezze ki és ölje meg? Akkor az illető biztos nem beszél többet... Illetve fenét biztos... Vagy legyen finom, tapogatózó? Elvégre

olvasott ember, csak tud finom és tapogatózó is lenni... A kofa valami miatt ideges lett. Először a húsaihoz hajolt kö-

zel, aztán benézett a pult alá is. Miután megvizsgálta a háta mö-gött a fal tövét, ismét a húsait kezdte szagolgatni.

- Nem szégyelli magát ilyen dögöt kihozni ide? - kiabálta fel-

háborodottan egy parasztasszony Hartrog háta mögött. A sírásó megfordult: az asszony a kofának mondta ezt, majd felvett egy

hatalmas oldalast az asztalról, és az árus fejéhez vágta. - Ez ma reggel még élt - nyögte a kofa kétségbeesetten. - Legalább annyira mint a nagynéném, aki fél éve belefulladt a

Mannon-tóba - kiabált az asszony. Hartrog gyorsan odébb állt, nem akart belekeveredni a vesze-

kedésbe. A sarkon elhúzódtak mellőle a fekélyes koldusok. Aztán kicsivel arrébb, amikor megállt egy nyitott ablak alatt, egy kiha-joló háziasszony ráborította az ágytálat. A sírásó ekkor arra gon-

dolt, hogy nem ártana tisztálkodnia. Egy pillanatra feltámadt benne a vágy, hogy keres egy nyilvános házat, ahol egy dézsába

beleülhet, fedetlen keblű lányok meleg vizet öntenek a bőrére, végigsikálják testét ruhadarabokkal, és...

...és mivel minden vér alászállt az agyából, hát elájult.

Arra ébredt, hogy a feje nekikoppan egy deszkadarabnak. Ki-nyitotta szemét, és rögtön egy elfeketedett szemű hullára esett a tekintete. Egy kordén feküdt, a kerekek élesen nyikorogtak, a

batár minduntalan meg-megugrott. Hullaszállítón volt, három halott társaságában. A bakon két durva posztóköpenyt viselő

alakot látott. Meghaltam volna? - kérdezte magától Hartrog. - És most visz-

szatértem?

Nagy ugrás volt a lányok karjaitól idáig. A hullaszállítók a reggeliről beszélgettek. Az egyiküknél kása

jutott reggelire, a másiknál szalonna és lepény. A kásás arról érdeklődött, hol vette társa a szalonnát.

Hartrog egy pár pillanatra belehallgatott a beszélgetésbe, az-tán úgy döntött, hogy nem érdekli. Ekkor ijedt csak meg igazán. Mert ha már a kaja sem érdekli, akkor minden bizonnyal meg-

halt. A sírásó hanyatt vágta magát a kordén és felnézett a piszkos-

szürke égboltra. Rettenetesen sajnálta, hogy véget ért az élete, amely ugyan nem volt túl jó, de nem volt túl hosszú sem, és azért annyira nem volt rossz, hogy ilyen rövid legyen. S persze

zavarta a sok elvesztegetett idő, amit Dorniakban töltött, saj-nálta, hogy megtanult írni és olvasni, teljesen feleslegesen, mert

semmire nem használta életében ezt a tudását, és sajnálta, hogy ennyi energiát elvesztegetett a halottakra.

... amikor úgyis közéjük kerül.

Hát eljött az ideje, sóhajtotta Hartrog. Megnézte, kikkel került egy szekérre. A szakember szemével vizsgálgatta élettelen tár-

sait. A fekete szemű nyilván mérgezés áldozata lett; a másikat lefejezték, a feje faltól falig gurult a lábánál; harmadikukat pe-dig, egy középkorú perszónát megfojtották: a nyakánál ujjnyo-

mok mélyedtek bőrébe. Kellemes egy város, gondolta a sírásó. Itt meg tudnék élni, ha

nem haltam volna meg. Aztán meg az jutott az eszébe, hogy legalább nem fog kilógni

a társaságból. Úgyis állandóan kinézték. Neki élőnek állandóan

szüksége volt valamire: ételre, takaróra, pihenőre... a halottak nem mindig tolerálták ezt. De mennyivel könnyebb halottnak

lenni, mint élőnek! Hartrog fölsóhajtott. Csak az a nyomorult rothadás ne lenne!

Elzsibbadt a keze, meg kellett fordulnia. Úgy vélte, ez a hul-

lamerevség első jele lesz. A mozgásra megfordult az egyik bakon ülő is. Amikor meglátta Hartrog fájdalmas tekintetét, megrán-totta a gyeplőt. Társa majdnem lezuhant az öszvérek patái alá.

- A kutyamindenit - mondta a bakon ülő sírásó. - Billique, ez él!

- Csapd agyon! - javallottá Billique. Nem szerette a bonyo-dalmakat.

- Ekkora marhákat! - háborgott Hartrog, és felült. - Hát élőnek

nézek én ki? - Hullaszagod van valóban - morogta Heraldo Gio.

- Csak hullaszagom? - Hullaszíned is van - bólintott Billique.

- És akinek hullaszaga és hullaszíne van, az hulla szokott lenni, nemde? - kiabálta Hartrog.

- Többnyire igen - bólintottak a hullaszállítók egyszerre.

Hartrog megnyugodott. - Hova megyünk? - kérdezte.

- Most sehova - mondta Billique. Körbeintett. - Állunk. - Hova indultunk? - A temetőbe...

- Az jó - Hartrognak szöget ütött valami a fejébe. - Ilyen ócska kocsival?

- Sietsz? - kérdezte Heraldo. - Nem éppen. Csak szakmabeli vagyok - mondta Hartrog. -

Dorniakban szükség volt a gyors kocsira. Ledobáltuk a halotta-

kat, elkezdtünk nekik sírt ásni, aztán ha menekülni kellett, gyor-san felpattantunk a szekérre, és uzsgyi, vissza a városba.

- Miért kellett a temetőből menekülni? - kérdezte Heraldo. - Ha jöttek a halottak vagy a szellemek. - Azok errefelé nincsenek.

- Nincsenek? - döbbent meg Hartrog. - Egyetlen múmia sincs? Zombik? Oszladozó tetemek?

A hullaszállítók mindenre csak a fejüket rázták. - Itt be van tiltva a feltámadás. - Na, menjünk! - intett Hartrog. - Ezt látni akarom. Egy nyu-

godt temető... Heraldo megnoszogatta az öszvéreket, és a kordé ismét elin-

dult. - Ezek itt a hátam mögött, kicsodák? - kérdezte Hartrog.

- Egy házaspár és a nő szeretője.

- Értem - mondta Hartrog. - A férfi nyilván megtudta, hogy az asszony megcsalja. A feleségét megfojtotta, aztán a szeretőt megmérgezte. Kiderült, neki pedig a hóhér levágta a fejét.

Billique kezével nemet intett. Félig visszafordult Hartroghoz. - Ennél azért bonyolultabb. Az asszony összeveszett az urával,

és elkottyantotta, hogy van valakije. A férj rettenetesen meg-verte, majd utána elhatározta, hogy öngyilkos lesz, megmérgezi magát, mert nem bírja elviselni a szégyent. Csakhogy közben az

asszony is kisütötte, hogyan végezhet az urával és a szeretője segítségét kérte. Ma reggel aztán a férj megitta a mérget, de

amikor hátat fordított a feleségének, az nem tudván, hogy már nem kellene a segítsége, egy hatalmas csontozókéssel levágta a

férje fejét. Jött a szeretője, hogy eltüntetik a holttestet, ám az asszony véletlenül megsértette a szeretője kezét a késsel, és így a mérgezett vér megmérgezte a szeretőt is. Amikor az haldok-

lott, elkapta a nő nyakát, és hiába esküdözött az asszony, hogy nem tud semmiről, még mielőtt a méreg hatott volna, a szerető

megfojtotta. Aztán meghalt maga is... Hartrog kikukkantott a kordéból. Kijöttek a belsővárosból, és

a szellősebb külváros utcáin haladtak. Csak elvétve lehetett em-

bert látni. - Engem hol szedtetek össze?

- Az utcán egy fal tövében. Elhúztak az útból, mert eltorla-szoltad a sikátort. Aztán valaki szólt nekünk, mi pedig össze-szedtünk. Gyorsan kiértünk, mert még ki se hűltél.

- Nyár van - vont vállat Hartrog. - Lassabban megy. A homlokához nyúlt. Még meleg volt. A sírásó gondolkodóba

esett. Aztán tétován a tenyerére lehelt. És végül kitapintotta nyaki verőerét.

- A fenébe - mondta. - Hát én nem haltam meg!

- Hullaszagod és hullaszíned van - foglalta össze Billique. Megnoszogatta az öszvért. - Ne ess kétségbe, majd kihűlsz!

- És akinek hullaszaga és hullaszíne van, az hulla szokott lenni?

- Többnyire igen.

- Hát én most nem vagyok hulla. Hartrogot mélységesen felháborította a hozzá nem értésnek

ez a foka. Két agyament hullaszállító, akik azt se tudják megál-lapítani, ki halott és ki nem.

- Az apám sem az - mondta Heraldo. - Neki is évek óta hulla-

színe és szaga van, mégis él. Nem is lehet megmaradni vele egy szobában... Pedig igazán nincs terhünkre, nem eszik, nem mo-zog, csak büdös.

A társa ránézett. - Te, biztos, hogy nem halott?

- Beszél. - Az élőt a halottól csak egy paraszthajszál választja el -

mondta okosan Hartrog. Ő már csak tudta. - Fogjátok be a szá-

ját... - Most egyébként már mindegy - mondta Heraldo. - Itt va-

gyunk a temetőnél. Hóóó... - És?

- El fogunk ásni. Aztán Heraldo meglendítette az ülés alól előhúzott lapátját.

- Lassan besötétedik - mondta Derina. - Itt kellene már lennie.

- Kicsit késik - mondta magabiztosan Gulogh. A halottak a falucska kihalt házai közt húzták meg magukat.

Egyrészt azért, mert ez tűnt a legkényelmesebbnek, másrészt

pedig ha a falusiak hazatérnek, nyilván ki lehet verni belőlük, hova vitték Derina kezét. Derinát ezek mellett a bosszúvágy is

fűtötte, kiásta a falusiakat, és összeszedte a sírokból ellövöldö-zött nyílvesszőit. Ideiglenesen feltett magának egy csontvázke-zet is, egy beszakadt női sírból kotortatta elő Sints-szel, de nem

volt megelégedve vele. - Vissza fog jönni? - kérdezte Sints Guloghot. Egy ház tövében

voltak, és a lemenő nap fényében sütkéreztek. A meleget azon-ban csak a ghoul érezte.

- Vissza.

- Ez nekem elég. - Sints hitt a hullának. Nem tudta, hogy Gulogh megérzéseire hagyatkozva mondja, amit mond, vagy

valóban a jövőbe lát, de amit eddig megjósolt, az mind bejött. Csakhogy ritkán jósolt, és mindig csak magától. Nem lehetett kérdezni.

- Te... Ez a jóslás dolog, ez a haláltól van? Gulogh ránézett. Merev szemgolyóiban mintha az érzelem fé-

nye csillant volna meg. De csak a nap vöröse volt. - Nem. Még életemben jártam a negatív világban.

- Aaa... - Sintsnek nyitva maradt a szája. - Ott lent?...

- Ott lent. Egy barátommal.... - Gulogh elvágta a beszélgetés folyamát. - Más emberként tértem onnan vissza.

- Halottként?

- Nem. - A merev szemek most rosszallóan meredtek a ghoulra. - Nem kell meghalni azért, hogy az ember megváltoz-

zon. - De legtöbbször csak az segít. - Ez igaz. Vagy az sem... De ez a történet nagyon régi, én pe-

dig tudvalevőleg csak pár nappal azelőtt adtam be a kulcsot, hogy találkoztunk volna.

- Persze, persze... - Sints a tenyerébe fektette nagy, busa fe-jét. - Hiszen ott futottunk össze a koporsódnál.

Derina eltrappolt mellettük. Egy íjat lóbált a kezében, és a frissen kihantolt tenyerét nézegette. Néha ökölbe szorította, néha kiengedte.

- Hol van már? - kérdezte. - Hol van már? Hol van már az a sírásó?

- Nem működik? - kérdezte Gulogh. Derina visszafordult. - Hogy működik-e? - kaffantotta. - Ez egy húszéves csitrié

volt, aki kukoricamorzsoláson kívül semmi mást nem csinált életében, legfeljebb a haját fésülte... Nézzétek! - A csontváznő

előrenyújtotta a kezet. - Még a színe is más... És ha elengedem, így összeugrik. - A csontpercek kéregető pózba ugrottak.

- Hozzá lehet szokni mindenhez - vont vállat Gulogh. - Kicsit

zavar, amikor érzem, hogy összeszárad az agyam, de semmi vész. A szememet még tudom kenegetni azzal a bogárkivonattal

és a ghoulok nyálával, de az agyamhoz kevés... Úgy sem ott la-kik a lélek...

Derina vicsorított, és elrohant. Illetve elrohant volna, mert pár

lépés után megtorpant. Csak állt a falucska poros utcájának kö-zepén.

- Görcs? - kérdezte Sints. - Jönnek a falusiak - mondta Derina. - Látom a port, amit a

csizmájuk felver a távolban - ...és két hatalmas szemgödrével a

fal tövében ücsörgőkre nézett. - De ezzel a kézzel!... Mihez kezdjek ezzel a kézzel?

Sints feltápászkodott. - Szólok a többieknek.

A ghoul egyenesen a falucska temetője felé vette az irányt,

sejtette, hogy Poerlt ott találja. S ahol Poerl, jobb híján ott lesz a zombi is. Mert igaz, hogy a tisztességes zombi csak embereket eszik, de ha élő emberek nincsenek a közelben, hát jó a

ghoulhús is... Az elmúlt időkben a zombi már akkor is az izga-tottság jeleit produkálta, ha Poerl közelébe került. A gond csak

az volt, hogy ez fordítva is fennállt: ha a ghoul megérezte a zombi illatát, azonnal megindult a nyálelválasztása. Ennek meg-felelően mindig kellett valaki, aki távol tartja őket egymástól.

Sints ott találta a düledező kőlapok takarásában Wesetart is. A múmia a zombi és a ghoul között feküdt el. Derina közölte vele

a hírt, aztán együttes erővel mozgósították a hullák között válo-gató, zabáló ghoult és a vágyakozástól remegő zombit.

- Mekkora a falu? - kérdezte Wesetar Derinát. - Tizenöt család... De ezekkel a kezekkel... - Lőj először a férfiakra! - ajánlotta Sints a hátuk mögül.

- Természetesen - bólintott a csontváz. - Még emlékszem ezekre a földi szabályokra... A nők és a gyerekek csak a férfiak

után következnek... - Nem azért. A férfiak nagyobbak. Könnyebben eltalálod őket. - Azért nem olyan nagy a baj... - méltatlankodott Derina.

Sints és Poerl elbújtak az első házak egyikében, a zombi pedig Wesetarral együtt velük szemben az utcácska túloldalán. A há-

zak agyagszagúak voltak, de ez csak otthonossá tette a helyet. Derina letérdelt, és kipakolta maga elé a nyílvesszőket.

Gulogh mellette toporgott.

- Én is tudok lőni - ajánlotta fel. - Keress egy botot! - morogta Derina.

- Van baltám. - Az még jobb. Merre van Sirolmol? - Mit tudom én, ebben a homokos időben!

A falusiak még nem vették észre, hogy valami nincs rendben otthon.

- Mocsok egy népség - kaffogta Derina. - Szerezz még egy baltát!

Gulogh azonban maradt.

Pár perc elteltével aztán kivehetővé vált, miért is jönnek ilyen lassan az emberek. Holttesteket cipeltek.

- Gyászmenet - jegyezte meg Gulogh.

- Jobb helyeken a halottak saját lábukon mennek... Minek ci-

peltetik magukat? Ha mindenki visszatérne, kevesebb probléma lenne itt a földön...

Gulogh felidézte a dorniaki temető állapotait. Csak pár napot

töltött ott, de az is kész rémálom volt. - Nem biztos - mondta Derinának.

A csontváznő azonban nem tudta, miről beszél. Neki a városi lét volt kaotikus és illogikus. Megtornáztatta ujjait, és felemelt a földről egy nyílvesszőt. A húrra illesztette.

- Hamarosan... - morogta orrgödre elé, és felemelte az íjat. Megfeszítette a húrokat... Kivárt, majd az útjára engedte a vesz-

szőt. A pendülést követő pillanatban már suhant is a fémhegyű bo-

tocska. Egy elöl haladó vörös férfi mellkasában kötött ki. - A halálba! - dühöngött a csontvázíjász. - A nyakába akar-

tam.

A falusiak elejtették halottaikat, és megdöbbenve meresztet-ték szemüket előre. Aztán felfedezték Derinát és Guloghot. A

nap eseményei azonban elvették józan eszüket, és a menekülés helyett támadtak. Jutalomra számítottak a városban, ment az egész falu, és három hullával tértek vissza. Visszatéréskor pedig

itt van minden bajuk előidézője. A rohamot oldalról kapta el a két ghoul, illetve a zombi és

Wesetar. A ghoulok mancsuk egyetlen csapásával rögtön meg-öltek két embert, a zombi pedig egy asszony torkának esett neki. Wesetar egy favillát szorongatott gyolcsba burkolt kezében,

de mivel első ellenfelét azzal nem tudta átszúrni, ütlegelni kez-dett vele. Hamarosan be is szakított egy koponyát...

Derina egy halott precizitásával lőtte ki nyílvesszőit. Mikor azok elfogytak, kikapta a tétován várakozó Gulogh kezéből a baltát, és belevetette magát a véres-hangos forgatagba. A fe-

jekre hajtott. A falusiak veszteségei már az első pillanatokban óriásiak vol-

tak. Gulogh féltette testi épségét, de nem volt szükség rá, nél-küle is megfuttatta a kis csapat a helyieket. A felszakított nyaki erekből kilökődő meleg vér hatott a legelementálisabb erővel a

falusiakra. Rájöttek, ha nem futnak el, az utolsó szálig legyilkolja őket a szőrös testeknek, lila húscafatoknak és megvillanó alkar-

csontoknak ez az egyvelege.

Amikor elült a porfelhő, és az utolsó falusi is eltűnt a látha-

tárról, csupán a halottak maradtak ott az agyagfalú házak kö-zött, Gulogh odafordult Derinához. A csontváznő síkos volt a vértől és fekete a rárakódott portól.

- Mondd csak! Még azt sem tudom, miért kergettek meg a fa-lusiak legelőször.

A csontvázíjász mintha zavarba jött volna. A fejtartása árul-kodott erről, mert amúgy széles mosolya most is olyan volt mint máskor.

- Hát... mert szerettem volna egy kis... kis faggyúszappant lopni.

- Faggyúszappant? Minek? - Nem elég fehérek a fogaim...

A hullaszállító kordé bezötykölődött a temető kapuján. Ezen az

estén a temető felettébb hangos volt: ezerötszáz katona járta a kriptákat. Kezdett leszállni az éj, és fáklyákat gyújtottak. Ahol

kézfej nélküli csontvázat találtak, ott felírták a kripta tulajdono-sának a nevét, és rögtön elküldtek két katonát a családhoz, hogy igazolják, hogyan vesztette el megboldogult rokonuk a balját. Az

igazolások legtökéletesebbike az volt, ha a család felmutatta a kezet.

Már a kapuban megállította a kordét két katona. - Megnézzük, meg van-e a kézfejük - mondta az egyik. Aztán

elcsodálkozott. - Ezek friss hullák!...

- Mi mást hoznék a temetőbe, ha nem friss hullákat? - kérde-zett vissza a kocsis.

Intettek, hogy menjen. - Erről jut eszembe - mondta a katona a társának. - A kripták

még csak rendben lennének, de mit fogunk csinálni azokkal, aki-

ket eltemettek? Ki fogjuk ásni a sírokat? A batár befordult a fejfák és kripták közé. Aztán megállt egy

foghíjas telken. Hartrog leborította a hullákat a földre. Amint elkezdett ásni, újabb katonák érkeztek. - Mit csinál itt, ember? - kérdezte egy hadnagy.

- Elásom a halottakat. - A kezük meg van?

- Kivétel nélkül. Egy fej hiányzik csak, de azt is megtalálja ott

a bokor alatt. - Hartrog mutatta. - Mondja hadnagy úr - mondta aztán -, mi ez a kéz-mizéria? A kapuban is megállítottak.

- Keresünk egy kézfej nélküli csontvázat.

Hartrog megvakarta a fejét. Ha ezerötszáz katona keresi Derinát Kongton temetőjében, vajon nem lenne-e célszerű ar-

rébb állni erről a vidékről? Mert kétség sem férhetett hozzá, hogy Derinát keresik. Ilyen véletlen egybeesések nincsenek.

- Ma behoztak két kezet Lord Shrattianhoz...

- Kettőt? Lehetnek véletlen egybeesések.

- Minden nap hoznak be testrészeket - legyintett a katona. - De ma az egyik egy élő csontváztól származott.

- Élőtől? Ügy értve, hogy én is élek, tehát a csontvázam is él... tehát ha levágják a tenyeremet és kicsontozzák, akkor az élő csontváz volt valaha.

- Miket beszél, ember? - A csontvázat borította valami? Hús vagy ilyesmi.

- Korábban biztosan - vont vállat a katona. - Most azonban menekült... Maga sírásó? Ha lát egy szaladó csontvázat, akkor szóljon.

- Feltétlen. Ezeket eláshatom? Nem kellenek? - Ásson! - bólintott a katona. - Öt sírt ás, vagy csak egyet?

- Egyet - mondta Hartrog. - Már várnak a barátaim...

4.

A tüzet körberakták kövekkel, nem kellett attól félni, hogy egy

elguruló parázs jóvátehetetlen kárt okoz valakiben. Hartrog krumplit dobált a parazsak közé, és korgó gyomorral várta, hogy

megpuhuljanak. - Most már mindent tudunk - mondta sötéten Derina. - Csak azt nem, hogyan szerezzük vissza - bólintott Gulogh. -

Ki ez a Lord Shrattian? - Elbeszélgettem ott az egyik katonával - mondta Hartrog. -

Lord Shrattian a város ura. Lordmágus... Wesetar felnyögött a gyolcsok alatt.

- Kicsomagolom a balomat! Nézd meg, Derina, megfelel-e! Jó

szívvel adom. - Jó szívvel! - hörögte a csontváz. Ha van arcbőre, most biztos

lebiggyeszti az állát. - Már háromszáz éve elrágcsálták az ege-

rek. - Olyan aranyos, amikor mérges! - jegyezte meg jókedvűen

Gulogh. - De kívánok most egy jó szivart! - Mit kell tudni egy lordmágusról? - kérdezte Sints. Wesetar hallgatott.

- Elfelejtettem - mondta aztán. - Régen volt már... De nagyon félelmetesen hangzik a neve. És örök szabály: ha jót akarsz,

kerüld el a mágusokat... - Miért, talán megölnek?

Hartrog nem szólt bele a háta mögött zajló beszélgetésbe. Ő elvégezte a dolgát, majd a többiek kitalálják, hogyan szerezzék vissza Derina kezét. Egy bottal megkotorta a krumplidarabokat.

Nem szentelhette azonban a figyelmét teljes egészében a tűznek és jövendő vacsorájának, mert egy kemény kezet érzett a vál-

lán. Felszisszent. - Nem lehet kezelni - morogta Derina, és jobbjával lefejtette

Hartrog válláról kölcsönvett balját, amely görcsöt kapott. - Mit

tudunk Lord Shrattianről? Hol találjuk meg, és mit csinál? - Mit csinálhat egy lordmágus? - morogta Hartrog. - Nem tu-

dom, mert még sosem voltam lordmágus. A városban pedig sze-rintem bárki el tud igazítani, hol is lakik. Bár volt egy rokonom, aki félvak volt, és mágus is. De nem én örököltem a vagyonát.

- A tehetségét sem - jegyezte meg Wesetar. - Viszont ennek köszönhetően megvan mindkét szemem.

- Még... - Mindent tudnunk kell - mondta Derina. - Honnan? - kérdezte Hartrog. - Menjek vissza a városba és

kérdezősködjek? Ki tud arra válaszolni, hogy mit csinál egy lordmágus? Legfeljebb, aki ismeri az itteni szokásokat... A régi

polgárok viszont biztos jelentik, ha kérdezősködöm. - Nincs más megoldás. - Megeszem a krumplimat, és elgondolkozom.

Derina az éjszaki égbolt csillagai felé emelte koponyájának elejét. Kissé teátrális mozdulatával azt jelezte, mily esendő is az

ember, hiszen a gondolkodáshoz ennie kell! Ez a filozófia első alaptanítása is.

- Azaz... - Hartrog gyorsan elhallgatott. Tudta, kit lehetne

megkérdezniük. Rájött. De ha most elmondja, keresztet vethet a vacsorájára.

- Azaz?...

- De megehetem előtte a krumplim! - Fenébe a krumpliddal! - csattant fel Derina. - Mondod, vagy

sem? Már nem tudom visszatartani a bal kezem. - Megkérdezhetünk egy hullaszállítót a dologról - vallotta be

kényszeredetten Hartrog. - Szerintem válaszolni fog minden kér-

désünkre. - Hol van most?

- Kongton temetőjében. - Megölted és eltemetted? - kérdezte Gulogh közelebb ha-

jolva. - Nem - mondta Hartrog. - Errefelé nincsenek élőhalottak.

Senki. Még élt, amikor földet szórtam rá.

A temető éjfél után sem volt veszélytelen hely. A katonák nem hagytak fel a kutatással az éjszaka beálltakor. A parancs úgy szólt, hogy keressenek meg minden félkezű csontvázat, és nem

úgy, hogy nappal keressenek meg minden félkezű csontvázat. Számtalan fáklya világította be a felforgatott kriptákat és ki-

ásott sírokat. A kis csapat szerencséjére azonban a katonák már végeztek a temetőnek azzal a felével, ahova Hartrog ásta el a halottait. Ott zavartalanul dolgozhattak. Könnyen megtalálták a

helyet: a hullaszállítók szekere még mindig ott állt. Wesetar ámulata hatalmas volt, nem bírta felfogni, hogyan lehet egy te-

mető ennyire békés. - Még csak kóborló lelkek sincsenek? - tudakolta Hartrogtól. -

Nem kell, hogy teste is legyen... Senki? Felfoghatatlan.

- Mi a felfoghatatlan? - kérdezett vissza Hartrog ásás közben. - Legfeljebb hihetetlen. Biztos vannak olyan helyek a világon,

ahol nem támad föl egyetlen halott sem. Nekik például a túlvilági kreatúráktól nyüzsgő temető lehet különös. Igen. Minden bi-zonnyal vannak ilyen helyek is... Talán...

A hullaszállítót a lábánál fogva húzták elő a föld alól, miután leástak hozzá. Aztán kikotorták a szájából a földet, és megpró-

báltak életet verni belé.

A zombi hozott valahonnan egy kicsorbult kardot, és bele

akarta vágni a hullaszállítóba. Alig bírták lefogni. - Nem élet kell verni belé, hanem életet - magyarázta hajdani

szolgájának Wesetar. Régebben ütötte volna, de miután a több-

ség nyomására felszabadította, most csak szurkálhatta. - Mi az az élet? - tette fel a filozofikus kérdést Gulogh. Aztán

Hartroghoz fordult. - Biztos, hogy élt még, amikor eltemetted? - Azt hiszem. Amikor verekedtünk, nem ütöttem meg elég

erősen. A másiknak beleszaladt a bordái közé a lapát, de ezt

csak fejbe vertem. És mintha kapálózott volna, amikor a sírba löktem...

- Azóta meghalhatott ám - kottyantotta közbe Sints. - Bár nincs hullaszaga... Az élők megfulladnak, ha földet szórnak rá-

juk. - Tényleg? - kérdezte a múmia. - Már el is felejtettem... A hullaszállító torkából nyüszítés tört elő. Aztán hirtelen kitá-

totta a száját és nagy kortyokban inni kezdte a levegőt. - Persze, levegő kell nekik! - csapott a homlokára Wesetar.

- Na, Billique! - szólította meg a hullaszállítót Hartrog. - Csak nyugodtan levegőzz!

- Rohadék... - nyöszörögte Billique.

- Ez dicséret - szólt be oldalról Gulogh. - Csak egy állapot - helyesbített Derina.

- Mit akarsz? Derina leguggolt a hullaszállító mellé. Az csak ekkor vette

észre, hogy többen is vannak körülötte. Ránézett a csontváz-

íjászra, majd fel Guloghra és a ghoulokra. Rémület költözött az arcára. Még a sötétség ellenére is látszott rajta.

- A kongtoni viszonyokra vagyunk kíváncsiak - mondta Hartrog. - Hol él a lordmágus, mit csinál?... Van-e valamilyen különleges szokása?...

- Vannak-e szivarjai? - kérdezett közbe Gulogh. - Nem sokat tudok róla - nyögte Billique, és Hartrogra pislan-

tott. Ő tűnt még a legemberibbnek. A csontváz tekintetének he-lyétől a hideg futkározott a hullaszállító hátán. - Akkor mégis csak halott vagy?

- Halott a nagynénéd - mondta Hartrog. - Csak ilyen társa-ságba keveredtem.

- Nem csoda a hullaszag... - Mesélj!

Billique mesélt, nem kérette magát. Elmondta, hogy Lord

Shrattian közel négy évtizede szerezte meg a hatalmat Kongtonban, és azóta a kezében is tartja. Az emberek szeretik, mert béke van, és azért is, mert aki nem szereti, az meghal. Így

csak azok maradnak, akik szeretik. Ezért aztán béke van. - Nem kell ragozni - mondta Hartrog. - Azt mondd, hol él!

A hullaszállító leírta, merre kell menni, ha a látogató a főka-pun keresztül lép be Kongtonba. Le is rajzolta volna, de fény nélkül nem sokat látott. Ennek felettébb örült is, mert a sírgödör

túloldaláról különös csámcsogást és gusztustalan nyeléseket ho-zott feléje a szél.

- Miért kell mindig zabálnia annak a nyomorultnak, ha teme-tőbe érünk? - kérdezte Wesetar Sintset. Poerlre célzott.

- Mert szereti a változatosságot. Nem mindegy milyen állapot-ban van az a hulla. Ahány állapot, annyi íz - válaszolta Sints.

Billique részletezte azt a mágikus hatalmat is, amelyet Lord

Shrattian a magáénak tudhat. Most Wesetar örült a sötétségnek, de legfőképpen a gyolcsainak, mert ő ijedt meg igazán. Attól,

hogy varázsolnia kell. Lecsüccsent a gödör szélére, mintha csak elfáradt volna. Ezt persze senki nem hitte, és a sötétség meg a gyolcsok ellenére is hamar rájöttek, hogy mi a baja.

- Hogy lehetne a lordmágus közelébe kerülni? - kérdezte Derina.

- Akit nem hív, annak nem is érdemes oda kerülnie - mondta Billique. - Az életével játszik...

Derina hosszan nézett. Billique kissé ideges lett. A hullaszállító

és hullaásó most látott életében először ennyire fenyegetően hallgató halottat. A fenyegető színt nem az adta, hogy a csont-

váz nem szólalt meg, hanem az, hogy megszólalhatott volna. - A palotába kell bekerülni - dadogta Billique. - Be a palota

kapuján... Ha kinyitják, nincs gond, de... De ott van a kaszárnya

is. Rengeteg katona, élesebbnél élesebb fegyverekkel. - Ezt mi is tudjuk - bólintott Hartrog. - De hogyan jutunk be a

kapun? - Ki kell nyittatni. - Mivel?

A hullaszállító ezt nem tudta megválaszolni. - Ennyi? - kérdezte Hartrog.

- A többit magunknak kell kitalálnunk - mondta Gulogh.

- Vele mit csináljunk? - kérdezte Hartrog. Billique felé pislan-

tott. - Temessük vissza - mondta Derina. - A kapussal kell kinyittatni - csuklott egyet ijedten Billique.

- De ott meghal! - Na és? Én is kibírtam néhány évet a föld alatt - vont vállat a

csontvázíjász. - Ha életben maradna, biztos unatkozna - állt mellé Wesetar. -

Holtan könnyebb.

Billique ijedten nézett egyikről a másikra. Csak akkor üvöltött fel, amikor Derina megragadta a lábát.

- Segítség! - kiabálta a hullaszállító, miközben rúgni próbált, teljesen eredménytelenül. - Eltemetnek a hullák! Segítség!

Wesetar a kezét ragadta meg, aztán ketten meglódították és visszahajították a gödörbe. Gulogh már fogta az ásót, és át-nyújtotta a múmiának.

- Segítség! - Siessünk - mondta idegesen Sints. - Idecsődíti a katonákat.

- Fejbe kellett volna verni - sóhajtotta Hartrog. - Most nem ordibálna...

A hullaszállító az arcába szórt harmadik lapát föld után elhall-

gatott. De akkor már jöttek a katonák. Fáklya volt a kezükben, s a lánglobokkal megvilágított sírok között százával tartottak a

halottak felé. - Mi lesz? - kérdezte Gulogh. - Bevárjuk őket - kaffantotta vérszomjasán Derina.

- De fáklyával jönnek - suttogta Wesetar. Erre, mintha csak egy jó szellem segítene rajtuk, az elöl jövő

katonák fáklyáiról a lángok felröppentek a magasba, és szerte-foszlottak, mintha csak holmi illúzió jelenítette volna meg őket.

A temetőben rövidesen kitört a harc.

Lord Shrattian a város térképe fölött állt. A térképet mozaik-kockákból rakták ki a palota második emeletének harcászati-stratégiai termében. Minden ház, bódé, templom, utca rajta volt.

Ha véletlenül leégett a város, és utána beépítették, majd' min-dennapos vendég volt a mozaiklerakó mester a palotában.

A lordmáguson kívül csak Forholis kapitány volt a teremben. Lord Shrattian ezen alkalomkor nem is díszes köpenyt, hanem

egyszerű fekete ruhát öltött magára. Most hat lépéssel átszelte a

palotájától a temetőig vivő távot, és megállt a sírokon. A széles ablakon át a hajnali nap fénye sütött be, egyenesen a lordmágus csizmájára. Még hűvös volt, de az ablakokat már kinyitották a

szolgák, hogy szellőzzön a terem. Majd becsukják őket akkor, ha melegebb lesz.

- Két támadás két nap alatt - morogta. - Mennyien lehetnek? - A városba visszamenekült falusiak legalább kétszáz vér-

szomjas hullát és szörnyeteget említettek...

- Akkor az ötven lesz. - ... a katonák pedig még többet. Van, aki azt mondta, az ösz-

szes sírból kitörtek a halottak. - Az lehetetlen - csapott a combjára a lordmágus. - Saját va-

rázslatom az, amely békét teremt a temetőben. Lehetetlen, hogy bárki feléledjen és mágikus hatalommal játssza az élőhalottat. Itt nem volt és nem is lesz ellenőrizetlen varázslás!...

Lord Shrattian a kandallóhoz ment, amelynek tetejére vetve ott feküdt Derina kézfeje. A mágus kézbe vette, és megrázta.

- Ide fogom hívni azt a zörgő csontú hullát. A fal mellett fémasztalka állt: a lapja aranyból volt, a szegélye

és a lábai ezüstből. Egy aranykancsó is állt rajta, Lord Shrattian

a mellé tette le a csontkezet. Ráöntött egy kicsit abból a barna nyúlós folyadékból, amely a kancsóban állt.

- Colacserje leve - morogta a lordmágus maga elé, de Forholis kapitánynak címezve a szavakat. A léből egy kört húzott a csont köré és rúnákat rajzolt két oldalára, majd a csuklórészről vonalat

húzott az asztal széle felé, de még azon túl is, kézmozdulataival és varázserejével összekötve a csuklót a testtel, s arra kénysze-

rítve a gazdát, hogy megjelenjen. Derina mindebből először annyit érzett, hogy nem ura moz-

dulatainak. A kis csapat a külvároson kívül volt már, és vértől

mocskosan igyekezett vissza a kis erdőbe, amely a falut rejtette. A csontvázíjász megbotlott a saját lábában. Megcsörrentek tagjai

és rázkódni kezdett, mintha hideg rázná. A lordmágus érezte, hogy kiépült a kapcsolat a kéz és a többi

rész között. Vicsorogva sütötte el mágiáját.

Derina térdre zuhant, és elkapta Wesetar vérrel átitatott gyol-csait. Szenvedett, mintha csak élne és sebet kapott volna. Hideg

rázta. Felrikoltott, hogy erőt merítsen. Aztán ott remegett anél-

kül, hogy egy szót is szólt volna. Tudta, hogy valaki megpróbálta

kiragadni a térnek abból a szeletéből, ahol tartózkodott. A rúnák kis csöppökké ugrottak össze az asztalon. A mágiát

semlegesítette valami erősebb hatalom.

- A saját földemen és a saját városomban - dühöngött a lord-mágus. Aztán végigsimított a homlokán, és megnyugodott. Egyik

pillanatról a másikra. - Egy lehetőség van. Valamelyik szomszé-dos tartományból küldték rám őket. Meg kell előznünk az össze-hangolt támadást, és külön-külön fel kell számolnunk a két csa-

patot! Mozgósítsa az embereit, parancsnok! Forholis kapitány nem mozdult. Tette ezt olyannyira beszéde-

sen, hogy a lordmágus majdnem keresztben lenyelte. - Mi van, kapitány?!

Forholis már megírta végrendeletét a hajnal folyamán, úgy-hogy kimondta.

- A katonák félnek a halottaktól, nagyuram. A temetői csata

során nagyok voltak a veszteségeink, az ellenfeleinkből viszont egyet sem kaptunk el és egyet sem sikerült... megölnünk. A ka-

tonák úgy látják, hogy reménytelen a küzdelem. Az elemek is velük vannak: ugyanis a támadás előtt a temetőben egy szélvi-har az összes fáklya lángját kioltotta. Ellopta a tüzet róluk. De

ilyen szél nincs. Csak mágia lehetett... - Elementálvarázslat - dühöngött a lordmágus. - Akárki is áll a

támadások mögött, hatalmas ereje lehet. Itt az ideje feléleszteni az erőmet! De szükségem van a katonákra is! Nem fogadok el semmilyen mentséget! Ha valaki megfordul a csatában, a saját

íjászaink nyilazzák le. - Ez nem fog megtörténni, uram!

- Az íjászok is félnek? - Ők is félnek, nagyuram, de nem azért. Senki nem fog meg-

fordulni a csatában.

Lord Shrattian megnyugodott. - Helyes. Ez a helyes hozzáállás!

- ... mert senki sem akar csatába menni. A lordmágus először széttárta karját, majd egyszerre ke-

resztbe fonta őket a melle előtt. Visszasétált a mozaikvárosba,

és ott is egyenesen a mozaikpalotája fölé. Úgy erezte, megta-lálta a megoldást.

- Nem pazarlom feleslegesen az erőmet - mondta. – Tizedelje meg a katonáit, kapitány! Attól majd jobb belátásra térnek!

5.

A tizedeléssel azonban csak minden tízedik katonát lehetett jobb belátásra téríteni. Aztán azokat hamarosan megölték,

és megint csak senki nem akart a halottak ellen harcolni. A palota mögött volt közvetlen a kaszárnya. A katonákat felál-

lították, még reggeli előtt kihajtották a belső udvarra, mintha csak díszszemle lenne. Az udvar meglehetősen kicsi volt annak a két ezrednek, amelynek fel kellett sorakoznia, de kongtoni sajá-

tosság, hogy sehol nincs hely, és ezt mindenki megszokta már. - Tizedelés - adta tovább a parancsot hadnagyának Forholis

kapitány. - Tizedesek kilépni! - üvöltötte a hadnagy. Amint a tizedesek kiléptek, nyílvesszőt kaptak a mellkasukba.

Egy szó nélkül dőltek össze. A palota tetején az íjászok új nyíl-vesszőt helyeztek a húrokra.

Forholis magához intette a hadnagyát. - A tizedelés nem a tizedesek kiirtását jelenti - magyarázta

türelmesen. - Kiléptet minden tízedik embert, és azokat öleti meg! Értette?

- Az kétszáz katona - suttogta a hadnagy. - De tizedes csak

nyolcvan volt... - Csinálja!

- Minden tízedik, kilépni! - ordította a hadnagy. Elég vontatottan ment a dolog. Forholis kapitány elment a sor előtt, és számolt.

- A harcot választottátok, hát harcolnotok kell! - üvöltötte két szám között. - Még akkor is, ha halottak ellen kell küzdeni...

- Ott fogunk meghalni mind - morogta egy elöl álló katona. - Tíz - mutatott rá Forholis kapitány. - Csak nyolc - vitatkozott a katona.

- Ha azt mondom tíz, akkor tíz - üvöltötte a kapitány, és ki-húzta a kardját.

- Igaza van - mutatott rá a kapitány igazára kettővel arrébb egy másik katona.

- Meg vagyok győzve - dadogta a morgolódó. - Harcolni fogok,

még ha elpusztulunk is... Nem azért mondtam.

- Kilépni! - üvöltötte még hangosabban a kapitány, és fel-

emelte a kardot. - Ha kilépek is, meghalok, nem? - kérdezte a katona, aztán

rögtön ezután véres hab bukott ki a száján. Forholis megcsa-

varta a kardot a katona gyomrában, és csak aztán rántotta ki. Bőszen lihegett még egy kicsit, aztán beletörölte a pengét a ha-

lott vállába, és számolt tovább. - Tíz - mutatott rá egy bajuszos katonára, aki rögtön szólásra

emelte a kezét.

- Kapitány úr! - összecsapta a bokáját. - Jelentem csak nyolc. - Mi nyolc? - kérdezte vészjóslóan Forholis.

- Az eredeti sorrendhez képest csak nyolc. A nyolcadiktól ugyan tíz, de a sor elejétől számolva csak nyolc. Orho a tízedik -

és társára mutatott. - Itt mindenki tud számolni? - süvítette az égre a kapitány. - Tizenkettő arany a havi zsold. Addig célszerű - mondta a

hadnagy. - Kilép mindkettő!

Többet senki sem szólalt meg. Forholis kiállíttatott kétszáz embert a sereg elé. A helyszűke miatt kisebbfajta tolongást eredményezett az elkülönülés, a megjelöltek igyekeztek elve-

gyülni a tömegben, de az kitaszította őket. - Emberek! - kezdte Forholis közéjük állva. - Nincs más vá-

lasztásotok, csak a harc. Ha nem, akkor így haltok meg. Azt még túlélhetitek! Melyiket választjátok?

- Harc! - kiabálták a kiválasztottak.

- Nem harcolunk - mennydörögte a másik oldal. Ezerhétszáz katona orkánja nyomta el kétszáz beleegyezését. Forholis fölállt

egy halott tizedes hátára, hogy jól lásson, és még egyszer meg-kérdezte, melyiket választják. Aztán a válasz hallatán felnézett a palota hátsó ablakaira.

Lord Shrattian ott állt az egyik függöny mögött. Bólintott. Nyílzápor zúdult az udvarra.

A halottak visszatértek a kis faluba, még mindig az volt a leg-

kényelmesebb hely közel s távol. Helyben volt a kaja, és nem voltak katonák.

Sints bevitte a vállán egy viszonylag tágas házikóba a tehe-tetlen Derinát, majd lefektette egy agyagpriccsre. A többiek is

besorjáztak az alacsony mennyezetű, kissé nyirkos lakrészbe,

ahol két-három generáció élhette mindennapi életét - egymás szeme előtt.

- El akartak rabolni - motyogta Derina. Repedt koponyájában

megragadt ez a gondolat, és nem szökött ki onnan. Elterült, mintha halálosan kimerült lett volna.

- A lelked? - kérdezte Sints, és elrendezgette a csontkezeket, csontlábakat. Aprólékos mozdulatokkal igazította el az ujjakat is, aminek láttán Wesetar ideges lett. Hiszen mégiscsak egy hulla-

zabáló ghoul! Eddig ugyan távol tartotta magát tőlük arra hivat-kozva, hogy a gyomra még csak bírná a hullahúst, de az agya

nem veszi be, ám tudjuk: a gyomor sokszor nagyobb úr az agy-nál.

- A testem... De nagyon erősen kötődik hozzá a lelkem - só-hajtotta Derina. Félrebillent a koponyája. - És erősebb voltam...

- Hogy is van ez? - kérdezte Gulogh, aki a test-lélek viszony-

latában még kezdő volt. Mert csak azután érzi az ember a kettő különállóságát, ha már meghalt. Előtte csak találgat, mert az

„élet” elnevezésű gyűjtőfogalom összemossa a kettőt. - Vitték volna a testemet - hörögte Derina. Nem lehetett

könnyű mutatvány, mert nem voltak hangszálai harminc éve

már. - A lelkemet azonban nem, mert az nem úgy kötődik már a testemhez, mint egy élőnek. A teleportmágia erre a lélekre így

már nem hat. - Derina félig megemelkedett, és felkiáltott. - De a lelkem nem engedte el a testem!

Visszahanyatlott a priccsre,

- A lélek erősebb volt, mint a mágia! - magyarázta Wesetar Guloghnak.

- Aha! - Gulogh megpiszkálta az orrát. Erősen gondolkodott. - De ha a lélek erősebb, mint a mágia, akkor miért nem távozhat a halállal a testből? Az én lelkem miért maradt itt?

Derina felhördült, mint valami haldokló. - Az élet - kezdte vontatottan, miközben koponyája félrebillent

- a lakat a test börtönén. Ha levered a lakatot, elszállhat a lel-ked.

- Elvándorolhat.

- Dehogy vándorolhat, a penészesagyú istenekre! Nem macska az, hogy kóboroljon! - A csontvázíjász kimerülten pihe-

gett. Toldott-foldott bordázata gyorsan emelkedett és ereszke-dett.

Hartrognak itt lett gyanús. Úgy érezte, neki is meg kell szólal-

nia. - A lélekvándorlás is átok... - suttogta Derina. - A lélek ezek szerint nem halhatatlan? - kérdezte Hartrog.

- A lélek mindig visszatér a tett színhelyére... Ez az újjászü-letés!

- Az újjászületés miben jobb annál, hogy itt maradunk? A kérdésre döbbent csend lett úrrá a halottak között. Hogyan

tud valaki ilyen baromságot kérdezni?

- Élő - mondta lesajnálón Wesetar. - Ha nem emlékezem semmire, az olyan, mintha meghalnék -

mondta Hartrog. - Nem jobb akkor már, ha maradok? - Ezt per-sze ő se gondolta komolyan. Nem is tudta, miért ellenkezik.

- Újjászületés - sóhajtotta Derina. - Egy hús-vér test ismét! - Szivar! - sóhajtotta Gulogh. - Szappan...

- Fürdők! - Nők...

Sints vágott közbe. - Én újjászülettem most vagy mi? - Ezt nem lehet ilyen határozottan kijelenteni... - morogta

Wesetar. - Ne keverjük a kettőt! Neked igaz ugyan, hogy új tested van, de a lelked a régi, emlékszel mindenre.

- De megváltoztam... - Ha megváltozol, máris nem vagy olyan, mint régen - mondta

kioktató hangon Derina. - Akkor meghaltál? Minden változással

meghaltál? - Ha kimegy a fejemből valami, az egyenlő a halállal - ütö-

gette meg a homlokát Hartrog. - Én most nem arra gondoltam, hogy máshogy látom a dolgokat. De egyébként, ha belegondo-lok, akkor igaz. Te meghaltál, és azóta sokat változott a gondol-

kodásmódod, tehát, te nem az élő Derina vagy. Te egy kakukk-lélek vagy... Beköltöztél abba a csontvázba!

- Én éltem itt előtte is! - Derina egy mozdulattal felült a prics-csen.

- Te már nem te vagy!

- A fejlődés hozzá tartozik az élethez... és a halálhoz. A többiek a fejüket kapkodták jobbról balra.

- Azt sem tudja, miről beszél! - legyintett Hartrog, és körbete-

kintett. - Csak felvág, mert meghalt, és azt hiszi, tud valamit az életről.

Aztán félretolta a bejárat elől Guloghot, és kiment a házikóból.

Derina felugrott és utána rohant. Már semmi baja nem volt. - Eljátszotta a haldoklót? - kérdezte csodálkozva bent Gulogh

Wesetart. - Néha kell - mondta a múmia vállvonogatva. - Tudok is! - szűrődött be kintről Derina kaffantása.

- Még a halálról sem - replikázott Hartrog hangosan. - Sem-mit. Én elásom a hullákat, én tudom, mi az a halál!

- Majd meglátod, ha rád kaparják a földet! Meglátod, milyen az másik oldalról!

- Nincs másik oldal! - Elvesztettem a fonalat - mondta csendesen a házban Sints. -

Valaki elmagyarázná, miről vitatkoznak?

- Életről és halálról? - kérdezte Gulogh. Senki nem mert nemet inteni vagy bólintani.

- A kakukklélekre nem hatott a teleportvarázslat - kiabálta kint Hartrog. Erre csattanás hallatszott: Derina felöklelt valamit tehetetlen dühében.

- Nekem nem kakukklelkem van! - kiabálta a csontváz. – És gyere ki az ól mögül!

- Azt hiszem, Hartrog menekül. - Gulogh hallgatózott. – Ha Derina elkapja, kiveri belőle a lelket is...

A két ghoul, a zombi, a múmia és Gulogh ezt követően csen-

desen hallgatták a rendszertelen puffanásokat és a kergetőzés mindennapos zajait: léptek csosszanását, dobbantást, reccse-

nést. Kis idő múlva Hartrog ugrott be a vályogház ajtaján. Ker-getőzés közben még fát is szedett, ezt most ledobta középre, és Sintset az ajtó elé lökte.

Derina egyenesen a ghoulba ütközött bele. - Vita lezárva - mondta Hartrog. - Neked van igazad! Éhes va-

gyok... - Ilyen egyszerűen nem úszód meg! - recsegte Derina. - Visszaadta az erődet - mondta jóindulatú vicsorítással Sints.

- Én egész úton a vállamon hoztalak, mert meg sem tudtál moz-dulni. Most pedig egy pillanat alatt talpra álltál. Inkább köszönd

meg!

- Élők a holtak ellen? - kérdezte szarkasztikusan Derina. Egy

pillanatig ott állt a ghoullal szemben, aztán ellépett oldalra. Úgy döntött, hagyja a sírásót, majd megtudja, amit meg kell tudnia.

- És most beszéljünk arról, ami a legfontosabb! - mondta

Gulogh a társaságnak. - Hogyan jutunk be a városba? Tele van katonával.

Derina levetette magát a priccsre, és csontlábait az állkapcsa alá húzta, majd átölelte őket karcsontjaival.

- És őrzik a kapukat - tette hozzá Hartrog. Egy kis bogrács alá

szedte össze kint a fát. Most előkotorta a bográcsot a fal mellől egy aprócska lyukból, és pár elszenesedett kérgű, de még ép

fadarabból gúlát épített a ház közepén. - Ki fognak szúrni ben-neteket.

- Sirolmol berepíthetne minket - javasolta Sints. - Kivéve Derinát... A szélforgás szétszedi darabjaira... - Húzzunk magunkra emberbőrt - mondta Derina. - Volt már

rá példa. Akkor nekem tetszett... - Meg is motoznak a kapuban - mondta Hartrog. Már a bog-

rács alatt rendezgette el a fát. Boszorkányos gyorsasággal jártak az ujjai. Fel is tűnt Derinának. Milyen remek csontozata lehet a sírásónak! - Hol van a kovakő?

- Más utat kell találnunk! Hartrog bólintott.

- Erre céloztam. Ki tette el a kovakövet? Wesetar? - Mi van? - kérdezte modortalanul a múmia. - Te tetted el a kovakövet, amit itt találtam tegnap?

- Nagyon veszélyes... - Akkor menj ki a házból!

- Miért nem tudsz te is hideget enni, mint a többiek? - Mert a többiek hullazabálók. - Hartrog kezdett dühbe jönni. -

Meleg hulla pedig nincs...

- És akit megégettek? - Add ide a kovakövet!

Wesetar kelletlenül előhúzta a gyolcsai alól a kovakövet. Vala-hol a medencéjénél őrizgethette. Átadta Hartrognak, majd visz-szavonult a fal mellé. Aztán meggondolta magát, és kiment in-

kább az ajtón. A falba vágott kis ablakon keresztül kandikált befelé.

- Nem tetszik a nádfedél - jelentette ki. - Főleg, ha tüzet gyújtanak alatta.

- Én egyszer hallottam egy történetet - kezdte Sints. Vissza

szerette volna terelni a társalgás fonalát az eredeti irányba. - Még ember koromban, mielőtt a lelkem vándorolni kezdett volna. Akkoriban kocsmákban ücsörögtem és szép lányokat né-

zegettem, meg jókat söröztem... - megkordult a gyomra. - Most se sör, se szép lányok... Egyiket sem bírja a gyomrom...

- A lényegre! - Szóval hallottam egy történetet. Valakit bezártak egy vár-

börtönbe, ahonnan lehetetlen volt kiszabadulni. Egyedül volt a

cellájában éveken át, és a szomszédos cella lakója alagutat fúrt hozzá...

- Miért hozzá? Miért nem kifelé? - kérdezte Hartrog. Apró kis szikrákat csiszolt elő a kovakövek összeütögetésével. A zombi

fejvesztve kotort ki a házból. Lefejelte a szemöldökfát, de fel se tűnt neki.

- Nem tudom. Biztos társaságra vágyott... - Sints megbabo-

názottan nézte a szikrákat. - Aztán meghalt az egyikük, és az őrök zsákba varrták, hogy majd úgy eltemetik.

- Milyen zsák volt az? - kérdezte a szakértő Derina. – Posztó vagy bőr? Esetleg fémszálas?

- Nem fontos!

Meggyulladt a száraz szalma. Hartrog finoman fújni kezdte, és összébb kotorta. Egy pillanat alatt fellobbant a tűz. Derina is az

ajtó felé araszolt, de nem állt fel a priccsről. Csak a térdét en-gedte et, hogy gyorsabban ugorhasson.

- Hogyne lenne az? Minden halottat érdekel, miben temetik

el... Vagy legalábbis érdekelnie kellene... Gulogh megveregette Derina repedt koponyatetejét.

- A fiú nem tudott rendesen meghalni. Nem érti még! Sints folytatta. - Este aztán átkúszott hozzá a rabtársa. Kivette a halottat a

zsákból, áthúzta az alagúton a cellájába, és elrendezgette, mintha csak aludna.

- ... és nem? - Ő pedig bevarrta magát a zsákba. Aztán reggel jöttek az

őrök, és elvitték a halottnak hitt élőt a temetőbe, illetve a ten-

gerhez, ahol vízbe dobták. - Szerencsés halottak! - bólogatott Derina. - Irtó kínos kö-

römmel földet túrni éveken át.

- Nagy dumás a fiú - szólt be Wesetar az ablakon át. - De ki

hiszi ezt el? És mit hasznosíthatunk mi ebből a történetből? Te-gyünk úgy, mintha élők volnánk? Azt sem tudom, az miből áll... Felhúzom az emberbőrt, amint Derina javasolta, de ne akard,

hogy el is játsszam az élőt! - És ha zsákba varrnánk egymást?

- Tegyünk úgy, mintha halottak lennénk - mondta Gulogh. - Hartrog bekocsizik velünk a városba.

- Ez túl morbid - mondta Wesetar.

Hartrog feltette a bográcsot a tűzre. Minden szem és szemgö-dör rámeredt, és habár érezte a tekintetek kereszttüzét, még-

sem szólt. Oldalról felemelt három tojást és beleejtette őket a vízbe.

- Nem hiszem, hogy sikerülne - mondta aztán. - Kifelé lehet hozni halottakat, de befelé... Szerintem alaposan megnézik, kit engednek be a városba! És a halottak nem tartoznak közéjük.

Egy csontváz és egy múmia pedig végképp nem. - Amúgy se ment volna - ingatta a fejét Derina.

- A kapuval kellene valamit csinálni... - mondta Sints. - Mindig ott akadunk el...

- Azt hiszem, kitaláltam - mondta Hartrog. - Kihúzzuk a bar-

langból a kötéllétrát. Én bemegyek vele a városba, felmegyek a falakra, és leeresztem. Ti pedig bemásztok...

- Óriási - mondta Gulogh. - Onnan pedig könnyű lesz. - Könnyű? - ismételte meg Hartrog. - Persze. Megkeressük a palotát, megöljük az őröket és elhoz-

zuk a kezemet. Induljunk! - sürgette őket Derina. - Most érkeztünk!

- Megehetem a tojásomat? - kérdezte idegesen Hartrog. - Csak lágyan... Kevés az időnk. - De hát tietek az örökkévalóság... Egyébként nem kellek én

ahhoz, hogy elhozzátok a létrát... Derina bólintott.

- Nem is tudod, milyen unalmas tud lenni az örökkévalóság, ha örökké csak várni kell... - mondta sötéten. - De a szekérért neked kell elmenned. Feltűnést keltene, ha a válladon egy kötél-

hágcsóval mennél be Kongtonba. - És ha nem lese ott az öszvér? - kérdezte Hartrog. - Tegnap

este kicsaptam a temető mellé a fűre. Mi van, ha elkószált?

- Majd téged fogunk be a szekér elé - kaffantotta Derina. -

Legalább jó leszel valamire... A víz forrni kezdett... Sints köhentett egy aprót. Hartrog fel-

nézett rá.

- Elnézést - mondta az emberi lélekkel és ízléssel bíró ghoul. - De kaphatok a tojásokból?

Hartrog beledobott még kettőt a vízbe.

- Semmit se használt a tizedelés, nagyuram - mondta Forholis kapitány.

A lordmágus nem szólt egy szót sem. A kapitány korábban már elbúcsúzott szeretteitől, és most úgy érezte, hogy jól tette.

Lord Shrattian egy jogart görgetett hatalmas tölgyfaasztala te-tején, és pecsétgyűrűktől nehezedő kezét nézte. Ujjai zsírtól fénylettek, távolabb egy széttépett, szétvágott vadkan maradvá-

nyai hevertek egy ezüsttálcán. - Valaki rosszul végzi itt a dolgát, kapitány - mondta később

halkan a lordmágus. Forholis kapitány hátán felállt a szőr. - Nincs időnk. Nem tudunk semmit, miközben lehet, hogy a legna-gyobb támadásnak nézünk elébe, amit valaha is átélt a város.

Mennyi katonánk van most? - Ezerhétszáz, nagyuram... Most hogy meghalt csaknem há-

romszáz... - Szedjék össze a veteránjainkat is! Velük együtt mennyi em-

berre számíthatunk?

- Csaknem ötezerre... - Értem. Mi történt a lenyilazott katonákkal?

- Egyelőre az ispotályban vannak, nagyuram. Úgyis üres volt az épület. Most ássuk nekik a tömegsírt.

- Menjen, kapitány, adja ki a parancsot a veteránok behívá-

sára. És aztán azonnal térjen vissza ide! Forholis összecsapta sarkait, majd kivágtatott az ajtón. Talán

az mentette meg az életét, hogy a lordmágus megtalálta a meg-oldást. A kapitány legalább is nagyon remélte, hogy meg van a megoldás. Mert ötezer embert kétezernél is nehezebb csatába

küldeni, ha jobban félnek az ellenféltől, mint a saját parancsno-kuktól. A katonák egymást húzták rémtörténeteikkel a kaszár-

nyában.

A kapitány tovább adta hadnagyainak az utasítást. Látta sze-

mükben a csodálkozást, amikor megjelent előttük: egyik had-nagy sem hitte, hogy élve fogják látni parancsnokukat.

Forholis rögtön rohant vissza a lordmágushoz.

Az ebédlőben semmi sem változott, Lord Shrattian ugyanúgy a jogarral volt elfoglalva.

- Sokat gondolkodtam... - kezdte a lordmágus, és elhallgatott. Aztán felnézett a kapitányra, és felállt az asztaltól. Marokra kapta a jogart. - Vajon hogyan ösztönözhetném arra az embe-

reimet, hogy szembeszálljanak a halottakkal. Teremtsek ször-nyeket, amelyek az ellenség felé kergetik őket? Ezzel felmor-

zsolnám a saját haderőmet, amely máris megfogyatkozott... Lord Shrattian széktől székig haladt a hosszúkás asztal men-

tén Forholis kapitány felé. Mindegyik szék támláját megfogta, mintha csak kapaszkodnia kellene.

- De kell-e nekem egyáltalán olyan hadsereg, amely vészhely-

zetben megtagadja a parancsot? Békében még egy gyerek is lehet katona, nemde?

- De igen, nagyuram - Forholis kapitány megpróbálta kitalálni, hova akar eljutni gondolatmenetében a mágus.

- A katonákra veszély esetén van szükség. Tehát ha veszély

esetén nem számíthatok rájuk, nincs is rájuk szükség. Jól okos-kodom?

- Igen, nagyuram. Forholis rájött, hogy saját feleslegességének bizonyítására bó-

lintott rá.

- Egyébként arra is gondoltam, hogy meg kellene emelni a zsoldot - mondta Lord Shrattian. - Aztán elvetettem ezt a gon-

dolatot. Egyrészt, mert ha jól tudom, addig úgy sem tudnak el-számolni a katonáink, és minek annak pénzt adni, aki nem tud számolni? Másrészt, ha valaki félti a nyomorult életét, de több

pénzt kap, még jobban félteni fogja, mert most már több pénze is van. Harmadszor pedig, minek fizessek túl gyáva katonákat?

- Az italt azt díjazzák a katonák, uram - nyelt egyet Forholis kapitány. - És bátrabbak is lesznek!

- Remek, kapitány! Az első használható ötlet! És mit kezdjek

olyan részeg katonákkal, akik elvétik az ellenfelet? - Máskor is...

- Máskor is kaptak pálinkát, tudom. De most annyi kellene, hogy részegre leigyák magukat... Nem baj…

Lord Shrattian odaért a kapitány elé. Mosolygott.

- De rájöttem. - Mire, nagyuram? - Hogyan motiválhatnám a katonáimat. És azt is, hogyan

nyerhetném vissza azt a háromszáz embert, akit lenyilaztatott, kapitány.

- Hogyan? - kérdezte a katona. De nem kapott választ. Lord Shrattian meglendítette a jogart,

és beszakította vele Forholis kapitány halántékát. A kapitány

összerogyott, kardja nagyot csörrent a díszkövön. Az oldalára zuhant, feje alól kis vérpatak csörgedezett elő.

A lordmágus hosszan nézte a növekvő vérfolyamot. A jogar és a keze is véres lett. Megszagolta, majd megnyalta.

- Eljött a halál ideje!

Ismét felsorakoztatták az egész sereget a palota és a kaszárnya közötti udvaron. A katonák idegesen tekintgettek fölfelé. íjászok

nem látszottak a tetőn most sem. A beijedt sereget irányító hadnagyokra sem volt jellemző a

nyugalom. A kapitányukat egy órája nem látták már, és sejtet-

ték, hogyha viszont is látják, a kapitány már nem fog parancso-kat kiadni. Még csak azt sem fogja mondani, hogy „töröljék fel

ezt a véres csíkot, amit magam mögött húzok a földön, kato-nák!”

Aztán kinyílt a palota egyik erkélyajtaja a második emeleten,

és megjelent maga a lordmágus. Teljes díszében volt, fegyverei-vel és helytartói jelvényeivel. Csendesen szemlélte a sereget,

amely hirtelen nagyon összeszedett, egységes és harcra kész csapat benyomását keltette. Még a tekintetek is előreszegeződ-tek, a katonák csak a szemük sarkából figyelték urukat.

- Engedetlen csürhe - mondta kedvesen Lord Shrattian. - In-gyenélő barmok. Hát azt hiszitek, hogy megúszhattok egy pa-

rancsmegtagadást büntetlenül? Egyetlen ember volt az ezerhétszázból, aki ebben a pillanat-

ban nem vágyott máshol lenni. A szakács. Úgy számolt, ma elég

lesz magára főznie. - Mit gondoltatok a patkányrágta agyatokkal? - folytatta a

lordmágus. - Hogy megbocsátok és felejtek? Mi szükségem lenne egy seregnyi piás, disznóseggű naplopóra? Egyetlen okot mond-

jatok, miért kellenétek ti nekem, ha nem akartok harcolni? Ha

nem tudjátok megvédeni a várost, a palotát és engem?... Kit tudtok így megfélemlíteni?...

- Az asszony még fél tőlem - kiabálta fel egy katona. Kissé

hülye volt, mert fél éve szétverték a fejét egy italmérésben, amikor kiderült, hogy a palotába akarja küldetni a számlát.

Bár lehet, hogy már akkor is hülye volt. Lord Shrattian odapillantott, mire a katonának kifolyt a

szeme, majd a szemgödrén keresztül kirobbant az agya is. Több

közbeszólás nem érkezett, pedig lettek volna még javaslatok. Többnyire kutyanevek és gyereknevek...

- Döntöttem a sorsotok felől - mondta a lordmágus. Egy varjú szállt el a palota felett, és mintha röhögött volna... - Csakhogy

ugyanakkor szükségem is volna rátok. Első haragomban min-denkit lemészároltam volna... - a lordmágus felemelte a kezét, mire száz íjász egyenesedett fel a tetőn. - Aztán feltettem a kér-

dést, hogyha lemészárolom ezerhétszáz katonámat, ki védi meg Kongtont?

A katonáknak kellett egy kis idő, mire felfogták Lord Shrattian mondanivalójának lényegét, és az íjászok látványa okozta görcs feloldódott. Akkor aztán halk moraj kelt szárnyra, a csapat meg-

nyugodott. Lord Shrattian megint felemelte a kezét, és csend lett. A

lordmágus akkor előrehajolt. - Csakhogy meg is válaszoltam a kérdést! Hát majd én védem

meg a várost... És rájöttem, hogy a harag jó tanácsadó.

Az íjászok megkezdték a mészárlást.

Ezen a napon annyi vér folyt el a kongtoni palota udvarán, amennyit egyszerre még nem látott ez a város. A nyílvesszők

átütötték a katonák bőrvértjét, nyakvédőjét, vékony lemezsi-sakjaikat, amelyek a kardok, kézifegyverek csapását többnyire

felfogták, de az acélhegy átszakította őket, s mellettük még a koponyát is áttörte. Szerencséje volt annak, akivel az első nyíl-vessző végzett...

Így fejezték be életüket a hadnagyok, őrmesterek, közlegé-nyek, de még a szakács is. Aki nem halt meg azonnal, de állva

maradt, mert a vesszők a combját, vállát, ágyékát ütötték át, az kapott még egy lövést, lehetőleg a mellébe vagy a hátába. Arra

sem volt idejük a halálra ítélteknek, hogy a pánik eluralkodjon

közöttük, előbb meghaltak, mintsem világgá kiálthatták volna félelmüket. Nem kiabált, visított senki, legfeljebb sírt, de azt sem sokáig, mert a szemfüles íjászok azonnal lőttek: a nyílvesszők

rögtön átütötték az elérzékenyülő katona szemét. Az öldöklés nem sokáig tartott. Amikor a vesszők elfogytak, és nem borult

többé árnyékuk az udvarra, még páran tétován kóvályogtak a hullahegy közepén, mintha csak a helyüket keresnék...

Az íjászok segítettek megtalálni, nyílvessző híján néhány tető-

cseréppel fejbe dobták őket. - Mennyi jó nyílvessző - csóválta a fejét a lordmágus. - Kár

azokért, amelyek eltörtek... Hát katonák az ilyenek? Rázuhannak a nyílvesszőkre...

A mészárlásnak azonban még nem volt vége. A halott katoná-kat ott hagyták az udvaron, s lassan megjelentek a döglegyek és a madarak. A szanitécek is ott haltak meg lent, így senki sem

foglalkozott a sebesültekkel, hagyták őket elvérezni, hiszen vé-gül is mindegy, hogyan halnak meg, és mennyi idő alatt, csak

meghaljanak. Aztán az íjászok jelentették Lord Shrattiannak, hogy megérkezett a mozgósított veteránok első ezrede. A lord-mágus a hátsó udvarra küldte a veteránokat azzal az indokkal,

hogy szedjék össze a halottakat. Amikor a letelepedett, kiszol-gált katonák az udvarra értek, a földbe gyökerezett a lábuk a

döbbenettől. Ez kapóra jött az újabb nyílvesszőkkel felszerelkezett íjászok-

nak, mert álló célpontra sokkal könnyebb lőni.

A légyraj és a madárfelhő a magasba röppent, de pár perc múlva ismét megtelepedhetett a gőzölgő, véres tetemeken. Még

egy ezredet sikerült hátra vezényelni, és lemészárolni, többet nem. Az utoljára maradt ezer veterán katona szagot fogott.

Lord Shrattian a palota utcai homlokzatához küldte íjászait és

a lakosság szeme láttára ölette meg régi embereit. Nem kegyel-meztek senkinek, még a véletlen járókelőknek sem. Aki a vete-

ránok közé tévedt, ugyanúgy meghalt, mint azok... A kis utcából ugyanúgy nem lehetett menekülni, mint az udvarból. A kereszte-ződések felé indulók azonnal nyilat kaptak a hátukba. Testük

képezte azt a barikádot, amely a középen állókat először megál-lította. Azután pedig jöttek a nyílvesszők...

Akkor már bűzlött az egész környék. A halál szaga a legsöté-tebb és legmélyebb lyukba is behatolt. A lakosok a távolabbi ut-

cákba menekültek, és hangosan imádkoztak. Látták a városfalon

átrepülő, egyre gyűlő varjakat, seregélyeket, és látták az utca-kövek réseiben csordogáló habos vércsíkokat.

... Lord Shrattian a díszteremben fogadta íjászait. Felállítatta

őket a fal mentén, és elvonult közöttük, mint egy győztes had-vezér. Bizonyos értelemben ez meg is felelt a valóságnak: túlélő

volt, tehát a saját fogalmai szerint győztes. Aztán közölte az íjá-szaival, hogy most egymás ellen küzdenek.

A század a történtek után nem csodálkozott a dolgon. Hiába

álltak a katonák fölött, ötezer ember legyilkolása akkor sem hagyta őket hidegen. Már csak azon okból kifolyólag sem, mert

vállizmaik megszenvedték a megfeszített munkát. Az íjászok el-fogadták, hogy most egymás gyilkosaivá kell válniuk. A lordmá-

gus megparancsolta, hogy vegyék kezükbe az íjakat, de a nyíl-vesszőkhöz nem nyúlhatnak. Aztán tapsra kellett előrántani a nyilat és tüzelni a szembenállókra. A mágus letelepedett székébe

és a leggyorsabb tíznek hatalmas földet ígért. Heten maradtak életben az íjászok közül, mire észrevették,

hogy befejezhetik a nyilazást. Egy-egy testet fél tucat nyílvessző is átütött, és sündisznóként hevertek a földön; mások a fali kár-pithoz szögezve álltak lassan üvegesedő tekintettel.

A túlélőknek a lordmágus saját kezűleg vágta el a torkukat. A vér szaga olyan volt, mint valami bódító varázsszer. Nem lehe-

tett abbahagyni a gyilkolást. Nem maradt életben egyetlen ka-tona sem Kongton városában.

- Ez a sírásó tojásai miatt van - mondta sötéten Derina. - Már

rég bent lehetnénk, ha nem kell megvárnunk, hogy megfője-nek...

Az egész kongtoni hadsereg ott sorakozott előttük. Derináék

egy alacsony dombtetőn álltak egy bokorcsoport mögött. Poerl és Sints az árnyékban próbálták meg túlélni a nyári hőhullámo-

kat. Gulogh felmászott egy erdőszéli fácska alsó ágára, hogy jobban lásson.

- Baromság - mondta Kardeen Gulogh.

- Hartrog bejutott vajon a városba? - kérdezte Sints. - Remélhetőleg.

- Mi mikor indulunk?

Derina ugrott egyet, és elkapott egy ágat. Felhúzta magát

Gulogh mellé. Ott ültek a fél éves hulla és a csontvázíjász. Derinán átsütött a nap, és Sints a csontváz árnyékát nézegette lent a földön.

- Valami nincs rendben azzal a sereggel - mondta Derina. - Jön vissza!

Hartrog csakugyan visszajött. Úgy noszogatta a kis batárt húzó állatot, hogy hatalmas porfelhő kísérte útjukat. Valami mi-att felettébb igyekezett, de még messze volt, az arcát nem le-

hetett látni, a ruhájáról és a kordéról ismerték föl. - Miért nem tartotta magát a megbeszéltekhez? Így bízzunk

az élőkben! Aki lélegzik, az mind gyáva! - Úgy sem jutnánk el a falakig - mondta Gulogh. - Nézd csak!

Legalább tízezer katonát vezényeltek ki a városból. Minden lé-pésre jut egy... És mintha a falakon is állnának.

- Íjászok - bólintott Derina.

A sírásó egyre közelebb ért az aprócska kordéval, amely nem állt messze attól, hogy szétessen: a kerekei vad nyolcasokat ír-

tak le, bal oldalán lifegett egy deszkadarab, amit aztán Hartrog el is hagyott, a deszka elveszett a porfelhőben. A sírásó félig megemelkedve ösztökélte az öszvért.

Az pedig jött. Most eszébe sem jutott megmakacsolnia magát. Hartrog befutott a cserjésbe, innentől kezdve csak a fejét látták,

és mögötte a port. - Állítsd ki a zombit az útra! - mondta Gulogh Wesetarnak. -

Jelezni kell, hogy itt vagyunk.

Wesetar kiküldte a zombit az útra. Hartrog úgy legázolta, ahogy azt a gázolok könyve szerint minden harci szekeres had-

seregben tanítják a kiképző őrmesterek. Aztán visszafogta az öszvért, ami berohant a cserjék közé és csak a tövisek állították meg.

A sírásó homlokáról veríték csorgott alá, s a tüskék alaposan megcibálták öltözékét, míg kikeveredett a bokrok közül. Vér, por

és izzadság alkotta maszkját, amikor a hullák elé toppant. Zi-hálva szedte a levegőt, mintha nem is az öszvér rohant volna, hanem ő.

- Sosem jutunk be... - lihegte. - Hadgyakorlat van? - kérdezte Derina a faág magasából. -

Nem látok ellenséget... - Ezek... miattunk vannak kint. Tőlünk védelmezik a várost...

- A temetői balhé - bólintotta Gulogh. - Ezek hozzászoktak a

békés temetőkhöz. Tudtam, hogy ide vezet... Derina elnézett a város felé. Mindannyian rá tekintettek, hi-

szen az ö kezéért folyt a játék. Várták, hogy kimondja...

- Kicsit nehezebb lesz, de bejutunk - mondta Derina a faágról lepillantva.

- Egy férget!... - Verd ki a koponyádból! - Soha már...

Derina lendületet vett, és közéjük ugrott. Jobbjának ujjával megbökte Wesetart.

- Te mit tennél, ha ellopnák a gyolcsaidat? - Várt egy hosszú pillanatot, aztán átment Sintshez. - És te, ha bebörtönöznék a

barátodat? Pedig csak egy állat... - Gulogh következett. - S te mire lennél képes, ha elvennék tőled a balzsamodat, amivel a rothadást megállíthatod? - Körbepillantott üres szemgödrével. -

Én ezzel a kézzel születtem. Nőtt, amíg nőhetett. Íjaztam, ke-zeltem kést, szedtem férgeket... előbb virágokat, virágokat... És

használtam egyébre is, aminek már elfelejtettem az értelmét... hogy hagyhatnám itt?

Néma csend követte a megható monológot. A csontvázíjásznő

még talán sosem beszélt ennyit. Az elkeseredés egész testtartá-sán látszott, válla megereszkedett, karja ernyedten lógott. Úgy

állt ott, mint egy szőlőültetvénybe kiakasztott, csörgő csontú madárijesztő.

- Menjünk - mondta halkan Wesetar. - Belefér.

- Játsszunk kivárásra - ajánlotta Gulogh is. - A kongtoniak úgyis kifáradnak, megunják, ha nem történik semmi. A figyel-

mük lanyhulni fog... - Ezeké soha - mondta Hartrog. Időközben kifújta magát, és

elmaszatolta az arcán a mocskot. Most semmivel sem nézett ki

különbül, mint a közéjük támolygó zombi. - Ezeké soha. Mert mind halottak. Akárcsak ti.

6.

Kongtonban nem volt élő ember, aki az utcákra merészkedett

volna, miután a lordmágus halottakból álló serege végigmasíro-

zott a sikátorokon. Ott voltak köztük a meredt szemű katonák

véres egyenruhájukban, testükbe tört nyilakkal, az íjászok elvá-gott torokkal, de a temetőben Derináék által megölt, szétmar-cangolt katonák, sőt, a kiásott hullák egy része is. Tízezer halott,

egy egész zombihadsereg, önálló akarat nélkül csupán azért fel-támasztva, hogy Lord Shrattian halottakkal védhesse halottak

ellen a városát. A mágikus szertartás során, amikor feltámasztotta az embe-

reket, a lordmágus minden erejét elhasználta. Ezzel együtt vi-

szont olyan fegyverforgatókat kapott, akik még annyit se gon-dolkodnak, mint régen és egyedül csak neki engedelmeskednek.

Nem kell szóban, közvetítők útján kiadnia parancsait, elég csak elgondolnia őket. A lordmágusnak sok erejét lekötötte a halottak

mozgatása, de biztos volt benne, hogy velük felszámolhatja az ellene támadó seregeket.

Lord Shrattian a nemesi családok ifjait hívta be városi pa-

rancsnoknak, hogy amíg a hullákból álló sereg az ellenfelet meg-semmisíti, a városban is nyugalom legyen. Ezzel az öregeket is

kordában tartja, és adott alkalommal feltűnés nélkül el tudja te-tetni a nem kívánatos örökösöket. Egymással rivalizáló csalá-dokból alkotott párosokat, és ellenséges városrészekbe helyezte

el őket. A város mozaikképe fölött állva a lordmágus kiterjesz-tette mentális erejét mindenfelé, és csótányokba táplálta a szol-

gáló ifjak egy tudattöredékét. Minden csótány kapcsolatban állt a neki rendelt ifjúval, és úgy mászkált a mozaikképen, ahogy a nemesi sarj járőrözött. Lord Shrattian kis szalagokkal jelölte meg

bogarait, és nézte mozgásukat. A kék-fehér és a piros-sárga szalagos csótány befordult Alasir

Áldozati Szentélyének utcájára. Kerülethatárhoz értek és bele-futottak a zöld-sárga és a kék-sárga szalagos csótányba. Ha-marosan az egyik bogár felfordult és megdöglött. Lord Shrattian

lehajolt és megpiszkálta a felfordult bogarat, aztán elvigyoro-dott, és ellebegett az ablak felé.

Csak óvatosan, tenyérnyivel a föld felett: ritka a megfelelő csótány.

A városban félnek az emberek, a nemesi ifjak ezekben a ne-

héz időkben is egymást ölik, a zombihadsereg pedig a parancsa-ira vár. Eddig minden rendben...

Végre háború!

- Egy tudati mágia mozgatja őket - magyarázta Derina. - Ha közéjük mennénk a mi mágikus személyiségünkkel, megzavar-nánk a sereg egységét. Felfedeznének bennünket, mint a tyúk-

ólba tévedő zombit... - Rókát - mondta Sints. - Szóval az a lényeg, hogy nincs esé-

lyünk elvegyülni a halottak között. Pedig jól hangzott. Ennél tö-kéletesebb álcát keresve sem találhattunk volna.

- Te amúgy sem lennél képes elvegyülni közöttük – morogta

Wesetar. - Ghoul... - Ne nézz le minket! - támadt fel Sints ghoul-önérzete. - Ha

most lennénk százan, felmorzsolnánk őket mind egy szálig. - De csak ketten vagytok... Egyébként meg kötve hiszem...

- Kötve vagy. Hiheted... Hartrog fel s alá járkált a társaság háta mögött. Már csaknem

két órája rótta köreit, míg a többiek mindent végiggondoltak,

hogyan is juthatnának át azon a tízezer halott katonán. Semmire nem jutottak. Hartrog egyre inkább azt érezte, hogy neki kell

megoldania a problémát. Amit látott, még a sokat edzett sírásót is megrémítette. Kordájával bátran behajtott a meredten álló seregbe. Túljutott az első sorokon, amikor felfigyelt rá, hogy túl

nagy a csönd. Addig fel sem nézett, nehogy valakivel össze-akadjon a tekintete és elárulja szándékát: rosszra készül. De

amikor felnézett, elfelejtette ezt a félelmét. Jeges iszonyat szo-rította meg torkát. Akkor az öszvér is megmakacsolta magát és megtorpant. Hartrog nézte az előre meredő tekinteteket, be-

száradt szélű sebeket, barnás vérfoltokat, megnyílt torkokat... Senki nem mozdult, szoborként bámultak a hullák a távolba.

Aztán egyszerre ránéztek, ezernyi merev tekintet egyetlen fej-mozdulattal... Nem csoda, hogy a sírásó elvesztette a fejét. Az-óta is remegett a keze.

A hullák vitája a kora délutánba nyúlt, a déli meleg kissé megszelídült, már feltámadt a délutáni szellő. A sírásó megtor-

pant, és a földön ücsörgőkhöz fordult. - Valóban be akartok menni a kézfejért? - kérdezte. - Ha azt akarod, hogy táncoljunk, hát megöllek - morogta

Wesetar. - Ez hogy jött ide? - kérdezte Hartrog. - Csak eszembe jutott

valami. Mi nagyobb bennetek, az akarat vagy a félelem?

- Ezt a kérdést annak tedd fel, aki él - mondta Derina. - Ha

nem lenne akaratunk, hát itt lennénk? A sírásó nem válaszolt. Elővette kovaköveit, és egy kis kupac

száraz avar és kiégett fűszál fölött egymáshoz csapdosta őket.

- Én segítek, a többi a ti dolgotok - mondta. Amikor meggyul-ladt a fű, kis ágakat dobott rá. A kiszikkadt gallyak pillanatok

alatt lángra kaptak. Hartrog táplálni kezdte a tüzet, kapkodva szedte össze a bokrok alól a rég lehullott, félig elkorhadt ágacs-kákat. A tűz egyre nagyobb lett, s nem csak magasabb, de ki-

terjedtebb is. A halottak felugráltak, amikor látták, milyen gyorsan elhara-

póznak a lángok. - Hol van Sirolmol? - kérdezte Hartrog.

- Mi a fenét akarsz? - Erdőtüzet. Kezdhettek futni... Vagy inkább: ott a szekér... Hartrog úgy kaparta össze a kisebb-nagyobb ágakat, száraz

kérgeket, mintha ettől függött volna az élete. Ide-oda járt a te-kintete, és ugrott, ha megpillantott egy ágat. Minél nagyobb tü-

zet akart minél előbb, attól tartott, hogy a halottak megakadá-lyozzák.

Sints érkezett meg egy ölnyi fával, amit sebtében szedett ösz-

sze. Zöld levelek kerültek a tűzre, sárgásfehér füst szállt fel. Ek-kor jelent meg Sirolmol, aki eloszlatta a füstöt, a tüzet pedig

szétszórta a megfelelő helyeken. Pedig ha valakinek, neki igazán rossz élményei fűződtek a tűzhöz. Még szerencse, hogy meghalt, mire elhamvasztották.

Wesetar felmászott a szekérre, és maga mögé rántotta a zombit. Derina után kiabált. Az öszvér is nyugtalanul mocorgott,

menekülőre fogta volna. Hihetetlen gyorsan felkapott a tűz a bokrokra. Sirolmol távolabbról kis forgószélként hozta egy kidőlt fa darabjait, száraz leveleket, a bokrok aljáról felszippantott kér-

geket, törzshulladékokat. Rászórta őket a lángokra és azok még jobban fölkaptak a magasba.

- Sirolmol! - kiabálta Hartrog. - Ha meggyullad az erdő, szórd a tüzet a kongtoni seregre!

Hartrog is felugrott a szekérre, Sints húzta magával Poerlt, és

meg is töltötték az ócska fakordét. Az öszvér ordított, és elin-dult.

Elindult, de először a lángok felé, majd be az erdőbe, egyre távolodva Kongtontól. Hartrog átmászott Sints vállán, Wesetar

mellé igyekezett. Az öszvér irányt változtatott, épp csak elke-

rültek egy csonka kis fenyőt. A zombi elzuhant a kordé hátuljá-ban a hirtelen irányváltástól, és a sírásó beszorult alája. Mire kikeveredett onnan, már senki nem tudta, merre viszi őket az

öszvér. Hartrog megragadta Wesetar gyolcsait, és úgy küzdötte fel magát a bakra. Wesetar közben folyamatosan ütötte Hartrog

kezét, rettentő rossz néven vette, hogy kapaszkodóként haszno-sítják gyolcsait.

El is szakadt a szövet. A múmia felüvöltött, a zombi pedig be-

leharapott Hartrog kezébe. Mindeközben kusza ágak verték végig a kordén ülőket, mert

az öszvér egyre sűrűbb erdőrészek felé vette az irányt. Hartrog átvette Wesetartól a gyeplőt, és megpróbálta megfor-

dítani az állatot. Észre sem vették, hogy Derina fennakadt egy fán, és elhagyták maguk mögött, lógva egy faágon.

A sírásó előkapta a hátára szíjazott ásót, és előrehajolva az

öszvér farát csapkodta. Wesetar siránkozott, és az ugráló kocsin szerette volna megcsomózni az elszakadt gyolcsot. Sints észre-

vette, hogy sehol nincs a csontvázíjásznő. Üvöltve kiabálta előre felfedezését. Hartrog valahogy meghallotta.

Egy hatalmas hurkot írtak le, és visszafelé összeszedték

Derinát, akinek nem volt nehéz oldalról a batárra vetődni. Bele-futottak a tűzbe, Wesetar sikoltozott, Poerlnek megpörkölődött a

bundája. Sirolmol fordította el a lángokat tőlük, az öszvér ismét megbokrosodott.

Sirolmol véletlen figyelt fel a kevergő kordéra, teljes egészé-

ben a tüzet táplálta, amely ekkorra már elborította a bokros erdő jó részét.

Hartrog ismét elkanyarodott, de egy pillanatra megpillantotta a lángokon túl Kongtont, és betájolta az irányt. Megkerülték a lángtengert, de versenyt kellett futniuk: látták a tűz miként kap

bele a kiszáradt aljnövényzetbe és halad velük párhuzamosan. Mire kiértek az alacsony kis erdőből, távol voltak a városba ve-

zető úttól. Ám az állat némileg megnyugodott a jól belátható terepen, és könnyebb volt az útra találni.

Sirolmol ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megtolja a

tűzfalat. Hátulról indult és magába szívta az erdő összes hulla-dékát. Barna hullámként szaladt bele az égő cserjésbe, felszip-

pantotta az izzó zsarátnokot, kiszakította a hőségtől meggyulladt fákat. Tűz-ár vonult el a kordén ülök előtt, és hömpölygött

Kongton felé. Egyetlen hatalmas fal, izzó, forró lánghabos árhul-

lám. A teteje magasabban volt, mint a város falai, templomtor-nyai.

- Micsoda látvány - hüledezett Gulogh. - De rég láttam ehhez

foghatót! Wesetar nem volt más csak egy formátlan rongykupac, Poerl,

a hatalmas ghoul vinnyogott, mint egy kismacska. A tűz-ár ak-kora volt, hogy bármilyen gyorsan is söpört előre, vészterhesen lassúnak tűnt. Egy kis lánglobja elég lett volna a kordé elpor-

lasztásához. Aztán Sirolmol ráfektette az izzó erdőt a kongtoni hullase-

regre. A kordé pedig megindult Kongton kapuja felé.

Mire a lordmágus észrevette, hogy ég az erdő, már késő volt.

Először azt hitte, hogy a nyári melegtől gyulladt meg a cserjés. Előfordult már máskor is. Amikor aztán a tűzfal megindult

Kongton felé, már nem tehetett semmit. A zsarátnok-ár megállt a városfal előtt, és csak a katonáit pusztította el.

Csak a katonáit?

Lord Shrattian a mozaikpadlóra ugrott, és nem törődve a csótányokkal, kiszáguldott az előtérbe. A palota tornyába rohant

fel, hogy átlásson a házak felett. Érezte, hogy a hadserege porrá ég. A sereg nem érzett fájdalmat, és a lordmágus sem. Csupán tehetetlen dühöt. Nem is sejtette, kinek van ekkora hatalma, és

ki akarja a fejét. Mert ez már az ő fejére megy... Ellenfele sok akadt, több is, mint szerette volna. Néha egész

hatékony tudott lenni, de egy ellenfél helyébe mindig annyi lé-pett, ahány testvére és gyermeke volt. Vagy ha a testvéreket és a gyerekeket is sikerült elkapni, akkor jöttek a kuzinok és évek

elmúltával az unokák. Csodálatosan szapora az ember... és a törpe, és az elf, meg a többi kreatúra...

A lordmágus felért a toronyba. Kinézett, de nem lett okosabb. A lángok kisebbek lettek. Kevesebb az éghető anyag...

Jobb is, mert ha egyetlen ház is meggyullad a városban,

Kongtonnak befellegzett. Egy háború közepén nincs ereje esőt idézni.

A lordmágus egyszerre azt érezte, hogy üvöltenie kell. Tom-pítatlan haragját a szél szárnyára bízta, és amíg volt levegő a

tüdejében, addig üvöltött. Idegessége elmúlt, haragja viszont

megnövekedett. Ettől erősebb lett.

Mire Hartrog a kordéval a város közelébe ért, a tűz tizedére zsugorodott össze. Lángoszlopok tántorogtak összevissza. Az

égő halottak nem csapkodtak, nem forgolódtak, egyszerűen csak égtek. Egy pillanat alatt leégett róluk a ruha az első pillanat hő-ségében, és a bőrük, húsuk lángolt attól kezdve. Aki elzuhant,

úgy maradt. Mintha egy piaci bábjáték színpadára léptek volna fel a halottak... mint akiket dróton rángatnak...

Hartrog nem félt a tűztől, de Wesetar a nyakába csimpaszko-dott, és meg akarta szerezni a gyeplőt.

Fuvallat suhant át felettük, Sirolmol volt, majd eléjük vágva széthajtotta a lángokat. Az útra tévedő hullákat oldalra dobta. A lángtenger megnyílt az öszvér és a kordé előtt. A múmia visított,

mint akit éppen ölni készülnek, pedig tudvalevő, hogy senkit nem lehet kétszer megölni... Illetve ha tudvalevő lenne, nem

próbálnák meg oly sokan, és nem sikerülne nekik... Derina mél-tóságteljesebben viselkedett, az idegen lány kisujját rágcsálta, de nem szólt egy szót sem. A zombinak az eddigiekkel ellentét-

ben annyira tetszett a tűz, hogy kilógatta a kezét, és sütkére-zett... megsütötte a jobbját a lángokban.

- Haj, haj! - üvöltötte Hartrog. Látta a kaput. Nyitva volt. Nyílegyenes út vezetett odáig.

A kordé repült, mint egy hintó. Átsuhant a halottak sorfala kö-

zött, a tűz árnyékában, majd áthaladt a kapu vonalán, és máris bent volt a városban.

- Most merre? - kérdezte Hartrog üvöltve. Derina elharapta az ujjat, majd előrehajolt Wesetar és Hartrog

közé.

- Megjegyeztem az utat - kaffantotta. - Fordulj jobbra és ha-marosan ott leszünk a palotánál!...

Lord Shrattian tárt karokkal repült ki a torony ablakán. Köpenye

körülötte lebegett, amint a lordmágus baljós démonként Kongton fölé emelkedett. Zárt ablakokat és ajtókat látott minde-

nütt, de látta a kordét is a szűk utcák között meg-megvillanni. Csak egy hullaszállító kordé?

Két energiagömböt is kilőtt a közeledőkre, de csupán két há-

zat talált el, amelyek leomlottak, és eltorlaszolták a szűk siká-torokat. A kordét nem érte baj. A lordmágus visszasuhant a pa-lotájába, egyenesen a mozaikterembe. Ha halottak támadják,

hát aszerint kell bánni velük! A kordé sebesen suhant a palota felé. Ám Hartrognak az egyik

sarok mögött le kellett fékeznie, mert két lovag állta útjukat. A lovagok rögtön előkapták kardjukat, azt a fegyvert, ami egy ne-mesi ifjúhoz illik. A sírásó az ásója után nyúlt, aztán rájött, hogy

elhagyta valahol. Felnézett, és mindjárt le is ugrott a bakról, mert a penge egy sivítás kíséretében lecsapott rá. A kard elke-

rülte Hartrogot, de ekkor Sints pattant előre hátulról, és egy ghoulhoz képest igencsak meglepő fürgeséggel az öszvér hátát

használva gyalogútként, elkapta az egyik lovagot. A zombi ott lihegett a nyomában, és a másikra vetette magát. Pillanatokon belül felszakított nyaki verőérrel haldokoltak a fiúk.

- Ez az, ami már rég megalvadt bennem - nosztalgiázott Gulogh.

- Bennem pedig porrá omlott - mondta Derina. - Rettentően viszket a gyolcs alatt - mondta Wesetar. - Vissza a szekérre! - kiabálta Hartrog.

Sints magára hagyta a halottat, neki semmi élvezetet nem okozott fölötte térdelni és szaglászni, mint ahogy azt a zombi

tette. Hartrog felugrott a kordéra, és ismét megrántotta a gyep-lőt. Sints pedig megmarkolta a zombi haját, hogy annál fogva húzza. Persze a kezében maradt...

A lordmágus látta, ahogy két szalagos csótány felfordul a mo-zaikkockákon. Dühödten rájuk taposott, aztán kezébe vette a

kandallón álló jogart. A mágiát hívja segítségül. Lord Shrattian egy kört írt le jogaros kezével és kántálásba

kezdett. Azokat a hatalmakat idézte meg, amelyek képesek a

halottak lelkét elkapni, megkötözni és bebörtönözni valami vagy valaki másba. A torony a lordmágus feje felett szétsugározta a

hatalom szavait. Felsőbb hatalmak mágikus ereje szivárgott át a mágusba.

Lord Shrattian annak a varázslatnak a semlegesítésére ké-

szült, amivel maga is felruházta halott katonáit. A tudattalan bá-bok, amelyek mit sem érezve hamvadtak el a városon kívül,

csupán a lélektelen test irányítása alatt álltak, akiket bármilyen erősebb hatalom irányíthat, és egy céljuk van: pusztítani. A

lordmágus mágiája mozdulatlanságra kárhoztatott minden lélek

nélkül mozgó, halott testet. A zombi kizuhant a kordéból, és elterülve ott maradt a kopott

utcai köveken. Hartrog nem látta, és ezért aztán nem állította

meg a kocsit. A többiek nem szóltak: a zombi a leggyengébb láncszem volt a csapatban, és minden idő, amelyet a talpra állí-

tására fordítanak, nagyobb veszteséget jelent, mint ő maga. Lord Shrattian nem állt meg ennyinél, a következőkben egy

idézővarázst akart semlegesíteni. A halottak többségének lelkét

vagy átok vagy holmi idézőmágia tartotta a testhez kötve. Ami-kor a mágikus erő már szikrákat vetett a mozaikteremben és a

levegő furcsán képlékennyé vált, a lordmágus elsütötte a va-rázslatot arra a városrészre irányítva, ahol a kordé volt.

Kardeen Gulogh kiesett a játszmából. Elterült a kordé alján, lelke elvált a testétől és mint szellem lebegett a csapat fölött. Képtelen volt múlandó porhüvelyébe visszatérni, tehetetlenül

nézte, ahogy a meglepett Derina felemeli a fejét, aztán hagyja lehullni.

- Valahol itt van - morogta Derina, és körbepillantott. Átnézett Gulogh lebegő lelkén, de nem látta. Ennek ellenére nem dobta ki a testet a kordéból.

Gulogh lelke följebb emelkedett, és akárhogy is küzdött, nem jutott vissza a többiek szintjére. Gulogh most ijedt meg igazán.

Lehet, hogy mégsem olyan lesz a jövő, amilyennek szeretné, hogy legyen? Egy halott ne tervezzen - ez lenne a tanulság?

A lordmágus érezte, hogy nem állította meg az ellene törőkét.

Átkot mondott tehát a megátkozottakra. Hagyta tovább kava-rogni a mágikus feszültséget maga körül, majd egy testcsere

átkot lökött ki ellenfelei közé. Poerl lelke Sintsbe költözött át, Sintsé viszont Poerlbe. Az ér-

telemmel bíró Sints meglepve vette észre, hogy egyszerre csak

szürke a keze, szürke a lába, s szürke a hasa, és hogy maga mellett ül a kordén. A kordé zökkent egyet, mire azt mondta

magának: - Hörg... Nyilvánvaló volt, hogy a teknőc tizenegy bundában Poerl lako-

zik igazi ghoul lelkével. Poerl lassabban fogta fel a helyzetet és mindjárt a szőrét kezdte tépni. Sintsnek viszont hányingere tá-

madt. Nem azért, mert a kordé rázott, habár ez is benne kellett

legyen, hanem mert a gyomra emésztett... hullákat emésztett. S

megérezte ízüket a szájában. Rögtön elfeledkezett azonban a gyomráról, amint megpillan-

totta Derinát, mint egy rakás rendezetlen csontot.

Ekkor az öszvér megtorpant, és a kordé egyik pillanatról a másikra megállt. Az állat visszalépett és oldalt tartva fejét felné-

zett Hartrogra. Hartrog belenézett az öszvér szemébe, és nem mert megszólalni se.

- Rendben - nyihogta az öszvér alig érthetően. Bólogatott. -

Akkor húzok... De hozzám ne érj! ... és úgy megrántotta a kordét, hogy Wesetar hanyatt dőlt. A

múmia feje a csontkupacon puffant. Barna szőr hullott gyolcsos arcába. Poerl tovább tépkedte magáról Sints szőrét.

- Hagyd abba! - kiabálta a szürke bundában létező Sints, és lefogta maga mellett a saját kezét.

Derina gyorsabban húzta a kordét, mint az előbb az öszvér.

Nem volt drága számára az öszvérbőr... Lord Shrattian mágikus érzékenységénél fogva ismét meg-

érezte a közeledőket. A mágiája hatásos volt, ezt is tudta, de nem végzett mindenkivel. Kik lehetnek még a szekéren? Milyen erő tartja őket itt ezen a világon. Ha nem átok és nem

idézővarázslat, akkor valami teljesen más mágia... - Látom a palotát - rikkantott fel Hartrog.

Wesetar megemelte fejét, és azt akarta mondani, hogy itt volt már az ideje, de furcsa gombócot érzett a torkában. Először nem is sejtette, mi a baja, aztán rájött, hogy valami mágia fojtogatja.

- Még pár sarok! - kiabálta a sírásó. Sints segített Wesetarnak. Előrehajolt a zötyögő kordén, és

alányúlt. - Üüürg... - mondta. A ghoul torka nem állt rá az emberi a

szavakra. Felidéződött feltámadásának első néhány napja, ami-

kor meg kellett tanulnia beszélni. ... és a ghoul is félni kezdett. A társai elhullottak - villant az

agyába. Valami mágia, hiszen hallhatták, a város ura egy má-gus. Sints látta Wesetaron, hogy valami készül. Ha most a mú-mia is...

Wesetar esetlenül kapaszkodott a kordé oldalába, vékony, gyolcsba bugyolált karjai remegtek. Egy mozdulatával szétverte

Derina lélekvesztett csonttestét.

- Gyerünk! - rikkantotta Hartrog. Célegyenesben voltak. Az

utca vége a palota élénksárga, vérfoltos falához vezetett. Wesetar a torkát markolta, mintha csak annak elszorításával

gátat vethetne a lelke kiszabadulásának. A hajdani varázsló-pa-

pot egy varázslata juttatta háromszáz éve ebbe az állapotba. Most ez a varázslat megszűnt kötni.

A sírásó oldalra fordította a kordét, és a kapuig hajtotta, Ott leugrott a bakról, és berohant a kapun. Várta, hogy a háta mö-gött sietős léptek koppannak majd, de semmi nem történt. A

félemeleten aztán feltűnt neki a csend. Visszanézett. Egyedül Sints állt a kapuban, karjában a múmiával. Aztán a

gyolcsba bugyolált testet lecsúsztatta a földre. Wesetar nem állt föl.

- Gyerünk - mondta sötéten Hartrog. - Ha ketten, hát ketten! Lord Shrattian a lehető legegyszerűbb módját választotta,

hogy rájöjjön, megfékezte-e a városba törőkét: kinézett az abla-

kon. Látta a kordét alul, és rajta egy bundás alakot mozgolódni. De semmi mást.

- Kutyájuk van? - döbbent meg a lordmágus. Ekkor törte rá az ajtót egy ghoul és egy élő ember. A lordmágus annyira meglepődött, hogy visszafordulva a kö-

penye beleakadt az ablak keretébe, és elszakadt. Jogarával há-rította a ghoul első támadását, majd birokra kelt Hartroggal. A

sírásó valamennyi haja szála az égnek meredt a mágia vibrálá-sától, úgy nézett ki a feje, mint egy ciroksöprű... ez a mágia azonban már korántsem volt olyan erős...

Az elzuhant ghoul négykézlábra állva rontott rá ismét a lord-mágusra, és beleharapott a combjába. A félelmetes állkapcsok,

amelyek halottak szétmarcangolására lettek teremtve valaha, most rázárultak az élő húsra és nem engedték el azt. Közben Hartrog Lord Shrattian mindkét kezét lefogta, és ki is csavarta

egyikből a jogart. A mágia egyik letéteményese a kövezeten koppant.

Sints kitépett egy darabot a lordmágus combjából. Lord Shrattian artikulátlanul felüvöltött, szeme vérbe borult. Ereje megtízszereződött és elhajította Hartrogot. Aztán fél térdre zu-

hant, és megragadta Sintset az állkapcsánál fogva. Szét akarta szakítani a fejét. Hartrog a falnak csapódott, és lecsúszott a tö-

vébe. A fejét belecsapta a kemény kövekbe, s egy pár pillanatig azt sem tudta, hol van.

Sints állkapcsa megfeszült, szája két sarkán a bőr repedni

kezdett. A ghoul mancsával megragadta a kezeket, de semmit sem ért, a mágus egy gólem erejével bírt.

Hartrog felállt, tett két lépést, és elzuhant. Megpróbált fel-

kelni, de elvesztette egyensúlyérzékét. A füléből vér folyt ki. Sints Lord Shrattian szeme után nyúlkált, de már későn, nem

látta, merre vannak. Csak csapkodásra telt, mert testhelyzete is megváltozott közben: a lordmágus a hátára fordította. Aztán egy hörrenést hallott, s a lordmágus keze lehullott a ghoul fejéről.

Sints érezte, hogy valami meleg a hátára fröccsen. Poerl ragadta meg Lord Shrattian gégéjét, miközben a lord-

mágus kitépett férfiasságát emelte a magasba. A lordmágus is csak úgy vérzett, mint más, spriccelt a vér, összefröcskölt min-

dent. Tekintete lassan merevvé vált. Poerl az arcába üvöltött, és tombolt. Cafatokra tépte szét a kezében tartott zsákmányt.

A küzdelemnek vége volt. Poerl vérszomjasán lihegett, a

lordmágus rúgott egy-kettőt a földön, karjával a vérébe csapott. Már csak az idegek játéka volt ez... Túl meleg volt. Sints az áll-

kapcsát fogta, a sírásó pedig megtámasztotta magát, és felült. A mágia azonban még nem távozott el a teremből. Egy fekete

árnyalak jelent meg a levegőben: a lordmágus lelke öltött for-

mát. - Kik vagytok?... - kérdezte a szellem Lord Shrattian. A hang

üresen kongott a szobában. Azt szerette volna tudni, kik tá-madták meg. - Kinek a serege?....

- Milyen sereg? - kérdezte akadozó nyelvvel Hartrog. - Csak

nyolcan vagyunk. Ez a két ghoul, egy múmia, egy zombi... - el-fogyott az ereje.

- Micsoda? - kérdezte Lord Shrattian megdöbbenve. - Mind-össze nyolcan?... De miért?... - A mondat közepén azonban fel-sikoltott. A toronyból árnyszörnyek csaptak le rá. Szétszakították

lelkét, elragadták, aztán felszívódtak. Hartrog nagyot nyelt. Mindig van rosszabb lehetőség is...

- Most mi van? - kérdezte a sírásó halkan. Sints válaszolt némi bevezető torokköszörülés után. - El... foglal... tuk... Kong... tont...

7.

Jó ideig még nem történt semmi. Sem az utcákon, sem a to-ronyban. Aztán a lordmágus mágiája elszivárgott.

Kardeen Gulogh tért vissza először testébe. Wesetar lassab-ban talált magára, pedig Derina elég sokáig nyalogatta a fülét.

Aztán az öszvértestben tanyázó íjásznő rájött, hogy most, a lordmágus halála után egyszerűen átslisszanhat régi testvázába, csak kicsit koncentrálnia kell. Az öszvér megdöglött, mihelyt

Derina elhagyta az állat testét. Ki tudja, milyen vadászmezőkre költözött primitív lelke.

- Megtaláltátok a kezemet? - kérdezte a csontvázíjásznő a ki-merült sírásót a toronyban, Lord Shrattian holtteste felett.

- Nem is kerestük - vallotta be őszintén Hartrog. - De... - kör-

benézett. - Azt hiszem, itt nincs. Amíg Derina a kezét kereste, Wesetar elment a zombijáért. Az

tétován bolyongott az utakon. Néha rányitottak egy-egy ablakot, amit gyorsan be is csaptak. A kongtoni polgárok nem hittek a

csöndnek... Még napoknak kell eltelniük, hogy kidugják orrukat házuk biztonságosnak hitt falai közül. És akkor majd megpróbál-nak mindent megmagyarázni, de persze sose jönnek rá az igaz-

ságra. - Micsoda egy mészárszék! - jegyezte meg Kardeen Gulogh a

toronyban. Az egész csapat megnézte magának ellenfelük tete-mét. Hátha találkoznak még vele... Aztán Gulogh hitetlen han-gon megjegyezte. - Mienk a város... Keresek egy kis szivart,

legalább ennyi hasznom legyen! Hartrog az ablakban ülve levegőzött. O elvégezte a dolgát.

Nézte, ahogy Wesetar a palota felé rugdossa a zombiját. A zombi nem lett okosabb. Sints és Poerl lelke maradt az új testben.

A kezet pedig Lord Shrattian kispárnája alatt találták meg. Aztán gyorsan tovább is álltak, hiszen nem nyugalmat rendeltek

nekik az istenek... És ugyan mihez kezdtek volna egy egész vá-rosnyi élő alattvalóval?

VÉGE

A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV sorozatban eddig megjelent:

1. John Caldwell: Káosz (2 regény egy kötetben) 2. KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG (Fantasy antológia)

3. Jeffrey Stone: A Hajnal Trilógiája (3 regény egy kötetben) 4. FÉNYHOZÓ (Fantasy antológia) 5. John Caldwell: A Káosz Papja (3 regény egy kötetben)

6. KALANDOROK (Fantasy antológia) 7. BOSZORKÁNYOK (Fantasy antológia)

8. DÉMONOK (Fantasy antológia) 9. LIDÉRCEK (Fantasy antológia)

10. HALÁLOSZTÓK (Fantasy antológia) 11. William Glendown: Lendhorni küldetés (3 regény egyben) 12. HOLTAK SEREGE (Fantasy antológia)

13. SÁRKÁNYOK (Fantasy antológia) 14. Jeffrey Stone: Az Éj Trilógiája (3 regény egy kötetben)

15. DÉMONHERCEGNŐ (Fantasy antológia) 16. ELF MÁGIA (Fantasy antológia) 17. Colin J. Fayard: Nyugatvég krónikái (3 regény egyben)

18. John Caldwell: A Káosz kincse (regény) 19. VADAK ÉS BARBÁROK (Fantasy antológia)

20. Jeffrey Stone: Az élőhalott balladája (3 regény egyben) 21. TROLLVADÁSZOK (Fantasy antológia) 22. Jack Vance: Lyonesse (regény)

23. AZ ALKONY KIRÁLYAI (Fantasy antológia) 24. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza (3 paródia egyben)

25. John Caldwell: A Káosz Sárkányai (regény) 26. Jack Vance: A zöld gyöngy (regény) 27. JÉGMÁGIA (Fantasy antológia)

28. William Glendown: Boszorkányszombat (regény) 29. Jack Vance: Madouc (regény)

30. John Caldwell: Káosz (2 regény - bővített, 3. kiadás) 31. KÁOSZ ÉS REND (Fantasy antológia) 32. John Caldwell: A Káosz Papja (3 regény -3. kiadás)

33. John Caldwell: A Káosz fényei (3 regény) 34. VÁMPÍROK (darkfantasy antológia)

35. John Caldwell: A Káosz Kincse (2. kiadás) 36. BARBÁR POKOL (fantasy antológia)

Előkészületben: CHERUBION (fantasy antológia)

A KÁOSZ SÖTÉT OLDALA (fantasy antológia) John Caldwell: Káosz Dréniában (regény)

Dávid Gray: Worluk