Zdzisław Beksiňski

(Ezt a Beksiňski hangulatvilágához illő dalt – egy szintúgy lengyel tehetség munkáját –

ajánlom az olvasáshoz. https://www.youtube.com/watch?v=NbU_PvzTosQ Jó szórakozást!)

Zdzisław Beksiňski 1929-ben született egy lengyel városban, Sanokban. Végzettsége szerint

építészmérnök volt, ám felhagyott foglalkozásával, és belekóstolt a művészi fotózásba, a

szobrászatba és a grafikába is. Festményekkel csak később kezdett el foglalkozni, de attól

kezdve Európa számos országában rendszeresen kiállított. 1972-ben Budapesten is

megfordult. Puritán beállítottságú volt és visszahúzódó, alig-alig mutatkozott a nyilvánosság

előtt. Egyetlen képzőművészeti szövetségnek sem volt a tagja, egészen élete alkonyáig

semmiféle díjat vagy érmet nem kapott.

Festményeiben barokk és gót hangulat fedezhető fel, de ezen felül fantázia-szürrealizmussal

kevert képei sokkolóak és hipnotikus erővel vonzzák a tekintet. Előszeretettel alkalmazott

felzaklató jeleneteket, gyakran rémálmait vitte vászonra. „Szemhéjam alatt ott hordozom egy-

egy festmény látványát és a módot is, amellyel meg kellene festenem. Azt szeretném, ha a

festmény egy elképzelt valóság illúziója lenne, egy káprázat, és ugyanakkor a festői megoldás

nem lenne áttételes vagy mesterkélt. Isten munkálkodását bármely távolságból vizsgálhatjuk,

és bármilyen nagyítóüveg alatt: még egy elektronmikroszkóp sem teheti láthatóvá. Minden

tiszteletem az áttételes festészeté, azonban még egy dupla nagyítóüveg is drámai csalódást

okozhat: mindennek az alján ott is csak festék borítja a vásznat.” 

Festményei leginkább olajfestékkel készültek, de akrilfestékkel is megpróbálkozott. Inspiráció

céljából Beksiňski alkotás közben mindig komolyzenét hallgatott, képtelen volt némaságban

festeni, irtózott a csöndtől.

Köztudott Beksiński soha nem adott címet festményeinek. Hajthatatlan volt ezen a téren,

véleménye szerint nem lehet egyszerű szavakba önteni munkáinak jelentését. Szilárdan

elutasította a művészeti alkotások meghatározását, magyarázatát, hogy miről is szól, mit is

jelent, vagy mit ábrázol. Alapvetően nem kedvelte, ha mások a munkáját osztályozták, vagy

valaminek az értelmét, jelentőségét feszegették. Ő csak lefestette azt, amit érzet és látott, nem

gondolta, hogy magyarázattal vagy indokkal kéne szolgálnia minden ecsetvonásáért.

„Valójában nem szeretek véleményeket hallgatni a képeimről vagy beszélgetni róluk.

Hasonlóképpen nem szeretem megfogalmazni a mások képeiről alkotott véleményem sem...”

Ez az el nem nevezett olajfestmény 1978-ban keletkezett, mérete 87 x 87 centiméter és ma a

festő szülővárosának, Sanoknak, a Várostörténeti múzeumában van kiállítva.

A kép szerkezetét tekintve, a fény-árnyék hatások kifejező erejét maximálisan kihasználta. Az

épületszerűségben sokkal kellemesebb hangulat fogad, vidámabb, világosabb színek jelennek

meg. Kívül viszont nem a földünk jelenlegi környezetéhez hasonló kép tárul elénk. Tükrözhet

egy idegen helyet is, vagy magát a pusztulás folyamatát, a természet felülkerekedését. A külső

és a belső világ ellentétet mutat. Ha azon a véleményen vagyunk, hogy a kép bizonyos

pusztulást jeleníti meg, akkor a belső kép mutathatja az, az előtti állapotokat, amit legyőz

valami más, valami sokkal hatalmasabb. A történetnek, amit e köré a kép köré írhatunk, csak

a kreativitásunk szabhat határt, vagy még az se. A színvilága gazdag és kellőképp érzékletes.

Ha a színeket lehetne a „súlyos” jelzővel illetni, ez a színvilág lenne a tökéletes példája. Egy

utánozhatatlan és elragadó hangulatot teremt meg. Ha pedig ez a kép is az egyik álmában

jelent meg, úgy szívesen arra jártam volna. Az építményt perspektivikusan ábrázolta, a

természeti világot pedig részletes kidolgozottság jellemzi. Uralkodó a vörös, szerteágazó,

mindent körülfutó növény – az én olvasatomban ez a múló időt vagy az eluralkodó

természetet is szimbolizálhatja -, az izzó ég, és a tenger pedig kívánatos, mégis kissé

megborzongtató képet nyújtanak. Nagyon fontos, hogy a művészeteket nem megérteni kell,

hanem befogadni. Sokan abba a hibába esnek, hogy nem képesek elrugaszkodni a

realitásoktól és még a festményekben is azokat keresik. Beksiński egy jó lecke azoknak a

„művészettől elidegenült” szemeknek, akik rosszul közelítik meg a festészet lényegét. Hisz ő

maga a szárnyaló kreatív képzelet, amit nem határol be valóság és ésszerűség. Megtanítja,

hogy nem kell szőrszálhasogatóan mindenben logikát keresni. Mert azok persze

ellentmondásokba ütközhetnek: például a hátsó kijáratnál az ég fekete, holott kint láthatóan

nem komor sötétség jellemző, de a fölső kis ablak se azt a képet mutatja, amit kellene. Álljunk

csak meg: Kellene? Hisz pont erről beszéltem. Miért is kellene? Ez nem egy olyan kép, ami

azt a világot mutatja be élethűen, amiben mi élünk. Ugyan… Ha az emberek arra kíváncsiak,

akkor kimennek az utcára és lefotózzák a pavilont, de az kinek a képzelő erejét elégíti ki? Ez

nem egy precíz tervrajz, mint amit egy építészmérnöktől várhattunk volna el. Némi humorral

– de őszintén - kijelenthetjük: Mekkora szerencse és megkönnyebbülés a világnak, hogy az

építészmérnöki pályáját felhagyva a művészeteknél kötött ki Beksiński.

Ennek a festményének is, mint az összes többi alkotásának erős érzelmi töltete van. Beksiňski

művei alapvetően végzetes illúziók. Általában az elkerülhetetlen pusztulást, a reménytelen

küzdelmet fedezhetjük fel festményeit kóstolgatva. Nem az a művész volt, aki az idealizált

szépséget és a boldogságot jelenítette meg, az ilyenből ismerünk több mint eleget. Épp ezért

tartom munkásságát fontosnak, mert olyan világképet mutat, amit kevesen mernének. Nem a

közízlésnek megfelelően gyártott festményeket, hogy minél nagyobb hírnévre és közimádatra

tegyen szert, ő őszinte festő volt, akit őszintén lehet szeretni vagy elutasítani. A legjobb példa

volt arra, hogy a társadalomnak mennyire szüksége van abszurd dolgokra, amik felnyitják a

szemük; az idealizált szépség csak látszat, és képmutatás. Hisz nem csak szépség és jó van a

világon, Beksiňski pedig az azzal, ellentétes érzelemvilággal is képes minket lenyűgözni.

Alkotásai egyszóval csodálatosak, hiába olykor borzongást gerjesztő képek. A művész erről

így nyilatkozott: „A világ lidércnyomásos víziója…? Végtére is mi a világ? Valakinek meg

kellene kérdeznie erről egy, a halálos ágyán fekvő öregembert, egy törött hátgerinccel

kórházban haldokló férfit, vagy esetleg egy politikust, háborús veszély idején… Mindhárom

esetben különböző meghatározást kapnánk az idő szóra. Ebben az értelemben nekem is

megvan a saját külön világom, amely, ha megfestem, talán lidércnyomásnak tűnhet a mások

szemében. Hasonlóképpen, egyesek pokolnak tartanak egy diszkót, mások pedig egyenesen a

mennyország kapujának. Egyvalamit szeretnék hangsúlyozni: amit én festek, nem csupán egy

rólam készült szellemi önarckép. Semmi köze sincs az úgynevezett objektív jelenségek

világához. Ezek festmények, vagyis tárgyak, amelyeket szemlélni kell, és nem szavakba

kényszeríteni – éppen úgy, amint a zenét hallgatni kell, a csokoládét pedig enni”

Bátran ajánlom mindenkinek Beksiňski világát. Öveket becsatolni, és irány a szellemkastély!

Persze lehet, festményeit nem mindenki tenné ki szívesen otthonában, de garantáltan

felejthetetlen élményt nyújtanak. Kedvencet nehéz lehet találni, legalábbis én nem tudtam

egynél megállni, a többi alkotása se tetszett kevésbé, mint az elemzett példám.

Hogy a portréja se maradjon le:

Források: http://www.balkon.hu/balkon05_03/02beksinski.html 2014.03.15.http://en.wikipedia.org/wiki/Zdzis%C5%82aw_Beksi%C5%84ski 2014. 03. 15