EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

Állam- és Jogtudományi Kar

Politikatudományi Doktori Iskola

Sugatagi Gábor:

Hivatásos politikusok rekrutációja és szelekciója

Magyarországon az 1990-es években

Témavezető: Dr. Bihari Mihály egyetemi tanár

2000. május

2

Bevezető

A politikai vezetés összetételének illetve kiválasztódásának kérdései az 1980-as évek végéig

Magyarországon az ismert ideológiai korlátok miatt nem válhattak a társadalomtudományi

kutatások tárgyává. A tematizálást gátolta egyrészt az a körülmény, hogy a diktatórikus

politikai rezsimek hatalmi elitje mindig ellenáll a vezetés összetételét firtató

vizsgálódásoknak, hiszen egy ilyen kutatás óhatatlanul annak megállapításához is vezetne,

hogy a politikai vezetők megbízatásukat nem demokratikus választás útján szerezték, s így

még egy steril tudományos publikáció is kártékony lehet legitimációs szempontból. Másrészt

az államszocialista rezsim időszakában a társadalomtudományi kutatásokkal szemben

alapvető elvárás volt a marxista kiindulópont alkalmazása, márpedig mivel a politikában

elsősorban osztályérdekek vetélkedését látó marxi gondolkodásban a politikai vezetés illetve a

politikusok szerepe egyértelműen másodlagos, még a 60-as, 70-es évek marxista megújulása

sem vezethetett olyan új szempontok felmerüléséhez, amelyek ösztönözték volna a téma

kutatását.

A fenti okoknak köszönhetően a rendszerváltás megindulásakor lényegében szűz területnek

számított Magyarországon a politika személyi vetülete: nemcsak hogy fél évszázadon

keresztül nem folytak empirikus kutatások (az utolsó tanulmány, amely nem történelmi

módszerrel, több évtizedes visszapillantással, hanem politikai szociológiai kérdésfeltevéssel,

aktuális anyagon dolgozik, Rudai Rezső 1933-as cikke), de mintha a téma elméleti jelentősége

is homályban maradt volna.

A 1990-es évtizedben csak igen lassú változások tanúi lehettünk. Történt ugyan néhány

adatfelvételen alapuló kutatás, ezek száma azonban még a tízet sem érte el. Ez akkor, amikor

a pártrendszert, a választói magatartást, a politikai törésvonalakat elemző írások száma csak

évente ennek többszörösére rúg, mindenképpen a tematika iránti csekély tudományos

érdeklődésre utal. Ehhez hozzáadódik az a hiányosság, hogy az eddig megjelent írások java

része igen kevéssé támaszkodik a gazdag külföldi eredményekre (márpedig mivel a politikai

elitekkel kapcsolatos kérdések a II. világháború utáni nyugat-európai és amerikai

politikatudomány és szociológia legintenzívebben vizsgált témái közé tartoznak, bőséggel

rendelkezésre áll az átvételre váró nemzetközi tapasztalat) s különösen a legutóbbi 10-15 év

3

kutatási fejleményei nem tudtak eddig beépülni a hazai kutatások elméleti és módszertani

bázisába.

Nemcsak az empirikus kutatásokban jutott azonban mostoha szerep a politikai vezetés

problémájának, hanem elméletileg is kevesek figyelmét tudta csak felkelteni. Mindezek miatt

máig is hiányzik a témakör magyar nyelvű monográfiája, így ha jelen munkánk

szükségképpen csak a politikai vezetés néhány aspektusával foglakozik is csak,

mindenképpen hiánypótló jellegű.

A külföldi eredmények felhasználásának fontosságát hangsúlyozó iménti megállapításunkból

logikusan következik, hogy magunk elé elsősorban azt a célt állítottuk, hogy a nemzetközi

szakirodalomban általánosan elfogadott elméleti kiindulópontokat és módszertani

megoldásokat alkotó módon adaptáljuk a magyarországi viszonyokra. Éppen ezért

nélkülözhetetlennek tartottuk, hogy legalább madártávlatból összefoglaljuk, hogy milyen

elméleti iskolák kristályosodtak ki az elmúlt évtizedekben, hogy hol tart ma a külföldi kutatás.

Az elméleti tájékozódás azután világosan kijelölte azt is, hogy milyen szempontok érdemesek

empirikus kutatásra, így elemzésünk előtt nem látjuk szükségesnek az egyes fejezetek

témaválasztásának külön indoklását. Ehelyütt a téma egészének kutatásra érdemességét sem

kívánjuk bizonygatni; hogy hogyan épülhetnek be a politikai elitkutatás eredményei a politikai

rendszer illetve ennek egyes alkotóelemei működésének értelmezésébe, arról ugyancsak a

szakirodalom áttekintése kapcsán ejtünk majd részletesebben szót.

Fontosnak tartjuk ugyanakkor már elöljáróban megállapítani kutatásunk korlátait. Ezek

egyrészt abból adódnak, hogy ebben a rendkívül szerteágazó témakörben szükségképpen

szelektálni kellett a különféle lehetséges megközelítések között, ami természetesen szubjektív

tényezőkön is múlt: egy kutató előképzettsége, érdeklődése, habitusa és még igen sok más

befolyásolja, hogy mihez nyúl az elemzést végző. Éppen ezért ha munkánk monografikus

igényű is, semmiképpen sem lehet teljes, a szubjektív szelektálás miatt lesznek olyan részek,

amelyeket érdemtelenül túlrészletezettnek vagy éppen elhanyagoltnak tart majd az olvasó.

A dolgozat másik korlátja technikai jellegű: finanszírozás híján nem folytathattunk önálló

adatfelvételt, valamennyi elemzésünk meglévő adatbázisok másodelemzésén kellett, hogy

alapuljon, ami szükségképpen magával hozta azt, hogy sok esetben hipotetikus szinten

rekedtünk meg egy összefüggés feltárásában, s meg kellett elégedjünk annak megállapításával,

4

hogy nem rendelkezünk adatokkal a döntéshez. Ez a korlát a munka előrehaladtával egyre

mélyebben tudatosodott, így számos esetben már meg sem fogalmaztuk írásban azokat a

tételeinket, amelyekről tudtuk, hogy a jelen helyzetben empirikusan úgyis

felülvizsgálhatatlanok, s így csak ugyancsak kétes megalapozottságú bírálatoknak lehetnének

kitéve.

Mindezek a korlátok legfeljebb csak arra adhatnak azonban magyarázatot, ami nincs benne a

dolgozatban, az elkövetett hibákat vagy tévedéseket semmiképpen sem mentik. Ez utóbbiak

száma bizonyosan nagyobb lenne tutorjaim, Bihari Mihály és Gazsó Ferenc professzorok

valamint Körösényi András tanácsai nélkül. Nekik nemcsak szakmai segítségükért mondok

azonban ehelyütt is köszönetet, hanem azért is, mert támogató ösztönzésük segített a legtöbbet

abban, hogy elkészüljön a jelen munka.

5

I. Tudományos problémák és módszerek a politikai vezetőcsoportok összetételének

kutatásában

Amióta a XX. század első évtizedeiben Gaetano Mosca, Robert Michels, Max Weber és

Vilfredo Pareto korszakalkotó jelentőségű műveikben először közelítették meg a politika

irányítóit csoportként, amelyre szociológiai törvényszerűségek vonatkoznak, s nem pusztán

individuumokként, a politikai vezetőcsoportok szerkezete a politikatudomány és a szociológia

egyik legintenzívebben vizsgált témájává vált. Ez utóbbi ténnyel összefüggésben azonban

napjainkra az elméleti megközelítések, a kutatási módszerek és az ezekhez kapcsolódó

fogalmi apparátusok tekintetében szinte áttekinthetetlen sokszínűség alakult ki, a versengő

tudományos irányzatok, iskolák között gyakran csak a téma azonossága képezi az egyetlen

összekötő kapcsot. A következő fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy legalább

madártávlatból végigtekintsük a politikai vezetőrétegek kutatása során alkalmazható

megközelítéseket.

Munkánk során két szempont érvényesítését tartjuk lényegesnek: az egyik a

problémaorientáltság, a másik az empirikus alkalmazhatóság kérdésének középpontba

helyezése. Első szempontunkból következik, hogy nem kívánunk elmélettörténeti

fejtegetésekbe bocsátkozni, mivel a tudományterület fejlődésének belső összefüggéseit már

többen is igen részletesen elemezték (ld. például Bottomore 1974, Köser 1975), hanem csupán

arra szorítkozunk, hogy áttekintsük: milyen társadalomtudományi problémák megoldásához

vihet közelebb a politikai vezetés tanulmányozása az egyes felfogások szerint, s mennyiben

sikerül ezeknek valóban adekvát választ is adniuk a felvetett problémákra. Második

szempontunk azt jelenti, hogy döntő jelentőséget tulajdonítunk annak a ténynek, hogy egy

megközelítésmód tézisei mennyire alkalmasak az empirikus felülvizsgálatra, ellenőrzésre,

illetve mennyire filozofikusak, továbbá hogy az empirikus módszereket alkalmazó irányzatok

metodológiailag mennyire megalapozott, érvényes eredményt tudnak produkálni.

Talán problémaközpontú kiindulópontunkból is sejthető, hogy nem kívánunk foglalkozni a

politikai vezetés kutatásának azzal az irányzatával, amely pusztán leírásra szorítkozik, amely

deskriptív, társadalomstatisztikai jellegű megállapításokban merül ki, holott a nemzetközi és

hazai szakirodalom java részét ez a megközelítésmód uralja. Nem tagadjuk, hogy az ilyen

6

típusú munkák nélkülözhetetlenek akár a nemzetközi, akár az egy országon belüli

longitudinális összehasonlításokhoz, s így létjogosultságukat sem kívánjuk megkérdőjelezni,

azonban önmagában csekély tudományos értéket tulajdonítunk az olyasfajta konklúzióknak,

mint például "x időpontban A országban a politikai vezetés az érett korú, előnyös társadalmi

hátterű férfiak közül rekrutálódik" (ld. pl. Ysmal 1995), s ezért saját megközelítésmódunk

kialakításakor kevés ösztönző impulzusra számíthatnánk ezen irányzat felől.

Empíria-centrikusságunkból analóg módon adódik, hogy nem foglalkozunk a politikai

vezetőcsoportok problematikájához tisztán fogalmi-deduktív módszerekkel közelítő

munkákkal (pl. Bachrach 1970, Röhrich 1991), elismerve, hogy témánk politikai filozófiai,

politikaelméleti vizsgálata éppolyan jelentős hagyományokkal és kutatási súllyal rendelkezik,

mint az empirikus-szociologizáló áramlatok. Ez a megszorítás ugyanakkor nem jelenti azt,

hogy elméleti és módszertani alapvetésünk során csak empirikus technikákat (is) felhasználó

műveket vennénk figyelembe; a válogatás szempontja sokkal inkább az, hogy olyan

koncepciókkal foglalkozunk, amelyek empirikus kutatások kiindulópontjául szolgálhatnak

(legyenek azok maguk is empirikus munkák, s így esetükben csak az elméleti és módszertani

elfogadhatóságuk szorul felülvizsgálatra, vagy teoretikus megközelítések, melyek téziseik

operacionalizálhatósága függvényében tarthatnak számot figyelmünkre).

Végül munkánk során egy harmadik korlátot is állítunk magunk elé. A politikai

vezetőcsoportok kutatása során már a kezdetektől világosan elkülönült két áramlat, melyek a

téma azonosságán kívül nem kapcsolhatóak egybe: az egyik cselekvésorientált, a vezetés

magatartása, tevékenysége alapján próbál következtetésekhez jutni, míg a másik strukturális

megközelítéssel él, a vezetőcsoport összetétele, egyéni és csoporttulajdonságok

figyelembevételével magyarázza a felvetett politikatudományi kérdéseket; Klaus von Beyme

szóhasználatával előbbi a "Mit tesz a szervezett kisebbség?", utóbbi a "Milyen a szervezett

kisebbség?" kérdésfeltevéssel definiálható (Beyme 1992a: 28). Ez az elkülönítés elsősorban

természetesen analitikus jellegű, a gyakorlatban eltérő arányokban szinte mindig keveredik a

két szemlélet, hiszen érvényes tudományos megállapítást egyik is, másik is úgy tehet, ha az

elsődleges megközelítéssel nyert eredmény összhangban áll a másik perspektívából adódóval,

vagyis például ha a vezetés összetételéből levont következtetéseknek nem mondanak ellent a

vezetés cselekedetei és fordítva. Mindemellett mindeddig nem sikerült empirikus kutatások

7

során egyenlő súllyal tekintetbe venni mindkét szempontot, vélhetőleg javarészben azért, mert

olyannyira különböző metodikai és anyaggyűjtési feladatokat állítanának a kutató elé, amelyek

szétfeszítenék egy vizsgálat kereteit.

Munkánk során mi sem kerülhettük el a két megközelítés közötti választást, s bár döntésünk

indokaira a későbbiekben még visszatérünk, már itt jelezzük, hogy empírikus kutatásunkban a

strukturális kiindulópont mellett köteleztük el magunkat, s így az elméleti keretek

kijelölésekor is az ehhez az irányvonalhoz sorolható munkák között keressük az orientáló

pontokat. Az eddig mondottak értelmében tehát a fejezet célkitűzése úgy foglalható össze,

hogy leltárt kívánunk összeállítani arról: milyen problémák megoldásához vihet közelebb a

politikai vezetőcsoportok összetételének, szerkezetének empirikus kutatása, és mire nem

alkalmas az, s ennek nyomán állást kívánunk foglalni arról, hogy a magyarországi kutatás

számára mely megközelítésmódokat tartjuk termékenynek.

I.1. Hatalomközpontú megközelítések

Talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy az elitelméletek klasszikusainak, Paretonak és

Moscának úttörő munkái a hatalom problematikája felől közelítették meg a társadalmi illetve

politikai elit összetételének kérdését, napjainkig a hatalomorientáltság túlsúlya jellemzi a

politikai vezetőcsoportok kutatását. Az áramlat kérdésfeltevését egy mondatba a

következőképpen foglalhatnánk össze: "Hozzárendelhető-e a társadalomban létező hatalom

feletti rendelkezés egy meghatározott szociális csoporthoz, s ha igen, akkor melyikhez". Az

eddigiekben szándékosan a semleges, semmiféle értéktartalommal nem terhelt "politikai

vezetőcsoportok" kifejezést használtuk kutatásunk tárgyának megnevezésekor, a továbbiakban

azonban mindig alkalmazkodunk az éppen elemzett megközelítésmód terminológiájához.

Azért szükséges ezt máris előrebocsátani, mivel a hatalomorientált kutatások szinte

kizárólagosan az elit (politikai elit, hatalmi elit, uralkodó elit stb.) fogalommal operálnak, és

egyik elmélet tartalmát sem kívánjuk torzítani azzal, hogy saját szóhasználatunkat erőltetnénk

az originális terminológia helyett. Könnyen belátható ugyanis, hogy például Pareto

szélsőségesen dichotóm hatalomeloszlást, s ebből következően egy minden hatalmat

8

monopolisztikusan kisajátító elitcsoportot konceptualizáló felfogása nem érthető meg, illetve

nem adható vissza adekvát módon ismét csak például egy funkcionalista fogalmi keretben, és

fordítva.

A hatalomorientált elitkutatások központi hipotézise az, hogy az elit tagjainak származásából,

társadalmi hátteréből, osztálypozíciójából levezethetőek az elit politikai preferenciái, s ezek a

rekrutációs bázisul szolgáló csoport, réteg vagy osztály preferenciáit tükrözik. Ezen feltevés

valóban centrális, hiányában ugyanis végső soron mellékessé válik, hogy "kié a hatalom",

hiszen ha nem tételezzük fel, hogy a politikai elit konzekvensen előnyben részesíti egy

társadalmi csoport érdekeit, akkor a hatalom funkcionalista megközelítéséhez jutunk, ahol a

vezetés a társadalom érdekében gyakorolja a hatalmat. Elméletileg ugyan nem zárható ki,

hogy egy társadalmi csoport tagjai a hatalmat monopolizálva elitcsoportként nem a származási

bázis, vagy pusztán önmaga érdekeit képviselik, hanem egy másik társadalmi csoportét, ebben

az esetben azonban a hatalom birtokosa és a hatalom kedvezményezettje nem esik egybe, s így

az elitkutatás meglehetősen öncélúvá válna, hiszen a hatalommegoszlásból semmiféle

következtetés nem adódhatna a hatalom működésmódjára nézve. Társadalmi háttér és

politikai preferenciák közötti összefüggés azonban a hatalomorientált elitkutatásban is

gyakran korlátozott érvényű, így például Mills szerint "A hatalmon lévő emberek társadalmi

és gazdasági háttere nem árul el mindent. Mert (1) előkelő magaslatokban élő emberek

ideológiai alapon képviselhetik a szegény és egyszerű emberek érdekeit. (2) Egyszerű

származású emberek energikus szószólói lehetnek a gazdagok érdekeinek. Így (3) azok az

emberek, akik egy bizonyos réteg érdekeit képviselik, nem feltétlenül ugyanabból a rétegből

származnak, és nem bizonyos, hogy személy szerint részesülnek a kérdéses réteg érdekeit

szolgáló politika által nyújtott kedvezményekből." (Mills 1962: 307), vagyis a hatalmat

birtokló elit származása nem törvényszerű, hanem inkább sztochasztikus meghatározója

annak, hogy mely társadalmi csoport érdekei juthatnak érvényre a hatalom gyakorlása során.

Ezen alapkiindulópont azután számos kutatási koncepciónak szolgálhat bázisul. Ezek közül

talán a legproblémamentesebbek a hosszútávú történelmi elitvizsgálatok. Ezek általános

sémája a következő: meghatározzuk, hogy milyen szempontok alapján tekintünk valakit a

politikai elit tagjának; erre a személyi körre adatokat gyűjtünk minél tágabb időhorizontból,

végül az elit tagjainak társadalmi hátterét összehasonlítjuk különböző időpontokban. A

9

koncepció egyik nehézsége abból adódik, hogy minél korábbi időpontig kívánunk az időben

visszamenni, annál inkább megbízhatatlanok, esetlegesek az adatforrások (esetleg egyáltalán

nem is léteznek), ami miatt az összehasonlítások érvényessége sokszor kétséges. Módszertani

kitérőként érdemes megemlíteni, hogy mivel a sok évtizeddel korábbi időpontokra gyakran

nem rendelkezünk a meghatározott elitre statisztikai feldolgozást lehetővé tevő adathalmazzal,

a történelmi vizsgálatok viszonylag sűrűn élnek a biográfiai módszerrel (pl. Pudal 1988),

(ön)életrajzi források feldolgozásával. Ennek a technikának azonban az elitkutatásban

meglehetősen aggályos az alkalmazása, hiszen a biográfiák alanyai szinte minden esetben

kivételes, kimagasló politikai személyiségek, ezért e csekély számú, általánosnak semmi

esetre sem tekinthető példából veszélyes lenne általánosítani (Herzog 1975: 18).

Ha a hatalom birtokosait vizsgálva közelítünk a történelmi elitkutatások eredményeihez, akkor

többnyire az a standard konklúzió adódik, hogy a társadalmi makrostruktúra hosszútávú

változásaival párhuzamosan (méginkább azonban néhány évtized késéssel) a politikai elit

összetételében is változás következik be (Dogan 1967; Rudai 1933; Zapf 1965), így például

Angliában az 1892-t megelőző 25 év során a miniszterek 75%-a volt arisztokrata vagy

földbirtokos, míg arányuk 1918 és 45 között már csak 23% (Ysmal 1985: 628),

hasonlóképpen a Franciaországban a XIX. század közepén a politikai elitben még domináns

pozíciót elfoglaló nemesség a századfordulóra teljesen háttérbe szorult a nagy és

középpolgárság képviselői mögött (Dogan 1967: 469), s némi késéssel ugyanez mondható el

Magyarországról is (ld. Lakatos 1942). A kutatási eredmények nemzetközi összehasonlítása

során világossá vált, hogy a politikai elitek hosszútávú összetétel-változása majdnem

mindenütt egy forgatókönyv szerint zajlott. Eszerint a preindusztriális társadalomban a

politikai hatalom a születési arisztokráciáé volt, az ipari társadalomban ez a hatalom átment a

burzsoázia képviselőinek kezébe (miközben egyre erősebb ellenelit alakult ki a munkásosztály

reprezentánsaiból), végül a posztindusztriális társadalom politikai elitjére egy heterogén

középosztálybeli rekrutálódás a jellemző. Ezen általános trenden belüli kisebb-nagyobb

eltérések okainak feltárása (például a nemességnek Németországban más országokhoz képest

sokáig tartó túlsúlya) azután általánosabb társadalom- és politikatörténeti következtetések

kiindulópontjául szolgálhat. A politikai vezetőcsoportoknak a II. világháború után valamennyi

demokratikus országban uralkodóvá vált középosztálybeli rekrutálódása azonban

10

megkérdőjelezte a hosszútávú elitkutatások folytatásának értelmét, hiszen az elmúlt néhány

évtized során a politikai elitek társadalmi hátterében lényegében alig történt említésre méltó

társadalmi változás, elveszett tehát a longitudinális vizsgálatok létalapja: az időbeli trendek

kimutatásának lehetősége.

A kutatási koncepció továbbvitelének egy másik komoly akadálya, hogy amennyiben a

politikai elit származását tekintve nem egy jól körülhatárolható, kislétszámú társadalmi

csoport reprezentánsa, akkor éppen arra a kérdésre nem lehet világos választ adni, hogy kié a

hatalom. Ugyanezzel a problémával kerülnek szembe azok a hatalomorientált elitkutatások is,

amelyek nem tartanak igényt időbeli összehasonlításra, hanem csupán "pillanatfelvételt"

akarnak készíteni az aktuális hatalommegoszlásról. Ennek a problémának a feloldására több

lehetőség kínálkozik. A marxizmus válaszkísérlete szerint (ld. például Poulantzas 1968: 271)

a posztindusztriális államban a hatalmat továbbra is a burzsoázia tartja kézben, azonban nem

feltétlenül esik egybe a hegemonisztikus uralkodó osztály a politikai hatalmat gyakorló

osztályfrakcióval; ha tehát a politikai hatalom csúcsain nem is minden esetben a burzsoázia

tagjai ülnek személyesen, a hatalom birtokosának kiléte nem kérdéses. Éppen ezért a hatalmi

elit összetétele a marxisták számára semmire sem érv, s számukra az elitkutatás eleve öncélú,

hiszen ha a hatalmi viszonyok a termelési viszonyok által meghatározottak, a politikai

hatalomnak igen csekély az autonómiája, s ezzel összefüggésben a politikai hatalmat gyakorló

személyek epifenomenális jelentőségűek.

Egy másik — a marxista felfogással némiképp rokon — értelmezés szerint tény, hogy a felső

társadalmi osztályok tagjai már nem vesznek részt személyesen a politikai hatalom

működtetésében, de az elit tagjainak hátterében világosan kirajzolódik az uralkodó osztályhoz

fűződő szoros kapcsolat: például az Egyesült Államokban a politikai elit java része az

ügyvédek köréből rekrutálódik, ám ők ügyvédként nem kisvárosi "tyúkperes" ügyvédek

voltak, hanem a legnagyobb vállalkozások jogi képviselői, akik az igen költséges választási

kampányukat is korábbi megbízóik adományaiból finanszírozzák, így lényegében a nagytőke

megbízottainak tekinthetők (Birnbaum 1984). Kérdéses mindazonáltal, hogy vajon adható-e

ilyen frappáns válasz a politikai hatalom birtokosaira vonatkozóan az európai országok

esetében is, továbbá meggondolandó, hogy napjainkban van-e értelme egységes tőkés érdekről

beszélni, nem inkább egymásnak ellentmondó érdekek élnek-e a vállalkozói osztályon belül

11

is, ami azzal járna, hogy nem képviselhet a politikai elit sem egyfajta érdeket, nem

gyakorolhatja a hatalmat egy megbízó érdekei szerint még ha a fenti koncepciók egyikét el is

fogadjuk (vö. Beyme 1971: 206). Mindezek miatt a hatalomorientált elitkutatások közül

azokat, amelyek a politikai hatalmat egy reálisan létező társadalmi osztályhoz vagy csoporthoz

próbálják kötni, csak korlátozott mértékben tartjuk termékenynek: elismerjük

alkalmazhatóságukat a történelmi vizsgálatok során, azonban a közelmúlt és napjaink kutatása

során nem.

Más társadalmi környezetben, de ugyancsak a politikai elit meghatározott társadalmi

osztályhoz kötését, s így a politikai hatalom áttételesen ez utóbbihoz rendelését fogalmazzák

meg az államszocialista rendszerek hatalmi szerkezetét tanulmányozó "új osztály"-elméletek

(például Szelényi/Konrád 1989;Szelényi 1990), ám ezek is ugyanabba a problémába

ütköznek, mint a polgári társadalmakra hasonló álláspontot képviselő tézisek: merev

osztályhatárok és egységes osztályérdekek hiányában nehéz világosan meghatározni, hogy kié

is a hatalom.

Mindezek következtében a hatalomorientált elitkutatások főáramában századunk közepétől

lassan eltolódtak a nézőpontok: mivel nyilvánvalóvá vált, hogy "Olyan társadalmakban,

amelyekben nagymértékű foglalkozási-társadalmi mobilitás lehetséges, és ahol a társadalmi

státusz kevésbé öröklött mint inkább szerzett forrásoktól függ, a társadalmi háttérelemzés

konvencionális módszere sokat veszít horderejéből. Képzettség, foglalkozási tapasztalat és

társadalmi-politikai szervezetekben szerzett politikai kvalifikáció a vezető személyzet

beállítottságára nézve fontosabbá vált, mint a társadalmi származás tényezői." (Herzog

1982:99), ezért az elit származásából meghatározott társadalmi csoportok politikai hatalmára

következtetni kétséges eljárássá vált. Ezzel párhuzamosan korábban magától értetődőnek

számító feltevések is megkérdőjeleződtek: a gazdasági és politikai hatalom összefonódása,

automatikus együttjárása (ami Paretonál még evidensnek számított) szintén vitatottá vált, sőt

Raymond Aron (1960: 281) a modern demokratikus társadalmak egyik leglényegesebb

ismertetőjelének a társadalom vezető csoportjainak (s ezek között is különösen a politikai és

gazdasági vezetőcsoportok) pluralitását tekinti, vagyis azt, hogy ezek nem képeznek

összefonódó vezető osztályt, nem úgy, mint a kelet-európai kommunista vagy a harmadik

világbeli rezsimekben. A fordulat nagyságát talán érzékelteti, hogy az egységes társadalmi elit

12

koncepcióját talán legkövetkezetesebben képviselő Mills is elkülöníti funkcionális alapon a

gazdasági, katonai és politikai elitet, s bár ezek nála szorosan összefonódnak "tagjainak, tagjai

személyes és hivatalos kapcsolatainak hasonlatossága, társadalmi és pszichológiai rokonsága"

alapján (Mills 1962: 306), mégsem az uralkodó osztály meghosszabbított kezét jelentik az

elitek. Mills műve máskülönben határkő a hatalomközpontú elitkutatásban, hiszen a vizsgálat

módszertanában már lecsapódnak a kutatási program megváltozásának következményei is.

Arról van szó, hogy ha egy vizsgálat során nem osztályhoz kötött, azonban egymással

szorosan összefonódó funkcionális eliteket kívánunk kimutatni, akkor az elittagok azonos

társadalmi háttere nem elégséges bizonyíték, az legfeljebb strukturális előfeltételként vehető

számításba, a hangsúly sokkal inkább az érdekek, értékek hasonlóságának feltárására kell,

hogy irányuljon. Ezzel a fordulattal azonban a hatalomorientált megközelítés elitista ága

távolabb került a bennünket érdeklő (a vezetőcsoportok összetételét, szerkezetét kutató)

tudományos irányzattól, s inkább cselekvésorientált kutatásokkal elérhető eredményekre

alapozta további konklúzióit.

Kezdettől fogva érvényes a strukturális nézőpont korlátozott érvényre jutása a hatalom

megosztottságát kimutatni kívánó kutatások esetében. Míg a hatalomorientált elitkutatások

eredetileg egy szűk csoport által monopolizált politikai hatalom koncepcióját próbálták

bizonyítani (s így bizonyos értelemben találó összefoglaló megnevezés rájuk az

"összeesküvés-elméletek" terminus), az imént címszavakban már megemlített társadalmi

változások utat nyitottak a megosztott hatalomgyakorlást konceptualizáló kutatásoknak. Az

elméleti kiindulópontot Schumpeter majd Riesman teóriája jelentette. Már Schumpeter

nagyhatású munkája előtt is világossá vált, hogy a XX. századi tömegtársadalmakban a

demokrácia nem jelentheti az antik népuralom változatlan formában történő felélesztését,

hogy a "Demokrácia csak a nép érdeke szerinti uralmat, de nem a nép által gyakorolt uralmat

jelentheti. (...) Minden komplex társadalomban a demokrácia csak közvetetten, képviselők

útján lehet hatékony és a képviselők kisebbséget alkotnak, amely egyértelműen nagyobb

politikai hatalommal rendelkezik, mint azok, akiket képvisel; a nép befolyása így arra

korlátozódik, hogy a kisebbség tevékenységéről meghatározott időpontokban ítéletet

mondhat." (Köser 1975: 159). Schumpeter ezt a belátást csak azzal a normatívával egészítette

ki, mely szerint a demokráciának elégséges feltétele, hogy képviseltek valódi választást

13

hozhassanak a hatalmat birtokló kisebbségről, azaz hogy ne egyetlen elitcsoport

monopolizálja a hatalmat, hanem leváltható versengő elitek konkuráljanak a hatalomért

(Schumpeter 1946: 428). Riesman nem sokkal később tisztán elméleti alapokon az Egyesült

Államok hatalmi struktúrájával kapcsolatosan azt vetette fel, hogy valójában nem is léteznek a

hatalmat még ilyen időbeli korlátok között monopolizáló elitcsoportok sem, hanem a hatalom

minden pillanatban megosztott az azt egyedül megszerezni képtelen, ezért egymással a

pillanatnyi érdekeik szerint folyton változó összetételű koalícióra lépő konkurens vétó-

csoportok, kvázi részelitek között (Riesman 1983).

E két gondolat nyomán azután új lendületet vettek az empirikus elitkutatások, amelyek

középpontjában most már az a probléma állt, hogy vajon valóságosan is léteznek-e a fenti

versengő elitek. Az ennek nyomán kibontakozott elitizmus-pluralizmus vita az amerikai

politikatudományban hamar terméketlenné vált, s tartalmi választ nem is adott a felvetett

kérdésre, azonban a számos értékes új módszertani megoldás és felismerés nem lebecsülhető

hozadékot jelentett. Az elitkutatás metodológiája szempontjából a legfontosabb fejleménynek

kétségtelenül a mintavételi technikák kifinomodása, illetve ezek erényeinek és korlátainak

szisztematikus rendszerezése bizonyult. Arra az alapvető kérdésre, hogy az elitek

tanulmányozása során milyen személyi kört vonjunk be a vizsgálatba, miként határozhatók

meg tehát az elit határai, kik tartoznak az elitbe, s kik nem sorolhatóak már abba, 3 álláspont

kristályosodott ki. A reputációs technikával dolgozó kutatók a lakosság, vagy a hatalom

működéséről megbízható információkkal rendelkező szakértők véleményét kérdezik arról,

hogy kit tartanak befolyásos személynek. A történeti elitkutatásoknál már említett biográfiai

módszer is a reputációs technikához sorolható, hiszen az, hogy milyen személyi körről

készültek életrajzok, kikről maradtak fenn beszámolók, lényegében az adott kor értékítéletét

tükrözi arról, hogy kit tartottak akkoriban befolyásosnak. A technika –kétségtelen

egyszerűsége mellett– számos negatívummal rendelkezik; ezek legsúlyosabbika az, hogy a

tényleges és vélt (tulajdonított) befolyás között gyakran tátong szakadék, a közvélemény, de a

szakértők is tévedhetnek az ítéletalkotásban, továbbá lényegesen befolyásolhatja a

végeredményt a felkért szakértők összetétele is. A végső soron kialakuló elitnévsor így

kevésbé a reális befolyás, mint a befolyás híre alapján áll össze, ami az érvényesség

szempontjából erősen aggályos. További szokásos ellenvetés, hogy a technikát eredetileg

14

lokális hatalmi kutatásokhoz fejlesztették ki, ahol feltehető a lakosságról vagy a szakértőkről,

hogy többé-kevésbé átlátják a korlátozott terjedelmű hatalmi viszonyokat, ami nem mondható

el nagyobb létszámú, komplex elitstruktúra esetén, így különösen nem az országos hatalom

megítélésekor.

Döntéselemzési technikát alkalmazva a kutató azt követi nyomon, hogy egy kiválasztott

(jelentős érdekeket érintő) probléma körüli döntési folyamat során mely személyek tudtak

sikeres kezdeményezéseket keresztülvinni, illetve tudtak számukra előnytelen alternatívákat

megvétózni. Az összes siker és kudarc alapján befolyásossági rangsor állítható össze, s egy

tetszőleges határt megvonva alakul ki az elitbe tartozók, illetve az oda nem tartozók köre. Az

elitidentifikáció történhet a kiválasztott döntési folyamatról készült jegyzőkönyvek

feldolgozásával vagy közvetlen résztvevő megfigyeléssel. Előnye, hogy így valóban a

befolyást mérhetjük, s elsődleges funkcióján túl felhasználható más technikákkal kialakított

elitnévsorok verifikálására is (döntéselemzéssel ellenőrizhetjük, hogy például a reputációs

módszerrel nyert elit tagjai valóban sikeresen tudták-e érdekeiket érvényesíteni). Hátránya

ugyanakkor, hogy egy döntés megszületésének figyelemmel kísérése óriási ráfordításokkal

járhat, hiszen az előkészítések és egyeztetések során gyakran igen sokan és sokszor kerülnek

kapcsolatba a témával, továbbá a kutató előtt rejtve maradhatnak a színfalak mögötti

informális nyomásgyakorlások, alkuk. Mivel a kivitelezés ilyen energiaigényes,

szükségképpen 1-2 döntési problémára terjedhet csak ki a vizsgálat, ami ezúttal is az

eredmények esetlegességének kérdését veti fel, végül kimaradnak a vizsgálatból azok a

szituációk, amelyekben nincs döntéshozatal, holott egy döntés "elaltatása", egy probléma

döntésre kerülésének megakadályozása is hatalmat tükrözhet az ezt keresztülvivő

személyeknél (Bachrach/Baratz 1985: 213). A reputációs technikához hasonlóan egyébként

ebben az esetben is felmerül, hogy csak korlátozott nagyságú elitek, kevéssé kiterjedt döntési

folyamatok mellett kecsegtet az így lefolytatott elitidentidentifikáció sikerrel.

A harmadik technika abból a feltételezésből indul ki, hogy a hatalomgyakorlás a modern

társadalomban intézményekhez kötött, így a hatalmi intézmények csúcsait elfoglaló

személyeket kell az elit tagjainak tekintenünk. A pozicionális módszer előnye, hogy országos

méretű elitkutatásnál is kezelhető, ezért kivételszámba megy, amikor ilyen szinten nem

pozíciós elit kerül vizsgálatra. Nehézség ugyanakkor, hogy nem mindig lehet egyértelmű

15

hierarchikus sorba rendezni az egyes hatalmi pozíciókat, továbbá a hatalomgyakorlás pozíció-

biztosította lehetősége nem jelenti feltétlenül azt, hogy a pozíció betöltője élni is fog a

számára rendelkezésre álló hatalommal. Ezt illusztrálhatja az a gyakori megfigyelés, hogy egy

pozíció hatalmi szempontból súlytalan, majd amikor egy másik személlyel töltik be, akkor

igen fontossá válik.

Nem különálló elitmeghatározási módszer, de éppen a pozicionális technika bizonytalanul

meghatározható pozícióhierarchiája, valamint a pozíció biztosította legális hatalom

egyenlőtlen kihasználásából eredő problémák kiküszöbölésére gyakran alkalmazzák a

hálózatelemzést is elitidentifikációban. Az eljárás során a valamilyen elsődleges módszerrel

meghatározott elit tagjait megkérdezik, hogy politikai tevékenységük során kikkel kerülnek

gyakori munkakapcsolatba, s az így nyert listákat összevetik az elitnévsorral; az azon nem

szereplő, de a kapcsolati hálóban gyakran említett személyekkel az elitet kiegészítik, a

hálóban nem szereplő elittagokat pedig törlik az elitlistáról.

A már említett elitizmus-pluralizmus vita az ismertetett módszerek kidolgozásán túl a kutatási

eredmények erős módszerfüggőségére is rávilágított. Ennek illusztrációjaként említjük, hogy

míg az egységes hatalmi centrumot, és azt monopolizáló elitet feltételező elitista iskola a vitát

eldönteni hivatott többlépcsős amerikai helyihatalom-kutatásban reputációs módszerrel

dolgozott, s az összesen 27 reputációs vizsgálatból 13 esetben mutatott ki elitista hatalmi

struktúrát, a döntési technikát alkalmazó pluralista irányzat 14 kutatása során mindössze

2 elitista szerkezetű várost talált (Drewe 1974: 172), így talán jogos úgy összegezni az egész

vizsgálatsorozatot, hogy az eltérő kiindulópontok eleve magukban rejtették az eltérő

eredményeket. Pozitívumként könyvelhető el ugyanakkor annak tisztázódása, hogy a "kié a

hatalom?" probléma megoldásában az egyes elitcsoportok összetétele nem bír prediktív

erővel, az legfeljebb adalék lehet a kérdés eldöntéséhez.

Ezzel egyidőben egyre több kétely merült fel azzal kapcsolatban is, hogy az elitstruktúrából

adekvát következtetések vonhatóak-e le a hatalmi struktúrára vonatkozóan: ahogyan a piacon

sok eladó jelenléte nem jelent automatikusan szabad versenyt, mert az eladók

megegyezhetnek a piac felosztásában is, úgy az elit megosztottsága nem jelenti magától

értetődően a hatalom osztottságát, sőt minden elit inkább arra hajlik, hogy egy saját

16

érdekszférán belül domináns helyzetbe kerüljön, s ott monopolizálja a hatalmat (Bachrach

1970: 52). Mindezek miatt a hatalomközpontú elitkutatásban egyre inkább előtérbe került a

cselekvésorientált szemlélet, sőt lassanként maga a hatalomkérdése is háttérbe szorult a

korábbi összefüggésben. Napjaink kutatásai között alig szerepel olyan, amely a hatalom

birtokosainak személyére, a hatalmat gyakorló csoport egységére vagy osztottságára, az elit

társadalmi hátterére irányulna, az érdeklődés sokkal inkább az elitek értékei és a

képviseltekkel folytatott kommunikáció felé fordult; nem az a fő kérdés tehát, hogy ki van

hatalmon, hanem az, hogy a hatalmon lévők fenti tulajdonságai miként befolyásolják a

társadalmi fejlődést, a demokrácia érvényesülését stb. (ld. például Higley/Field

1983,Hoffmann-Lange 1992).

Az elmondottak értelmében a politikai vezetőcsoportok szerkezetének kutatását korlátozott

érvényűnek tartjuk a hatalmi problematikával definiált nézőpontból. Elismerjük, hogy az

alakulóban lévő magyarországi politikai rendszer kutatásában fontos információ lehet az új

politikai elit származás szerinti homogenitásának illetve megosztottságának ismerete

(Körösényi 1993), de nem látunk lehetőséget továbblépésre, a hatalmi struktúra elemzése

véleményünk szerint már hazánkban sem mélyíthető tovább elitszerkezeti vizsgálatokra

alapozva. Éppen ezért empirikus kutatásaink során nem kívánunk a hatalmi problematikával

foglalkozni.

Ezzel szemben nagyon termékeny, ugyanakkor viszonylag kevéssé művelt területnek tartjuk a

hatalmi struktúrák szervezeten belüli kutatásának elitvizsgálattal történő összekapcsolását.

Robert Michelsnek a pártvezetés oligarchizálódásáról írott könyve óta (Michels 1989) a

(párt)szervezeten belüli demokrácia korlátozottsága a politikatudomány egyik legkevésbé

vitatott megállapításává vált. Maurice Duverger a pártokról írott kézikönyvében például

tényként kezeli, hogy "A pártok vezetése természetszerűleg oligarchikus formát ölt. A vezérek

bennük többé-kevésbé zárt kasztot alkotnak, olyan belső kört, amelybe nehéz bekerülni.

Elméletileg a választásnak meg kellene akadályoznia az oligarchia születését, valójában úgy

tűnik, hogy elősegíti azt." (Duverger 1976: 225). Az oligarchizálódás fenti evidenciája talán

az oka annak, hogy a folyamat empirikus kutatása viszonylag háttérben maradt az

elitkutatáson belül, holott a probléma vizsgálatához adekvát módszerek állnak rendelkezésre,

s időnként új szempontok is felmerülnek. Megtermékenyítőleg hatott a szervezeten belüli

17

hatalom és elitképződés kutatására például a deklaráltan bázisdemokráciára, rotációra és

professzionalizálódás- ellenességre építkező nyugatnémet Zöldek politikai megszerveződése

(Dicke-Stoll 1985), de kétségessé vált az is, hogy valóban oligarchikusak-e a pártszervezetek,

s nem inkább monokratikusak, azaz a pártvezetést nem egyenlő hatalmú, a szervezetet csak

együttesen kisajátítani képes oligarchák tartják kézben, hanem egyetlen vezér, akinek szabad

keze van alvezérei (vazallusai) kiválasztásában és elbocsátásában, a párt irányvonalának

megváltoztatásában (Schonfeld 1980).

A szervezeten belüli hatalom elitstruktúrán keresztül történő kutatása során a leglényegesebb

vizsgált változók azok, hogy a vezetők mennyi ideig maradnak a vezetésben, a vezetői

utánpótlás karrierje lassú vagy ugrásszerű, a vezetés megújítása folyamatos vagy

kampányszerű, mekkora az efemer politikusok aránya a vezetésben stb. A kérdéskör annál is

inkább időszerű, mert a politikai versengés színhelyének áttolódása az elektronikus sajtóba (s

különösen a televízióba), abba az irányba hatott, hogy a pártok egyetlen személlyel, a

miniszterelnök- vagy elnökjelölttel szimbolizálják magukat, ami minden pártban a

monokratizálódás tendenciáját erősíthette. Különösen érdekes lehetne a problémát

Magyarországon kutatni, mivel tudomásunk szerint eddig még a téma sem merült fel itthon,

holott a pártokon belüli hatalmi viszonyok alapvetően befolyásolják (a párt integrációján, a

párt társadalmi igényekre nyitottságán kívül) a közhatalmi funkciót betöltő személyek

kiválasztódását is, így elsődleges jelentőségükön túlmutató fontossággal rendelkeznek.

I.2. Reprezentációorientált kutatások

A képviseleti demokrácia alapértelmezéséből, vagyis hogy a képviselők meg tudják jeleníteni

a politikai döntéshozatalban a képviseltek érdekeit, indulnak ki a politikai vezetőcsoportok

vizsgálatának reprezentációorientált irányzatai, azonban ahogy a képviseletről vallott

felfogások is igen sokszínűek, ugyanúgy a képviseletet ellátó politikusok elemzésében is

többféle megközelítés lehetséges. A képviseleti elv szerint választók és képviselők közötti

összhangot általánosan az érték és témapreferenciák egyezősége biztosítja, ezek viszont

szoros összefüggésben vannak a társadalmi státusszal (ld. 1. ábrát),

18

A képviselők strukturális- értékpreferenciák témapreferenciák kapcsolat a képvise-

funkcionális elhelyezkedése lők szempontjából

A képviselt társ.-i alcsoport kapcsolat a lakos-

strukturális-funkcionális értékpreferenciák témapreferenciák sági alcsoport

elhelyezkedése szempontjából

Forrás: Laumann/ Pappi 1991: 189.

1. ábra

így a csaknem napjainkig a legszélesebben elterjedt felfogás értelmében a reprezentáció annál

tökéletesebb, a képviselő annál hitelesebben, pontosabban tudja képviselni egy társadalmi

csoport érdekeit, minél inkább igaz, hogy ő maga az adott csoporthoz tartozik; ideális esetben

tehát a képviselők csoportjának összetétele a lehető legpontosabban tükrözi vissza a

képviseltek csoportjának összetételét.

A reprezentáció efféle mechanikus felfogása vezetett 1990 előtt a kelet-európai

államszocialista rendszerekben ahhoz, hogy a képviselőtestületekben túlsúlyban voltak a

fejőnők, bányászok stb., akik ugyan a politikai kompetencia minimumával sem rendelkeztek ,

ám jelenlétük a képviselet illúzióját kelthette (Brandt 1983: 230). Még a kevésbé merev

koncepciók is vallják azonban, hogy a képviselők társadalmi háttere (vallása, neme,

osztályhovatartozása, stb.) erősen befolyásolja a politikai érdekeiket és értékeiket, éppen ezért

az egyes pártok vezetőinek, parlamenti képviselőinek háttérelemzése hozzásegíthet ahhoz,

hogy feltárjuk az adott párt valódi karakterét, osztálykötöttségét, szociális beágyazottságát.

Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy „Ez a feltételezés szorosan összefügg a

társadalmi-politikai törésvonalaknak az európai pártrendszerek kialakulására gyakorolt

hatásának jelentőségével. Mivel akkoriban a pártok elsődlegesen meghatározott

csoportérdekek képviselőjeként definiálták magukat, és mind aktivistáikat, mind választóikat

főként demográfiailag világosan körülhatárolt lakosságcsoportokból verbuválták (pl. a

munkásságból, a vállalkozók közül, a parasztságból), megszilárdult a szociodemográfiai

reprezentativitás normatív elvárása.” (Hoffmann-Lange 1992: 238). Éppen ezért az egyes

pártok politikusgárdáját reprezentációs szemszögből vizsgáló elitkutatások különösen korábbi,

a nyugat-európai pártok 1950-es, 60-as években lezajlott néppárti fordulatát megelőző

19

időszakokra, illetve a magukat később is osztálypártként meghatározó pártokra (például az

Olasz és Francia Kommunista Pártra) tudtak értékelhető eredményeket produkálni (pl. Dogan

1967; Aubert/Parodi 1980: 790); ezek szerint a II. világháború előtt világos tendencia élt arra

nézve, hogy minél inkább balról jobbra haladunk a politikai palettán, annál előnyösebb

hátterű, előkelőbb társadalmi miliőből érkező személyeket találunk a párt politikusai között,

míg a baloldali pártok személyzete a munkásosztályból érkezik.

A már jelzett néppárti fordulat után a reprezentációkutatás feladata nehezebbé vált, hiszen a

pártok mind rekrutációs gyakorlatukat „demokratizálták”, politikusaik korábbi világos

osztálykaraktere lassan elenyészett, mind politikájukat szélesebb „fogyasztói kör” igényei

szerint alakították át, így képviselők és képviseltek háború előtti demográfiai azonossága

gyengült. Napjainkban éppen ezért nehéz lenne bármely pártnak az osztálykarakterét pusztán

politikusgárdája származása alapján meghatározni, hiszen minden párt minden társadalmi

környezetből (ha aránytalanul is az alsóbb rétegek rovására) toboroz. Finomabb módszerekkel

azonban (s ilyen lehet például a reprezentációs index, amely egyes társadalmi kategóriák

súlyát a politikusrétegen belül ezeknek összlakosságon belüli arányával veti össze, képlete:

adott társadalmi kategóriából származó képviselők az összképviselői létszám százalékában/ a

kategória aktív lakosságon belüli százalékos aránya X100; végső soron tehát foglalkozási

csoportok felül- illetve alulreprezentáltságát méri) árnyalatnyi különbségek az egyes pártok

között kimutathatók. Így például a bourdieu-i tőketípus-elmélet politikai szociológiai

implikációi alapján (Bourdieu 1979: 513) franciaországi adatok azt bizonyították (Gaxie

1980), hogy bár minden pártban túlsúlyban vannak a társadalom legfelső deciliséből származó

képviselők (a Kommunista Párt kivételével), mégis azok, akiknek privilegizált helyzete anyagi

tőkéjük mennyiségéhez köthető a jobboldalon, míg azok, akik kulturális tőkéjük alapján

kerültek a társadalom felső tizedébe, a baloldalon vannak erősebben túlreprezentálva. Hasonló

finom strukturáló tényező lehet a munkahely szektorhovatartozása: német adatok arra

világítottak rá, hogy az önállóak gyakrabban fordulnak elő jobboldali pártokban, ezzel

szemben az állami alkalmazottak baloldaliakban (Hess 1995). Mindazonáltal ezeknek az igen

apró, a reprezentációs index pártok közötti jelentős eltérése ellenére abszolut

létszámadatokkal kifejezve sokszor csak néhány fős különbségeknek politikai-tartalmi

különbségekkel történő párhuzamba állítása erősen kétséges lehet. Nem vitatjuk, hogy néhány

20

évtizeddel ezelőtt, amikor például a munkáspártokban munkások, a parasztpártokban egyéni

gazdálkodók alkották a párt politikusgárdájának többségét, valóban a különféle érdekek eltérő

hangsúlyozásában megmutatkozó különbségek lehettek a képviselők háttérkülönbségeinek

következményei; nem gondoljuk ugyanakkor, hogy a munkások azóta történt kihullása a

politikai személyzetből a munkásérdekek képviseletének megszűnését eredményezte, s abban

sem hiszünk, hogy az a párt, amelynek parlamenti képviselőcsoportjában például a

középiskolai tanárok súlya 8%, jobban képviseli ennek a társadalmi rétegnek az érdekeit, mint

amaz, melyben arányuk mondjuk 5%. Méginkább aggályos lehet a munkaadói vagy

munkavállalói érdekek politikai megjelenítését a kamarai vagy szakszervezeti tagsággal

rendelkező politikusok parlamenti jelenlétével összefüggésbe hozni.

Képviselők és képviseltek szokásos foglalkozási és státuszismérvek szerinti azonossága már

csak azért sem biztosítéka a társadalmi érdekek arányos politikai kanalizálásának, mert egyre

gyakrabban merül fel, hogy a társadalom érdektagoltsága a korábbiaktól eltérően, újfajta

törésvonalak mentén alakul: R. Inglehart szerint (1983: 142) a posztmateriális értékek menti

megosztottság (anyagi javak preferálása kontra az élet minőségének előtérbe helyezése)

keresztülmetszette a hagyományos törésvonalakat, ennek megfelelően az új értékek politikai

megjelenítését, képviseletét felvállaló Zöldek sokkal inkább fiatalságukkal különböznek a

többi párt politikusaitól, semmint azokétól eltérő osztály- vagy réteghelyzetükkel. A jól

körülhatárolható érdekrendszerrel leírható nagy társadalmi tömbök plasztikusabbá válása

egyébként kimutathatóan megváltoztatta a választók reprezentációról vallott felfogását is: egy

németországi kérdőíves vizsgálat szerint a 80-as évek végén az állampolgárok gyakorlatilag

nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy képviselőjük az ő társadalmi osztályukból

kerüljön ki (Rebenstorf/Weßels 1989: 416). Mindezek következtében a reprezentációs

vizsgálatok helyét egyre inkább a reszponzivitás-kutatás foglalja el. Ebben nem képviselők és

képviseltek társadalmi hasonlatossága képezi az érdeklődés tárgyát, hanem konkrét

kérdésekben vallott felfogásuk azonossága illetve különbözősége, tehát az, hogy az

állampolgárok meghatározott aktuális társadalmi-politikai problémákkal kapcsolatosan

kialakított álláspontjával mennyire azonos a politikai elit felfogása, preferenciarendszere. A

reszponzivitás-kutatás — az általa vizsgált jelenség természetéből adódóan — távol esik

témánktól, amely a vezetőcsoportok összetételéből kiinduló koncepciók áttekintése, s itt csak

21

azért tartottuk fontosnak mégis megemlíteni, mert úgy tűnik, hogy a hagyományos

reprezentációkutatás alternatívájává válhat, amihez azonban még számos összefüggés

tisztázása lenne szükséges. Jelenleg még megoldatlan kérdés ugyanis, hogy miképp vethetőek

össze az átlagpolgárok informálatlanságából, strukturálatlan problémaérzékeléséből adódó

rendezetlen preferenciái a politikusok átgondolt értékhierarchiájával, továbbá hogy miképpen

mérhető a választók véleménye anélkül, hogy ebben ne a politikai elit

tömegkommunikációban sulykolt világlátása köszönjön vissza (vö. Hoffmann-Lange 1992:

244). Ezen nehézségek megoldása nélkül képviselők és képviseltek érdekazonossága, a

képviseltek érdekeinek politikai megjelenítése a reszponzivitás kategóriáján keresztül éppoly

pontatlanul ragadható meg, mint a reprezentáció vizsgálatával, ám előbbi kutatási technikája –

a politikai elit és a lakosság egyidejű kérdőíves megkérdezése miatt– összehasonlíthatatlanul

bonyolultabb és költségesebb.

A reprezentációorientált kutatások egy másik ága azzal a problémával foglalkozik, hogy miért

vannak a politikai vezetőrétegen belül egyes társadalmi csoportok aránytalanul felül, míg

mások alulreprezentálva, s milyen politikai következmények adódnak ebből Az utóbbi két

évtizedre tehető ezek egyikének, a nők politikai szerepvállalását elemzőnek dinamikus

kibontakozása, ami bizonyos értelemben nem véletlen, hiszen sokhelyütt csak a

II. világháború után teremtették meg a nők választhatóságát, s egy-két évtizednek el kellett

telnie, míg tudatosult, hogy a nők alulreprezentáltsága a politikában tartós jelenség, másrészt a

feminista mozgalmak fellépése nyomán a 60-as, 70-es években nyert polgárjogot

tudományként a „women-studies”, ez utóbbi tematizálta az említett problémát. Az ezidáig

megszületett eredmények mindazonáltal viszonylag korlátozottak: sikerült kimutatni, hogy a

politizálás a nők számára aránytalanul nagyobb haszonáldozattal jár (főként a családi életben),

mint a férfiaknak (Hoecke 1994), viszont az általános társadalmi emancipáció (a nők

fokozódó munkavállalása, képzetségüknek a férfiakéval egy szintre emelkedése stb.) nem

segítette elő a nők erőteljesebb politikai szerepvállalását (Mossuz-Lavau/Sineau 1983).

Ugyanakkor a téma jelentőségét napjainkban jelzi, hogy egyre több párt állít maga elé

kötelező kvótákat például a női képviselőjelöltek arányát illetően (ismét csak például az SPD

1998-ra a nők 40%-os parlamenti arányát vállalta fel), ami már messze túlmutathat a

reprezentáció problematikáján, hiszen mivel a nők aránya az egyszerű párttagok és aktivisták

22

körében hagyományosan alacsony, az ezt meghaladó arányok kitűzése a hivatásos politikusi

körre kontraszelekcióhoz vezethet (Hoecker 1996: 644), ami a politikai rendszer

hatékonyságára is befolyást gyakorolhat.

Régebbi múltra tekinthet vissza az előnyös társadalmi hátterű politikusok

felülreprezentáltságának problémája. Általános törvényszerűségnek tűnik, hogy a

megválasztott képviselők társadalmi státusza magasabb, mint a jelölteké (Guédé/Rosenblum

1981), a minisztereké ismét magasabb, mint a parlamenti képviselőké (Gaxie 1983), S

ugyanígy a pártvezetőké felülmúlja az egyszerű párttagokét (bár ez utóbbit vitatja

Niedermayer/Schmitt 1983). A „szakállas”, ugyanakkor legszemléletesebb példa szerint

Angliában a lakosság kevesebb, mint 1%-a végzett az oxfordi vagy Cambridge-i

elitegyetemek valamelyikén, míg ez az arány a parlamenti képviselőjelöltek körében 23%, a

képviselőknél 37%, a kormánytagok között már 72%, míg végül a miniszterelnökök esetében

100% (Ysmal 1985: 618). A témakör egyébként túlnyúlik a reprezentációkutatás keretein,

egyes kérdések a politikai participáció-kutatás érdeklődésére is számot tarthatnak. Itt is igaz az

a megállapítás, melyet az imént tettünk, vagyis a kérdések megfogalmazásán és a tényanyag

összegyűjtésén túl ez a vizsgálati koncepció is kevéssé jutott, s különösen hiányzik a jelenség

hatásainak elemzése, jóllehet társadalmi csoportok eltérő mértékű jelenléte a politikai

vezetésben csak akkor bír bármiféle jelentőséggel, ha a ténynek a politikai vezetőréteg

politizálásában kimutatható következménye is van.

Ezen a ponton fogalmazható meg a legélesebb kritika a reprezentáció-kutatással szemben:

egyes társadalmi kategóriák összlakosságon belülitől eltérő jelenléte a politikai vezetésben

l’art pour l’art-tudás, ha nem tudunk hozzá következményeket rendelni. Nincs például

társadalomstatisztikai értéknél több abban a megállapításban, mely szerint a szinte egész

Nyugat-Európában az aktív lakosság alig 1-2%-át kitevő egyéni mezőgazdasági termelők

átlagosan társadalmi súlyuknak megfelelően (de inkább az alatt) vannak jelen a politikai

vezetőrétegben, hiszen tudjuk, hogy a gazdaérdekek éppenséggel a legsúlyosabbak közé

tartoznak. Éppígy nehéz lenne összefüggést kimutatni a politika tartalma és például a nők

reprezentációs indexe között, ami persze nem zárható ki, ám mindeddig nem született erre

vonatkozó hiteles beszámoló (így például Cornelissen 1993: 324 skk. szerint a nők a

férfiakétól eltérő társadalmi szerepükből következően sajátos politika-felfogással

rendelkeznek, többek között a férfiaknál hajlékonyabbak, a kooperáló s nem a konkuráló

23

magatartást részesítik előnyben, személy- és nem tárgyorientáltak stb., azonban ezúttal is

hipotézisekről s nem felmérésekkel alátámasztott tényekről van szó), éppen ezért a

megközelítésmódnak korlátozott tudományos jelentőséget tulajdonítunk. Ebből következik,

hogy empirikus kutatásaink során nem kívánunk részletesen foglalkozni a problémával. Annál

fontosabbnak tartjuk viszont a reprezentációorientált megközelítés először említett áramlatát,

hiszen bármennyire is igaz, hogy a fejlett világban az osztály- és rétegpártok ideje lejárt, nincs

lényeges különbség az egyes pártok politikusainak társadalmi hátterében, továbbá a

képviseltek is közömbösek képviselőjük osztálypozíciójával szemben, mindez alapos

utánajárást igényel Magyarország esetében. Ebbe az irányba tett első lépésnek tekinthető

Körösényi András (1996) tanulmánya a politikai vezetés vallásosság, és egykori MSZMP-

tagság szerinti megosztottságáról, ugyanakkor további vizsgálatokat érdemelnének más

társadalmiháttér-változók, az a kérdés, hogy vajon a két említett tényező esetében nem

látszólagos okságról van-e szó (hiszen az idősebb korosztályokban több a vallásos ember,

márpedig a két erősen vallásosnak talált politikuscsoport, a KdNP és az FKgP képviselői

jórészt ebből a korosztályból valóak).

I.3. Pszichológiai és szociálpszichológiai megközelítések

Mivel a személyiségvonások és a politikai cselekvés közötti összefüggések már igen régóta

foglalkoztatják a politikatudományt (legyen elég itt csak Machiavellire utalnunk), a politikai

vezetőcsoportok pszichológiai indíttatású megközelítése csak annyiban jelent újdonságot,

hogy nagy államférfiak pszichikumának elemzése helyett a hangsúly az egész vezetés belső

tulajdonságaira került egyrészt, másrészt a politikával bizonyíthatatlan, vagy legalábbis

egyenlőre bebizonyítatlan kapcsolatban álló pszichikai faktorok vizsgálata háttérbe szorult a

közvetlen összefüggések, elsősorban a vezetés szocializációja és politizálása közötti

összefüggés kutatása mögött.

A politikai szocializálódás folyamatából két tényező szerepének tanulmányozása váltott ki az

eddigiekben különös érdeklődést: az egyik a szocializáció időpontjának társadalmi-politikai

környezete, a másik a család. Az első tudományos koncepció arra hívja fel a figyelmet, hogy

egy adott történelmi periódus peremfeltételei között szocializálódott politikusok csupán ebből

a tényből következőleg is sok hasonló tulajdonsággal rendelkeznek, kvázi politikai generációt

alkotnak: azok a személyek, akik „egy történelmi korszak objektív (demográfiai, ökológiai,

24

gazdasági, társadalomszerkezeti és politikai) életfeltételei és tapasztalatai között specifikusan

szocializálódtak, és ebből kifolyólag tipikus reakciókat, a beállítottságok, magatartásmódok,

motívumok, orientációk, értelmezések, értéktulajdonítások tipikus mintáját fejlesztették ki”

(Fogt 1982: 27), feltehetően eltérően politizálnak majd, mint azok, akik (sokszor csak néhány

év elmúltával) kicsit más körülmények között nőnek fel. Ugyan a fenti tény vitathatatlan,

kétségtelen az is, hogy egy politikai generáció közös szocializációból fakadó tulajdonságai

csak akkor hagyják rajta a bélyegüket a politikai rendszer outputjain, ha az adott generáció

túlsúlyra kerül a vezetőrétegen belül, máskülönben az éles határok nélkül egymásra következő

évjáratok a stílusok, értékek stb. amalgámját hozzák létre. Ebből következik, hogy a

megközelítésmód elsősorban ott számíthat kézzelfogható eredményekre, ahol egy hirtelen

vezetésváltás teljeskörű, s egyidejűleg nemzedékváltást is jelent, mint például a kelet- és

közép-európai országokban 1945-ben (Illés 1991: 39). A politikai vezetőréteg évjáratok

szerinti összetételének elemzése során a legtöbb probléma mindazonáltal abból adódik, hogy

nincs pszichológiailag végérvényesen megalapozva az, hogy milyen életkor tekintendő a

politikai szocializáció szempontjából relevánsnak; az erre vonatkozó különféle álláspontok 14

és 24 év között eltérő szakaszokat jelölnek meg, márpedig ha nem akarunk megalapozatlan

kiindulópontot elfogadni, s a fenti 10 éves időszak egészét vizsgálnánk, igen gyakran

semmiféle eredményhez nem jutnánk, hiszen egy évtized leforgása alatt a társadalmi

környezet sokszor alapvető változásokon megy át, s így a szocializációt is többféle élmény,

egymással szöges ellentmondásban álló tapasztalatsor befolyásolhatja. Így például ha az 1925

és 1930 között született magyar politikusokat tekintjük, akkor a fenti tág szocializációs

periodizálás mellett 4 különböző politikai rezsimet kellene figyelembe vennünk a megfigyelt

személyek szocializációjára hatással bíróként, s így meglehetősen nehéz volna a politikusi

magatartás és a szocializációs időszak között bármiféle közvetlen összefüggést kimutatni

(hacsak nem a gyakori rendszerváltozásoknak tulajdonítunk a későbbi politizálást erősen

befolyásoló szerepet); amennyiben viszont szűkebb (2-3 éves) szocializációs időszakkal

számolunk, akkor szocializáció szempontjából egységes kohorszok, politikai generációk

elkülönítése válik kétségessé, hiszen jószerével minden évjárat más környezetet tapasztalt

politikai öntudatra ébredésekor. A fenti példa ugyan szándékosan szélsőséges, mindazonáltal

25

tény, hogy a XX. század végének politikusai a világ legtöbb országában gyorsan változó

környezetben szocializálódtak.

A fenti nehézségek hiányában is problémát okoz véleményünk szerint a szocializálódás során

szerzett élmények, tapasztalatok és a későbbi politikusi viselkedés között világos összefüggést

kimutatni. Így például kételkedünk abban, hogy a politikai szocializáció idején uralkodó

zűrzavaros politikai viszonyok az adott korcsoportra úgy hatnak, hogy növelik a stabilizáló

politikai intézmények iránti preferenciáját (Pfetsch 1986: 240), hiszen a kérdéses időszakban

már idősebb korban lévő, megszilárdult politikai értékvilággal rendelkező személyek is — a

negatív, esetleg traumatikus tapasztalatok súlya alatt — éppúgy szószólói lehetnek az

intézményrendszer „bebetonozásának”. Épp azt nem sikerült eddig a vezetés

szocializációjának makrotársadalmi körülményeit vizsgáló kutatásoknak meggyőzően

bizonyítania, hogy ez az életkori periódus a későbbi politikai cselekvés szempontjából

kiemelkedő jelentőséggel bírna. Mindezeken túlmenően a szocializáció eltérő feltételeiből

kiindulva politikai generációkat kimutató megközelítésmód adós marad azzal a válasszal is,

hogy mi következik abból, ha a politikai vezetés generációs alapon tagolt, hiszen ha nincs

valamilyen különleges okunk feltételezni, hogy bizonyos évjáratok (más évjáratok rovására)

felülreprezentáltak a vezetésben, akkor az eltérő stílusú, beállítottságú korcsoportok egyike

sem tudja döntő mértékben befolyásolni a politikai rendszer outputját, s ekkor a generáció-

elemzés öncélúvá válhat.

Az eddig mondottak jelentős része érvényes a politikusok családi szocializációját elemző

kutatásokra is, hiszen „A kérdésre, hogy a szülői házban «megtanult» speciális értékek,

pártpolitikai orientációk és ideológiai alapbeállítottságok a későbbiekben konstansak

maradnak-e, tehát a felnőtt politikai beállítottságát és cselekvésmódját is meghatározzák-e, az

eddigi kutatási eredmények alapján inkább nemmel válaszolhatunk.” (Herzog 1975: 167).

Nem számottevő és egyre kisebb jelentőségű napjaink hivatásos politikusai között az

„örökölt” párttagság, vagyis az, hogy ha az apa tagja valamely pártnak, akkor a fiú is

ugyanebbe a szervezetbe lépjen be (Beyme 1993: 52), a családon belüli politikai szocializáció

tehát a legritkább esetben történik direkt módon, politikai minták átadásával.

26

Annál fontosabb szerepet játszik ezzel szemben a szülők politika iránti érdeklődése versus

apolitikussága, valamint a nevelés általános szellemisége. Több empirikus kutatás során is

bebizonyosodott, hogy a hivatásos politikusok politikussá válásában komoly kezdőlökést

jelenthet a családi környezet átpolitizáltsága (pl. Cayrol et al. 1973: 80), feltehetőleg ugyanis a

politika iránti érdeklődés kialakulását elősegíti az, ha családi körben gyakran szerepelnek a

beszélgetésekben politikai témák, esetleg az idősebb generáció valamely tagja egy pártnak is

tagja vagy aktivistája (Ysmal 1985: 632). Ebben az esetben tehát nem konkrét politikai

értékek, hanem a politika-felé-fordulás átörökítéséről van szó, s ebben, úgy tűnik, kiemelkedő

szerepet játszik a család.

A család ezen túlmenően közvetett formában ugyan, de erős hatást gyakorol a politikusok

politikai értékrendszerére is: erős korrelációval találkozunk ugyanis a gyerekkorban átélt

nevelési stílus és a későbbi politikai táborválasztás között, például az NSZK-ban az autoriter

vagy katolikus szülői nevelést kapott hivatásos politikusok aránytalanul nagy része található a

jobboldali keresztény pártokban, míg a liberális-megengedő szülői stílusra visszaemlékező

politikusok az átlagosnál erősebben reprezentáltak az SPD-ben vagy az FDP-ben (Herzog

1975: 169).

Úgy gondoljuk, hogy a fenti néhány példa ellenére a családi szocializáció faktorának a

politikusok felnőttkori preferenciáira, politikai orientációira gyakorolt nem lebecsülhető

szerepe mindmáig a kutatás legelhanyagoltabb szegmensét képezi, amit bizonyos mértékig

megmagyarázhat az adatgyűjtés nehézsége, hiszen a szükséges információkat csak

személyesen a politikusoktól lehet megtudni, s azok torzítatlansága is erősen kétséges lehet,

ha tekintetbe vesszük, hogy gyakran 30-40 év távlatából kell az interjúalanynak a szülői

házban átélt politikai vagy általános benyomásaira visszaemlékeznie. Éppen az említett okból,

adatszerzési nehézségekből kifolyólag nem kívánunk magunk sem szociálpszichológiai

kiindulópontra alapozott empirikus kutatást végezni.

Ha a fiatalkori társadalmi környezetnek a politikusok politikai beállítottságára gyakorolt

hatásával foglalkozó szociálpszichológiai megközelítést a szórványos eredmények ellenére

perspektivikus koncepciónak tartjuk, úgy véljük, hogy a politikai vezetőcsoportok tisztán

pszichológiai orientáltságú (a kérdéses személyek személyiségvonásaira koncentráló)

27

vizsgálata napjainkig szinte semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozott. Ugyan Platóntól

kezdve se szeri, se száma azoknak az írásoknak, amelyek a politikai vezetők belső jegyeinek,

karaktervonásainak normatív vagy deskriptív összefoglalását adják, megállapításaik nem

tekinthetők tudományos jellegűeknek, mivel hiányzik belőlük a bizonyítottság.

Még a modern társadalomtudományok módszertani normáinak érvényre jutása után is

legtöbbször filozofikus fejtegetésekkel találkozunk, ha a politikai vezetők

személyiségvonásaiból kíván valaki következtetéseket levonni. Ilyennek tekinthető Max

Weber megállapítása is, mely szerint a sikeres politikus nélkülözhetetlen vonása a szenvedély,

a szemmérték és a felelősségérzet (Weber 1995: 115; a „politikai szenvedélyről” ld. még Hess

1985), csakúgy, mint Laswell tétele, mely szerint a politikai elit hatalomgyakorlásban

motivált, úgynevezett „power centered personality”-k közül rekrutálódik. Még ha adatokkal,

empirikus anyaggal kellően alátámaszthatóak lennének is ezek a megállapítások (ami az

alkalmazott kategóriák homályossága miatt komoly nehézségekbe ütközik), akkor is kétséges

lenne tudományos érvényességük, hiszen ha — az utóbbi példánál maradva — a politikus-

rekrutáció összefüggésben állna a hatalomvágyó személyiséggel, akkor is kérdéses, hogy a

hatalomvágyó személyek közül kerülnek-e ki a politikusok, vagy pedig a hatalom közelébe

került politikusok között fejlődik ki a fenti jellemvonás, azaz függő vagy független

változóként kell-e tekintetbe vennünk a kérdéses személyiségjegyeket (vö. Herzog 1982: 73).

Még azokban az esetekben is, ahol nem kell tartanunk a fenti circulus vitiosustól, hiányoznak

a világos összefüggések: mivel a forradalmárságot csak a személyiségjegyekből lehet

levezetni (hiszen értelmetlen az az okfejtés, hogy a forradalom vezetése közben alakul ki a

revolucionistákban a forradalmár-karakter), legalább ezekben a politikusokban kellene találni

valamilyen pszichés hasonlóságot, azonban még ez sem teljesül (Rejai 1996 32 forradalmár

pszichikumát vizsgálta át, de azt találta, hogy közöttük a legkülönfélébb személyiségtípusok

voltak megtalálhatóak).

Az inkább pszichológiai, semmint politológiai nézőpontból vizsgálódó modern kísérleti

pszichológusok sem tudtak mindeddig olyan személyiségvonásokra bukkanni, amelyek

egyértelmű összefüggésben volnának a politikusi pályán elért sikerekkel. Több száz politikus

személyiségteszttel történt felméréséből (Ziller et al. 1996) mintha kirajzolódna, hogy a

komplex személyiségű ugyanakkor alacsony önértékelésű politikusok (a pragmatikusok)

28

szerepelnek a legsikeresebben, ugyanakkor egyrészt szó nincs arról, hogy más

személyiségvonásokkal rendelkező politikusok ne lettek volna nagy számban a felmérésbe

bevont sikeres professzionális politikusok között, másrészt a kutatás a pragmatizmus iránti

fogékonyságáról ismert amerikai közegben készült, s így nem meglepő hogy jól szerepeltek a

pragmatikus politikusok. Ezen kívül megoldatlan probléma maradt, hogy a fenti karakter

vajon általában jellemző-e a politikusokra vagy inkább csak a képviselők és képviselőjelöltek

szintjén bír fontossággal, hiszen lehetséges, hogy más személyiségtípus bizonyul előnyösnek,

amikor kormányzati tisztségek vagy vezető pártfunkciók betöltéséről van szó.

Mindezek miatt talán nem hat a pszichológia eredményeinek lebecsüléseként az a

végkövetkeztetésünk, hogy eddig igazából nem sikerült akárcsak egyetlen speciális politikusi

karaktervonást sem kimutatni. Hatalomvágy, szenvedély, pragmatizmus stb. önmagukban

vagy tetszőleges kombinációban számos más hivatás gyakorlói között kimutathatóak

lennének, míg magas funkcióba került politikusok között is találkozunk olyan jellemekkel,

akikből hiányoznak ezek a tulajdonságok. Elismerve ezért, hogy a politikai szerepvállalást

valamilyen pszichés alkatból magyarázni vonzó tudományos program lehet, a

megközelítésmódot kevéssé látjuk megalapozottnak.

I.4. Funkcionalista kutatások

A funkcionalista szociológiaelmélet kialakulásával, annak felismerésével, hogy a modern

komplex társadalomban a kollektívumot érintő problémák (anyagi újratermelés, irányítás stb.)

megoldása differenciálódott, egyetlen funkció ellátására specializálódott alrendszerekben

megy végbe, új megvilágításba helyezte a politikai vezetőcsoportok összetételének kérdését is.

Mivel az egyes alrendszerek működésének folyamatosságát, törésmentességét, hatékonyságát

részben az alrendszert reprezentáló személyek biztosítják (Münch 1982: 117), a politikai

alrendszert képviselő hivatásos politikusok minősége, kompetenciája, felkészültsége a

politikai rendszer egyik legfontosabb tényezőjévé, s egyben a politikatudomány kiemelt

kérdésévé vált. Figyelembe véve azt is, hogy „a politikai rendszer olyan összetetté válik, hogy

már önmagában ez védelmet nyújt új erők hirtelen beáramlása ellen: az újoncoknak karriert

29

kell befutniuk, be kell tanulniuk és próbákon kell átesniük, mielőtt cselekedni tudnának”

(Luhmann 1968: 708), a hivatásos politikusok fenti minőségi jellemzőiről a legtöbb

információt a politikai karrierek vizsgálata szolgáltathatja.

Napjaink terminológiájától ugyan némiképp különbözően, de hasonló értelemben emelte be

politikai szociológiájába a politikusszelekció problematikáját Max Weber is (Weber 1970,

1995): a működőképes demokratikus politikai rendszer fundamentumának éppen a

megfelelően felkészült hivatásos politikusi réteg kiválasztódását tartotta, s egyetlen

nagyszabású nem elméleti-tudományos, hanem aktuálpolitikai művében (Weber 1958) olyan

alkotmányos-intézményi berendezkedés mellett érvelt, amelyben biztosított, hogy vezetői

funkcióba csak olyan személyek kerülhetnek, akik sikerrel vették a többlépcsős szelekció

valamennyi fokát.

Szinte meglepő egyetértés uralkodik napjaink politikatudományában Weber nyomán abban a

kérdésben, hogy a lassú és alapos politikusszelekció, mint a politikai rendszer egyik inputja

elméletileg pozitív jelenség, hiszen a lépcsőzetes, lassan fölfelé ívelő politikai karrier során

nyílik lehetősége a későbbiekben az egész társadalmat érintő döntésekben részt vevő

politikusoknak az érvelés, a meggyőzés, a bizalom megszerzésének és megtartásának, a

többség maga mögé állításának nélkülözhetetlen készségét kifejleszteni, továbbá csak a lassan

politikai vezetővé váló személyeknek van módja elidegenedni eredeti regionális, szakmai és

érdekkapcsolataitól, ami annak feltétele, hogy a politikus ne partikuláris érdekek kijárója

legyen, hanem a társadalmi részérdekek közötti optimális kompromisszumot keresse (Herzog

1979: 67).

Egyetértés mutatkozik abban is, hogy a modern, funkcionálisan differenciálódott politikai

rendszerben a szelekció a rendszer működése szempontjából döntő kritériumok szerint kell

történjen, más szempontok nem játszhatnak szerepet, ezért amennyiben a kiválasztódásban

születési, vagyoni, státuszbeli stb. ismérvek is számítanak (mint említettük ezek a faktorok

döntő jelentőségűek voltak az osztálypártok korában, s méginkább a cenzusos választójog

idején), az mindenképpen diszfunkciót jelentene. A szelekciós kritériumok értékelésekor

figyelembe kell venni a politikusok alapjában megváltozott feladatkörét is: míg századunk

első évtizedeiben a parlamentek javarészben a társadalom reprezentációjának szervei voltak, s

30

feladatkörük nemigen terjedt túl a kormány által beterjesztett indítványok megvitatásán, addig

a modern képviselőtestületek többé-kevésbé önállóan működő „törvénygyárak”, továbbá a

kormány és a közigazgatás szigorú ellenőrzését végző szervezetek, s ennek következtében a

hivatásos politikusi szerep ellátásához alapos általános és szakmai tudás, valamint

specializáció szükségeltetik (Klingemann et al 1991: 19). Az eddigiekben elmondottak, a

rendszerintern szempontok szerinti, politikai karrierek lefutása során érvényesülő szelekció, a

speciális politikusi tudás elsajátítását feltételező feladatok szaporodása a politikusi

tevékenység professzionalizálódásának jegyeként is felfoghatóak, sőt egyes vélemények

szerint napjainkra a politikai hivatás szakmává, professzióvá fejlődött (Herzog 1990: 41).

A funkcionalista társadalomelméletnek a politikai vezetőcsoportok összetételére vonatkozó

fenti konnotációiból világosan kikövetkeztethetőek a tulajdonképpeni témánkat jelentő

empirikus kutatások kérdésfeltevései. Míg a korábban ismertetett megközelítésmódok

számára a „Kié a hatalom?”, „Kik és hogyan képviselik a társadalmat?” illetve a „Milyen

személyiségű emberek irányítják a politikát?” kérdésekkel összefoglalható problémakörök

jelentették vizsgálódásaik főcsapását, addig a funkcionalista irányzat számára ezek a témák

nem relevánsak, érdeklődése arra vonatkozik, hogy kik azok a professzionalisták, akik

képesek a gyorsan változó, konfliktusokkal terhes társadalmi környezetben a közösség által

elfogadható megoldásokat találni az össztársadalmi elvárásokra (Herzog 1992: 127).

Funkcionalista nézőpontból a politikusok voltaképpen „magasan professzionalizálódott

politikai irányítástechnikusok”, akiknek pusztán az irányítói szerepükkel összefüggésbe

hozható tulajdonságaik a lényegesek. Mivel ezek a karrier során fejlődhetnek ki, a kutatás első

feladata utóbbiak pontos rekonstrukciója, majd a továbbiakban a karrierek elemzése és

tipologizálása. Ez utóbbi munkák során a következő kérdések érdemelnek figyelmet. Mikor

történik jellemzően a politikai karrier első lépése, a rekrutáció; vannak-e kitüntetett

képzettségtípusok, foglalkozások, amelyek a hivatásos politikusok utánpótlását szállítják;

milyen hosszú időn és milyen pozíciókon keresztül vezet a karrier a hivatásos politikussá

válásig; mekkora szerepet játszanak a pártok az utánpótlás kiképzésében, kinevelésében;

helyettesíthetőek-e a politikai pályafutás közbenső állomásai valamilyen elismert nem-

politikai teljesítménnyel; mekkora arányban vannak jelen a politikai vezetőrétegben olyan

31

személyek, akik nem rendelkeznek politikai prekvalifikációval, hanem minden előzetes

bizonyítás nélkül közvetlenül váltak politikussá (átváltók) stb.

Az így kapott eredményekből megfogalmazható következtetések megalapozottsága jelentheti

azonban a funkcionalista megközelítésmód Achilles-sarkát: hiába állapítható meg az

adatokból például, hogy adott országban és időpontban a hivatásos politikusok többsége az

egyetemet végzett, s szakmájában már valamilyen tapasztalatot szerzett szakemberek közül

rekrutálódik, akik azután 10-15 év alatt, lépcsőzetesen emelkedő közéleti és pártfunkciókon át

jutnak el az országos szintű politikai vezetésbe; mivel elméletileg máig nincs megnyugtatóan

tisztázva, hogy milyen hatásmechanizmusok közvetítésével áll összefüggésben a vezetőréteg

összetétele (mint a politikai rendszer egyik inputja) a rendszer teljesítményével,

hatékonyságával (az output-oldal változóival), a két oldal közötti kapcsolatra vonatkozó,

empirikus kutatásokból származó megállapítások nem lehetnek elég meggyőzőek. Problémák

merülnek fel egyébiránt magával az output-oldal mérésével kapcsolatban is. Mivel a

funkcionalista kutatások azt akarnák bizonyítani, hogy a politikai vezetőgárda felkészültsége,

profizmusa pozitívan befolyásolja a politikai rendszer teljesítményét, ezt a változót

érvényesen és megbízhatóan kellene mérni, azonban tudomásunk szerint ez megoldatlan

probléma. A mondottak miatt az empirikus kutatások elsősorban heurisztikus értékkel bírnak;

adalékokat szolgáltathatnak a politikai rendszerben megfigyelhető jelenségek megértéséhez, a

rendszer működésmódjának magyarázatához, anélkül azonban, hogy megállapításaikat

bizonyított tényként lehetne kezelni.

Hogy ezen korlátok ellenére miért mégis napjaink egyik elterjedt megközelítésmódja a

politikai karrierek elemzése, annak kettős oka van. Egyrészt módszertanilag kétségkívül

megbízhatóbb adatokhoz juthatunk ilymódon a politikai vezetőrétegről, mint más

kiindulópontok esetében. A korábban ismertetett irányzatok kiragadva szemlélik a vizsgált

politikusokra vonatkozó információhalmazból például a szocializáció idején jelentkezett

hatásokat, a politikussá válást megelőzően elfoglalt társadalmi státuszt, a szülők státuszát stb.,

azt a néhány változót, amelyre megállapításaikat, érvelésüket alapozzák. A karrierkutatás

során ezzel szemben a politikussá válás folyamatában mindezen tényezőket interakcióban

hatónak tekintjük, vagyis például a szülők státuszából önmagában nem következik semmi, de

az együtt a szocializációval, a szakmai pályafutással és valamennyi, a politikai karrierre

32

befolyást gyakorolni képes tényezővel hat a politikus aktuális magatartására. A karrierelemzés

számára tehát nem a múlt egyes önkényesen kiválasztott pillanata, s nem is néhány

társadalomstatisztikai ismérv, hanem a politikussá válás folyamatában és egészében képezi a

vizsgálódás tárgyát (Herzog 1975: 36). Könnyű belátni, hogy a később befutott karrier

ismeretében a más megközelítésmódok által elemzett elvileg „kemény” szociológiai változók

objektivitása is megkérdőjelezhető, ezért ha célunk hatalom- vagy reprezentáció-orientált

kutatás végrehajtása is, helyes eljárás lehet, ha a vizsgált személyek teljes politikai életútjának

ismeretében képezzük kategóriáinkat (feltéve persze, hogy elvi okokból nem zárjuk ki egyes

— a karrierek szempontjából jelentős — változók figyelembe vételét).

A karrierkutatások folytatása mellett szóló másik érv abban rejlik, hogy számos — a politikai

vezetőréteg összetételétől látszólag távol eső — politikatudományi probléma elemzéséhez

szállíthat indikátorokat. Ehelyütt természetesen csak néhány példát hozhatunk a

karrierkutatási eredmények felhasználására. Elsőként említhetjük párt- és pártrendszer-

kutatást, hiszen arról, hogy egy ország politikai rendszerében milyen jelentősége van a

pártoknak, többek között az is tájékoztat, hogy a hivatásos politikusok — politikai karrierjük

során — mikor csatlakoznak egy párthoz, milyen szintű közéleti pozíció elnyeréséhez van

feltétlenül szükségük már egy pártnak a támogatására (illetve milyen posztokat tudnak

független politikusként is elhódítani). Az egyes pártok szervezeti felépítésére, centralizált

kontra decentralizált voltára enged következtetni csúcspolitikusai karrierjének lépcsőzetes

illetve ugrásszerű lefolyása, hiszen csak centralizált pártokban lehet a helyi vagy járási

szervezetek megkerülésével a párt felsővezetése számára fontos személyeket közvetlenül

magas politikai funkcióhoz juttatni (Aubert/Parodi 1980: 798), míg decentralizált pártokban

csak az alacsonyabb szinteken már meg- és elismert személyeket indítják magasabb pozíció

elnyeréséért.

A pártrendszerkutatáshoz hasonlóan a parlamentnek a politikai rendszerben játszott szerepéről

is informálhatnak a politikuskarrierek: a törvényhozás alárendelt mivoltára utalhat, ha a

kormánytagok között sok olyan politikus akad, aki korábban nem volt képviselő, azaz a

parlamenti mandátum megkerülésével közvetlenül jut miniszteri bársonyszékhez (Dogan

1991). A korábbiakban már említettük, hogy a funkcionalista társadalomelmélet

kibontakozásának köszönhető a hivatásos politikusok karrierje kutatásának megindulása,

33

ugyanakkor a viszony nem egyirányú, hiszen a karrierkutatások eredményei alkalmasak

lehetnek a funkcionalista elmélet tételeinek tesztelésére is (Armingeon 1986): amennyiben a

politikai vezetőrétegben valóban túlsúlyban vannak a politikai funkciók egymásutánján átívelő

karriert befutott, a politikai rendszer egyre magasabb régióiban alkalmasságukat bizonyító

személyek, s ezzel szemben nem jellemzőek a valamely más szférából (gazdasági, kulturális,

tudományos élet stb.) politikai tapasztalatgyűjtés, betanulás nélkül rögtön magas szintű

politikussá avanzsáló személyek, úgy ez a tényállás a differenciálódott politikai alrendszer

autonóm, funkcionális működésére vonatkozó bizonyítéknak tekinthető. Fordított esetben, ha

például a közigazgatási rendszerben betöltött magas tisztség (pl. Birnbaum 1985: 69), vagy a

politikai célok elérésére fordítható pénzösszegek nagysága (Jann 1986: 233) is hozzásegíthet

magas politikai funkció elnyeréséhez, az a politikai alrendszer diszfunkcionális működésére

utal, illetve megkérdőjelezi a politika alrendszer autonómiáját, s újabb nézőpontból adhatja

bizonyítékát például közigazgatás és politika franciaországi összefonódásának, az úgynevezett

politiko-adminisztratív rendszer létének (Birnbaum 1985: 18). Utolsó példaként hadd

említsük meg, hogy még a funkcionalista megközelítés számára elvileg nem sokat ígérő

államszocialista rezsimek esetében is termékeny lehet a politikusok karrierkutatása (Szakadát

1990): a látszólag mozdulatlan nómenklatúra-eliten belüli frakcióharcokról, a kurzus

politikájának folyton változó súlypontjairól is informálhat a jellemző karriertípusok

hosszútávú változása.

A politikai karrierek vizsgálatának ezen sokoldalú felhasználása miatt tartjuk a magyarországi

kutatás számára is ezt a megközelítésmódot a legtermékenyebbnek; az eredményekből

levonható következtetésekre az imént felsorolt példák szinte mindegyike ismeretlen (vagy

legalábbis nem művelt) területnek számít a hazai politikatudományban. Magyarországon

azonban ezeken túlmenő alkalmazásra is mód nyílhatna: mivel a karriertipológiák

felvilágosítást nyújthatnak egy ország adott intézményi berendezkedése melletti sikeres

individuális politikai stratégiákról (sikeresként értékelve, ha valaki a szóbanforgó stratégia

alkalmazásával magasszintű politikussá válik), bepillantást nyerhetnénk abba, hogy a

rendszerváltás időszakában — akkor, amikor a régi struktúrák már nem, az újak pedig még

nem határozták meg a kiválasztódás peremfeltételeit — milyen tényezők játszottak fontos

szerepet a szelekcióban.

34

I.5. A politikai osztályra vonatkozó kutatások

Azok a tényezők, amelyek a politikai vezetőcsoportok professzionalizálódása irányába

hatottak (hosszú betanulás, speciális ismeretek stb.) emelték a hivatásos politikusi réteg

zártságát is, hiszen most már jóval lassabban és nehezebben lehet bekerülni ebbe a csoportba,

mint korábban. Éppen ezért a politika professzionalizálódásának nyugat-európai végbemenése

után nyílott meg csak annak lehetősége, hogy a hivatásos politikusok összességét ne csupán a

választók reprezentánsaként vagy a politikai rendszer technokratikus szaktestületeként észlelje

a politikatudomány, hanem zárt, egységesen cselekvő aktorként. Már említettük, hogy a

politikai döntéshozók bizonyos fokú elidegenedése az egyes választói csoportok igényeivel

szemben a politikai rendszer működésének funkcionális feltétele (Weege 1992: 59), azonban

egyre gyakrabban találkozni olyan nézetekkel is, melyek szerint a politikusi réteg választóktól

mért távolsága a politikusok „technokratikus, a körülmények kényszerére hivatkozó

gondolkodásmódja, mindent eljogiasító igyekezete, elvtelen menedzsment-mentalitása,

absztrakt racionalitása, megvesztegethetősége, közvéleménykutatási kategóriákban

gondolkodása, valamint a politika steril nyelve és cirkalmas-udvari stílusa” (Klingemann et al.

1991: 29) miatt olyan nagyra nőtt, hogy figyelembe véve még a saját maguknak nyújtott

rendszeres és nagyvonalú fizetésemelést (a politikusok kvázi „kiszolgálják magukat az

államkasszából”), és a kormány és ellenzék között egyre inkább csak retorikában, de nem a

tényleges megoldási javaslatokban tetten érhető különbségeket (Borchert/Golsch 1995: 611) a

politikusokat a társadalom felett lebegő zártkörű, önérdekű klikk-ként is felfoghatjuk,

amelyben lényegében közömbösek a párthatárok. Az így meghatározott „politikai osztály”

nagyban hasonlít a társadalom irányítását tökéletesen monopolizáló paretoi elitre, ettől

azonban megkülönbözteti az, hogy a politikai osztály nem plutokratikus alapon rekrutálódik

(Beyme 1992: 8).

A politikai osztály létrejöttének, vagy helyesebben a politikai vezetőcsoportok politikai

osztállyá szerveződésének a következő körülmények képezték feltételét (Beyme 1993: 93-

130). Először a politika ideológiátlanodása: az 1950-es, 60-as évektől a munkáspártok

elhagyták programjuk osztályharcos elemeit, az egyenruhát stb., mindkét oldal néppárti

jegyeket öltő pártjai fokozatosan pragmatikus alapokra helyezték politikájukat, s így

35

lassanként valamennyi párt rekrutációs bázisa kiszélesedett; napjainkra szinte nincsen olyan

társadalmi csoport, amelynek tagjai ne vállalhatnának bármely pártban aktív szerepet.

Másodszor a két világháború között társadalmi hátterét tekintve oly’ heterogén politikai elit

(jobboldali pártokban nagy- illetve kispolgári származású politikusok, baloldalon

munkáshátterű ellenelit) napjainkra homogenizálódott: mivel a mai választópolgár alig

tulajdonít jelentőséget annak, hogy képviselője vele azonos társadalmi miliőhöz tartozzék, az

intellektuális középosztály tagjai döntő többségbe tudtak kerülni a hivatásos politikusi

rétegben (mivel leginkább hozzájuk állhat közel a professzionális politikusi szerep), mely

mind jövedelme, mind képzettsége, mind szolíd kispolgári életstílusa tekintetében

egységesedett. Harmadszor a politika professzionalizálódása miatt a hivatásos politikusok

közé bekerülni fáradságos és lassú lett, csak a valóban tehetségesek és elszántak számára áll

nyitva a lehetőség. Negyedszer a politikusok jövedelemforrása is homogenizálódott: a

középosztályi rekrutáció általánossá válásával eltűntek a vagyonuk hozadékából élő, a

századfordulón még szinte kizárólagos szerepű felsőosztálybeli politikusok, mint ahogyan a

politikát csak mellékállásban, vagy a politika mellett mellékállást is űző, nem csak a

politikából élő személyek, így napjaink politikusai (különösen ott, ahol a korrupció vagy az

etikátlan lobbizás veszélye miatt tilos gazdasági társaságoknál tiszteletdíjas állásokat

vállalniuk) kizárólag honoráriumukból élnek. Ötödször a politikai karrierek intézményesülése

(csak néhány — meghatározott pozíciók egymásutánjából álló — előrehaladási út létezik a

legfelső politikai posztokig) egységesíti a politikusok élettapasztalatát, s így a rekrutációkor

még — az eltérő háttérből, neveltetésből, szakképzettségből stb. adódó — esetleg nagy

értékvilág- és beállítottságbeli különbségek fokozatosan jelentéktelenné válnak (Herzog 1992:

138-140).

Mindezen okok nyomán a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult,

csekély értelme van hatalmi és ellenelitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal

politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása

tekintetében konszenzuálisan egységesek (Beyme 1992b: 226), a politikai osztályba

beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak

azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”, vagy másszóval „akik nem ugyanazt

mondják, de ugyanazt a nyelvet beszélik” (Herzog 1992: 128).

Az eddig elmondottak természetesen a hivatásos politikusi réteg politikai osztállyá

szerveződésének teoretikus leírását jelentették, amely empirikus verifikációra szorul. A

36

politikai osztály struktúrájára vonatkozó ezen empirikus kutatások fontosabb témái a

következők. Egyrészt új értelmet nyert a funkcionalista irányzat által már eltemetett

háttérelemzés, hiszen ha a politikai osztály kialakulásának feltétele a politikusok közötti

osztály- vagy hangsúlyos réteghovatartozásbeli különbségek eltűnése, akkor nagyon is fontos

a politikusok származása, társadalmi státusza, vagyona stb.

Másodsorban a hagyományos karrierelemzéssel szemben (amely főként a csúcsszintű

politikussá válásig betöltött politikai pozíciók iránt érdeklődött, s a későbbi, például több

évtizeden át tartó képviselői életút kevésbé volt fontos) itt nagy jelentősége van annak a

kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban

önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul,

hogy minél tovább éljen a politikából. Peter Stadler ironikus megfogalmazásában míg Weber

korában a politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink

politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le: “Átlag Mihály (a tipikus bonni képviselő -

S.G.) hivatásos politikuskénti fő és házi feladata abban áll, hogy újra jelöltesse magát, ill.

sikeres indítása után megvédje mandátumát.” (Stadler 1994: 20). Éppen ezért fokozott

figyelem kíséri a hivatásos politikusként eltöltött időt (pl. Kaack 1988), azt a tényt, hogy

hányszor szállnak 4-5 évenkénti ismétlődéssel szorítóba az újjáválasztásért, hogy mikor

határozzák el magukat a visszavonulásra, hogy — a politikában nem lévén kötelező

nyugdíjkorhatár — meddig nyújthatják politikai pályájukat. Ehhez a témához szorosan

kapcsolódik a sikeres és sikertelen újjáválasztások vizsgálata (Boll/Römmele 1994): a

politikai osztály tagjainak biztos választókerület, előkelő listahelyezés elérésére irányuló

igyekezete (Beyme 1971: 88), illetve az újjá nem választott politikusok főként önkéntes

visszavonulása ugyanis ugyancsak a politikai osztály önérdeke, s ehhez megfelelő

érvényesítési képességgel rendelkezésének egyik bizonyítéka lehet.

Harmadrészt a hivatal és mandátumhalmozás vizsgálata is az imént említett problémához

szolgáltathat adalékokat (pl. Reydellet 1979), hiszen szinte minden empirikus vizsgálat arra a

tényre mutatott rá, hogy az országos szintű tisztség mellett lokális funkció vállalása, illetve

közfunkció mellett pártbeli mandátum megszerzése a kumulált tisztségek mindegyikében az

újjáválasztás jelentős elősegítője, továbbá az esetleg mégis bekövetkező választási kudarc

alkalmával az egyik mandátum elvesztése esetén is biztosított a politikai osztályban maradás.

37

Ezek az utóbb említett kutatási témák persze valójában már a politikai vezetés összetételére,

szerkezetére vonatkozó vizsgálatok határterületét jelentik, hiszen bár módszertanilag a

karrierelemzéshez hasonló eszközök és eljárások felhasználását igénylik, a jelöltlisták

összeállításának (ld. Ilonszki 1996) vagy a pozícióhalmozási erőfeszítéseknek a vizsgálata

például joggal tekinthető akcionista nézőpontból folytatott kutatásnak is. Bár a birtokolt

mandátumok számát, az eddigi sikeres újjáválasztásokat bízvást besorolhatjuk a „Milyen a

politikai osztály?” kérdéskörbe, nem értelmetlen ugyanezeket a problémákat a „Mit tesz a

politikai osztály?” kérdésfeltevéssel definiálni, ám az eddig tisztán elválasztható

megközelítésmódok ezen keveredése elkerülhetetlennek tűnik és a problémakör természetéből

adódik, hiszen például a mandátumhalmozás jelenségének feltérképezése a politikusok

hátterének feltárásához éppúgy hozzátartozik, mint a politikai osztály tevékenységének

elemzéséhez.

Nem hallgathatjuk el, hogy a bennünket itt érdeklő strukturális megközelítés a politikai

osztály kutatása esetében alapkutatás jellegű (ha ugyan van létjogosultsága e fogalomnak a

társadalomtudományok területén), hiszen az ismertetett szempontok szerint végzett

vizsgálatok csak a politikai osztály létezése szükséges előfeltételeinek meglétéről adhatnak

információt. Innen úgy lehet továbblépni, ha megvizsgáljuk: valóban osztályként viselkedik-e

a politikai vezetőréteg, ami cselekvésorientált kutatást jelent, s többek között a következő

kérdésekre irányulhat (Beyme 1993: 142-176): az ellenzék és a kormánypártok kooperációja

(Németországban például a 70-es években ellenzékben volt CDU az akkoriban beterjesztett

törvényjavaslatok 93%-át megszavazta; az állami vállalatok és a közszolgálati rádió és

televízió felügyelőbizottságaiban a politikusok többnyire együttműködnek stb.); újabb és

újabb politikusoknak fönntartott funkciók létesítése, és az állami pártfinanszírozás folyamatos

kiterjesztése egyhangú döntéssel; a testületi szellem megnyilvánulásai (szóhasználatban,

szabadidő eltöltésében stb.). Csak ha ezzel a megközelítéssel sikerült a politikai osztályt

cselekvő egységként is kimutatni, akkor nyílik meg a lehetőség bizonyos politikatudományi

problémák újszerű tárgyalása előtt, s voltaképpen ezek a felhasználási lehetőségek jelentik a

politikai osztály kimutatásának igazi értelmét, hiszen önmagában akár szóhasználati

kérdésnek is tekinthetnénk, hogy politikai vezetőrétegről vagy politikai osztályról beszélünk.

A politikusok önérdekű csoportként történt kimutatása után azonban új megvilágításba

38

kerülhetnek a politikai intézményrendszer változásainak, a politikába bevont témáknak, a

politikai korrupcióknak, a kampányfinanszírozásnak stb. a politikusok önérdekével vett (s

korábban gyakran elhanyagolt) összefüggései (Borchert/Golsch 1995: 624). Éppen ezért a

politikai osztállyal összefüggő kutatások között a strukturális nézőpontból lefolytatott

vizsgálatoknak nem elsősorban önmagukban vett értékük lehet számottevő, hanem a más

vizsgálatok megalapozásához nyújtott segítségük.

Bár Magyarországon már a Kádár-rezsim politikai vezetőgarnitúrájával kapcsolatban

felmerült, hogy például az utánpótlás-rekrutációt tekintve önérdekű csoportként viselkedik

(Gazsó 1990: 7), ezt leszámítva tudományos művekben tudtunkkal nem kerültek terítékre a

fentebb említettekhez hasonló problémák. Ez annál is inkább hiányosság, mert a politikai

vezetőcsoportok szerepével foglalkozó kutatási irányzatok közül a politikai osztály

sajátosságait elemző előtt áll talán a legnagyobb eddig kiaknázatlan lehetőség, s ez az,

amelyik a külföldi szakirodalomban sem számít elavultnak vagy túlhaladottnak.

I.6. Egyéb megközelítési lehetőségek

Az ebbe a csoportba sorolt két koncepciót nem azért nem tartottuk külön ismertetésre

érdemesnek, mert lebecsüljük értéküket, hanem azért, mert az egyik olyan újkeletű áramlat,

hogy még nem alakulhatott ki számottevő hagyománya és irodalma, a másik pedig soha nem

létezett önálló áramlatként, hanem csak mintegy más kutatások melléktermékeként került

művelésre. Az 1990-es évek fordulóján bekövetkezett kelet- és közép-európai

rendszerváltások nyomán a politikatudományban olyan élénk érdeklődés kísérte a bukott és az

új rezsim közti átmenetet, hogy sokan új tudományág, a „tranzitológia” kialakulását kezdték

ünnepelni. Ebben a diszciplinában kezdettől fogva kitüntetett hely jutott a politikai vezetés

összetétele kutatásának, hiszen a régi és új rendszer politikai elitje közötti folyamatosság

kontra a kettő teljes személyi különbözősége alapvető indikátora lehet a rendszerváltás

mélységének (Loewenberg 1993: 443; Tőkés 1990: 2, Lapina 1995: 21)). A koncepciót

máskülönben nem tekinthetjük valódi nóvumnak, mivel a történelem folyamán lezajlott több

rendszerváltás alkalmával is terítékre került a politikai vezetés kicserélődésének kérdése (ld.

39

pl. Németországnak a fasiszta rezsim összeomlása utáni elitstruktúrájáról Hess 1989: 728-

730). A politikai vezetés kicserélődésének mértékén túl fontos szempont lehet, hogy az új

politikai elit tagjai a régi rendszerrel szembeni ellenállók voltak-e (Dogan 1991: 183), vagy

pedig kollaboráltak vele; politikai értelemben „homo novusok” (Pataki 1991: 23) vagy már

korábban is betöltöttek valamilyen funkciót, hiszen a teljes mértékű elitkicserélődés mögött

mindkét alternatíva megbújhat, azonban ezek alapvetően befolyásolhatják a rezsimváltás

mértékének megítélését. További gyakran felmerülő kérdés, hogy vajon milyen személyes

vagy háttérbeli tulajdonságok játszhatták a főszerepet az új elit szelekciójában olyan

körülmények között, amikor a korábbi stabil kiválasztódási csatornák és elvek elveszítették

érvényességüket (Müller-Ensberg 1991:247; Szelényi/Szelényi 1991), illetve a szelekciós

mechanizmusok igazodnak-e, s milyen ütemben a fejlett demokratikus rendszerekben

elterjedtekhez (Derlien/ Lack 1994: 82).

Ez utóbbi kérdés már átvezet a második megközelítéshez, a politikai komparatisztika, a

rendszer-összehasonlítás témaköréhez, hiszen például az a kérdés, hogy milyen szempontok

szerint zajlik a politikai vezetés kiválasztódása, az átmenet speciális körülményei között a

tranzitológiai kutatásokhoz is tartozhat, általánosabban azonban politikai rendszerek

összehasonlítása során is lényeges momentum lehet. Bevezetésként már megemlítettük, hogy

nagyon ritkán kerül sor a politikai vetőcsoportok vizsgálatára kifejezetten komparatisztikai

szempontból (pl. Boll/Römmele 1994), azonban a másfajta elsődleges céllal folytatott

kutatások adathalmazai gyakran csábítanak a politikai rendszerek összehasonlítására. A

politikatudomány régóta és eredményesen művelt területe a politikai intézményrendszer egyes

elemeinek (választási, kormányzati, pártrendszer stb.) valamint a politikai rendszer működése

közötti összefüggések tisztázása, azonban ezek az intézményrendszerbeli változók

kapcsolatban állnak a politikai vezetés összetételével is, mivel például a választási rendszer

erősen befolyásolja a politikusszelekciót, s mintegy ezen keresztül hat a politikai rendszer

outputjaira, s ugyanezt lehet elmondani más intézményi tényezőkről is. Ezúttal is csak néhány

példát említve: az elnöki kontra parlamenti kormányzás változó nagyban meghatározza a

miniszterek kiválasztódását olyképpen, hogy az elnöki rendszer esetében nem követelmény a

miniszterjelöltekkel szemben, hogy a kormánykoalíció tapasztalt politikusai legyenek, ezért itt

gyakori a technokratikus jellegű kiválasztódás (Birnbaum 1977: 76), ami a rendszer

40

technokratikus működése irányába hathat. A pártok központi vagy mellékes szerepe

befolyásolja a képviselők szelekcióját, hiszen ahol a választók nem rendelkeznek erős

pártkötődéssel, vagy a pártok gyengén szervezettek (mint például az Egyesült Államokban),

ott előtérbe lépnek a képviselőjelöltek egyéni tulajdonságai (Beckmann-Schulz 1991: 313), ez

pedig a populista, szónoki képességekkel rendelkező személyek szelekciójának kedvez. A

pártok centralizált kontra decentralizált felépítése közrejátszhat abban, hogy a politikus-

kiválasztódásban inkább a lokális tekintélynek vagy a magasszintű szakmai vagy politikai

kiválóságnak jut-e a főszerep (Höhne/ Kleszcz-Wagner 1986: 518), ami természetesen

lecsapódik a politikai szervezetek működésében is.

Az itt dióhéjban ismertetett két megközelítéssel kapcsolatban úgy véljük, hogy a rendszer-

összehasonlító koncepció igen sok lehetőséget tartogat még egyrészt az intézményi változók

és a politikusszelekció összefüggéseinek feltárása (gondoljunk csak például a releváns pártok

számára, a kampányfinanszírozás módjára), másrészt az így bizonyos politikustípusokat

preferáló kiválasztódási mechanizmusok és a rendszer működésmódja közötti dependencia

terén, ugyanakkor mivel megbízható következtetések levonásához azonos kategóriákkal

végzett sok országra kiterjedő adatgyűjtés szükséges, bármiféle eredmény csak nagy

nemzetközi projektek keretében várható, vagyis az elszigetelt magyarországi kutatások e téren

nem kecsegtetnek sok sikerrel. A hazai kutatásokban egész a közelmúltig szinte

egyeduralkodó tranzitológiai nézőponttal kapcsolatban arra számítunk, hogy mivel új

eredményeket már nemigen várhatunk alkalmazásával, lassanként kikerül a politikai

szociológia érdeklődési köréből, és inkább a társadalom- és politikatörténeti kutatásokban bír

majd jelentőséggel.

41

II. Hipotézisek a magyar politikai vezetőréteg összetételének empirikus kutatásához

Az előzőekben azért vállalkoztunk a politikai vezetőcsoportok összetételének vizsgálata révén

feltárható politikatudományi kérdések áttekintésére, hogy ezzel egyrészt érzékeltessük, hogy

milyen — eddig jórészt kiaknázatlan — lehetőségek állnak a hazai kutatások előtt, másrészt

hogy magunk számára is kijelöljük disszertációnk empirikus részének fő kérdéseit.

Mindazonáltal az ilymódon logikusan következő kutatási programot több okból is kénytelenek

vagyunk korlátozni.

Empirikus vizsgálódásaink effektív korlátját képezik a rendelkezésre álló adatbázisok. Mivel

a politikai vezetés összetételére vonatkozó, s minden szempontból a szociológiai elemzés

alapjául szolgáló adatfelvétel egyrészt meglehetősen költséges, másrészt inkább több, a

kérdésben elmélyült kutató team-munkáját igényli, kénytelenek vagyunk az aktuálisan

meglévő adatbázisokra támaszkodni. Ezek közül a legszélesebb sokaságot reprezentáló és

egyben talán legrészletesebb a Jelenkutató Alapítvány által az 1990-ben illetve 94-ben

megválasztott Országgyűlés tagjainak származását, életútját és politikai karrierjét

dokumentáló Parlamenti Almanach I. és II. kötete (illetve az ezen kiadványok alapjául

szolgáló, a parlamenti képviselőkkel kitöltetett kérdőív). Hasznos pótlólagos információk

nyerhetők ki a KSH-ban 1990-ben és 1994-ben készült, a parlamenti választásokon indult

képviselőjelöltekre vonatkozó adatbázisokból is, itt azonban már figyelembe kell venni, hogy

a vizsgálat (postai önkitöltéses kérdőívekről lévén szó) a kérdezetteknek csak mintegy feléről

tartalmaz adatokat (Sebestyén 1995), másfelől viszont csak a választásokon ténylegesen

megválasztott jelölteket vehetjük számításba a politikai vezetés tagjaként, a sikertelenül

próbálkozó, kudarcot vallott jelöltekre vonatkozó adatok inkább összehasonlításképpen vagy a

politikusi "másodvonal" értékelésekor lehetnek fontosak, s számunkra ezért nem bírnak

elsőrendű relevanciával. Végezetül az MTA Politikai Tudományok Intézetében 1996-ban

lefolytatott "Európa, demokrácia és politikai kultúra" című, inkább a korábbiakban már

ismertetett értelemben vett reszponzivitás-kutatás alapjául szolgáló, 200 parlamenti képviselő

megkérdezésével végzett adatfelvétel is tartalmazott olyan kérdéseket, amelyeket fel tudunk

42

használni (ezúttal is figyelembe véve természetesen, hogy nem teljes körű, bár többé-kevésbé

reprezentatív felvételről van szó).

A számításba jöhető adatbázisok ezen áttekintése nyilvánvalóvá teszi, hogy kutatásunk során

nem vizsgálhatjuk a politikai vezetőréteg egészét, hanem annak csak egy részét, a parlamenti

képviselőket, mivel ezen a körön túlmutató rendszeres adatgyűjtés ismereteink szerint máig

nem folyt. Bár távol áll tőlünk, hogy a szükségből erényt kovácsoljunk, a rendelkezésre álló

adatok korlátozottságából következő praktikus érven kívül két további, ezúttal tudományos

érv is amellett szól, hogy az empirikus vizsgálatokat a parlamenti képviselők alkotta

sokaságon folytassuk le.

Egyrészt napjaink Magyarországának meglehetősen képlékeny politikai szerkezete mellett

igen nehéz egyértelműen elkülöníteni a politikai és nem-politikai vezetőpozíciókat

(gondoljunk csak a minisztériumok elvileg politikailag el nem kötelezett közigazgatási

államtitkáraira), s ebben a kérdésben igen élénk viták folynak jelenleg is a hazai

politikatudományban az viszont kétségen kívül áll, hogy az országgyűlési képviselők

beletartoznak a politikai vezetőrétegbe. Ezen túlmenően míg más pozíciók esetében nem ritka

a gyakori fluktuáció, a képviselők legalább négy évig a helyükön maradnak, elemzésükkor

éppen ezért csökken annak veszélye, hogy rövid életű, efemer politikai figurák gyakoroljanak

az eredményeket torzító hatást.

A képviselőkre korlátozott elemzések mellett szóló másik tudományos érv abból következik,

hogy a hazai politikai élet fő centruma a parlament rendkívül ritka az olyan befolyásos,

pártfunkcióval is rendelkező politikus, aki ne lenne egyben képviselő is. Úgy tűnik, hogy a

politikai vezetőrétegben történő megkapaszkodás legbiztosabb módja egy képviselői hely

elnyerése, ezért mintegy az Országgyűlés felé irányuló "gravitációs erőtér" létezését is

megkockáztathatjuk. Ennek tudható be például, hogy Surján László a KdNP elnökévé történt

megválasztása után az első adandó alkalommal (a párt parlamenti képviselőcsoportjában

lemondás miatt megürült egy listás mandátum) "begyűjtötte" a képviselői stallumot is (holott

pártelnökként és az Antall-kormány minisztereként az valószinűleg nemigen növelte sem

presztízsét, sem politikai mozgásterét) de nemcsak a pártvezetők, hanem a képviselői

mandátummal nem rendelkező szakértő-miniszterek sem tudják kivonni magukat a parlamenti

43

széksorok bűvköréből (lásd Kupa Mihály és Kádár Béla időközi választásokon történt

szereplését). Ebből (vagyis képviselői illetve más vezető politikai funkciók szoros

együttjárásából) adódóan viszonylag kevés információt veszítünk, amikor eltekintünk a nem-

képviselő politikusok adatainak felkutatásától és feldolgozásától.

Az empirikus elemzésbe bevonható személyek körének fenti korlátozottságán túlmenően egy

másik korlátot jelentenek az adatbázisokból hozzáférhető változók is. Így például hiába is

próbálnánk összefüggéseket keresni a képviselők aktuális pártkötődése és mondjuk fiatalkori

politikai szocializációja között, ha a rendelkezésre álló adatok között nem szerepelnek az

utóbbi jelenség indikátorai. Minden kérdőíves adatfelvételnél érvényesül, hogy elsősorban a

kérdőív összeállítóinak tudományos érdeklődése, hipotézisei, a témával kapcsolatos ismeretei

határozzák meg azt, hogy végül milyen információk kerülnek be az adatbázisba. Mivel a

munkánk alapjául szolgáló adatbázisok egyike sem a saját céljainkhoz igazodóan került

összeállításra, adatok híján nem egy esetben kénytelenek vagyunk tesztelhető hipotéziseink

számát redukálni. Mindezek figyelembevételével a megjelölt anyagon az 1990-es évek magyar

politikai vezetőrétegének összetételét a következő problémák tisztázása céljából látjuk

érdemesnek vizsgálni.

A politikai tagoltság magyarázata során minduntalan felmerül a hazai politikatudományban,

hogy az egyes pártok hivatásospolitikus-gárdájának eltérő szociodemográfiai arculatából

vezethető le az általuk kialakított eltérő politikai profil. A társadalmi háttérváltozók közül a

legkülönfélébbeket próbálták már a fenti célra felhasználni, azonban igazán megbízható

elemzés még egyikről sem született. Stumpf István (1996) is bizonyítás nélkül mintegy

hipotézisként veti fel azt a nagyon erős állítást, mely szerint generációs alapon szerveződnek a

politikai táborok. Álláspontja szerint napjaink politikai elitjében 3 rivalizáló korcsoport

található: az antalljózsefi, amely a két világháború között szocializálódott, s a ’90-es

választások idején hatvanas évei felé vagy azon túl járt, a némethmiklósi "nagy generáció",

amely a kádári liberalizálás és viszonylagos jólét idején szerezte első politikai tapasztalatait,

és az orbánviktori posztkommunista "protest-generáció", amely már a pártállami diktatúra

válsága idején ébredt politikai öntudatra. Sémájában generációk és politikai táborok között

egyértelmű megfeleltetés létesíthető: az MDF, az FKgP és a KdNP politikusai föként az

antalljózsefi generációból valók, az MSZP és az SZDSZ pártelitje a némethmiklósiból, míg az

44

orbánviktori nemzedéket a Fidesz képviseli. 1. hipotézis: a fentiekkel szemben nem

tulajdoníthatunk komoly jelentőséget az életkornak a párthovatartozás szempontjából. Ha a

Fidesz az 1990-es választások után parlamenti képviselőit tekintve valóban generációs párt

benyomását is keltette, a többi pártban nem találunk markáns nemzedéki karaktervonásokat

(bár mintha -prima faciae- 1994-ben a Kisgazdapártban a képviselőszelekció gerontokratikus

vonásokkal lenne túlterhelve, de ez a benyomás természetesen ellenőrzésre szorul, s ebben

lehet fontos szerepe a jelöltek és a megválasztott képviselők összehasonlításának, hiszen az

akár a véletlen hatása is lehet, ha egy arányos korösszetételű jelöltpopulációból az idősebbek

szerepelnek sikeresen, de ha már ebből is hiányoznak a fiatal és középgenerációk, az

benyomásunk erős bizonyítékának tekinthetjük).

Hosszú lappangás után csak a legutóbbi időkben vált manifesztté az az elgondolás, mely

szerint mind a választók, mind a politikai elit szintjén a politikai tagoltság egyik magyarázó

tényezője az 1989 előtti MSZMP-hez fűződő viszony lehet (Gazsó 1996, Körösényi 1996:

70). Ugyanakkor az egykori MSZMP-tagság csak nagyon durva megkülönböztetést tesz

lehetővé az MSZP és valamennyi más parlamenti párt képviselői között, nem működik

strukturáló ismérvként az utóbbi öt párt politikusai között, ezért szerencsésebbnek tűnne a

múlt rendszerbe való integráltságra konstruálni egy komplex mutatót (többek között az 1989

előtti KISZ- és MSZMP-tisztség illetve -tagság, az esetleges aktív ellenzéki tevékenység, 56-

os fellépés, megtorlás, büntetés áldozatává válás, szakmai karrier megtörése stb. figyelembe

vételével). 2. hipotézis: Ezen mutató alapján arra számítunk, hogy az MSZP politikusgárdája

az állampárti rezsimbe integrált személyekből áll, az SZDSZ-ben és a Fideszben

szignifikánsan több a nyíltan és radikálisan rendszerellenes politikus, mint a többi pártban,

míg az MDF-ben, a KDNP-ben és a Kisgazdapártban inkább az 1956-ban (vagy esetleg még

az 1945 és 48 közötti időszakban) antikommunista tevékenységet folytatott, s a későbbiekben

nyíltan nem rendszerellenes, passzív rezisztenciába burkolódzó képviselők vannak túlsúlyban,

illetve ezen pártok fiatalabb (1956-ban még serdülő vagy gyermekkorú) képviselői esetében

az apolitikusság domináns szerepére számítunk. Meg kell jegyeznünk, hogy némileg hasonló

hipotézist vizsgál Körösényi András is (1993), azonban csak az 1990-ben megválasztott

Országgyűlésre, nem a teljes képviselői körre és inkább heurisztikus céllal, semmint pontos

statisztikai bizonyításra, ezért eredményeit mindenképpen ellenőrzésre érdemesnek tartjuk.

45

Ugyancsak Körösényi (1996: 69) vetette fel és vizsgálta a vallás szerepét a politikai

vezetőréteg strukturálódásában, és csak az eredményei közzététele óta hozzáférhetővé vált

megbízhatóbb adatok miatt tartjuk szükségesnek állítása felülvizsgálatát. 3. hipotézis: a

politikai táborok kialakulásában az egyik magyarázó változónak a vallásosságot tarthatjuk,

mivel a három konzervatív pártban (az FKgP-ben, az MDF-ben és a KdNP-ben) komoly

szerepet játszik a vallás a politikusok értékrendjében, míg a baloldali és liberális pártokban

kevésbé.

Természetesen nem kerülhető meg a társadalmi-gazdasági státusz befolyásának vizsgálata

sem, különösen azután, hogy a 90-es évek közepére (talán a növekvő társadalmi

egyenlőtlenségek hatására) a szavazók körében megnőtt a státusz és a pártpreferencia közötti

összefüggés erőssége (Gazsó–Stumpf 1995: 16). Ebben az esetben is a társadalmi-gazdasági

státusz valamilyen komplex mérőszámmal kifejezett értékét tartjuk célszerűnek vizsgálni,

nem hiszünk ugyanis abban, hogy a státusszal összefüggő egyedi változók (mint például a

falusi kontra városi lakóhely) önmagukban befolyással lehetnének a pártállásra (fenti

értelemben lásd Körösényi 1996: 71). Álláspontunk szerint az iskolai végzettség, a

foglalkozás, a lakóhely, a házastárs státusza, a jövedelmi helyzet stb. együttesen írják le a

társadalmi pozíciót, amelynek szerepét klasszikusan döntő jelentőségűnek tartják a

pártkötődésben. 4. hipotézisünk szerint az így értelmezett státusz szempontjából a politikai

vezetőréteg szinte homogén, döntő részben a társadalom felső egyötödéhez tartozik, és

nincsenek számottevő választóvonalak az egyes pártok politikusai között. Ennek némileg

ellentmondóan jelentős különbségeket várunk két párt, az MSZP és az FKgP képviselői

körében a központi pártelit, a budapesti pártvezetők, a párt irányvonalát és politikáját

meghatározó politikusok valamint a nagyszámú vidéki „tucatképviselő” (német

terminológiával Hinterbänkler) státusza között, mégpedig utóbbiak rovására.

Hipotéziseink sorát azért kezdtük a fenti négy (a politikai vezetőrétegen belüli pártok szerinti

tagoltságra vonatkozó) feltevésünk megfogalmazásával, mert ezekre vonatkozóan már létezik

a hazai szakirodalomban (ha nem is rendszerező vagy monografikus igényű) előzmény,

hipotéziseinket tehát valamilyen kiinduló eredményekre tudtuk alapozni. A következő

problémák esetében azonban jószerével semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, éppen ezért

elemzéseink ezeken a területeken elsősorban exploratív, feltáró jellegűek lehetnek, s így -

46

pusztán spekulatív úton- olyan jól specifikált hipotéziseket sem tudunk felállítani, amelyek

verifikálása vagy falszifikálása a rájuk épülő továbbgondolás nélkül önmagában kielégítő

eredmény lehetne.

Ezen témák közé tartozik a funkcionalista nézőpontú professzionalizálódás-elemzés.

5. hipotézisünk szerint a hivatásos politikusok szelekciójában 1994-re nem elhanyagolható

jelentőségre tett szert — mint szelekciós kritérium — az alacsonyabb szintű választott

politikai funkcióban (elsősorban önkormányzati képviselőtestületben vagy polgármesterként)

bizonyított rátermettség; várakozásaink szerint a második demokratikus országgyűlési

képviselőválasztás alkalmával a parlamentbe első ízben bekerült politikusok többsége

rendelkezik ilyesfajta rutinnal, mászóval a képviselői utánpótlás szelekciójának legfontosabb

csatornájává a helyi politizálás illetve a magasabb-alacsonyabb szintű pártfunkciók váltak.

Mivel az 1990-es választások alkalmával a kiválasztódás ezen mechanizmusa értelemszerűen

nem bírhatott relevanciával 6. hipotézisünk szerint ekkor ad hoc, részben politikától idegen

szempontok döntötték el, hogy kik kaptak mandátumot az ország irányítására; ilyen szerepe

lehetett a lokális népszerűségnek, az újonnan alakult pártok alapításába, szervezésébe történt

gyors bekapcsolódásnak, az Ellenzéki Kerekasztal tevékenysége során illetve a választási

programok kidolgozásában hasznosítható magasszintű jogi vagy gazdaságpolitikai

szakismeretnek stb.

A magyar politikai élet jellegzetességének fogható fel a pártoknak a rendszeren belüli

kiemelkedő súlya, s 7. hipotézisünk szerint ennek vissza kell tükröződnie a politikai

vezetőréteg összetételében is, mégpedig olymódon, hogy várakozásaink szerint a parlamenti

képviselők túlnyomó többsége rendelkezik valamilyen fontosabb (központi, megyei, városi

vagy választókerületi szintű) párttisztséggel is. Ezzel összefüggésben arra számítunk, hogy a

pártonkívüliként képviselővé választott (illetve jelölt) politikusok csak káderhiány, illetve

közismertségüknek tulajdonított feltételezhetően erős szavazatvonzó képességük okán

kerülhettek be a politikai vezetőrétegbe, s számuk 1994-ben várhatóan jóval alacsonyabb,

mint 1990-ben.

A politikai osztály kialakulása irányába mutató érdekek és körülmények nem kerülik el szinte

semelyik modern képviseleti demokráciát, aminek első jelei talán már megmutatkoznak a

47

magyar politikai vezetőréteg összetételében is. 8. hipotézisünk szerint az 1990-ben

megválasztott képviselők döntő többsége 1994-ben is harcba szállt a választási küzdelemben,

azonban ezúttal már mandátuma megtartásáért. Lényeges körülmény azonban, hogy ezt úgy

tették, hogy sokkal nagyobb esélyük volt a sikerre, mint az első ízben képviselőnek jelölt

személyeknek, vagyis az 1994-ben másodszor is megválasztott képviselők aránya az összes

1990 és 94 között parlamenti mandátummal rendelkező és 1994-ben jelöltséget is vállaló

honatyák számához képest sokkal kedvezőbb, mint a parlamentbe beválasztott újdonsült

képviselőknek az összes nem-képviselő jelölthöz viszonyított aránya, másszóval az első

ciklusban országos politikai funkcióba jutott politikusok helyzeti előnnyel indultak a

mandátumokért folyó versengésben, mintegy monopolizálni tudták a legjobb kilátásokkal

kecsegtető listahelyezéseket.

Mivel egy, az 1994-es jelöltállítási stratégiákról lefolytatott vizsgálat szerint (Ilonszki 1996)

az egyéni körzetekben indított jelöltekről valamint a megyei pártlistákról minden elemzett

pártban decentralizáltan és intézményesített formában döntöttek, a magas párttisztséggel és

képviselői mandátummal rendelkező politikusoknak is érdeke, hogy a legmagasabb

funkciójuk mellett helyi vagy megyei szintű pozíciókkal is rendelkezzenek, éppen ezért

9. hipotézisünkben azt várjuk, hogy a magyar hivatásos politikusok körében sem ismeretlen a

pártfunkciók vertikális halmozása, és tendenciájában növekvő képet mutat.

Hasonló fejleményeket prognosztizálhatunk a választott politikai tisztségek kumulálása terén

is: miután mindkét érdekeltnek hasznos lehet, ha egy országgyűlési képviselő lakóhelyén

önkormányzati mandátumot is szerez vagy polgármesteri teendőket is ellát (hiszen a település

választói a kérdéses politikus személyében potenciális felsőszintű érdekkijárót juttatnak be az

önkormányzatba, míg az országgyűlési képviselő így biztosíthatja esetleges jövőbeli

parlamenti fiaskója idejére azt, hogy ne tűnjék el teljesen a politikai süllyesztőben). Mivel az

Országgyűlés 1994-ben egyik első határozatával oldotta fel a parlamenti és polgármesteri

mandátum közötti összeférhetetlenséget, 10. hipotézisünk szerint a parlamenti képviselők

érdeklődése az alacsonyabb szintű választott közfunkciók iránt egyre növekvő jelentőségű, és

második négyéves periódusban ugyancsak sokkal gyakoribb, mint az 1990 és 94 közötti

ciklusban volt.

48

III. Szociodemográfiai faktorok a politikai tagoltság alakulásában

Már a korábbiakban is jeleztük, hogy bár a nyugat-európai országokban –úgy tűnik– nem

játszik jelentős szerepet az egyes pártok hivatásospolitikusi gárdájának társadalmi háttér

szerinti eltérő összetétele a kérdéses pártok által folytatott politikák különbözőségének

magyarázatában, Magyarországon ezen összefüggés vizsgálatára mindezidáig inkább csak a

kezdeti lépések történtek meg. Előzetesen megfogalmazott hipotéziseink sorában az első

néhányat éppen ezért tartottuk szükségesnek erre a kérdéskörre irányítani. A soron következő

fejezetben azt próbáljuk tehát több szempontot is figyelembe véve körüljárni, hogy a magyar

parlamenti pártok közötti többé-kevésbé karakterisztikus politikai különbségek mennyiben

magyarázhatók a fő politikaformálóiknak tekinthető parlamenti képviselőik eltérő társadalmi

beágyazottságából.

Mivel bármely, statisztikai módszerek felhasználásával született tudományos eredmény

hitelességét és elfogadhatóságát nagymértékben befolyásolja az a körülmény, hogy milyen

adatokból kiindulva és milyen eszközöket igénybe véve jutott a kutató a szóbanforgó

konklúzióhoz, nem tekinthetünk el ehelyütt adatbázisaink részletes ismertetésétől. A

disszertáció ezután következő részében empirikus adataink (néhány külön is jelzett esetet

leszámítva) mindig az 1990-es és 1994-es Országgyűlési Almanach (ld. Kiss 1992 illetve Kiss

1996) által közölt tényeken alapulnak.

Az elemzésbe bevont sokaság összeállításakor a következő szempontok szerint jártunk el.

Mivel a politikai vezetőrétegbe tartozásnak (korábban már jelzett pozicionális

megközelítésmódunkból következően) szükséges feltétele egy döntéshozói jogkörrel

felruházott politikai funkció tartós birtoklása, nem vettük figyelembe azokat a parlamenti

képviselőket, akik rövid parlamenti tevékenység után (vagy netán bármiféle ilyen működés

nélkül) lemondtak mandátumukról, hiszen esetükben alighanem vagy arról van szó, hogy

eleve nem szándékoztak politikai karriert kezdeni, hanem csak nevük jelöltlistára történő

felvételével kívánták pártjukat segíteni (mint például a Fidesz országos listáján mandátumhoz

jutott Eperjes Károly), vagy pedig a politikusi munkáról szerzett első tényleges tapasztalatok

hatottak rájuk kijózanító erővel. Bizonyára még más okai is lehetnek az idő előtti parlamenti

búcsúnak, ám ezúttal nem az okokat kívánjuk feltárni, így megelégedhetünk azzal, hogy a

fenti esetekben az elemzésből történő kihagyás mellett döntöttünk. Ebből következően nem

49

szerepel az 1990-es adatbázisban Bossányi Katalin, Huszár Tibor, Novák Rudolf és Ormos

Mária, míg a 94-esben Eperjes Károly, Hideg Gábor és Urbán László. Bár 1990-ben további 3

képviselő (Bokros Lajos, Demszky Gábor és Keresztes Sándor) is néhány hónapos parlamenti

tagság után lemondott, azonban ők a későbbi politikusi működésük ismeretében semmiképpen

sem tekinthetők tiszavirág életű amatőr-politikusoknak, ezért rövid képviselői megbízatásuk

ellenére a figyelembevételük mellett határoztunk.

Nem elvi, hanem pusztán technikai okok játszottak közre két politikus, Solymosi József és

Zwack Péter mellőzésében. Mivel elemzéseinkben az egyik legfontosabb változónak a

párthovatartozás számít, s továbbá mivel a legtöbb változónk kategóriális (nominális vagy

ordinális mérési szintű), a kereszttáblákon végzendő hipotézisvizsgálatok megbízhatóságát

igen erősen korlátozná a párthovatartozás-változó további két –Agrárszövetség, Vállalkozók

Pártja-, vagy esetleg egy –egyéb párt– kategóriával történő bővítése, hiszen ez utóbbi sorok

gyakorlatilag "üresnek" számítanának. Mindazonáltal úgy véljük, hogy ezzel a lépésünkkel

nem követtünk el túl nagy áldozatot, hiszen a magyar politikai élet alakulására — amint az az

utóbbi 8 év során világosan megmutatkozott — lényegében csak a hat nagy parlamenti

pártnak van befolyása, s a fenti két politikusnak a tényleges politikai mozgástere gyakorlatilag

nem nagyobb, mint a parlamenten kívüli pártok vezéreié, ezért ha ez utóbbiak nem kerültek be

a mintába, akkor ennek fényében Solymosi és Zwack kihagyása is vállalhatónak tűnik.

Az eddig mondottakkal szemben viszont a figyelembevétel mellett döntöttünk mindazon

(pót)képviselők esetében, akik az idézett két almanach szerkesztési munkáinak lezárásáig

(1992 őszéig illetve 1996 tavaszáig) kerültek megválasztásra illetve behívásra. Ugyancsak

ezen időpontokig tudtuk követni a politikai pályafutás alakulását: ha egy képviselőt addig

például miniszterré vagy pártjában valamilyen vezető pozícióba választottak, akkor ezt

tekintetbe vettük, ha az eseményre ezt követően került sor, akkor nem. Végezetül felhívjuk a

figyelmet, hogy nem vállalkoztunk a — különösen az 1990-es Országgyűlésben

nagyarányú — frakciószakadások, frakcióváltások és átülések nyomon követésére: minden

képviselőt az eredeti frakciójába soroltunk be, függetlenül attól, hogy később hol folytatta

képviselői munkáját.

Mindezen döntések miatt természetesen sem a parlament 386 fős összlétszámát, sem az egyes

képviselőcsoportoknak a választások nyomán kialakult létszámarányát nem sikerült

megőrizni, mivel azonban célunk nem parlamenti statisztika összeállítása, így ennek a ténynek

50

nincs jelentősége. Mindazonáltal talán informatív értékkel bírhat, ha egymás mellé állítjuk az

adatbázisunkban szereplő és az alakuló üléseken regisztrált létszámadatokat:

Mandátumok

1990. V. 2.-án

Az 1990-es

mintában szereplő

képviselők

Mandátumok

1994. VI.28-án

Az 1994-es

mintában szereplő

képviselők

MDF 165 42,7% 169 41,8 38 9,8 38 9,8

SZDSZ 94 24,4 97 24,0 69 17,9 68 17,6

FKgP 44 11,4 46 11,4 26 6,7 27 7,0

MSZP 33 8,6 40 9,9 209 54,1 212 54,8

Fidesz 22 5,7 22 5,4 20 5,2 20 5,2

KdNP 21 5,4 22 5,4 22 5,7 22 5,7

Független 7 1,8 8 1,9 2 0,5 – –

Összesen 386 100,0 404 100,0 386 100,0 387 100,0

1. táblázat

1. életkor

Vizsgáljuk első társadalmiháttér-változóként az életkort! Bár más országokra vonatkozó

esettanulmányokban többnyire szinte még a gondolata sem merül fel annak, hogy a politikai

tagoltság generációs különbségekre lenne visszavezethető (olyannyira nem jellemző, hogy az

egyes pártelitek egymástól elütő korstruktúrát mutatnának), két okból sem tartjuk

elhanyagolhatónak a téma vizsgálatát. Egyrészt az alapos empirikus igazolás híján is

megfontolandónak tartjuk Illés Iván azon tézisét (Illés 1992: 29), mely szerint csak

demokratikus rendszerekben biztosított a politikai élet irányító posztjain a folyamatos

nemzedékváltás, míg forradalmak idején vagy diktatúrák összeomlásakor nagy tömegben

jutnak szóhoz a korábbi rezsimben életkoruk miatt nem kompromittálódott fiatalabb

generációk, vagyis bármely radikálisabb rezsimváltás egyben generációváltást is jelent a

politikai vezetésben. Mivel a Kádár-rendszer felsővezetése (a mindmáig sajnálatosan igencsak

sporadikus adatközlések szerint) végnapjaira erősen gerontokratikus vonásokat öltött, joggal

várhatnánk, hogy az új vezetésben nemcsak összességében figyelhető meg fiatalodás, de talán

az egyes pártok rendszerváltással kapcsolatos radikalizmusa sem független az adott párt

politikusi garnitúrájának életkorától. Másrészt nemzetközi tudományos érdeklődést is kiváltva

51

tudott relatív választási sikereket elérni egy generációs alapokon szerveződő párt (a Fidesz),

ami ugyancsak az életkornak a politikai vezetőrétegen belüli strukturáló szerepének kérdését

veti fel.

A két választás eredményeképpen kialakult parlamenti korstruktúrát tekintve (2. ábra) a

következőket érdemes kiemelni. Többek állításával szemben (ld. például Pataki 1990: 15)

nehéz lenne az adatok ismeretében a rendszerváltással párhuzamos politikai

nemzedékváltásról beszélni, hiszen az 50 évesnél idősebb évjáratok 1990-ben 33%-os, míg

1994-ben 35,8%-os részesedést értek el. (Összehasonlításképpen: a francia Nemzetgyűlésben

1993-ban az 55 év fölötti képviselők aránya 36% volt (Ysmal 1995: 31), ami –ha figyelembe

vesszük a Nyugat-Európában a magyarországinál lényegesen hosszabb aktív élettartamot–

párhuzamba állítható az 50 évesnél idősebb magyar képviselők fent közölt arányszámával.). A

magyar parlament korösszetétele tehát –legalábbis az idősebb kohorszok tekintetében–

nemzetközi összehasonlításban nem üt el a hosszú demokratikus hagyományokkal rendelkező

országokétól.

6,2

2,1

11,6

8,3

16,814,2

14,6

18,317,8

21,4

10,4

17,1

7,7 7,8

14,9

10,9

-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60-

1990-ben

1994-ben

2.ábra

Annál inkább egyedülálló jelenségnek számít a legfiatalabb korosztályok igen népes

parlamenti képviselete (a 35 évesnél fiatalabb politikusok aránya a mintában 1990-ben 17,8%,

1994-ben pedig 10,4%). Ezen — a külföldi trendekhez nem illeszkedő — jelenséget azonban

javarészben a Fidesz parlamentbe kerülésére és sajátos rekrutációs gyakorlatára véljük

visszavezethetőnek, amiről a későbbiekben még lesz szó, éppen ezért ehelyütt csak arra hívjuk

52

fel a figyelmet, hogy a két választás viszonylatában több, mint 7%-kal esett vissza a 35 év

alatti képviselők aránya, sőt, ha külön tekintjük az 1994-ben a parlamentbe újoncként bekerült

képviselőket, akkor ebben a sokaságban még alacsonyabb gyakorisággal találkozunk a szóban

forgó korcsoporttal (7,3%), ami arra utal, hogy 1990-ben egyszeri jelleggel masírozott be

ennyi fiatal az Országgyűlésbe, hiszen ha az új képviselők — akik normális körülmények

között a politikus-utánpótlás és a fiatalítás megtestesítői — most inkább az érett

korosztályokból verbuválódnak, az azt mutatja, hogy a legfiatalabbak 1994-ben már nem

tudták ugyanazt a szerepet játszani, mint 4 évvel korábban.

Várakozásaink szerint ez a tendencia folytatódhat a következő választásokon is, vagyis a

generációs létra alsó végén is a nemzetközi trendekhez igazodó konstelláció alakulhat ki. Az

okokat tekintve hajlunk annak elfogadására, hogy Illés Iván már idézett gondolatmenetének

újabb illusztrációjaként arról van szó, hogy a politikai földcsuszamlások időszakában hirtelen

politikailag aktivizálódnak azok a fiatal évjáratok, melyek egyébként tanulmányaikkal,

szakmai előmenetelük és egzisztenciájuk megalapozásával lennének elfoglalva, s a változások

lecsengésével újra a korábbi gyakorlat válik általánossá egyrészt a kérdéses korosztály

politika-orientáltságának csökkenése miatt, másrészt azért, mert a stabilizálódó

intézményrendszerben immáron nem erény a tapasztalatlanság és a politikai prekvalifikáció

hiánya, vagyis a fiatalok hátránnyal indulnak a szelekciós versenyben, s kiszorulnak a

politikus-utánpótlásból.

Az 1988-at követő néhány év rendszerváltó hevülete mutatható ki tehát a parlament 1990-es

(és kisebb mértékben 1994-es) normálistól eltérő eloszlásából. Erre utalhat az is, hogy ha

eltekintünk a Fidesz politikusaitól, akkor a fentebb közölteknél ugyan kisebb, de a külföldi

példákat még így is jóval felülmúló arányokkal találkozunk a 35 évesnél fiatalabb

korcsoportokat tekintve, vagyis ha kisebb mértékben is, de az MDF és az SZDSZ is

lehetőséget biztosított a fiatalok politikai aktivizálódásának, s ugyancsak erre mutat a fiatal

politikusok 1994-ben tapasztalt kisebb részaránya is, hiszen ha a rendszerváltozások szokatlan

politikai toborzási mechanizmusok megjelenésével és apolitikus társadalmi csoportok

szerepvállalásával vonják magukra a figyelmet, akkor a konszolidálódó rendszerek

szükségképpen ezen jelenségek visszaszorulásával jellemezhetőek. Álláspontunkat

természetesen meggyőzőbben tudnánk igazolni, ha már birtokunkban lenne az 1998-ban

megválasztandó Országgyűlés képviselőinek életrajza is, hiszen akkor valódi trendek is

kirajzolódhatnának, s nem csak egy összehasonlítás eredményét extrapolálnánk, éppen ezért a

53

fiatal kohorszok csökkenő parlamenti részvételéről mondottak részben prognózisértékkel

bírnak.

Bár eddigi fejtegetéseink idegenek a fejezet voltaképpeni témájától, azért tartottuk logikusnak

mégis itt tárgyalni őket, mert a bennük szereplő magyarázó változó, az életkor közös a most

következő vizsgálódásokéval. A 2. táblázat pártok és ötéves osztályközök szerinti bontásban

tartalmazza az 1990-ben és az 1994-ben megválasztott Országgyűlés, valamint az 1994-ben a

parlamentbe újonnan bekerült képviselők korstruktúráját. Mielőtt belemerülnénk a részletek

elemzésébe, érdemes

54

-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60- átlag

MDF 1 0,6 19 11,2 37 21,9 28 16,6 40 23,7 19 11,2 11 6,5 14 8,3 169 44,9

SZDSZ 9 9,3 17 17,5 17 17,5 17 17,5 17 17,5 6 6,2 5 5,2 9 9,3 97 42,3

1 FKGP - 1 2,2 3 6,5 2 4,3 6 13,0 3 6,5 6 13,0 25 54,3 46 58,8

9 MSZP - 1 2,5 6 15,0 9 22,5 5 12,5 11 27,5 5 12,5 3 7,5 40 48,4

9 FIDESZ 15 68,2 7 31,8 - - - - - - 22 27,8

0 KDNP - - 4 18,2 2 9,1 2 9,1 3 13,6 3 13,6 8 36,4 22 54,5

Független - 2 25,0 1 12,5 1 12,5 2 25,0 - 1 12,5 1 12,5 8 45,5

Összesen 25 6,2 47 11,6 68 16,8 59 14,6 72 17,8 42 10,4 31 7,7 60 14,9 404 45,8

MDF 1 2,6 1 2,6 2 5,3 7 18,4 7 18,4 12 31,6 1 2,6 7 18,4 38 49,5

SZDSZ - 7 10,3 19 27,9 9 13,2 9 13,2 11 16,2 7 10,3 6 8,8 68 45,3

1 FKGP - 1 3,7 - 3 11,1 4 14,8 2 7,4 3 11,1 14 51,9 27 56,3

9 MSZP 2 0,9 12 5,7 32 15,1 51 24,1 57 26,9 33 15,6 16 7,5 9 4,2 212 45,6

9 FIDESZ 5 25,0 10 50,0 2 10,0 - 1 5,0 1 5,0 1 5,0 - 20 34,4

4 KDNP - 1 4,5 - 1 4,5 5 22,7 7 31,8 2 9,1 6 27,3 22 55,0

Összesen 8 2,1 32 8,3 55 14,2 71 18,3 83 21,4 66 17,1 30 7,8 42 10,9 387 46,6

Új MDF 1 8,3 - 1 8,3 3 25,0 1 8,3 4 33,3 - 2 16,7 12 47,3

kép- SZDSZ - - 5 31,3 - 3 18,8 5 31,3 1 6,3 2 12,5 16 48,8

vise- FKGP - - - 3 15,8 4 21,1 1 5,3 3 15,8 8 42,1 19 55,3

lők MSZP 2 1,1 12 6,7 31 17,2 45 25,0 51 28,3 24 13,3 11 6,1 4 2,2 180 44,6

1994 FIDESZ 1 20,0 1 20,0 - - 1 20,0 1 20,0 1 20,0 - 5 43,4

ben KDNP - 1 7,1 - - 4 28,6 6 42,9 1 7,1 2 14,3 14 53,3

Összesen 4 1,6 14 5,7 37 15,0 51 20,7 64 26,0 41 16,7 17 6,9 18 7,3 246 46,3

2. táblázat: korcsoportok az egyes frakciókban

55

leszögezni, hogy mind a három részpopuláció tekintetében (akár a kereszttáblák celláit, akár a

rész és főátlagokat vetjük össze) szignifikáns összefüggést találunk a párthovatartozás és az

életkor között, azaz az egyes pártfrakciók képviselőinek életkora nem csak a véletlen szóródás

következményeképpen tér el egymástól, hanem ebben egy szisztematikus tényező, a

párthovatartozás hatása mutatható ki. Ennél az általános megállapításnál természetesen sokkal

fontosabb kérdés az, hogy mely pártok között érvényesül olyan erős eltérés a korstruktúrában,

hogy az az egész kontingencia-tábla függetlenségét "elrontja", illetve mely pártok között nem

mutatható ki szignifikáns korkülönbség, továbbá az, hogy milyen irányú átlagtól vett eltérések

jellemzik az egyes pártokat, s hogy ezeknek van-e kimutatható politikai következményük.

Az első probléma tisztázására a szóráselemzést tartottuk alkalmasnak, hiszen független

változónk, a párthovatartozás kategoriális (még pontosabban nominális mérési szintű), míg a

függő változó, az életkor intervallumskálán mért. Az adatelemzés során szokásosan

alkalmazott 5%-os szignifikanciaszinten azt találtuk, hogy három párosítás, az MSZP-MDF

(1990-ben), az FKgP-KDNP (1990-ben és 94-ben), illetve az SZDSZ-MSZP (1994-ben)

viszonylatok kivételével valamennyi többi lehetséges összehasonlításban eltérés mutatkozott

az egyes pártokban észlelt korszerkezet között mind 1990-re, mind 1994-re végezvén el a

varianciaanalízist (megjegyezzük, hogy ugyanilyen eredményre juthatunk, ha a fent közölt

táblázatból végzünk pártok közötti összehasonlításokat khi-négyzet-statisztikával).

Ezek a markáns statisztikai különbségek a következő tényekre vezethetők vissza. Mint a

varianciaanalízis eredményéből indirekte kikövetkeztethető, a Fidesz politikusainak

átlagéletkora mindkét időpontban valamennyi más párt képviselőiétől eltért, mégpedig lefelé,

azaz a fiataldemokrata honatyák nem meglepő módon (nomen est omen) fiatalságukkal lógtak

ki a parlamentből. Bár a "kilógás" mértéke a tárgyalt időszakban csökkent (hiszen míg 1990-

ben a párt képviselőinek átlagéletkora pontosan 18 évvel volt alacsonyabb az Országgyűlés

egészénél, addig ez a különbség 1994-re mintegy 12 évre csökkent), ez sem volt elég ahhoz,

hogy a párt generációs szempontból bármely más párttal egy lapon említhető legyen. Talán

feltehető, hogy a párt vezetői is rádöbbentek arra, hogy ez a generációs egyoldalúság mind a

párt szavazatvonzó, mind koalíciókötési képességét hátrányosan befolyásolhatja, ezért

próbáltak az 1994-es választásokon idősebb jelölteket is felvonultatni, azonban az akkor

újoncként a parlamentbe került Fidesz-képviselők száma olyan alacsony (5), hogy magasabb

átlagéletkoruk (43,4 év) legfeljebb a fenti feltételezés megfogalmazásához nyújthat elégséges

alapot, de megbízható következtetés levonását már nem teszi lehetővé.

56

Stabilan helyezkedik el a korspektrum másik szélén a Kisgazdapárt is, itt viszont éppenséggel

csökkent a vizsgált négyéves időhorizontban az átlagéletkor, mégpedig ha nem is számottevő,

de már észlelhető 2 és fél évvel (58,8-ről 56,3 évre). Mindennek ellenére ma is az FKgP az

egyetlen olyan parlamenti párt, amelynek képviselőcsoportjában abszolút többségben vannak

a 60 év feletti politikusok, miközben a 40 évesnél fiatalabb korosztályok gyakorlatilag

hiányoznak (1990-ben 4 fő, 1994-ben 1 fő). Mivel az 1994-ben első ízben képviselővé

választott kisgazda politikusok átlagéletkora (55,3 év) és korstruktúrája sem mutat ettől

lényeges eltérést (márpedig az ő frakcióbeli súlyuk –az előző ciklusban "dezertált" kisgazda

36-ok újjáválasztásból történt automatikus kihullása miatt– magas) fenntartás nélkül arra

következtethetünk, hogy miképp a Fidesz, úgy az FKgP is "generációs karanténban" politizál,

míg azonban az előbbi esetében az egyoldalúság feloldására mutató jeleket is találni, addig

utóbbi (ha ugyan lehet ilyet mindössze két választás távlatából megkockáztatni) tartósan

gerontokratikus párt benyomását kelti.

Miután ismert, hogy az 1994-ben a választásokon indult, de a parlamentbe be nem jutott

kisgazda képviselőjelöltek átlagéletkora is jócskán 50 év felett volt (Sebestyén 1994: 434),

felmerül egy témánkon messze túlmutató probléma is, nevezetesen hogy a Kisgazdapártban

(de minden, a képviselőszelekcióban bizonyos korcsoportokat aránytalanul előtérbe helyező

pártban, így a Fideszben és mint a későbbiekben látni fogjuk a KDNP-ben is) a jelöltek

kiválasztása során jutnak-e az idősebb korosztályok privilegizált helyzetbe, vagy netán a párt

aktivistái körében is hasonló tendenciák érvényesülnek. Előbbi esetben ugyanis a párt

élcsapata, a hivatásospolitikusi réteg szociológiailag erősen eltér a párttagságtól, ami arra

utalhat, hogy a szelekció kiválasztás és nem kiválasztódás értelemben működik az adott

pártban (hacsak fel nem tételezzük, hogy a párt szervezeti kultúrájában az életkorhoz önérték

kapcsolódik, ami egy politikai szervezet esetében legalábbis váratlan lenne), míg a második

esetben bizonyítottnak tekinthetjük, hogy generációs párttal van dolgunk. Bár alighanem

mindkét eset diszfunkció, s hosszabb távon negatív irányban befolyásolhatja a párt

eredményességét (amit — úgy tűnik — lassanként a pártvezetés is kezd felismerni, ld. például

Torgyán József kijelentését a Népszabadság 1997. április 25-i számában: "A jelöltállításnál

mindenekelőtt a szakmai rátermettséget kell figyelembe venni. (...) Nem azt kell tehát nézni a

választások közeledtével, hogy ki a régebbi kisgazda, mert a veteránkodás a bolsevikoknál

volt divatban"), elkülönítésük mégis indokolt lehet, hiszen míg előbbi a párton belüli hatalom

problematikájával kapcsolatban lehet lényeges információ (ki vitatná ugyanis, hogy a jelöltek

kiválasztása és jóváhagyatása egy párt ügyei között a legsúlyosabbak közé tartozik, s így

57

eredménye a szervezeten belüli befolyásról is képet ad), addig utóbbi a politikai törésvonalak

társadalmi beágyazottságának vizsgálatánál tarthat számot érdeklődésre.

Míg az eddig tárgyalt két párt esetében valamely szélső korcsoport (a Fideszben a 30 alattiak,

az FKgP-ben a 60 felettiek) abszolút túlsúlya okozta a frakció átlagéletkorának az

Országgyűlésétől vett jelentős eltérését, addig a KDNP-vel kapcsolatban nem találkozunk

ezzel a jelenséggel. A kereszténydemokrata képviselők átlagéletkora 1990-ről 1994-re

lényegében nem változott (54,5 illetve 55 év), stabilan közel 10 évvel magasabb a minta

átlagánál, s mint említettük egyik időpontban sem tér el szignifikánsan a Kisgazdapártétól. A

két szóbanforgó párt korstruktúrája is csak egyetlen lényeges ponton mutat számottevő

eltérést: míg az FKgP esetében a magas átlagéletkor a 60 évesnél idősebb képviselők 50%

feletti arányára vezethető vissza, addig a KDNP képviselői körében e csoport súlya kisebb

(1990-ben 36,4%, 1994-ben 27,3%), amit viszont kompenzál az ötvenes éveiket taposó

kereszténydemokrata politikusok jelentős részaránya, s így az 50 éves és idősebb évjáratok

1990-ben és 1994-ben észlelt 63,6 illetve 68,2%-os frakción belüli részesedése már

magyarázza a fenti magas átlagéletkort. Ezen aprócska különbségen kívül az FKgP és a

KDNP képviselőcsoportja nagyban hasonló összetételű, utóbbiból gyakorlatilag szintén

hiányoznak a 40 évesnél fiatalabb hivatásos politikusok (1990-ben 4, 94-ben 1 fő képviselte

ezt a korosztályt), s a 60 év feletti generáció is csak a Kisgazdapárttal összehasonlítva van

kevésbé domináns helyzetben, az Országgyűlés egészéhez viszonyítva a közölt arányok 2-3-

szoros felülreprezentáltságot jeleznek az adott korcsoportban. Az elmondottak nagy

vonalakban érvényesek a két párt 1994-ben újonnan megválasztott képviselőire is ( a KDNP-

ben az 50 fölöttiek aránya 64,3%, az FKgP-ben a 60 évesnél idősebbeké 42,1%, míg 40 alatti

1 illetve 0 fő), ami arra utalhat, hogy a két pártnak a másodvonalbeli politikusai is pártjuk leírt

generációs sajátosságait mutatják (másodvonalbeli alatt itt az 1990-ben a parlamentbe be nem

került, s így 1990 és 94 között kvázi tartalékos állományban lévő politikusokat értve). Bár ha

egy párt képviselői körében valamely társadalmiháttér-változó két választás után kísértetiesen

egyforma eloszlású, az gyaníthatóan nem a véletlen műve, mégis egy harmadik választás

erősítheti meg, hogy politikusait tekintve "nyugdíjasok pártjaként" fellépő FKgP illetve

"nyugdíj előtt állók pártjaként" funkcionáló KDNP generációs szempontból tartósan

elkülönül-e a politikai paletta többi pártjától.

Az Országgyűlés további három pártjában nehezen fedezhető fel bármiféle határozott

generációs karakter, az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az MSZP-ben lényegében valamennyi

58

korcsoport jelen van, miközben nem találunk bennük olyan korosztályt, mely a korábbi három

párt esetében tapasztalt relatív vagy abszolút túlsúlyban lenne, továbbá ezen pártok egyike

sem mutat olyan állandó korösszetételt a két választást összehasonlítva, amelynek alapján

meghatározott generációk "vadászterületének" tekinthetnénk őket. Az MDF-fel és az SZDSZ-

szel kapcsolatban is megfigyelhető az, amit korábban a rendszerváltás fiatalokat politikailag

aktivizáló hatásáról mondottunk: míg a 35 évesnél fiatalabb évjáratok 1990-ben e két pártban

11,8 illetve 26,8%-os arányban voltak jelen, addig 1994-ben ennek alig a fele jutott nekik (5,2

illetve 10,6%), sőt az 1994-ben újonnan a parlamentbe került képviselőik között mindössze

egyetlen ilyen korú személyt találunk.

A most tárgyalt három párt között az átlagéletkorok tekintetében sincs lényeges különbség

(legalábbis úgy véljük, hogy az átlagéletkorban kimutatható maximum 4-5 éves eltérés –

hacsak nem valamelyik szélső korcsoport kiugró jelenlétére vezethető vissza, s itt nem erről

van szó– nem lehet markáns politikai különbségek oka, ezért elhanyagolható). Mivel a két

időpont között, melyekre adataink vonatkoznak, e pártok esetében nagy arányeltolódások

észlelhetők egyes korcsoportok javára, míg mások rovására (a 35 évnél fiatalabbakon kívül

például az 50-59 éves képviselőknél is, akiknek részaránya az MDF-ben 17,4–ről 34,2%-ra, az

SZDSZ-ben 11,4-ről 26,5%-ra nőtt, miközben az MSZP-ben 40-ről 23,1%-ra csökkent), s

ezekről nem tudni, hogy egyszeri változások voltak-e vagy pedig hosszabb távon is

folytatódnak, a tudományos óvatosság azt sugallja, hogy tartózkodjunk a szóban forgó pártok

generációs vonásaira vonatkozó megállapításoktól, s elégedjünk meg annak konstatálásával,

hogy velük kapcsolatban nem találtunk a nyugat-európai pártok parlamenti képviselőinek

korösszetételétől lényegesen elütő sajátosságokat.

Az eddig elmondottak a parlamenti pártok közötti korcsoportbeli különbségek aprólékos

számbavételét jelentették, s céljuk inkább a tényanyag ismertetése, semmint következtetések

megalapozása volt, hiszen ha a politikai vezetés összetételéből politikai konklúziókhoz

kívánunk jutni, akkor valójában bizonyos politikai generációk egy bizonyos párthoz

kötődésének kimutatása a feladat, mivel önmagában néhány éves korkülönbség még aligha

indukál például értékrendbeli különbségeket, miközben az eltérő politikai generációhoz

tartozás már oka lehet annak. Ha Stumpf István hipotézisét, mely szerint a koalícióalkotást a

benne részt vevő pártok képviselőinek azonos politikai generációhoz tartozása magyarázza,

tesztelni kívánjuk, elsőként azzal a problémával kerülünk szembe, hogy hol vonjuk meg a

máskülönben szemléletes és impresszív kategóriáinak, az antalljózsefi, a némethmiklósi és az

59

orbánviktori generációk határát, azaz mely évjáratok kerüljenek két generáció

határmezsgyéjén az egyikbe, s melyek a másikba. Döntésünk során a következőket vettük

figyelembe. Ha az első generációval kapcsolatban fontosnak tartjuk azt, hogy a névadó Antall

József (aki 1932-ben született) beletartozzék, akkor nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy ez a

nemzedék a két világháború között szocializálódott személyekből álljon (Stumpf 1996: 115),

hiszen nem valószínű, hogy az MDF egykori elnöke 7-8 éves koráig bármiféle politikai

benyomásokat szerezhetett volna, ezért alkalmasabb generációhatárnak tartjuk a

többpártrendszer 1948-as felszámolását, vagyis azokat a politikusokat soroltuk az első

generációba, akiknek a politikai szocializációja az 1948 előtti időszakra esett, s így már

valóban ide tartozhat az 1932-es évjárat is (azonban ez utolsóként, mivel annak elfogadására

hajlunk, hogy a politikai szocializáció kezdete semmiképpen sem tehető a 14. életévnél

korábbra, következésképpen az 1933-ban vagy 34-ben születettek már csak a többpártrendszer

torzóját, vagy még azt sem tapasztalhatták személyesen, meghatározó élményeik sokkal

inkább a kiépülő diktatúra éveiből származnak).

Ugyanilyen nehézségekbe ütközünk a némethmiklósi generáció körülhatárolásánál is: ha

szigorúan vesszük, hogy csak a kádári liberalizálás idején szocializálódott politikusok

tartoznak ide, akkor az 1933 és 45-46 között született képviselők kimaradnának, s külön

generációnak kellene tekintenünk őket, másrészt pedig bizonytalan, hogy mikortól tekinthető

a Kádár-rezsim olyan szocializációs környezetnek, amelyben már a szóbanforgótól lényegesen

eltérő orbánviktori nemzedék éli át a politikai eszmélést. Utóbbi problémánál jórészt

pragmatikus okok mérlegelésével döntöttünk: minél később húzzuk meg a "protest-

nemzedék" határát, annál kevesebben tartoznának bele (így például ha Orbán Viktor születési

évét, 1963-at tekintenénk vízválasztónak, akkor alig egy tucat képviselőt találnánk e

generációban), ha viszont korai dátumot választunk generációhatárnak, akkor összemosódnak

a különbségek az elválasztani szándékozott két nemzedék között. Számításokkal ellenőriztük

ugyanakkor, hogy ha az alábbiakban alkalmazott 1960-as generációhatárnál 1-2 évvel korábbi

vagy későbbi évet választottunk volna, az itt vizsgált jelenséget, az egyes pártok

politikusgárdájának generációs arculatát érdemben az sem változtatta volna meg. Mivel e

kérdés szempontjából az is közömbösnek bizonyult, hogy az 1933 és 1959 közötti évjáratokat

egy vagy két politikai nemzedéknek fogjuk fel, az alábbiakban közöljük mindkét megoldást

(3/a. és 3/b. táblázat) megjegyezve, hogy a négygenerációs modellben választott 1946-os

nemzedékhatár nem teljesen önkényes, az ez előtt született évjáratok szocializációja ugyanis

bizonyosan nem a konszolidált Kádár-érára, hanem a Rákosi-korszakra és az 1956 utáni

60

feszült évekre esett, továbbá azt is, hogy ha nem a szóban forgó hipotézist kívánjuk

ellenőrizni, hanem például a politikusok értékpreferenciáinak generációs meghatározottságát,

akkor a nemzedékhatárok sokkal gondosabb megválasztása válhat szükségessé.

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP Összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

1932 előtt 19 5 10 4 28 12 4 6 - - 11 6 72 33

születettek 11,2 13,2 10,3 5,9 60,9 44,4 10,0 2,8 50,0 27,3 18,2 8,5

1933 és 59 148 31 77 57 18 14 39 192 5 5 11 15 295 314

között 87,6 81,6 79,4 83,8 39,1 51,9 90,0 90,6 22,7 25,0 50,0 68,2 74,5 81,1

1960 után 2 2 10 7 - 1 - 14 17 15 - 1 29 40

születettek 1,2 5,3 10,3 10,3 3,7 6,6 77,3 75,0 4,5 7,3 10,3

Összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

3/a. táblázat: politikai generációk az egyes képviselőcsoportokban

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP Összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

1932 előtt 19 5 10 4 28 12 4 6 - - 11 6 72 33

születettek 11,2

% 13,2 10,3 5,9 60,9 44,4 10,0 2,8 50,0 27,3 18,2 8,5

1933 és 46 68 15 29 26 13 9 22 79 - 2 6 12 138 143

között 40,2 39,5 29,9 38,2 28,3 33,3 55,0 37,3 10,0 27,3 54,5 34,8 37,0

1947 és 59 80 16 48 31 5 5 14 113 5 3 5 3 157 151

között 47,3 42,1 49,5 45,6 10,9 18,5 35,0 53,3 22,7 15,0 22,7 13,6 39,6 44,2

1960 után 2 2 10 7 - 1 - 14 17 15 - 1 29 40

születettek 1,2 5,3 10,3 10,3 3,7 6,6 77,3 75,0 4,5 7,3 10,3

Összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

3/b. táblázat: politikai generációk az egyes képviselőcsoportokban

Az adatokra tekintve elsőként azt kell megállapítanunk, hogy 1990 és 94 viszonylatában

lényegében a Fidesz maradt az egyetlen egygenerációs párt, mégpedig a legfiatalabb

"orbánviktori" nemzedék tartósan nyomasztó túlsúlyával. Ebben az esetben tehát valószínűleg

aggály nélkül állapíthatjuk meg, hogy a párt politikusai körében tapasztalható generációs

struktúra rányomja bélyegét a párt stílusára, politikai értékeire stb. Mivel a többi parlamenti

frakcióban ez a generáció legfeljebb csak "nyomokban" van jelen, az így ha nem is feltétlenül

manifeszt formában, de burkoltan fennálló generációs ellentétek talán akadályozhatták a más

pártokkal történő szorosabb kapcsolat kialakítását, vagyis adataink alapján nem vethetjük el

61

Stumpf István korábban már idézett hipotézisét, mely szerint a Fidesz 1998-ig tapasztalt

koalícióképtelenségét (vagy legalábbis más politikai erőkkel szoros választási blokkba

tömörülésének elmaradását) sajátos nemzedéki karaktere magyarázza, még ha véleményünk

szerint ennek a koalícióképtelenségnek elsődleges oka sokkal inkább a mindenkori győztessel

szembeni konfrontáló aktuális politikai program lehetett egyrészt, másrészt pedig az 1998-as

fejlemények bebizonyították, hogy ha az első két ciklusban generációs szempontból zárt volt

is a Fidesz, ez nem akadályozta meg abban, hogy egy sikeres választási szereplést követően

éppen a tőle leginkább eltérő nemzedéki karakterrel bíró pártokkal lépjen koalícióra.

Más pártokban ezzel szemben nem találunk ilyen erősen egygenerációs arculatot, ami máris

felveti a kérdést, hogy mely politikai generáció cselekvési mintái és preferenciái kerülnek

előtérbe egy olyan frakcióban, amelyben egyik generáció sincs döntő fölényben (így például a

Kisgazdapártban 1994-ben az 1932 előtt születettek 44,4%-os arányával az 1933 és 59 közötti

nemzedék alig magasabb 51,9%-os aránya áll szemben), továbbá hogy nem tud-e egy párt

politikai stílusára erősebb befolyást gyakorolni egy tekintélyes, ugyanakkor számbelileg

kisebbségben lévő generáció, mint a többségben lévő (lásd például a Kereszténydemokrata

Néppártot, ahol 1994-re a statisztika szerint jelentős kisebbségbe szorult az "antalljózsefi"

generáció, miközben 1990-ben még bizonyosan ez volt a frakcióban a domináns nemzedék,

csakhogy ez a nemzedékváltás alig nyilvánul meg a párt parlamenti szereplésében, legfeljebb

aprólékos elemzéssel tudnánk különbségeket kimutatni a frakció első és második ciklusban

folytatott politizálása között). Ezek a kétségek ugyanakkor bizonyosan nem merülnek fel az

MDF, az SZDSZ és az MSZP képviselőcsoportjával kapcsolatban, e három pártban ugyanis

olyan nagy fölényben vannak a középgenerációk, továbbá olyan csekélyek a különbségek

hármójuk között az egyes nemzedékek közötti arányok tekintetében, hogy bízvást elvethetjük

azt a feltételezést, hogy nemzedéki ellentétek lennének közöttük, illetve hogy ezek generálnák

a közöttük lévő politikai feszültségeket.

Érvényesek ugyanakkor aggályaink az 1994-ben megválasztott kisgazda és

kereszténydemokrata képviselőkkel kapcsolatban: míg 1990-ben viszonylag nyugodt szívvel

tekinthettük volna e két pártot a legidősebb politikai generáció által meghatározottnak, addig a

második ciklusban csak annyi bizonyos, hogy e generáció súlya még mindig kiugróan magas a

többi párthoz viszonyítva; ugyanakkor hogy ez a tény önmagában meghatározná a politikai

együttműködés-keresés alternatíváit, erősen kétséges, hiszen a generációs logika ellen szól a

tapasztalat, vagyis az, hogy e két párt 1990 és 94 között egy generációs szempontból "idegen"

62

párttal, az MDF-fel lépett koalícióra, holott akkoriban az FKgP és a KDNP az imént

mondottak értelmében semmiképpen sem volt a politikai középnemzedékek gyűjtőmedencéje.

Éppen a koalíció-kötésben tapasztalt fejlemények (1990-ben az MDF és az FKgP, 1998-ban

pedig a Fidesz és az FKgP között) mutatnak rá a generációs elemzés öncélúságára: még ha

első ránézésre úgy is tűnik, hogy ésszerű magyarázatot kaphatunk az egyes pártok nemzedéki

arculatának elemzéséből, a valóság mindig bebizonyítja, hogy hosszú távon semmi nem

következik az életkorból, mint háttérváltozóból. A generációs szempontból tűznek és víznek

számító pártok kiválóan együtt tudnak működni, ha a hatalmi logika ezt diktálja.

Adataink alapján elfogadhatjuk tehát 1. hipotézisünket, vagyis a koalíciókötés és a politikai

együttműködés nem a pártok hivatásospolitikusi rétegének generációs ellentéteivel illetve

hasonlóságával magyarázható, még ha a generációs logika érvényesülése tetten érhető is

abban, hogy a nemzedék és a párthovatartozás nem független változók, hanem gyenge

asszociáció érvényesül közöttük.

2. társadalmi státusz

A politikai vezetőréteg pártok szerinti tagoltságának következő lehetséges magyarázó

változójának, a státusznak a mérésénél és hatásának elemzésénél számos korlátot kellett

állítanunk magunk elé. Ezek egyike egyszerű adathiányra vezethető vissza, ugyanis a

szociológiai státuszvizsgálatok során szokásosan alkalmazott munkamegosztási, települési,

műveltségi és anyagi státuszváltozók közül adatbázisunkban semmiféle információt nem

találtunk az anyagi (jövedelmi és vagyoni) helyzetre vonatkozóan, így kényszerűen csak a

másik három komponenst tudtuk figyelembe venni. Ezek közül azonban a műveltségi pozíciót

csak az iskolai végzettséggel, a munkamegosztási rendszerben elfoglalt státuszt csak a

foglalkozással tudtuk megragadni, mivel nem álltak rendelkezésünkre más adatok.

A foglalkozást illetően ugyan többnyire részletes információkat tudtunk kinyerni az

életrajzokból és kérdőívekből, itt azonban nyilvánvalóan tömöríteni, a statisztikai

feldolgozásra alkalmassá kellett tenni az adatokat, hiszen egy-egy képviselő sokszor

változatos életutat járt be, melynek során nemritkán féltucat vagy akár még több foglalkozást

is űzött, méghozzá gyakran olyanokat amelyek a legátfogóbb kategóriák alkalmazása mellett

sem kerülhetnének egy osztályba (pl. A. 1949-től előbb egy ...-i szénbányában csillés, majd

63

bérelszámoló, később osztályvezető-helyettes. Elbocsátása után volt erdőirtó, krumplizsákoló

a MEZŐKER-nél. 1956-tól 3 éven át a TEFU gépkocsivezetője, később 1968-ig diszpécsere

lett. 1968-tól 1970-ig egy-egy éven át a D. vállalat igazgatója illetve a C. intézet jogi

osztályvezetője volt, mivel közben az ELTE ÁJK-n esti tagozaton oklevelet szerzett. 1974-ig

a B. vállalatnál jogi osztályvezető volt stb.). Azért tartottuk érdemesnek a foglalkozási

besorolást az egész életút alapján megejteni (szemben a külföldi gyakorlattal, ahol az

általában a parlamenti képviselővé választást megelőzően utoljára űzött foglalkozásra alapul),

mert a rendszerváltás munkaerőpiaci hatásai napjaink hivatásospolitikusait sem kerülték el:

nagyon sokan váltak vállalkozóvá, gyakran úgy, hogy ez a képviselővé választást alig néhány

hónappal vagy 1-2 évvel előzte meg, nem tudjuk, hogy a magát vállalkozónak mondó

politikus valóban üzleti tevékenységet folytató gazdasági aktorrá vált-e, vagy netalán korábbi

foglalkozását űzi, s csak a könyvelési előnyök miatt váltotta ki a vállalkozói igazolványt stb.,

így csak nagyfokú bizonytalanságot tartalmaz az az információ, hogy a képviselők 17%-a volt

megválasztása előtt vállalkozó (Kiss 1996: 750) (bár nem tagadjuk, hogy ha sok, a

rendszerváltás után önállósult vállalkozót találnánk a hivatásos politikusok között, az annak

indikátoraként is felfogható lenne, hogy a vizsgált csoport a politikai aktivitáson kívül a

gazdasági innovatív képességeknek sincs híján). Következésképpen alkalmasabbnak találtuk a

képviselők foglalkozási hátterének leírására a jellemző foglalkozás kategóriát, amelynek

megállapításakor a leghosszabb ideig űzött foglalkozást vettük figyelembe. Kétségtelen, hogy

így sok, a 80-as években és a 90-es évek elején vezetői beosztásban kicsúcsosodó szakmai

karriert alacsonyabb szinten vettünk számításba, ám ennek alternatívája csak az lehetett volna,

hogy az ellentétes hibát követjük el, vagyis (az utóbbi évek társaságalapítási lázával együtt járt

vezetőipozíció-szaporodás nyomán) például egy egyszemélyes kft. tulajdonosaként magát

ügyvezető igazgatónak megjelölő személyt is vezetőként sorolunk be.

Mindezeken túlmenően kényszerűen azt is tudomásul kell vennünk, hogy az alábbi

nagyméretű kereszttáblákon a minta relatíve alacsony esetszáma miatt igazi statisztikai

elemzés nem végezhető, az elemzés szükségképpen inkább a kiugró értékek elemzésére

korlátozódhat. A foglalkozási státusz vizsgálatánál ezt a problémát természetesen

feloldhatnánk, ha a mért változó nem kategoriális, hanem intervallum mérési szintű lenne,

hiszen akkor az beépíthetővé válna regressziós modellekbe. Az e célra kifejlesztett presztízs-

pontszámokat azonban — általános hátulütőin kívül — jelen esetben azért sem tartottuk

alkalmas eszköznek, mert a képviselők életkorának igen nagy szóródása miatt a jellemző

foglalkozás gyakorlásának időszaka is igen tág időhorizonton mozoghat (például Kéri

64

Kálmán, aki jellemző foglalkozásként a hivatásos katona besorolást kapta, a 30-as, 40-es

években, míg Németh Zsolt a tudományos kutatóként a 80-as évek végén űzte hivatását),

márpedig a presztízs-rangsorok és pontszámok a társadalmi fejlődéssel együtt változnak, így

legalább 2-3, a kérdéses időszakba eső időpontra vonatkozó pontrendszerre lenne szükség az

adekvát kódolás elvégzéséhez, ami nyilvánvalóan nem áll rendelkezésre, ezért a foglalkozás

kategóriális változóként történő mérése mellett döntöttünk.

Mielőtt rátérnénk az egyes pártok politikusainak foglalkozási jellegzetességeire, érdemes egy

pillantást vetnünk globálisan az 1990-es és 1994-es struktúrára, mert bár összességében a

legtöbb kategóriánál semmilyen vagy csak árnyalatnyi elmozdulás történt, néhány esetben

jelentős arányváltozások mentek végbe. Ezek közül az egyházi foglalkozásúak (pap, lelkész,

rabbi) és az orvosi hivatás képviselőinek (orvosok, fogorvosok, állatorvosok, gyógyszerészek)

relatív háttérbe szorulása nem magyarázható a pártok erőviszonyainak átrendeződésével,

vagyis nem azért következtek be, mert a 94-ben győztes MSZP-ben kevésbé jutnának szóhoz

e foglalkozások képviselői, hanem azért (amint erre a politikai karrierek kapcsán még

részletesen visszatérünk), mert az 1994-re már tagsággal és a képviselőjelölti cím elnyeréséért

versengő helyi aktivistákkal rendelkező pártok már nem voltak rászorulva arra, hogy a

választókörzetben közismertségnek és népszerűségnek örvendő, ugyanakkor a párthoz esetleg

csak gyengén kötődő helyi notabilitásokat indítsanak a választásokon (továbbá több — 1990-

ben erről még állást nem foglaló — egyház 1994-ben eltiltotta, vagy legalábbis eltanácsolta

papjait a politizálástól, s így a választásokon indulástól), azaz a fenti két hivatás 1990-es

parlamenti jelenléte számít kiugrónak, s az 1994-es kisebb részarányuk tűnik hosszabb távon

is előrejelezhetőnek.

A többi szembetűnő arányeltolódás esetében viszont döntő momentum az MSZP nagy

választási sikere: így hiába szerepelnek a pártalkalmazottak és a gazdasági közép és

felsővezetők a többi öt pártban nagyjából az 1990-es szintjüknek megfelelően, mivel az

MSZP aránytalanul többet vonultat fel az e foglalkozási kategóriákhoz tartozó személyekből,

nem csoda, hogy a parlamenti összlétszámon belül a második ciklusban a korábbihoz képest

kimagaslóan vannak reprezentálva e foglalkozási csoportok. Mindazonáltal rá kell mutatnunk,

hogy ebben a jelenségben egy szisztematikus torzító hatás is érvényesül, nevezetesen az, hogy

a jellemző foglalkozást választottuk elemzésünk bázisául, ugyanis nem csak az MSZP-re

jellemző a képviselők pártalkalmazottak közül történő rekrutációja, azonban az öt másik

parlamenti párt lényegében csak 1990 óta foglalkoztat főállású politikai munkatársakat,

65

akiknek a szakmai életútjában így még 1994-ben is legfeljebb négyéves pártalkalmazotti

munkaviszony szerepelhet, ami –hacsak nem nagyon fiatal, a tanulmányok befejezése után

hamar pártszolgálatba lépett politikusról

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP

Összesen 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

munkás, mg-i fizikai 2 - 2 2 3 7 3 9 - - 1 - 11 18 1,2 2,1 2,9 6,5 25,9 7,5 4,2 4,5 2,7 4,7

közvetlen term. irányí 3 - 4 2 4 1 - 4 - - 1 2 12 9 tó, adminisztratív alk. 1,8 4,2 2,9 8,7 3,7 1,9 4,5 9,1 3,0 2,3

hivatásos katona, 1 - - - - - 1 3 - 1 - - 2 4 rendőr 0,6 2,5 1,4 5,0 0,5 1,0

újságíró 4 - 2 - 1 - - 4 - - 2 1 9 5 2,4 2,1 2,2 1,9 9,1 4,5 2,2 1,3

pap, lelkész, rabbi 5 - 5 1 1 1 - 1 - - - - 11 3 3,0 5,2 1,5 2,2 3,7 0,5 2,7 0,8

pártok politikai szerv.- - - - - - - 12 33 - - - 1 12 34 ek munkatársai 30,0 15,6 4,5 3,0 9,3

szakszerv.-ek, társ-i - - - - - - 3 10 - 2 1 - 4 12 szerv.-ek alkalmazottja 7,5 4,7 10,0 4,5 1,0 3,1

önálló 5 1 2 1 5 2 1 2 - - 1 - 14 6 3,0 2,7 2,1 1,5 10,9 7,4 2,5 0,9 4,5 3,5 1,6

tanár, tanitó, óvónő 20 1 7 5 2 1 2 18 - 1 1 - 32 26 11,8 2,7 7,3 7,4 4,3 3,7 5,0 8,5 5,0 4,5 8,0 6,8

egyetemi oktató, tudo- 28 8 25 19 2 1 7 21 13 8 3 4 78 61 mányos kutató 16,6 21,6 26,0 27,9 4,3 3,7 17,5 9,9 59,1 40,0 13,6 18,2 19,7 15,8

jogász 19 8 17 13 3 5 1 15 - - 7 7 47 48 11,2 21,6 17,7 19,1 6,5 18,5 2,5 7,1 31,8 31,8 11,7 12,4

orvos, állatorvos, 36 4 8 5 3 1 1 11 - - - 1 48 22

gyógyszerész 21,3 10,8 8,3 7,4 6,5 3,7 2,5 5,2 4,5 12,1 5,7

közgazdász 7 4 2 4 4 1 - 9 1 1 - - 14 19 4,1 10,8 2,1 5,9 8,7 3,7 4,2 4,5 5,0 3,5 4,9

mérnök 13 4 6 5 6 3 - 7 - 1 2 1 27 21 7,7 10,8 6,3 7,4 13,0 11,1 3,3 5,0 9,1 4,5 6,8 5,4

agronómus 2 - - 1 5 2 - 7 - - 1 3 8 13 1,2 1,5 10,9 7,4 3,3 4,5 13,6 2,0 3,4

gazd.-i szerv.-ek közép 11 2 4 3 6 1 1 39 - 1 1 1 23 47 és felsővezetői 6,5 5,4 4,2 4,4 13,0 3,7 2,5 18,4 5,0 4,5 4,5 5,8 12,2

államigazgatás közép- 1 - 2 1 - - 4 8 - - - - 7 9 és felsővezetői 0,6 2,1 1,5 10,0 3,8 1,8 2,3

közműv-i alk. (könyv- 5 2 2 3 1 - - 5 1 1 - - 9 11 táros, népm,muzeol) 3,0 5,4 2,1 4,4 2,2 2,4 4,5 5,0 2,2 2,8

művész, szellemi sza- 6 3 9 3 - 1 4 5 - - 1 1 20 13 badf (szerkesztő, ford) 3,6 8,1 9,4 4,4 3,7 10,0 2,4 4,5 4,5 4,9 4,4

egyéb 1 - - - - - - 1 7 4 - - 8 5 0,6 0,5 31,8 20,0 2,0 1,3

összesen 169 37 96 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

66

4. táblázat: A parlamenti képviselők foglalkozás szerinti megoszlása

(mint a KdNP-s Semjén Zsolt, az egyetlen nem MSZP-s, jellemző foglalkozásként

pártalkalmazotti besorolást nyert képviselő), vagy a foglalkozásait sűrűn váltogató személyről

van szó– rendszerint nem elegendő a korábbi hivatás epizóddá degradálásához, a besorolás

módosításához. Ez a torzítás persze a másik irányban is érvényesül: mivel az állampárt

felszámolása során szélnek eresztették az egykori MSZMP több ezer fős apparátusát, s a

megalakuló MSZP nem foglalkoztatott a többi pártnál lényegesen több politikai munkatársat,

ha az utolsó foglalkozást vizsgálnánk, akkor kevésbé lenne kiugró a pártalkalmazottak MSZP-

beli aránya, ám a hosszú évekig az MSZMP szolgálatában állt személyeknél az 1989-es

kényszerű pályamódosítás óta eltelt idő nem tudta a jellemző foglalkozást megváltoztatni

(még az utolsó foglalkozás bázisán is magasabb lenne azonban valószínűleg a

pártalkalmazottak aránya az MSZP képviselői között, mint a többi frakcióban, mivel a

megalakuló MSZP feltehetőleg azokat a munkatársakat tartotta meg a korábbi apparátusból,

akik az új vezetés előtt ismertek voltak, akik politikai pozíciók betöltésére alkalmasnak, s így

képviselői feladatra is bevethetőnek számítottak, míg az előzmények nélkül induló pártokban

még végbe kellett menjen a szelekció, itt a politikai munkában korábban semmiféle rutint nem

szerzett újoncoknak bizonyára jelentős hányada még a 94-es választások előtt hátat fordított a

politikának, s így nem képezett olyan szilárd rekrutációs bázist, mint az MSZP apparatcsikjai).

Ugyancsak a Szocialista Pártban tapasztalható átlag feletti jelenléte magyarázza a gazdasági

közép és felsővezetők második ciklusban mért magasabb arányát. Ugyan semmiképpen sem

tekinthető törvényszerűnek, de tendenciaszerűen érvényesült a rendszerváltás előtt az a

káderkiválasztási elv, mely szerint már a gazdasági szervezetek középvezetői állásainak

betöltésénél sem elhanyagolható szempont a politikai megbízhatóság, a párttagság, aminek

következtében ezekre a posztokra többnyire rendszerkonform magatartással jellemezhető

személyek kerültek, akik azután 1989-et követően vagy kollaborációval vádolhatóságuk,

"gyanús múltuk" miatt nem indíthattak politikai karriert az MSZP-n kívül, vagy baloldali

meggyőződésük vezette őket már az MSZMP-be is, s ennek az értékvilágnak az autentikus

képviselőjét látták a fordulat utáni MSZP-ben, s ezért léptek éppen ebbe a pártba át.

Akárhogyan is áll a dolog, tény, hogy az 1990 előtti ellenzéki pártokba nem tudtak olyan

mértékben integrálódni a rendszerváltás előtti vállalati vezetők, mint az MSZP-be, s mivel a

jellemző foglalkozás torzító hatásáról az imént mondottak értelmében a kategóriába döntő

többségében a rendszerváltást megelőzően (is) vezetői pozíciót betöltő személyek kerültek, az

67

1990 után vállalatvezetővé vált, az 5 másik pártban esetleg nagy számban jelenlévő

politikusok nem tudják ellensúlyozni az MSZP e téren tapasztalható dominanciáját.

Míg eddig két olyan foglalkozási csoportról volt szó, amelyek 1994-ben látható parlamenti

felduzzadását a sajátos rekrutációt folytató MSZP nagy győzelmére vezettünk vissza,

ugyanennek az oknak egy másik hivatás arányvesztése is betudható: az akadémiai értelmiség

1994-ben közel 4%-kal alacsonyabb szinten volt reprezentálva, mint 1990-ben, úgy azonban.

hogy az MSZP-t és a Fideszt leszámítva aránya a többi pártban még növekedett is (illetve a

Kisgazdapártban lényegében stagnált). Ez utóbbi fejleménnyel kapcsolatban érdemes

megjegyezni, hogy az MDF-ben és az SZDSZ-ben így az egyetemi, főiskolai oktatók és a

tudományos kutatók csoportja lett létszámában a legerősebb (21,6 illetve 26%-os aránnyal), a

Fideszben pedig a jelzett pozícióvesztés ellenére ma is ez a kategória a legnépesebb 40%-kal.

(Ugyanakkor ha az 1990-ben megválasztott Fidesz-képviselők körében mért 59,1%-os kutatói

arányhoz hozzáadjuk az éppen egyetemi vagy főiskolai tanulmányaikat folytatók 31,8%-os

részesedését, joggal jelenthetjük ki, hogy akkoriban a párt politikusainak összetétele nemcsak

generációs, hanem foglalkozási szempontból is teljesen egyoldalú volt, a politikusrekrutáció

szinte kizárólagosan a huszonéves akadémiai értelmiségre korlátozódott, amin csak enyhíteni

tudott az 1994-ben némileg nyitottabb szelekció, de még ekkor is 60% a fenti két foglalkozási

csoport frakción belüli részesedése.)

A tudományos foglalkozások MSZP-beli kisebb reprezentáltságát azzal magyarázhatjuk, hogy

az 1988-ban elsőként létrejött három ellenzéki szervezet (a későbbi MDF, SZDSZ és Fidesz)

megalapításánál elsősorban a budapesti értelmiségi elit bábáskodott, amelyből legnagyobb

számban talán az államszocialista rezsim reformálhatatlanságával és életképtelenségével

legkorábban tisztába jött tudományos kutatók aktivizálódtak. Márpedig (amint arra még

visszatérünk), egy szervezet létrehozásában történő részvétel igen gyakran jelent a későbbiek

során valamiféle többleterőforrást a pozícióharcokban, egy szervezet alapítói — hacsak

teljességgel ki nem űzik őket a később érkezett trónkövetelők, amint az a Kisgazdapártban

történt 1990-91-ben — automatikusan a belső körhöz tartoznak, ami nemcsak a szervezeti

ügyek feletti nagyobb ellenőrzést, hanem a szervezeti eredményekből történő nagyobb

részesedést is jelentheti (s ilyen eredmény lehet pártok esetében az elhódított parlamenti

helyek száma). A három szóbanforgó pártnál tehát az akadémiai foglalkozásúak exponált

alapítási tevékenységében véljük megtalálni a foglalkozási csoport máig is tartó

dominanciájának okát, míg az MSZP-re ez nem vonatkozik, hiszen ott az átalakulás

68

levezénylése nem elsősorban kutatók, hanem az MSZMP központi apparátusának

reformszellemű vezetői kezében volt (s minden bizonnyal ezért is ilyen magas e pártban a

pártalkalmazottak képviselőcsoporton belüli súlya, hiszen ha az alapításban közreműködés

később pozíciókra váltható, akkor szerepe alapján az MDF-, SZDSZ– és Fideszbeli kutatónak

a szocialista pártalkalmazott a funkcionális megfelelője). Az MSZP-hez hasonlóan a

Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt újjáalakítása sem elsősorban a tudományos

élet reprezentánsainak műve volt (hanem mindenekelőtt a pártban már a 40-es években is

szerepet vállalt veteránoké, akiknek e két pártban tapasztalható magas részaránya a fenti

állításunk értelmében nem meglepő), így ha ezekben a pártokban is az átlagosnál kisebb

arányban találjuk ezt a foglalkozási kategóriát, az az MSZP-vel kapcsolatban mondottakból

analóg módon következik.

Rátérve az egyes pártok foglalkozási struktúrájának elemzésére érdemes elöljáróban

leszögezni, hogy az 1990-es (és kisebb mértékben az 1994-es) Fidesz-frakciót leszámítva

valamennyi párt heterogén összetételű, nincsen olyan társadalmi csoport, amely csak bizonyos

pártban juthatna személyes képviselethez, a magyar pártok ilyen értelemben tehát bizonyosan

nem munkás-, paraszt- vagy elitpártok. A külföldi tapasztalatok ismeretében az sem meglepő,

hogy ezen heterogenitás nem jelenti a társadalmi arányok leképezését, azaz az

Országgyűlésben is csak aránytalanul kisebb számban vannak jelen a társadalom alsó és

középső rétegei, semmint az a társadalmi súlyukból következne.

Az MDF, amely 1990-ben talán a legszélesebb körből rekrutálta politikusait, 1994-re

meglehetősen elitista vonásokat öltött: míg 1990-ben munkások és alkalmazottak is

szerepeltek soraiban (bár nem számottevő, mindössze 3%-os arányban), addig a második

ciklusban kizárólag diplomás értelmiségiek foglalnak helyet a képviselőcsoportban, s a

diplomásokon belül is érzékelhetően eltolódott az arány a kisebb presztízsű és anyagi

megbecsültségű foglalkozások képviselői (alsó és középfokú oktatásban dolgozó

pedagógusok, agronómusok, egyházi alkalmazottak) rovására s a magasabbra értékelt

hivatások reprezentánsainak javára (tudományos dolgozók, ügyvédek, közgazdászok). A

látszat ellenére beleillik ebbe a képbe az egészségügyi szakemberek (orvosok, állatorvosok,

gyógyszerészek) részarányának csökkenése is, hiszen az ebből a csoportból 1990-ben kikerült

36 képviselőből 18 az orvosi hivatások ranglétrájának alját jelentő körzeti orvosi, falusi

állatorvosi, gyógyszerészi pozícióból avanzsált politikussá (e 18 főből egyébként 17 folytatta

falusi körzetben praxisát) vagyis ez a jelentős részpopuláció a diplomás foglalkozások nem

69

túlzottan presztízsgazdag szegmenséhez tartozott, s ezért parlamenti jelenléte az 1990-es

MDF szélesebb társadalmi háttérből rekrutáló szelekciós gyakorlatának újabb jele, amelyet

hiába keresnénk 1994-ben. Az MDF politikusainak második parlamenti ciklusban

tapasztalható előnyösebb társadalmi hátteréről mondottakat erősíthetné meg valamennyi

cellaérték páronkénti összehasonlítása, ettől azonban a továbbiakban eltekintünk.

Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy ebből a tényből elhamarkodott következtetés lenne

arra következtetni, hogy az MDF zárt elitpárttá vált, hiszen mint az I. fejezetben jeleztük, az

egész világon közismert jelenség az, hogy minél magasabb politikai pozíciók betöltőit

vizsgáljuk, annál magasabb társadalmi státuszúnak találjuk őket, márpedig az MDF, mint

minden kormányon lévő párt elsősorban a kormányzati munkában szerepet vállalt képviselőit

kívánta megjutalmazni az újabb négyéves mandátummal, az 1990 és 94 között magas politikai

közfunkciót betöltő személyek így a párt közel 80%-os mandátumvesztesége ellenére is nagy

arányban jutottak be újra az Országgyűlésbe, aminek következtében az 1994-es MDF-frakció

csaknem 40%-át volt miniszterek és államtitkárok (ide számítva a parlament korábbi elnökét

is) alkotják, akik a fenti tétellel egybehangzóan a képviselőcsoport összességénél előnyösebb

társadalmi hátterűek, vagyis emelik a frakció státuszát. Az MDF parlamenti létszámának

összezsugorodása tehát mindenképpen olyan hatás, amely nem hagyhatta érintetlenül az

elemzett státuszismérveket sem, ezért nem érdemes túlzottan részletes kijelentésekre

ragadtatni magunkat pusztán ezek elemzése alapján. Ennek tudatában is megállapíthatjuk

azonban, hogy az MDF mind 1990-ben, mind 1994-ben döntő mértékben a diplomás

foglalkozásúak köréből rekrutálta képviselőit.

Mivel az SZDSZ esetében ilyen nagyarányú mandátumvesztés torzító hatásával nem kell

számolnunk, összevethetőek lennének egymással a két időpontból származó foglalkozási

arányok, itt azonban szinte semmiféle lényeges elmozdulás nem történt. Epizódszerepre

kárhoztatva ugyan, de mindkét alkalommal jelen vannak munkások és alkalmazottak is, a

képviselők döntő többsége azonban ezúttal is az értelmiségi foglalkozások reprezentánsa.

Csakúgy mint az MDF esetében 1994-ben, itt is a tudományos foglalkozásúak alkotják a

frakció legnagyobb csoportját, de ezen felül általánosan is érvényes, hogy szinte jelentéktelen

vagy árnyalatnyi különbségek vannak csak az MDF és az SZDSZ képviselőcsoportjának

foglalkozási szerkezete között, s ahol kivételképpen nem elhanyagolható mértékű ez a

különbség 1990-ben (az egészségügyi és a tudományos dolgozók esetében), ott is a

kiegyenlítődés felé mozdultak el az arányok.

70

Ennek kapcsán merül fel a kérdés, hogy vajon van-e bármiféle relevanciája (az FKgP-t

kivéve) képviselőiket egyaránt a diplomás értelmiségi rétegből verbuváló pártok között

megfigyelhető apró foglalkozásistruktúra-különbségeknek; a fenti két pártnál maradva

összefüggésbe hozható-e az MDF és az SZDSZ közötti politikai ellentét azzal a ténnyel, hogy

előbbiben az orvosok, utóbbiban a kutatók vannak a másik frakcióban mértet mintegy 10%-

kal meghaladó mértékben jelen. A kérdés elvi, hiszen semmilyen statisztikai módszer

alkalmazásával nem lehetne ilyen korlátozott esetszám és a foglalkozások ilyen részletes

kategorizálása mellett dönteni arról, hogy a foglalkozási szerkezetben tapasztalt ezen apró

különbségek vagy valamely más változó mentén mutatkozó eltérések befolyásolják-e jobban a

politikusok párthovatartozását. Ha hasonló kérdésekben (vagyis a társadalmiháttér-változók

párthovatartozásra gyakorolt hatásának problémájával kapcsolatosan) metodikailag

megalapozott teszteljárások segítségével kívánunk állást foglalni, akkor elkerülhetetlen a

kategóriaszám csökkentése, ami csak úgy lehetséges, ha előbb elvi döntést hozunk arról, hogy

mely csoportokat –a foglalkozásoknál maradva mely szakmacsoportokat– tartjuk egymástól

nem túlzottan távol állónak ahhoz, hogy egy kategóriába vonjuk őket össze. Meggyőződésünk

szerint a diplomás szellemi foglalkozások közötti hasonlóság sokkal nagyobb mértékű, mint a

közöttük lévő különbség, s ez inkább az érdekek, a politikai orientáció azonosságát segíti elő,

semmint politikai megosztottságot generálna (itt természetesen a foglalkozásnak –ceteris

paribus– csak a képviselők politikai preferenciáira gyakorolt parciális hatásáról van szó,

könnyen lehet ugyanis, hogy valamilyen nem kontrollált változó a foglalkozáson keresztül

lényegesen befolyásolja a politikai orientációt, mint függő változót).

Nem állítjuk, hogy a foglalkozási struktúrában tapasztalható arányeltérések önmagukban ne

indukálhatnának politikai különbségeket, ezeket azonban partikuláris érdekkülönbségeknek

tartjuk, s inkább a napi politikai történések megértésében tartjuk elemzésüket érdekesnek. Így

például bizonyára nem kis szerepe volt abban, hogy az MSZP 1996 decemberében képviselői

módosító indítványt támogatva — az összes többi parlamenti párt ellenszavazata mellett —

megszavazta az állami tulajdon térítésmentes szövetkezeti tulajdonba adásának lehetőségét,

annak a ténynek, hogy a Szocialista Párt képviselői között 17 TSZ-elnök foglal helyet, míg

más pártokban nincs ilyen hátterű képviselő. Ugyanakkor az MSZP e sajátos karakterét

termelőszövetkezetekkel nem közvetlenül kapcsolatos ügyekben, illetve általános politikai

orientációban a magunk részéről nem tudjuk kimutatni, még a példában szereplőtől nem túl

távol eső olyan kérdésben sem, mint a közösségi kontra magántulajdon előnyben részesítése,

hiszen kormánypártként az MSZP a magánítást elég következetesen támogatja. Mivel

71

álláspontunk szerint tehát a foglalkozási struktúrában az egyes parlamenti pártok között

tapasztalható ezen részletkülönbségek nem válnak valóságos politikai különbségek alapjává,

elemzésüktől a továbbiakban eltekintünk.

Nem részletkülönbség, ezért ki kell emelnünk, hogy a Kisgazdapárt a többi párttól eltérően

széles teret nyit a relatíve alacsonyabb státuszú politikusok előtt; míg másutt a munkások és

alkalmazottak képviselők közötti részaránya 0 és 7% között mozog, addig az FKgP-ben mért

arányuk 1990-ben 15,2%, 1994-ben pedig szinte hihetetlen 29,6%. Azért minősítettük ilyen

erős kifejezéssel ezt a közel 30%-ot mert az tudomásunk szerint nemcsak hazai viszonylatban

kiugró, hanem egész Európában párját ritkítja: hasonló arányokkal csak az osztályharcos

programot hirdető, magukat munkáspártokként definiáló pártoknál találkozunk mint például a

Francia Kommunista Párt, melynek nemzetgyűlési képviselői között 1993-ban 32%-ra rúgott

az említett kategóriákból érkező politikusok részesedése (Ysmal 1995: 31). Az FKgP-ben a

többi párthoz viszonyítva kiemelkedő az önállóak aránya is: 1990-ben az átlagos 3,5%-kal

szemben 10,9%, az 1994-es 1,6%-os átlaggal szemben pedig 7,4%, ha azonban alaposabban

utánanézünk, hogy kik is szerepelnek ebben a sorban, akkor kiderül, hogy döntő részben igen

szerény egzisztenciákkal van dolgunk (például falusi fényképész, esztergályos kisiparos),

akiknek foglalkozási státusza nem tér el lényegesen az előbb említett csoportétól, s így a

Kisgazdapárt szerény társadalmi miliőből érkezett politikusainak arányát 1994-ben közel

40%-ra tehetjük. Érdemes lenne egyszer az alaposabb utánajárásra (a párt

képviselőjelöltjeinek kiválasztási procedúráját tanulmányozva) az a probléma, hogy ez a

végeredmény szándékolt-e vagy sem, azaz a magáról a tudatosan a "kisemberek pártja" imázst

kiépítő FKgP a jelöltlisták összeállításánál is gondot fordít arra, hogy a parlamentbe elegendő

számú "kisembert" bejuttatva megerősítse ezt a képet, s így mintegy mesterségesen szorítják

háttérbe a politikusszelekció logikájából következően (ld. I/2. fejezet) a jelöltségért előnnyel

induló magasabb státuszú pártaktivistákat, vagy pedig a párt valóban a társadalom alsóbb

osztályaiba tartozó politizáló állampolgárok fóruma, amelytől távol tartják magukat a felsőbb

rétegek tagjai, akik ezáltal nem is üthetik el a jelöltté válástól az előbbieket, vagyis ebben az

esetben intervenció nélkül alakul ki a szóban forgó struktúra.

A pártban a fentiek miatt szükségképpen kisebb súlyt képviselő diplomás szellemi

foglalkozásúak csoportja maga is erősen elüt a más pártokban látottaktól: jelentéktelen

szerepet játszik a szellemi elit (tudományos foglalkozásúak), és a "humánértelmiség" (tanárok,

művészek, közművelődési alkalmazottak) is háttérbe szorult a "reálértelmiség" (agronómusok,

72

mérnökök) mögött. Míg az előbbi tény arra utal, hogy a képviselőcsoport nem csak

összességében alacsonyabb foglalkozási státuszú, mint a másik 5 párté, hanem a diplomások

csoportja maga is kevésbé "elitista", mint másutt, az utóbbinak nem látjuk kézenfekvő

magyarázatát (bár egy mezőgazdasági kérdések iránt különösen fogékony pártban az

agronómusok átlag fölötti jelenléte talán nem váratlan). Összességében tehát

"kakukktojásnak" tartjuk a Kisgazdapártot a magyar parlamentben; míg a többi párt

képviselőcsoportja a foglalkozási státusz tekintetében alig-alig mutat eltérést egymástól, az

FKgP profilja különleges, képviselőinek társadalmi pozíciója jócskán az Országgyűlés átlaga

alatt marad.

Mivel az MSZP és a Fidesz politikusainak foglalkozásáról már korábban esett szó, amit az

imént mondottak értelmében részletek kiemelésével csak bővíteni de nem mélyíteni tudnánk,

a KDNP esetében pedig az alacsony esetszám teszi lehetetlenné a megalapozott

összehasonlítást (de a diplomás szellemi foglalkozásúak 90% feletti súlya miatt itt is csak

részletek kiemelését tehetnénk meg), lezárhatjuk a témát annyival, hogy a foglalkozási

státuszban az FKgP kivételével nincsenek olyan eltérések a képviselőcsoportok között,

amelyek politikai preferenciakülönbségek alapjául szolgálhatnának.

Ugyanez az eredmény adódik, ha a műveltségi státusz indikátoraként kezelt iskolai végzettség

pártok közötti eltéréseit vizsgáljuk (ld. 5. táblázat). Ezúttal is az MDF és a Fidesz politikusai

rendelkeznek a legkedvezőbb eredményekkel (az utóbbinál az 1990-es időpontban felsőfokú

végzettséggel nem rendelkező 6 fő mindegyike éppen egyetemi, főiskolai tanulmányokat

folytató diák, akik valamennyien még a parlamenti ciklus folyamán diplomát szereztek). E két

pártban gyakorlatilag az összes képviselő

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

8 általános - - - - - - - 1 - - - - - 1

0,5 0,3

szakmunkás- 1 - - - 3 3 1 1 - - - - 5 4

képző 0,6 6,5 11,1 2,5 0,5 1,2 1,0

érettségi 6 - 9 6 10 7 5 18 6 - 3 2 39 33

3,6 9,3 8,8 21,7 25,9 12,5 8,5 27,3 13,6 9,1 9,8 8,5

főiskola 21 5 11 8 8 3 7 53 2 3 - 2 49 74

12,4 13,2 11,3 11,8 17,4 11,1 17,5 25,0 9,1 15,0 9,1 12,4 19,1

egyetem 141 33 77 54 25 14 27 139 14 17 19 18 303 275

83,4 86,8 79,4 79,4 54,3 51,9 67,5 65,6 63,6 85,0 86,4 81,8 76,5 71,1

összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

73

5. táblázat: A képviselők legmagasabb iskolai végzettsége

diplomás, de nem sokkal marad le mögöttük az SZDSZ sem, ahol mintegy 9% a felsőfokú

tanulmányokat nem végzett politikusok aránya, s hasonló arányokkal találkozunk 1994-re az

MSZP-ben és a KdNP-ben is. Ha azonban különbséget teszünk főiskolai és egyetemi

végzettség között, az MSZP nyilvánvaló hátrányba kerül, amit még tetézhet az a tény is, hogy

diplomás képviselőik közül 33-an (17%) esti vagy levelező tagozaton szerezték oklevelüket.

Ezek a momentumok azonban aligha értékelhetők jelentős különbségként, legfeljebb annyit

állapíthatunk meg velük kapcsolatban, hogy az MSZP képviselőcsoportja egy árnyalatnyi

hátrányban van a 4 eddig említett párttal szemben. Annál jelentősebb a Kisgazdapárt

lemaradása: 1990-ben képviselői 28,2%-a, 94-ben 37%-a szerzett legfeljebb érettségi

bizonyítványt (ezen belül 11,1%-nak szakmunkásképző a legmagasabb végzettsége). A

műveltségi státusz tekintetében tehát a foglalkozási státusszal teljes mértékben párhuzamos

tendenciát látunk kirajzolódni: az FKgP jól kivehetően elkülönül a többi párttól, míg azok

egymás közelében tömörülnek.

Tagadhatatlan, hogy a politikai beállítottságra nemcsak az iskolázottság bír hatással, hanem a

tanulmányok iránya sem közömbös. Amint arra Eberhard Schneider a volt Szovjetunió

legfelső pártfunkcionáriusait vizsgálva rámutatott (1994: 139), az államszocialista rezsimek

politikai vezetőrétegében túlsúlyban voltak a műszaki végzettségű, mérnöki stúdiumokat

folytatott káderek, ami nyilvánvalóan összefügg azzal a politikafelfogással, amely ezekben az

országokban érvényesült, s amely a "fejlett szocializmus" politikájában pusztán tervezési

kérdést látott. Azért éppen itt idéztük ezt a megállapítást, mert mintha az MSZP politikusainak

szakválasztásán is megmutatkozna, hogy a párt az egykori állampárt utóda: 1994-ben az

MSZP képviselőcsoportjának több, mint 1/3-a folytatott mérnöki vagy agrármérnöki

tanulmányokat, miközben a műszaki végzettségűek aránya más pártokban nemigen haladja

meg a 10%-ot (6. táblázat), ugyanakkor míg a többi frakcióban megkérdőjelezhetetlen a jogi

képzettségűek elsősége, addig itt az egykori jurátusok szekundáns szerepre vannak

kárhoztatva. Már a foglalkozási struktúra elemzésekor is megmutatkozott, a diplomatípusok

összehasonlításakor azonban újonnan felhívja a figyelmet magára az a tény, hogy a

"humánértelmiség" nem találja a helyét a Kisgazdapártban: miközben a többi pártban a

bölcsész és tanári diplomát szerzettek aránya meghaladja a 20%-ot (sőt az MDF-ben mindkét

időpontban, az SZDSZ-ben

74

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

nincs felsőfokú 8 - 9 6 13 10 5 19 6 - 3 2 44 37

végzettsége 4,7 9,3 8,8 28,3 37,0 12,5 9,0 27,3 13,6 9,1 11,1 9,6

jogi 24 10 24 18 6 7 5 24 5 5 10 8 75 73

14,2 26,3 24,7 26,5 13,0 25,9 12,5 11,3 27,3 30,0 45,5 36,4 18,9 18,9

közgazdasági 15 6 10 14 3 - 7 28 6 5 - - 41 53

8,9 15,8 10,3 20,6 6,5 17,5 13,2 27,3 25,0 10,4 13,7

műszaki 21 3 9 6 5 3 8 45 - 2 2 2 45 61

12,4 7,9 9,3 8,8 10,9 11,1 20,0 21,2 10,0 9,1 9,1 11,4 15,8

agrár 9 1 - 2 8 3 - 28 1 1 1 4 19 39

5,3 2,6 2,9 17,4 11,1 13,2 4,5 5,0 4,5 18,2 4,8 10,1

bölcsész, term.tu- 47 12 32 16 6 2 9 44 3 4 4 2 101 80

dományi, tanári 27,8 31,6 33,0 23,6 13,0 7,4 22,5 20,7 13,6 20,0 18,2 9,1 25,5 20,7

orvosi, 36 4 8 5 3 1 3 14 - 1 1 2 51 27

állatorvosi 21,3 10,5 8,2 7,4 6,5 3,7 7,5 6,6 5,0 4,5 9,1 12,9 7,0

egyéb (művészi, 9 2 5 1 2 1 3 10 - 1 1 2 20 17

teológiai,katonai) 5,3 5,3 5,2 1,5 4,4 3,7 7,5 4,8 5,0 4,5 9,1 5,7 4,4

összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

6. táblázat: A képviselőcsoportok megoszlása a diploma típusa szerint

pedig 1990-ben ez a legnépesebb alcsoport előbbinél 30% feletti, utóbbinál közel 30%-os

részesedéssel), az FKgP-ben ennek felét sem éri el.

Bár a végzett szakok tekintetében kétségkívül nagyobb eltérések látszanak a

képviselőcsoportok között, mint magában az iskolázottságban, ezek elemzése nem tartozik

szorosan vett témánkhoz, hiszen az a tényező, hogy egy frakció tagjai tanulmányaik iránya

következtében milyen szemléletmóddal közelítenek egy társadalmi problémához, mely

témákban érzik otthonosabban magukat, milyen érvelésmóddal hozakodnak elő, a politikának

inkább a stiláris elemét befolyásolja. Így például bizonyára szerepet játszik abban, hogy egy

párt egy törvényjavaslatról folytatott vitában a téma morális, jogi, technikai, történeti-

tradicionális, gazdasági stb. aspektusait emeli-e érvelése középponjába, az a tény is, hogy

képviselőinek mekkora része rendelkezik (részben diplomája típusától is függően), az adott

érvelésmódhoz szükséges ismeretekkel. Mindazonáltal nem gondoljuk, hogy ez a faktor

önmagában képes lenne a szabályozásra váró társadalmi problémákkal kapcsolatban felmerülő

alternatívákat preferencia-sorrendbe rendezni, azaz a politika mélyrétegeit befolyásolni. Éppen

ezért kevésbé a politikai törésvonalak, mint inkább a parlamenti viták alakulásának

megértésében tulajdonítunk jelentőséget a képviselőcsoportok tanulmányok jellege szerinti

különbözőségének.

75

Az egyes pártok státuszáról az eddig elemzett két dimenzió alapján kirajzolódó képet nem

módosítja lényegesen a települési státusz figyelembe vétele sem (7. táblázat).

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

község 34 3 12 4 13 8 2 25 - - 2 1 63 41

20,1 8,1 12,4 5,9 28,3 30,8 5,0 11,8 9,1 4,8 15,9 10,7

város 80 10 47 28 22 8 12 127 5 7 6 88 172 188

47,3 27,0 48,5 41,2 47,8 30,8 30,0 59,9 22,7 35,0 27,3 38,1 43,4 49,0

budapesti 55 24 38 36 11 10 26 60 17 13 14 12 161 155

agglomeráció 32,5 64,9 39,2 52,9 23,9 38,5 65,0 28,3 77,3 65,0 63,6 57,1 40,7 40,4

összesen 169 37 97 68 46 26 40 212 22 20 22 21 396 384

7. táblázat: A képviselőcsoportok lakóhely szerinti összetétele

A Kisgazdapárt ezúttal is kilóg a sorból: míg a többi párt alapvetően (fő)városi párt, az FKgP

frakciójában közel 1/3-ra rúg a falusi politikusok aránya, és nem annyira nyomasztó a

budapesti képviselők fölénye, mint másutt. Ennek ellenpólusát a Fideszben láthatjuk: két

választás során egyszer sem sikerült falun lakó képviselőnek a párt színeiben beverekednie

magát a parlamentbe, ezzel szemben a frakció óriási többsége budapesti, ami újabb

bizonyítéka annak a — foglalkozási struktúra elemzése során tett — állításunknak, hogy a

Fidesz egy rendkívül szűk társadalmi csoport (szinte egy tágabb baráti kör) politikai

szervezete, amely a politikusrekrutációt még fennállása 6. évében sem tudta tágabb társadalmi

körre kiterjeszteni, ami annak veszélyét hordozza, hogy a párthoz a társadalmi igények csak

sok áttételen keresztül érkezhetnek el.

A képviselők lakóhelyében 1990-ről 94-re néhány pártban olyan nagy elmozdulás következett

be (például az MDF-ben és az SZDSZ-ben kevesebb, mint a felére esett, míg az MSZP-ben

több, mint kétszeresére nőtt a falusi képviselők aránya, ugyanakkor éppen ellenkező irányban

változott a budapesti politikusaik létszáma), hogy a jelenséget nem tekinthetjük véletlennek,

ám e pártok társadalmi beágyazottságának vagy szelekciós gyakorlatának változására is

megalapozatlanul következtethetnénk, hiszen a települési háttér ezen módosulása — mint

láttuk — nem járt együtt a foglalkozási és műveltségi státuszismérvek hasonló mértékű

változásával. E jelenség magyarázatát sokkal inkább a választási eredményekből tudjuk

levezetni, mégpedig a következőképpen: relatíve azért magas a falusi képviselők aránya az

MDF-ben és az SZDSZ-ben 1990-ben, az MSZP-ben pedig 1994-ben, mert a megadott

időpontban ezek a pártok a választásokon sikeresen szerepeltek, ráadásul nemcsak listás

76

eredményeiket tekintve, hanem sok egyéni választókerületben is győzelmet aratva, míg a

másik időpont azért hozta magával a budapesti képviselők relatív felduzzadását, mert ekkor a

szóbanforgó pártok kevés szavazatot szereztek. Ebből az a következtetés adódik, hogy a

pártelitek, azaz a pártoknak azok a vezető politikusai, akik még a rendkívül szerénynek

számító, néhány tucatnyi mandátumot hozó választási eredmény esetén is biztos parlamenti

székben reménykedhetnek, túlnyomó részben fővárosiak, és csak annak mértékében juthat

hely a vidéki városokban és falun élő politikusoknak, ahogy az elnyert mandátumok száma

növekszik, mert egyrészt így a listákon a pártelit által kisajátított előkelő helyek mögötti

helyezések is "nyerővé" válnak, másrészt a listaeredmények javulásával párhuzamosan egyre

több egyéni kerületben is sikeres párt színeiben egyre több politikus szerezhet mandátumot

vidéki körzetben, márpedig ezekben a választókerületekben tapasztalatilag nem azok

indulnak, akik a listák első 20-30 helyére lennének pozicionálva, hanem a párt "helyi

emberei", a vidéki aktivisták. E tétel fényében érthetőnek látszik, hogy miért éppen a két

legkevesebb mandátumot szerzett pártban (a KdNP-ben és a Fideszben) vannak mindkét

alkalommal ilyen döntő fölényben a budapesti, s ilyen elhanyagolható számban a falusi

képviselők. A képviselők lakóhelyének elemzése tehát a politikai rendszer egy általános

sajátosságára, nevezetesen az ország végletes politikai centralizáltságára is újólag ráirányítja a

figyelmet, mi másnak értékelhetnénk ugyanis azt, hogy egy párt szűkebb körű vezetésébe

lényegében nincs esélye bekerülni falusi politikusnak, miközben a fővárosi lakóhely sok más

mellett a politikai érvényesülésnek is kiváló ugródeszkája.

Mivel állításunkat az FKgP kivételével valamennyi pártra érvényesnek tartjuk, ebből

következik, hogy nem látunk falu-város ellentétet a magyar politikai vezetőrétegben, mert a

falusi és fővárosi politikusok közötti létszámarány valamennyi pártban a választási

eredményektől függ.

Amint már az iménti megszorításból is kitetszik, tételünk nem vonatkozik a Kisgazdapártra,

amely valóban tartósan kiemelt helyet tart fenn a faluról érkező politikusoknak, méghozzá az

átlagosat 2-3-szorosan meghaladó arányban, ez azonban nem meglepő egy olyan pártnál,

amelynek politikusai a többi státuszismérv tekintetében is a más pártokhoz tartozó társaiknál

jóval kevésbé előnyös társadalmi háttérrel rendelkeznek. Mivel az FKgP képviselői

konzisztensen alacsonyabb státuszúak a többi párt (státuszkülönbségek által belsőleg nem

tagolt sokaságot képező) politikusainál, semmivel sem lenne igazolható, ha kiemelnénk a

lakóhelyet, s tekintettel a Kisgazdapárt sok falusi képviselőjére bizonyítottnak tekintenénk a

77

politikai vezetés falu-város szerinti megosztottságát. Ez annál is kevésbé lenne létjogosult,

mivel a kisgazda politikusok átlagosnál erősebben falusias háttere ellenére is 1994-ben a

frakcióban a budapesti képviselők vannak a legtöbben, s ők azok akik a leggyakrabban

szerepelnek az Országgyűlésben (Torgyán József, Tímár György, Homoki János, Rott Nándor,

Lányi Zsolt valamennyien fővárosiak), míg a 8 falusi kisgazda képviselő nevét szinte csak a

parlamentkutatók ismerik, vagyis a létszámarányokból következőnél jóval nagyobb

befolyással rendelkeznek a párt frakciójában a budapesti politikusok. Éppen ezért nem

gondoljuk, hogy önmagában a lakóhelynek szerepe lenne a parlamenten belüli politikai

tagoltság alakításában, s így ezen változó elemzésének — a fejezet alapkérdésére

vonatkozó — egyetlen lényeges konklúziója az lehet, hogy az FKgP politikusai összességében

ezúttal is kedvezőtlenebb társadalmi környezetből rekrutálódnak.

A képviselők társadalmi státuszáról tett megállapításainkat összefoglalva kimondhatjuk, hogy

az Országgyűlés gyakorlatilag homogén, tagjai a felsőfokú végzettséget szerzett városi

értelmiségből verbuválódnak, s nincsenek számottevő különbségek az egyes pártok

politikusainak hátterében. E főszabály alól csak a Kisgazdapárt képez kivételt, amelynek

képviselői mindhárom elemzett státuszismérv tekintetében összességében kedvezőtlenebb

pozíciót foglalnak el, mint a többi 360 politikus E ténynek minden bizonnyal szerepe lehet

abban, hogy a Kisgazdapárt riválisainál erősebben populista stílusban politizál, s a

közvélemény-kutatások tanúsága szerint inkább a társadalom alsóbb rétegeihez tartozó

választók körében talál támogatókra. A többi 5 párt közötti politikai különbségeket

ugyanakkor bizonyosan nem lehet a politikusstábok közötti státuszkülönbségekre

visszavezetni. Éppen ezért elfogadjuk 4. hipotézisünket. azaz a politikai vezetés tagoltsága

nem státuszbeli különbségekre vezethető vissza.

3. vallásosság

Ha a státuszkülönbségek elsősorban az érdekkülönbségek közvetítésével generálhatnak az

egyes pártok között politikai különbségeket, akkor a vallásosság főképp az értékek útján

fejthet ki ilyen hatást. A vallás ezen politikai strukturáló szerepét mindazonáltal Nyugat-

Európában is ott sikerült csak kimutatni, ahol a társadalmat erős felekezeti különbségek

osztják meg, mint például az NSZK-ban, ahol a 80-as évek elején a katolikusok, protestánsok

és vallástalanok aránya a CDU csúcspolitikusai körében 55:45:0, míg ugyanez az arány az

SPD-ben 13:62:25, az FDP-nél pedig 16:76:8 volt (Hoffmann-Lange 1992: 135), azonban

78

amint a számokból kitetszik, még itt is inkább politikai hangsúlykülönbségeket gerjeszthet a

politikai vezetésben meglévő vallási megosztottság, hiszen egyik pártból sincs kirekesztve

egyik vallási csoport sem.

Magyarországon talán sohasem játszottak olyan erős szerepet a politikában a felekezeti

különbségek, mint Németországban, s lehetséges, hogy a Parlamenti Almanach összeállítói

éppen ezért nem vettek bele az adataink forrásául szolgáló kérdőívbe a felekezeti

hovatartozásra vonatkozó kérdést. Ezen túlmenően azonban a vallásosság sem szerepelt a

kérdések között, így ezzel kapcsolatban pillanatnyilag nem rendelkezünk teljeskörű

adatbázissal (nem tartjuk ugyanis megbízhatónak a Körösényi András vezetésével lefolytatott

kutatás keretében a vallásosságra vonatkozóan összegyűjtött adatokat (ld Körösényi 1996),

mivel ezek — a kutatás jellegéből adódóan — elsősorban a vallásosság külsődleges tényezőit

ragadják meg, holott számos olyan képviselő akadhat, aki annak ellenére, hogy nem jár

templomba, nem presbitériumi tag stb., politikai preferenciái alakításában vallási elveket

követ, ld. például Varga Mihály HVG-nek adott interjúját a lap 1996. május 18-i számában:

"Reformátusok vagyunk, egy évben csak kétszer járunk templomba, karácsonykor és

húsvétkor. Sohasem voltunk buzgó katolikus fajta.").

Ha a vallásosság legerősebb formáját abban látjuk, hogy valaki lelkipásztori hivatást választ,

akkor ezen ismérv alapján nem fedezhetünk fel világos választóvonalakat az

Országgyűlésben: a két ciklus során képviselővé választott 13 lelkész-politikus 4 párt

színeiben jutott mandátumhoz (öten-öten az MDF és az SZDSZ, egyen-egyen az FKgP és az

MSZP támogatásával, egy képviselő pedig függetlenként nyert a választásokon), nem

zárhatjuk ki azonban, hogy a két további pártban, a Fideszben és a KDNP-ben csak azért nem

találunk egyházi szolgálatban álló személyt, mert e két frakció létszáma olyan alacsony, hogy

az mellett nem realizálódhatnak a statisztikai esélyek (a két mintában szereplő 13 pap az

összesen 650 képviselő 2%-át teszi ki).

A vallásosságnak bizonyítéka lehet az imént már említett presbitériumi tagság, hitközségi

világi vezetői tisztség, ezt a változót azonban óvakodtunk következtetések levonására

felhasználni, mivel ezen pozíciók elnyerésének előfeltétele az egyház tanítása szerinti

vallásgyakorlás (s így valójában nem a vallásosság, hanem a templombajárásban kifejeződő

vallásosság indikátorával van dolgunk), másrészt többnyire érett korban lévő, tekintélyes

férfiak a betöltőik (aminek következtében nem meglepő, hogy például a Fidesz

79

képviselőcsoportjában nem találunk presbitert), s ez megint csak kétségessé teszi, hogy a

vallásosság megbízható jeleként foghatjuk-e fel a szóban forgó megbízatást.

A vallásosságra vonatkozó tényváltozók sorában rendelkezésünkre állt végül a látogatott

középiskola típusa. Ebben a tekintetben gyakorlatilag egyedül a KDNP képviselői egyfelől, az

összes többi párt képviselői másfelől között húzódik éles határvonal: míg az 1990-ben

megválasztott kereszténydemokrata politikusok többsége (54,5%) egyházi középiskolába járt,

addig más pártokban ez az arány kis különbségekkel 12% körül mozog, azonban itt is

felmerül a gyanú, hogy a vallásosságot méri-e a változó, hiszen egyrészt az iskolaválasztás a

legtöbb esetben a szülők értékrendjét tükrözi, másrészt az egyházi iskoláztatás nem jelenti

automatikusan a vallásos értékek elsajátítását, éppen ezért a vázolt szegényes tényadatokból

óvakodtunk politikai konklúziókat nyerni.

Az ezeken túlmenő információkból igen éles megosztottság rajzolódik ki, azonban már

elöljáróban fel kell hívnunk a figyelmet, hogy adatforrásunk a továbbiakban (a Parlamenti

Almanach jelzett hiányosságai miatt) a Simon János vezette "Európa, demokrácia és politikai

kultúra" című 1996-os felvétel, melyben csak a második parlamenti ciklus 193 képviselője lett

kikérdezve, így az alacsony esetszámmal járó esetlegesség torzító hatása nem zárható ki. A

vizsgálat során a biztosok kérdezték a templombajárás gyakoriságát (8. táblázat), a

vallásosságot a szokásos 5 fokú skálán (9. táblázat), valamint a születéskor bejegyzett

felekezetet (10. táblázat).

Az első két kérdésre adott válaszok alapján egy hárompólusú Országgyűlés bontakozik ki,

amelynek egyik táborát a Kisgazdapárt és a KdNP képviselői alkotják (egyik pártban sincs a

vallással szemben közömbös vagy ellenséges politikus, s

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen

soha 1 6,3 6 19,4 - 33 31,1 2 20,0 - 42 22,8

évente néhányszor 3 18,8 16 51,6 - 63 59,4 4 40,0 - 86 46,7

havonta 7 43,8 4 12,9 1 9,1 7 6,6 2 20,0 4 40,0 25 13,6

hetente 5 31,3 5 16,1 10 90,9 3 2,8 2 20,0 6 60,0 31 16,8

összesen 16 31 11 106 10 10 184

8. táblázat: A képviselők templombajárási szokásai

80

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

vallásos az egyház

tanítása szerint 3 18,8 4 13,8 7 63,6 1 1,0 2 22,2 6 60,0 23 13,3

vallásos a maga

módján 12 75,0 15 51,7 4 36,4 34 34,7 1 11,1 4 40,0 70 40,4

nem tudja 1 6,3 4 13,8 - 11 11,2 4 44,4 - 20 11,6

nem vallásos, a

vallás nem érdekli - 4 13,8 - 30 30,6 1 11,1 - 35 20,2

a vallásnak nincs

igaza - 2 6,9 - 22 22,4 1 11,1 - 25 14,5

összesen 16 29 11 98 9 10 173

9. táblázat: A képviselőcsoportok vallásosság szerinti összetétele

mindkettőben 100%-ot ér el a többé-kevésbé rendszeres templombajárók aránya), ugyanakkor

az MDF politikusai oly kis mértékben ütnek el az előző két pártétól, hogy nem követünk el

hibát, ha ezt a három erőt vallásos pártként együvé tartozónak tekintjük. Nem tulajdonítunk

ugyanis komoly jelentőséget annak a ténynek, hogy az MDF majdnem teljes mértékben

vallásos képviselőcsoportján belül az FKgP-vel és a KDNP-vel szemben nem az egyház

tanítása szerint vallásos személyek, hanem a maguk módján vallásosak vannak többségben,

továbbá hogy az MDF-frakció 1/4-e nem olyan rendszeres templombajáró, mint a másik két

jobboldali párt képviselői (itt sajnálatos azonban különösen, hogy nem rendelkezünk az 1990-

es frakció vallási megoszlására vonatkozó adatokkal, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy amint

valamennyi eddig elemzett változó esetében, ezúttal is óriási különbségek vannak a népes és

tarka első és az elitista vonásokat mutató második frakció között). A parlament másik pólusát

az SZDSZ és a Fidesz alkotja: mindkettőben 20% körül van a templomba sosem járók és a

nem vallásosak aránya; utóbbiban ugyan több a vallással kapcsolatban bizonytalanok súlya,

ezt azonban kompenzálhatja, hogy több a rendszeres templombajáró. mint az SZDSZ-ben,

valamint az, hogy az egyház tanítását követők aránya is a Fideszben a magasabb. Ha a

jobboldal pártjai egyértelműen vallásosak, akkor a liberális pártok pragmatikusak: sem

vallásos, sem ateista szervezeteknek nem tekinthetők, hanem teret biztosítanak minden

képviselőnek, bármi legyen is a vallással kapcsolatos felfogása. Ezzel szemben inkább

vallástalan politikai párt a harmadik tábort egyedül alkotó MSZP: 10% alatt marad a legalább

havi rendszerességgel templomba járók aránya, miközben közel 2/3-os súlyt alkotnak a

frakción belül a nem vallásosak és a vallásukban bizonytalanok. Nem olyan kirekesztő

ugyanakkor az MSZP, mint a vallásos tábor pártjai: ha háttérbe szorítva is, de jelen vannak

81

benne vallásos politikusok, míg az MDF-ben, a KDNP-ben és az FKgP-ben nem

találkozhatunk nem-vallásos képviselővel.

Az eddig vizsgált háttérváltozók közül tehát a vallásosság osztja meg leginkább a politikai

vezetőréteget, mégpedig olyan határok mentén, melyek nem ismeretlenek az 1990 és 94

közötti politikai történések ismerői előtt: a három vallásos jobboldali párt koalíciójának

riválisát képezte a szövetségben cselekvő két liberális szervezet, míg mindkét tábor távol

tartotta magát a nem-vallásos MSZP-től. Lehetséges tehát, hogy az első parlamenti ciklusban

a hivatásospolitikusi réteg értékvilágbeli megosztottsága játszotta a legerősebb szerepet a

politikai koalíciók formálódásában (nem gondoljuk ugyanis, hogy önmagában a vallási

megosztottság képes lenne politikai ellentéteket indukálni egy olyan szekularizált

társadalomban, mint a magyar, hanem a vallásosságot az egyéni értékrendszer egyik

sokatmondó részének tartjuk, ám mivel egyedül az előbbi megoszlását ismerjük, pusztán a

vallási különbségekből vagyunk kénytelenek általános értékvilágbeli különbségekre

következtetni). Nem tartjuk ezen túlmenően azt sem véletlennek, hogy vallásos és nem

vallásos személyek egy pártban tömörödése miatt az imént pragmatikusnak nevezett SZDSZ

és Fidesz tudott 1994-ben számottevő politikai fordulatot végrehajtani: előbbi az MSZP-vel,

utóbbi a konzervatív pártokkal próbált meg politikai szövetséget kialakítani, amely iránt a

másik négy párt jól érzékelhető gyanakvást mutatott, ami korántsem meglepő, hiszen míg egy

pragmatikus párt viszonylag rugalmas lehet a politikai orientációja megváltoztatásában, addig

egy szilárd értékrendet képviselő párt erre nehezebben képes.

Az előzőekben mondottakkal szemben nincsenek viszont felekezeti különbségek a parlamenti

pártok politikusgárdái között (10. táblázat): a katolikusok és protestánsok minta egészén

számított körülbelül 65 illetve 26%-os arányától alig-alig tér el az egyes pártokon belüli

arányuk, s ahol mégis (a Fidesz és a KDNP esetében), ott is lehetséges, hogy a rendkívül

alacsony esetszámot gyaníthatjuk a háttérben.

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

katolikus 12 75,0 22 64,7 7 63,6 74 67,9 4 40,0 6 60,0 125 65,8

református 4 25,0 7 20,6 3 27,3 19 17,4 4 40,0 4 40,0 41 21,6

evangélikus - 1 2,9 - 7 6,4 1 10,0 - 9 4,7

egyéb - 1 2,9 1 9,1 2 1,8 - - 4 2,1

nem keresztelték

meg

- 3 8,8 - 7 6,4 1 10,0 - 11 5,8

összesen 16 34 11 109 10 10 190

10. táblázat: A képviselők születéskor bejegyzett felekezete

82

A vallásosság a fentiek alapján tehát a politikai vezetőréteg pártok szerinti tagoltságának igen

jó magyarázó változójának tűnik, mielőtt azonban hipotézisünk elfogadása mellett döntenénk,

érdemes végiggondolni, hogy vajon nem látszólagos összefüggéssel van-e dolgunk, láttuk

ugyanis a korábbiakban, hogy az Országgyűlés korcsoportok szerinti szerkezetében is élesen

elkülönült a többi párttól az FKgP és a KDNP, s nem lehetetlen, hogy amiként a lakosság

egészét tekintve szoros együttjárás fedezhető fel vallásosság és életkor között (az idősebb

emberek ti. vallásosabbak), úgy a képviselők körében is érvényesül ez a tendencia, vagyis a

két említett párt erős vallásossága politikusaik magasabb életkorának tudható be. Hogy életkor

és vallásosság a parlament szintjén sem független egymástól, azt a 11. táblázat bizonyítja

(mivel mintánk kis elemszámú, el kellett tekintenünk a 30 évesnél fiatalabb korosztály külön

osztályként kezelésétől (mindössze 1 válaszadó tartozott volna ebbe a kategóriába), de a

kirajzolódó összképet ez az engedmény aligha befolyásolja). Ebben mindenképpen

szembetűnő, hogy az életkorral párhuzamosan globálisan

-39 40-49 50-59 60- összesen

vallásos az egyház tanítása szerint 6 15,8 1 1,5 8 15,7 8 44,4 23 13,2

vallásos a maga módján 16 42,1 31 46,3 18 35,3 6 33,3 71 40,8

nem tudja 3 7,9 9 13,4 7 13,7 1 5,6 20 11,5

nem vallásos, a vallás nem érdekli 9 23,7 15 22,4 10 19,6 1 5,6 35 20,1

a vallásnak nincs igaza 4 10,5 11 16,4 8 15,7 2 11,1 25 14,4

összesen 38 67 51 18 174 100,0

11. táblázat: vallásosság az egyes korcsoportokban

növekszik a vallásosság intenzitása: míg a 60 év feletti politikusok több, mint 3/4-e

vallásosnak mondja magát (ráadásul közel felük az egyház tanítása szerint), addig az 50

évesnél fiatalabb korosztályokban nem éri el az 50%-ot sem a hívők aránya. Ennek pont

fordítottját látjuk a másik póluson: miközben a nem-vallásos politikusok elenyésző

kisebbségben vannak a legidősebb korosztályban (16,7%), addig a fiatalabb generációkban a

dupláját, 1/3-ot is meghaladja az arányuk. Bár annak a 174 képviselőnek, akiknek a

vallásosságáról információval rendelkezünk, a frakciókénti bontásban vett korstruktúrája

némiképp eltér a 2. táblázatban közölttől, az eltérés nem haladja meg a mintavétel hibájából

adódónak tekinthető mértéket, ezért a most vizsgált részsokaságra vonatkozó

frakcióhovatartozás-életkor-táblázat közlésétől eltekintünk.

83

Ugyan a problémát bonyolult matamatikai-statisztikai módszerekkel (jelesül log-lineáris

elemzéssel) tovább lehetne boncolgatni (s ennek keretében választ kaphatnánk például arra a

kérdésre, hogy a vallásosság vagy az életkor játszik-e nagyobb szerepet a párthovatartozás

magyarázatában), az összefüggés természetének megértéséhez meggyőződésünk szerint erre

nincs szükség. A két magyarázó változó közötti kapcsolat ugyanis oksági jellegű, s az

összefüggés iránya logikai úton levezethető. Pusztán statisztikai adataink alapján nem lehetne

eldönteni, hogy az a következőképpen fest-e: az idősebb politikusok vallásosabbak, a

konzervatív pártok erős vallásossága mögött tehát látens okként a magasabb életkor húzódik

meg (s ekkor kvázi a generációs megosztottság lenne a politikai vezetőréteg tagoltságának

magyarázó változója), vagy éppen ellenkezőleg, a vallásos politikusok idősebbek, azaz az

életkor csak látszólagos meghatározója a pártválasztásnak, s valójában a vallásosság játssza a

döntő szerepet (miközben az életkor csak közvetítő változó). Logikailag azonban alighanem

fenntartás nélkül kizárhatjuk az első lehetőséget, vagyis hogy a politikusaik közötti generációs

ellentétekre lehetne visszavezetni a pártok között húzódó választóvonalakat, mivel nemcsak

világviszonylatban volna példátlan, ha a generációs különbségek képeznék a politikai

tagoltság fő struktúráló tényezőjét, hanem a hazai politikai viták figyelemmel kísérése is arról

győzhet meg, hogy az egyes pártok közötti ellentétek hátterében nem a nemzedéki tagoltság

áll, hiszen másképp legalább kódolt formában meg kellene jelennie a generációs tematikának

a politikai diskurzusban, erről azonban nincs tudomásunk. Éppen ezért elfogadhatjuk

3. hipotézisünket, vagyis a vallásosság mentén a magyar politikai vezetőréteg erősen

megosztott, azonban ez a megosztottság nem kétpólusú, mint eredetileg feltételeztük, hanem

három csoport különíthető el: a vallásos konzervatív pártok, a "pragmatikus" (vallásos és

nem-vallásos politikusokat összefogni képes) SZDSZ és Fidesz, valamint a nem-vallásos

MSZP alkot egy-egy határozott tömböt.

4. pártállami integráltság

Ha a képviselőcsoportok között eddig regisztrált szociológiai különbségek közül a társadalmi

pozíció elsősorban az érdekek, míg a hitbéli meggyőződés az értékek közvetítésével válhat a

politikai felfogás, s eképp a politikai csoportkötődés magyarázó változójává, akkor a most

vizsgálandó háttérváltozóval kapcsolatban nehéz lenne egyértelmű hatásmechanizmusról

beszélni, hiszen a pártállamba integrált személyeket "összekötik a kommunista pártban és a

84

szatellit-szervezetekben szerzett közös tapasztalatok, megszerzett viselkedésminták, a

szocializáció" (mivel "a politikai továbbképzések, a pártiskolák, a párttaggyűlések stb.

szocializációs intézményként is működtek", ahol elsajátíthattak "egy külön nyelvet,

értékrendet, továbbá egy másoktól megkülönböztető politikai és társadalmi öntudatra tehettek

szert"), ugyanakkor éppilyen erős összekötő kapocs lehet "a személyi kapcsolatrendszer, a

«kapcsolati tőke», továbbá a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltás konfliktusaiban

létrejött társadalmi-politikai érdekközösség." (Körösényi 1997: 68). Helyesen mutatott rá

azonban Gazsó Ferenc (1996), hogy a fenti érdek- és értékközösség semmiképpen sem

vonatkozhat a hajdani többszázezres MSZMP-tagság egészére, hiszen az egypártrendszer

keretei között az állampárt a legkülönfélébb politikai irányzatokat foglalta magába (a

keményvonalas sztálinistáktól a Bokros-féle thatcherista neoliberálisokig).

Könnyebben fennállhat ugyanakkor az idézett érték- és érdekközösség, ha nem pusztán az

MSZMP-tagságot tekintjük kritériumaként, hanem a magasszintű rendszerintegráltságot,

amelynek indikátoraként a párttagságon felül bízvást tekinthetjük az MSZMP– és KISZ-

funkciót, az 1988 előtti közéleti szerepvállalást, a szakszervezeti vezetői múltat, a gazdasági

életben betöltött vezető pozíciót, általánosabban minden olyan vezetői funkciót, amely

szerepelt az állampárt káderhatásköri listáin, hiszen ezek elfoglalásának szükséges feltétele

volt a rendszer iránti bizonyított lojalitás.

Adataink megbízhatóságával kapcsolatban ezúttal sem űzhettünk el minden kételyt: manapság

a politikai élet szereplőiben is él bizonyos hajlam pártállami szerepvállalásuk elhallgatására,

sokan titkolják egykori párttagságukat, szakszervezeti, népfront– stb. funkciójukat, s

nyilvánvaló, hogy ez nem az MSZP politikusaira vonatkozik elsősorban, így eredményeinkben

érvényesülhet egy kivédhetetlen ugyanakkor megbecsülhetetlen nagyságú hibatag,

szisztematikus torzítás.

Ha a mondottak értelmében az egykori MSZMP-tagságot nem tartjuk is elégséges alapnak a

mai politikai véleményazonosság létrejöttéhez (amely számunkra az azonos párthoz

tartozásban jelenik meg), akkor is megdöbbentő és magyarázatra szorul a politikai vezetőréteg

ezen ismérv szerinti kettéosztottsága. Amint az a 12. táblázatból nagyon világosan kitűnik, az

MSZP-ben szinte kivételszámba mennek azok a politikusok, akik nem voltak 1989 előtt az

állampárt tagjai, míg valamennyi más képviselőcsoportban éppen az egykori párttagok

számítanak kivételnek (ráadásul ez utóbbiak között szép számmal akadnak olyan képviselők,

85

akik bár párttagként lettek számba véve, hiszen egykoron valóban beléptek az MSZMP-be

vagy

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

MSZMP-tagok 13 3 7 5 - - 38 194 - 2 - - 59 204

7,7 7,9 7,2 7,4 95,0 91,5 10,0 14,9 52,7

pártonkívüliek 156 35 90 63 46 27 2 18 22 18 22 22 337 183

92,3 92,1 92,8 92,6 100,0 100,0 5,0 8,5 100,0 90,0 100,0 100,0 85,1 47,3

összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387

12. táblázat: a képviselőcsoportok MSZMP-tagság szerinti összetétele

elődszervezetébe, de életútjuk egészének ismeretében az állampárttól nagyon is távol állónak

kell őket tekintenünk, mint például Tardos Mártont, aki 1956-ig volt az MDP tagja, de a

forradalomban vállalt szerepe miatt őt ért retorziók hatására többé nem lépett be a pártba,

Bauer Tamást, aki még a 70-es évek közepén kilépett), s azt követően ellenzéki tevékenységet

is folytatott stb.; de ugyanígy nem számíthatjuk "igazi" párttagnak az SZDSZ-es Rózsa Editet

sem, hiszen ő az 1988-as reformszellemű MSZMP-kongresszus hatására lépett csak be a

pártba, ahonnan egy év múlva ki is lépett). Bár az MSZP-n kívül igen csekély számban

találunk egykori párttagokat a parlamentben, mégis indokolt lehet a többi 5 párt között is az

MSZMP-tagság szerinti különbségtétel. Bizonyára nem véletlen, hogy a két teljes egészében

vallásos politikusokból álló frakcióban, a Kisgazdapártéban és a KDNP-ében nincsenek

egyáltalán egykori párttagok, hiszen tudjuk, hogy az MSZMP tagságában ritkaságszámba

mentek az egyház tanítását követő vallásos emberek (Gazsó 1996: 6), márpedig e két pártban

— mint azt a korábbiakban láttuk — épp ők vannak túlsúlyban, vagyis a kisgazda és

kereszténydemokrata politikusok erős vallásosságának tudhatjuk be azt, hogy nem működtek

együtt az államszocialista rezsimmel. Noha ugyanezt tapasztaljuk a Fidesz politikusainál is

1990-ben, hajlunk arra, hogy ebben a tényben inkább csak a képviselők fiatalságát tekintsük

oknak, vagyis azért nincsenek a frakcióban MSZMP-tagok, mert a képviselőcsoport azokból a

korosztályokból rekrutálódott, amelyek a népesség egészét tekintve is javarészben

"párttagmentesnek" számítottak. Állításunkat az is alátámasztja, hogy mihelyst idősebb

politikusok is megjelentek a Fideszben (1994-ben), a korábbi párttagság is bekerült a

frakcióba.

86

Bár az SZDSZ és az MDF között a százalékos arányok nem utalnak lényegi különbségekre, ha

egyenként szemügyre vesszük a két párt érintett képviselőit (amit az igen alacsony számú eset

miatt könnyűszerrel megtehetünk), azt tapasztaljuk, hogy a statisztika önmagában

tévkövetkeztetés alapjául szolgálna, hiszen míg az SZDSZ egyik egykori tagja sem lenne

vádolható magasszintű rendszerintegráltsággal (az 1990-ben regisztrált 7 főből a már említett

Tardos Mártonon és Rózsa Editen túl a további 5 képviselőnek is inkább keserű

tapasztalatokra okot adó epizód volt életében a párttagság: Gadó György még 1967-ben

kilépett, később izgatásért börtönbüntetést kapott; Vásárhelyi Miklóst 1955-ben kizárták, 56

után pedig éveket raboskodott; Kádár Iván és Halda Aliz még 1945-ben illetve 47-ben léptek

be a Kommunista Pártba, s 56 után nem politizáltak többé; végül Bilecz Endre miután

foglalkozásától politikai okokból eltiltották, 1984-ben kilépett), addig az 1990-es MDF-

frakcióban csupán 3 képviselő a szóbanforgó 13-ból (Kőrösi Imre, Mihály Zoltán és Varga

János) lépett ki már a rendszerváltást megelőzően az állampártból, a többiek életrajzában nem

találunk arra vonatkozó utalást, hogy a rendszerrel szembeni beállítottságuknak ne lenne hű

kifejezője a párttagság. Ez a 10 képviselő persze elenyésző kisebbség az MDF közel 170 fős

frakciójában, s az is igaz, hogy a 13 egykori párttag közül csak Kulin Ferenc és Bogár László

tartozott a párt exponáltabb képviselői közé, a többiek inkább a frakció derékhadát erősítették,

tény ugyanakkor, hogy más pártokból –természetesen az MSZP kivételével– teljes mértékben

hiányoznak az elmúlt rendszer iránti lojalitásukat párttagsággal bizonyító személyek.

Ha a politikai vezetőrétegnek egyelőre csak az MSZMP-tagság szerinti ezen éles

kettéosztottságának okait keressük, akkor a háttérben alighanem a rendszerváltás idejére

tehető legitimációs küzdelmeket kell látnunk: az 1990 előtti ellenzék (az MSZP-t leszámítva

mind az 5 parlamenti párt) heves és kíméletlen antikommunista propagandát folytatott

egyrészt az MSZMP és utódpártjai társadalmi hitelének lejáratására, másrészt saját

népszerűségük növelésére; ezen propaganda természetesen csak akkor lehetett hatékony, ha

terjesztői nem engedték a soraikba férkőzni a kollektíve bűnösnek és kollaboránsnak

bélyegzett egykori párttagokat, akik azonban ezt leszámítva sem vonzódhattak különösen ezen

pártokhoz, hiszen ott legfeljebb gyanakvás és vádak céltáblái lehettek volna. A továbbra is

politizálni vágyó régi MSZMP-tagokat tehát elsősorban a más pártokban feléjük irányuló

kirekesztettség terelte az MSZP-be, abba a pártba amely nem stigmatizálta őket, ahol

MSZMP-s múlttal is nem csak másodosztályú párttagok lehettek, hanem akár pártvezetők is

Nem tartjuk véletlennek azonban azt sem, hogy az MSZP-n kívül csak a mérsékelten harsány

"kommunistázást" folytató, "nyugodt erőként" fellépő, sokáig nem is pártként, hanem minden

87

máskéntgondolkodó fórumaként működő MDF tudott egyedül 1990-ben volt-párttagokat

integrálni (a szintén kevésbé hangosan antikommunista KdNP ugyanis erősen vallásos jellege

miatt aligha lehetett vonzó alternatíva a már említett módon kevéssé vallásos MSZMP-tagok

szemében). Természetesen nem zárhatjuk ki a kirekesztettség-érzésen kívül más okok fontos

szerepét sem, mint például a "szokás hatalmáét", hiszen ki vitatná, hogy sokak számára a

pártválasztásnál is fontos, hogy ismerős arcok között politizáljon, azaz az MSZMP

feloszlatásakor nem-racionális érvek is szerepet játszhattak az MSZP melletti döntésben (Erre

a irracionális párthűségre egyébként másutt is láthatunk példákat, így pl. Tölgyessy Péter

miután politikai elvbarátok nélkül maradt az SZDSZ vezetésében, még hosszú évekig kitartott

pártja mellett.), ezzel együtt a lényeg csak annyi, hogy az MSZMP-tagság bármiféle érték–

vagy érdekközösség nélkül is strukturálja a politikai vezetőréteget, mégpedig a volt-

párttagokat befogadó MSZP-re és az őket magukból kivető más pártokra tagolja a

pártrendszert. Az MSZP tagságát tekintve ennek nyomán a legheterogénebb párttá válhatott,

hiszen ha igaz az, hogy már az állampártban is rendkívül sokféle politikai irányzat képviselői

voltak jelen, akkor ők a keményvonalas, sztálinista és ortodox kommunista politikusokat

kivéve (akik helyet találhattak maguknak a Munkáspártban) túlnyomó részben csak az MSZP-

be igazolhattak át.

Az MSZP heterogenitásáról tett megállapításunk bizonyosan nem érvényes ugyanakkor a párt

hivatásos politikusaira. Ha a szocialista képviselők párttagságon túli rendszerkonform

szerepvállalását is alaposabban megvizsgáljuk, akkor az derül ki, hogy a politikusok

csoportjának java meglehetősen szűk társadalmi körből rekrutálódik, mégpedig a pártállami

rezsim alacsonyabb-magasabb szintű vezetőiből, a rendszer közvetlen haszonélvezőiből. Erre

az eredményre a következő változók elemzése során jutottunk: KISZ-vezetői funkció

gyakorlása (nem tekintettük vezetői pozíciónak a nem-függetlenített alapszervezeti titkár

funkcióját, hanem csak a függetlenített KISZ-munkatársakat és az országos vagy megyei

szintű vezetőségek tagjait számoltuk); pártvezetői tisztség betöltése (itt viszont figyelembe

vettük a nem-függetlenített párttitkári pozíciót is illetve minden ennél magasabb tisztséget);

magasszintű választott közéleti funkció (tanácselnöki, országgyűlési képviselői pozíciók az

"egyszerű" tanácstagok mellőzésével), illetve szakszervezeti vezetői tisztség viselése. Ezek a

funkciók meggyőződésünk szerint egyértelműen jelzik a rendszer melletti elkötelezettséget,

betöltőik pedig bizonyosan a rendszer kedvezményezettjeinek számítottak. Éppen azért, hogy

ezt az egyértelműséget biztosítsuk, nem vettük figyelembe a tanácstagi megbízatást vállalt

politikusokat (hiszen a lakóhelyükért tenni kívánó, de a rendszerrel magával szemben álló

88

emberek is elindultak, ha nem is gyakran, a tanácsválasztásokon), és az egykori nem-

függetlenített KISZ-titkárokat (mivel sok fiatal nem is volt tudatában annak, hogy amit ő

közösségszervezésnek vél, az egy elnyomó politikai gépezet működésének részévé válik), bár

ezeket tekintve is szinte csak MSZP-s képviselőkkel találkoznánk (például az 1994-es

Országgyűlésből 31 képviselő volt a korábbi rendszerben tanácstag, ám közülük mindössze

négyen nem szocialisták). A felsorolt funkciókkal rendelkező személyek számát a 13.

táblázatban tanulmányozhatjuk.

MSZP más pártok

1990 1994 1990 1994

KISZ-vezető 7 37 2 1

nem függetlenített párttitkár 5 27 1 -

függetlenített párttitkár 1 8 - -

városi, járási szintű pártvezető 2 25 - -

megyei és országos pártvezető 14 19 - -

tanácselnök 1 12 1 2

országgyűlési képviselő 7 12 8 3

szakszervezeti vezető tisztség 3 18 3 2

13. táblázat:

az 1990 előtt politikai funkciót vállalt személyek száma az MSZP-ben és más pártokban

Amint az a táblázatból kitűnik, a Kádár-rendszerben valamilyen politikai tisztséget viselt

MSZP-képviselők száma közelít a frakció összlétszámához, ami –mivel sok esetben a

funkciók kumulálásáról van szó– nem jelenti, hogy valamennyi szocialista képviselő betöltött

volna valamilyen rendszerkonform funkciót, de azt igen, hogy viszonylag kevesen vannak

azok, akiknek nincs ilyesfajta "politikai múltjuk". Érdekes, hogy amint arra már a párttagság

kapcsán is felfigyelhettünk, a politikai tisztségviselőket tanulmányozva is lényegében csak az

MDF-ben találunk olyan politikusokat az MSZP-n kívül, akik nem maradtak érintetlenek a

pártállamtól: az 1990-ben nem a baloldalon mandátumot szerzett 15 a Kádár-rendszerben

funkciót viselt személyből 11 az MDF padsoraiban foglalt helyet. Aligha követünk el hibát, ha

a most tárgyalt politikai vezetőkhöz hozzászámítjuk a korábbi rendszerben állami szervek

vagy gazdasági egységek vezetőiként működött politikusokat, hiszen tudjuk, hogy az említett

posztok elfoglalásához éppolyan nélkülözhetetlen volt a politikai elkötelezettség, mint a

politikai tisztségek betöltéséhez. Ha ezen vezetők számát (ld. 4. táblázat) is figyelembe

vesszük, akkor végeredményként azt kapjuk, hogy az MSZP politikusainak legalább 2/3-a a

89

Kádár-rendszer privilégiumokkal körülbástyázott nómenklatúra-elitjébe tartozott, s nem

csupán a tágabb értelemben vett néhány százezres nómenklatúrába (amelybe beletartoztak

olyan jelentéktelen beosztások is, mint például óvodavezető stb., s amelyekbe pártonkívüliek

is bekerülhettek, vö. Szakadát 1992: 113), hanem egy szűkebb, legfeljebb pár tízezer fős

valódi káder-elitbe.

Ezen állításunkkal természetesen nem szeretnénk abba a hibába esni, mint sokan, s az

ideológia területére tévedni, ezért két dolgot sietünk leszögezni: egyrészt célunk az iménti

elemzésekkel csak annak kimutatása volt, hogy a szocialista képviselők nagy része egy szűk

társadalmi közegből, a pártállam egykori működtetői köréből rekrutálódik, s így közöttük

könnyen kialakulhatott egy máig ható érték- és érdekközösség, azaz a múlt rendszerben

képviselt politikai álláspont esetükben meghatározhatja az aktuális politikai orientációt;

másrészt annak ellenére, hogy a pártállami káder-elit reprezentánsai szinte csak az MSZP-ben

vannak jelen, a párt frakciója nem csak belőlük áll, hanem helyet kapnak benne az elmúlt

rendszerben passzív személyek is (ugyanakkor csak kivételszámba menően a rendszerellenzék

tagjai), aminek következtében az MSZP nem tekinthető pusztán egy "hatalomátmentő klikk"

politikai fedőszervének, nem rétegpárt, hanem a társadalom széles körének ajtót nyitó

szerveződés. Feltűnő ugyanakkor, hogy a frakció káder-múlttal nem rendelkező tagjai

javarészben a politikailag súlytalan, a parlament hátsó padsoraiban helyet foglaló képviselők

számát gyarapítják, míg a kormányzati vagy vezető parlamenti pozícióba jutott személyek

főképp a magasszintű rendszerintegráltsággal jellemezhető politikusok közül kerülnek ki,

vagyis a káder-elit pártbéli szerepe még a létszámarányokból következőnél is magasabb.

Bizonyosnak látszik mindazonáltal, hogy a kimutatott rendszerintegrált politikuscsoport

feltehető érték– és érdekközössége nem a rendszerváltás akadályozásában illetve lassításában,

vagy a korábbi privilegizált pozíció megőrzésére illetve restaurálására irányuló politikában ölt

testet, de csak egy alapos parlamentijegyzőkönyv-elemzés tudná kimutatni, hogy a feltárt

strukturális kohézió milyen mentális és cselekvési azonosságpontokat hoz létre.

Az imént már utaltunk rá, hogy alig találunk korábban a rendszer ellenzékébe tartozó

politikusokat az MSZP-ben, ezzel szemben a többi pártban, ha nem is mindig jelentős, de nem

elhanyagolható számban vannak ilyen személyek (ld. 14. táblázat). A rendszerellenes

tevékenységek vizsgálata pontosan ugyanolyan eredményre vezet, mint amit a

rendszerintegráltság kapcsán tapasztaltunk: a pártállam idején tanúsított magatartás nagyon

világosan elkülöníti a szocialista politikusokat egyfelől, illetve az összes többi politikust

90

másfelől. Ez utóbbi táboron belül is szembetűnő különbségeket vehetünk azonban észre, ha

nem csak a rendszerellenes szerepvállalás tényét értékeljük, hanem annak jellegét külön is

vizsgáljuk. Míg a KDNP-ben és az FKgP-ben az 1956-os forradalom idején aktivizálódott

politikusok vannak nagy számban, addig az SZDSZ különösen a Kádár-rendszer ellenzéki

személyiségeinek nyújt otthont (a fideszes képviselők alacsony életkoruk miatt automatikusan

kimaradtak az 56-os eseményekből, az MDF esetében pedig egyik csoportot sem tarthatjuk

meghatározóbbnak, mint a másikat).

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP

1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994

1. 56-os forradalmi szerep

következmények nélkül 7 5 2 - 5 3 - 3 - - 1 1

retorzióval 11 3 4 3 6 3 1 1 - - 1 2

súlyos büntetéssel 8 1 7 3 7 1 1 - - - 4 3

1. összesen 26 9 13 6 18 7 2 4 - - 6 6

15,4 23,7 13,4 8,8 39,1 25,9 5,0 1,9 27,3 27,3

2. ellenzéki tevékenység

büntetés nélkül 6 6 18 14 1 1 1 2 3 3 2 2

büntetéssel 6 4 16 8 2 2 - 1 1 1 2 -

2. összesen 12 10 34 22 3 3 1 3 4 4 4 2

7,1 26,3 35,1 32,4 6,5 11,1 2,5 1,4 18,2 20,0 18,2 9,1

14. táblázat: a diktatúra ellen fellépett képviselők az egyes frakciókban

Természetesen ezúttal sem hagyható figyelmen kívül az életkor, mint mögöttes tényező

szerepe: az idősebb politikusokból álló KDNP-nél és FKgP-nél a forradalmárok kiugróan

magas aránya nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy e két pártban több felnőttkorú ember

volt 1956-ban, mint a fiatalabb képviselőket felvonultató pártokban. Az is valószínűsíthető,

hogy e két pártban azért viszonylag alacsony az ellenzéki tevékenységet folytatott politikusok

aránya, mert az 1988-89-es pártalakulások idején elég későn jöttek létre, mivel viszont az

aktív ellenzékiek többnyire az elsők között csatlakoztak az új politikai szerveződésekhez, az

FKgP és a KdNP számukra akkor még nem nyújthatott fellépési lehetőséget (de ezen

túlmenően az is előfordulhat, hogy összefüggés van a forradalmárok magas és az ellenzékiek

alacsony aránya között, hiszen nagyon sok 56 után meghurcolt ember tudván, hogy múltja

miatt "szem előtt van", a hatóságok számon tartják, csak a passzív rezisztenciába burkolódzást

91

merte vállalni, s óvakodott az aktív ellenzéki szerepvállalástól). Nem hisszük azonban, hogy

számottevő politikai különbségek következnének a pártok között abból, hogy politikusaik a

forradalomból vagy az ellenzéki mozgalomból vették-e ki inkább a részüket, különösen, hogy

minden pártban a diktatórikus rendszer ellen semmit sem tett képviselők vannak túlsúlyban.

Éppen ezért a pártállam idején tanúsított magatartásnak csak egy szegmense bír a képviselők

mai párthovatartozása szempontjából magyarázó erővel: a magasszintű rendszerintegráltság

(kádermúlt) kontra rendszerellenes fellépés. Elfogadhatjuk tehát 2. hipotézisünket, vagyis a

politikai vezetőréteget tagolja a múlt rendszerbe történt integráltság: míg az integrálódott

személyek egyedüli gyűjtőmedencéje az MSZP, a rendszerellenzék csak az MSZP-n kívül

foglal helyet.

IV. Politikai karrierek a demokratikus Magyarországon

Míg az előző fejezetben a parlamenti képviselők társadalmi hátteréből kívántunk politikai

következtetéseket levonni, s így megközelítésmódunk statikus volt, elemzésünk tárgya ezúttal

a politikusok parlamentbe kerülését megelőző politikai pályafutás, ami természetszerűleg a

vizsgálandó adatok és a nézőpont megváltoztatásával jár. Elöljáróban itt is fel kell hívni a

figyelmet, hogy az adatgyűjtés alapjául szolgáló kérdőívet nem magunk állítottuk össze, ami

magában hordja annak veszélyét, hogy az életutaknak a karriertipológia kidolgozása

szempontjából lényeges elemei nem teljes részletességgel állnak rendelkezésünkre, s így egyes

esetekben elkerülhetetlenül téves besorolások is keletkezhettek.

IV.1. Politikusok kiválasztódása 1990-ben

Ha a politikai karrierekkel kapcsolatban elfogadjuk, hogy jellemző egy adott politikai

rendszerre, hogy politikai vezetői milyen utat hagynak maguk mögött, míg hivatásos

politikussá válnak, akkor az 1990-ben megválasztott Országgyűlés képviselőinek életútjából

adódó első kézzelfogható megállapítás az lehet, hogy 1989-90-ben még nem tudott

92

tökéletesen kiépülni a "pártokrácia" (az az intézményi berendezkedés, amelyben a politikai

élet egésze a pártok kontrollja alatt áll), hiszen még olyan magas politikai pozíció, mint az

országgyűlési képviselői tisztség betöltéséhez sem volt nélkülözhetetlen előfeltétel valamilyen

pártberkekben bizonyított politikai alkalmasság, sőt szép számmal akadnak olyan politikusok

is (34-en, a minta közel tizede), akik még csak párttagok sem voltak, hanem pártonkívüliként

szereztek mandátumot. Ehhez a számhoz azonban bízvást hozzászámíthatjuk azokét, akik a

jelöltség elfogadásakor még pártonkívüliek voltak, s csak jelöltként léptek be a pártba (aminek

a hátterében állhat formális alku, azaz a párt kiköthette, hogy a jelölésért cserében elvárja a

belépést, de az is elképzelhető, hogy a jelölt a pártonkívüliként is belé helyezett bizalmat

megszolgálandó csatlakozott az őt indító párthoz), sőt azokét is, akik már a parlament

tagjaként léptek be abba a pártba, amelynek színeiben képviselővé választották őket (így

például -hogy csak néhány ismert nevet említsünk- Szentágothai János csupán 1990

májusában, Kóródi Mária ugyanezen év augusztusában lett az MDF illetve az SZDSZ tagja,

mások pedig, mint Kuncze Gábor csak többéves képviselői tevékenység után érezték

elérkezettnek az időt a párttagsággal járó kötöttségek felvállalására), s ekkor azt az eredményt

kapjuk, hogy 58 képviselő tudott a párttagság mellőzésével is képviselői mandátumot

szerezni. A minta egészének ez a 14%-a persze aligha tekinthető soknak, ha meggondoljuk,

hogy az első protopártoknak tekinthető politikai szervezetek megalakulása és az 1990-es

választások között alig két év telt el (de a később indult szervezetek, mint a KdNP esetében ez

az idő épp csak egy év volt), ennyi idő állt tehát rendelkezésre ahhoz, hogy Magyarországon is

meghonosodjék az a modern demokratikus rendszerekben általánosnak mondható gyakorlat,

hogy bármiféle politikai karrier előfeltétele minimálisan a párttagság.

Ugyancsak a pártok és a pártrendszer megszilárdulásának befejezetlenségével magyarázhatjuk

azt a tőlünk nyugatabbra ismeretlennek számító jelenséget, hogy a képviselők között

viszonylag sok a pártváltó, az olyan politikus, aki nem abban a pártban kezdett politizálni,

amelynek színeiben azután 1990-ben mandátumot szerzett. 23 ilyen képviselőt számolhatunk

össze az Országgyűlésben, rendkívül egyenetlen pártok közötti megoszlásban. Legtöbben

közülük, szám szerint 17-en az MDF-ben kezdték az aktív politizálást, hárman az SZDSZ-ből,

ketten az FKgP-ből, míg egy személy a Fideszből igazolt át későbbi pártjába, miközben nem

találunk olyan politikust, aki végleges helyét az MSZP-ben vagy a KDNP-ben tett kitérő után

93

találta volna meg (itt nem térünk vissza az egykori MSZMP-tagokra, hiszen az 1989 előtti

állampárti tagságot az előző fejezetben már részletesen vizsgáltuk). Az MDF fenti kiugró

kibocsátói szerepében a legfőbb okot alighanem annak tulajdoníthatjuk, hogy ez a szervezet

volt a legelső az állampártnak alternatívát kínáló legális politikai mozgalmak közül, sokáig

megőrzött harmadikutassága, népfront jellegű integratív szellemisége pedig szinte minden

politizálni vágyó "másként gondolkodó" előtt nyitva tartotta a kaput. A Kisgazdapárt és a

KDNP ezzel szemben viszonylag késői zászlóbontása miatt nem válhatott a politizálni vágyók

gyűjtőmedencéjévé, e pártokba inkább már csak azok léptek be, akik az akkorra már

többelemű pártpaletta egyik pártjában sem találták meg a nekik megfelelőt, de ugyanilyen

hatása lehetett a már az alapításkor is elég határozott ideológiai arculatuknak is. A Fidesz

minden bizonnyal generációs zártsága, az SZDSZ pedig az induláskor erősen érzékelhető

fővároscentrikus és elitértelmiségi karaktere miatt nem válhatott a később más pártokban

karriert befutott politikusok első szárnypróbálgatásainak színterévé. A pártváltók kapcsán

érdemes még utalnunk arra a létszámában csekély jelentőségű, de a rendszerváltás

időszakának különösségét jól jellemző politikustípusra is, amely az 1988 táján a politizálás

előtt megnyílt lehetőségekben szinte tobzódva egyidőben több pártban is tevékenykedett. Így

például Danis György egyaránt alapítója, majd hónapokig párhuzamosan tagja az MDF-nek és

az SZDSZ.nek, Dragon Pál pedig ugyanezen két szervezet mellett harmadikként még a

Kisgazdapártba is belépett.

A politikusszelekció korábban említett szűkös időkerete méginkább korlátozta természetesen

a párttisztségekben bizonyított politikusi rátermettség, mint szelekciós kritérium szerepét. Ez

nem azt jelenti mindazonáltal, hogy az 1990-ben választott Országgyűlés csupa

"közkatonából" állna, hiszen a mintába bevont 404 politikus közül 234-nek volt olyan

alacsonyabb-magasabb szintű párttisztsége, amelybe még 1988-89 folyamán választották meg

(sőt már ekkor feltűnnek az első "tisztséghalmozók" is, akik egyszerre több pártfunkciót is

viselnek), azonban az idő rövidsége miatt ezeken a posztokon bizonyosan nem kerülhetett sor

a politikusi alkalmasság kontra alkalmatlanság kétséget kizáró bizonyítására, ezért az akkori

pártmegbízatásokat nem tekinthetjük a politikusi prekvalifikáció és az előzetes szelekció

terepének, amiből következően az 1988 és 90 között befutott pártkarrierek beható

vizsgálatával nem kívánunk foglalkozni. Iménti állításunk oka abban keresendő, hogy a párt

94

akkor válik igazi szelekciós szűrővé, amikor a megalakulás után elsőként megválasztott

vezető tisztségviselők megújítására sor kerül, amikor az eredményes funkcionáriusokat

megerősítik pozíciójukban, netán delegálják illetve jelölik őket valamely magasabb szintű

irányító testületbe, az eredményteleneket pedig visszahívják. Mivel a 6 parlamenti párt

mindegyikében jószerével 1989-re maradt a kezdeti ideiglenes szervező és intézőbizottságok

felváltása az első állandó vezető szervekkel, a parlamenti választásokig nyilvánvalóan nem

kerülhetett sor az említettem jelentőséggel bíró tisztújításokra, éppen ezért semmiképpen sem

volna helyes az 1990 előtt már valamilyen párttisztségre megválasztott személyeket

kompetensebb politikusnak tekinteni, mint az első politikai tisztségként képviselőséget nyert

személyeket, márpedig ha ez így van, akkor a korai pártkarriereknek funkcionális

szempontból nincs jelentőségük.

Miután az 1990-ben megválasztott Országgyűlés volt az új, demokratikus Magyarország

elsőként legitim mandátumot kapott politikai köztestülete, az is nyilvánvaló, hogy a

parlamenti képviselők kiválogatódásában semmiféle szerep nem juthatott a választott politikai

közfunkciókban igazolt politikusi képességeknek sem. Ugyan néhány képviselő — amint azt

az államszocialista rendszerbe integrálódás kapcsán láttuk — rendelkezett tanácstagként,

tanácselnökként vagy országgyűlési képviselőként szerzett politikai tapasztalatokkal, azonban

ezen tapasztalatok egyrészt csak a korábbi rendszerben számítottak a politikai alkalmasság

bizonyítékának, hiszen a rezsimváltás a politikai intézmények, mechanizmusok,

kapcsolathálózatok olyan gyökeres átalakulását hozta magával, hogy ennek nyomán a korábbi

cselekvési rutinok mint inadekvátak elértéktelenedtek, másrészt a felsorolt funkciók

mindegyekével kapcsolatban felvetődik, hogy vajon valóban politikai tisztségek voltak-e, nem

pedig pusztán egy látszatdemokrácia dekorációi, s betöltőik eképp politikai strómanok,

akiknek nemigen tulajdonítható több politikai tapasztalat, mint az átlagpolgárnak.

Mindezeket azért tartottuk szükségesnek előrebocsátani, hogy ab ovo leszögezhessük: nem a

politikai rendszer diszfunkcionális magyarországi működését kell abban látnunk, ha a

politikusok szelekciója eltér a fejlett demokráciákban szokásosnak mondható (s egyben a

rendszer hatékony működése szempontjából adekvát) formáktól, hanem az új politikai vezetés

kiválasztódásának intézményesületlensége, kényszerű gyorsasága vezetett szükségképpen az

egyedi és egyszeri karrierutak túlsúlyra kerüléséhez. Ezzel kapcsolatban persze felmerülhet,

95

hogy egyáltalán mennyiben tekinthető a képviselővé választásig megtett út valódi politikai

karriernek, hiszen az a szokásos értelmezés szerint "befolyás és presztízs szerint hierarchikus

sorrendbe rendezhető politikai pozíciók szukcesszív sorozata" (Herzog 1975: 44), márpedig a

mondottak értelmében az 1990-es Országgyűlés tagjainak nemhogy több, de javarészben

egyetlen politikai tisztsége sem volt a képviselői cím elnyeréséig. Úgy véljük mindazonáltal,

hogy nem vezet fogalmi zűrzavarhoz, ha a politikussá válás stratégiáját (még ha az jelen

esetben nem is pozíciókon keresztül realizálódik) politikai karriernek fogjuk fel, s így a

rendszerváltás után elsőként hatalomra került politikusi garnitúra jellegzetességének éppen az

üstökösszerűen felívelő villámgyors karriert tarthatjuk. A mondottakból az is következik,

hogy a 90-ben képviselővé választott politikusok politikai életútját elemezve nem mutathatjuk

ki politikai pozíciók tipikus szekvenciáját, s így a szelekciós utak tipizálásakor szükségképpen

a politikussá válást döntő mértékben elősegítő egy-két tényezőt vehetjük csak alapul (így

például, mint a későbbiekben látni fogjuk, egy a választásokon a parlamentbe bekerült párt

megalapítása körüli bábáskodás nagyon hatékonyan segítette elő a hivatásos politikussá

avanzsálást, és máig tartó helyzeti előnyt biztosíthat a pozíciókért folyó versengésben, ezért

vállalhatónak tűnik, hogy ezt az egyetlen momentumot típusképző ismérvnek tekintsük,

ahogyan a többi típus elkülönítésekor is többnyire egy-egy sikerfaktor középpontba állításával

jártunk el).

Ha rátérünk az első szabadon választott Országgyűlés képviselői által befutott karrierutak

elemzésére, elsőként azt kell megállapítanunk, hogy ezek nem egyforma jelentőségűek,

akadnak domináns és marginális stratégiák. Jelentőségét tekintve első helyre kívánkozik az

imént már megelőlegezett pártalapításra épülő karrier, hiszen a parlament 93 tagja (azaz a

minta több, mint 20%-a) vált politikussá ezen az úton. A pártalapítók ezen privilegizált

helyzete persze egyáltalán nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy (az MSZP kivételével) az

1988-89-ben az állampárt alternatívájaként létrejött politikai szervezetek megalapításában

történt részvétel abban az időben igen bátor (ha nem egyenesen veszélyes) tettnek számított,

kevesen merték erre elszánni magukat, ami így egyrészt egy "alapítói karizma" kialakulása

irányában hathatott, másrészt az alapítók száma igen korlátozott lévén erős személyes

összetartás jöhetett létre a maroknyi elsőként csatlakozott párttag között. Ez utóbbi

96

feltételezésnek az a jelentősége, hogy bár a pártalapítók igen nagy része közvetlenül

pártvezetői tisztségre tudta váltani az említett karizmát (míg a mintába bevont 404 képviselö

közül 60 (14,9%) volt valamilyen szűkebb körű országos pártvezetőség — ügyvivői testület,

intézőbizottság, országos elnökség stb. — tagja, a szélesebb országos vezetésben — országos

tanács, országos választmány stb. — pedig 50 képviselő (12,4%) rendelkezett funkcióval,

addig a 93 magát már a párt alapításánál kitüntetett képviselő közül 24 (25,8%) illetve 21

(22,6%) szerepelt a fenti értelemben vett szűkebb illetve tágabb körű országos vezetőségben,

azaz az "alapító atyák" közel fele fontos párttisztséget töltött be), a "pionírok" között a

hőskorban kikovácsolódott vélhető összetartozás-érzés arra indíthatta a pártvezetővé előlépett

— s így a jelöltkiválasztásban komoly befolyással rendelkező — pártalapítókat, hogy elsőként

a pártfunkcióhoz nem jutott (vagy párttisztséget nem vállalt) egykori társakra gondoljanak,

amikor a képviselői székek szétosztásáról kell dönteni. Hogy milyen komoly "felhajtóerőt"

képvisel az alapítói karizma, arra közvetve egyébként abból is következtethetünk, hogy még

két olyan jelentéktelennek nem nevezhető politikus, mint Antall József és Haraszti Miklós is

mintegy "magyarázkodik" a hivatalos életrajzában, mentséget keres arra, hogy miért nem volt

jelen a párt zászlóbontásánál, s eképp "lélekben" a párt alapítói közé sorolja magát: "A

Magyar Demokrata Fórum rendezvényein, beleértve a tüntetéseket is 1988 elejétől vett részt

(1987-ben az első lakitelki találkozó idején nem tartózkodott itthon)", illetve "Az 1988-89-es

tanévet a New-York állambeli BARD College-ban töltötte, így az SZDSZ-nek nem alapító

tagja".

Ha az imént azt mondottuk, hogy az alapítói szerepvállalás párttisztségre válthatóságát

fedezhetjük fel abban a tényben, hogy az egykori pártalapítók pártbéli súlyukat jóval

meghaladó arányban kerülnek vezető pártfunkcióba, akkor ezt a karizmán kívül egy

általánosabb szervezetszociológiai jelenséggel is magyarázhatjuk, nevezetesen azzal, hogy egy

szervezet tisztségviselői szükségképpen már akkor megválasztásra kerülnek, amikor a tagság

szinte még csak néhány tucat főből áll (s így az alapítók és az első csatlakozók kvázi maguk

közül választanak vezetőket), amíg azonban a szervezeti célok teljesülnek, s nem alakul ki az

eredmények elmaradása miatt bizalmi válság, többnyire ezen első vezetőség leváltására sem

kerül sor, s így egy "nagyra nőtt" szervezetben a tagság egészében megfigyelhető arányához

képest óriási lehet az alapítók vezetőségbeli súlya. Nem látunk ezzel szemben az alapítói

97

karizmán és az alapítók összetartásán kívüli okot amögött, hogy a pártalapítók a

listahelyezések elosztásakor is szisztematikusan előnyösebb pozícióhoz jutottak, mint az

egyéb képviselők: a hat parlamenti párt 1990-es országos listájának első 20 helyén (amelyek a

KDNP kivételével valamennyi pártban "befutó" helynek számítottak) 45 pártalapítót találunk,

másszóval míg a képviselők körében a pártalapítók aránya mintegy 23%, addig a "biztos"

országos listás helyezések 37,5%-a jut nekik, illetve egy másik nézőpontból a 93 pártalapító-

képviselő közel fele a karosszékben nyugodtan hátradőlve figyelhette a választási

eredményeket, mivel saját politikai sorsát — előkelő helyet nyervén az országos listán —

biztosítottnak tudhatta. Ugyanez a pártalapítókat aránytalanul preferáló listasorrend rajzolódik

ki akkor is, ha a megyei listákra tekintünk: 56 pártalapító vágott neki a választásoknak úgy,

hogy valamelyik megyei lista első vagy második helyén volt indítva (ami korántsem volt

persze olyan biztos helyezés, mint az országos lista első 20 pozíciója, ám a 90. márciusi

eredményeket a listák összeállításakor még hozzávetőlegesen sem előrelátó, a

szavazatarányok erős regionális eltéréseit pedig nem is sejtő listaösszeállítók számára ezek a

helyek mindenképpen reményteljesek voltak).

Ugyancsak a pártalapítók helyzeti előnyére következtethetünk akkor is, ha az alapítóknak az

egyes frakciókban megfigyelhető eltérő jelenlétét vizsgáljuk. A parlamentben helyet foglaló

93 pártalapító a következők szerint oszlik meg a 6 képviselőcsoport között: az MDF-ben 20

alapítót találunk (s ők a frakció 12,1%-át alkotják), az SZDSZ-ben 32-őt (33%), az FKgP-ben

7 (15,2%), az MSZP-ben 13 (32,5%), a Fideszben 9 (40,9%), végül pedig a KdNP-ben 12

(54,5%) vallja magáról, hogy részt vett pártja alakuló ülésén. A Kisgazdapárt kivételével ezek

az adatok beilleszthetők egy olyan általános képletbe, melynek értelmében minél kevésbé

szerepelt sikeresen egy párt az 1990-es választásokon (sikeren ezúttal kizárólag az elnyert

parlamenti helyek számát értve), annál nagyobb a frakcióban a pártalapítók aránya. Az FKgP-

nek e szabálytól mutatkozó eltérésére is könnyen találhatunk magyarázatot: a pártban már az

első demokratikus választás előtt megkezdődött az a később éveken át tartó belső hatalmi harc

és a pártvezetés megkaparintása körül folyó rivalizálás, amely végeredményben a pártot 45-ös

mintára újjászervezni kívánó, a párt 1988-as reneszánszában döntő szerepet játszott vonal

teljes felszámolásához és a később csatlakozott trónkövetelők győzelméhez vezetett, s így az

98

előbbi tagjai már a képviselői helyek szétosztásakor sem voltak olyan "közel a tűzhöz", mint a

többi párt alapítóinál az megfigyelhető.

Olyan tendenciát fedezhetünk fel tehát a képviselő-kiválasztódásban, amelyhez hasonlót a

lakóhely kapcsán sikerült kimutatnunk: míg ott azt állapítottuk meg, hogy minden pártban

először a budapesti politikusok jutnak képviselői székhez, s csak az elnyert helyek számának

emelkedésével juthatnak szóhoz a pártközpontban kevesebbet tartózkodó vidéki politikusok,

addig a pártalapítóknak a frakciókon belüli súlyát tanulmányozva arra derül fény, hogy ők is

privilegizált csoportot alkotnak pártjukon belül, az ő képviselővé válásuk a legbiztosabb, s

ezért ha kevés mandátumot szerez a párt, akkor rajtuk kívül csak kevesek számíthatnak a

Kossuth téri belépőre (lásd az alapítóknak a Fideszben és a KdNP-ben regisztrált 41 illetve

55%-os súlyát), ha viszont a párt bőségesen szerez képviselői helyeket, akkor az elsőként a

parlamentbe masírozott alapítók aránya eltörpül a többieké között (lásd az MDF-ben észlelt

12%-ot). Aligha véletlen máskülönben, hogy éppen a lakóhely és az alapítói tevékenység

között fedeztünk fel azonos irányba mutató hatásmechanizmust, hiszen e két változó között is

szoros összefüggést találunk: a 93 pártalapító-képviselő közül 71 él a fővárosban vagy annak

agglomerációs gyűrűjében, vagyis a lakóhely már a pártok szervezésének időszakában is

döntő mértékben befolyásolta, hogy ki kerülhetett a politikai történések fősodrába, s ezáltal a

legjobb esélyekkel kecsegtető szelekciós csatornába.

Aligha túlzás tehát ha kijelentjük: 1990-ben a képviselő-kiválasztódás "királyi útja" a

pártalapítás volt, mivel az alapítók (amennyiben persze nem estek áldozatul belső hatalmi

harcoknak, továbbá vállalták a korábbi foglalkozás elhagyásának és a hivatásos politikussá

válásnak nem mindenki számára vonzó alternatíváját), messze a legjobb esélyekkel vágtak

neki a választásoknak, hiszen mint láttuk szép számban kerültek be pártjuk vezető testületeibe

(márpedig a pártvezetőknek többnyire "bérelt helyük" van a parlamentben), illetve igen

előkelő listahelyezésekhez jutottak. Ezen túlmenően azonban a pártalapítók helyzeti előnye a

parlamentbe kerülés után is megmutatkozik: a kormányzati tisztséget, frakcióbeli vezető

pozíciót betöltő politikusok között az Országgyűlés egészére vonatkozó 23%-os aránynál is

magasabb gyakorisággal találkozunk alapítókkal (a 93 fős listából szükségképpen csak néhány

nevet emelhetünk ki, ám abban a tényben, hogy Szabad György, Göncz Árpád, Pető Iván,

Demszky Gábor, Horn Gyula, Kovács László, Orbán Viktor, Szájer József, Giczy György,

99

Füzessy Tibor, Für Lajos hosszú távon is a magyar politikai élet legismertebb szereplői közé

tartoznak, döntő szerepet tulajdonítunk annak, hogy egykoron pártalapítók voltak, ami

nemcsak a szelektálódásban, hanem a "zsákmány", a pártnak jutó tisztségek elosztásában is

tartós előnyt biztosított számukra).

De ez a helyzeti előny még 1994-ben is érvényesült: miközben a 90-es Országgyűlés tagjai

közül 142-nek sikerült újjáválasztatnia magát a második szabad választásokon (37%), a 93

pártalapító közül 51-nek (55%), másszóval míg az első parlament 23%-át tették ki a pártok

alapításában közreműködött politikusok, az ismétlők között arányuk már 36%. Igazán

beszédes bizonyítékát viszont akkor kapjuk ennek a permanens privilegizáltságnak, ha

figyelembe vesszük, hogy 1994-ben a hajdani alapítók egy része elhalálozás (Csengey Dénes,

Borz Miklós), a politikától történt korábbi visszavonulás, mandátumról lemondás (pl. Kovács

Jenő, Szűcs István), funkció-összeférhetetlenség (Demszky Gábor, Göncz Árpád), pártból

való kilépés (pl. Csurka István, Pozsgay Imre) vagy az újraindulás visszautasítása (pl. Tamás

Gáspár Miklós, Solt Ottília) miatt nem is indult (vagy a parlamentbe be nem került pártban

— pl. MIÉP, EKgP — s így esélytelenül indult) az újjáválasztásért; ekkor ahhoz a

végeredményhez jutunk, hogy 9-en próbálkoztak hiába újabb 4 évre meghosszabbítani

mandátumukat, vagyis a fenti 51 duplázó 85%-os sikermutatót jelent, éppen ezért nem túlzás

talán azt mondani, hogy a pártalapítók — persze ha nem hagyták el pártjukat és nem ment el a

kedvük a politizálástól — örökös parlamenti bérletet váltottak a korai helyzetfelismerésükkel.

Végül azért is indokolt királyi útnak tekinteni a szóbanforgó szelekciós csatornát, mert rajta

keresztül a társadalom legfelső rétegeihez tartozó személyek jutottak az Országgyűlésbe: ha

eltekintünk az FKgP és az MSZP alapítóitól (előbbiek javarészben veterán kisgazdák voltak,

akiknél a politikai reaktiválódás gyorsaságát kevéssé befolyásolta a társadalmi pozíció,

utóbbiak pedig az MSZP reformszellemű vezetői, akik főként a régi rezsim politikai

osztályából kerültek ki, amely akkoriban szintén a társadalmi elit részét képezte), a maradék 4

párt 73 pártalapítója alig néhány kivételt leszámítva az értelmiségi elithez tartozott: az

akadémiai értelmiség súlya a parlament egészén mért közel 20 %-kal szemben körükben 37%,

a jogászok 14, a szellemi szabadfoglalkozásúak 11%-ot képviselnek. Az elitértelmiség ezen

nagyfokú politikai kezdeményezőkészsége persze aligha meglepő, hiszen minden politikai

válságperiódusban és átmenetben övé a főszerep, hogy azután megint visszavonuljon a direkt

100

politizálástól: "A műveltségi elitek politikaidegensége csak gyors demokratizációs

periódusokban rövid időre szakadt meg: 1945 után az egykori fasiszta rendszerekben, a 70-es

években Dél-Európában, 1989-től Kelet-Európában. Az értelmiségiek kezdetben játszottak

bizonyos szerepet a politikai osztályban, de vagy professzonalizálódniuk kellett vagy

visszavonulniuk –ez a folyamat már Kelet-Európa archaikus struktúrái között is

megkezdődött." (Beyme 1992:18).

A "királyi útnál" némiképp profánabb hasonlattal azt is mondhatjuk, hogy a pártok alapításába

történt bekapcsolódás a 90-es évek Közép- és Kelet-Európájában oly’ nagy karriert befutott

piramisjátékok szervezésével állítható párhuzamba: mindkét esetben az ötletadók és a

szervezet kiépítői valamint az idejében, az elsők között csatlakozók közül kerültek ki a

legfőbb haszonélvezők, míg a későn kapcsolók többnyire csak nagyon sokára számíthatnak

befektetésük megtérülésére (már amennyiben persze a szervezet nem bizonyul rövid

életűnek).

Az alapítók mögött a "pártpiramis" második szintjén a helyzetükből adódóan kevésbé sikerre

esélyes, de bizonyos szempontból azért mégis előnyös pozícióból induló politikusokat

találunk: ők a pártok helyi alapítói. Róluk szinte szóról-szóra ugyanaz mondható el "kicsiben",

mint amit a pártalapítók kapcsán állapítottunk meg. Az 1990-es Országgyűlés 66

képviselőjének életrajzában találkozunk azzal az adattal, hogy részt vett pártja valamely

megyei, városi, községi vagy munkahelyi szervezetének megalapításában. A helyi alapítók

többnyire a párt országos megalakulása után néhány hónappal aktivizálták magukat, s eképpen

már nem nagyon rúghattak labdába az országos szintű vezetői pozíciók betöltésénél (a

közülük a szűkebb vagy szélesebb körű országos vezetésbe került politikusok aránya nem

haladja meg a parlamenti képviselők egészére vonatkozó — fentebb már közölt — mértéket),

viszont kárpótlásképpen főként nekik jutottak a megyei vagy városi szintű vezető

párrtfunkciók (32 helyi alapító, azaz a populáció közel fele szerzett ilyen megbízatást). Ezek a

pozíciók azután különösen a területi listák összeállításánál kamatoztak: ugyan az országos

listák első 20 helyén csak 11 helyi alapítót találunk (azaz a szóbanforgó politikusoknak csak

1/6-a jutott reményteli helyezéshez), a megyei listák első és második sorában már közel 1/3-

uknak olvashatjuk a nevét. Mindazonáltal a helyi alapítók politikai érvényesülése elsősorban

az egyéni választókerületekhez köthető (53% szerzett ezen a módon mandátumot), vagyis a

101

helyi pártszervezet életre hívásában játszott kezdeményező szerep a későbbiekben mintha a

legjobb ajánlólevélként hasznosult volna a párt adott körzetben állítandó képviselőjelöltjének

kiválasztásakor.

A pártok országos és lokális alapítóinak parlamentbe vezető útja tehát egyként kiváltságos,

különbséget csak aszerint tehetünk, hogy milyen szinten hasznosult az idejekorán elkezdett

pártépítési tevékenység a jelöltállítás során: míg az előbbiek a legnagyobb eséllyel kecsegtető

országos és megyei listás helyekre tudták átváltani a pártbéli "szenioritásból" (pontosabban a

szervezeten belüli rangidősségből) fakadó helyzeti előnyüket, addig a helyi organizátorok az

egyéni választókerületek jelöltségének elnyerésében tettek szert tetemes fórra.

Hangsúlyoznunk kell mindemellett, hogy az alapítói tevékenységet nem önmagában

tekinthetjük a politikussá-válás sikeres stratégiájának, hanem az csak egy analitikus célból

elkülönített karriertípus differentia specificája: a pártalapítóknak is számos előfeltételnek

kellett megfelelniük ahhoz, hogy a szóban forgó előnyük értékesülhessen (például hiába volt

valaki egy helyi pártszervezet megalapítója, képviselőjelöltté csak akkor válhatott, ha

személyes kvalitásai — egyetemi, de minimálisan középiskolai végzettség, az állampárti

rezsimben nem kompromittált múlt, közéleti szereplésre predesztináló személyiségvonások

stb. — alkalmassá tették arra, hogy hitelesen személyesítse meg pártját a választók előtt).

Bár az imént a politikusszelekció "királyi útjának" neveztük a pártalapítók által befutott

karriert, alighanem olyan útról van szó, amely a rendszerváltás éveit leszámítva járhatatlan, s

így annak ellenére, hogy az 1990-es Országgyűlésből a legtöbb képviselő ilymódon vált

politikussá, ez a szelekciós mechanizmus csak egyszeri jelleggel tehetett szert komoly

szerepre. Csak politikai múlttal nem rendelkező pártok esetében válhat ugyanis kiválasztódási

kritériummá a párttagság kelte; ha egy párt működik már néhány éve, stabil szervezettel

rendelkezik, akkor a pártalapítói karizma és a rangidősség csak akkor képviselhet pótlólagos

"felhajtóerőt", ha a szóbanforgó politikus gyakorlati sikerekkel bizonyított politikai képességei

sem hiányoznak. Hiába volt jelen tehát valaki akár egy maroknyi személy társaságában egy

párt alapításánál, ha az 1990-es választásokon nem szerzett mandátumot, és a köz- vagy a párt

belső életében sem vállalt aktív szerepet, 1994-re a fenti tőkéje elértéktelenedett (a második

parlamenti ciklusban 35 olyan képviselőt találunk az Országgyűlésben, aki 1988-89-ben részt

vett pártja megalapításában, de 1990-ben nem jutott be a Kossuth térre, közülük azonban

102

mindössze egy személy életrajzában nincs jele 1990 és 94 közötti — párt vagy önkormányzati

funkcióvállalásban megtestesült — politikai aktivitásnak); másszóval az első szabad

választáson a parlamentbe került 6 párt soraiban 1994-ben első ízben képviselővé választott

országos vagy helyi pártalapítók a későbbiekben ismertetendő párt- vagy önkormányzati

karrier befutása révén kerültek a jelöltség reális közelségébe, s az 1990-ben még döntő előnyt

biztosító alapítói múlt náluk már csak halvány motívumként játszhatott szerepet a

szelektálódásban.

Mivel egy új párt parlamentbe juttatása valamennyi intézményesült demokráciában a

kivételszámba menő események közé tartozik, nem számíthatunk reálisan arra sem, hogy egy

ilyen szituáció hozhatná magával a pártalapításra alapozott karrierek ismételt előtérbe

kerülését valamelyik következő választáson. Éppen ezért a fenti kiválasztódási mechanizmust

a rendszerváltás időszakának jellegzetességeként tarthatjuk számon, csakúgy mint szinte

mindegyik itt következő karriertípust.

A veterán párttagságon alapuló karriert sok tekintetben a pártalapítói karrier rokonának

tarthatjuk, hiszen mind az alapítói tevékenység, mind az FKgP és a KDNP 40-es években

működött elődpártjában viselt tagság a szervezeten belüli rangidősség közvetítésével fejti ki

hatását. Ez a szelekciós mechanizmus értelemszerűen fel sem merülhetett a további 4

parlamenti pártnál, hiszen ezek nem tekinthették magukat korábban már működött pártok

reinkarnációjának (illetve amelyik tehette volna, az MSZP, az határozottan kizárta a

jogfolytonosságot az elődpártjával), s így tagjaik közül sem hivatkozhatott senki évtizedekkel

korábban szerzett érdemekre. De még a két történelmi párt esetében sem beszélhetünk a

veterán párttagokat egyforma mértékben előnyben részesítő szelektálódásról. Hiszen míg a

Kisgazdapártban az elemzett 46 képviselő közül 21, azaz a minta közel fele számolhatott be a

30-as vagy 40-es évek FKgP-jében viselt párttagságról, addig a KDNP-ben mindössze négyen

vallották, hogy már a Barankovics-féle Demokrata Néppártot is erősítették.

Nem akarjuk mindazonáltal azt a látszatot kelteni, mintha egy 40-es évekből való

párttagkönyv a történelmi múlttal rendelkező pártokban önmagában is biztosíthatta volna

birtokosának a parlamenti belépőt, az sokkal inkább más elemekkel kombinálva mozdíthatta

103

elő a politikai érvényesülést. Így a szóbanforgó veteránok jelentős része bekapcsolódott pártja

újjászervezésébe, s ennek révén a pártalapítók vagy helyi alapítók már ismertetett pályáját

futotta be. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az alapítók privilegizált csoportjába kerülésnek

hatásos előmozdítója lehetett a régi párttagság, hiszen számos esetben tudunk arról, hogy a

már 4 évtizeddel korábban is egy pártban politizált személyek számon tartották egymást, az

egypárti diktatúra éveiben ha nem is folytattak közös ellenzéki tevékenységet, de találkoztak

és megvitatták egymással a politikai helyzetet (így például Balogh György és Kósa András

még életrajzában is fontosnak tartja kiemelni, hogy "A Kádár-rendszer idején évenként egy

alkalommal összehívta a volt kisgazdapárti vezetőket" illetve "1977-től részt vett a párt

vezetőinek évenkénti budapesti találkozóin"), ezért az újjászerveződés megindulásakor

alighanem az ilymódon egy jól karbantartott kapcsolathálóra felfűzött veteránok

kapcsolódhattak be elsőként a párt tevékenységébe. Az is bizonyosnak látszik, hogy

javarészben a veterán kisgazdák aktivizálódásának betudhatóan volt képes az FKgP 1989-90-

ben erős országos szervezettségre szert tenni, így képviselővé jelölésük a fenti folyamatban

szerzett érdemeik elismerését is jelenthette. Akadnak viszont ezzel szemben olyan

országgyűlési képviselők is, akiknek életrajzában hiába keresünk a hajdani párttagságon kívül

érdemleges jelenkori politikai tettet. Kováts László például 1938 és 45 között az FKgP

nógrádi főtitkára, 1946 és 48 között országgyűlési képviselő volt, későbbi, a rendszerváltás

idején végzett politikai tevékenységét azonban egy fél mondatban össze tudta foglalni:

"miután újjáalakult az FKgP, felújította tagságát.". Az ő esetükben talán joggal

feltételezhetjük, hogy pusztán a régi párttagságból fakadó tekintélyt kiaknázva is sikerülhetett

a jelöltséget elnyerniük

A veterán párttagságra alapozott karriert az előzőekhez hasonlóan egyszerinek és

megismételhetetlennek kell tartanunk, s nemcsak azért, mert azok a személyek, akik magas

életkoruknak köszönhetően még tagjai lehettek az 1948 előtti többpártrendszer idején

működött valamelyik pártnak, a 90-es években a természetes generációváltás következtében

szükségszerűen kiöregedtek a politikából (az első és második parlamenti ciklus között eltelt 4

esztendő önmagában még nem magyarázná a veterán politikusoknak 1994-ben tapasztalt

nagymértékű kihullását az FKgP és a KDNP képviselőcsoportjából, hiszen ha a szóbanforgó

politikusok nem érezték magukat 1990-ben túlságosan idősnek — egyébként jócskán 60

104

felett — a feladatra, akkor aligha választhatta mindegyikük az önkéntes visszavonulást az

időközben eltelt 4 év miatt megfogyatkozott erő miatt). Sokkal inkább arra kell

gyanakodnunk, hogy a veterán politikusok olyan időszakban estek át a politikai szocializáción

és emiatt olyan politizálási stílust sajátítottak el ifjú korukban, amely meggátolja a 90-es évek

politikai küzdelmeiben történő effektív részvételüket, aminek következtében az 1994-ben már

inkább dinamikusan és pragmatikusan politizáló képviselőjelölteket reflektorfénybe állítani

kívánó pártok nemigen számoltak velük.

A képviselővé választott politikusok egy további csoportja az utolsó — 1985-ben

megválasztott — pártállami Országgyűlésben viselt mandátumára alapozta 1990-es sikerét.

Mintánkból 18 politikus foglalt helyet már a rendszerváltást megelőzően is a parlamenti

padsorokban, azonban ebbe a karriertípusba csak azokat soroltuk közülük, akik ezen a tényen

kívül nem rendelkeztek más politikai tőkével (s így nem tartozik ide 5 olyan MSZP-s

politikus, akik pártjuk legfelső vezetésébe tartozván a korábbi országgyűlési tagságuktól

függetlenül is bizton számíthattak a képviselői címre). A szóbanforgó 13 képviselő a

rendszerváltás nyitányát követően viszonylag gyorsan hangot váltott (vagy mint Király Zoltán

már eleve nem tartozott a minden felszólalásában a pártközpont szája íze szerint

megnyilatkozó kórusba), s így a korábbi rendszer kiszolgálóira ragasztott bélyeg nélkül

vághatott neki az 1990-es választásoknak. Két emblématikus figura — a bizonyos szavazói

csoportokban élvezett közismertségük folytán pártjuknak különösen fontos, s ezért országos

listán jelölt Jakab Róbertné és Szentágothai János — kivételével valamennyien az 1985-ös

választókerületükben indultak, amiből arra következtethetünk, hogy sikerükben a legnagyobb

szerepet a lokális ismertségük játszotta, azonban itt nem pusztán a helyi notabilitások (később

még részletesen ismertetendő) foglalkozási és társadalmi presztízsen nyugvó ismertségéről és

népszerűségéről van szó, hanem ahhoz a parlamenti politizálás is döntő mértékben

hozzájárult. Ennek bizonyítéka lehet, hogy az 1990-ben pártok támogatása nélkül mandátumot

szerzett 4 független képviselő közül 3 már a korábbi Országgyűlésben is szerepelt (a

negyedik, Németh Miklós pedig szintén rendelkezett politikusi ismertséggel, ha azt nem is

képviselőként szerezte), vagyis a pártok főszereplésével működő modern demokrácia

legkilátástalanabb helyzetben lévő alakjai, a független képviselőjelöltek számára

105

elengedhetetlen sikerfeltétel volt a parlamenti politizálással megszerezhető legalább lokális

szintű politikusi ismertség. A pártszínekben megválasztott képviselők estében is döntő

szerepe lehetett mindazonáltal a korábbi mandátumnak, az őket indító pártok ugyanis

alighanem nagyobb esélyt tulajdoníthattak egy a választók körében már bevezetettnek számító

(ugyanakkor nem kompromittálódott) névnek, mint egy ismeretlen személy népszerűsítésének.

Ha ennek ellenére is ilyen csekély az ezen a szelekciós csatornán át az Országgyűlésbe került

képviselők száma, annak okát abban láthatjuk, hogy elenyésző számban foglaltak helyet az

utolsó pártállami parlamentben olyan személyek, akik utat találtak volna napjaink pártjaihoz

(és nem csupán az 1990 előtt ellenzékben volt 5 pártról van itt szó, hiszen az 1985-ben

megválasztott parlament tagjai az MSZP színeiben is elenyésző számban váltak csak újra

képviselővé: az 1994-es nagy szocialista diadal is csak 12 egykori képviselőt juttatott újra az

Országgyűlésbe), ami nem is csoda, hiszen az a parlament egy látszatdemokrácia díszlete volt,

s tagjai is ezen funkciónak megfelelően lettek összeválogatva, aminek következtében döntő

többségük számára teljesen idegen világ volt a plurális demokrácia.

Érdemes megemlítenünk még, hogy a most elemzett karriertípus sem bír azonos jelentőséggel

minden frakcióban. A már említett három független képviselőn kívül hét MDF-es, két

szocialista és egy szabaddemokrata honatya volt 1990 előtt is képviselő, vagyis amint az már a

rendszerintegráltság kérdése kapcsán is megmutatkozott, az MSZP-n kívül lényegében csak az

MDF nem lökte el magától a múlt rendszerben is politikai szerepet vállalt személyeket, s ezen

a képen a 94-es eredmények figyelembe vétele sem módosít (ekkor az újonnan megválasztott

8 egykori képviselő közül 7 az MSZP-ben, 1 a KDNP-ben jutott mandátumhoz). Szólnunk

kell végezetül arról is, hogy a fenti karriertípus nemcsak, hogy kevés, hanem egyben csekély

jelentőségű politikusoknak biztosította a kiemelkedést: valamennyi ezen utat bejárt képviselő

a parlament második vagy harmadik vonalához sorolható (amit mutat az 1994-es gyenge

újjáválasztási statisztika is: a 11 nem-MSZP-s "régi" képviselő közül mindössze 2 tudott a

második szabad választáson duplázni), ami arra utalhat, hogy ez a szelekciós csatorna

valószínűleg csak szükségmegoldásként működött, s a pártok 1989-es káderhiányának

feloldására szolgált.

106

Az eddigiekben bemutatott karriertípusokat eltérő jelentőségük ellenére is azért volt logikus

egymás után tárgyalni, mert valamennyiben valamilyen politikai teljesítmény volt a

kiválasztódás feltétele (legyen szó akár pártalapításról, évtizedekkel korábbi aktivista

szerepről vagy pártállami közszereplésről), az ezután következőekben viszont többnyire igen

halvány vagy egyenesen semmiféle politikai motívummal nem találkozunk. Ezek egyikében a

magasszintű szaktudás vált a politikai karrier alapjává. A politikusszelekció ezen változatának

érvényesüléséhez az teremtette meg a feltételt, hogy a háromoldalú tárgyalások

megindulásával, majd a választási programok összeállításának aktuálissá válásával az új

pártok részéről sürgető szükséggel mutatkozott meg az alkotmányjogi, gazdaságpolitikai,

mezőgazdasági, pénzügyi stb. Szakemberek iránti igény. Az említett projektekbe

bekapcsolódó szakértők többnyire a legmagasabb szintű pártvezetők keze alá dolgoztak, ami

azért fontos, mert ilymódon a helyi alapszervezeteket és a megyei pártvezetőségeket kikerülve

közvetlenül előkelő országoslista-helyezésekkel tudták elismertetni a pártnak tett

szolgálataikat.

Ugyan ebbe a karriertípusba nem tartoznak sokan (18 fő, a minta 4,5%-a), ismételten

hangsúlyoznunk kell, hogy a tipológia megalkotásakor a politikai karriert döntő mértékben

elősegítő tényezőt kerestük, s így például az olyan pártalapítókat, akik a későbbiekben

szakértőként is jelentős érdemeket szereztek (mint például Fekete Gyula, aki az MDF alapító

tagja és egyúttal pártja szociálpolitikai szakértője volt a háromoldalú tárgyalásokon, vagy

Tardos Márton, aki az SZDSZ-nek egyik alapítója és vezető gazdaságpolitikai szakértője

volt), a pártalapítói karriertípushoz soroltuk, mivel feltételeztük, hogy az alapítói

szerepvállalás erősebb impulzust adhatott politikusi felemelkedésüknek, mint a szakértői

tevékenység (hiszen a pártalapítók többnyire vezető funkciókat töltöttek be a pártban, s ezáltal

választási esélyeiket jobban menedzselhették, mint a pártnak fontos, ám sorsukat mégiscsak a

pártvezetés kezében tudó, s így annak kiszolgáltatott szakértők). Éppen ezért semmiképpen

sem akarjuk azt állítani, hogy a magasszintű szaktudás csak a most elemzett csoport esetében

kapcsolódott volna össze a politikai előmenetellel, de csak a szakértői karriernél figyelhetjük

meg a szaktudás önmagában vett szelekciós-emeltyű-szerepét. Ha a szóbanforgó képviselők

nem is politikai tettekkel hívták fel magukra a figyelmet 1989-ben, ez nem zárta ki, hogy a

későbbiekben politikusként is avatott és tehetséges személynek bizonyuljanak: bár Kónya

107

Imre, Tölgyessy Péter, Torgyán József nevét mint jogi szakértőkét ismerte meg a közvélemény

az Ellenzéki Kerekasztal körül végzett tevékenységükkel összefüggésben, végül mindhárman

a legfényesebb és legkíméletlenebb debattőr-csilagokként és frakciójuk vezéreként írták be

nevüket a magyar parlamentarizmus történetébe. Mások ugyanakkor képviselőként is

elsősorban szakemberek maradtak, nem tudták a politikai cselekvés logikáját elsajátítani,

aminek következtében politikusi pályafutásuk sokszor rövid véget ért (lásd például Bod Péter

Ákos, Botos Katalin, Kupa Mihály visszatérését a gazdasági illetve gazdaságpolitikai életbe).

Bár a szakértői karriert politikai motívumokban szegénynek mondtuk, az többnyire mégsem

politikamentes, hiszen a szakértők a tárgyalásokon, a pártvezetőkkel történő egyeztetéseken

stb. legalább "beleszagolhattak" a nagypolitika levegőjébe. Ezzel szemben a most következő

"reklámemberek" úgy válhattak képviselővé, hogy politikával gyakran csak az érdeklődő

állampolgár szintjén találkoztak. Az ehhez a karriertípushoz sorolt politikusok közös

sajátosságát abban fedezhetjük fel, hogy személyes ismertségük vagy nevük valamely nem-

politikai szervezetével történt összefonódása miatt a választók (illetve bizonyos választói

csoportok) körében mindannyian erős szavazatvonzó képességgel bírtak, ami miatt pártjuknak

kifizetődőnek tűnt indításuk, mégha a kérdéses személyek legtöbbször alig kötődtek is a

párthoz (általában még a pártnak sem voltak tagjai). A reklámértékkel bíró személyek

politikai karrierje lehetett formális alku eredménye (például Hága Antónia és Horváth Aladár

a Phralipe cigányszövetség és az SZDSZ, Szigeti György a Vakok Szövetsége és az SZDSZ,

Kéri Kálmán és Zimányi Tibor a Recski Szövetség és az MDF közötti választási

megállapodás értelmében került fel az említett pártok országos listájára), s ekkor a

szerződésben részes civil szervezet vállalta, hogy a parlamenti helyért cserében tagjait a

partner-párt támogatására hívja fel, de megvalósulhatott szervezetek közti hivatalos adok-

kapok nélkül is, amikor is a párt egy társadalmi szervezet vezetőjének listára vételét

önmagában is utóbbi tagságának politikai magatartását orientáló tényezőnek tartotta (így

került például Paszternák László, a Vasasszakszervezet vagy Baka András, a Tudományos

Dolgozók Szakszervezetének elnöke az MSZP illetve az MDF listájára). Természetesen

ezúttal is érvényes, hogy nem csak az ebbe a csoportba sorolt képviselők bírhatnak a

karriertípus elkülönítéséhez alapul szolgáló tulajdonsággal, de csak az ő esetükben vált az

108

önmagában is a kiválasztódás döntő momentumává (ezért például Vásárhelyi Miklóst és

Halda Alizt, akik a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) vezetőiként legalább annyira

emblematikus figurák voltak, mint a Recski Szövetség két említett vezetője, nem itt vettük

számba, mert ők az SZDSZ alapító tagjaiként alighanem társadalmi szervezetben viselt

funkciójuk nélkül is eséllyel rendelkeztek volna a parlamenti belépőre).

Az 1990-es választásokon reklámfiguraként képviselővé választott személyeknek azonban

csak egy része futott be politikai karriert társadalmi szervezetben viselt tisztsége nyomán;

másik részük közismertségük miatt vált pártjuk számára fontossá, hiszen az első szabad

választások idején a lakosság számottevő része előtt még ismeretlen politikai szervezetek

nemcsak programjukkal, hanem széles körben népszerű, a pártot személyükkel legitimáló

jelöltek csatasorba állításával is támogatókat szerezhettek. Ismételten szükségesnek látszik

mindazonáltal ehelyütt is felhívni a figyelmet arra, hogy karriertipológiánk kialakításakor a

képviselők hivatalos életrajzából indulhattunk csak ki, s így különösebb aggály nélkül

tekintettük "reklámértékkel bíró civilnek" például Darvas Ivánt vagy Nagy Attilát, akik

pártonkívüliként, bármiféle értékelhető politikai tett nélkül, illetve Török Ferencet és

Gyarmati Dezsőt, akik a választások előtt kiváltott friss tagkönyvvel, ugyanakkor semmiféle

említésre méltó pártfunkcióval nem rendelkezve kerültek be az Országgyűlésbe, nem zárható

ki viszont, hogy egy mélyinterjúban előttünk rejtett, s besorolásukat megkérdőjelező

motívumok is felszínre kerülhetnének. A későbbiekben látni fogjuk, hogy sok — a lokális

népszerűségre alapozott karriert befutó — képviselő rendelkezett olyasfajta ismertséggel,

hiteles személyiséggel, amelyek segíthették "eladni" pártjukat a választók körében, őket

azonban mégis indokoltnak látszott megkülönböztetni a most tárgyalt "reklámemberektől",

mert utóbbiak nem csupán egy választási körzetben, hanem országos léptékben fejtettek ki

szavazatvonzó hatást, aminek következtében karrierjük nem egy helyi szervezet, hanem az

országos pártvezetés felkérése nyomán bontakozhatott ki, s így parlamentbe kerülésük is

elsősorban a párt, és nem saját személyes választási eredményük függvénye volt.

Érdemes végezetül felfigyelnünk arra, hogy a 21 fenti karriert befutott képviselő igen

aránytalanul oszlik meg az egyes frakciók között: míg az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az

MSZP-ben arányuk meghaladja a parlamenti főátlagot, a másik három pártban alig-alig vagy

egyáltalán nem (ld. A Fideszt) találkozunk velük, ami felveti azt a kérdést, hogy van-e

109

összefüggés a reklámemberek szerepeltetése és a párt választási eredménye között, azaz

hozzájárult-e a két legnagyobb parlamenti erővé vált párt, az MDF és az SZDSZ sikeréhez az

a faktor, hogy viszonylag sok, a párthoz szorosan nem kötődő, ellenben közismert húzóembert

vettek fel listáikra. A válasz korántsem magától értetődő, hiszen fordított irányú kauzális

kapcsolat is elképzelhető, vagyis hogy a tömegtámogatással rendelkező társadalmi

szervezetek, a közvélemény előtt ismert személyiségek inkább a konszolidált, az 1989 őszén a

már többé-kevésbé pontosan kirajzolódó pártok közötti erőviszonyok alapján a választásokon

élre várt pártokkal keresték a kapcsolatot, saját sikerüket eképp inkább biztosítottnak látva.

Akárhogyan is áll a dolog, az bizonyára nem véletlen, hogy — amint az a képviselők

társadalmi hátterét elemezve megmutatkozott — a generációs értelemben zárt Fidesz és FKgP,

valamint az ideologikusan-világnézetileg zárt FKgP és KDNP kevéssé tudott kapcsolatot

találni olyan párton kívüli személyiségekhez, akik segítettek volna népszerűsíteni a pártot, s

így érthető, hogy ezekben a frakciókban nemigen találkozunk reklámfigurákkal. De a

szóbanforgó 3 párt nemcsak szociális értelemben volt zártabb a többinél, de mintha általában

is gyanakvóan viszonyult volna a nem-párttag személyekhez: amint azt a 15. táblázatból

láthatjuk, az FKgP-ben, a Fideszben és a KDNP-ben

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

párttag 149 88,2 73 75,3 45 97,8 33 82,5 22 100,0 20 90,9 342 86,4

nem tag 20 11,8 24 24,7 1 2,2 7 17,5 - 2 9,1 54 13,6

összesen 169 97 46 40 22 22 398

15. táblázat: párttagok és pártonkívüliek az egyes képviselőcsoportokban

elenyésző számban vannak a párthoz nem csatlakozott képviselők, s ennek a ténynek a

hátterében nem gyaníthatjuk a viszonylag szerény választási eredményeket (vagyis nem

gondolhatjuk, hogy az "előbb a pártvezérek, utánuk a párttagok, leghátul a pártonkívüliek"

jelszóval visszaadható mandátumszétosztási elv érvényesülése következtében utóbbiak is

nagyobb számban kerültek volna a parlamentbe, ha a párt az 1990-ben szerzett helyek esetleg

2-3-szorosát nyerte volna el), hiszen a Kisgazdapártnál gyengébb eredményekkel büszkélkedő

110

MSZP-ben átlag fölötti a pártonkívüliként képviselővé választott személyek aránya, továbbá

az MDF-ben és az SZDSZ-ben a nem-párttagok nem csak a gyenge kilátásokkal kecsegtető

listahelyekről tudtak mandátumot szerezni (az MDF országos listáján például az első 20

helyen 3 pártonkívülit találunk, s ez a 15 %-os arány még meg is haladja a frakcióban

észleltet), s így bekerülésük nem pusztán pártjuk várakozáson felül sikeres befutásának

tulajdonítható, amint nem is csupán annak, hogy ez a két párt szerezte a legtöbb egyéni

mandátumot (mert mint látni fogjuk, az egyéni kerületekből ténylegesen gyakrabban kerültek

a parlamentbe pártonkívüli személyek), vagyis nem csak az összetételhatás munkál a pártok

fenti adatai mögött, hiszen például a Kisgazdapárt egyéni kerületekben szerzett

mandátumainak aránya (az összesen 46 közül 11, 23,9%) nem sokkal marad el az SZDSZ-é

mögött (38 a 97-ből, 39,2%), míg a pártonkívüliek súlya összehasonlíthatatlan a két

frakcióban. Éppen ezért talán megkockáztatható az a kijelentés, hogy az egyes

képviselőcsoportokban mért pártonkívüli-arány összefüggésben állhat a pártok választási

stratégiájával is: a jól identifikálható szavazótáborhoz (falusi lakosság, fiatalok, keresztény

világnézetűek) forduló pártok, az FKgP, a Fidesz és a KDNP valószínűleg kevésbé tarthatták

lényegesnek, hogy össztársadalmi szinten észlelhető népszerűségüket a párthoz nem tartozó,

de esetleg szavazatokat hozó személyiségek indításával is növeljék.

Ha az imént óvtunk attól, hogy az egyes pártokban a tagsággal nem rendelkező képviselők

eltérő arányát pusztán a pártok egyéni kerületben szerzett mandátumainak különbségére

vezessük vissza, akkor ezzel implicite már megelőlegeztük, hogy — amint azt a 16. táblázat

mutatja — az egyéni kerületekben megválasztott képviselők között lényegesen több

pártonkívüli személyt találunk, mint a listán bekerült társaik körében. Ha figyelembe vesszük,

hogy a körzetben mandátumot szerzett képviselők életkori, nemi és foglalkozási jellemzői is

szignifikánsan különböznek a parlament egészére jellemzőtől (ld. 17. és 18. táblázat), akkor

joggal gondolhatunk arra, hogy ezek a sajátosságok nem voltak

egyéni területi lista országos lista összesen

párttag 145 80,6 120 92,3 81 86,2 346 85,6

nem párttag 35 19,4 10 7,7 13 13,8 58 14,4

összesen 180 130 94 404 100,0

16. táblázat: párttagok és pártonkívüliek aránya a különböző mandátumtípusok szerint

111

egyéni listás összesen

munkás, mezőgazdasági fizikai 3 1,7 8 3,6 11 2,7

közvetlen termelésirányító, admininisztratív alk. 6 3,3 6 2,7 12 3,0

hivatásos katona, rendőr 1 0,6 1 0,4 2 0,5

újságíró 5 2,8 5 2,2 10 2,5

pap, lelkész, rabbi 7 3,9 4 1,8 11 2,7

pártok, szakszervezetek, társ.-i szervezetek alk.-i 3 1,7 15 6,7 18 4,5

önálló 4 2,2 10 4,5 14 3,5

tanár, tanító, óvónő 20 11,1 12 5,4 323 7,9

egyetemi oktató, tudományos kutató 26 14,4 53 23,7 79 19,6

jogász 21 11,7 26 11,6 47 11,6

orvos, állatorvos, gyógyszerész 33 18,3 16 7,1 49 12,1

egyéb (műszaki, agrár, közgazdasági) értelmiségi 27

15,0 23 10,3 50 12,4

államig.-i és gazdasági közép- és felsővezetők 14 7,8 18 8,0 32 7,9

művész, közműv.-i alkalm., szellemi szabadfogl. 6 3,3 14 6,3 20 5,0

egyéb – 8 3,6 8 2,0

összesen 180 44,6 224 55,4 404 100,0

17. táblázat: a képviselők jellemző foglalkozása a mandátum típusa szerint

közömbösek a kiválasztódás folyamatában sem. A lokális népszerűségre alapozott politikai

karrierek jellegzetességét éppen abban láthatjuk, hogy az azt befutott politikusok személyes

tulajdonságaik kiaknázásával voltak képesek elnyerni a választópolgárok rokonszenvét

(körükben kiugró arányban találunk érett, erejük teljében lévő férfiakat, akik szakmájuk,

foglalkozásuk révén ismertségnek, megbecsültségnek örvendtek a választókerületben vagy

annak egy részében) és mellékes szempont volt náluk a párttagság illetve a politikai aktivitás.

112

egyéni listás összesen

–29 4 2,2 21 9,4 25 6,2

30-34 25 13,9 22 9,8 47 11,6

35-39 40 22,2 28 12,5 68 16,8

40-44 31 17,2 28 12,5 59 14,6

45-49 39 21,7 33 14,7 72 17,8

50-54 14 7,8 28 12,5 42 10,4

55-59 15 8,3 16 7,1 31 7,7

60– 12 6,7 48 21,4 60 14,9

férfi 173 96,1 202 90,2 375 92,8

nő 7 3,9 22 9,8 29 7,2

összesen 180 44,6 224 55,4 404 100,0

18. táblázat: a képviselők nemek és korcsoportok szerinti megoszlása a mandátum típusa

szerint

Ezzel természetesen nem állítjuk sem azt, hogy az egyéni körzetben megválasztott képviselők

mindegyike (vagy akár csak többsége) a helyi ismertségét használta volna politikai

ugródeszkaként, hiszen a 180 egyéni mandátumot szerzett politikus jelentős része például a

helyi pártalapítók útját járta be, sem azt, hogy a most elemzett karriertípushoz sorolt

személyek mindannyian egyéni kerületből kerültek volna be az Országgyűlésbe, mivel

mindegyik pártnál tendenciaszerűen felfedezhető volt az a jelölési gyakorlat, hogy az egyéni

körzetekben indított jelölteket többnyire felvették a párt megyei vagy országos listájára is (az

1990 márciusában a parlamentbe bekerült 386 képviselőnek mindössze 15%-a szerepelt

kizárólagosan egyéni jelöltként (vö. Farkas-Vajda 1991: 13)), s így ha egy helyi notabilitásnak

nem is sikerült szűkebb pátriája képviselői címét elhódítania, sokszor vigasztalódhatott a

listán mégiscsak ölébe pottyant parlamenti belépővel. Éppen ezért a körzetben illetve listán

megválasztott politikusok közötti szocio-demográfiai különbségekről tanúskodó táblázatokat

első közelítésben csak annak bizonyítékaként fogadhatjuk el, hogy a választópolgárok

szívesebben adták szavazatukat a fentebb már említett tulajdonságokkal bíró jelöltekre

(előnyben részesítették a férfiakat a nőkkel, a középkorúakat a fiatalabbakkal és idősebbekkel,

a választókerületben lakókat a kívülről "importáltakkal", a "becsületes" értelmiségi

113

foglalkozásúakat (orvos, tanár, mérnök, pap stb.) a mindennapi gondolkodástól távolabb álló

szakmát űzőkkel (tudományos kutatók, művészek stb.) szemben).

Az a tény, hogy ugyanezek a tulajdonságok egy karriertípus elkülönítésében is szerepet

játszanak, már arra vezethető vissza, hogy a pártok alighanem tisztában voltak a szavazók

ezen preferenciáival, és az egyéni körzetekben tudatosan igyekeztek ezeknek megfelelő

jelölteket találni. Ennek során először feltehetően a pártban már valamilyen érdemeket

szerzett személyeket mérték fel, s csak ha ez nem vezetett eredményre, akkor kerültek képbe

más személyek, s ez utóbbiakat soroltuk a szóbanforgó karriertípus reprezentánsai közé.

Ebből következően ahhoz, hogy valakit a notabilitások között vegyünk számba,

elengedhetetlen feltétel volt a számottevő politikai aktivitás hiánya. Ez utóbbi tény azonban

nem feltétlenül jelent pártonkívüliséget (amint a 16. táblázatból is kitűnt, a párttagság

mellőzésével politikussá vált személyek összességében az Országgyűlésnek csak jelentéktelen

hányadát alkotják, és ez a részsokaság sem csupán a most tárgyalt karriertípust befutott

politikusokból tevődik össze); politikai háttérrel nem rendelkezőnek tekintettük azokat a

jelölteket is, akik ugyan előbb vagy utóbb csatlakoztak egy párthoz (általában utóbb, a helyi

notabilitások között ugyanis ritkán találunk 1989 ősze előtt párttagkönyvet váltott

személyeket), de pártvonalon nem emelkedtek magasabb méltóságokig. (Jelentékeny —a

szelektálódást hathatósan előmozdító — pártfunkciónak nem tekintettük ebből a szempontból

a kisebb települések helyi alapszervezeteinek vezetőségi pozícióit, hiszen például a két

következő röviden összefoglalt politikai életútban: "Az FKgP munkájába 1989. szeptember

11-én kapcsolódott be, ekkor lépett be a párt csokonyavisontai szervezetébe, ahol elnökké

választották.", illetve "1988. november 24-én lett a Magyar Demokrata Fórum tagja, s 1989

november elsején a mezőhegyesi MDF-szervezet vezetőjévé választotta." Már a helyi

pártvezetői cím elnyerésében is alighanem döntő szerepet játszott az a momentum, hogy a két

szóbanforgó személy a településen élő állatorvos illetve ügyvéd volt, vagyis ugyanarról a

tőről, a helyi tekintélyből fakad mind a képviselőjelölti, mind a helyi pártvezetői felkérés, és

utóbbi nem oka az előbbinek.)

Az ehhez a karriertípushoz sorolható mintegy 90 képviselő pártok közötti megoszlása nagy

vonalakban követi az egyes pártok által nyert mandátumok megoszlását: a helyi notabilitások

114

mintegy fele az MDF színeiben lett képviselő, egyharmaduk az SZDSZ-ben, nem

elhanyagolható arányuk az FKgP-ben sem, ugyanakkor a többi párt képviselői között szerepük

marginális. Ez az összefüggés arra utal, hogy a szóbanforgó szelekciós csatornán keresztül a

parlamentbe érkezett politikusok a képviselőjelölti garnitúra második vonalához tartoztak:

amennyiben egy párt nem ért el megfelelő szavazatarányt a választásokon, akkor ebben a

pártban nem jutottak képviselői székhez helyi tekintélynek örvendő személyiségek, míg az

eredmények javulásával egyre több ilyen személy kerülhetett be az Országgyűlésbe. Nemcsak

arról van azonban szó, hogy a választási szisztéma következtében a kisebb támogatottságú

pártok az egyéni kerületekben szinte képtelenek nyerni, s így a lokális tekintélyük biztosította

szavazatvonzó képesség miatt elsősorban egyéni jelöltként fontos notabilitások kis pártok

színeiben kevés eséllyel rendelkeznek az egyéni győzelemre, hanem arról is, hogy a listákon

olyan előnytelen helyezésekkel voltak kénytelenek megelégedni, amelyekről csak nagy pártok

esetében lehetett bekerülni a parlamentbe. Ez a másodhegedűs szerep, úgy tűnik, azonban nem

csak a választásokra korlátozódott: az egyik legnagyobb súlyú karriertípus reprezentánsai a

későbbiekben sem tudtak igazán megkapaszkodni a politika élvonalában, alig tucatnyiuk neve

cseng a második parlamenti ciklus vége felé ismerősen a közvélemény fülében (a

legismertebbek talán G. Nagyné Maczó Ágnes, Kuncze Gábor, Wekler Ferenc). A többiek

vagy nem tudták újabb négy évre prolongálni megbízatásukat, vagy 7-8 év képviselőség alatt

sem tudtak kitörni a politikai jelentéktelenségből. Az eddig mondottak értelmében ezért a

helyi népszerűségre alapozott politikai karrierek érvényesülését diszfunkcionálisnak és

kényszerszülte megoldásnak kell tartanunk: a pártok a főleg a nagyvárosokon kívüli

választókerületekben észlelt akut káderhiányukat áthidalandó voltak minden bizonnyal

kénytelenek lokális tekintéllyel bíró személyeket jelöltnek felkérni (káderhiányon itt nem

feltétlenül a képviselőjelöltségre aspiráló párttagok, hanem a választók elé kiállítható —

biztos egzisztenciával, megfelelő értelmi képességekkel, erkölcsi feddhetetlenséggel,

lehetőség szerint megfelelő kiállással és fellépéssel stb. rendelkező —, a pártot nem lejárató,

hanem inkább népszerűsítő személyek hiányát értve), ez utóbbiak legtöbbjéről azonban hamar

bebizonyosodott, hogy nem kivárásból nem vetették magukat korábban is a politika

mélyvizeibe, hanem a parlamentben is megmaradtak a politikai történéseket inkább kívülről

figyelő "civileknek". A káderhiányra vonatkozó feltételezésünket erősíti meg az a tény is,

115

hogy egyedül az MSZP soraiban nem találunk 1990-ben a fenti karrier befutása után

képviselővé vált politikusokat: az állampárt utódjának terhét nyögő, ugyanakkor annak

előnyeit (kiváló infrastruktúra, szervezettség, tömeges tagság stb.) is élvező Szocialista Párt

alighanem válogathatott a jelöltségre aspiráló tagjai vagy szimpatizánsai közül, s így ritkán

szorulhatott arra, hogy politikai újoncokat bízzon meg önmaga megszemélyesítésével

egyrészt, másrészt listái jobb helyeit olyan nagy arányban foglalták el a bőséges számban

továbbra is a politikából élni kívánó múlt rendszerbeli "politikai osztály" tagjai (a központi és

területi pártapparátus valamint az állami vezetés vezető beosztású alkalmazottai), hogy a párt

színeiben esetleg mégis indított helyi notabilitások nagyon messze voltak a választási

sikerektől, az MSZP-nek a ténylegeset jóval felülmúló szavazataránya esetén sem igen

kerülhettek volna be a parlamentbe.

Fenti diagnózisunkból következően a helyi tekintélyek tömeges parlamentbe áramlását is

egyszeri jelenségnek kell tartanunk: kiépült országos szervezettel, megfelelő létszámú

tagsággal rendelkező pártok esetében nemigen fordulhat elő, hogy hozzájuk alig kötődő

személyeket ilyen nagy számban kérjenek fek képviselőjelöltnek, hiszen a tagság, és

különösen a megyei, területi vezetők sehol sem pusztán a politikai elvbarátok alkotta közösség

öröméért járnak el a pártba, hanem részesülni akarnak a párt által megszerzett javakból

(elsősorban a "zsákmányból", a pártnak jutó közhatalmi funkciókból) is, éppen ezért

féltékenyen figyelnék, ha valaki "kívülről előzné őket", azaz politikai érdemek nélküli

személy kapná helyettük a jelöltséget.

Az eddigiekben ismertetett többé-kevésbé világosan kirajzolódó szelekciós csatornák ugyan

mintánk több, mint 80%-ának tipizálását tették lehetővé, nem akarjuk elhallgatni, hogy nem

elhanyagolható számú képviselő esetében találgatásokra vagyunk utalva azzal kapcsolatban,

hogyan milyen tényezők játszhattak főszerepet politikussá válásukban. Rájuk vonatkozóan

megfogalmazhatunk ugyan néhány feltevést, de a rendelkezésünkre álló források alapján

ezeket nem tudjuk ellenőrizni. Ezek sorában elsőként nem zárhatjuk ki, hogy már 1988-89

folyamán is működhetett az a szelekciós mechanizmus, amelynél a pártban végzett munka, az

elismert politizálás biztosította a politikai felemelkedést. Csak erre az okra tudunk gondolni,

116

amikor olyan politikai életutakról olvasunk, melynek alanyai nem szereztek politikai tőkét

sem alapítói tevékenységükkel, sem veterán párttagságukkal, mégis fokozatosan egyre

magasabb párttisztségeket értek el a belépésük és a választások közötti egy-másfél évben (és

nem is olyan "zugszervezetekben", melyekre a helyi pártvezetővé választott tekintélyes

személyiségek kapcsán utaltunk). Ha ezeket a politikai pályafutásokat (pl. "1989. január 14-től

tagja az FKgP-nek. 1989 júniusában megyei titkárnak, augusztusában megyei elnöknek

választották." vagy "1988. szeptemberében csatlakozott a Magyar Demokrata Fórumhoz. 1989

óta az MDF kispesti szervezetének elnöke, 1989 februártól az MDF Budapesti Egyeztető

Bizottsága valamint ennek Politikai Tanácsadó Testülete tagja.") mégsem tekintjük a

klasszikus, lépcsőzetes politikai karriertípus igazi példáinak, annak oka az, hogy ezen

villámgyors felemelkedések mögött aligha állhat valódi politikai teljesítmény, sokkal inkább

néhány jólsikerült — a tagság vagy a delegátusok ízlésének megfelelő — hatásos szónoklat.

Ezen bizonytalanságunk horderejét nagyban mérsékli az a körülmény, hogy hasonló pályát az

1990-es Országgyűlés egy-két tucat tagja járt csak be, így ha feltételezésünk téves is lenne, a

képviselőszelekcióról alkotott összképet ennyi hibás besorolás nem torzítaná lényegesen.

Hasonlóképpen vélekedhetünk egy következő hipotézisünkről is, mely szerint néhány

képviselő ismeretségi körét, kapcsolatrendszerét felhasználva tudott politikussá válni. Nem

találunk például semmiféle komoly közéleti szerepvállalásra, esetleg szakmai kiválóságra

vagy helyi ismertségre utaló jelet Hajdú Istvánné és Sümegi Sándorné életrajzában, viszont

előbbinek édesapja az a Balogh György, aki 1989-ben a Kisgazdapárt országos ügyvezető

alelnöke és Politikai Bizottságának tagja volt, utóbbinak pedig a férje "a sümegi FKgP-

szervezet elnöke, tagja a megyei pártvezetőségnek", pozíciójukból következően feltehetően

mindketten befolyással bíró személyek a párt országos illetve megyei listájának

összeállítására. Talán nem a véletlen műve ezek után, hogy Hajdúné az FKgP országos

listájáról, Sümeginé pedig a Veszprém megyei területi listáról került a parlamentbe,

mindketten komoly pártfunkcióval rendelkező személyeket körözve le, holott mindkettejük

politikai életútja kimerül egy-egy mondatban: "A Kisgazdapárt tevékenységébe 1989. július 4-

én kapcsolódott be." illetve "1947. május 1-jén lépett be az FKgP-be, párttagságát azóta

117

folyamatosnak tekinti. Az újjászerveződő Kisgazdapárt munkájába 1990. január 2-tól

kapcsolódott be."

Nem ilyen könnyen tetten érhetőek azok az összeköttetések, amelyek nem szoros rokoni

kapcsolatokon alapulnak. Ezeknél inkább halvány sejtésként merülhet fel, hogy szerepük

lehetett egy-egy politikus útjának egyengetésében. Nem tartjuk így például kizártnak, hogy a

korábban ismertetett karriertípusok egyikéhez sem sorolható Tóth Sándor képviselőjelöltté-

válásához az adhatta a szükséges lökést, hogy az Új Ember munkatársaként a KdNP két

alapítójával, a párt első és harmadik elnökével, Keresztes Sándorral és Giczy Györggyel is

munkakapcsolatban állhatott, akik szintén a katolikus egyház kiadójánál dolgoztak, s a párt

vezetőségéhez tartozván támogathatták egykori kollégájuk indítását. Az ezekhez hasonló

kapcsolatok többé kevésbé burkolt jellege miatt azonban még hozzávetőleges becslést sem

tudunk adni arra vonatkozóan, hogy hány politikus használt karrierje építgetésében rokoni

vagy ismerősi támogatást, sőt előfordulhat, hogy a korábban egyértelműen besorolt képviselők

egyike-másika is inkább az összeköttetéseinek köszönheti politikai felemelkedését (könnyen

elképzelhető például, hogy akár pártalapítóvá is válhatott valaki azáltal, hogy egy

kezdeményező szerepet játszó ismerőse elhívta az alakuló ülésre, s ha utóbbi a későbbiekben

is pártfogolta védencét, az különösebb politikai aktivitás nélkül is helyet kaphatott valamelyik

listán).

Végezetül el kell ismernünk, hogy akadnak olyan politikusi életpályák is, amelyek esetében

rejtély számunkra, hogy milyen faktorok működtek közre a képviselővé válásban. Talán nem

hat szószaporításnak, ha illusztrációként egy ilyen életrajzot teljes terjedelmében idézek.

"1942. május 25.-én született Cecén. Édesapja, X és édesanyja, Y földművesek voltak,

birtokukon gazdálkodtak. 1950-ben vagyonukat elkobozták, a családot kulákká nyilvánították.

Hat testvére van. Elvált. Egy fia van, Z (1962) technikus, üzemmérnök. Az általános iskolát

Cecén végezte. 1963-67-ben már munka mellett esti tagozaton közgazdasági technikumot

végzett Budapesten, majd a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát.

1957-től 1990-ig az AUTÓKER dolgozója. Előbb járműalkatrész-szakmunkás, később

előadó, végül a készletellenőrzési osztály vezetője volt.

118

Az FKgP-nek 1988 vége óta a tagja. 1992-ben megválasztották az FKgP országos fegyelmi

bizottságának elnökhelyettesévé. Az 1990. évi választásokon pártja országos listájáról került

be a parlamentbe." Szerencsére a hasonlóképpen enigmatikus pályafutások kivételszámba

mennek (számuk nem éri el az egy tucatot), így kidolgozott karriertipológiánk érvényét az sem

csökkentené nagyban, ha valamilyen forrásból pótlólagos információkhoz jutnánk velük

kapcsolatban, hiszen az egyes szelekciós utak relatív súlyát nemigen változtatná meg néhány

eddig figyelembe nem vett eset.

Az 1990-ben megválasztott Országgyűlés képviselőinek kiválasztódási folyamatát áttekintve

néhány általánosabb következtetés is adódhat. Legfontosabb tanulságként talán azt emelhetjük

ki, hogy a stabil intézményi keretek hiánya miatt a szelekció nem hosszútávú folyamatként

zajlott, a pártok pedig nem tölthették be egyik legfontosabb funkciójukat a politikusi

utánpótlás kinevelését, így a hatékony politikai cselekvés szempontjából közömbös ismérvek

(lokális ismertség, több évtizeddel korábbi párttagság, szakmai kiválóság stb.) váltak a

szelektálódás kritériumává. Ennek eredményeképpen a parlamentbe nem a képviselői szerepre

szocializálódott politikai professzionisták kerültek, hanem a politizálásról az átlagpolgárnál

alig többet tudó lelkes amatőrök, akik közül ugyan többen rövid idő alatt "vén politikai

rókákat" megszégyenítően ügyes politikusokká váltak, a többség azonban az egész ciklus alatt

jól láthatóan kereste a helyét a parlamenti patkóban.

Ha ezt a helykeresést konkrét értelemben vesszük és egy pillantást vetünk a lemondási és

átülési statisztikákra, megállapíthatjuk, hogy az 1990-es Országgyűlés 1/4-e olyan nagy

politikai pálforduláson ment keresztül a ciklus négy éve alatt, olyan erős konfliktusba került a

képviselők felé irányuló szerepelvárásokkal vagy frakciója irányvonalával, hogy azt csak

visszavonulással vagy eredeti képviselőcsoportja elhagyásával tudta feloldani: előbbi

megoldást 18-an választották, utóbbit ötvenen, de bízvást az átülők közé számíthatjuk azt a 35

kisgazda képviselőt is, akik ugyan nem változtatták meg frakcióhovatartozásukat, viszont

pártjukból kiválván új pártot alapítottak, s ezzel bizonyították az eredeti politikai

orientációjukban bekövetkezett elbizonytalanodásukat, s velük együtt így már 85-re rúg a

szilárd pártelkötelezettség nélkül képviselővé vált személyek száma. A fenti számok mögött

nyilvánvalóan azt az okot kell látnunk, hogy az 1990-ben megválasztott képviselők a hirtelen

119

szelekció miatt alig-alig tanulhattak bele új szakmájukba, nem sajátíthatták el a

pártfegyelemnek a hosszútávú politizáláshoz nélkülözhetetlen erényét. (A Szocialista Pártban,

amelynek képviselői többé-kevésbé hosszú MSZMP-tagságuk során többnyire

hozzáedződhettek a "demokratikus centralizmus" gyakorlatához, valóban a legkisebb

arányban találjuk az átülőket: mindössze ketten Pozsgay Imre és Petrenkó János döntöttek a

négy év során a dezertálás mellett; az a további hat szocialista képviselő, akiket a frakció

szintén a veszteséglistájára írhatott, fegyelmezett pártkatonaként visszaadta mandátumát a

pártnak. Éppen ezért az MSZP-ben, ahol a lemondók és átülők együttes aránya nem

különbözik lényegileg a parlament egészére jellemző 25%-os értéktől, kirívóan eltér ezek

egymáshoz viszonyított aránya az átlagtól: míg a parlamentben egy lemondott képviselőre

közel öt átülő jut, addig az MSZP-ben egy átülőre két lemondó).

A frakcióváltoztatók magas száma mellett még két momentumra érdemes felhívni a figyelmet.

Egyrészt arra a tényre, hogy az átülők nem egyenletesen oszlanak meg az országos és területi

listán illetve az egyéni körzetben megválasztott képviselők között: eltekintve itt az FKgP 35

pártelhagyójától (akik a kisgazda frakció közel egészét alkotván nemigen mutathattak a

frakció egészétől eltérő összetételt) a többi 50 átülő a mandátumtípusok fenti sorrendjében

5:14:31 arányban oszlik meg. Ha élünk azzal a feltételezéssel, hogy a pártok az országos

listájuk előkelő helyeire — a reklámértékkel bíró "húzóemberek" kivételével — elsősorban a

pártnak fontos, szolgálatot tett, a párt krémjéhez tartozó személyeket vettek fel, a területi

listákra az előbbiek mellett már felkerülhettek a pártvezetés második vonalához tartozó

személyek vagy különösebb érdemekkel nem rendelkező jelöltek is, miközben utóbbiak

sikerének fő terepe kiváltképp az egyéni körzetekben volt, az egyes mandátumtípusok és a

képviselők pártelkötelezettsége között sztochasztikus kapcsolatra következtethetünk (az

összefüggés azonban az elnyert listahelyezésekre vonatkozik, és sokkal gyengébben

érvényesül, ha a képviselők tényleges mandátumszerzési helyét tekintjük, mivel számos,

máskülönben az országos lista elejére rangsorolt politikus már egyéni körzetben vagy területi

listán bebiztosította magának a képviselői megbízatást; mindennek ellenére a tények azt

mutatják, hogy még ilymódon végezve a számítást is nagy vonalakban érvényesnek tarthatjuk

azt). Ha mármost az átülő képviselők belső megoszlását vizsgáljuk, semmiképpen sem

120

tekinthetjük véletlennek a fent mondottak fényében, hogy az országos listán megválasztott

képviselők tartottak ki leginkább eredeti frakciójuk mellett (a "dezertőrök" aránya itt alig 5%),

míg a másik végletet az egyéni kerületből a parlamentbe került politikusok alkotják (itt a

képviselőcsoportjukhoz hűtlenné váltak aránya 17,2%). Szinte magától adódik a feltételezés,

hogy ez utóbbi tömegben a főszerepet az inkább csak egyéni indulóként sikereket elért,

politikai tapasztalatokkal nem rendelkező helyi notabilitások játsszák, s így is van: az egyéni

képviselők közt mért arányukat jóval meghaladó mértékben találjuk őket az átülő egyéni

képviselők között.

Nem áll szándékunkban e fejtegetésekkel azt a benyomást kelteni, hogy véleményünk szerint

az ad hoc szempontok alapján zajlott politikusi szelekció lenne önmagában okolható az első

szabadon választott Országgyűlés perszonális instabilitásáért; abban éppoly jelentős része volt

a pártrendszer kiforratlanságának, annak, hogy a pártok önmeghatározása folyamatosan

változott mind a választások előtt, mind utána, s így azok a politikusok, akik a

képviselőjelöltek toborzásakor még saját eszmerendszerükéhez közelállónak érezhették az

őket indító párt irányvonalát, a későbbiekben egyre nagyobb szakadékot fedezhettek fel a

kettő között (s eképpen lényegében nincs értelme funkcionális különbséget tenni a fejezet

elején ismertetett korai pártváltók — a politizálást nem a megválasztásukkori pártban kezdő

politikusok — és az átülők között; utóbbiaknak csak annyi balszerencséje volt, hogy tettük

nagy nyilvánosságot kapott, s többnyire nagyszámú haragost szerzett az elhagyott frakcióból).

Ez a megjegyzésünk ugyanakkor bizonyosan nem vonatkozik arra a 6 politikusra, akik

többszöri átülésükkel azt bizonyították, hogy semmilyen keretek között nem képesek a

parlamenti munka megkövetelte fegyelmezett politizálásra. Megítélésünk szerint ők

mindenképpen a többszűrős szelektálódás hiányának áldozatai (áldozatai, hiszen politikai

vargabetűikkel önmagukat járatták le): egy hosszabb távú kiválasztódási mechanizmusban

aligha juthatott volna el a parlamentig például Bilecz Endre, aki az MDF lakitelki alapítóinak

egyike volt, de nem értvén egyet pártja politikájával átlépett az SZDSZ-be, s annak színeiben

lett képviselő, majd innen is kilépve átült a függetlenek közé, ahonnan végül megtért az MDF-

hez, vagy G. Nagyné Maczó Ágnes, aki göröngyös politikai pályafutása során 1997

decemberéig háromszor változtatta meg képviselőcsoportját.

121

Amint azt az egyes karriertípusok ismertetése során jeleztük, az 1989-90-ben kialakult

szelekciós csatornákat többnyire egyszerinek és megismételhetetlennek kell tartanunk, ami

által elemzésünk jelentősége elsősorban abban állhat, hogy kontrasztolhatjuk velük az 1994-es

és későbbi Országgyűlések tagjainak politikai pályafutását.

IV.2 Politikusok kiválasztódása 1994-ben

Ha az első szabadon választott Országgyűlés képviselőinek szelektálódása kapcsán elsőként

azt kellett megjegyeznünk, hogy a túlnyomó többség az idő rövidsége miatt alig-alig

gyűjthetett komoly politikai tapasztalatokat, az 1994-es parlamentről ennek éppen az

ellenkezőjét mondhatjuk el, ritkaságszámba mennek a politikai újoncok: a mintába bevont 387

képviselő majdnem 3/4-e már 1990-ben is ringbe szállt valamilyen politikai közfunkcióért

(170-en indultak az országgyűlési, 71-en a helyhatósági választásokon, míg 42 képviselő

mindkettőn), de a 104, 1990-ben jelöltséget nem vállalt politikus között is szép számban

találunk többéves politikusi múltra visszatekinthető képviselőket (például Lezsák Sándor,

Boross Péter, Kádár Béla, Csintalan Sándor), akik ugyan valamilyen oknál fogva nem

jelöltették magukat a rendszerváltó két választáson, de lényegében azóta is a politika

világában éltek. Éppen ezért az 1994-ben a parlamentbe bekerült politikusok döntő

többségénél már nem merülhet fel a kétség, hogy valóban politikai karriernek tekinthető-e

képviselői kiválasztódásuk folyamata, hiszen ők ténylegesen politikai pozíciókban mutatott

teljesítményükkel nyertek jogot a választásokon történő indulásra.

Meglepően nagy ugyanakkor a pártonkívüliként mandátumot szerzett képviselők száma: 55-en

nem voltak jelölésük pillanatában párttagok, szinte ugyanannyian, mint 1990-ben, azonban

vélhetően egész más a pártonkívüliek motivációja a két időpontban. Míg 1990-ben a többséget

azok alkották, akik nem tartoztak a rendszerváltás élharcosai közé, politikával csak a

változások zömének lezajlása után kezdtek foglalkozni, kivártak vagy politikailag passzívak

voltak, addig a 94-es pártonkívüliek inkább meggyőződéses ellenségei a tagkönyvvel járó

tagságnak, elvi okokból nem lépnek be pártjukba, ami náluk nem jelenti a párt iránti

122

alacsonyabb szintű elkötelezettséget (például Lotz Károly 2 teljes parlamenti ciklust

végigszolgált és négy évig miniszter volt anélkül, hogy belépett volna az SZDSZ-be, Bihari

Mihályt az alkotmányozás bizalmi pozíciónak számító vezetésével bízta meg pártja, annak

ellenére, hogy nem tagja az MSZP-nek stb.), vagy csak az országos illetve parlamenti szintű

politizáláshoz érezték nélkülözhetetlennek a párttagságot, miközben korábban éveken át

fontos politikai funkciókat töltöttek be úgy, hogy megmaradtak pártjuk szimpatizánsai között

(Dióssy László például négy évig volt Veszprém polgármestere, Pálfi Dénes pedig a Zala

megyei közgyűlés elnöke pártonkívüliként; ennyi idő alatt bőségesen bebizonyosodhatott,

hogy saját politikai orientációjuk egyezik pártjukéval — s az ezért is indíthatta őket a

választásokon nyugodt szívvel a saját jelöltjeként — , a tagfelvételi kérelemmel mégis

megvárták a képviselővé választásukat).

Már ehelyütt érdemes megjegyezni (noha a pártonkívüliekre a karrierjük kapcsán még

visszatérünk), hogy úgy tűnik nem idegen a magyarországi politikai kultúrától a pártokon

kívüli politizálás akár a legmagasabb szinten sem: még a pártokra épülő képviseleti

demokrácia megszilárdulása sem vetette vissza a nem-párttagok parlamenten belüli arányát.

Mivel a második ciklusban a pártonkívüliség — mint fenti megállapításunkból is kitetszik —

semmi esetre sem jelent pártoktól való függetlenséget, pártok felett állást (jóllehet akadnak

ilyen képviselők is, mint például a felszólalásaiban és szavazataiban a pártjával gyakran

szembehelyezkedő Szőllősi Istvánné), e magatartás egyik okát alighanem abban kereshetjük,

hogy a pártállami periódusban a párttagság olyan megvetendő dologgá vált, hogy e

szégyenbélyeg máig sem tudott lekopni a pártban folytatott politizálásról.

A korábbiakban említettük, hogy az első választásokon nem számított hátránynak, ha a jelölt

nem az őt indító pártban kezdett politizálni. A második ciklus képviselőinek pályafutásából

ezzel szemben az derül ki, hogy a pártváltás tolerálásában mérföldkő volt 1990. Az eddig az

időpontig végleges pártjukon kívül, más szervezetben "kalandozók" számíthattak arra, hogy

viselkedésüket téves helyzetfelismerésüknek tudják be, s eképpen nem írják a rovásukra, az

ezután pártot váltók viszont csak kivételes esetekben nem kerültek behozhatatlan hátrányba új

pártjukban. Az 1994-ben újonnan megválasztott képviselők közül nyolcan voltak korábban

más párt tagjai (az egykori MSZMP-tagságot és a formális párttagság nélküli választási

123

együttműködést politikai szervezetekkel, legtöbbször a Hazafias Választási Koalícióval itt

nem számítva), közülük heten az imént vízválasztó évnek nevezett 1990-ben vagy még előbb

átigazoltak végleges pártjukba, s ott szokványos politikai karriert futottak be. Az a hat

képviselő, aki velük szemben később 1993-94 folyamán váltott pártot, magasszintű politikai

köszönhetően került új pártjában is olyan megbecsültségbe, hogy képviselővé válhatott: öten

közülük (G. Nagyné Maczó Ágnes, Rott Nándor, Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára) az

első parlamenti ciklusban is képviselők voltak, a hatodik, Schalkhammer Antal pedig az egyik

legerősebb szakszervezet fejeként szánta rá magát a váltásra. Példájuk alighanem arra utal,

hogy ha valaki kellően fontos személyiségként fogja kezébe a politikai vándorbotot, azt új

pártjában a legfelső szintű vezetők fogadják, akiknek módjukban áll, hogy a jövevénynek

reményteli listahelyezést biztosítsanak (G. Nagyné és Rott Nándor az FKgP országos

listájának 2. illetve 7. helyét, Schalkhammer Antal az MSZP Komárom megyei listájának 2.

helyét, Fodor Gábor az SZDSZ országos listájának 2. helyét kapta, míg Molnár Péter és Ungár

Klára a kevésbé biztosnak tűnő, ám "befutó" 30. és 31. helyezést), ezzel szemben azok, akik

nem szereztek maguknak országosan ismert nevet korábbi politikai tevékenységükkel, új

pártjukban valamelyik helyi alapszervezetnél kell, hogy jelentkezzenek, ahol gyakran

gyanakodva fogadják őket, de ezt leszámítva is számíthatnak arra, hogy a régebb óta a pártban

tevékenykedő személyek már kisajátították maguknak az előjogokat, s csak az ő kielégítésük

után részesülhetnek az újoncok is a pártnak jutó zsákmányból.

Joggal mondhatnánk, hogy a párt elárulása még magas szinten sem kifizetődő, ha

visszagondolunk arra, hogy az első ciklusban 50 átülő képviselőt számoltunk össze, s közülük

mindössze ketten lettek új pártjukban is képviselők (a 3 Fideszből kilépett képviselő, Fodor

Gábor, Molnár Péter és Ungár Klára nem ült át az SZDSZ-be, hanem lemondtak

mandátumukról, gyaníthatóan azonban már azzal az ígérettel a zsebükben távoztak 1993

végén a parlamentből, hogy új pártjuk ismét bejuttatja őket a parlamentbe a néhány hónap

múlva következő választásokon). Vegyük azonban figyelembe, hogy a fenti félszáz átülőből

mindössze 13-an vették az irányt valamelyik 1994-ben is a parlamentbe került párt

képviselőcsoportja felé (a többiek főként a MIÉP-be illetve a függetlenek közé távoztak), s

közülük is csak 10-en indultak az újjáválasztásért. Ezek közül nyolcan ugyan kudarcot

vallottak, de inkább pártjuk gyenge választási eredményeinek betudhatóan, s nem azért, mert

124

új pártjukban nem becsülték meg őket: Horváth László, Horváth Tivadar és Mózs József

megyei listavezető volt a Fidesz Heves illetve a KDNP Győr-Moson-Sopron és Fejér megyei

listáján, balszerencséjükre pártjuk ezekben a megyékben egy helyet sem szerzett; Katona

Kálmán, Weszelovszky Zoltán, Elek István és Gali Ákos pedig olyan helyezést kapott a fenti

két párt országos listáján, ahonnan egy középpártban (mondjuk az SZDSZ 18%-os parlamenti

súlya mellett) biztos bejutók lettek volna, egy törpepártban azonban, ahol még a párt

főemberei sem mind jutottak mandátumhoz, kényszerűen tudomásul kellett venniük, hogy a

velük szemben oly jóindulatú pártvezetés palotaforradalmat kockáztatna, ha a képviselői

címért régóta dolgozó vazallusait hátrébb sorolná a listán az ő kedvükért.

A magas politikai funkciójú személyekkel szembeni ezen kivételezett bánásmód arra utal,

hogy a központi pártvezetés minden pártban szabad kezet élvez a neki tetsző emberek listára

vételében, nehezen képzelhető el ugyanis, hogy sokszor a listák lezárása előtt néhány

hónappal átigazolt, addig gyakran az ellenlábas párt képviselőjeként ellenfélnek számító

politikus (ld. például az MDF-ből a Fideszbe 1993 szeptemberében átült Elek Istvánt és

Katona Kálmánt) a szélesebb körű pártvezetésben is osztatlan rokonszenvet tudna kivívni

magának. Bizonyára az sem véletlen, hogy a leginkább monokratikus irányításúnak tetsző

FKgP-ben tudtak a legelőnyösebb helyezésre szert tenni az átülők, amint az sem, hogy a

legismertebb magyar politikusok közé tartozó két pártváltó, G. Nagyné és Fodor Gábor kapta

"árulásáért" a legnagyobb jutalmat, közvetlenül a miniszterelnök-jelölt utáni országoslista-

helyet. Bár tény, hogy egy-egy magasszintű, közismert pártváltó szavazatokat hozhat új

pártjának, s egyben ronthatja a régi renoméját, az ő megbecsülésükkel, előnyös helyzetből

történő újraindításukkal a pártok mintegy bátorítják a képviselőket a pártelhagyásra, ezért ez a

gyakorlat végső soron senkinek sem használ; ugyanakkor várhatóan csak hosszabb távon

tudatosodik a pártokban ez az összefüggés, s csak ezt követően szűnhet meg ez a fejlett

demokráciákban ismeretlen jelenség.

Rátérve ezek után az 1994-es parlament képviselőinek politikai karrierjére némi paradoxonnal

azt mondhatjuk, hogy az Országgyűlésbe vezető utak legszélesebbike az Országgyűlésen át

visz, hiszen az 1994-ben megválasztott képviselők legnépesebb csoportja annak köszönheti

sikerét, hogy a megelőző négy évben is a parlament tagja volt. Esetükben arról van szó, hogy

bár 1990-ben ad hoc szempontok szerint választódtak ki, a későbbiekben a legadekvátabb

125

formában, parlamenti politizálásukkal bizonyították, hogy alkalmasak (vagy legalábbis nem

nyilvánvalóan alkalmatlanok) a képviselői szerepre. Bár a szóbanforgó 142 képviselő a maga

37%-os arányával első pillantásra kevésnek tűnhet a Nyugaton megszokottnak számító 60-

90%-os újjáválasztási arányokhoz képest (vö. Boll–Römmele 1994: 544-45), vegyük

figyelembe, hogy a négy évvel korábbihoz képest 1994-ben földcsuszamlásszerűen

átrendeződött parlamenti erőviszonyok miatt alig-alig volt lehetősége ennél több képviselőnek

duplázni, hiszen az újabb ciklust az előzőhöz képest nyereséggel kezdő pártok az újonnan

szerzett helyeket értelemszerűen csak parlamenti újoncokkal tölthették fel, míg a székeket

vesztő pártoknak akkor is kellett volna búcsúzniuk képviselőik egy részétől, ha a maradékot

tisztán a korábbi parlamenti tagok között osztották volna szét. Ha számot vetünk ezen

strukturális korláttal, azt a végeredményt kapjuk, hogy összesen 191 képviselőnek lett volna

meg a lehetősége a duplázásra (az előző parlament záróülésén regisztráltnál két párt szerzett

több mandátumot, az MSZP és az FKgP, kettejük mind a 33 illetve 9 képviselője előtt nyitva

állott a lehetőség az újabb 4 évre; ezzel szemben hiába volt akkor az MDF-nek 135, az

SZDSZ-nek 83, a Fidesznek 26, a KDNP-nek 23 képviselője, ha az új Országgyűlésbe ezek a

pártok rendre csak 38, 69, 20 illetve 22 képviselőt küldhettek, vagyis legfeljebb ennyi

képviselőjüknek volt esélye az ismétlésre). Ha már most ezzel a redukált értékkel számolunk

tovább, arra jutunk, hogy az elvileg újjáválasztható képviselők kereken 3/4-e került be

ténylegesen ismét a parlamentbe, ami azt mutatja, hogy a magyar parlament sem kivétel azon

általános szabály alól, mely szerint valamely politikai tisztség betöltésekor a legnagyobb

eséllyel a tisztség aktuális viselője szállhat harcba.

Ugyan kár volna tagadni, hogy abban a tényben. hogy kiknek sikerült az újjáválasztásért a 6

parlamenti párt színeiben indult 242 képviselő közül végül a parlamentbe jutott 142 közé

kerülnie, nem egy esetben a véletlenen múlott, érdemes közelebbről szemügyre venni az

újjáválasztott képviselők csoportjának összetételét, hiszen ezek a véletlenek a szocialista

gőzhenger nyomulása idején leginkább arra korlátozódtak, hogy kinek jutott egy-egy nem-

szocialista győztessel végződött egyéni választókerület (például Csapody Miklós, ha egyéni

jelöltként nem az MDF hűséges fellegvárának bizonyult budai hegyvidék egyik

választókerületében indul, aligha lett volna újra képviselő a budapesti listán elfoglalt 10., s az

országos listán kapott 65. helyével, de ugyanez vonatkozik az SZDSZ "hitbizományának"

126

tekinthető Vasban jelölt Hankó Faragó Miklósra és Rácskay Jenőre is, akik egy 3 területi listás

képviselőt küldő megyében pártjuk megyei listáján a 4. és 5., az országos listán pedig az 55.

és 77. helyen nem lettek volna irigylésre méltó helyzetben, ha végül egyéni körzetben be nem

futnak). Ezeknek az eseteknek azonban olyan alacsony a száma, hogy eredeti kérdésünket

bízvást újrafogalmazhatjuk úgy, hogy kik azok a képviselők, akik a régi parlament tagjai

közül a legjobb listahelyezéseket kapták. A 19. táblázat az újjáválasztott képviselőknek a

parlamenti tagságon kívül viselt politikai funkcióiról ad áttekintést (az 1994-es év elején

rögzített állapot szerint). Mielőtt belemerülnénk a részletek elemzésébe, némi óvatosságra kell

intsünk a táblázattal kapcsolatban, hiszen egy politikus befolyásossága, rangja, hatalma

MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen

szűkebb orsz.

pártvez. tagja 9 34,6 12 23,1 5 71,4 9 27,3 10 66,7 4 44,4 48 33,8

tágabb orsz.

vezetés tagja 2 7,7 15 28,8 – 7 21,2 2 13,3 1 11,1 26 18,3

megyei párt-

vezető 4 15,4 1 1,9 – – 3 20,0 – 8 5,6

helyi pártvezető – 4 7,7 – 2 6,1 – 1 11,1 7 4,9

miniszter, ál-

lamtitkár 8 30,8 – – – – 2 22,2 10 7,0

nincs egyéb pol-i

funkciója 3 11,5 20 38,5 2 28,6 15 45,4 – 1 11,1 43 30,3

újjáválasztott

összesen 26 52 7 33 15 9 142

újból jelöltette

magát 99 63 7 33 22 18 242

újjáválasztott/

újra indult 26,3% 82,5% 100% 100% 68,2% 50% 58,7%

19. táblázat: az 1994-ben újjáválasztott képviselők egyéb politikai funkciói

csak általánosságban mérhető az általa betöltött párt- vagy közhatalmi pozíciók fontosságával;

sok ellenpélda is akad azonban, amikor a pártban megkerülhetetlennek számító személyek

127

formálisan semmiféle funkcióval nem rendelkeznek: így például Békesi László 1994 nyara

előtt semmilyen tisztséget nem viselt a képviselőségen kívül, noha hallgatólagosan az MSZP

árnyék-pénzügyminiszterének számított, és inkább ez utóbbi szerepéhez igazodik az országos

listán elfoglalt 3. helye, de hasonló érvényes mondjuk Fodor Gáborra is, aki — miután a

Fideszből kilépett — sokáig tagja sem volt az SZDSZ-nek, mégis megkapta az országos lista

2. helyét és még sorolhatnánk a példákat. Végezetül egy harmadik fenntartásunk arra

vonatkozik, hogy a táblázatból akkor tudnánk igazán megalapozott eredményekhez jutni, ha

rendelkezésünkre állna az 1994-ben a képviselői címért ismét elindult, de kudarcot vallott

egykori képviselők hasonló adatsora; mivel rájuk nézve semmiféle információ nincs a

birtokunkban (az első ciklus politikusait bemutató Országgyűlési Almanach csak 1992-ig

követi nyomon a képviselők funkcióiban beállott változásokat), elemzésünkben kényszerűen

le kellett mondanunk az összehasonlításról.

Mindezen megszorítások ellenére talán mégis megfogalmazhatjuk azt a következtetést, hogy a

politikai pozíciók kumulálása növeli az újjáválasztási esélyeket. Ha egy frakció két egymást

követő választás viszonylatában progresszióban van, növeli mandátumainak számát, akkor

lényegében minden korábbi képviselőjének megvan a legjobb esélye arra, hogy újjáválasztassa

magát (ld. az MSZP és a Kisgazdapárt 100%-os sikermutatóját), s ekkor nincs komoly

jelentősége annak, hogy valaki "egyszerű képviselő" volt-e csupán, vagy más politikai

méltóság betöltőjeként a politikai osztály elitjébe tartozott-e. Erre utal, hogy az MSZP

képviselőinek közel fele tudta úgy bevenni újra a parlamentet, hogy nem számíthatott a

mandátum biztosította tekintélyen kívül pótlólagos felhajtóerőre (ennek a szabálynak a más

politikai funkcióval nem rendelkező személyek FKgP-ben tapasztalható mérsékelt aránya sem

mond ellent, mivel a kisgazda belháborúban a Torgyán-féle irányzat mögé állt maroknyi

képviselő kitartásáért mintegy hálából szinte mind a párt vezetésében kapott helyet az

elnöktől, azonban esetükben az újjáválasztás ugyancsak jutalmazásképpen feltehetően

mindenképpen "kijárt" volna, vagyis abban nem a vezető pozíció játszotta a döntő szerepet).

A visszaszorulóban lévő pártoknál ezzel szemben, ahol a korábbi képviselőknek versengeniük

kellett, hogy melyikük ülhet vissza abba a széksorba, amelyből időközben több-kevesebb

széket kivettek, úgy tűnik igen fontos szerepet játszott a magas párt vagy miniszteriális

funkció (a miniszteri, államtitkári megbízatást általában egyenértékűnek tekinthetjük a

128

legmagasabb szintű pártfunkciókkal, mert egyrészt ezek között igen gyakori az átjárás: egy

sikeres miniszter a legkönnyebben elnyerheti a vezetőségválasztó pártértekezleteken a

küldöttek bizalmát (ld. például a miniszteri kinevezésekor szinte az ismeretlenség homályából

előbukkant Boross Pétert vagy Szabó Ivánt, akik a későbbiekben meredeken felfelé ívelő

pártkarriert futottak be az MDF alelnöki illetve elnöki tisztségéig), és fordítva, a tárcák

szétosztásakor a párt első embereinek többnyire különleges előjogaik vannak egy-egy

bársonyszékre; másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy az országos listák összeállításakor az

MDF és a KdNP éppoly reményteli helyezésekkel látta el minisztereit és államtitkárait — még

ha azok nem is tartoztak a párt vezetésébe — mint a párt első embereit (ld. a pártonkívüliként,

elsősorban szakértelme miatt miniszteri felkérést kapott Kádár Béla és Latorcai János esetét,

akik az MDF-ben a 14. illetve a KDNP-ben a 4. helyet nyerték el az országos listán)).

Ezen túlmenően talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a fenti rivalizálás erősödése felértékeli

a szóbanforgó pozíciók szerepét: a viszonylag kevés képviselőjétől megválni kénytelen

SZDSZ-ben viszonylag nagy súlyt képviselnek a magasabb szintű párttisztséggel nem

rendelkező politikusok az újjáválasztott képviselők között, miközben az érzékeny

veszteségekkel szembenézni kénytelen két korábbi kormánypártban az MDF-ben és a KDNP-

ben a duplázók 2/3-a a legfelső politikusi hierarchiához tartozik. Kétségtelen, hogy a Fidesz

nem illeszkedik ebbe a forgatókönyvbe, hiszen itt a magukat újból jelöltető képviselőknek

aránylag kis része intett csak kényszerű búcsút a parlamentnek, mégis erősen elitisztikus az

ismétlők összetétele, ám erre az ellentmondásra is akadhat magyarázat.

Minden pártban a tisztségviselők megválasztásánál — legyen szó akár a legszűkebb körű

vezetésről, vagy éppen megyei vagy városi vezetőkről — a parlamenti képviselők

számíthatnak arra, hogy a parlamenti tagság egyrészt meghívást biztosít a párt vezető

testületeinek üléseire, másrészt bizonyosfajta tekintélyt kölcsönöz nekik, amely hozzásegítheti

őket olyan tisztségek elnyeréséhez is, amelyeket nélküle bizonyosan nem szerezhetnének meg

(számos olyan esetet láthatunk, amikor egy alacsonyabb szinten megrekedt vagy éppen el sem

indult politikai pálya a szerencsével magyarázható képviselővé választást követően hirtelen

lendületet vesz: Benedek Mihály például politikai újszülöttként — egyéves tagsággal,

bármiféle párt- vagy egyéb politikai funkció nélkül — lett képviselő 1994-ben, a rákövetkező

évben viszont a megyei elnökségbe választották; hasonlóképpen komolyabb politikai előélet

129

nélkül került be az Országgyűlésbe Kiss Róbert 1990-ben, 1991. januárjában azonban már az

SZDSZ Országos Tanácsának tagja, ugyanazon év novemberében pedig a párt ügyvivője, s a

példákat hosszan lehetne sorolni). Ebben a jelenségben nyilvánvalóan az is szerepet játszik,

hogy a képviselők óriási publicitást élveznek, nevük, arcuk ismertté válik a küldöttek előtt,

politikai gondolataikat nem csak előttük ismertethetik, hanem parlamenti felszólalásaik révén

is, így minden esélyük megvan arra, hogy ha képviselővé választásukig nem szereztek

komolyabb pártfunkciót, akkor most pótolják ezt a mulasztásukat. Törpepártoknál ez viszont

akár azt is jelentheti, hogy szinte valamennyi országgyűlési képviselő birtokolhat

pártméltóságot is (s így például valóban ez a helyzet a kisgazda frakcióban, ahol a második

ciklusban a 26 tag közül 21-nek (81%) van megyei elnöki vagy ennél magasabb pártfunkciója,

vagy a Fideszben, ahol az 1994-ben megválasztott 20 képviselőből 16 hasonló szintű

tisztségeket visel, a 4 "csak-képviselő" közül viszont 3 pártonkívüli, így ők automatikusan

kimaradnak a pozíciók halmozásából), s megítélésünk szerint hasonló oka lehet annak is,

hogy a Fidesz újjáválasztott képviselői valamennyien rendelkeztek valamilyen "pártsarzsival"

és ugyanez vonatkozik a KdNP-re is.

Mivel — mint láttuk — az 1994-ben újjáválasztás útján a parlamentbe került képviselők java

(70%-a) sikere biztosítására igénybe vette a pártban betöltött pozíció nyújtotta előnyöket,

stratégiájukat nagyban rokoníthatjuk a most következő karriertípus reprezentánsaiéval, akik

szintén pártfunkció elnyerésére alapozták politikai előrejutásukat, azonban míg előbbiek e

funkciókat nem önmagában, hanem kiegészítésképen használták fel útjuk egyengetésére,

utóbbiaknál nem volt a politikai kiemelkedést segítő egyéb tényező. Tisztán pártvonalon 65-

en futottak be karriert, ezek a pályafutások azonban a legkülönbözőbb szinteken mehettek

végbe, lehettek fokozatosak vagy kezdődhettek nyomban magas beosztásban: fokozatosan

emelkedett a legfelső pártvezetésig például Bernáth Varga Balázs, aki 1989-től az FKgP

városi szervezetének elnöke Kecskeméten, a következő évben már megyei elnök, míg 1991

februárjában országos pártfőügyész; vele szemben viszont például rögtön a KDNP legfelső

vezetésébe került Varga László 1989-ben, hogy azután képviselővé választásáig ott is

maradjon. Az persze nyilvánvalóan nem a véletlen műve, hogy némelyek meg tudták spórolni

az alsóbb szinteken végzett pártmunka fáradtságát, s közvetlenül az országos vezetőségben

130

kaptak helyet: az előbb említett Varga László például bizonyára veterán párttagságából, 1947-

48-ban szerzett parlamenti tapasztalataiból származó tekintélyét váltotta át funkcióra, az első

pártmegbízatásként az MDF országos választmányába delegált Nahimi Péter pedig feltehetően

alapítói szerepvállalására tekintettel nem kellett, hogy végigjárja a szamárlétrát; a legtöbb

ugrásszerű pártkarrierrel azonban szükségképpen a szocialisták között találkozunk, hiszen míg

a többi pártban senki sem hivatkozhatott egy elődszervezetben már bebizonyított politikai

tehetségére, az MSZP magasabb szintű vezetői szinte kivétel nélkül az MSZMP-ben elért

funkciójukkal összehasonlítható pozícióban kezdték MSZP-s pályafutásukat (ld. például Pál

Bélát, aki 1989-ig az állampárt Veszprém megyei bizottságának politikai munkatársa, az

átalakulás után pedig a Szocialista Párt megyei ügyvivője).

Azok, akik akár így, akár úgy magasszintű pártfunkcióra tettek szert a 90-es években igen jó

eséllyel várhatták a választásokat, a duplázni kívánó képviselők után alighanem ők voltak a

legreménytelibb helyzetben. Hogy mekkorát lendíthet egy pártméltóság viselője választási

kilátásain, arra álljon itt csak két példa (mindkettőt szándékosan olyan pártokból választva,

amelyek nem javítottak eredményeiken 1990-hez képest, így nem lehet arról szó, hogy a párt

jobb teljesítménye, s nem a szóbanforgó politikusok pártbéli ázsiójának emelkedése lenne a

korábbi választási kudarc sikerbe fordulása mögött): míg az 1990-ben "egyszerű párttagként"

indított Gyimóthy Géza közelébe sem került a parlamentnek (az FKgP országos listáján nem

is szerepelt, a megyei listán a 3. volt), 1994-ben, országos főtitkárként az elsők között

masírozott be az Országgyűlésbe az országos lista 3. helyéről, Szakál Ferenc pedig, aki a

KdNP gödöllői szervezetének elnökeként 1990-ben ugyancsak elbukott (a megyei listán akkor

a 4., az országoson 46. volt), a következő választáson — immár a párt Országos

Intézőbizottságának tagjaként — legfeljebb annak szurkolhatott, hogy pártja biztosan vegye az

5%-os küszöböt, hiszen az országos lista 8.-jaként "bérelt helye" volt a Duna-parti palotában.

Míg fenti állításunk egyaránt igaz valamennyi pártra (hozzá kell tennünk persze, hogy a

Kisgazdapárt kivételével igen kevés új ember került be a pártok felsővezetésébe 1990 és 94

között, azokban többnyire a már az első választás előtt is pozícióban volt, s így 1990-ben

képviselői mandátumot szerzett politikusok dominálnak, aminek következtében a magasszintű

pártvezetők inkább a korábban ismertetett újjáválasztáson alapuló szelektálódásban voltak

érdekeltek), a bőségesen mandátumokhoz jutott pártokban közép- vagy alsószintű párttisztség

131

is elegendőnek bizonyulhatott a megválasztáshoz, hiszen a területi listák hátsóbb traktusaiban

és az egyéni körzetekben több száz indulási lehetőség állt nyitva ezek betöltői előtt is, ám ezek

a lehetőségek csak az MSZP nagyarányú győzelméhez hasonló esetekben, vagy netán a kis

pártok által a körzetekben szerezhető néhány egyéni mandátum rendkívül szeszélyes, előre

kiszámíthatatlan földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően változhatnak ténylegesen

parlamenti belépővé. Ennek megfelelően az MSZP frakciójában igen sok olyan politikust

találunk, akik pártjuk alsó- vagy középvezetőiként szereztek jogot az indulásra (ilyen például

Kristyánné Aknai Erzsébet, aki a párt budapesti XX. kerületi szervezetének elnökeként

továbbá a budapesti párttanács tagjaként 32. volt a fővárosi és 154. az országos listán, ám a

nagy szocialista diadalnak hála még ilyen kilátástalan helyzetből is bekerülhetett az

Országgyűlésbe), míg a többi pártban igen ritkán, de azért nem elvétve.

Ez utóbbi ténynek a magyarázata az, hogy mivel a területi listák sorrendjének meghatározása

a pártok többségénél a megyei vezetőségek hatáskörébe tartozott, s ebbe még a pártközpontok

sem igen avatkozhattak bele (Ilonszky 1996: 54), ha a korábbi képviselőknek nem volt

elegendő befolyásuk megyei szinten, bizony előfordulhatott, hogy a megyei vezetők még őket

is háttérbe tudták szorítani, teljesen a megyei pártoligarcha vadászterületévé változtatva

ilymódon a területi listákat. Ezen forgatókönyv szerint tudta például Tóth István, az MDF

Szolnok megyei választmányának elnökeként, Iványi Tamás pedig az SZDSZ szabolcsi

egyeztető tanácsának elnökeként megkaparintani magának a megyei listavezető pozícióját –

szép számú újjáválasztásért küzdő képviselő előtt. Középszintűnél alacsonyabb funkciót

birtokló pártvezető mandátumszerzése az MSZP-n kívül viszont valóban csak a véletlen

kiszámíthatatlan játékának tudható be: Gerócs József — noha pártja községi szervezetének

vezetője volt — egyéni körzetben elért győzelme nélkül (amelyben bizonyára nem kis

szerepet játszott az is, hogy egy aprófalvas választókerületben állatorvosként helyi

tekintélynek számított) aligha szerzett volna mandátumot megyei negyedikként, az országos

listán pedig helyezetlenül.

Bár a pártkarriert befutott képviselők korábban közölt számába nem számítottuk bele, ebbe a

csoportba sorolhatunk két kisebb jelentőségű karriertípust is. Ezek egyikénél, a párt politikai

jellegű ifjúsági szervezetében befutott karriernél az ott megszerzett magasszintű vezetői

pozíciót a patronáló párt egyenértékűnek tekinti a saját szervezetében elérhető tisztségek

132

valamelyikével, ezáltal az ifjúsági vezetők is beilleszthetők a pártvezetők hierarchiájába;

lényegében tehát a párt szatellit-szervezetének vezetői hasonló helyzetben vannak a

képviselővé választás esélyeit illetően, mint maguk a párt tisztségviselői (a funkciók ezen

ekvivalenciája gyakorta explicit módon is megjelenik: az ifjúsági vezetőket ilyenkor nemcsak

megfigyelőként, hanem valamilyen pártsarzsival ellátva kooptálják a párt megfelelő

vezetőtestületébe).

Az 1994-es Országgyűlésből hatan futottak be ilyen pályát, s valamennyien az MSZP

színeiben lettek képviselők. Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy más pártokból azért

hiányoznak-e az ifjúsági vezetők, mert azok nem fordítanak kellő figyelmet a fiatalok politikai

megnyerésének saját ifjúsági szervezet támogatásával, vagy azért, mert e pártok viszonylag

gyenge szereplése miatt nem kerültek sorra a listákon bizonyára nem a legelsők közé sorolt

ifivezetők. Az első feltételezésnek ellentmond, hogy valamennyi párt — még az ifjúsági

pártként indult Fidesz is — létrehozta a maga "pártóvodáját" (ld. például Független Magyar

Ifjúság, IDF), a másodiknak pedig az, hogy az MSZP még az első ciklus kispártjaként is

fontosnak tartotta, hogy ifjúsági szervezete, a BIT elnökét (Kiss Pétert) parlamenti

mandátumhoz juttassa, vagyis nem elsősorban a választási eredményeken múlik, hogy egy

párt szerepeltet-e ifjúsági vezetőt a frakciójában. Inkább arról lehet szó, hogy párt és

csatlósszervezete közötti együttműködés — talán az MSZMP és a KISZ közötti egykori

patronázsrendszer mechanizmusainak továbbélése folytán — az MSZP esetében a leginkább

intézményesült egyrészt, másrészt pedig a BIT mai vezetői — mivel szinte kivétel nélkül még

a KISZ-ben elsajátították a politizálás alapjait — jóval érettebbek és tapasztaltabbak, mint a

konkurens szervezetek többnyire a 90-es évek elején aktivizálódott főnökei, s így talán

alkalmasabbak a parlamenti szereplésre is. Nem volna ugyanakkor meglepő, ha a következő

választásokon már a többi pártban is fel-feltünedeznének az ifjúsági szervezetekben karriert

befutott politikusjelöltek.

Szintén a pártvonalon szelektálódott képviselők közé sorolhatjuk másodsorban a pártok

apparátusaiban kinevelődött politikusokat. Bár ők pályájukat többnyire irodavezetőként,

politikai munkatársként kezdték, jól végzett szervezőmunkájukat a későbbiekben

tisztségekkel is honorálta a párt, s eképp sokan már ezen pártfunkciójuknak köszönhetően

lettek képviselőjelöltek (ez azonban nem minden esetben igaz: Juhász Ferenc és Juhászné

133

Lévai Katalin például az MSZP szabolcsi szervezetének irodavezetőjeként illetve a párt

— számunkra nem világosan meghatározott beosztású — munkatársaként bármiféle

pártméltóság birtoklása nélkül is a jelöltek közé tudott kerülni). Mivel a pártalkalmazottak

általában fontos tisztséget viselő pártvezetők keze alá dolgoznak, képességeikre,

megbízhatóságukra ez utóbbiak figyelnek fel, ők veszik pártfogásukba az apparatcsikot,

bevezetik a párt választott testületeibe, s így választott funkcióba juttatják munkatársukat,

mégpedig azon a szinten, ahol addig hivatalnokként dolgozott. (Nem találunk éppen ezért

olyan példákat az apparátusbeli karrierek között, ahol mondjuk egy a párt országos

központjában alkalmazott személy első választott párttisztségként helyi vagy megyei szintű

pozíciót szerezne.) A fentiek illusztrációjára ideáltipikus példa Homoki János pályafutása:

1991-ben belép az FKgP-ba, majd még ugyanabban az évben a párt Országos Központjának

hivatalvezetője lesz, egy évre rá már az országos fegyelmi bizottság elnöke, majd az országos

elnökség tagja, végül 1994-ben az országos lista 12. helyéről képviselő.

Nem minden apparatcsik-karrier indul azonban a semmiből: akad olyan eset is, amikor azért

hívnak valakit a pártközpontba dolgozni, mert alacsonyabb szintű választott vezetőként már

bebizonyította politikusi rátermettségét; az apparátusban mutatott további helytállás ekkor

csak meggyorsíthatja a magasabb szintű pártfunkciók eléréséhez vezető pályafutást (ld.

például Szilágyiné Császár Terézia esetét, aki a KDNP szabolcsi elnökeként kapott felkérést a

párt országos szervezőtitkárának feladatára, s akit a pártközpontba kerülését követően fél

évvel a párt alelnökévé választottak).

Ezzel a szelekciós mechanizmussal kapcsolatban is megállapíthatjuk, hogy az MSZP

képviselői parlamenti súlyukat jóval meghaladóan vannak reprezentálva: a fenti karriert bejárt

15 politikus közül 13-an szocialisták, ezúttal azonban bizonyosra vehetjük, hogy az MSZP

fényes sikere áll túlsúlyuk mögött: a párt néhány központi apparátusból kiemelkedett

politikusát leszámítva a többség a listák kevésbé előnyös helyeit foglalja el, így számuk az

MSZP esetleges gyengébb szereplése esetén nem a nyert mandátumok csökkenésével egyenes

arányban csökkent volna. Nem tudunk ezzel szemben semmit arról, hogy a többi pártban hány

pártbürokráciából érkezett személy állt ugrásra készen, a kevesebb (s főleg a korábbi

képviselőknek jutott) parlamenti hely miatt végül is nem jutván szerephez. Emiatt nem

felehetünk megalapozottan arra a kérdésre sem, hogy vajon pártspecifikus sajátosság-e az

134

apparatcsikok képviselővé válása az MSZP-ben, vagy minden pártra jellemző, hogy

politikusait a pártot működtető bürokraták közül is rekrutálja. Ennek a problémának a

megoldására adatok híján nincs lehetőségünk, elméletileg azonban nem kizárt a Szocialista

Párt különleges helyzete, hiszen apparatcsikjai szinte kivétel nélkül már az MSZMP vagy a

KISZ szervezetében is főfoglalkozású politikai munkatársak voltak, az MSZP így kvalitásaik

ismeretében dönthetett további foglalkoztatásukról, miközben az 1980-as évek végén létrejött

pártokban sokszor találomra, a politikai affinitás előzetes tesztelése nélkül vették fel a

pártirodák alkalmazottait, akik közül ezért valószínűleg nagyobb volt a lemorzsolódás, s

kevesebben bizonyultak politikusként is bevethetőnek, mint szocialista társaik közül. A pártok

közötti ezen különbség azonban bizonyosan időleges, hosszú távon nem maradhat fenn; a

későbbiekben már csak a rekrutációs gyakorlat eltérése okozhatná a pártalkalmazottak

frakciónkénti eltérő súlyát.

A most következő szelekciós csatorna nagyban rokon az előzővel, a megkülönböztetés csak

azért indokolt, mert ennél a pártban szerezhető politikai tőkét kiegészíti az önkormányzati

keretekben szerzett. Sajnos csak politikusokkal folytatott mélyinterjúkkal lehetne

megnyugtatóan tisztázni, hogy mennyiben segítik ténylegesen egy önkormányzat

képviselőtestületében vagy polgármesterként gyűjtött politikai érdemek a pártbeli

előrehaladást. Addig — a későbbiekben ismertetendő tisztán önkormányzati vonalon futó

karrierekből kiindulva — hajlunk annak feltételezésére, hogy egy pártvonalon már beindult

politikusi pályát is hathatósan támogathatnak a helyi közélet választott funkcióiban elért

sikerek. Ezért döntöttünk ezen karrierút külön típusként kezelése mellett, ám amennyiben az

ide sorolt politikusok pályafutásában elhanyagolható lenne az önkormányzati politizálás

hatása (az anélkül is közel azonos módon haladt volna), akkor az itt számba vett 56 képviselőt

minden további nélkül pártkarriert befutott politikusnak is tekinthetjük.

Elméleti megfontolások mindazonáltal a pártban és a helyi közéletben folytatott politizálás

kölcsönhatását valószínűsítik. Amint azt a politika felsőbb régióiban nemegyszer

tapasztalhattuk, számos politikus nem hatásos szónoklatok tartásával tudja magára elsősorban

felhívni a figyelmet, hanem a politikai aprómunkában, a bizottsági üléseken, szakmai

135

programok kidolgozásában jeleskedik, ez utóbbi tevékenységével emelkedik ki az arctalan

tömegből, szakmai érdemeivel szerez miniszteri vagy államtitkári kinevezést, amit azután

nagyon gyakran követ a pártbeli felemelkedés is (Keleti György vagy Kis Zoltán például

bármiféle komolyabb pártfunkció nélkül lett hadügyminiszter illetve a földművelésügyi tárca

politikai államtitkára, a fenti posztokon végzett eredményes munkájuk nyomán azonban

előbbit az MSZP országos elnökségének, utóbbit az SZDSZ ügyvivői testületének tagjává

választották). Ugyanez a mechanizmus méginkább elképzelhető önkormányzati szinten,

hiszen egy helyi képviselőtestület munkájában a parlamentéhez képest nagyobb arányban van

jelen a szakmai oldal, egy település működtetésében és fejlesztésében inkább az "aprómunka"

dominál, a helyi politikában inkább a szorgalmas politikusoknak, semmint az igazi

nagyformátumú vezéregyéniségeknek teremhet babér. Mivel a helyi pártszervezetek követik

az önkormányzatban zajló történéseket, hamarosan a pártban is híre megy annak, ha egy

független vagy egy a pártban pozíciót nem szerzett képviselő kimagaslik a testületből; előbbit

megpróbálják megnyerni a pártnak (számos olyan esetről olvashattunk a lapokban, amikor a

lakosság elégedettsége mellett regnáló független polgármestert vagy az elismert független

képviselőket versengve igyekeztek megnyerni a pártok, hogy a következő választásokon már

az ő jelöltjükként induljon újra), utóbbit "kipróbálják" a szervezet vezetésében is.

Önkormányzati munkában elért sikerek indult be a karrierje pártvonalon is például Ivanics

Istvánnak, akit Kecskemét alpolgármesterévé választottak pártonkívüliként 1990-ben, majd

miután egy évre rá belépett a KDNP-be, nagyon gyorsan a párt megyei elnökségébe is

bekerült; hasonló utat járt be megint csak például Szász Domokos is, aki előbb egyszerű

párttagként lett önkormányzati képviselő Óbudán, ott a gazdálkodási bizottság elnökeként

majd az SZDSZ-frakció vezetőjeként ismertté tette magát, ami után nem maradt el pártja

kerületi ügyvivői posztja sem.

De a nem teljesen kezdő politikusok előrehaladását is támogathatja egy helyi mandátum.

Ugyan abban a kérdésben, hogy ki kapja meg egy párt egy adott körzetben indítandó

országgyűlési képviselőjelöltjének címét, talán döntő fontosságú a pártbeli támogatottság,

bizonyosan sokat nyom azonban a latban az a szempont is, hogy annak a jelöltnek lehetnek

különösen jók az esélyei a választók szimpátiájának elnyerésére, aki közismert és elismert

közéleti személyiség, aki hivatkozhat arra, hogy sokat tett a város vagy a térség

136

felvirágoztatásáért. Ez utóbbi kritérium teljesítéséhez kétségkívül a legalkalmasabb eszköz az

önkormányzati politizálás.

De ezen túlmenően is segítheti a helyi képviselőtestületekben végzett munka a pártjukban

valamilyen pozíciót már elért politikusokat. Számos olyan képviselőt (33-at) találhatunk az

1994-es Országgyűlésben, aki már négy évvel korábban is elindult a parlamenti mandátumért,

s bár kudarcot szenvedett, 1990 októberében helyi mandátummal vigasztalhatta magát.

Lehetséges, hogy éppen ez a "vigaszdíj" tartotta meg őket a politikában, sokaknak ugyanis az

aktív politizálás egyet jelent a közösségért végzett munkával, s a ľart pour ľart folytatott

pártéletet terméketlennek, sikerélményeket alig jelentőnek tartván ők talán nem vállalták

volna a négyévi száműzetéssel felérő várakozást a következő választásokig, ha a politikát csak

pártkeretekben űzhették volna.

Végül — a politikai újoncok önkormányzati sikerét követő pártkarrierhez hasonlóan — a már

párttisztségviselőként önkormányzati mandátumot szerzett politikusok pártvonalon történő

továbbemelkedésre is jótékony hatással lehettek a helyi politikában elért eredmények,

következésképpen a képviselővé válás biztosabb útjának kell tartanunk a párt- és az

önkormányzati vonal kombinálásával operálót, mint pusztán az előbbin futót.

Ezen megállapításunk mindazonáltal csak a párthierarchia bizonyos szintjéig igaz:

gyakorlatilag nem találkozunk olyan képviselővel, aki úgy vállalt volna önkormányzati

funkciót, hogy 1990-ben pártja szűkebb vagy szélesebb körű országos vezetésébe tartozott (a

kivételek rendkívül ritkák, de azért léteznek: Baja Ferenc például az MSZP Országos

Elnökségének tagjaként vállalt helyi képviselőséget Nyíregyházán). Ez arra utalhat, hogy a

pártban már befutott személyek tehernek érzik a helyi politikával foglalkozást, nem tartják azt

fontosnak továbblépésük szempontjából (azok pedig, akik politikai pályájuk elején vagy

közepén még hasznosnak tartották az önkormányzati mandátumot, magas párttisztségbe

jutván gyakran kezdenek ugyanúgy érezni: Mészáros Gyula például 1990. őszén tagja lett a

gödöllői képviselőtestületnek, miután azonban 1992 őszén bekerült a KdNP Országos

Elnökségébe, lemondott helyi funkciójáról). Éppen ezért míg a tisztán pártkarriert befutott

képviselők között találunk régóta ismert politikusnak számítókat, a kombinált karriert bejártak

között a legmagasabb párttisztséggel rendelkezők is viszonylag új arcnak számítanak az

137

országos politikában. A pártoligarcha fenti viselkedése persze bizonyos szempontból érthető,

azt nem kell feltétlenül negatívumként értékelnünk, hanem felfoghatjuk a hazai politikai

intézményrendszer egy szerencsétlen következményének is: a pártkeretekben társadalmi szintű

problémákkal, nagypolitikával foglalkozó magasabb szintű vezetőknek valóban visszalépés

lehet egy település ügyes-bajos dolgaival foglalkozniuk, míg azonban a tagoltabb

közigazgatású országokban ezen vezetői kör parlamentbe be nem került része is megtalálhatja

a maga helyét a közéletben a tartományok vagy tagállamok képviselőtestületeiben,

Magyarországon nincs a középszintű politizálásnak színtere (a megyei közgyűléseknek inkább

szimbolikus jelentősége van, azokban nemigen folyik valódi politikai munka).

Ha az imént azt mondottuk, hogy az önkormányzati munka csak bizonyos szinten megvont

határok közt képes előmozdítani a pártbeli pályafutást, ugyanezt érvényesnek kell tartanunk az

önkormányzati funkcióknak a közéleti előrehaladásra gyakorolt hatásáról is: a korábbi

karrierutakkal összevetve meglehetősen keveseknek sikerült pusztán az önkormányzatban

szerzett érdemeikre támaszkodva országgyűlési képviselővé válniuk. Mintegy 25 képviselő

váltott át úgy a helyi politikából közvetlenül a parlamenti politizálásra, hogy az

önkormányzati funkcióján kívül nem rendelkezett egyéb politikai tőkével (sokan nemcsak,

hogy nem viseltek párttisztséget, de még párttagok sem voltak).

Néhányan négyéves működésük során valóban bebizonyíthatták politikusi vénájukat

(elsősorban a "miniparlamentként" fungáló fővárosi közgyűlésben lehetett valódi politikai

tettekkel kitűnni; talán nem véletlen, hogy a magát itt begyakorolt Barsiné Pataki Etelka,

Demeter Ervin, Szolnoki Andrea a parlamentben is azonnal a legagilisebb képviselők közé

került), a többség esetében azonban inkább arról van szó, hogy a pártok szívesen indítottak

polgármesterként, önkormányzati képviselőként a lakóhelyén már ismertséget szerzett, a

választók szemében hitelesnek számító figurákat, még ha addigi tevékenységükből semmi

biztosíték nem adódott arra nézvést, hogy a parlamenti munkában is megállják majd a

helyüket. Alig hihető így például, hogy Matuska Sándor és Samu János, akiket független

jelöltként választottak meg 1990-ben Zsadány község önkormányzatának tagjává illetve

Tápióság polgármesterének, a falujukban folytatott politizálással hívták volna fel magukra az

138

őket pártonkívüliként indító MSZP figyelmét; sokkal inkább arról lehet szó, hogy ők

agrárvidéknek számító választókerületükben sikeres TSZ-elnökként megbecsült személyeknek

számítottak, s talán önkormányzati tapasztalatok nélkül sem lettek volna esélytelenek az

indításra 1990-ben, négy évvel később azonban annak a notabilitásnak, aki névjegyére az

önkormányzati képviselő illetve polgármester titulust is odabiggyeszthette, fényesebb volt a

presztízse, mint a politikai méltósággal nem büszkélkedhetőnek.

Mindemellett még a parlamenti politizálástól ily messze eső közéleti tevékenységet folytatott

képviselőket sem lenne helyes megítélésünk szerint a helyi notabilitások 1990-ben tömeges,

de később sem teljesen jelentéktelen populációjával összemosni: nagyon gyakran még egy

községi képviselőtestületben folyó politika sem mentes a túlfűtött vitáktól, személyes

ellentétektől, belső hatalmi harcoktól, itt is gyakran van szükség kompromisszumkötésre,

éppen ezért akik a helyi politika négyéves iskoláját kijárták, valamivel több elképzeléssel

rendelkezhetnek az Országgyűlésben rájuk váró megpróbáltatásokról, mint azok, akik

bármiféle politikai előélet nélkül vágják ilyen nagy fába a fejszéjüket. Ezért a kisebb horderejű

önkormányzati funkciókon keresztül a parlamentbe vezető pályafutások is részben politikai

karrierek, ugyanakkor ezek közül kétségkívül a legalacsonyabb értékűek.

Formálisan önkormányzati karriereknek kellene tekintenünk azokat a politikai életutakat is,

amelyekben nem találunk ugyan semmiféle párttisztséget, de nem azért mert alanyuk nem

szerezhetett volna ilyet, hanem mert önkéntesen lemondott arról: Szabó György és Simon

Imre például az MSZP elnökségi illetve választmányi tagjai voltak, de amikor megyei

közgyűlési elnökökké választották őket, az új funkciójukban tőlük elvárt függetlenségnek,

pártok felett állóságnak megfelelendő lemondtak párttisztségükről. Pártjuk négy év alatt sem

feledkezett meg erről az áldozatról, és korábbi pártfunkciójuknak megfelelő előkelő helyen

indította őket az országos listán, amelyeket pusztán önkormányzati munkával nemigen

szerezhettek volna.

Az ő és a már említett fővárosi képviselők kivételével az önkormányzati karrierutat bejárt

politikusok a későbbiekben nem okoztak nagy meglepetést, szinte mindannyian a

képviselőház második vonalához tartoznak, ezért ezt a szelekciós mechanizmust kiegészítő

jellegűnek tekinthetjük: alighanem ott indítottak a pártok ilyen személyeket, ahol nem akadt

139

politikusi képességeit adekvátabb formában bizonyított vagy a pártban már érdemeket szerzett

káderük. Ezen az okon kívül az imént azért is sorolhattuk a karrierek közötti

értékhierarchiában az önkormányzati karriereket hátrébb, mert ez — a pártvonalon (is) futó

kiválasztódással szemben — 1994-ben csak egyszűrős szelekció lehetett: míg a pártfunkciók

esetében egy vagy kétévente sor kerül betöltőik értékelésére, s így a gyengébben teljesítők

1994-re többnyire elveszítették azt a pozíciójukat, amelyben nem bizonyultak kompetensnek,

vagyis míg a pártok tisztségviselői többszörösen is átestek a politikusszelekció különféle

próbáin, addig a helyi politikusok csak egyszer lettek nagyobb megmérettetésnek alávetve, az

1990-es önkormányzati választások alkalmával; további teljesítményük megítélése az őket

indító párt jelöltválogató grémiumainak kezében volt, az azonban inkább hallomásból vagy a

helyi közvéleményt figyelembe véve formálhatott ítéletet politikusi alkalmasságukról, s nem

működésük tényleges ismeretében.

Az eddig ismertetett valamennyi karriertípus többé-kevésbé politikai alapú szelekciót

jelentett, s az ezekhez sorolt képviselők az Országgyűlésnek körülbelül 80%-át reprezentálják.

Ez rendkívül gyors fejlődés a funkcionális kiválogatódás felé 1990-hez képest, mindazonáltal

továbbra is sok olyan politikussal találkozhatunk a parlament falai között, akik a politikától

idegen érdemeiknek köszönhetően kapták meg a mandátumot. Mindenekelőtt úgy tűnik, hogy

a négy évvel korábbival összevetve még növekedett is a szavazatvonzó képességük miatt

indított, országos vagy bizonyos társadalmi csoportokban élvezett ismertséggel,

népszerűséggel rendelkező "reklámfigurák" száma.

Az ide sorolható mintegy kéttucatnyi képviselő javarészben érdekképviseleti szervek vezetői

közül verbuválódott. Ugyan korábban egész Európában illetve bizonyos országokban

(elsősorban Angliában) ma is ismert gyakorlat, hogy a baloldali pártok hivatásos politikusai

szakszervezeti vezérekként kezdik politikai pályafutásukat, ez a rendszer azonban elsősorban

ott működhetett, ahol rendkívül erős összefonódás van párt és szakszervezet között (ahol a

szakszervezeti tagok automatikusan párttagok is, mint 1948-as megszűnése előtt az MSZDP-

ben vagy egészen a 80-as évekig a brit Munkáspártban, továbbá ahol a párt lényegében a

szakszervezet politikai fedőszerve és az érdekképviselet erősen átpolitizált). Ha a kapcsolat

140

együttműködéssé szelídül (párhuzamosan azzal, hogy az érdekegyeztetés depolitizálódik),

akkor már nincs automatikus személyi átjárás a két szervezet között, létezik elkülönült párt- és

szakszervezeti vezetői garnitúra, s utóbbihoz tartozók inkább szimbolikus okokból kapnak

helyet a tágabb pártvezetésben vagy a párt parlamenti frakciójában; ilyenkor a szakszervezeti

tapasztalat már nem szolgál automatikusan ugródeszkául a politikussá váláshoz, az

érdekképviseleti vezetők inkább csak a párttal kötött megállapodás értelmében és nem "saját

jogon kerülhetnek be a jelöltek közé.

Az MSZP színeiben indított szakszervezeti alkalmazottak szinte kivétel nélkül a pártnak az

MSZOSZ-szel illetve ennek tagszervezeteivel kialakított partnerségét demonstrálandó kaptak

helyet a Szocialista Párt jelöltjei között, s ennek megfelelően az ő politikusi képességeik

közömbösek voltak, politikai pozíciókban szerzett rutin ennek megfelelően nem is állt

mögöttük (egész pontosan a köztársasági Magyarországon nem töltöttek be politikai

funkciókat; többen közülük azonban a pártállam időszakában — a párt-, az állami és a

szakszervezeti tisztségek közötti szabad rotáció jegyében — magas politikai méltóságokig

emelkedtek, ld. például Nagy Sándort vagy Schalkhammer Antalt, így ők esetleg nem

számítottak politikai újszülöttnek pártjukban). Az a két szakszervezeti vezető viszont, aki nem

az MSZP-nek köszönheti megválasztását, nem vagy nem elsősorban érdekképviseleti vezetői

mivoltának betudhatóan került fel pártja listájára: Pokorni Zoltán és Horn Gábor ugyan

közéleti pályafutásuk első szakaszában valóban szakszervezeti munkájukkal hívták fel

magukra a figyelmet, később azonban a politika világa mellett döntöttek, lemondtak

szakszervezeti funkciójukról, és a Fideszben illetve az SZDSZ-ben pártkarriert futottak be; az

ő pályafutásuk ezért a szakszervezeti mozgalomból a politikába vezető klasszikus út példája

lehet.

A szakszervezeti vezetők többségéhez hasonlóan politikailag ugyancsak tökéletesen

outsidernek tekinthetők azok a képviselők is, akik nem a munkavállalók pártválasztásának

orientálása végett, hanem más szavazói csoportok párthoz csalogatása miatt vagy egyszerűen

közismertségüknek köszönhetően válhattak képviselőjelöltté. Csak néhány példa arra, hogy a

pártok milyen sokféle társadalmi csoport szimpátiáját kívánták emblematikus személyiségek

előtérbe állításával elnyerni: Bleyer Jenő a nyugdíjas egyesületek tagságát orientálta az MSZP

felé, Bálint György a kertbarátokhoz szólt az SZDSZ részéről, Sümeghy Csaba a nagytőke

141

bizalmát próbálta megszerezni a Magyar Iparszövetség elnökeként a Fidesz részére, míg

Gyuricza Béla az ország frissen nyugállományba vonult első katonájaként a hivatásos katonák

figyelmét terelhette a Fideszre (habár utóbbi életrajzában magának katonapolitikai szakértő

szerepet tulajdonít a pártban, mégis reklámszemélyiségnek tekintettük, hiszen egy

pártonkívüli szaktanácsadót szinte soha nem küld egy húsz helyet nyert párt a parlamentbe,

különösen nem országos listája nyolcadik helyéről). Velük szemben a jóformán az összes

tévénéző előtt közismert Eperjes Károly és Pécsi Ildikó jelöltként történő felmutatása nem

rétegspecifikus hatással bírt, az ő reklámértékük egyetemesen érvényesült.

A reklámkarriert befutott személyek majdnem mindegyikénél szoros összefüggést

fedezhetünk fel a politikusi prekvalifikáció hiánya és parlamenti teljesítményük között: noha a

kérdéses képviselők bizonyára jó szolgálatot tettek a választások során, amikor tényleges

politizálásra került sor, mindannyian eltűntek a profi politikusok háta mögött. Ezzel

kapcsolatban több kérdés is felmerül. Elsőként az, hogy mi motiválja ezeket a húzóembereket

a számukra teljesen idegen világnak számító politikába teendő kiruccanásra. A pártok logikája

viszonylag világos, hiszen a választási kampány mediatizálásával, a politikai marketing

komoly szakterületté fejlődésével egyre inkább terjed az a felfogás, hogy a pártokat ugyanúgy

kell eladni, mint bármely más árut: szellemes reklámok, ismert és népszerű emberek többet

használhatnak, mint az eladandó áru tulajdonságainak részletes ismertetése, vagyis a

pártoknak érdemes a velük közösséget vállaló, a társadalom egy részében vagy egészében

ismert személyiségeket előtérbe állítaniuk (valójában persze már ez a dogma is kérdéses,

hiszen empirikusan felülvizsgálhatatlan, hogy hány szavazattal kapott volna kevesebbet

mondjuk a Fidesz, ha nem szerepelteti listáján a reklámembereit). Utóbbiak viselkedése ezzel

szemben némiképp talányos, hiszen a megválasztott képviselőktől elvárt szavazási jelenlét,

bizottsági munka, fogadóórák tartása teljes embert kíván, amellyel nehezen egyeztethető össze

a korábbi civil foglalkozás folytatása, a képviselői munka elhanyagolása viszont a jelöltség

elfogadásának értelmét kérdőjelezné meg. Mivel velük kapcsolatban nem tételezhetjük fel

— döntő részben pártonkívüliekről lévén szó — , hogy a párt iránti odaadás lehetne a

háttérben, azt gyanítjuk, hogy talán a képviselők előtt megnyíló ajtók reményében vágnak bele

a politikába, esetleg korábbi szakmájukban kivívott tekintélyük emelkedését remélik a

142

négyéves parlamenti kitérőtől, s hogy az visszatérésük után az eredeti hivatásban is "hátszelet"

biztosít majd.

Ha jobban meggondoljuk, a pártok érdeke sem egyértelmű azonban. Kérdés ugyanis, hogy az

a (csak valószinűsíthető) szavazattöbblet, amely a húzóembereknek tulajdonítható arányban

áll-e azzal a holtteher-veszteséggel, amely abból következik, hogy a frakcióban állandóan

hiányzó vagy kevéssé kompetens személyek is ülnek. De az is kérdéses, hogy nem ölthet-e

esztelen méreteket a választási megállapodásokkal és kampánycélokkal outsidereknek ígért

helyek növelése, hiszen ha egy párt megszólít egy társadalmi csoportot egy hozzá tartozó

személy jelölésével, akkor a többi párt sem akar lemaradni, ők is újabb és újabb emblematikus

figurák megnyerésével vélik csak ledolgozhatónak a hátrányukat (ld. például az MSZP

szövetségi politikáját az 1998-as választások előtt: "A választmány határozatot fogadott el a

politikai, társadalmi szervezetekkel kialakítandó választási együttműködésről. Az MSZP az

országos lista első 75 helyéből 15-öt biztosít választási szövetségesei számára." –

Népszabadság 1997. december 1.). Éppen ezért — bár a reklámkarrierek diszfunkcionalitását

egy nem pusztán reprezentatív, hanem dolgozó parlament esetében aligha vonhatjuk

kétségbe — bizonytalan, hogy a következő választásokon a politikai múlttal nem rendelkező

húzóemberek visszaszorulása vagy éppen előretörése lesz-e a jellemző.

Az 1990-eshez képest ugyan jelentősen visszaesve, de 1994-ben is bekerültek a parlamentbe

helyi notabilitások. A róluk korábban mondottakat nem kívánjuk részletesen megismételni,

mivel azok most is érvényesek, ezért itt dióhéjban csak annyit, hogy a mintegy kéttucatnyi

notabilitás kivétel nélkül pártonkívüli vagy "egyszerű párttag", nincs nyoma életútjukban 1990

utáni közéleti szerepvállalásnak, elsősorban egyéni választókerületből kerültek az

Országgyűlésbe, a megyei és országos listákon többnyire nem vagy kilátástalan helyen

szerepeltek, nem nagyvárosi körzetekben lettek indítva, foglalkozásuk helyi tekintélyt

biztosított számukra. Ezúttal is igaz, hogy egy párt mandátumai számának egy határon túli

növekedése esetén kapnak csak szerepet, így 1994-ben szinte csak az MSZP-ben találunk

belőlük, továbbá most sem igen kerültek ki soraikból olyan nagyformátumú politikusok,

akiknek megjegyezte volna az ország a nevét. Jól illusztrálja a mondottakat például Sződi

143

Imre vagy Szántó Mihály MSZP-s képviselők karrierje: mindketten pártonkívüliek és a helyi

közéletben sem vettek részt, bizonyára nem volt mellékes szempont indításukban, hogy a

választókerületben dolgozó TSZ-elnökként illetve állatorvosként legalább a körzet egy

részében magas presztízzsel rendelkeztek, megyéjükben a területi lista 7., illetve 10. helyét

kapták, az országos listára nem kerültek fel.

Mivel az MSZP kevés kivételtől eltekintve elnyerte az egyéni mandátumokat, nem meglepő,

hogy frakciójában tömörülnek a notabilitások, elgondolkodtató viszont, hogy — feltéve

persze, hogy hinni lehet a pártok önbevallásának — a legtöbb helyi szervezettel és taggal

rendelkező párt sem tud a saját soraiból annyi jelöltet kiállítani, hogy ne kelljen "kisegítőerők"

segítségére szorulnia. Nincs okunk azt feltételezni, hogy más pártok esetében nem ugyanez

lenne a helyzet, ha váratlanul 200 fölötti számú parlamenti helyre kellene képviselőt

küldeniük. Mivel — mint a korábbiakban láttuk — a többi karriertípuson belül az alacsonyabb

szintűek rendre MSZP-ben összpontosulnak (az újjáválasztott képviselők közül az MSZP-ben

a legnagyobb a párttisztség nélkül is ismét mandátumot szerzettek aránya, a pártkarriert

befutottak közül itt találjuk a legtöbb legmagasabb funkcióként is csak jelentéktelen pozíciót

— kisvárosi, falusi pártszervezetek vezető tisztségét — magáénak mondható személyt, az

önkormányzati vonalon a parlamentbe felkapaszkodott politikusok között a kistelepülések

képviselőtestületeiben szocializálódottak döntő többsége szintén szocialisták), alapos okunk

van azt gondolni, hogy egy pártra jutó parlamenti helyek számának egy határon túli

növekedése olyan személyeket is a parlamentbe segít, akik politikai pályafutásuknak még

nagyon az elején tartanak, vagy akiket politikai képességeik a parlamentinél inkább

alacsonyabb szintű közéleti fellépésre predesztinálnának. (Nehezen képzelhető el ugyanis,

hogy tisztában lenne a nagypolitikai cselekvés logikájával, a parlamenti történések

befolyásolásával, s így érdemben tudna részt venni a Duna-parti falak között hozott

döntésekben az a képviselő, aki 1994-ig nem jutott tovább egy párt helyi vezetői tisztségénél,

aki azidáig egy község polgármestereként vett csak részt a közéletben, vagy éppen politikailag

teljesen passzív volt.)

Nagy kérdés ugyanakkor, hogy a képviselői szerepre nem kellően felkészült politikusok

parlamentbe áramlásában mekkora szerepet játszott az a lehetséges ok, hogy a demokratikus

Magyarország 4-5 éves fennállása alatt rövid volt az az idő, amíg kinevelődhetett volna egy

144

megfelelő tapasztalatokkal felvértezett politikusi garnitúra (viszont 1998-ra vagy még később

a probléma magától megoldódik), illetve mennyiben kell állandó korlátként számolnunk

azzal, hogy egy politikailag eléggé apatikus országban, ahol az összes párttag is csak a felnőtt

lakosság ezrelékeiben mérhető, egyik párt sem tud soraiból kiállítani több száz képviselőnek

alkalmas személyt. Ebben a dilemmában két választás után elhamarkodott lenne állást

foglalni, az azonban már most kijelenthető, hogy mivel minden pártban megfigyelhető az a

tendencia, hogy a mandátumok szétosztása során előnyben részesülnek a politikai

karrierjükben már magasabbra jutott személyek (a pártok országos vezetői még az alig 20-30

helyet szerzett pártokban is mind parlamenti székhez jutottak), az Országgyűlés közel 400 fős

létszámának évek óta napirenden lévő csökkentése bizonyosan a parlament professzionális

jellegét erősítené (ezt a kérdést persze aligha funkcionális szempontok fogják eldönteni,

sokkal inkább a politikai osztály önmegőrzési érdekei).

Végezetül az 1994-es Országgyűlésben is akadnak olyan politikusi pályafutások, amelyeket az

eddigiekben ismertetett tipikus szelektálódási minták egyikéhez sem tudtunk besorolni,

amelyekben nincs nyoma sem párt- sem közéleti munkának, de országos vagy helyi

reklámhatásnak sem. Ha a korábbi parlament kapcsán feltételeztük, hogy egyeseknél a

magasrangú politikusokhoz fűződő személyes kapcsolat lehetett a képviselővé-válás

előrelendítője, ugyanezt a mechanizmust talán négy év múltán is gyaníthatjuk a rejtett

motívumok között. Nem találtunk például Torgyán Józsefné életútjában semmilyen

magyarázatot az országos listán kapott rendkívül előnyös 8. helyre azon kívül, hogy férje a

Kisgazdapárt megkérdőjelezhetetlen vezére, akinek feltehetően módjában állhatott egy vagy

több védencét parlamenti székhez juttatni (a magyar politikai életben különben régóta ismert

nepotizmusra vonatkozó ezen gyanúnkat megerősíti az is, hogy a pártelnök a későbbiekben a

szintén politikai érdemek nélkül álló öccsének is politikai funkcióhoz, polgármesteri székhez

egyengette az útját). Ugyancsak tanácstalanul állnánk Morvai Ferenc országos listán kapott

10. helye előtt, ha az oknyomozó újságírás korábban ki nem pattantotta volna a hírt (ld. HVG

1996. december 7.), hogy az FKgP választási kasszájába adományként befizetett 10 millió

forint ellentételezéseképpen dukált neki egy biztos listahelyezés.

145

Joggal gondolhatnánk, hogy kár a szót vesztegetni egy-egy atipikus, kivételes politikusi

pályafutásra, hiszen ezek egyáltalán nem jellemzőek a magyar politikai rendszerre. Nos, éppen

ezt a tényt kell kiemelnünk, hiszen tőlünk nem messze, a volt kommunista tömb egyes

országaiban komoly jelentősége van a politikai pozíciók rokoni és ismeretségi körben történő

osztogatásának, és ugyanez vonatkozik a "politikai szimóniára", a befolyásos politikai

tisztségek adás-vételére is (de ezeket a jelenségeket még a századforduló vagy a harmincas

évek Magyarországán is mindennapinak kell tekintenünk). Aligha szorul magyarázatra, hogy

micsoda előrelépés lenne a valódi demokrácia felé, ha ezek a balkáni viszonyok

végérvényesen eltűntek volna a magyar politikából, ha — mint a volt Szovjetunió

országaiban — az alvilág nem épülhetne be pénzzel már a politikai döntéshozatalba is, s ha

nem plutokratikus alapon szerveződne a politikai vezetőréteg.

V. A politikai osztály magyarországi kifejlődése

Amint arra a politikai vezetés összetételére vonatkozó elméleti megközelítésmódok

áttekintése során már utaltunk, a politikai vezetőréteg osztályként történő percepciójának

alapfeltétele volt a politikusok professzionalizálódása, hiszen míg mondjuk a századforduló

honorácior-politikusai többnyire párhuzamosan tevékenykedtek „civil” foglalkozásukban és a

parlamentben (így az esetleges mandátumvesztés bekövetkeztekor többnyire

zökkenőmentesen folytathatták szakmai pályafutásukat), nem volt ezért létérdekük

bebetonozniuk magukat a politikába, napjaink hivatásos politikusai a politikai rendszer

foglyaivá váltak. „Minél hosszabb időt és minél több energiát fordít egy politikus politikai

feladatokra, annál kevésbé tud a privát foglalkozásával és ebből következően szakmai

karrierjével törődni. Egy gyorsan változó szakmai világban azonban egy hosszabb

főfoglalkozású politikai szerepvállalás után a visszatérés esélyei is mind kisebbek: az egykori

állásokat már újakkal töltötték be, a hajdani ügyfél- vagy vevőkör feloszlott, a szakmai

kvalifikációval szembeni követelmények megváltoztak. Ilyen helyzetben a hosszú évek óta

hivatásossá lett politikusok személyes orientációja mindinkább a politikai foglalkozásban

maradásra összpontosul.” (Herzog 1975: 222)

146

Mindezt azért tartottuk szükségesnek felidézni, hogy lássuk: az 1990-ben gyakorlatilag a

legcsekélyebb professzionalizálódás nélkül a parlamentbe került képviselőktől — legalábbis

kezdetben — nem várhatunk olyan viselkedést, amely a politikusi szerepben történő

hosszútávú berendezkedést célozná, hiszen a Magyar Köztársaság új képviselői 1990-ben

javarészben — mint láttuk — tökéletes politikai outsiderek voltak, akiknél nemhogy a politika

világához történő ragaszkodásról nem beszélhetünk, hanem sokkal inkább kevéssé átpolitizált

gondolkodásmódról, erős szakmai kötődésről, „civil’ viselkedésről lehet szó.

Ezen elméleti következtetésünknek számos bizonyítékát olvashatjuk ki a képviselők szakmai

és politikai pályafutására vonatkozó adatokból. Elsőként azt érdemes kiemelni, hogy az 1990-

94-es ciklus kezdetén a képviselők szerepfelfogásában még korántsem vált egyértelművé,

hogy parlamenti megbízatásuk főállású tevékenység, igen sokan éppen korábbi

foglalkozásukat tekintették továbbra is elsőszámúnak, s a politikát csak mintegy

mellékállásnak, reprezentatív funkciónak fogták fel. Ebben a szerepzavarban persze

nyilvánvalóan közrejátszott az a tény is, hogy a rendszerváltás előtt a magyar Országgyűlés jó

40 éven keresztül valóban csak fejbólintó szerepre volt kárhoztatva, tényleges tevékenységet

nem folytatott, gyakorlatilag még csak nem is ülésezett (az évi átlagosan 10 ülésnapot aligha

tarthatjuk valódi elfoglaltságnak), és ezen a helyzeten még az utolsó pártállami parlament

1988-89-es nagyobb sebességre kapcsolása sem változtatott, hiszen az a testület is megmaradt

komoly befolyás nélküli vitafórumnak, így nem csoda, hogy az újonnan választott

demokratikus Országgyűlés jelentős része meglepetéssel szembesült azzal a szituációval, hogy

egy új típusú „dolgozó” parlament tagja lett, mely valódi „munkahely”.

Ez az állításunk persze aligha vonatkozik valamennyi képviselőre, hiszen — nem beszélve az

MSZP frakciójáról, amelynek nagyobbik fele már 1990-t megelőzően is a politikából élt — az

újonnan alapított pártok legmagasabb rangú központi vezetői legkésőbb 1989 közepétől ha

formálisan fenntartották is korábbi munkahelyüket, gyakorlatilag mégiscsak a politikának

kellett, hogy szenteljék magukat, hiszen előbb a háromoldalú tárgyalásokon történő részvétel,

később a programalkotás és a kampányszervezés töltötte ki idejük java részét. (Hogy mégis

viszonylag kevesen adták fel teljesen korábbi foglalkozásukat a 90-es választások előtt, annak

okát inkább abban látjuk, hogy az új pártok legfőbb vezetői javarészben vagy nyugdíjasok

voltak — elsősorban a Kisgazdapártban —, s így bőségesen volt idejük a politikára, vagy

147

kevéssé merev munkakörökben — tudományos kutatóként, szellemi szabadfoglalkozásúként,

ügyvédként stb. — dolgoztak, s így módjukban állott eredeti foglalkozásukban lazítani a

tempón, amikor összesűrűsödtek a politikai feladatok. Éppen ezért az időben és

munkafeladatokban kötöttebb szakmák gyakorlói közül kerültek ki az első politikára átváltók:

Füzessy Tibor például ügyészként „1989-ben nyugdíjba vonult, hogy a KDNP szervezésére

fordíthassa minden idejét”, Rajkai Zsolt pedig mérnöki állását adta fel „a megyei

kisgazdaszervezetek hívására”.) Mindennek ellenére a parlament többsége csak 1990-ben

került valódi döntés elé abban a kérdésben, hogy a korábbi foglalkozását elhagyva teljes

erejével politikusként próbál meg érvényesülni, avagy egyidőben „két lovat megülve” nem

kötelezi el magát végleg a politika mellett.

Ugyan a fenti dilemmában a képviselők java része a politikát választotta (persze korántsem

mindannyian rögtön a választások után, sokan csak többhónapos hezitálást követően),

számosan akadtak, akik ragaszkodtak „civil” foglalkozásukhoz (s ez utóbbiak között csak

azokat vettük számításba, akik komoly időráfordítással járó parlamenten kívüli munkát

végeztek, vagyis nem soroltuk közéjük például az előadásaikat képviselőként is megtartó

egyetemi oktatókat vagy a publikálással fel nem hagyó újságírókat stb.). A „kétlaki életre”

berendezkedő képviselők ugyanakkor ezzel a döntésükkel bizonyosan kiszorították magukat a

parlamenti politika középpontjából: nemigen vállalhattak bizottsági tagságot (Mezey Károly

például „1990. május 3-tól az önkormányzati állandó bizottság tagja november 20-ig, akkor

tagságáról orvosi munkája miatt lemondott”, Szabó János pedig „Képviselőként szakmájáról

nem kívánt lemondani, ezért bizottságban nem vállalt külön munkát.”), a plenáris üléseken

ritkán szólaltak fel, inkább csak szemlélői voltak a parlamenti történéseknek, semmint azok

aktív alakítói.

Nagy kérdés persze, hogy milyen irányú az oksági összefüggés a félállású képviselők

parlamenti háttérbe szorulását illetően: nem csak az képzelhető el ugyanis, hogy a

szakmájukhoz ragaszkodó képviselők ezzel a ragaszkodásukkal feláldozták a politikai

érvényesülésük lehetőségét, hanem az is lehetséges, hogy a magukban a legkevesebb politikai

ambíciót érző képviselők határoztak úgy, hogy nem lesznek a politika kedvéért hűtlenek a

korábbi szakmájukhoz, s így nem a politikusi második vonalba szorultak, hanem már eleve

ahhoz tartoztak. Ez a kétség ugyanakkor bizonyosan nem vonatkozik arra a néhány

148

képviselőre, akik már a parlamenti ciklus során vállaltak jelentős munkát igénylő parlamenten

kívüli állást, hiszen ők bizonyosan nem a korábbi munkájukhoz kötődésük okán hanyagolták

el a képviselői tevékenységüket, s váltak eképp politikai mellékszereplővé, hanem már a

parlamenti munkában tapasztalatokat szerezve döntöttek úgy, hogy megér nekik egy jó állás

annyit, hogy érte háttérbe szorítsák a politikát. Mivel a politikusként már kitűnt, fontos

posztot betöltő vagy arra várományosnak tekinthető személyek közül szinte senki sem követte

ezt a stratégiát, nyilvánvaló, hogy az efféle állásvállalás a politikában a számításukat nem

igazán megtaláló képviselők visszavonulási utak biztosítására irányuló erőfeszítését tükrözi.

A nem csak képviselőként dolgozó politikusokkal kapcsolatban végezetül meg kell

jegyeznünk, hogy csak bizonyos foglalkozások egyeztethetők össze a parlamenti

mandátummal, mégpedig azok, amelyek nem kötött munkaidőben és nagy önállósággal

végezhetők. Így a „mellékesen politizáló” képviselők között leggyakrabban ügyvédeket,

orvosokat, gazdasági vezetőket és önállóakat találunk, ezzel szemben korábban valamilyen

beosztott munkát végzőket szinte soha. A párhuzamos munkavégzés ezen korlátja mellett

azonban bizonyára a parlamenten kívül megkereshető jövedelem nagysága is lényeges

szerepet játszott abban, hogy mely foglalkozások gyakorlói nem nyergeltek át teljesen a

politikára: a fenti területeken a képviselői tiszteletdíjnak bizonyára többszörösét (vagy azzal

legalább összemérhető összeget) is meg tudtak keresni a szóbanforgó képviselők, részükről

ezért nagy áldozat lett volna teljesen átváltani a politikára. Ezzel kapcsolatban azonban két

megjegyzést kell tennünk: egyrészt a nem-képviselői munkával megszerezhető jövedelmen

kívül a korábbi foglalkozás megtartása mellett szólhatott az erős hivatástudat is (ennek

tulajdonítjuk, hogy az Országgyűlés mind a 11 papi hivatásrendből érkezett képviselője

politikusként is ellátta gyülekezete lelkipásztori vezetését), másrészt az igazán sikeres

politikusok még jólmenő szakmai karrierjük feladásával járó anyagi érvágás elviselésére is

hajlandóak voltak, ha ez volt az ára annak, hogy irányítói szerepre tehessenek szert a politika

világában (Kónya Imre vagy Torgyán József például sokszor elmondták, hogy az ügyvédi

praxis feladása után jóval szerényebb jövedelemhez jutnak, mint annak előtte, mégsem

sajnálták meghozni ezt az áldozatot).

Azt sem szabad azonban mindezen kívül elfelejtenünk, hogy eddig a képviselők

szemszögéből vettük számba a parlamenten kívüli állás megtartásának motívumait; hiába

149

azonban, hogy sok képviselő a főfoglalkozású politikus munkájának ismerete nélkül,

hivatástudattal és anyagilag vonzó állással rendelkezvén érkezett a parlamentbe, ezek a

körülmények önmagukban nem magyaráznák azt a jelenséget, hogy az Országgyűlés nem vált

kizárólag hivatásos, a politikából és a politikáért élő képviselők gyűjtőmedencéjévé. Ehhez az

az objektív feltétel is szükséges volt, hogy az Országgyűlés működni tudjon úgy is, hogy

tagjainak 10-20%-a csak félgőzzel vesz részt munkájában (vagy még úgy sem: az első ciklus

parlamenti statisztikáit böngészve nem egy olyan képviselőre bukkanhatunk, aki azon kívül,

hogy nem dolgozik egyik parlamenti bizottságban sem, a plenáris üléseken sem igen szólal fel

és a szavazások idején is gyakran hiányzik).

Ha az előző fejezetben felvetettük, hogy az Országgyűlés felduzzasztott létszámával nem tud

lépést tartani a kínálati oldal (azaz egyik párt sem tud kiállítani annyi felkészült politikust,

hogy ha abszolút többséget vagy ahhoz közeli eredményt érne el a választásokon, akkor ne

kellene politikai outsiderek segítségét is igénybe vennie a parlamenti széksorok feltöltéséhez),

akkor most ugyanezt mondhatjuk el a keresleti oldalról is: még a bizottsági helyek folyamatos

bővítése ellenére sem lehet bizottsági elfoglaltságot találni mind a 386 képviselőnek, nem

tűnik fel ha több tucat képviselő teljesen passzívan üldögél az ülésteremben, ne adj Isten

rendszeresen hiányzik.

Amint a politikusok kínálatában a magukat túlnyert, 100-150 fősnél nagyobb frakciót

kiállítani kénytelen pártok ütköznek nehézségekbe, ugyanúgy a politikusok iránti kereslet

elégtelensége is őket sújtja: míg egy 20-40 fős frakció minden tagjára szükség van valamely

bizottságban (így például az 1990-es választások után összeült Országgyűlés Fidesz-

frakciójából a frakcióvezetőn kívül mindenki dolgozott valamely bizottságban, csakúgy mint a

KdNP képviselőcsoportjából, amelyből csak a párt miniszterei és államtitkárai nem kaptak

ilyen feladatot), a képviselőcsoport minden tagja valamely téma szakértőjévé kell, hogy

bedolgozza magát, s neki kell pártja álláspontját képviselnie, ha egy reszortjához tartozó téma

kerül a parlament napirendjére, a nagyra nőtt frakciók nem tudnak megfelelő feladatot adni

összes képviselőjüknek.

Hogy az Országgyűlés tagjainak parlamenten kívüli „maszekolásának” okai között legalább

olyan fontos ez a strukturális feladathiány, mint a képviselők egyéni érdeke, arra abból is

következtethetünk, hogy a frakciók elnézik ezt a gyakorlatot: amennyiben egy

150

képviselőcsoportnak hiányozna, hogy minden tagja teljes erőbedobással a parlamenti

munkának szentelje magát, akkor felkérné a magánhivatásukról lemondani nem akaró

képviselőit, hogy — feltéve persze, hogy ezek listán szerezték mandátumukat — engedjék át a

parlamenti helyüket egy olyan politikusnak, aki hajlandó tisztán a politikára koncentrálni.

Ezen túlmenően azonban azt is a fentiek jeleként értékelhetjük, hogy az 1994-es

Országgyűlésben is számos olyan képviselő ül, akinek parlamenten kívüli hivatása is van: ha a

pártoknak fontos lenne, hogy ne üljenek frakciójában a tervutasításos gazdaság

munkaerőpiacáról ismert „vattaemberekhez” hasonló szerepű képviselők, akkor már a jelöltek

felkutatásakor feltették volna azt a kérdést a szóba jöhető személyeknek, hogy megválasztásuk

esetén készen állnak-e eredeti foglalkozásuk feladására, s csak azokat indították volna, akik

határozott igennel feleltek (s e feltételezésünkkel szemben még azt sem merülhet fel, hogy a

pártok maguk sem voltak tisztában — mint az 1990-es választások előtt — azzal, hogy

miképp dolgozik majd egy a korábbiaktól eltérő, állandóan ülésező, főfoglalkozású

parlament).

Mivel a civil foglalkozásukat fenntartó képviselők szükségképpen a nagylétszámú

képviselőcsoportokban tömörülnek (hiszen, mint korábban láttuk, minden párt először a

főembereit juttatja parlamenti mandátumhoz, akik minden bizonnyal erős politikai

ambícióiknak köszönhetően jutottak idáig, s ezért róluk a legnagyobb valószínűséggel

feltételezhető, hogy hivatásuknak érzik majd a politikát, míg a párt által nyert helyek

számának növekedésével egyre inkább a politikával korábban csak érintőleges kapcsolatba

került személyek is a parlamentbe juthatnak), és a valamennyi képviselőjének komoly

feladatot adni nem tudó frakciók is ezek, végül egyensúly alakul ki, és nem keletkezik zavar

abból, hogy néhány tucat képviselő nem csak a képviselői munkájával foglalkozik. Felvetődik

mindazonáltal a kérdés, hogy van-e bármiféle létjogosultsága ennek a szituációnak, nem tiszta

holtteher-veszteség-e, hogy számottevő politikusi tevékenységet nem folytató képviselők is

ülnek az Országgyűlésben.

Ha hosszúra nyúlt is a politikusok parlamenten kívüli munkavállalásának elemzése, mindez

nem jelenti azt, hogy ez volna az első ciklus képviselőire jellemző. Éppen ellenkezőleg: az

Országgyűlés túlnyomó többsége gyorsan felismerte az új helyzetet, és a politikából élő

151

hivatásos politikussá vált, még ha váratlan volt is a döntés, amelyet 1990 tavaszán-nyarán meg

kellett hozni.

Ugyancsak a képviselők tapasztalatlanságával magyarázhatjuk, hogy 1990-91 folyamán a

parlamenten olyan lemondási hullám söpört végig az alacsonyabb-magasabb szintű

párttisztségekről, amely ismeretlen a már hosszabb ideje intézményesült demokráciákban. A

választások után több mint 80 korábban valamilyen pártfunkciót birtokolt képviselő vált meg

a pártban viselt méltóságától – s többnyire önként. Ezek között a funkciók között a helyi

pártvezetői címtől az országos szintű vezetői tisztségig mindenféle hivatal megtalálható: Papp

Lehel György például „csatlakozott az MDF-hez, melynek szentesi szervezete elnökévé

választotta. Megbízatásáról a képviselői mandátum elnyerése után mondott le.”, Polyák

Sándor „1990. áprilisig, képviselővé választásáig az SZDSZ Tolna megyei ügyvivője”, Vörös

Vince pedig „1990. május 2.-tól az országgyűlés alelnöke, egyidejűleg lemondott pártelnöki

megbízatásáról”. Ezen lemondások hátterében nyilvánvalóan az áll, hogy a parlamentbe

bekerült képviselők csak a megválasztásukhoz tartották szükségesnek a pártfunkciót,

felismerték, hogy a jelöltség elnyerésében jó szolgálatot tesz egy vezetői cím, ám

képviselőként már páholyban érezték magukat, s így nyűggé vált számukra a pártmunka.

A képviselőknek ez a gondolkodása rövid távon feltétlenül racionális, hiszen bármiféle

pártfunkció csak többletidő és -energia-befektetést igényel, s ha az országos vezetői szintnél

alacsonyabb rangú, akkor még csak nem is növeli a politikus befolyását: aligha igényel

különösebb magyarázatot, hogy annak a képviselőnek a politikai súlya, aki a parlamenti

mandátumon kívül más politikai funkcióval nem rendelkezik, nem alacsonyabb egy

másikénál, aki mondjuk pártja valamely városi szervezetének is elnöke; ezenkívül a párt

magasabb szintű vezető testületeibe is könnyebben bekerülhet úgy, ha a parlamenti

munkájával hívja fel magára a figyelmet, mint ha lokális pártmunkájával próbálna elismerést

szerezni, s eképpen beverekedni magát előbb a párt megyei vezetőségébe, majd ottani

aktivitásával sikereket elérve próbálna még feljebb jutni a pártszamárlétrán. De bizonyos

mértékig még azoknak az álláspontja is érthető, akik pártjuk szélesebb körű országos

vezetőségében — a párt „parlamentjében” — is feleslegesnek tartották megválasztásuk után a

szerepvállalást, hiszen ezek a testületek a valódi hatalommal bíró Országgyűléssel szemben

inkább csak szimbolikus funkciókkal rendelkeznek, döntéseik csak áttételeken keresztül

152

hathatnak, míg a parlamentben minden szavazásnak reális következménye van, s így az első

parlamenti ciklus kezdetén sokan ringatták magukat abban az illúzióban, hogy a valódi

hatalmi központ a frakció, amelynek csak mintegy háttérintézménye a párt szervezete (ne

feledjük, hogy a Kisgazdapárt 1991-es szakadása is annak nyomán következett be, hogy a párt

parlamenti képviselőcsoportjának nagyobbik fele nem akarta követni a pártvezetés

megváltozott politikai irányvonalát).

Ezek a megfontolások azonban semmiképpen sem érvényesek hosszú távon. Mihelyst ugyanis

egy képviselő mandátuma félideje után el kell, hogy kezdjen gondolkodni arról, hogy kívánja-

e ismét jelöltetni magát, újra az alacsonyabb szintű pártszervek felé kell, hogy keresse a

kapcsolatot: mivel Magyarországon –úgy tűnik– egyik pártban sincs „kézivezérlés”, a legfelső

pártvezetés nem „szólhat le” a bázisra, hogy egy számára kedves személy (vagy akár a saját

soraiból valaki) számára biztosítsa egy körzet képviselőjelölti címét vagy a területi lista egy

ígéretes helyét; ezek a döntési hatáskörök a pártok alsó- vagy középszintű vezetőségeinek

kezében vannak, a központnak általában csak jóváhagyási joga van, vagy még az sincs

(Ilonszky 1996: 57). Egy újraválasztásra aspiráló képviselőnek éppen ezért létfontosságú,

hogy közelről ismerjék a területi pártszervezetekben. Azt is mondhatjuk, hogy kimagasló

parlamenti munkájával támogatókat szerezhet a párt felsőbb vezetésében, ez azonban csak

arra elég, hogy viszonylag jó helyet kapjon az országos listán; ha igazán be akarja biztosítani

magát, akkor jó, ha egyéniben és területi listán is indul (sőt az utóbbi időben úgy tűnik, hogy

az országos listákra is nehéz valakinek úgy felkerülni, hogy nem méretteti meg magát egyéni

kerületben is), amihez viszont a lokális beágyazottság az igazán fontos.

A mondottak fényében érthető, hogy miért ragaszkodnak annyira Nyugat-Európában a

parlamenti képviselők a látszólag jelentéktelen alsószintű pártvezetői funkciókhoz (nem

egyszer megesik, hogy egy már évtizedek óta képviselő, ideje java részét a fővárosban töltő

politikus is gondosan őrzi valamely vidéki város pártszervezetének vezetői címét). Ezekért a

pozíciókért máskülönben nem kell túlságosan erőlködniük a képviselőknek, hiszen a helyi

pártszerveknek is jól felfogott érdekük fűződik ahhoz, hogy az országos döntések közelében

lévő politikust tudjanak vezetőjüknek, mert egyrészt így első kézből, jól tájékozott személytől

értesülhetnek a nagypolitika boszorkánykonyháiban készülő történésekről, másrészt saját

ázsiójukat, pártbeli súlyukat is emelik azzal, ha országosan ismert politikus képviseli őket,

153

beszél a nevükben valamely párttanácskozáson, harmadrészt egy befolyásos politikus esetleg a

helyi káderek pártkarrierjének egyengetésében is számottevő segítséget nyújthat, végül pedig

nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy az alapszervezetekben folyó élet

többnyire igen szürke, provinciális, s a tagok némi izgalmat remélhetnek, ha időnként

megtiszteli őket jelenlétével egy-egy „nagy ember” is. (Robert Michels már a századfordulón

észlelte ezt a jelenséget: „A tömegek vágya a csillogó szónokok, a nagy nevek és — ezek

hiányában — a képviselők iránt nem ismer határokat. Választási gyűlések és ünnepségek

alkalmával mindenünnen kérésekkel ostromolják a legfelső pártszerveket, amelyek mindig

ugyanabban a refrénben csúcsosodnak ki: küldjetek egy képviselőt! (Michels 1989: 54))

Ha a fenti jelentőséggel bíró funkcióktól igyekeztek megszabadulni a magyar képviselők

1990-ben, akkor ez a tettük arra utal, hogy egy cseppet sem törődtek a négy év múlva esedékes

következő választással, nem gondolkodtak több cikluson is átívelő hosszútávú parlamenti

mandátumban, vagyis nem foglalkoztak a tartós politikai önfenntartással. Ezzel azonban

öngólt rúgtak, hiszen azt a pozíciót, amelyről lemondtak (vagy csak nem indultak újra az

elnyeréséért), a későbbiekben igen nehezen tudták csak visszaszerezni, hiszen

visszavonulásukat bizonyára sokan kevélységként, dölyfként értékelték, olyan magatartásként,

amikor a magasra felkapaszkodott ember elfelejti eredeti környezetét, s így korábbi

funkcióviselésük sokszor nem előny, hanem hátrány volt az alacsonyabb szintű párttisztségek

újramegszerzésében.

Az újszülött politikai vezetőréteg tudatlan ártatlanságának bizonyítékát láthatjuk akkor is, ha a

képviselők parlamenten kívüli választott közéleti tisztségeit számoljuk össze. A több mint 400

képviselő közül mindössze 11 vállalt valamilyen alacsonyabb szintű választott funkciót

(kilencen helyi képviselőtestület, ketten megyei közgyűlés tagjaként), azonban közülük is

ketten nem 1990 márciusában, hanem később, lemondások következtében kerültek be az

Országgyűlésbe, és nekik ekkor már megvolt a helyi mandátumuk. Összesen 9 képviselő

érezte tehát szükségét annak, hogy parlamenti pozíciója mellé lokális funkciót is szerezzen,

azonban Lakos László, Németh Béla, Ráday Mihály és Wekler Ferenc már a rendszerváltást

megelőzően is tanácstag volt lakóhelyén, esetükben ezért szinte biztosra vehető, hogy

lokálpatriotizmusuk volt az önkormányzati szerepvállalás oka, s nem a politikai funkciók

halmozása iránti igény.

154

Felmerülhet persze a gyanú, hogy nem lehetséges-e, hogy több képviselő szerzett volna nem-

parlamenti közhatalmi funkciót, ha az önkormányzati törvény nem tartalmazott volna olyan

szigorú összeférhetetlenségi szabályokat az országgyűlési képviselőkre nézve (így például

kizárta a képviselőket a polgármesteri funkció betöltéséből). Ez a feltevés azonban aligha

reális, hiszen a szóbanforgó törvényt éppen az 1990-ben megválasztott Országgyűlés alkotta

meg; ha annak tagjai nagy számban kívántak volna vezető önkormányzati tisztséget szerezni,

akkor bizonyára nem állapítottak volna meg magukra funkcióhalmozási korlátozásokat (a

parlamentnek ez a döntése éppen ezért inkább arról árulkodik, hogy a politikai vezetőréteg

regnálásának első szakaszában egyáltalán nem volt tisztában a saját érdekeivel, a

jogszabályalkotásban nem követte az önmaga számára előnyös megoldási lehetőségeket,

hanem elvont hatalommegosztási elveket juttatott érvényre).

A képviselők értékrendjébe — úgy tűnik — legfeljebb egy párt- és egy közhatalmi funkció

fért még csak bele a demokratikus rendszer első éveiben, és ha véletlenül ennél több „jött

össze” nekik, riadtan próbáltak szabadulni a „normán felüli” pozíciótól. A mondottak

legtipikusabb illusztrációját talán Kozma Huba politikai pályafutásában találhatjuk: a

képviselő a parlamentben bizottsági munkát „pártelnökségi feladatai miatt” nem vállalt, majd

miután kimaradt az MDF elnökségéből, „Az 1990. évi önkormányzati választásokon helyi

kapcsolatainak erősítésére képviselőtestületi tagságot vállalt Kiskunmajsán. 1991 tavaszán az

MDF Bács-Kiskun megyei elnökévé választották, ekkor helyi képviselőtestületi tagságáról

lemondott.”. Ugyan elképzelhető, hogy azért óvakodtak a képviselők egyidejűleg több

politikai funkciót megszerezni, mert attól tartottak, hogy nem lesz elegendő idejük

lelkiismeretesen végezni mindegyikben a megoldandó feladatokat, ám valószínűbbnek látszik,

hogy egy országgyűlési képviselő számára visszalépésnek tartották a lokális vagy megyei

politikával történő foglalkozást, és nem gondoltak arra, hogy négy év múlva még jó

szolgálatot tehet egy alacsonyabb szintű mandátum is.

Az önkormányzati funkciók ugyanis — akárcsak a lokális pártfunkciók — nem a képviselői

tevékenység ellátása során lehetnek hasznosak (annak akár konkurenciát is jelenthetnek,

hiszen a testületi üléseken a politikusnak meg kell jelennie, el kell járnia lakóhelye ügyeiben,

ami gyakran időrabló feladat), hanem az újjáválasztási esélyek növelésében, bár látnunk kell,

hogy ezen előnyös hatásuk elsősorban az egyéni körzetben induló országgyűlési

155

képviselőjelöltek esetében érvényesül. Talán a tisztán egyéni kerületekre épülő választási

rendszer magyarázza, hogy Franciaország vált a hatalmi pozíciók vertikális halmozásának

tipikus terepévé (a 90-es évek közepén még maga a miniszterelnök, Alain Juppé is megtartotta

kinevezésekor lakóhelyének polgármesteri pozícióját), általános jelenség ugyanis, hogy a

választókörzetben gyökerekkel rendelkező jelöltet gyakrabban választják meg, mint azt, aki

csak azért került indulóként az adott körzetbe, mert ott volt „üresedés”, ám máskülönben

semmi kötődése nincs a régióhoz; és mivel is lehetne egy jelöltnek alkalmasabban

bizonyítania a lakosság felé a lokális kötődést, mint azzal, hogy a körzetben él és ott közéleti

szerepet is vállal. Ennek szemléltetésére álljon itt az a franciaországi adat, mely szerint az

1978-as nemzetgyűlési választásokon újjáválasztott képviselők 77%-ának volt a

választókerületben lokális mandátuma, míg az újjáválasztásért sikertelenül aspiráló

képviselőknél ez az arány jóval kisebb, 51%-os volt (Reydellet 1979:717), de az is figyelemre

méltó, hogy a képviselők a legmagasabb szavazataránnyal mindig azon a településen nyertek,

ahol a helyi politikai tevékenységüket végezték, míg a körzet többi helységében a voksok

mindig erősebben szóródtak a jelöltek között (701).

Ugyan Magyarországon a választási rendszer alapvetően eltérő (nem csak egyéni kerületekből

lehet bejutni a parlamentbe), bizonyára nem véletlen, hogy 1994-ben a funkcióhalmozó

képviselők jobban szerepeltek a pusztán parlamenti mandátummal rendelkező társaiknál: a

korábban említett 11 képviselő közül 8 indult el ismét a választásokon, s közülük hét sikerrel

is vette az akadályt.

Az eddigiekben mondottak egyértelműen bizonyítják, hogy a demokratikusan választott

Országgyűlés működésének első éveiben nem a politikai vezetőrétegben szerzett pozíció

megerősítése és megtartása motiválta a képviselők alacsonyabb szintű politikai funkciók

szerzésére irányuló törekvéseit, s azok ezért igen korlátozott mértékben jelentkeztek.

Mindennek ellenére a fejlett demokráciákban a funkcióhalmozással összefüggésbe hozott

hatások mégis jelentkeztek a magyar parlamentben is. A közéleti pozíciók kumulálásának

eredményeként általában a következő jelenségeket szokás tekinteni. Egyrészt a parlamenti

képviselők kevésbé szakadnak el a társadalom valós elvárásaitól, igényeitől, ha lokális (vagy

járási illetve megyei szintű) mandátumuknak köszönhetően szorosabb kapcsolatban állnak a

nagypolitika „fogyasztóival” is: míg a pusztán parlamenti (és esetleg magas szintű párt-)

156

funkcióval rendelkező politikusok szinte minden idejüket a politikai osztály tagjai körében

töltik, s ekképp gondolkodásukban az absztrakt szabályozási elvek és milliárdos költségvetési

tételek dominálnak, addig a polgármesteri vagy tanácstagi pozícióval is rendelkező társaik a

jogszabályok végrehajthatóságával, fogadtatásával és az állami juttatások valós értékével és

hasznosulásával is közvetlenül szembesülnek.

A halmozás ezen pozitívuma mellett viszont másrészt elkerülhetetlenül fellép az a

diszfunkcionális következmény is, hogy ha valamilyen kisebb horderejű helyi jelentőségű

problémát nem sikerül orvosolni a döntéshozatal alsóbb szintjein, akkor a helyi mandátummal

is rendelkező képviselőtől elvárják, hogy interveniáljon az ügyben azon a legmagasabb

fórumon, ahol befolyással rendelkezik (praktikusan a parlamentben), ami azzal fenyeget, hogy

a parlamentet elárasztják a hatáskörébe nem tartozó, „feltranszformált” kérdések, s munkáját

ekképp provinciálissá és kevéssé hatékonnyá teszik.

Harmadrészt szintén negatívumként merül fel, hogy ahány parlamenten kívüli közfunkciója

van egy képviselőnek, annyiszor köti le szinte a teljes energiáját olykor hónapokra a fenti

funkcióban történő újjáválasztása, s ilyenkor érthetően háttérbe szorul a parlamenti munka a

helyi szinten zajló választási kampány mögött.

Ha Magyarországon az első ciklusban tapasztalt elhanyagolható mértékű pozícióhalmozás

ellenére is hatottak — a legutóbbit kivéve — a kumuláció mellékkövetkezményei, annak okát

abban láthatjuk, hogy egyrészt az Országgyűlés szinte teljes egészében frissiben politikussá

vált személyekből állott, akik még nem veszítették el korábbi társadalmi beágyazottságukat,

nem adták fel korábbi foglalkozásukat, így lakó- és munkahelyi kapcsolataikon keresztül még

viszonylag közvetlen visszacsatolással értesültek a parlamenti döntések társadalmi

fogadtatásáról (ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a megállapításunk elsősorban a képviselők

második vonalára érvényes, mivel a vezető politikusok, akik heti 50-60 órát is a

parlamentben, a minisztériumokban vagy a pártközpontokban töltöttek, már rövid idő után is

kiestek a régebbi kommunikációs hálózatukból), másrészt az 1990 előtti dekoratív szerepre

kárhoztatott pártállami Országgyűlésben a képviselői munka egyetlen kézzelfogható

befolyásterülete a lokális érdekkijárás volt, s az ebből kifejlődött torz képviselői

szerepfelfogás napjainkig rányomja bélyegét a rendszerváltás utáni parlament képviselőinek

munkájára is.

157

Ha az eddig mondottakból az derült volna ki, hogy az 1990-es parlament tagjai vagy nem

tekintették főhivatásuknak a politikát, vagy igyekeztek azt a parlamenti tevékenységük keretei

közé szorítani, akkor ezt a képet árnyalja a képviselővé választást követően pártmegbízatással

is ellátott politikusok viszonylag jelentős száma. Összesen 60 képviselő kapott 1990 márciusa

után pártfunkciót oly módon, hogy korábban vagy egyáltalán nem volt párttisztsége, vagy az

új funkciója jelentős előrelépésnek számít a párthierarchiában a korábbihoz képest. Mivel a

parlamenti szereplésnek a pártvonalon történő emelkedésre gyakorolt jótékony hatásáról a

korábbiakban már szóltunk, itt ezzel a kérdéssel nem kívánunk ismét foglalkozni, csak azt

emeljük ki, hogy a parlamenti képviselők erősen válogatósnak bizonyultak, amikor új

párttisztséggel kínálták meg őket: miközben 33-an vállaltak funkciót pártjuk legfelső

vezetésében, 15-en pedig a párt szélesebb körű országos vezetőségében, addig mindössze

heten fogadtak el valamilyen megyei szintű és öten helyi vezetői pozíciót, vagyis

nyilvánvalóan a felkínált funkcióhoz kapcsolódó hatalom csökkenésével párhuzamosan

csökkent a pozíciók vonzereje is, mivel aligha tételezhetjük fel, hogy azért szereztek ilyen

kevesen alacsonyabb szintű pártmegbízatást, mert ezeket nem ajánlották volna fel a

parlamenti képviselőknek (sőt gyaníthatóan a városi és megyei szervezetek választották volna

meg legszívesebben elöljáróikká őket, hiszen ezáltal ők is bepillantást és kapcsolatot

szerezhettek volna a nagypolitika világa felé).

Azt is mondhatjuk persze, hogy a képviselők megválasztásuk után csak előre néztek, rangon

alulinak tartották a kisebb hatalommal felruházott pártfunkciók elvállalását, azokat csak

ugródeszkaként, a parlamentbe kerüléshez tartották hasznosnak, később viszont szívesen

feláldozták, ha magasabb szintű párttisztséghez is juthattak: így például Hankó Faragó Miklós

1990. áprilisáig volt az SZDSZ szombathelyi ügyvivője, lemondása után azonban hamarosan

kárpótolta magát a párt országos ügyvivői pozíciójával, István József pedig miután bekerült

1990-ben az FKgP országos vezetőségébe, kisvártatva megvált a párt kőröshegyi

szervezetének elnöki funkciójától.

Ugyanezt az összefüggést — vagyis hogy alacsonyabb szintű párttisztségek kevésbé vonzóak

a képviselőknek, s ezért azokért nem folyt olyan tülekedés az 1990-es választások után, mint

az országos vezetői helyekért — nem tudjuk kimutatni az 1990-ig pártfunkciót viselt, később

viszont „közkatonává” visszalépett képviselők körében, ebben a sokaságban közel azonos

158

arányban találunk helyi, megyei illetve országos tisztségről leköszönt politikusokat. Ebben az

esetben sem gondolhatjuk azonban azt, hogy a képviselők egyformán haszontalannak ítélték

volna a fenti funkciókat, s ezért váltak meg éppoly gyakran a legfelsőbb, mint a legalsó

vezetői pozícióktól, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a magas szintű tisztségek

esetében az önként lemondók számát felhízlalta a kényszerűen visszavonulóké: míg ugyanis a

képviselővé választott, helyi vagy megyei vezetőket rendkívül nehezen buktathatják meg

trónkövetelők (hiszen a parlamentbe kerülés azon kívül, hogy növeli a szóbanforgó vezetők

bizonyára addig is vitathatatlan tekintélyét, egyben bizonyítéka lehet a választások előtt

végzett munkájuk eredményességének), a pártok legfelső vezetésében akár egyetlen személy

elmozdítása is egész lavinát indíthat el, ahol nem az egyes politikusok személyes

népszerűsége döntő abban, hogy ki kerül újjáválasztásra és kinek kell szednie a sátorfáját,

hanem az a tény, hogy a végül győztesnek bizonyult irányzat mögött vagy azzal szemben állt-e

(így például közvetlenül az 1990-es választások után két pártban is alapvető személyi

kicserélődés ment végbe az országos vezetésben, mindkét esetben azért, mert az új pártvezér

vazallusai kiszorították onnan a korábban főszerepet játszott politikusokat: az MSZP élén

bekövetkezett Pozsgai Imre–Horn Gyula-váltás magával sodorta az előbbi híveit is, míg a

KDNP-ben Surján László felkenése váltotta ki az 1989-90-ben a párt élén állt személyek

nagyfokú háttérbe szorulását).

Éppen ezért nincs okunk feltételezni, hogy az országos párttisztségüktől a választások után

megvált politikusok tömegesen az önkéntes visszavonulást választották volna, és így arra a

következtetésre jutunk, hogy a képviselők mind a pártmegbízatások elvállalásakor, mind

korábbi tisztségeik visszaadásakor pillanatnyi érdekeiket követték: a rövid távon kevesebb

haszonnal kecsegtető alsó- és középszintű funkcióktól szívesen megváltak, hiszen ezek egy

parlamenti székkel rendelkező politikusnak semmiképpen sem tudják növelni sem a

presztízsét, sem pártbéli súlyát és hatalmát (a lokális pártfunkciók esetében), illetve a velük

járó tekintélytöbblet nem áll arányban a ráfordítandó munkával (a megyei vezető tisztségek

esetén).

Ezen állításunkat nem cáfolja az a tény sem, hogy a helyi vezetők szintjén a választások után

lemondott képviselők száma (41) nem múlja felül a pozíciójukat a továbbiakban is

megtartókét (43), hiszen egy lokális szervezetben viselt elnöki vagy elnökségi tisztség

159

elsősorban az egyéni teherbíró képesség és a vezetői készség függvényében jelent komoly

áldozatot vagy inkább örömet, az azonban bizonyos, hogy ezek a pozíciók nem rendelkeztek

komoly vonzerővel, hiszen máskülönben nem csak a már említett 5 képviselő vállalt volna

1990. márciusa után ilyen megbízatást. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy ezen

általános tendencia ellenére azért már 1990-ben is fel-feltünedeztek az igazi politikai

funkcióhalmozók, akik úgy gondolkodtak, hogy minél több, annál jobb: a rekorder

kétségkívül Medgyaszay László, aki a parlamenti mandátumán túl lakóhelyén önkormányzati

képviselői címet, az MDF-ben országos elnökségi tisztséget, végül államtitkári kinevezést

szerzett, s így 4 politikai funkciót tartott egyidőben a tarsolyában, de nem sokkal maradt el

tőle Faddi József sem, aki a Kisgazdapárt képviselőjeként pártja helyi és megyei

szervezetének elnöke illetve alelnöke, valamint az Országos Intézőbizottság póttagja is volt.

Ezek az esetek azonban kivételszámba mennek, a pozícióhalmozás legfőbb jellegzetessége az

első parlamenti ciklusban az volt, hogy egyrészt nemigen lépte túl a két tisztségnél

megvonható határt egyrészt, másrészt dominánsan nem vertikális, hanem horizontális

kumuláció volt: nem éri el a hatvanat azoknak a képviselőknek a száma, akik a parlamenti

mandátumon túl valamilyen alsó vagy középszintű párt- vagy közéleti funkciót is birtokoltak,

a többséget csak országos szintű párttisztségek, illetve miniszteri vagy államtitkári címek

hozták lázba.

A korábbiakban már mind a párt- mind az önkormányzati funkciókkal kapcsolatban

rámutattunk, hogy minden szint, amelyen egy politikus pozíciókkal rendelkezik, egy-egy

esélytöbbletet jelenthet a parlamenti választások során: a lokális közfunkció növeli az adott

településen a jelöltre jutó szavazatok arányát, a helyi és megyei pártfunkció elősegíti egy

választókörzetben a párt egyéni jelöltjévé válást, a megyei pártfunkció végül előnyt biztosít a

területi lista sorrendjének meghatározásakor; ha az 1990-ben megválasztott képviselők ennek

ellenére nem versengtek ezekért az alacsonyabb szintű politikai megbízatásokért, akkor az

annak jele lehet, hogy vagy nem gondoltak a 4 év múlva esedékes újjáválasztásra, és/vagy

nem voltak tisztában a szóban forgó funkciók jelentőségével. Akármelyik lehetőség is az igaz,

mindegyik esetben bizonyítva láthatjuk, hogy 1990-ben nem volt Magyarországon politikai

osztály, azaz a politikusok magatartását elsődlegesen nem az motiválta, hogy hosszú távra

bebiztosítsák a politikai vezetésben birtokolt pozíciójukat.

160

Mindez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy a parlamentben eltöltött évek során ne

alakulhattak volna ki a képviselőkben legalább részben a politikai osztályra jellemző reflexek.

Ennek egyik legfontosabb indikátora az újjáválasztásért harcba szállt képviselők rendkívül

magas száma. Az első ciklus végén a parlamentben helyet foglaló 385 képviselő közül 91-en

nem kívánták ismét jelöltetni magukat (23,6%), ez utóbbi arány azonban távolról sem volt

egyforma minden pártban. A kisebb létszámú frakciókban alig találunk visszavonulókat (a

Fidesznek 1 kivétellel valamennyi képviselője megpróbálkozott a duplázással, az MSZP-ben

szintén 1 fő nem élt a lehetőséggel, míg a KDNP 4 visszavonulója közül 3 jócskán elmúlt már

70 éves, így vélhetően nem csupán a szándék hiánya magyarázza az újraindulás elmaradását,

hanem a parlamenti csatározásokhoz szükséges fizikai és pszichés teherbírás

megfogyatkozása is, ami azokban az országokban is kikényszeríti a politikusi búcsút, ahol a

képviselők több évtizeden keresztül szolgálnak, s így a KDNP-t is tekinthetjük olyan pártnak,

ahol mindössze egyetlen képviselő elégelte meg a parlamenti munkát 4 év alatt). Mindezt

azért tartottuk fontosnak kiemelni, mert korábban azt állapítottuk meg, hogy a kislétszámú

frakciók voltak leginkább mentesek a politikai outsiderek nagymértékű beáramlásától, mivel

egy 20-30 helyet nyert párt elsősorban a párt főembereit juttatta mandátumhoz, akiket talán

megválasztásuk után kevesebb meglepetés ért a nagypolitika valódi mibenlétével

kapcsolatban. Másszóval a kiválasztódás során 1989-90-ben befutott politikai karrier még

négy évvel később is érzékelhetően befolyásolta a képviselők politikusi magatartását, és erre a

következtetésre nem csupán abból juthatunk, hogy az átlagosnál több magát újra nem jelöltető

politikussal rendelkező MDF-ben és SZDSZ-ben (33 illetve 20 önkéntes visszavonuló, a

frakciók 24-24%-a) sok olyan képviselőt találunk, akik a fenti időpontban a helyi

notabilitások vagy a reklámértékkel bíró személyiségek pályáját futották be, hanem a

szóbanforgó 53 fős sokaság közel fele valóban ezt a két karrierutat hagyta maga mögött.

Az önkéntes visszavonulók aránya azonban az Egyesült Kisgazdapárt frakciójában illetve

a függetlenek körében volt kiemelkedően magas: előbbiben a képviselők 56%-a, utóbbiban

32%-a nem indult az újjáválasztásért (20 illetve 8 fő a 36 illetve 28 közül). Esetükben

nyilvánvalóan a küzdelem előrelátható kilátástalansága játszhatott közre az önkéntes

visszavonulásban, hiszen a választások közeledtével egyre világosabbá vált, hogy független

képviselők nem juthatnak szerephez az elsősorban pártok közötti versengéssé vált egyéni

161

körzetekben folyó küzdelmekben sem, másrészt az is tisztázódott, hogy a tagság és szervezet

nélküli pártok már a jelöltállítás során elvéreznek. Két olyan ok, amelyek felismerése arra

sarkallhatta a kisgazda 36-okat illetve a függetleneket, hogy ne pazarolják energiáikat hiába a

választási küzdelmekben.

A fenti adatok elemzéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy elenyésző kisebbséget

alkottak 1994-ben azok a képviselők, akik visszavonultak a politikától, noha reális eséllyel

rendelkeztek arra, hogy ismét bekerüljenek az Országgyűlésbe. Ahhoz, hogy erre nézve

pontos számot közölhessünk, számításba kellene vennünk azokat a képviselőket is, akik a

pártjuk vezetésével vagy a pártjuk által követett politikai irányvonallal nem értettek egyet,

mintegy belső ellenzékben voltak, s ezért vagy demonstratíve vagy retorzióként nem indultak

illetve indulhattak a választásokon. Mivel az ő számukra nézve nem rendelkezünk pontos

adatokkal, csak hozzávetőleges becslésként kockáztatjuk meg, hogy 10% körül lehetett

azoknak a képviselőknek az aránya, akik valódi döntési szituációban voltak, s a politikával

való szakítást választották. Azt is mondhatjuk másszóval, hogy a továbbszolgálásra esélyes

parlamenti képviselők 90%-a ragaszkodott mandátumához, ami elképzelhetetlen lenne a

politikában történő megmaradásra irányuló erős és tudatosodott érdek nélkül. Márpedig éppen

a tartósan a politikából élés és az ennek fenntartására irányuló szándék a politikai osztály

egyik legfontosabb jellemzője.

A politikai osztályra jellemző reflexek kialakulásának egy másik indikátora lehetne az, ha a

képviselők szemében a választások közeledtével felértékelődtek volna az alacsonyabb szintű

(lokális illetve megyei) pártfunkciók, s tömegesen ilyen tisztségeket vállaltak volna a ciklus

második felében. Ezen hipotézis tesztelésére sajnos nem állnak rendelkezésre adatok: az

1990-ben megválasztott parlament almanachjának szerkesztése 1992 közepén lezárult, s így

csak azon képviselők esetében rendelkezünk információkkal az 1992 második felétől a 94-es

választásokig folytatott funkciószerzésben is megtestesülő pártbéli tevékenységről, akik

újjáválasztásuk okán szerepelnek a 94-es országgyűlési almanachban is. Mivel a korábban

mondottak értelmében a kérdéses 141 fős sokaságban javarészben a pártok vezető politikusait

találjuk, akiknek aligha volt szükségük alacsonyabb szintű pozíciókra ahhoz, hogy biztosan

elindulhassanak, méghozzá esélyes körzetekben és listahelyezéseken a 94-es választásokon,

nem tekinthetjük feltevésünk cáfolatának azt a tényt, hogy a szóbanforgó körben csak 6

162

képviselő vállalt 1993-94-ben megyei szintű vagy alacsonyabb pártfunkciót. A hipotézis

elemzése éppen ezért ezúttal is abba a korlátba ütközik, hogy szükség lenne egy olyan

vizsgálatra, amelyben a politikai vezetésből kihullott egykori képviselők megkérdezése

történne.

A mondottak alapján az 1990-es parlamentet nem jellemezhetjük egyértelműen sem

amatőrpolitikusok, sem a politikai osztály gyűjtőmedencéjeként: az induláskor tökéletesen az

előbbiekre jellemző vonások uralták a képviselők viselkedését, az évek múlásával azonban

egyre inkább a politikai osztályöntudatra ébredését figyelhetjük meg az első szabadon

választott parlamentben. Kronológiailag ugyan már a második ciklusba tartozik, azonban

bízvást tekinthetjük ezen állításunk bizonyítékának azt is, hogy 1994-ben a frissiben

megalakult parlament első döntéseinek egyikével törölte el a képviselői és a polgármesteri

funkció összeférhetetlenségére vonatkozó — az elődök által alkotott — szabályt, hiszen ezen

döntés előterjesztői illetve szellemi szülőatyjai valamennyien tagjai voltak a korábbi

parlamentnek is, és inkább taktikai okokat kell az inkompatibilitás feloldásának a parlamenti

választások utánra halasztásában látnunk, semmint a két Ház eltérő összetételében keresnünk

a magyarázatot. Azt is mondhatjuk, hogy a politikai osztály érdekében álló szabályozás

kialakítására irányuló szándék már az első parlamenti ciklus vége felé kikristályosodott, s csak

a kodifikálás maradt későbbre. Mindezek miatt az 1990-es Országgyűlés aktuális

nézőpontunkból talán a rendkívül gyors tudati változással jellemezhető a leginkább: nemcsak

a törvénykezésben diktált igen feszített tempót, hanem 4 év alatt a nyugat-európai

demokráciák parlamentjei politikusainak magatartásából is igen sokat elsajátított.

Áttérve ezek után az 1994-ben megválasztott Országgyűlés sajátosságainak elemzésére,

elsőként azt kell kiemelnünk, hogy a második parlament már ab ovo közel felerészben hosszú

távon is a politikából élő személyekből állt, ami az első parlamentre — megalakulásának

időpontjában — egyáltalán nem volt jellemző: nemcsak hogy 141-en már 4 évnyi képviselői

fungálás után váltottak újabb négy évre bérletet a képviselőházi irodákba, hanem rajtuk kívül

is szép számmal találunk olyan politikusokat, akik inkább csak működésük színterét

változtatták meg, de politikusként már semmiképpen sem voltak kezdők. Itt elsősorban azokra

kell gondolnunk, akik a rendszerváltás óta a politikából éltek, ha nem is olyan kiemelt

funkcióban, mint a parlamenti képviselők. Itt kell számba vennünk mindenekelőtt 17

163

polgármestert (ezúttal nem az számít, hogy mennyi politikai tapasztalatot eredményezhetett az

adott funkció, hanem csak az, hogy valamennyien legalább 4 éve kikerültek korábbi

foglalkozásukból és a közéleti munkájuk vált a megélhetésük alapjává), 6 olyan minisztert

vagy államtitkárt, akik 1990 és 94 között parlamenti mandátum nélkül láttak el ilyen feladatot

(közöttük olyan „régi motorosok” mint Boross Péter vagy Jeszenszky Géza), továbbá mintegy

20 olyan politikust, akik főfoglalkozású pártalkalmazottként pártjuk apparátusában dolgoztak

megválasztásuk előtt. Indokolt volna azonban talán azokat az 1994-ben megválasztott

képviselőket is ide sorolni, akik ugyan a választások előtt már nem a pártapparátusban

dolgoztak, de egész korábbi életútjuk, karrierjük a politikához kötötte őket, mint például

Iváncsik Imre, aki 12 éven át volt az MSZMP majd az MSZP funkcionáriusa, azonban 1992-

től 94-ig vállalkozóként kereste kenyerét, vagy Molnár Gyula, aki a KISZ-ben majd

utódszervezetében volt függetlenített politikai munkatárs, s mindössze a megválasztása előtti

két évben dolgozott a gazdasági életben. Ha ezeket a politikusokat is (akiknek száma

körülbelül ugyanannyi, mint a pártapparátusokból közvetlenül a parlamentbe érkezett

képviselőké) a politikához egzisztenciálisan többé-kevésbé szorosan kötődő személynek

tekintjük, akkor az a végeredmény adódik, hogy az 1994-es parlament több mint fele már évek

óta a politikából élt akkor, amikor átvette a mandátumát.

Ebből következően arra számíthatunk, hogy sokkal hamarabb megjelennek a második ciklus

képviselőinél azok a magatartáselemek, amelyek csak a politikai önfenntartásban érdekelt

professzionális politikusokra jellemzőek, s amelyeket — mint láttuk — hiába kerestünk az

első ciklus képviselői körében, legalábbis 1990 és 92 között.

A második parlament képviselőinek a korábbiakban látottakhoz képest alaposan megváltozott

szerepfelfogásának egyik jelét abban láthatjuk, hogy 1994-ben igen sokan vállaltak

önkormányzati funkciókat helyi vagy megyei szinten azok után is, hogy megválasztották őket

parlamenti képviselőnek. Joggal mondhatná ezzel kapcsolatban bárki, hogy ha 37 képviselő

helyi mandátumot is szerzett 1994 decemberében, 14 másik pedig polgármesteri tisztséghez

jutott, az még mindig kevés az Országgyűlés 386 fős összlétszámához képest, hiszen a

képviselőknek alig nyolcadáról van szó. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes a következőket

figyelembe venni. Egyrészt ha összehasonlítjuk a képviselők lokális közéleti tisztségeinek

számát 1994-ben és 1990-ben, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a későbbi időpontban

164

közel ötször annyian látták értelmét a helyi politikában való részvételnek, mint korábban, sőt

1994-ben csak aktív polgármesterből több ült a parlamentben, mint ahányan 1990-ben

önkormányzati képviselők is voltak. Ha tehát a második ciklusra kiszámolt értéket nem

arányszámként, hanem egy hosszabb trend alakulásának jelzőszámaként fogjuk fel,

tagadhatatlan, hogy nagyban megnőtt az alacsonyabb szintű politikai funkciók vonzereje.

Másrészt az is vitathatatlan, hogy a helyi tisztségek pozitív hatása az újjáválasztási esélyek

szempontjából inkább csak azoknak fontos, akiknek a következő országgyűlési képviselő-

választásokon egyéni kerületben kell mandátumot szerezniük, míg azok a politikusok, akik

magas pártbéli tisztségük vagy a párt belső köreihez tartozásuk miatt biztosak lehetnek benne,

hogy négy év múlva mindenképpen előkelő helyezéseket fognak kapni a területi vagy

országos listákon, nem kell, hogy törődjenek biztos hátország kiépítésével a bázisokon. Ezen

összefüggés érvényesülését kell abban látnunk, hogy ugyan minden pártban találunk olyan

képviselőt, aki önkormányzati szinten is politizál, de soha nem a párt élvonalába tartozó

politikusok között. (Ha egy pillanatra párhuzamot vonunk egy képviselő pártbeli súlya illetve

az országos listán elfoglalt helye között, és azokat a politikusokat tekintjük élvonalbelinek,

akik az országos listák első 15 helyének egyikét foglalták el, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy

a 6 parlamenti párt egyikében sem vállalt önkormányzati szerepet ilyen politikus).

Nyilvánvaló az is továbbá, hogy a mindenkori kormányban, az Országgyűlésben vagy a párt

illetve a frakció vezetésében irányító szerepet betöltő politikusoknak idejük nem engedné,

hogy magas szintű funkciójuk mellett még lakóhelyük ügyeiben is eljárjanak. A fenti okok

miatt nemcsak az alakulóban lévő intézményrendszer keretei között, hanem hosszútávon is

elképzelhetetlennek tűnik, hogy mondjuk egy Pető Iván, egy Szekeres Imre vagy egy Lezsák

Sándor önkormányzati képviselőséget vállaljon.

Harmadrészt a magyarországi közélet centralizáltsága abban is kifejezésre jut, hogy a

választópolgárok illetve a pártok helyi szervezetei csak vidéken várják el a

képviselőjelöltektől, hogy kötődjenek a választókerülethez, s kötődésüket a helyi közéletbe

történő bekapcsolódással is kifejezésre juttassák; Budapesten más a helyzet. Szinte

valamennyi országosan is ismert vezető politikus budapesti lakos, s ezért fővárosi egyéni

kerületben akar indulni; márpedig ha ők egyszer kinéznek maguknak egy körzetet, akkor azt

többnyire meg is szerzik –az adott választókerülethez fűződő bármiféle kapcsolat nélkül is.

165

Ugyanakkor a fővárosban — a város méretei és jelentősége miatt — a helyi politika ezernyi

szállal függ a nagypolitikától, egy országgyűlési képviselő talán a parlamentben teheti a

legtöbbet a városért, s ellenfelei nem róhatják fel neki, hogy csak az országos politikával

foglalkozván elhanyagolja választókerületét.

Mindezt figyelembe véve reálisabbnak tűnik nem a 386 fős parlamenti összlétszámhoz

viszonyítani a helyben is politizáló képviselők számát, hiszen a mondottak értelmében az

Országgyűlés tagjai közül legalább százan ebben egyáltalán nem érdekeltek és/vagy idejük

sincs rá, s ha a szóban forgó politikusokat kihagyjuk a számításból, akkor azt az eredményt

kapjuk, hogy minden ötödik képviselő tartotta érdemesnek a helyi mandátum begyűjtését az

országgyűlési képviselőség mellé.

A helyi politika négy év alatt történt ezen felértékelődése megítélésünk szerint egyértelműen

annak a számlájára írható, hogy a képviselők egyre nagyobb hányada ismerte fel: azzal, hogy

bekerült a parlamentbe, politikai karrierje nem a tetőpontját érte el, hanem éppenséggel

kezdetét vette egy olyan pálya, amelyen állandóan meg kell küzdeni a már elért pozíciók

megtartásáért. A későbbiek során (a 3.ciklustól kezdődően) a parlamenti képviselőknek a

helyi közéletbe történő növekvő mértékű bekapcsolódását már vezérelhette egyfajta

csalódottság is (egyre többek előtt vált világossá, hogy nem az Országgyűlés a nagypolitika

valódi központja, hogy egy nagyváros polgármestere több hatalommal és felelősséggel

rendelkezik, mint egy parlamenti képviselő, illetve magukat mellőzöttnek vagy nem

kellőképpen elismertnek érző politikusok is dönthettek úgy, hogy „inkább vagyok első

Galliában, mint második Rómában” alapon a lokális politikába menekülnek.). Az 1994-es

önkormányzati választásokig azonban bizonyosan nem gyűlt össze még elegendő ilyen irányú

tapasztalat, ezért nem ilyesfajta motiváltságot kell keresnünk a helyi politika felértékelődése

mögött (de ha éppenséggel a valódi hatalmat keresve vállalta volna is el mind a 14 képviselő a

polgármesteri funkciót, az is a politikusok önérdekei tudatosodására, és ezen érdekek

érvényesítésének növekvő képességére mutatna).

A politikai tisztségek vertikális halmozásának erősödő tendenciáját figyelhetjük meg a

második ciklusban a párttisztségeket tekintve is. Ha az 1990-es Országgyűlésben azt láttuk,

hogy a megválasztott képviselők közül mindössze 7 vállalt valamilyen megyei, 5 pedig helyi

szintű pártfunkciót, akkor most közel háromszor ennyi képviselő gondolta úgy, hogy nem

166

árthat, ha elfogadja a felkínált pozíciót, még ha az viszonylag hátrébb sorolódik is a

hierarchiában. Érdekesség, hogy különösen a helyi szervezetek vezetői funkciói iránt ugrott

meg az érdeklődés: a 32 új alacsonyabb szintű párttisztség-viselő közül 11 lett megyei, 21

pedig helyi vezető. A funkció-halmozás ezen erősödése együtt járt a 90–es választásokat

követő lemondási hullám mérséklődésével: míg akkor — mint láttuk — több, mint 80

képviselő érezte úgy, hogy nincs szüksége tovább alacsonyabb szintű pártfunkcióra, 1994-ben

már csak 37-en gondolkodtak ugyanígy. Az a tény, hogy már megválasztott képviselőként is

sok politikus igyekezett párttisztséget szerezni, arra utal, hogy felismerték: a politika nem

nyugdíjas állás.

Ezen felismerésnek azonban nem csak az újonnan megszerzett pártfunkciók lehetnek a

bizonyítékai, hanem az országgyűlési képviselők által viselt — korábban vagy már a

megválasztás után megszerzett — pártvezetői pozíciók száma is. A két parlamenti ciklus

képviselőinek összehasonlítását végezhetjük el ezen szempontból a következő táblázat

segítségével.

1990-94-es ciklus 1994-98-as ciklus

Országos vezető (elnök, alelnök, ügyvivő,

elnökség tagja stb.) 60 86

Szélesebb országos vezetőség tagja 51 50

Megyei elnök, alelnök 19 39

Megyei választmány tagja 1 12

Helyi vezető 73 45

Összesen 204 232

20. táblázat: A parlamenti képviselők által betöltött pártfunkciók száma

Ugyan első pillantásra is megállapítható, hogy a második ciklusban közel 15%-kal több

pártfunkciót birtokoltak az országgyűlési képviselők, mint 1990 és 94 között, azonban az

167

értelmezéshez két dolgot mindenképpen érdemes figyelembe venni. Egyrészt az első ciklusnál

a táblázat adatai 404 képviselőre vonatkoznak, a másodiknál pedig csak 387-re. Ez azért

fontos, mert az első időszakban mandátumról való lemondás miatt sok pótképviselő került

behívásra, márpedig a pótképviselők szabály szerint az országos vagy a megyei

pártvezetésnek fontos, többnyire pártfunkcióval rendelkező személyek voltak, s így növelték a

képviselők által birtokolt tisztségek számát. A második ciklusban ezzel szemben alig-alig volt

szükség pótképviselőkre, a későbbi belépők ezért nem emelhették meg lényegesen a funkciók

számát (nem mellékesen az a tény, hogy az első ciklusban 14 lemondás áll szemben a második

ciklus 2-jével, már önmagában azt jelzi, hogy az 1994-ben a parlamentbe került képviselők

sokkal jobban ragaszkodtak székükhöz, mint 4 évvel korábban megválasztott társaik).

Másrészt mivel — mint láttuk — az első ciklus képviselői körében az egyik leggyakoribb

karrierút a helyi pártalapítóké volt, nem meglepő, hogy 1990-ben igen sok képviselőnek volt

helyi pártvezetői tisztsége. A szóbanforgó karriertípus 1994-re teljesen elveszítette

jelentőségét, ezzel magyarázhatjuk, hogy a lokális pártfunkciók száma a második ciklusra

erősen visszaesett. Ezzel szemben míg az 1990-es választások előtti jelöltállításkor a legtöbb

pártnak nem volt kiforrott középszintű szervezete, s ezért megyei pártfunkciók birtokosai is

csak elvétve akadtak a képviselők között, addig 1994-re kiépültek az említett intézmények, sőt

mivel kiderült, hogy az egyéni jelöltek illetve a területi listák kérdésében ezek birtokolják a

tényleges döntési hatáskört, a bennük viselt funkciók igen értékessé váltak.

A politikai tisztségek halmozásának azonban korántsem az az egyetlen funkciója, hogy

megszilárdítja a kumuláló politikus politikai karrierjét, növeli a hivatásos politikusi rétegben

maradásának esélyét, hanem mivel a korábbi foglalkozásukat feladó politikusoknak többnyire

a politika az egyetlen komoly bevételi forrása, a funkcióhalmozás a jövedelemnövelés

legkézenfekvőbb eszköze is. Éppen ezért nem csak a parlamenten kívüli politikai funkciók

gyűjtögetése lehet számunkra érdekes, mint a politikai osztályra jellemző gondolkodásmód

elsajátításának indikátora, hanem a parlamenti tisztségek kumulálása is. Ebből a szempontból

a legfontosabb jelzőszámnak azt tekinthetjük, hogy az állandó bizottságokban 1990.

májusában 253 hely volt, ami 1996. májusára 389-re növekedett (azonban a folyamatnak még

távolról sincs vége: 1998-ban újabb parlamenti állandó bizottságok jöttek létre, újabb

helyekkel; e sorok írásakor már 478-ra duzzadt a bizottsági helyek száma).

168

A bizottsági helyek bővítése mellett szóló érv szokásosan az (legalábbis a közvélemény felé

irányuló kommunikációban), hogy a parlamenti munka hatékonyságát és szakszerűségét emeli

a bizottságokban folyó munka, hiszen míg a plenáris üléseket többnyire politikai vita és

szavazások töltik ki, a bizottságokban a tartalmi érveké és a szakmai szempontoké a főszerep,

más szóval a valódi törvényalkotási tevékenység a bizottságokban folyik. Noha az érvelés

igen racionális, a bizottsági munka komolyságát és értelmét egyre inkább megkérdőjelezi az a

tény, hogy (a kormányzati törvényelőkészítés hatékonyságának javulása? netalán a

frakciófegyelem folyamatos erősödése miatt?) a bizottságok egyre inkább változtatás nélkül

hagyják jóvá a kormány előterjesztéseit, egyre kevésbé viselik magukon a képviselők keze

nyomát a törvények és parlamenti határozatok, egyre kisebb bizottsági szinten is az ellenzéki

képviselők beleszólási lehetősége.

A bizottsági helyek bővítésének ezzel szemben nem elhanyagolható előnye, hogy minden

egyes bizottsági tagság 40%-os fizetéskiegészítéssel jár (a bizottsági elnökök illetve alelnökök

jóval nagyobb javadalmazásáról nem is beszélve). Ha figyelembe vesszük, hogy a képviselői

mandátummal rendelkező miniszterek illetve államtitkárok nem vállalhatnak, a parlament

elnöke, alelnökei és a nagyobb létszámú frakciók vezetői pedig nem szoktak bizottsági

tagságot vállalni, akkor arra a végeredményre jutunk, hogy nem haladja meg a 350-et azoknak

a képviselőknek a száma, akik potenciális bizottsági tagoknak tekinthetők. Ha ehhez a

létszámhoz viszonyítjuk a bizottsági helyek számát, akkor azt látjuk, hogy a legutolsó adatok

szerint már közel másfél hely jut egy képviselőre. Ez már önmagában is kételyt ébreszthet a

bizottsági munka fontosságára vonatkozó korábban említett érvvel szemben, hiszen azok a

politikusok, akik két vagy esetleg három bizottságnak is tagjai, gyakran nem tudnak

megjelenni valamennyi bizottságukban, de a napirendekre komolyan felkészülni biztosan

nem. Végül ugyancsak gyanakvóvá tehet a bizottsági tevékenység komolyságával szemben az

az adat is, mely szerint az egész 1997-es év során több bizottságban sem érte el a 100 órát az

ülések összóraszáma (de például a foglalkoztatási vagy a külügyi bizottságban még 50 órát

sem tett ki az egész évi ülésezés; vö. KSH 1998: 548). Nagy kérdés ezek után, hogy

ténylegesen annyira túlterheltek-e a bizottságok, hogy újabb bizottságok létesítésével kelljen

könnyíteni a vállukra nehezedő terheken, s nem inkább azt kell-e látnunk a háttérben, hogy

heti 3-4 óra pluszmunkát talán semmilyen más formában nem honorálnának ilyen busásan.

169

Fenti okfejtésünkkel szemben talán felmerülhet, hogy mi szükségük lenne a képviselőknek

ilyen kerülő úton növelni jövedelmüket, hiszen az Országgyűlés tagjai az államkincstárból

történő „önkiszolgálásra” teljes felhatalmazással bírnak, javadalmazásukat saját maguk

állapítják meg, s arról nem tartoznak senkinek elszámolással. Valóban senkinek sem kell

jelentést tenniük, de ne feledjük el, hogy a képviselők fizetése „kirakatban van”, az ország

egész közvéleménye egy emberként hördül fel, ha azt hallja, hogy reálbérek csökkenésének

vagy stagnálásának idején a politikusi jövedelmek szépen gyarapodnak. Éppen ezért egy ilyen

döntés valamennyi képviselőnek egyenként és a parlamentáris képviselet elvének általában is

sokat ártana, aláásná a rendszer legitimációját. Ezzel szemben a bizottsági pótdíjak felvétele

egyrészt nincs a közfigyelem fókuszpontjában, másrészt jogosan védhető azzal, hogy itt

többletteljesítmény jogos honoráriumáról van szó, míg a képviselői alapfizetés emelésekor

nem lehet azzal érvelni, hogy nőtt a teljesítmény. Ugyanakkora jövedelem felvételének van

tehát egy „szép” és egy „csúnya” módja, s érthető, ha a politikusok inkább az első utat

választják.

Mindezek miatt a bizottságokat inkább „fejőstehénnek” semmint munkahelynek tekinthetjük,

az ezekben viselt tagság elsősorban a politikusok jólétét biztosítja. Éppen ezért minden egyes

új bizottság és minden egyes bizottsági létszámnövelés a politikusok önérdekei

érvényesítésének, ezáltal a politikai osztály létének indikátora.

Láthattuk a mondottakból, hogy az országgyűlési képviselők politikusi magatartása néhány év

alatt gyökeresen átalakult. Napjainkra a parlamentben szinte csak főállású politikusok

maradtak, akik tartósan a politikából élnek, ismerik és gyakorolják a „politikai többlábon-

állás”, a funkcióhalmozás technikáját, és igyekeznek minél hosszabb ideig minél nagyobb

bevételt szerezni politikusi tevékenységükkel. Csupa olyan tulajdonság, amely csak

korlátozottan vagy egyáltalán nem volt érvényes az 1990-ben megválasztott képviselőkre.

Éppen ezért igazoltnak látjuk 8., 9. és 10. hipotézisünket, azaz a képviselők körében rendkívül

erős a parlamenti mandátum megtartására irányuló erőfeszítés, továbbá egyre növekszik a

képviselői tisztség és a választott párt- illetve közéleti tisztségek egyidejű birtoklását célzó

igyekezet.

170

Mi a magunk részéről ezúttal csak arra vállalkoztunk, hogy kimutassuk: a magyar politikai

vezetőréteg (kormánypárti vagy ellenzéki helyzetétől függetlenül) egyre inkább közös

önérdekeit követő csoporttá válik, nem elhamarkodott tehát politikai osztálynak tekinteni. Ha

valaki netán továbbgondolásra érdemesnek találná eredményeinket, például a közelmúlt alábbi

néhány mozzanatának megértéséhez találna bennük impulzusokat: az Országgyűlés mindenki

által szükségesnek tartott létszámcsökkentésének lassan 10 éve eredménytelenül húzódó ügye;

a média-kuratóriumok felállítása és folyamatos duzzasztása; a pártpénzek felhajtásának

gyanús vagy bűnös formái (ld. székház-ügy, Tocsik-botrány) stb. Ha figyelembe vesszük,

hogy ezeknek a közvélemény szemében rendkívül visszatetsző eseteknek a kezdeményezői

vagy éppen hátráltatói nem egyes elvtelen politikusok voltak, hanem valójában az egész

politikai osztály, akkor a fenti jelenségek máris elveszítik negatív minőségüket és a politikai

élet normális velejáróivá minősülnek át. Ha ez viszont így van, akkor a példák

megismétlődését is okkal várhatjuk.

171

VI. Összegzés

Noha a hozzáférhető adatok mennyisége és jellege, valamint a dolgozat terjedelmi korlátai

miatt a politikai vezetés kiválasztódásának és összetételének fenti elemzése semmiképpen sem

tekinthető a témát teljesen kimerítőnek és komplettnek, néhány általánosabb következtetés

levonása pusztán ezen eredményeink alapján nem számít talán megalapozatlannak.

A politikai vezetőréteg szociális összetételének elemzése megmutatta, hogy a hivatásos

politikusok párthovatartozását semmi esetre sem magyarázhatja a politikusok társadalmi

háttere. Amint azt a III. fejezetben láttuk, az egyes parlamenti pártok képviselői között nincs

sem jelentős generációs, sem státuszkülönbség, s — az 1998-as Országgyűlés képviselőire

vonatkozó adatok híján egyenlőre anélkül, hogy bizonyítékok állnának rendelkezésünkre —

azt is megkockáztatjuk, hogy hosszú távon az első két ciklus képviselőinek figyelembe

vételével kimutatott differenciák is eltűnőben vannak: az 1998-as választások nyomán a

Kisgazdapárt frakciójába a korábbinál lényegesen több fiatal politikus áramlott, miközben a

Fidesz képviselőcsoportjában éppen az addig ott kivételszámba menő középkorú képviselők

tűntek fel nagy számban (azt pedig korábban már kimutattuk, hogy egy frakció státusz szerinti

összetétele elsősorban a frakció nagyságának függvénye, azaz egy kis képviselőcsoport

társadalmi hátterét tekintve mindig elitisztikus, míg a nagyok populáris vonásokat is

hordoznak).

Az egykoron a pártállamba integrált személyekkel szemben az MSZP-t leszámítva eleinte

minden más pártban megmutatkozó gyanakvás is lassan oldódóban van: mi másnak lehetne

minősíteni, hogy még a retorikájában legharcosabban antikommunista FKgP-ben is

lehetségessé vált az egykori „egyszerű” MSZMP-tagok számára a bűnbocsánattal felérő

Kisgazda-párttagság. Mindez az oldódás ugyanakkor nem jelenti megítélésünk szerint az

egykori MSZMP-tagság politikai tagoltságképző erejének teljes degradálódását, ez a tényező

az egész évtizedben talán a legerősebb a politikai elitet pártokba soroló faktorok közül

(Gondoljunk csak arra, hogy az első parlamenti ciklusban, amikor tömeges méreteket öltött az

egyes pártok parlamenti frakciói közötti vándorlás, az MSZMP utódpártja volt az, amely sem

más pártokba nem bocsátott ki képviselőket, sem hozzá nem áramlott senki a többi párt

172

képviselőcsoportjából. Ugyan ez a jelenség ma már a többi párt körében sem jellemző,

napjainkban is jól érzékelhető távolságtartás van az MSZP-s képviselőkkel szemben). Ugyan

ez az elkülönülés elvileg gyökerezhetne a korábban párttag illetve pártonkívüli képviselők

eltérő politikai értékvilágában is, a politikai elit körében végzett értékvizsgálatok arra utalnak,

hogy az alapvető politikai kérdésekben nincsen komoly ellentét a két táborba tartozó

politikusok között (ld. pl. Simon 1997). A háttérben sokkal inkább a korábbi rendszerrel

szembenálló pártok részéről jelentkező ideológiai elutasítás áll, az MSZMP és tagságának

megbélyegzése fontos eszköz az utódpárt MSZP legitimációjának kikezdésében. A politikai

versengés ezen logikája miatt a következő években sem számítunk arra, hogy a politikai eliten

belül jelentősen csökkenne az egykori párttagság megosztó szerepe.

A parlamenti képviselők politikai karrierjének elemzésekor ugyancsak viszonylag kevés

különbséget találtunk az egyes pártok között aszerint, hogy politikusaik milyen karrier utakat

futottak be, míg a parlamentbe érkeztek, és ezen a téren is világos jelei vannak annak, hogy

tompulnak a pártok közötti különbségek: már az 1994-es választások után egyértelmű volt,

hogy az újonnan a parlamentbe került képviselők döntő többsége a helyi alapszervezetekben

kezdte politikai pályafutását, s alacsonyabb szintű politikai pozíciókban bizonyított

képességeivel szerezte meg a jogot a feljebblépésre. Ugyan részletes adatbázis híján ezúttal

sem szolgálhatunk bizonyítékokkal, kétségtelennek látjuk, hogy valamennyi pártban tovább

erősödött ez a kiválasztódási mechanizmus a ’98-as választások során.

Talán elegendő ez a két utalás, s nincsen szükség arra, hogy megismételjük a korábbiakban

már részletesen kifejtett téziseinket ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: Magyarországon a

politikai vezetés már a demokratikus periódus első néhány éve után is egy modern politikai

rendszerben jellemző jegyekkel rendelkezik. A politikai elit tanulmányozása olvasatunkban

bizonyítékokkal szolgálhat arra nézve, hogy a Magyarországon a több évtizedes diktatórikus

intermezzó ellenére komoly deficit nélkül sikerült a visszatérés a képviseleti demokráciára.

Hogy mennyire nem magától értetődő mindez, azt jelzi, hogy határainktól néhány kilométerre

(Szerbiában, Ukrajnában, de bizonyos mértékig Horvátországban, Romániában és

Szlovákiában is) a parlament a bűnözés és a maffia melegágya, s a politikai eliten belüli viták

egyik elintézési módja a fegyveres leszámolás. Ezzel szemben Magyarországon a gyakran éles

képviselőházi szócsaták sem feledtethetik, hogy a politikai vezetésben lényegében konszenzus

173

uralkodik a társadalom számára kívánatos fejlődési pályáról, a politikai eliten belül nemigen

vannak strukturális ellentétek, s az ellentétek nem lépik túl a mindenkori kormány és

ellenzéke között normálisnak számító szembenállás mértékét.

A politikai vezetés összetételének elemzése magasabb absztrakciós szinten így arra a

következtetésre vezethet, hogy Magyarországon a politikai rendszer működése „normális”, a

politikusi rekrutációban és a szelekcióban hasonló folyamatok érvényesülnek, mint a stabil

demokráciákban. Miután a magyar politikai intézményrendszer más elemeiről és funkcionális

területeiről készülő monográfiák rendre hasonló végkövetkeztetés alapjául szolgálnak,

munkánk legfontosabb értéke talán az lehet, hogy ezúttal újabb szempont szerint sikerült

kimutatni a hazai politikai berendezkedés érettségét és életképességét.

174

Hivatkozások

Armingeon, Klaus 1986: Die Bundesregierung zwischen 1949 und 1985. Eine

Forschungsnotiz über Ausbildung und Berufe der Mitglieder der Bundeskabinette. In: ZParl.

No.1. 25-40.

Aron, Raymond 1960: Classe social, classe politique, classe dirigeante. In: Archives

européennes de sociologie. 260-281.

Aubert, Véronique -Parodi, Jean-Luc 1980: Le personnel politique français. In: Projet. No.

147. 787-800.

Bachrach, Peter -Baratz, Morton 1985: A hatalom két arca. In: Hardi Péter -Bayer József

(szerk.): Pluralizmus. Budapest.

Bachrach, Peter 1970: Die Theorie demokratischer Elitenherrschaft. Frankfurt. Europäische

Verlagsanstalt.

Beckmann-Schulz, Petra 1991: Veränderungen in U.S. Bundwahlkämpfen von 1960 bis heute

-Konsequenzen für die Funktionen von nationalen Parteiorganisationen. In: Zeitschrift für

Politik. No.3. 309-319.

Beyme, Klaus von 1971: Die politische Elite in der Bundesrepublik Deutschland. München.

Piper Verlag.

Beyme, Klaus von 1992a: Der Begriff der politischen Klasse -Eine neue Dimension der

Elitenforschung. In: PVS. No.1. 4-32.

Beyme, Klaus von 1992b: Elitentheorien. In: Uő: Die politischen Theorien der Gegenwart.

218-242. Opladen. Westdeutscher Verlag

Beyme, Klaus von 1993: Die politische Klasse im Parteienstaat. Frankfurt. Suhrkamp.

Birnbaum, Pierre 1977: Les sommets de l État. Paris. Seuil.

Birnbaum, Pierre (sous la direction de) 1985: Les élites socialistes au pouvoir. Paris. PUF.

Birnbaum, Pierre 1984: Type d´élite et nature de l´État: l´exemple americaine. In: Pouvoirs.

No.29. 121-128.

Boll, Bernhard -Römmele, Andrea 1994: Strukturelle Vorteile der Amtsinhaber?

Wahlchancen von Parlamentariern im internationalen Vergleich. In: ZParl. No. 4. 543-

556.

175

Borchert, Jens -Golsch, Lutz 1995: Die politische Klasse in westlichen Demokratien:

Rekrutierung, Karriereinteressen und instituzioneller Wandel. In: PVS. no.4. 609-629.

Bottomore, Thomas 1974: Elite und Gesellschaft. Eine Übersicht über die Entwicklung des

Eliteproblems. München. Beck Verlag.

Brandt, Hans-Jürgen 1983: Die Kandidatenaufstellung zu den Volkskammerwahlen der DDR.

Entscheidungsprozesse und Auswahlkriterien.Baden-Baden. Nomos.

Bourdieu, Pierre 1979: La distinction. Paris. Minuit.

Cayrol, Roland -Parodi, Jean-Luc -Ysmal, Colette 1973: Le député francais. Paris. Armand

Colin.

Cornelissen, Waltraud 1993: Politische Partizipation von Frauen in der alten Bundesrepublik

und im vereinten Deutschland. In: Helwig, Gisela -Nickel, Hildegard Maria (Hrsg): Frauen in

Deutschland 1945-1992. 321- 349. Berlin. Akademie Verlag.

Derlien, Hans-Ulrich -Lack, Stefan 1994: Eine neue politische Elite? Rekrutierung und

Karriere der Abgeordneten in den fünf neuen Landtagen. In: ZParl. No. 1. 61-94.

Dicke, Klaus -Stoll, Tobias 1985: Freies Mandat, Mandatverzicht des Abgeordneten und das

Rotazionsprinzip der Grünen. In: ZParl. No.4. 451-465.

Dogan, Mattei 1967: Les filières de la carrière politique en France. In: RFS. No.4. 468-492.

Dogan, Mattei 1991: Die ungeschriebenen Regeln bei Auswahl von Ministern in

demokratischen Regimen. In: Klingemann et al (Hrsg). 167-186.

Drewe, Paul 1974: Methode zur Identifizierung von Eliten. In: Koolwijk, Jürgen von -

Wieken-Mayser, Maria (Hrsg): Techniken der empirischen Sozialforschung. 4. Band. 162-

179. München. Oldenburg Verlag.

Duverger, Maurice 1976: Les partis politiques. Paris. Armand Colin.

Field, Lowell G. -Higley, John 1983: Eliten und Liberalismus. Opladen. Westdeutscher

Verlag.

Fogt, Helmut 1982: Politische Generationen. Opladen. Westdeutscher Verlag.

Gaxie, Daniel 1980: Les logiques du recrutement politique. In: RFSP. No.1. 5-45.

Gaxie, Daniel 1983: Les facteurs sociaux de la carrière gouvernementale sous la Cinquième

République de 1959 à 1981. In: RFS. No.3. 441-465.

Gazsó Ferenc 1990: A káderbürokrácia és az értelmiség. In: Társadalmi Szemle. No.11. 3-12.

Gazsó Ferenc 1996: Volt egyszer egy állampárt. In: Társadalmi Szemle. No.11. 3-13.

Gazsó Ferenc -Stumpf István 1995: Pártok és szavazóbázisok két választás után. In:

Társadalmi Szemle. No.6. 3-17.

176

Guédé, Alain -Rosenblum, Serge-Allain 1981: Les candidats aux élections législatives de

1978 et 1981. In: RFSP. No.5. 982-998.

Herzog, Dietrich 1975: Politische Karrieren. Selektion und Professionalisierung politischer

Führungsgruppen. Opladen. Westdeutscher Verlag.

Herzog, Dietrich 1979: Karriermuster von Abgeordneten in Deutschland -früher und heute. In:

Politik als Beruf. Protokoll eines Seminars der Deutschen Vereinigung für Parlamentsfragen.

63-104. Deutscher Bundestag Presse und Informatoinszentrum.

Herzog, Dietrich 1982: Politische Führungsgruppen. Probleme und Ergebnisse der modernen

Elitenforschung. Darmstadt. Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Herzog, Dietrich 1990: Der moderne Berufspolitiker. In: Wehling, H. (Hrsg): Eliten in der

Bundesrepublik Deutschland. 28-51. Stuttgart. Kohlhammer Verlag.

Herzog, Dietrich 1992: Die Funktion der politischen Klasse in der sozialstaatlichen

Demokratie der Gegenwart. In: Leif et al. 126-149.

Hess, Adalbert 1985: Politikerberufe und Politiker. In: ZParl. No.4. 581-587.

Hess, Adalbert 1989: Zusammensetzung und Sozialstruktur des Bundestages. In: Schneider,

Hans-Peter - Zeh, Wolfgang (Hrsg): Parlamentsrecht und Parlamentspraxis. 727-756. Berlin.

Walter de Gruyter.

Hess, Adalbert 1995: Sozialstruktur des 13. Deutschen Bundestages. In: ZParl. No.4. 567-585.

Hoecker, Beate 1994: Parlamentarinnen im Deutschen Bundestag 1949 bis 1990. Eine

Postskriptum zur Abgeordnetensoziologie. In: ZParl. No.4.556-581.

Hoffmann-Lange, Ursula 1992: Eliten, Macht und Konflikt in der Bundesrepublik. Opladen.

Leske +Budrich.

Höhne, Roland -Kleszcz-Wagner, Anette 1986: Technokraten oder Politiker? Die linke Elite

in Frankreich 1981 bis 1986. In: ZParl. No.4. 515-529.

Illés Iván 1991: Nemzedékek, elitek, ciklusok. Budapest.

Ilonszki Gabriella 1996: A parlamenti képviselők jelölésének elméleti és pártszervezeti

kérdései Magyarországon. In: Politikatudományi Szemle. No.1. 43-67.

Ilonszki Gabriella -Punnet, Malcolm 1995: Pártok és pártvezetők Magyarországon. In:

Társadalmi Szemle. No.10. 20-29.

Inglehart, Ronald 1983: Traditionelle politische Trennungslinien und die Entwicklung der

neuen Politik in westlichen Gesellschaften. In: PVS. No.2. 139-165.

Jann, Werner 1986: Kein Parlament wie jedes andere. Die veränderte Rolle des Kongresses im

politischen System der USA. In: ZParl. No.2. 224-247.

177

Kaack, Heino 1988: Zur Abgoordnetensoziologie des Deutschen Bundestages:

Zugehörigkeitsdauer und Altersschichtung. In: ZParl. No.2. 169-187.

Klingemann, Hand-Dieter -Stöss, Richard -Weßels, Bernhard (Hrsg) 1991: Politische Klasse

und politische Institutionen. Opladen. Westdeutscher Verlag.

Körösényi András 1993: Kié a hatalom? In: Politikatudományi Szemle. No.4. 5-20.

Körösényi András 1996: Nómenklatúra és vallás. Törésvonalak és pártrendszer

Magyarországon. In: Századvég. No.1. 67-93.

Köser, Helmut 1975: Demokratie und Elitenherrschaft. Das Eliteproblem in der

Demokratietheorie. In: Oberndörfer, D. - Jäger, W.(Hrsg.): Die neue Elite. 149-192.

Freiburg. Verlag Ronbach.

KSH 1997: Magyar Statisztikai Évkönyv 1997. Központi Statisztikai Hivatal. 1998.

Lakatos Ernő 1942: A magyar politikai vezetőréteg 1848-1918. Budapest. Egyetemi Nyomda.

Laumann, E.C. -Pappi, F.U. 1991: A közösség és az elit egymásra hatása. In: Angelusz Róbert

-Tardos Róbert (szerk.): Társadalmak rejtett hálózata. 179-214. Budapest.

Leif, Thomas -Legrand, Hans-Jochen -Klein, Albert 1992: Die politische Klasse in

Deutschland. Bonn. Bouvier Verlag.

Loewenberg, Gerhard 1993: Die neuen politischen Eliten Mitteleuropas: Das Beispiel der

ungarischen Nationalversammlung. In: ZParl. No.3. 438-457.

Luhmann, Niklas 1968: Soziologie des politischen Systems. In: Kölner Zeitschrift für

Soziologie. 705-733.

Michels, Robert 1989: Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie.

Stuttgart. Alfred Kröner Verlag.

Mills, Wright C.1962: Az uralkodó elit. Budapest.

Mossuz-Lavau, Janine -Sineau, Mariette 1983: Enquete sur les femmes et la politique en

France. Paris. PUF.

Müller, Emil-Peter1992: Wirtschaftliche und soziale Interessen im XII. Deutschen Bundestag.

In: ZParl. No.1. 5-16.

Müller-Ensberg, Helmut 1991: Welchen Charakter hatte die Volkskammer nach den Wahlen

am 18. März 1990. In: Klingemann et al. 235-255.

Münch, Richard 1982: Soziologie der Politik. Opladen. Westdeutscher Verlag.

Niedermayer, Oskar -Schmitt, Hermann 1983: Sozialstruktur, Partizipation und politischer

Status in Parteiorganisationen. In: PVS. No.3. 293-310.

Pataki Ferenc 1991: A rendszerváltás parlamentje. In: Társadalmi Szemle. No.1. 11-26.

178

Pfetsch, Frank 1986: Die Gründergeneration der Bundesrepublik. Sozialprofil und politische

Orientierung. In:PVS. No.2. 237-251.

Poulantzas, Nicos 1968: Pouvoir politique et classes sociales de ¾État capitaliste. Paris.

Maspero.

Pudal, Bernard 1988: Les dirigeants communistes. In: Actes de la Recherches en Sciences

Sociales. No. 71-72.

Rebenstorf, Hilke -Weßels, Bernhard 1989: Wie wünschen sich die Wähler ihre

Abgeordneten? Ergebnisse einer repräsentativen Bevölkerungsumfrage zur Problem der

sozialen Repräsentativität des Deutschen Bundestages. In: ZParl. No.3. 408-424.

Reydellet, Michel 1979: Le cumul des mandats. In: Revue du droit publique et de la science

politique en France et a l’étranger. No.3. 693-768.

Riesman, David 1983: A magányos tömeg. Budapest.

Röhrich, W 1991: Eliten und das Ethos der Demokratie. München. Beck Verlag.

Rudai Rezső 1933: Adalék a magyar képviselőház szociológiájához (1887-1931). In:

Társadalomtudomány. No.3- 4. 215-230.

Schonfeld, William D. 1980: La stabilité des dirigeants des partis politiques. In: RFSP. No.4.

846-866.

Schneider, Eberhard 1994: Die politische Funktionselite der DDR. Eine empirische Studie zur

SED- Nomenklatura. Opladen. Westdeutscher Verlag.

Schumpeter, Joseph 1946: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. Bern. Verlag A.

Francke.

Sebestyén István 1995: Az 1994-es magyar parlamenti választások képviselőjelöltjeinek

társadalmi jellemzői. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1995. 419-435.

Stadler, Peter 1994: Opportonismus oder höchster Artistik. Der Bonner Politiker. In: Berking,

Helmut -Hitzler, Ronald -Neckel, Sieghard (Hrsg): Politikertypen in Europa. 17-33.

Frankfurt. Fischer Taschenbuch Verlag.

Stumpf István 1996: Elszalasztott vagy elhalasztott generációváltás. In: Századvég. No.1. 112-

131.

Szakadát István 1990: Karriertípusok a magyar kommunista párt vezető testületeiben 1945-

1988. In: Nyírő András (szerk.): Politikai szociológiai tanulmányok a kommunista

bürokrácia vezérkaráról. 39-54. BKE Szociológia Tanszék.

Szelényi Iván -Konrád György 1989: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest.

Szelényi Iván -Szelényi Szonja 1991: Az elit cirkulációja? In: Kritika. No.11.

179

Szelényi Iván 1990: Az értelmiség az államszocialista társadalmak osztályszerkezetében. In:

Uő: Új osztály, állam, politika. 7-98. Budapest. Európa.

Tőkés Rudolf 1990: Az új magyar politikai elit. In: Valóság. No.12. 1-13.

Weber, Max 1958: Parlament und Regierung im neugeordneten Deutschland. In: Uő:

Gesammelte Politische Schriften. 294-431. Tübingen. J.C.B. Mohr.

Weber, Max 1970: Államszociológia. In: Uő: Állam, politika, tudomány. Budapest.

Weber, Max 1995: A politika mint hivatás. In: Uő: A tudomány és a politika mint hivatás. 53-

138. Budapest. Kossuth.

Weege, Wilhelm 1992: Politische Klasse, Eliten, Führungsgruppen. In: Leif et al. 35-64.

Ysmal, Colette 1985: Élites et leaders. In: Grawitz, Madeleine - Leca, Jean (publié sous la

direction de): Traité de science politique. Vol.3. 603-642. Paris. PUF.

Ysmal, Colette 1995: Les élites politiques: un monde clos? In: Revue politique et

parlementaire. No.980. 27-34.

Zapf, Wolfgang 1965: Wandlungen der deutschen Elite 1919-1961. München. Piper Verlag.

Röviditések:

PVS: Politische Vierteljahresschrift.

RFS: Revue Française de Sociologie.

RFSP: Revue Française de Science Politique.

ZParl: Zeitschrift für Parlamentsfragen.