ROBUR 10.

TARTALOM

A. ÉS B. SZTRUGACKIJ: A BÍBORSZÍN FELH K BOLYGÓJAKrajuhin - Kozmikus támadás - Vészjel - A Vénusz madártávlatból -Életünk tele van meglepetésekkel - A mocsárban - Vörös és fekete

Mihail Puhov: Egy ember, üres fegyvertokkal

ISAAC ASIMOV: ÉN, A ROBOT / Fogd meg a nyulat! avagy A robotparancsnok is csak az öt ujjáig tud számolni

Te hazug!Egy szegény, mindhalálig tapintatos szuperintelligens lény tragédiája

ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ - BORISZ SZTRUGACKIJA bíborszín felh k bolygója

Második rész

Krajuhin

Estére az id járás elromlott. Az óceán fel l dermeszt hideg áradt,szürke köd gördült lassú, s hullámokban a tundra felett. Alacsonyangomolygó felh k vonták be az eget. Borongós félhomály, majdneméjszakai sötétség köszöntött be.

A 7-es rrepül tér központi rádióállomásának parancsnokiszobájában meleg volt, és világos. Krajuhin állát mellére ejtveszendergett foteljában. Száradt agyag tapadt cip jére, lábát esetlenülkinyújtotta, nagy, szögletes keze súlyosan nehezedett párnázott székekarfájára. Az ajtó felett az óra hangosan ketyegve számlálta a perceket.Krajuhin minden csettenésre felkapta egy pillanatra kékes szemhéját. Azasztal peremén egy csésze tea h lt érintetlenül. A félig nyitott ajtónbekukucskált az ügyeletes, egy darabig határozatlanul ácsorgott, majdlábujjhegyen lépkedve letett Krajuhin elé egy köteg rádiótáviratot.

- Mi újság? - kérdezte rekedten Krajuhin.Az ügyeletes összerezzent.- Há-á-át... semmi. A Hiusz harminc perccel ezel tt közölte, hogy

minden rendben. - A televíziós összeköttetést rendbe hozták?- Nem sikerül, Nyikolaj Zaharovics. Sehogy sem sikerül egyel re... Krajuhin sokáig hallgatott (az ügyeletes egyik lábáról a másikra állt,

és köhécselt), majd ezt mondta:- Szóval semmi újság?- Sajnos semmi.- Na, jó... Krajuhin a rádiótáviratokra pillantott, majd ismét lehunyta szemét.

Tompa, elnyújtott fájdalmat érzett szívében, a bal válla is belesajgott.Kinyújtott lába elzsibbadt, de nem volt kedve mozgatni. Szintekényszerítette magát, hogy kezét levegye a karfáról, nyúljon a csészeután. A teát hányingerkelt en émelyít nek érezte. „Az idegeimmel vanbaj - állapította meg magában. - Az idegeimmel meg az öregséggel."Eddig nem vette észre, hogy vannak idegei. Pedig az orvosok elegetfigyelmeztették, árt neki, ha idegeskedik. csak nevetett. sohasemideges... A mai napig...

Ma, 19... augusztus 18-án, moszkvai id szerint pontosan 5 órakorkezd dött el az, amire másfél évtizeden keresztül készült. Másfél évtizedkutatás, harc, feszültség... S lám, mivel végz dött mindez: Itt ül, shallgatja a bánatos szi hangokat, az es cseppek egyhangú dobolásátaz ablaküvegen, a tet l lezúduló víz csobogását, a szél elvékonyodósüvítését. És nincs lehet sége, hogy a továbbiakban beleszóljon azesemények menetébe. Hat válogatottan bátor férfi a világlegtökéletesebb bolygóközi rhajója fedélzetén átvette t le astafétabotot, s elindultak dédelgetett álma megvalósítására. pedig ittmaradt, elhagyta az ereje, összeroskadt... És most csak vár, vár, vár...

Egy pillanatra sajnálni kezdte magát, irigyelte a fiatalokat. De aztánmindent elnyomott benne az aggodalom. Mi lesz velük?... A Hiuszpróbarepülése szerencsésen lezajlott. Úgy t nik, a legapróbb részletekigkiismerték a fotoreaktor titánburkában végbemen folyamatokat... Amérnökök abszolút pontossággal ki tudják számítani, mi megy ott végbea másodperc milliomod része alatt, és el re tudják jelezni, mi következikbe a továbbiakban. Mindent számításba vettek: az óriási h mérsékletet,az iszonyatos nyomást és feszültséget. Mégis... a sors gonosz keze nemrobbantotta fel a szegény Petroszjant?

Krajuhin nagy nehezen lenyelt néhány kanál teát. Torka kiszáradt,szeme fájt. Undorító borzongás lett úrrá rajta. Az ablaküvegen csillogópatakokban ömlött a víz.

- Utálatos id - dünnyögte, s fázósan válla közé húzta fejét. Az expedíció kudarca életének tragédiája lenne... Éppen most,

amikor úgyis annyian vannak az óvatoskodók, akik nem hisznek aHiuszban, és még el sem ült a h hó, amit k csaptak az els Hiuszfelrobbanása után. Akkor úgy nézett ki, hogy gy ztek a kishit ek, és afotonmeghajtás ötletét hosszú id re leírták. Talán örökre. Csupán akormánybizottság beavatkozására hallgattak el az ellendrukkerek.

Nem, nem panaszkodhat. Óriási eszközöket követelt, és mindentmegkapott, talán még többet is, mint amiben reménykedhetett.Követelte, hogy távolítsák el azokat a munkatársakat, akiknek jelenlététaz ügy szempontjából károsnak vagy szükségtelennek tartotta.Megtették, pedig voltak közöttük olyanok is, akik korábban komolyérdemeket szereztek. Félelmet nem ismerve kísérletezett, és hittek neki.Nyilván látták, milyen óriási akarater , megingathatatlan meggy désdolgozott benne. A lényeg persze az volt, hogy végül minden sikerült.

Krajuhin - két nagy bolygó és néhány hold els kutatója, a világ ötlegnagyobb mesterséges égitestjének az épít je - a bolygóközi

rhajósok három nemzedékét nevelte fel. Tanítványai bálványozták.Most pedig a leghatalmasabb bolygóközi rflotta élén áll. Nehéz sikerekvoltak ezek. Ott álltak mögötte a h si halált halt társak, az elviselhetetlenkétségbeesés és borzalom órái, a pótolhatatlan veszteségek fájdalma...Ezzel fizették meg a diadalok, a boldogság és a büszkeség káprázatospillanatait... De sosem nézhetett hátra. Sietnie kellett. Egy nagy népbízta rá legjobb fiait, els rangú technikáját. S cserében a bizalomért aztkívánta, hogy gy zze le a világ rt, szerezze meg titkait és kincseit. Vajonneki, Krajuhinnak van-e elég ereje hozzá, hogy népét megajándékozzaezzel a gy zelemmel? Igen, ha a Hiusz sikerrel tér vissza, akkor afotonrakétának nem lesz több ellenfele. Igen, ha...

Krajuhin felállt, s zsibbadt lábait megmozgatva járkált egyik saroktóla másikig.

- Ez így nem megy - szögezte le hangosan. - Jósolgatok, akár egyöregasszony... „Mi lesz, ha..."

Lényegében jól tudta, a világon senki és semmi nem képes mármegállítani a fotontechnika viharos fejl dését. Attól a pillanattól, hogysikerült megteremteni az „abszolút tükör" els szemeit, a régiimpulzusrakéták sorsa meg volt pecsételve. A világ r mostantól fogvaegyre hátrálni fog. Vicsorogva, újabb áldozatokat követelve... de egyrehátrál. El ször a Naprendszeren belül vonja vissza mezsgyéit, aztán (ki

tudja, lehet, hogy erre még Krajuhin életében sor kerül) a csillagközivégtelenben.

Milyen er s bilincsek kötik a Földhöz a gondolkodást! Hányantámadták a bolygóközi rrepülés ötletét már az els pillanattól, olyanok,akik a régi babérokon ültek, nem tudtak már továbblépni, így egésztovábbi életüket annak szentelték, hogy bebizonyítsák; a foton hajtómmegvalósítása képtelenség. Voltak, akik kezdetben lehetetlennektartották ezt az újítást, kés bb pedig már nem volt elég bátorságukhozzá, hogy elismerjék tévedésüket. De voltak az ellenz k közöttbecsületesen óvatosak, örök földhözragadtak is, akik egyszer en féltekattól, hogy óriási kockázatnak tegyenek ki embereket és az államvagyonát... Sokan voltak, jóval többen, mint ahogy Krajuhin ésfegyvertársai szerették volna, de mindig megtörte ellenállásukat. Aztharsogták: „Gyökértelen fantáziálás! A távoli jöv ügye!" Azt követelték,hogy számoljon el a tucatszámra kiégett modellekkel, viszont rbeemelte s Föld körüli pályára küldte a pilóta nélküli Hétfej sárkányt.Próbálták felhasználni ellene az els Hiusz pusztulását, de ez semsikerült. A második Hiusz is útnak Indult. Talán Krajuhin tévedett, amikora Hiusz elé ilyen nyaktör feladatot t zött ki? Talán el ször már ismertutakra kellett volna felhasználni a fotonrakétát, ki kellett volna ismerni,elterjedt és megbízható közlekedési eszközzé kellett volna tenni?Lehetséges... Mennyi id t vesztegettek volna el? A Golkonda kincseiazonban felfedezésre várnak. S egyedül a Hiusz teszi lehet vé, hogy azember birtokába vegye ket.

Krajuhin ismét visszaereszkedett a karosszékbe, karjával átfogtavállát, s mozdulatlanságba dermedt. Rázta a hideg. Arra gondolt, hogyett l lett beteg, ett l a neki megszokhatatlan passzív várakozástól,tehetetlen idegeskedést l. Százszor jobb lenne, ha maga vezetné azexpedíciót. Persze t nem engedték volna el. Különben is, kinek kellettvolna ott, a Naprendszer legszörny bb bolygóján, kiégett tüdejével,mesterséges gyomrával, elhasználódott szívével? Csak egy dologbantudott segíteni nekik, óriási tapasztalatával, hidegvérével éskörültekintésével. Azzal, hogy tudott visszavonulni. A mai fiatalokelfelejtették ezt a tudományt, pedig mindennél többel ér. Ez a hat férfifiatal, türelmetlen és heves. Félelmet nem ismernek, s hiányzik bel lükaz óvatosság értékes adottsága. Nem fogják kímélni életüket,elfeledkeznek róla, vagy nem fogják fel azt, hogy milyen óriási kártokoznak pusztulásukkal a nemes ügynek, a világ r meghódításának.Egyetlen Golkonda sem pótolhatja ezt a kárt. Senki nem tudja, mi történta bevehetetlen bolygó arcát eltakaró fehér lepel alatt, mindent a Hiuszszámlájára írnak majd, a tervrajzok és számítások az archívumok porosraktáraiban maradnak, s jó néhány évre visszatér a régi impulzív rakétákkorszaka.

Jobb nem is gondolni erre. Különben sincs oka, hogy megvonjabizalmát ett l a hat férfitól.

Jermakov... Az okos, hidegvér , mindig nyugodt Anatolij Jermakov.Talán az egyetlen, aki eléggé tapasztalt ahhoz, hogy reálisan értékelje:mit jelent a termonukleáris rakéta a bolygóközi rrepülésben. Ebbennincs semmi meglep . Egész eddigi élete Krajuhin szeme el tt zajlott. vitte el - még szinte kölyökként - az els rutazásra. Vele osztotta meg

el ször merész és nagyvonalú ötleteit, amelyek egészenfantasztikusaknak t ntek. t követte abban is, hogy mindig elutasította aszellemi restség és a rutin kínálta kényelmes megoldásokat, t le vette azemberismeret nehéz leckéit, benne látta az igaz példát a haza odaadószolgálatára. És mégis... Most úgy megy a Vénuszra, mint baka arohamra, s gondolkodás nélkül veti mellét a l résre, hogy bosszút álljonmindenért - felesége szörny , értelmetlen pusztulásáért, társai

zhaláláért. sem látja a meghódítandó Vénuszon túl a meghódítható

Világmindenséget... Dauge, a tehetséges radiogeológus számára az Urán Golkonda

mesés gazdagsága a legcsábítóbb. Minden bizonnyal úgy érzi magát,mint a szenvedélyes vadász, aki hosszú ideig a város menti ligetekszegényes adományaival kellett hogy beérje, s egyszer csak meghívástkap egy igazi vadaskertbe, mely tele van vaddal. Na persze, neki ott aFöldön Masa Jurkovszkaja... viszont ízig-vérig geológus, s ezérttermészetesen nem engedheti meg, hogy a családi gondok túlságosanbefolyásolják.

Jurkovszkij, a sikeres kutató geológus számára ez az rrepülésels sorban új rekordot és izgalmakat jelent. Nem nagyon vonzza t adics ség és elismerés, nyíltan kigúnyolta azokat a pilótákat, akikmegrészegültek az ország hálájától és figyelmét l. A legkockázatosabbexpedíciókban vett részt, arcképe azonban ritkán jelent meg azújságokban és a tévé képerny jén. Azért szomjúhozza a veszélyt, mertszereti érezni az ínyencfalat illatát. Igaz, szégyenl sen titkolja ezt a kisgyengéjét, melyet Krajuhin egyszer „a monte-cristói h sszereplegostobább újraripacskodásának" titulált. Romantikus lélek... Kár, hogynem fogadja el, nem kedveli Bikovot, akit szakbarbársággal,óvatoskodással, korlátoltsággal és mindennem fantázia hiányávalvádolt. Jurkovszkij legf bb hibája éppen túlságosan élénk fantáziája...

Bogdan Szpicin... aki szintén nem érti, miképp lehet bármi mássalfoglalkozni, mint a bolygóközi rhajók vezetésével. Most, amikor az

rhajózás korábbi céljait korlátozó akadályok elhárultak, a világ r igazigazdájának érzi magát. Nevetséges fickó! A világ rön és azirányítópulton kívül az számára egyedül Vera, a kedves és gyöngédVera létezik, az egyetlen n a világon s talán az egyetlen ember is, akimaradéktalanul megérti t. Egy lovaghoz hasonlít leginkább, aki vezeti

rhajóját, s közben arra gondol, hogy mindezt a kiválasztott hölgybecsületéért teszi...

Mihail Antonovics Krutyikov viszont egyszer en a legjobb navigátoraz országban - ez minden. Jólelk , gyengéd, kedveli a baráti társaságotés az ünnepélyes eseményeket, melyekre egész családjával jár el -feleségével és két gyermekével; remek matematikus, aki az rhajózásbonyolult feladatainak néhány elvileg új megoldását is javasolta. Éppolyszívesen pózol filmtudósítók objektívei el tt, mint amilyen önfeledtenjátszik napokon keresztül a gyerekekkel. A legjelentéktelenebbfeladatokat sem utasítja vissza, és soha nem hárította el alegnyaktör bb utakat sem. Ha nincs Krajuhin, akkor a puha ésengedékeny Krutyikovot bizonyára mindig az aszteroidok övezetébe

küldték volna, egyhangú, ám veszélyes utakra. Most régi barátja, Szpicinmellett foglalhatta el szokott helyét, s naivan örült neki.

A végül Alekszej Bikov... Krajuhin elmosolyodott, maga elé idézte aférfi téglavörös arcát, apró, egymáshoz közel ül szemét, orrának hámló,lilás hegyét, domború homloka fölött ágaskodó, kemény szálú haját.Nem szépfiú, egyáltalán nem olyan, mint Jurkovszkij... S ami a verseketilleti, abban sem nagymester... Viszont remek gyakorlati mérnök. Smilyen gyorsan reagál a váratlan eseményekre! Elég, ha csak arragondol, hogy ml történt a szögesdrót kerítésnél vagy a próbaúton...Alekszej Petrovics számára a vénuszi expedíció csupán különös ésváratlan kiküldetés, mely természetesen csak egy id re ragadta el t azázsiai homoksivatagokban megszokott munkájától. S kellemes lehet ségarra, hogy teljes csillogásában bemutassa nagyszer járm vezet i ésnukleáris mérnöki képességeit, s lehet ség, mint minden egyszerszív , jólelk ember számára, hogy barátai körében eldicsekedhessenmajd avval, hogy részt vett egy bolygóközi rrepülésben. Másrésztnagyon is érthet és indokolt a félelme - hiszen tapasztalatlan rutazó -a Földön túli világ ijeszt és nagyszabású titkaival szemben. Nagyon jó,hogy ott van az expedícióban.

Így együtt a hat ember - remek „válogatott". Egy mindnyájukszámára lényeges, de igazából nehezen értékelhet dolog köti összeemberi tulajdonságalkat: mindnyájan kommunisták, becsületes ésügyszeret emberek. Ami pedig a gyöngeségeiket és hibáikat illeti... nos,a hat férfi érdemei csodálatosan kiegészítik egymást, s , Krajuhinjogosan lehet büszke arra a képességére, hogy jól válogatja össze azembereit.

Krajuhin, szemét lehunyva, újból és újból emlékezetébe idéziJermakov arcát, a pilótákét, a geológusokét, a „sivatagi szakért ét"...Csak... ne lábatlankodnának örökösen körötte az óvatos kishit ek! Igaz,kételyük nemcsak kárt okozott. A régivel folytatott harcban izmosodik azúj er . Be kell ismernie, hogy ez a harc nagyban növelte a Hiusz erejétés sérthetetlenségét. A kár mégis sokkal nagyobb volt. Töméntelenenergiája ráment az értelmetlen harcra, ellenfeleik jócskán aláásták aHiusz tervez jének a hatalmas ötlet igazába vetett hitét.

Hiszen az ellenfelek között akadtak olyanok is, akik egykor Krajuhinközeli barátai és segít társai voltak, akikben egykor szinte vakon bízott...

Amikor az ügyeletes ismét belépett a dolgozószobába, Krajuhinakkora dühvel pillantott rá, hogy a fiatalember megdermedt, mint akinekföldbe gyökerezett a lába, s zavartan pislogni kezdett. Krajuhin azonbanmár magához tért. - Mi újság?- kérdezte.

- Rádiótávirat a bizottságtól, Nyikolaj Zaharovics.- És?- A Hiusz felöl érdekl dnek.- Közölje, hogy minden... egyel re minden rendben.- Értettem. De...- Mi van?- Az aláírása...- Adja ide! Krajuhin sietve aláírta az iratot, s az asztalra hajította a tollat.- A tévé-összeköttetés?

Az ügyeletes b ntudatosan széttárta karját.- Rendben, elmehet. Eszébe jutott búcsúztató beszéde az utolsó ebéd alkalmával. Igen,

bizony nem egészen azt mondta, amit akart. De hiszen nem vághatta kikertelés nélkül: „Ha elpusztultok, minden elveszett...", vagy valamieffélét. Vagy talán így kellett volna tennie?

Imbolyogva felállt. Semmi kétség; megbetegedett. Nagyon melegevan, és ugyanakkor a hideg rázza. Jó lenne valami forró ételt kérni...Kezét a videotelefonhoz nyújtotta. S ebben a pillanatban siet s léptekethallott, a félig nyitott ajtó kitárult, s a vidám, mosolygó ügyeletes eztkiabálta be:

- Nyikolaj Zaharovics! Megvan az összeköttetés! Jermakov kéri,hogy menjen a képerny höz!

- Megyek - felelte Krajuhin, de azért egy percet még az asztalratámaszkodva állt, s valahová az ügyeletes feje fölé bámult. „Jermakovotfigyelmeztetni kell - egyre ez forgott a fejében. - Jermakovot feltétlenülfigyelmeztetni kell. De vajon meg merem-e most tenni?"

Az ügyeletes nyugtalan, kérd pillantást vetett rá, s ett l Krajuhinmagához tért.

- Menjünk be. A nagy televíziós központban a fehér fénycsövek vakító fénnyel

világították meg a kerek, ezüstös szín képerny el tt álló néhánykarosszéket. Krajuhin hunyorgott, el húzta fekete szemüvegét.

- Kapcsolják be - mondta, s a képerny höz lépett. A pultnál felállt az ügyeletes. Szürke árnyak futottak végig a

képerny n, s a zöldes ürességb l el nt Jermakov komoly arca.Krajuhinon átfutott, hogy a rádióhullámoknak másodpercekre vanszükségük, hogy a Földig hozzák ezt a képet.

- Szervusz, fiacskám! - kezdte er ltetett vidámsággal. - Hogy látszengem?

- Remekül, Nyikolaj Zaharovics - hangzott egy id múlva a válasz.- Minden rendben? Megint szünet. Még szerencse, hogy a kép nem hagy ki. Kicsit

szaggatott lesz ez a beszélgetés. Hagyjuk, hadd mondja egyfolytában,amit akar.

- Félórával ezel tt tértünk rá az egyenes útvonalra.Életemben el ször repülök a világ rben egyenes vonalban. Sokat

vesz dtünk azonban, míg az els szakasz pályáját meghatároztuk. Azelektronikus pályaelemz t valóban korszer síteni kell. Krutyikov most

lt le az ágyára, s alszik, mint akit fejbe vertek. A sebesség: ötvenkilométer másodpercenként, a fotonreaktor nyugodtan m ködik, a tükör

mérséklete: nulla fok, a radioaktív sugárzás: mint a Földön.- Mi a helyzet a legénységgel?- Remekül vagyunk.Szünet. Most kérdezni kell.- Bikov?- Jól tartja magát. Levert, mert nincs lehet sége, hogy lenézzen a

Földre.- Mutasd meg neki!- Értettem.

- Hogyan zajlott le a start?- Simán. Jurkovszkij teljesen kiábrándult. Azt mondja, hogy ez a start

még egy csecsem t sem ébresztett volna fel.- Ezért Bogdannak kell köszönetet mondanod. A munka dicséri a

mestert.-Természetesen, Nyikolaj Zaharovics. Elhallgattak, s várakozóan

vizsgálgatták egymást az ket elválasztó millió kilométereken át. - No...és te?

- Ne nyugtalankodjon, Nyikolaj Zaharovics.Jermakov gyorsan válaszolt. Nagyon is gyorsan a körülményekhez

képest, mintha várta volna ezt a kérdést.Krajuhin összeráncolta homlokát.- Ügyeletes! - kiáltotta hevesen.- Értettem.- Menjen ki tíz percre a teremb l! Az ügyeletes sietve visszavonult, s gondosan becsukta maga mögött

az ajtót.- Ne nyugtalankodjon! - ismételte Jermakov.- Nem nyugtalankodom - mondta Krajuhin. - Én félek, barátocskám,

egyszer en félek. T rhetetlen sokáig tartott, mire Jermakov összevonta a szemöldökét.- Fél? Történt valami? Hogyan magyarázza meg neki? Krajuhin lekapta szemüvegét,

szemét összehúzta, majd megtörölte zsebkend jével.- Tolja, kérlek, légy óvatos! Úgy... Különösen ott, a Vénuszon. Nem

vagy gyerek, s meg kell, hogy értsd. Ha nagyon nehéz vagy veszélyeshelyzetbe kerülsz, köpj az egészre, és gyere vissza. Most nem aGolkonda a dönt .

Beszélt, s közben úgy érezte; Anatolij nem érti. Nem állt rá azonbana nyelve, hogy egyenest megmondja neki: „Csökkentsd a minimumra akockázatot. Most a lényeg, hogy sikeresen térj vissza. Ha valami történikveletek, hosszú id re le kell mondani a fotonrakétáról." Mindig azttartotta, hogy az rhajósokat távol kell tartani a bizottságon belülitorzsalkodásoktól. Úgy érezte, hogy ez megingathatja bizalmukat avezet kben.

- Jobb félni, mint megijedni - folytatta, s rémülten érezte, hogyösszefüggéstelenül és nem éppen meggy en beszél. - Értelmetlenülne kockáztass...

- S ha nehéz vagy veszélyes lesz a helyzet?Jermakov volt , Tolja Jermakov, aki az anyatejjel szívta magába az

ellenszenvet a mellébeszélés és a ki nem mondott dolgok iránt.Szégyellte magát Krajuhin miatt, s sajnálta t. is nyugtalankodott. Aképerny höz hajolt, s belebámult. Krajuhin sietve hátrad lt. Néhánymásodpercig nyúlt a kínos szünet.

- Nos - kezdte Krajuhin, s igyekezett leküzdeni borzasztó fáradtságát-, tudod, mit mondok neked, Jermakov elvtárs? Nincs kedvemszellemességben versenyre kelni veled. Bizony...

- Értettem - felelte halkan Jermakov. - Nem fogok kockáztatni. Aztelfogadom, hogy az expedíció alapvet feladata megóvni az rhajót ésaz embereket.

Megóvom az rhajót. Az embereket azonban nem fogom tudnivisszatartani...

- Parancsnok vagy. Te vagy a parancsnok.- Parancsnok vagyok. Azonban mindegyik jüknek van feje és szíve.

Nem fognak megérteni, s fogalmam sincs, ha úgy hozza a sors, képesleszek-e arra kényszeríteni ket, hogy hátráljanak meg. Nekem nincsakkora tekintélyem, mint magának...

- Nem értettél meg engem...- Megértettem magát, Nyikolaj Zaharovics. S parancsa szerint kész

vagyok lemondani még a büszkeségr l is. De vajon k lemondanak-e? Jermakov világos tekintete egyenest Krajuhin agyába hatolt.

Értették, mir l van szó. Mindent értettek.- Csupán sejthetem, m! jár a fejében...Krajuhin lehorgasztotta busa fejét, s rekedten megjegyezte:- Rendben, tégy úgy, ahogy jónak látod. Látszik, hogy nincs mit tenni.

Minden reményem a te józanságodban van. Most azonban bocsássmeg, de megyek. Azt hiszem, egy kicsit megbetegedtem...

- Pihenni kell magának, Nyikolaj Zaharovics.- Kell. - Ellen rizd a rádióautomatikát. Az el írásnak megfelel en

pontosan félóránként kell hogy észleljük a Hiusz automatikus jeleit.Minden két órában a te személyes jelentésedet. Egy másodpercet sekéssél!

- Értettem.- Na, isten veled! Én megyek. Nem várt a következ válaszig. Még egy pillantást vetett Jermakov

arcára, majd felállt, s botladozó léptekkel a kijárathoz indult. A padlóhimbálódzott alatta, felágaskodott. „Oda kell érnem..." - gondolta, sarccal el re, egy sötét szakadékba zuhant...

Krajuhin az ágyban, szobájában tért magához. Sütött a nap. A fejénélaz éjjeliszekrény tele volt rakva különböz szín m anyag fiolákkal ésdobozokkal. A doktor és Vera, mindketten fehér köpenyben voltak,mellette ültek, és nézték.

- Mennyi az id ? - kérdezte, s alig-alig forgott engedetlen nyelve.- Tizenkett óra öt - felelte sietve Vera- Milyen nap van?- Huszadika.- Harmadik napja... Vera bólintott. Krajuhin nyugtalan lett, próbált felemelkedni.- A Hiusz?- Minden rendben, Nyikolaj Zaharovics. - Az orvos a vállánál fogva,

óvatosan visszanyomta. – Feküdjön nyugodtan.- Épp az el bb telefonáltak a rádióállomásról - nyugtatta meg Vera -,

minden rendben.- Jól van - dünnyögte Krajuhin. - Nagyon jól... Az orvos az egyik fiolát a vállához tartotta. Sistergés hallatszott, s a

gyógyszer beszívódott a b r alá. Krajuhin lehunyta szemét. Majd jólérthet en kijelentette:

- Kérem, közöljék Jermakovval: mindaz, amit neki mondtam, érvényétveszíti. Pánik volt az egész, a betegség...

- Félrebeszél - szólalt meg Vera.

Krajuhin meg akarta jegyezni, hogy ez nem félrebeszélés, de elaludt. Éjszaka ébredt fel, s rögtön érezte, hogy jobban van. Vera megitatta

er levessel, és megetette kétszersülttel, majd indiai füvekb l készültforró teával oltotta szomját.

- Kapcsolja be a rádiótáviratokat! - követelte Krajuhin.- Pihennie kell! - tiltakozott Vera.- Azt mondtam, kapcsolja be! Vera engedelmesen bekapcsolta a magnetofont. Krajuhin

szórakozottan hallgatta, közben a fehér mennyezetet bámulta, s arragondolt, hogy a Hiusz bizonyára már megkezdte a fékezést. Sészrevétlen ismét elaludt.

Az ezt követ napok nyugodtan teltek. Krajuhin gyorsan gyógyult. Adoktor megengedte, hogy az ágyához videotelefont helyezzenek,tévéképerny t kapott, s látogatókat fogadhatott. Kés estig megküldtékneki a rádióállomásról a magnetofonszalagokat a Hiusz jelzéseivel ésJermakov jelentéseivel. Mérnökök, mesterek, szolgálatvezet k jöttek ésmentek. Vacsora után Krajuhin végignézte az újságokat, bekapcsolta amoszkvai sztereó-tévéadást, beszélgetett Verával és Ljahovval, srendszerint elfáradtan, éppen ezért megnyugodva lefeküdt aludni.

Reggel Vera berohant a szobába, sápadtan, zilált hajjal, s úgyérezte, hogy nagyon is hangosan kiáltotta neki oda:

- A Hiusz nem ad jelzéseket! Éjszaka elhallgatott... elhallgatott... és...és... már öt órája hallgat...

Vera az arcához kapott, s keser en felzokogott.

Kozmikus támadás

„.... Vagy a regényírók és az újságírók hazudtak, vagy a mi utunknem tipikus. Nincs benne semmi „bolygóközi”. Minden hétköznapi ésmegszokott. És mégis... De ez a „mégis” már az érzések és élményekvilágához tartozik. Ha a tényeket vesszük, akkor egyszer en nehézlenne elképzelni, hogy egy rhajó fedélzetén vagy, s bolygóközi rakétádgigászi sebességgel vágtat a Nap felé. Most, amikor ezeket a sorokatrovom, Jurkovszkij és Johanics a társalgóban a Vénusz térképe felettgörnyednek - így nevezik azt a két kört egy nagy papírlapon, amelyenpiros és kék köröcskék és zöld színnel árnyalt kisebb foltok vannak.Jurkovszkij megmagyarázta, hogy a vörösek jól ismert hegységek, akékek - feltételezettek, melyeket csupán két vagy három alkalommalészleltek, a zöld foltok viszont azokat a helyeket jelölik, ahol nagy erejmágneses anomáliákat tapasztaltak. S az a nagy, fekete paca - az UránGolkonda. Ez minden. Valóban rejtélyes bolygó! Asztrogeológusainkórákon át ülnek a térkép fölé görnyedve, egyeztetik feljegyzéseiket, sfélhangon szitkozódnak, amíg Jermakov el nem bújik a parancsnokifülkéb l, hogy ebédelni menjen, s el nem kergeti ket az asztaltól.Krutyikov jelenleg ügyeletes, Bogdan a szomszédos kajütben, alehajtható ágyon hétrét görnyedve olvas. Nem feledkezett el róla, hogybecsatolja magát - nyilván megszokásból. Ami Jermakovot illeti,bezárkózott a szobájába, és immár második órája ki se dugja az orral. azonban egészen különleges eset..."

„...Tehát az elmúlt napokban semmi különleges nem történt. Apilótáknak és az elektronikus számítógépeknek sok dolguk volt, miel tt abolygóközi rhajót kivezérelték az úgynevezett „egyenes pályára", segyenest elindult a találkozási ponthoz. Jermakov és Mihail Antonovicsmég a Földön kiszámított egy bizonyos „pokoli görbét", egyháromdimenziós spirált, ezt követve a bolygóközi rhajó legy zte a Földorbitális és tengely körüli forgásának nyomatékát, s kijutott a Vénuszpályasíkjára. Krutyikov kés bb megjegyezte, hogy a Hiusz elektronikuspályaelemz berendezése nem állt teljesen a helyzet magaslatán. Mi,Jurkovszkij, Dauge és én, ezalatt a társalgóban ültünk, s a könnylökéseket füleltük. A karosszékek lengéscsillapítói azonbancsodálatosak, ezért enyhe hányingeren kívül másban nem volt részünk.Kés bb ebédet készítettem. B séges tartalékaink vannaktermokonzervbe zárt készételekb l, van még „friss" húsunk is, polietilénkonzervdobozokban, gamma-sugarakkal sterilizálva, és jelent smennyiség zöldségünk és gyümölcsünk. Elhatároztam, hogy csillognifogok szakácstudásommal. Mindenki dicsért. Csak Jurkovszkijcsipkel dött: Jó, hogy legalább valamirevaló szakácsunk van. - Erredühbe gurultam. Jermakov mellesleg meg is jegyezte Jurkovszkijnak:

„Ahhoz viszont, amit maga f z, Vlagyimir Szergejevics, a legjobbesetben is csak a szél fel li oldalról ajánlatos közeledni."

"Megkóstolta már?” - kérdezte érdekl dve Dauge."Krajuhin figyelmeztetett." Egy szó mint száz, az rrepülés végéig szakácskodnom kell. Szíves

örömest! A »szépfiú« gúnyosan nevetgél. Végül is - köpök a magányosvitézekre!

Mindez csupán jelentéktelen apróság. Van viszont háromnyugtalanító körülmény: az els - bármelyik pillanatbanösszeütközhetünk meteoritokkal, a második - a világ r látványa, és aharmadik: a legfontosabb - a beszélgetés Jermakovval. Na de mindentelmondok szép sorjában.

Nem volt olyan szerencsénk, mint Ljahovnak a berepülés alatt. Nemsokkal a start után a Hiusz találkozott egy meteorittal. Természetesen,ha nincs Jermakov, ezt közülünk senki nem veszi észre. Egyszer en alábunk megroggyant, s szívverésünk elállt, mintha gyorsliftenereszkednénk lefelé. Kiderült, hogy a Hiusz körül állandóan pásztázzaegy ultrarövid hullámú lokátor a világ rt. Ha veszélyes közelségbenmeteorit mutatkozik, a számító-, döntéshozó berendezés a visszavertimpulzusok alapján automatikusan meghatározza a meteorit pályáját éssebességét, egybeveti ezeket az adatokat az rhajó sebességével ésútvonalával, s megadja a megfelel jelzéseket a kormányautomatikának.A tökéletesen automatikus vezérlés bolygóközi rhajó vagy lelassítja,vagy felgyorsítja mozgását; elengedi maga el tt a meteoritot, vagyutoléri és elhagyja. A találkozás egy meteorittal egyáltalán nem ritka ésfölöttébb veszélyes eset. A Hiusz meteoritvédelmi rendszere egyel rekiválóan m ködik..."

„… társaim nyugalma és a rendkívül hétköznapi helyzet ellenére -amikor mindenki nyugodtan dolgozik, pihen, olvas, vitatkozik - én mégishomályos nyugtalanságot érzek. Dauge azt mondta, hogy újoncokesetében ez gyakori állapot, ez a „világ r ösztönös érzése”, olyan, mint a

tengeribetegség a tengerhez nem szokott ember számára. Nincs igaza!Miféle „világ rérzete” lehet egy olyan embernek, aki jószerével még nemlátta a világ rt? Hiszen a Hiuszon nincsenek ablakok, s az egyetlenmegfigyelést szolgáló berendezés a kormányállásban van, ahová apilótákon kívül másoknak szigorúan tilos a bemenet. Amíg ezentöprengtem, velem kivételt tettek, mi több, olyan körülmények között,melyek csak még fokozták nyugtalanságomat. Így történt.

Néhány órával ezel tt a hetes rrepül tér rádióállomása televízióskapcsolatot létesített velünk. Krajuhin a képerny höz kéretteJermakovot, beszélni akart vele. Mir l beszélgettek, senki sem tudta,mivel Jermakov nyomban kiküldte az éppen ügyeletes Bogdant anavigációs fülkéb l, és jól becsukta az ajtót. A beszélgetés nem tartottsokáig. Jermakov hamarosan kijött, és szótlanul a kajütjébe vonult.Dauge és Jurkovszkij már-már vidám jóslásokba bocsátkoztak, Bogdanazonban határozottan félbeszakította ket. Két óra múlva Jermakov volta soros ügyeletes. Mikor átment a kormányosi állásba, kért, hogy menjekbe hozzá. Vége-hossza nem volt társaim csodálkozásának, mindenkifurcsán nézett rám. Értem, hogy miért. Valóban, joggal hihették, hogyJermakov Krajuhinnal az én személyemr l beszélgetett. Magam is eztgondoltam, s be kell ismernem, komolyan elfogott a nyugtalanság. Akormányállásban meleg volt, a titánborításon keresztül is áthallatszott afotonreaktorok zúgása. Jermakov tekintetem kerülve megkérdezte,szeretném-e látni a Földet.

»Azt hiszem, Alekszej Petrovics, ugye err l ábrándozott?..« A szívem hevesen megdobbant, ajkam egyszerre kiszáradt.

Jermakov egy szót sem szólt, csak odavezetett egy nagy, h gépreemlékeztet berendezéshez, melynek a tetején két szemlencse volt.Felajánlotta, hogy nézzek bele a lencsékbe. Kerek, fekete mélység tárultfel a szemem el tt, peremét gyönge, lilás fellobbanások szegélyezték. Afeneketlen mélyben milliónyi fényes és tompán világító pontocska jelentmeg, középpontjukban jól ki lehetett venni egy fényl keresztet, t lejobbra és kissé feljebb pedig megláttam egy meleg, zöld tónusú gömböts mellette egy fényes csillagocskát. A Föld és a Hold voltak...

- Most az égbolt alsó féltekéje van maga el tt - magyaráztaJermakov. - A lencse peremén látható felvillanások az abszolút tükörfókuszában végbemen termonukleáris robbanások visszfényei."

Természetesen rögtön megnyugodtam: képtelen ötlet volt részemr l,hogy azt hittem, „kiraknak” az rhajóról, s visszaküldenek a Földre.

Az elém táruló látványban nem láttam semmi megdöbbentújdonságot. Szinte ugyanezt láthattam az ashabadi planetáriumban, sezt meg is mondtam Jermakovnak. Egyetért en biccentett.

- Természetesen, hiszen ez csupán elektronikus kép. A röppályapontosságának ellen rzésére szolgál. A világos kereszt közepén azt apontot jelzi, ahol mozgásunk tengelye keresztezi az égboltot.

Megkérdeztem, most milyen távolságra van a Földt l a Hiusz.- Közel harmincmillió kilométerre... Ezt nézze! - Elfordította a kapcsolót, s a látótérben fényes, sárga korong gyúlt ki.

A kereszt átmetszette, körötte a fekete pusztaságban csillagokremegtek...

- A Nap - magyarázta Jermakov. - Jobbra t le pedig, látja, a Vénusz.Abban a pillanatban, amikor a Hiusz eléri pályáját, a Vénusz is bennelesz a találkozási pontban.

Kikapcsolta a berendezést, hellyel kínált, pillantást vetett aszerfalra, melyet töméntelen kisebb-nagyobb számlap, különböz

szín ellen rz lámpa és mutató borított. S csak ezután kezdte abeszélgetést. Igyekszem mindent, ami elhangzott, szóról szóra felidézni.

Jermakov arca, mint mindig, nyugodt volt, a fekete karikák a szemealatt s a komor ránc a homlokán arra utaltak viszont, hogy valamiszokatlan dolog történt.

- Mondja, Alekszej Petrovics - kezdte, s mer n a szemembe nézett -,hogyan értékeli helyét az expedícióban?-

- Hogyan érti ezt? - kezdtem ismét nyugtalankodni. Egy ideig gondolkoztam, majd azt feleltem, hogy munkám során

megszoktam, hogy annak az utasításait teljesítem, akinek a közvetlenhatáskörébe tartozom.

- Vagyis?- Adott esetben az ön beosztottja vagyok, Anatolij Boriszovics.Rövid töprengés után Jermakov megkérdezte: - És ha két, egymást

kizáró parancsot kap?- Mindig az utolsó parancsot teljesítjük. - Igyekeztem nyugodtan

beszélni, be kell azonban vallanom, a beszélgetés alatt a hideg futkosottrajtam, a legostobább feltételezésekre jutottam, különféle tervekettaláltam ki arra az esetre, ha Jermakov hirtelen a fejébe veszi, hogyfelhúzza hajójára a fekete zászlót, s kalózkodni kezd a bolygóköziútvonalakon. azonban tovább faggatózott: -Tehát ha az én parancsomellent fog mondani az Állami Bizottság elnöke által kiadott parancsnak,akkor nekem engedelmeskedik?

- Igen... - Ekkor fölöttébb ostobán megnyaltam a szájam szélét, shozzátettem: - Nem vagyunk a hadseregben, teljesítek minden utasítást,hacsak nem mond ellent államunk érdekeinek... s természetesenpártunknak. Kommunista vagyok..

Elnevette magát.- Nehogy azt gondolja, hogy összeesküv vagyok. S ne higgye, hogy

kételkedem abban, hogy hajtandó teljesíteni utasításaimat. Egyszer enszeretném tudni, milyen viselkedésre számíthatok a maga részér l, ha akörülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy megsértsük abizottság utasításait. Nagyon örülök, hogy önben fegyelmezett és aszolgálatot ismer emberre találtam.

Én is örültem, becsületszóra, elég volt elkapnom magabiztos,acélos, kemény tekintetét.

- Mégis szeretném tudni... - kockáztattam meg a kérdezést.- Megmagyarázom... Pontosabban célzok rá, és ön megért. Arról van

szó, hogy nem annyira az expedíció által vállalt feladatokvégrehajtásától, mint inkább a Hiusz sikeres visszatérését l nagyon sokfügg. Nagyon is sok, s nekünk bizonyára nincs jogunk túlságosan nagykockázatba keverednünk a Golkonda keresésében, még ha a bizottságközvetlen utasítását követjük, akkor sem...

Bólintott, s a kijárat felé vezetett. Szó se róla, van, mineltöprengenem. Hegyezd a füled, Alekszej Bikov! Semmit sem értek.

Egyébként Krajuhin és Jermakov nem olyan emberek, akik valamit l ismegijednek... Az ilyeneknek nagy bátorságra van szükségük ahhoz,hogy meghátráljanak... Mir l is van hát szó?"

Pontot téve a leírtak után, s a füzetet gondosan visszarakva táboritáskájába, Bikov a társalgóba indult. Jurkovszkij, Dauge és Szpicin márott voltak. Johanics a Vénusz térképét szántotta ujjával, Jurkovszkijpedig heves vitát folytatott Szpicinnel, melynek lényegét Bikovkezdetben képtelen volt megérteni. Úgy érezte, hogy számárafelfoghatatlan dolgokról van szó, mivel a vitázók a tenzorszámításfegyvertárából való fogalmakkal operáltak, s egyre-másra a különféleklasszikusoktól vett idézetet zúdítottak egymásra, ami mellesleg nemtette különösebben világossá az ügyet. Néhány megjegyzésük azonbannagyon érdekes és a szokványostól eltér volt, s néhány perc múlva márBikov is egy karosszékben terpeszkedett a könyvespolcnál, s félelmeir lelfeledkezve, mohón hallgatta ket.

- Ez a megközelítés óhatatlanul a newtonizmus ingoványába taszít -replikázott Jurkovszkij. - Hiszen ez majdnem ugyanaz, mintha a térabszolút voltát hirdetné. Istenem, mire tanítottak téged!

- És Lorenz következtetései?- És a tények, a töméntelen tény! Te pedig veszed a bátorságot, és

elveted ezt! S mikor?! Majdnem száz évvel a relativitáselméletmegalkotása után...

- Lorenz megállapításait nem szándékozom vitatni - védekezettBogdan. - S ne hidd magadról, hogy te vagy Einstein elméleténekegyetlen követ je és véd szentje. Csak azt akarom mondani, hogy...

- Hallgassuk, hallgassuk meg!- Tehát: a technika mai állása mellett még messze vagyunk attól,

hogy a gyakorlatban is összeütközzünk a relativitáselméletkövetkezményeivel... természetesen a mi szakmánkban.

- Vagy úgy!- Igen, úgy,- Messze vagyunk?- Messze. A világ r a bolygóközi rhajós számára világ r. Egynem ,

üres közeg.- Ha nem számítjuk a meteoritokat - vetette közbe hangját fel sem

emelve Dauge.- Igen, üres közeg: Közel tíz éve repülök, s valami különös oknál

fogva még egyetlenegyszer sem kellett a számításaimban javításttennem a relativitáselmélet kapcsán.

Elhallgattak, egymást nézték, mint a kakasok, miel tt birokra kelnek.- Akkor azt mondd meg, kérlek - kezdte behízelg hangon Jurkovszkij

-, hallottad-e a Vejánra küldött expedíció beszámolóját?- Hová?- A Vejánhoz... Nem hallottad? S el ször hallod ezt a nevet?

Szomorú dolog, Bogdan!- Mi is ez a Veján? - kérdezte Dauge.- A Veján apró bolygó, pályája a Merkúr pályáján belül helyezkedik el.

A Naptól való átlagos távolsága közel tízmillió kilométer. Miután ilyenközel van a Naphoz, gyors ütemben változik g zzé, s azt hihetnénk,

hogy száz év múlva egészen elpárolog... Valóban nem hallottál róla? -fordult Jurkovszkij ismét Bogdanhoz.

Bogdan a fejét ingatta.- Akkor hallgasd meg, mit mesélt tavaly Fegya. S készülj fel rá, hogy

szégyenben maradsz. Mert Fegya, aki részt vett ebben az expedícióban,ezt mesélte: „Ekkora távolságra a Naptól nem becsülhettük le azokat amég ismeretlen fondorlatokat, melyekkel a nagy erej gravitációs térmeglephetett bennünket." Voltak ilyen fondorlatok, s ez majdnem azexpedíció életébe került. Bizony úgy...

- Jól van, meséld el.- Ide figyelj! List képtelen volt közvetlenül közel kerülni ehhez a

bolygóhoz, a pályáját viszont elég pontosan meghatározta. S ekkor érteaz els váratlan meglepetés: a mieink egyáltalán nem ott találtak abolygóra, ahol pedig List számításai szerint lennie kellett volna.

- List tévedett - dünnyögte Bogdan.- Tegyük fel. S hogy ne süljenek meg, a parancsnok tükörerny vel

szerelte fel a bolygórepül t. Kezdetben minden rendben ment. A kisbolygót felfedezték, s az árnyékába igyekeztek. A bolygó kicsi, tojásformájú szikladarab, vaskristály, melynek mindössze néhány kilométeraz átmér je. Gyorsan forog, és ezért nem tud leh lni, a mieink azonbanabban reménykedtek, hogy sikerül a Nap el l mögéje rejt zvemegfigyeléseket folytatniuk. De nem így történt... - Jurkovszkij hatásosszünetet tartott, majd diadalittasan Szpicinre pillantott. - rhajójuk minélközelebb jutott a Naphoz, annál több, újabb és újabb különös jelenséglepte meg ket. A Nap váltogatta színét, sötétedett és vörösbe ment át,méretei szemmel láthatóan jóval gyorsabban n ttek, mint ahogy ezt atávlat törvényei indokolták volna. És végül - újabb diadalittas pillantástvetett Szpicin felé - egyszerre két oldalról melegítette és világította meg

ket. Nem volt árnyék. Fjodor azt mondta, ez borzalmas. Az rhajószinte hozzáért a Veján felizzított felszínéhez, mégsem volt árnyék! Ahatalmas, elviselhetetlen h séget árasztó Nap mintha minden oldalrólkörbefogta volna az rhajót. S ott, ahol pedig nem kellett volna lennie, azellenkez oldalon, ugyanolyan forrón és tompán világított az egészégboltot befed , bíborvörös folt...

- Délibáb... - tételezte fel határozatlanul Bogdan.- Délibáb a semmiben! Délibáb, mely perzsel, és protonáradatot

bocsát ki magából! No, rendben, legyük fel. S az, hogy az rhajó összesgiroszkópberendezése felmondta a szolgálatot, ez szintén a délibábszámlájára írandó? S az, hogy minden kronométer, beleértve aközönséges karórákat, pontosan huszonhárom percet késett avisszatérés után, ez is a délibáb eredménye?

Bogdan hallgatott.- És mégis mivel magyarázzák ezt? - kérdezte Bikov.- Magától értet en azzal, hogy ilyen közel a Naphoz a vonzásmez

eltorzult, s megváltoztak az „abszolút" tér- és id viszonyok. Csupán egydologgal vigasztalhatod magad - Jurkovszkij színpadiasan Bogdan felényújtotta kezét. - Ezeket a jelenségeket még az einsteinirelativitáselmélet sem magyarázza. A tény azonban tény marad: a térnem „egyszer en tér", amelyr l oly könnyelm en papoltál nekünkfélórával ezel tt. Legyenek bizonyság erre Fegya sz hajszálai, akinek

csupán ötödik, hatodik kísérletre sikerült elkormányoznia az rhajót aVejántól.

Jurkovszkij elhallgatott, felállt, s fütyörészve járkálni kezdett atársalgóban. Bikov kétségbeesetten törte a fejét, mit jelenthettek ezek akülönös szavak, hogy „a tömegvonzás megváltoztatta az id t és a teret".Alighogy er t gy jtött magában, hogy feltegyen egy kérdést, Dauge, akiegy percig gúnyosan méregette Jurkovszkijt, véget vetett a vitának.

- Vlagyimir, elég volt a fecsegésb l! Teríts, s hívd AnatolijBoriszovicsot. Ideje vacsoráznunk.

Vacsora után, Krutyikovot kivéve, mindnyájan az asztalnál maradtak, átvette az ügyeletet. Jermakov kissé álmosan, de mint mindig, simára

fésült hajjal és feszes tartásban üldögélt egy apró, vékonyporceláncsésze mellett, s élvezettel szürcsölgette a forró kávét. Bogdanés Jurkovszkij szokás szerint tréfálódz-tak, diákéveik humoros epizódjaitelevenítették fel. Dauge komolyan és figyelmesen kevert valamilyenfantasztikus italt tucatnyi, különböz gyümölcsléb l. Puha, tompa fényöntötte el a társalgót, minden állandó, kényelmes, nyugodt volt, s Bikovimmár század-sz r gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz afémdobozhoz, melyen rült sebességgel hagyják maguk után a feketepusztaság kilométer-millióit.

- Min töprengsz, Alekszej? - kérdezte Dauge.Bikov b ntudatosan elmosolyodott.- Csak úgy, tudod... elragadtak a gondolatok! Üldögélünk,

teázgatunk... Egyáltalán nem így képzeltem el.- Ugyan, hát hogyan képzelted el? - Johanlcs komikusan

csodálkozott. - Aha, könyvekb l? Vagy újságcikkekb l?- Legalább azokból...Jurkovszkij fellengz sen kontrázott:- A h s rhajósok bátran leküzdik az ismeretlen út minden

nehézségét, s félelmet nem ismerve fogadják a veszélyeket...- Igen... valahogy így. Azután vártam a súlytalanságot és mindenféle

új kalandot.- Ne kísértsd az istent!- Nem-nem, tudom, hogy egy állandó gyorsulással haladó rhajóban

nem köszönthet be a súlytalanság állapota. Mégis, nekem ez olyankiábrándító volt.

Bogdan és Dauge kacagásban törtek ki.- Higgye el, Alekszej Petrovics - mondta komolyan Jurkovszkij -, a

súlytalanság állapotát kiküszöbölve lényegesen kényelmesebb azéletünk. Hiszen magának most szerencséje van. Emlékszem egy esetre,hat éve a Holdra tartottunk. S velünk jött, szintén els útjára, egybizonyos szakért . No, nem éppen sivatagi szakért volt, csupán aszelenográfia jeles ismer je. Már jó ideje irt a Holdról, tanulmányozta,vitázott róla, csak addig még soha nem járt rajta. Félt a repülést l. Hát...ilyen az élet...

- Gluzkinról van szó? - kérdezte Dauge.- Róla, igen, Gluzkinról - mosolyodott el Jurkovszkij. - Tehát,

startoltunk. Repülünk. Kikapcsoltuk a reaktort, s kiszabadítottuk azutasokat az amortizációs rekeszekb l. Mindenkinek rendkívül érdekesvolt a súlytalanság, új élmények és a többi. Ez a Gluzkin is vidám volt,

noha egy kissé sápadtnak t nt. Úgy két óra múlva odaúszik hozzám, smegkérdezi: „Elvtárs, hol van itt a mellékhelyiség?" Én pedig ugye,elfelejtettem, hogy újonc. „Menjen - mondom neki - végig a folyosón, sjobbra az utolsó ajtó." S többet nem mondtam neki. pedig, szívbélibarátunk, elindult.

Most már mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, s t még JermakovIs. Bikov elkomorodva hallgatta.

- Nos, bezárkózott - oda, ahogy illik - folytatta Jurkovszkij. - Elmúlik ötperc, tíz perc, negyedóra, nem jön el ! Majd megjelenik... tet l talpignedvesen.

Káromkodik, felh ként röpdösnek körötte a különféle szín és szagúbuborékok... Mi pedig, ki hová tudott, menekültünk el le. Teljes er reállítottuk a ventillátorokat, s nagy nehezen kipucoltuk a folyosót.Káromkodott a szegény holdkutató, de nem volt mit tenni!

Én is égek még most is, ha rágondolok. És akkor még n k is voltakvelünk. Hát néha ilyen tréfákat z velünk a súlytalanság, AlekszejPetrovics! - zárta le ünnepélyesen Jurkovszkij.

- Igen, a súlytalanság általában a vártnál kevesebb örömet okoz -er sítette meg Dauge, amikor a nevetés elcsitult. - Amíg kitanulod,hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz...

- Emlékszem - vette át a szót Bogdan -, ahogy az egyik...- Várjatok csak! - szakította ket félbe Jermakov.Alig hallható, vékony hang sz dött át felülr l, hol halkult, hol

hullámszer en er södött, akár a szúnyog-zümmögés a sátorban. SBikov látta, hogyan fehéredik el lassan Jermakov, hogyan sápadt el svált lilává Dauge arca, Szpicin tágra nyitotta szemét, Jurkovszkijpofacsontján pedig kidagadtak az izmok. Mindnyájan fölfelé bámultak.Bikov megfordult. Közvetlenül a mennyezet alatt, a b rborítás steppeltvarratában pulzált az ég piros lámpa. Száraz koppanással hullott apadlóra egy pohár, sötét folt terjedt szót az abroszon. S ebben apillanatban fülsiketít csöngetés töltötte be a társalgót. A mennyezetet,az arcokat, kezeket, az abroszt vészjósló, málnaszín fény árasztotta el.

- Sugárveszély! - üvöltötte Bikov füle mellett egy is meretlen hang. Bikov megbabonázva meredt a görcsösen fel-fellobbanó

jelz lámpára, mely a falból el mered ujjra emlékeztette. „Csinn, csinn,csinn!" - er lködött a jelz cseng . Az ajtó kitárult, s Krutyikov jelent mega küszöbön.

- Sugárveszély! - kiáltotta. Megnyúlt arcát izzadságcseppek borították. Jermakov, ajkát alig

szétfeszítve, nyugodtan válaszolt neki:- Látjuk és halljuk.- Miért, honnan? - dünnyögte Bogdan.Jurkovszkij vállat vont.- Értelmetlen kérdés.- Nem, semmiképpen sem értelmetlen! - jegyezte meg szinte

fuldokolva Dauge. - Talán még van id nk, hogy védekezzünk...- rruhával?- Legalább azzal!- Ostobaság - jegyezte meg meggy déssel Bogdan. – Hiszen

áthatolt a burkolaton és a véd rétegen...

„Csinn, csinnn, csinnnnn..."- Ez el l nem bújhatsz el - suttogta Krutyikov.Dauge keser en elmosolyodott.- Ugye - jelentette ki. - Hát akkor várni fogunk.Krutyikov kimért ünnepélyességgel emelte fel a leesett poharat, s

leült Jermakov és Bikov között.- Legalább száz röntgen - jegyezte meg Jurkovszkij.- Több - licitálta felül Bogdan.- Százötven. Ki ad többet? - Dauge felkapott az asztalról egy

teáskanalat, s remeg kezekkel görbítgetni kezdte. - Becsszóra, érzem,ahogy belém vágódnak a protonok!

- Érdekes! Sokáig fog ez még tartani? - dohogott Jurkovszkijhunyorogva, s a jelz lámpát figyelte.

- Ha öt percnél tovább tart, akkor úgyis mindegy.- Eddig két perc telt el - jegyezte meg halkan Jermakov. Krutyikov megigazította kezeslábasa gallérját, behúzta a mellén

szétnyíló cipzárat, s a pipája után kotorászott a zsebében.„Csinn, csinnn, csinnn..."- „A halál záporában ültek, s elb völ zenét hallgattak" - szavalta

Jurkovszkij. - Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szörnycsörömpölést? Nem szoktam hozzá, hogy így haljak meg.

„Cslnnn, csinnn, csinnnn..." Dauge végül is eltörte a kanalat, sdarabjait az asztalra hajította. Mindnyájan rámeredtek.

- A sugártámadás els áldozata - állapította meg Jurkovszkij. -Johanics, légy oly szíves, s dugd a kezed a zsebedbe!

Bikov összehúzta a szemét. Még pár perc, és mindennek vége? Sami a legsz rny bb, nem tehetsz semmit, semmit...

A csöngetés hirtelen megszakadt. A piros jelz lámpa kialudt. Csend.Sokáig ültek néma csendben, moccanni sem mertek, túlságosanmegdöbbentek ahhoz, hogy örüljenek. Végül Jurkovszkijhoz fordulvaJermakov szólalt meg els nek.

- Mégiscsak bohóc maga, Vlagyimir Szergejevics. Nagy poz r... Dauge idegesen felnevetett. Krutyikovot elkapta a csuklás, s

fintorogva a szódavizes szifon után nyúlt.- Elnézést, Anatolij Borlszovics! Bevallom, valóban kissé az vagyok -

szabadkozott Jurkovszkij. – Fiatal koromban egy amat r színjátszócsoport tagja voltam... H sszerelmes! - ízületeit megropogtatvakinyújtózkodott. - Bízzunk benne, hogy mindez következmények nélkülmarad. Az én számlámon enélkül is töméntelen röntgen van.

Bikov elképedve forgatta a fejét.- Valóban csak két percig tartott az egész? - hitetlenkedett.- Nos, barátaim - szólalt meg tompán Jermakov, s felállt. - Vegyük

úgy, hogy az incidens véget ért. Most haladék nélkül lássunk hozzá abels véd réteg ellen rzéséhez!

- Nézze meg az ember! Hiszen ilyesmi jó ha tízévente egyszerel fordul! - dörm gte Krutyikov. - Mellesleg, szerintetek ml okozhattaezt?

- Még egy sündisznó is megértené: kozmikus sugárzás - felelteJurkovszkij.

- Remek, ha így volt. Én pedig szánom-bánom b nömet, már arragondoltam, hogy a reaktor véd burka sérült meg.

Bogdan az órájára pillantott.- Én vagyok az ügyeletes, Anatolij Boriszovics. Ideje, hogy adást

küldjünk a Földre. Közöljük velük?- Nem! - vágta el szavait szárazon Jermakov. - Semmi értelme hiába

nyugtalanítani ket. Adja le a szokásos „minden rendben"-t. S mégvalami: kérem, hogy mindenki sorban menjen be az orvosi szobába,hogy beoltsák és dezaktivizálják. Dauge az els . Utána pedig alaposanellen rizni kell a véd réteget.

- Egyel re pedig megengedhetünk magunknak egy csésze kávét! -jegyezte meg vidáman Krutyikov. - Nézd csak, egészen elh lt! Aljosa,légy szíves, kapcsold be...

- S ennek ellenére a h s rhajósok bátran leküzdik a nehézségeket -jegyezte meg Bikov Jurkovszkijra pillantva.

Jurkovszkij felszabadultan elnevette magát.- Ezek nem nehézségek. Ez csupán egy kis halálfélelem. A

nehézségek még hátravannak. Ezt garantálom, ahogy Krajuhinmondaná.

Vészjel

A kozmikus támadás rejtélyére csak néhány órával kés bb derültfény. Jermakov óvatosan fogalmazott kérésére közöltek egy részt a krimiaktinográfiai obszervatórium jelentéséb l, s ebb l kiderült, hogy éppenabban a pillanatban, amikor a Hiusz legénysége a halálos mennyiségsugárzás hatása alatt a halálra készült, a Nap felszínén hatalmas erejgázkitörést észleltek, olyan jelenséget, ami egyáltalán nem ritka, s elégjól ismerik. A hidrogénatom magjainak s sugara - protonok voltak -kolosszális sebességgel száguldott a térben, s rázúdult az útjába kerül

rhajóra. A protonoknak csupán egy része tört át a titánötvözet páncélon, amit

még az „abszolút tükör" felülete is er sített, a vastag véd burokbantöméntelen kegyetlen er vel sugárzó gamma-forrást képeztek, s ezekszámára gyakorlatilag nincs akadály. A gamma-sugarak hatottak ajelz berendezésekre és a mutatókra, s mindjárt az út legelején majdnemelpusztították az expedíciót.

Jóval veszélyesebb volt ez, mint a találkozás meteoritokkal. Ha aproton bombázás még egy negyedóráig tart, a Hiuszon nem maradegyetlen eleven lélek sem. Ilyen er sség gamma-sugárzás jóvalrövidebb ideig Is komoly kellemetlenségeket okozhatott volna alegénységnek: egy-két, korábban már sugárbetegséget szenvedett

rhajós feltétlenül megbetegedett volna. Szerencsére Jermakovrendelkezésére álltak a legújabb készítmények, amelyeket egy biofizikaikutatóintézet juttatott el a bizottságnak. A szervezetbe juttatva teljesenvagy szinte teljesen megszüntették a nem túl súlyos radioaktívfert zések következményeit.

- Hallottam Ilyen esetekr l - jegyezte meg Bogdan, amikor Jermakovfelolvasta a rádiótáviratot. - Azt hiszem, pontosan így pusztult el tizenöt

évvel ezel tt egy német üzemanyag-szállító rhajó. Ha viszont anapkitörések ilyen gyakoriak, miért találkozunk Ilyen ritkán ezekkel afoton-szök kutakkal?

- Nagyon egyszer - felelte Jurkovszkij. - Én még azt Is mondanám,nagyon furcsa, hogy egyáltalán találkozunk velük. A protonsugármeglehet sen keskeny kötegben terjed, s jelentéktelen annak esélye,hogy beleütközünk.

- Szóval szerencsénk volt - sóhajtott Dauge. - Undorító állapot,amikor ilyen hétköznapi módon gyilkolnak meg, és semmit nem tehetszellene. Aztán pedig... ki nem állhatom az injekciókat, s ett l a ráadástólborzasztóan fáj a derekam.

- Még a különleges véd ruha sem segített volna? - érdekl dött Bikov.- Ugyan, miféle véd ruha segíthetne!... – Dauge legyintett. - Ett l,

Alekszej, semmiféle véd ruha nem ment meg. Tízmilliárd elektronvoltnyienergia! Szerencsére már túl vagyunk rajta...

- Még nem vagyunk túl - jegyezte meg Jermakov.- Hát ez meg mi?- A parancsnoki fülkében még most is jeleznek a m szerek.Jurkovszkij idegesen feléje fordult.- Villognak?Jermakov bólintott.- Villognak, az ördög vinné ket! - er sítette meg Bogdan.- Er sen?- Nem olyan veszélyes, talán egy századröntgen lehet. Mégis

villognak...- Tehát a kitörés még nem ért végett... Hiszen éppen a protonsugár

tengelye mellett repülünk... -Dauge gondterhelt arccal töprengett.- Ez nem magyarázat! - Jurkovszkij, mint a tanár, aki tanítványa

hibáját korrigálja, a fejét csóválta. – A Nap forog, s a kitörés helye márrégen oldalvást került volna. Nem, itt valami másról van szó...

- Irányított rádiósugarak - mondta Jermakov.- Hát persze! - örvendezett Dauge. - Ezt várhattuk is. A

protonbombázás hatására a Hiusz vastag falának egyes atomjairadioaktívakká váltak, ennyi az egész...

- Még hogy „ennyi az egész"! Mennyi vesz dés lesz még vele...- Nem hiszem - vetette ellen Szpicin. - Hiszen a sugárzás nem túl

er s, nem haladja meg a megengedett értéket.- Még jó, hogy felülr l betakar bennünket a Fiú - vette Bikov a

bátorságot, hogy is beleszóljon az eszmecserébe.- Igen, a Fiú... - Jermakov elgondolkozott. - Hiszen a Fiú Is

megfert dhetett. Kellemetlen lenne.- Kimenjünk a világ rbe? - javasolta Jurkovszkij.- Majd csak azután, hogy a tükörrel a Nap felé fordulunk. Körülbelül

egy nap múlva.- Rágondolni is rossz - jegyezte meg Dauge, aki még mindig az

átéltek hatása alatt állt -, mi lett volna, ha ez a szörny ség még néhánypercig eltart; mindnyájunkkal végez! A Hiusz halott legénységgel repültvolna tovább!

- És úgy ötven óra múlva mint felizzott felh csapódtunk volna aNapba...

- Halott bolygóközi rhajó, halott legénységgel...- Bogdan Jermakovra pillantott. - Ugye, vannak ilyenek, Anatolij

Boriszovics?- Bolygóközi „Bolygó Hollandi"-k...- Mi történt velük? - érdekl dött érthet kíváncsisággal Bikov.- Különböz okai voltak... Más bolygókról behurcolt betegségek,

napkitörések, mint amilyen ez volt...A beszélgetés ezzel véget ért.Az rhajón az élet folyt tovább a szokásos medrében. Jermakov

megfigyelés alatt tartotta a fotontechnika m ködését, s a navigátorralközösen az új rhajózás valamilyen problémáján dolgoztak; ageológusok századszor vizsgálták felül a Golkonda kutatási programját;Bikov asztronómiai könyveket olvasott, Bogdan Szpicin mindenszabadidejében a rádiókészülékkel bajlódott.

Egyszer mindnyájukat behívta a fülkéjébe.- Hallgassátok! - kérte ket, s boldogan mosolygott. - A Mars beszél,

a Homok-kiköt . Az adás nekünk szól.- ... nagyon rövid Ideig - csicseregte egy vidám, vékony n i hang. - S

íme, a Középs -hegygerinc láncaitól elzárt, a hideg viharoktól védettvölgyben sekély viz tavakra és tágas rétekre leltünk, akár egygyermekmesében. Ó, kedves barátaink, ha láthatnátok mindezt!Kapaszkodjanak fel az egyik kis domb tetejére, s meglátják a tómozdulatlan, lila tükrét, a szokatlanul hosszú szárú, narancsszín

sz nyeget, a hatalmas, élénkzöld virágokat, fölöttük pedig a sötét,ibolyaszín égboltot. A legszívesebben letéptük volna magunkról aszkafandert...

Bikov látta, ahogy társai arcán az öröm és a lelkesedés küzdött ahitetlenséggel, ajkuk önkéntelenül boldog mosolyra húzódott,szemükben puha, meleg fény gyúlt ki.

- Ez a Mars! - suttogta Dauge. - Fiúk, gondoljátok csak meg, ez lennea Mars, a halott Mars!

-...Ezt a völgyet Hiusz-völgynek kereszteltük el tiszteletetekre, Nemtudunk vizet hozni nektek tavaiból, virágokat szakítani mez ir l, s t,sajnos még megmutatni sem tudjuk, viselje azonban, merész barátaink,a ti neveteket! Úgy... Még egy percet... Ideje befejeznünk.Viszontlátásra, sok sikert kívánunk mindnyájatoknak - AnatolijJermakovnak, Vlagyimir Jurkovszkíjnak, Mihail Krutyikovnak, BogdanSzpicinnek, Grlgorij Daugénak és természetesen neked is, AlekszejBikov...

Ezen a napon Jurkovszkij, Dauge és Szpicin egymás szavába vágvasokáig beszélgettek marsbéli kirándulásaikról.

A repülés ötvenötödik órájában Jermakov bejelentette, eljött az ideje,hogy a Hiuszt tükrével a Nap felé fordítsák, s megkezdjék a fékezést. Az

rhajó sebessége ekkorra elérte a másodpercenkénti ezerkétszázkilométert. Az ezt követ negyven óra során a Hiusz a Naphozviszonyítva fordított irányú gyorsulással kellett, hogy haladjon, hogy nullasebességgel jusson el a Vénusszal való találkozási ponthoz.

Dauge mindezt sietve magyarázta Bikovnak, miközben a legénységitársalgót felkészítették a fordulóhoz: kiszabadították a könyvszekrénytés a tálalószekrényt, mindent elvittek, ami leeshetett vagy elmozdulhatotta helyér l. Majd a parancsnoki fülkéb l adott parancsra mindnyájanodaszíjazták magukat karosszékeikhez.

Bikov valami olyasféle érzést várt, amit a Fiú próba-útjának idejénátélt, azonban minden jóval egyszer bben történt. Szpicin hihetetlenpilótaképességeinek köszönhet en az rhajó lágyan és gyorsan fordultmeg. Az alig egy másodpercig tartó súlytalansági állapot szinteészrevétlen maradt számukra. A legénységi társalgóban ülve csak azttapasztalták, hogy a padló kicsúszott alóluk, egy pillanatig függ legeshelyzetbe került, majd lágyan ismét visszatért a helyére.

A Hiusz reaktorgy ivel a Nap felé fordulva száguldott el re, afotonhajtóm változatlanul m ködött, másodpercenkénti tízméteresérték , állandó gyorsulást biztosított, az rhajó sebessége azonban aNaphoz viszonyítva most fokozatosan csökkent. Ebéd után Bikovfigyelmeztette Jermakovot, hogy ellen rizni kellene, hogy a Fiú milyenradioaktív sugárzást szenvedett.

- Azonkívül - tette hozzá -, noha nincs okunk, hogy kételkedjünkabban, milyen szilárdan rögzítették a járm szállítókonténerét aHiuszhoz, mégsem árt megnézni, nem sérült-e meg valami a fordulóközben. Ki kell menni s meg kell nézni.

- Már régen meg kellett volna tenni - dünnyögte Jurkovszkij.- Kimenni és megnézni? - Jermakov hunyorintott. - Nem hinném,

hogy ez olyan egyszer lenne...- Hiszen a korábbi rrepülések során jó néhányszor kimentünk a

világ rbe...- A régebbi rrepülésekkor természetesen. Most viszont arról van

szó, hogy olyan rhajóból lépjünk ki, amely gyorsulással repül.- Hm... - Jurkovszklj töpreng n harapdálta az ajkát.- Képzeljétek el, mi történik veletek, ha elszakadtok t lünk? - folytatta

Jermakov.- A Hiusz elszáguld, te pedig a plazmarobbanás fókuszpontjába

kerülsz - jegyezte meg Dauge.Bikov határozottan el relépett- Anatolij Borlszovics, engedje meg nekem! - kezdte. - A Fiú az én

gondom, én felelek érte.- A Bolygóközi rrepül utasítás tizennyolcadik pontja: „Útközben

tilos az utasokat kiengedni az rhajó fedélzetér l" - idézte gyorsanJurkovszkij.

- Úgy van. Ez törvény - bólintott Dauge.- De én nem vagyok utas! - tiltakozott Bikov, s felháborodottan

pillantott barátjára.- Egy pillanat - szólt közbe Jermakov. – Alekszej Petrovics, nekem

valóban nincs jogom kiengedni önt. Nincs elég gyakorlata, tapasztalata...De ez még mind nem lényeges, ha lenne, akkor sem engedném ki:bármilyen szerencsétlenség esetén nem lenne kivel helyettesíteni magáta Fiún...

- Ráadásul azt Is kockáztatjuk, hogy elveszítünk egy ilyen remekszakácsot... - sóhajtotta képmutatóan Jurkovszkij.

Bikov egy hideg pillantást vetett a „Szépfiú"-ra, de nem válaszolt,majd ismét Jermakovra függesztette tekintetét.

- A fotonreaktort kikapcsoljuk, úgyhogy semmiféle kockázat nem lesz- folytatta a parancsnok.., (Jurkovszkij arca megnyúlt.) - Ami pedig afelel sséget illeti, itt az rhajón mindenért, a legénységért és a teherért,én felelek. Nem err l van tehát szó. Szpicin most ügyeletes, Krutyikovpihenni készül. Mellesleg Mihail Antonovicsot sem lenne túl hasznoskiküldeni. Nagyon Is súlyos egyéniség egy ilyen vállalkozáshoz.

- Hm! - hümmögte fülig elvörösödve Krutyikov.- Akkor hát én maradtam? - kérdezte mosolyogva a „Szépfiú". - Vlagyimir Szergejevics valóban különleges iskolát végzett, s alapos

gyakorlatra tett szert a korábbi utazások során - zárta le a dolgotJermakov. - Tehát vagy én, vagy Vlagyimir Szergejevics...

- Tizenhatodik cikkely - szólt közbe tüstént Dauge -, „az rhajóparancsnokának repülés közben tilos elhagynia az rhajót".

- Úgy ám, Ilyen a szabályzat! - kiáltott fel nevetve Jurkovszkij, éskiment.

Bikov komoran lehorgasztotta a fejét, s félrevonult.- Ne sért djék meg, Alekszej! - Dauge vállon veregette barátját. -

Mert itt, barátocskám, nem bátorságra van szükség, hanem gyakorlatra.- Nem túl nagy tudomány.- Nem? Mondd, a vákuumszkafanderr l van valami fogalmad?- Mir l?- A vákuumszkafanderr l. A speciális öltözékr l, amelyben a

világ rben dolgoznak.- Miért, a mi öltözékünkben nem lehet?- Ugyan, Alekszej! Úgy átfagynál benne, hogy utána kezed-lábad

sem bírnád mozdítani. Láttad a felfújt rruhát Krajuhindolgozószobájában?

Bikov sóhajtott.- Úgy látszik, nem megy... Pedig de szerettem volna megnézni a ti

„világ rötöket", természetben!- Semmi baj, Alekszej Petrovics! - Jermakov váratlanul gyöngéden

pillantott Bikovra. - Még lesz módja természetben látni a világ rt. Visszatért Jurkovszkij, két terjedelmes, szürke zsák alatt

görnyedezett.- Lehet, hogy mégsem kapcsoljuk ki a fotonreaktort? - kérdezte,

miközben ügyesen szétrakta a zsákok tartalmát, az áttetsz sisakot, akett s oxigénpalackot és a többi felszerelést.

- Feltétlenül kikapcsoljuk. Mellesleg, Alekszej Petrovics, mostmegismerkedhet a súlytalanság világával. Azt javaslom, ne hagyja el atársalgót, s ne tegyen hirtelen mozdulatot.

- Nem értem...- Amint kikapcsoljuk a fotonreaktort, a gyorsulás megsz nik, s az

rhajó egyenletes mozgást végez, ha pedig nincs gyorsulás, akkor nincssúly sem.

- Vagy úgy! - Bikov arca felderült, s kezét dörzsölgette. - Nagyonérdekes... Különben bosszantott volna: részt vettem egy rutazáson, ésnem éltem át...

- Készen vagyok! - jetentette Jurkovszkij.

Az ajtóban állt, tet l talpig furcsa páncélban, mely rugalmasfémgy kb l állt, s benne különös, emberfej ízeltlábúra hasonlított. Ahóna alatt tartotta a cilinderszer , áttetsz sisakot. Bikov már látottfényképen és filmen rruhát, mégsem tudta megállni, hogy körbe ne járjaJurkovszkijt, s kíváncsian végig ne vizsgálja

- Menjünk! - adta ki a rövid utasítást Jermakov.Bikov leült a fotelba, s tekintetével követte társait. A lábak dobogása elcsendesült a folyosón, s halkan csattant az ajtó.

Majd Dauge kiáltását hallotta: „Hová er sítsem a kötelet, AnatolijBoriszovics?!" Azután minden elcsendesedett.

- Figyelem! - hallatszott a hangszóróból Szpicin hangja. S ebben a percben Bikov úgy érezte, mintha valami puhán a

leveg be emelné. Görcsösen markolta a karosszéket. Vékony sivításhallatszott, hideg huzat futott végig az rhajón. Bikov hangosat sóhajtott.Úgy látszik, semmi borzasztó sem történt. Óvatosan elengedte akarosszéket, s felállt.

Amikor úgy negyedóra múlva Dauge, Mihail Antonovics és a fehér,dérborította Jurkovszkij a fal mellett kiképzett, különleges fogódzókbakapaszkodva visszatért a legénységi társalgóba, Bikov vörösen ésizzadtan, fejjel lefelé függött a leveg ben a karosszék felett, éshasztalan próbálkozott legalább ujjbeggyel hozzáérni.

Jurkovszkij, amikor ezt meglátta, elégedetten felkiáltott, s közbenelengedte a fogódzót, fejét a falba verte, majd ismét kiúszott a folyosóra.Dauge és Mihail Antonovics a nevetést l fuldokolva a Fiú komoranmosolygó vezet je alá úsztak, s lábánál fogva a padlóra húzták.

- Nos... hogy tetszett a... súlytalanság világa? - kérdezte könnyeittörölgetve Dauge. - Kipróbáltad?...

- Kipróbáltam - felelte kurtán Bikov.- Figyelem! - hallatszott a hangszóróból. Amikor ismét bekapcsolták a fotonreaktort, s minden a helyére állt,

Jurkovszkij beszámolt rsétájának eredményeir l. A Fiút tartalmazókonténer radioaktív sugarakat bocsát ki, de nem er sen, aligészlelhet en. A kötések nem szenvedtek sérülést, legalábbis kívülr lnem, s ami voltaképp a legfontosabb volt, a konténer egy centiméterresem mozdult el.

- A Vénusz sarlóját szabad szemmel látni. A Nap körüli koronamintha gyöngyfelh lenne! Mondjátok meg, miért nem születtemkölt nek? - Jurkovszkij költ i pózba vágta magát, s szavalni kezdett: -„Sötét r..."

- „Lángoló r" - tette hozzá komolyan Bogdan Szpicin, aki csak egycsésze kávéért futott be a kormányfülkéb l.

Jurkovszkij kifejezéstelen tekintetet vetett rá, s újból belekezdett:

A sötét r szárnyait kitárta,a csillagok - csillogó könnycseppek- E.... e.... hogyan is legyen tovább?- Apáca - javasolta Bogdan az odaül rímet.- Hallgass, te prózai lélek...- No, madárka...- Várj egy picit.-.

A sötét r, idegen ra csillagok - csillogó könnycseppekhol a tér jégbe merül..,

- S ahol h sökké fölkennek - fejezte be a leglíraibb hangon Bogdan. S senki nem szólt egy szót sem Bikov szerencsétlen kalandjáról a

súlytalanság világában. Az rhajón ismét nyugalom és csend uralkodottel, visszatért a megszokott, majdhogynem földi élet.

Bikov és Dauge a társalgóban ültek, és sakkoztak, amikor belépett agondterhelt Krutyikov.

- Gyerekek, hallottátok az újságot? Bikov kérd n pillantott rá, Dauge pedig a körmét rágva,

szórakozottan kérdezte:- Mi történhetett még?- Nincs összeköttetés.- Kivel?- Senkivel. Sem a Földdel, sem a Ciolkovszkijjal.- Miért? Krutyikov vállat vont, belenyúlt a tálalóba, s egy szelet nápolyit

húzott el .- Régóta nincs kapcsolat?- Több mint egy órája. - Krutyikov harsogva beleharapott a

nápolyiszeletbe. - Jermakov és Bogdan mindent kipróbáltak.Végigtapogatták az összes hullámhosszat. Semmi, süket minden. S amia legmeglep bb: rendszerint mindig ráakadsz valami beszélgetésre,most viszont minden hullámhosszon halotti csönd van, akár a tengerfenekén. Sehol egy hang, sehol egy légköri kisülés.

- Talán a készülék romlott el? - találgatta Dauge.- Mind a három berendezés egyszerre? Aligha.- Vagy az antennákkal van valami baj? A navigátor vállat vont. Dauge ezt dünnyögte: „Hála istennek, megint

van valami!" - s összekeverte a bábukat.- Hol van Vologyka?- Bizonyára a fülkéjében...Bikov megérintette Mihail Antonovics kezét.- Lehet, hogy csupán a vétel romlott el, s k hallanak bennünket?- Minden tehetséges. Akkor is nagyon különös. Egyszer csak se szó,

se beszéd az összes rádiókészülék felmondja a szolgálatot. Ilyen mégsohasem volt. Igaz, Ljahov figyelmeztetett... De... Tudod, olyannyugtalanító ez... olyan kellemetlen...

Bikov rokonszenvvel pillantott Krutyikov jóságos, kerek képére,melyen apró, szomorú szemek ültek.

- Igen... értem, Mihail Antonovics.Valóban, helyzetük egyszerre kényelmetlen lett.Homályos, baljós sejtés lett úrrá Bikovon. Lehet, hogy azért, mert az

rhajón mindent, még a legkisebb kellemetlenséget is nagy bajnakérezte. Úgy t nt, Krutyikov is valami hasonlót érez, t pedig aztánsemmiképp nem vádolhatta a kezd aggályoskodásával.

- Ne lógassátok az orrotokat, barátaim! - kiáltott fel megjátszottder vel Dauge. - Egyel re még semmi borzasztó nem történt, igaz? No,egy id re Ismeretlen okokból elveszítettük az összeköttetést. De ahajtóm vekkel minden rendben, élelmünk elegend , a Hiusz a kiszabottpályán halad...

Krutyikov sóhajtott. S Bikov ismét megértette társát. Számukra, aFöld gyermekei számára a rádió-összeköttetés volt az egyetlen elevenfonál, ami szül földjükhöz, bolygójukhoz f zte ket. S ennek az éltetfonálnak az elszakadása, még ha csak id legesen is, nyomasztóanhatott rájuk. Bikov egyszerre csak minden porcikájával érezte a Hiuszsüket, hihetetlen magányát. A néma, üres tér sok tíz- és százmilliókilométere ólomként nyomta vállát, elvágta a többi világoktól s aszül föld, a Föld melegét l... Tíz- vagy százmillió kilométernyi jeges r...Ezek az elképzelhetetlen távolságok egyáltalán nem azt jelentik, hogyott „semmi" nincs. Inkább valamiféle különös és érthetetlen életet élnek,felfoghatatlan törvények alapján, melyek bonyolultak és álnokak...

Bikov Daugéra pillantott, aki szórakozottan szedegette asakkfigurákat, s elszégyellte magát. Nem elég, hogy akkor, a start el ttelfogta a félelem. Hiszen a legszörny bb, amire sor kerülhet... Igaz,miért kell feltétlenül történnie valaminek?

- Szeretett világ rünk újabb csínyjei - kezdte a társalgóba belépveJurkovszkij. - Hogy tetszik?

- Egyáltalán nem tetszik - dünnyögte Dauge. - Hagyd abba abohóckodást! Már unom... Krajuhin a Földön eszét veszti.

- No, az öreget nem kell félteni! Keményebb koponya, mint miegyüttvéve. Azt hiszem, a kapcsolat azért szakadt meg, mert az rnekaz a része, ahol jelenleg vagyunk, így vagy úgy, de nem engedi át arádióhullámokat. Hogy miért, azt megmagyarázni nem tudnám, de...Legalábbis a rádiókészülékre nincs mit panaszkodnunk. S még kevésbéaz antennákra.

- Ábrándozó lélek! - sóhajtott Mihail Antonovics. - Hol láttál ilyet, hogya légüres tér nem engedi át a rádióhullámokat?

- A mai napig sehol. Ljahov azonban már látott. Én meg most látok,mélyen tisztelt szkeptikus barátom. Téged persze még holmi tények nemgy znek meg...

- Egy fityiszt látsz te, Vlagyimir Szergejevics!- Mármint én? - tudakolta hangsúlyozottan udvariasan Jurkovszkij.- Aha. Jurkovszkij sarkon fordult, s elhagyta a társalgót. A küszöbön még

megállt.- Javaslom, hogy a jelenlev k menjenek a parancsnoki fülke

bejáratához. Lehet, hogy hallhattok ott még valami érdekeset. Krutyikov bosszúsan összeráncolta homlokát, s ismét benyúlt a

tálalóba egy szelet nápolyiért. - Ábrándozó széplélek - dörmögte. Dauge hallgatott, Bikov pedig lelke mélyén érezte, hogy bizonyára

mégiscsak Jurkovszkijnak van Igaza. Felmentek a parancsnoki fülkenyitott ajtajáig, s csatlakoztak Jurkovszkijhoz, aki már ott ült egylépcs fokon.

A fülkéb l kihallatszott Bogdan monoton hangja

- Föld... Föld... B-16. miért hallgatsz? Föld, Föld... itt a Hiusz. B-16,miért hallgatsz? Hangolódj rám; egy, kett , három, négy, öt...

Csend köszöntött be. Dauge és Bikov egymásra pillantottak.Jurkovszkij töprengve dörzsölte az állat. Kapcsoló csattant. Bogdansóhajtva jegyezte meg:

- Semmi, Anatolij Boriszovics. Csönd van, akár a sírban.- Próbálja meg ismét hosszúhullámon!- Értettem.Percnyi szünet után Szpicin ismét megszólalt:- Na rendben, tegyük fel, hogy valami van az antennákkal. De hiszen

egy olyan er s adót, mint a hetes számú rrepül téré, akár antennanélkül is foghatnánk Különben is, mi történhetett volna az antennákkal?Nem értek semmit! Hiszen egy hangot, egy szisszenést sem hallani...Persze, Ljahovnak igaza van. Ez mind a sebességünkt l van... Föld!Föld! B-16, miért hallgatsz? Itt a Hiusz. Hangolódj rám; egy, kett ,három...

- Lehet, hogy Jurkovszkijnak igaza van, s mi valóban egynégydimenziós lyukba kerültünk? - töprengett Jermakov.

Jurkovszkij köhécselni kezdett. Jermakov az ajtóhoz lépett. -Mindnyájan itt vannak?

- Igen, Anatolij Boriszovics. Ülünk és várunk.- Mi a véleményük err l?- Én már elmondtam, mit gondolok. – Jurkovszkij vállat vont.- Lehet, lehetséges... Azonban a térnek ezek a torzulásai amolyan

matematikai hókuszpókuszoknak t nnek számomra.- Ahogy tetszik - hagyta rá nyugodtan Jurkovszkij. - Én nem érzem

ezt hókuszpókusznak. Azt hiszem, könnyen meggy dhetünk róla,hogy ez a leghitelesebb valóság, amit érzékeink szolgáltatnak.

Jermakov elhallgatott.- Hol van Mihail?- A társalgóban, nápolyit nassol.- Ide kellene... Bogdan örömteli kiáltása szakította félbe Jermakovot.- Felelnek! Felelnek! Mindnyájan felpattantak! Száraz, recseg hang szólalt meg:- Itt B-16. Itt B-16. Hiusz, Hiusz, felelj! Itt B-16. Hangolódj rám; egy,

kett , három, négy. Hiusz, feleljetek...- Ez Zajcsenko - dörmögte Jurkovszkij.Bogdan sietve válaszolt:- B-16, jól hallak. B-16, itt Hiusz, jól hallak. Miért nem feleltetek ilyen

sokáig?- Itt B-16, itt B-16 - folytatta Zajcsenko, s látszólag nem tör dött

Bogdan válaszával. - Hiusz, miért nem feleltetek? Hiusz, válaszoljatok!Itt B-16...

- Mi halljuk ket, k viszont nem hallanak minket - állapította megDauge. - Óráról órára nehezebb. Nézze meg az ember...

- Itt a Hiusz, jól hallak - ismételte csüggedt hangon Bogdan. - Itt aHiusz, jól hallom. B-16, itt a Hiusz...

- Itt B-16, itt B-16, Hiusz, válaszoljatok...

Elmúlt egy óra. A hetes rrepül tér ugyanazon a monoton, teljesenreménytelen hangon hívta a Hiuszt. S ugyanilyen monoton és fáradthangon válaszolt Bogdan. A hetes rrepül tér nem hallotta t. A térátengedte a Földr l a Hiuszig tartó rádiójeleket, de nem engedte át aHiusz üzeneteit. Jermakov megállás nélkül fel s alá járkált a parancsnokifülkében. Jurkovszkij rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel ült. Daugeujjbegyével a térdén dobolt. Bikov sóhajtozott, s tenyerével a térdétsimogatta. Üres pipáját szíva Krutyikov jelent meg a fülkében.

- Itt B-16, Hiusz, válaszoljatok... Az éter zúgni és recsegni kezdett. Új, ismeretlen, fuldokló és rekedt

hang robbant be az rhajó csendjébe.- Hilfe! Hilfe! Save our souls! Na pomosca! Na pomosca! Take our

pelengs! Jurkovszkij sietve felállt, Jermakov is megállt, mint akinek földbe

gyökerezett a lába. Dauge megragadta Bikov kezét. - Hilfe! Hilfe! - er lködött az ismeretien hang. - Into three hours we

are there. - Ballonen... Segítség! Elfogy... - A hang elt nt az iszonyatosropogásban és sivításban.

- Mi ez? - dörmögte Bikov.- Valaki halálos veszélyben van, segítséget kér, Alekszej... -

Daugénak csak az ajka mozgott, oly halkan beszélt. -... Koordinaten... zwei und zwanzig... huszonkett ... Megfulladunk...

Zum Alles...- Szpicin, a tájolóhoz, szaporán! - adta ki Jermakov az utasítást.- Igenis!- Our pelengs... take our pelengs... Unsere Pelengen...- Haladéktalanul indulunk feléje! - kiáltotta Jurkovszkij.- A kérdés, hogy merre?- Szpicin, mit vacakoltok? Rövid szünet után Szpicin elváltozott hangon válaszolta:- Lehetetlen bemérni!- Hogyhogy lehetetlen?- Lehetetlen, Anatolij Boriszovics - nyögte reszket tenor hangján

Szpicin. - Gy djék meg személyesen... Anélkül hogy összebeszéltek vagy egymásra néztek volna,

Jurkovszkij, mögötte pedig Dauge és Bikov is befurakodtak akormányállásfülkébe. Bikov Jermakov válla fölött el repillantott. Avékony, hosszú mutató lassan és ernyedten keringett a számlapon,sehol nem állt meg, s közben finoman remegett. Jurkovszkijelkáromkodta magát.

- Hilfe! Hilfe!... Segítség... Tansukete kure! Irányunk... Koordinátánk... Mindnyájan zavartan plllantgattak egymásra. Bogdan vadul forgatta

a tájoló beállítódobját, kis karokkal csattogott, m szereket kapcsolt ki ésbe. Az irányt azonban sehogy sem tudták bemérni.

- Elátkozott hely! - suttogta Bogdan, s letörölte a verítéket ahomlokáról.

- Micsoda szégyen ez számunkra - jegyezte meg halkan Dauge -emberek pusztulnak el...

Jermakov határozottan feléjük fordult.

- Miért vannak a fülkében? KI engedte meg? Gyerünk, kifelé, maguk,hárman...

A lépcs n Jurkovszkij leguggolt, s állát tenyerébe ejtette. Bikov ésDauge mellette álltak.

- Segítség! Segítség! - recsegte megfeszítve a rekedt hang. -Everybody who hear us, help!

Bikov lélegzetét visszafojtva hallgatott. Nem tudta, ki kér segítséget,mi történt ott, csak érezte, minden porcikájával érezte azt a szörnykétségbeesést, ami az ismeretlen minden egyes hangjából kicsendült.

- Ha tudnánk, hogy merre vannak? - súgta Jurkovszkij.- Az ördögbe! - szitkozódott mérgesen Dauge. - Hát lehetséges, hogy

rajtunk kívül senki nem hallja ket?- Amennyire tudom, rajtunk kívül jelenleg legalább még hét rhajó

repül. Közülük csak kett , egy japán és egy angol rendelkezik tartaléküzemanyaggal. Mindegy, mert amíg kiszámítják az új pályát, legalábbfélóra eltelik... Különös, hogy mi nem halljuk ket...

- Kiket?- Azokat... a többieket...- Egyedül a Hiusz lenne képes, hogy a pályaelemek kiszámítása

nélkül, egyenest abba az irányba repüljön - mondta Dauge.- Ha meglenne az irány... Jermakov jelent meg az ajtóban, sápadt volt, szeme üvegesen

csillogott.- Menjenek vissza a kajütjeikbe, elvtársak! - utasította ket, -

Feküdjenek le ágyaikra, és kötözzék oda magukat! Megpróbálunkkiugrani ebb l az átkozott zsákból. A gyorsulás a négyszerese lesz aszokásosnak, ne feledjék. Dauge, mutassa meg Bikovnak, mit kell tennitúlterhelés esetén!

- Igenis! Jurkovszkij felkelt, és els nek indult lefelé. Ekkor új hangok

hallatszottak a fülkéb l. Éles, határozott hang érdekl dött borzalmasanrt angolsággal.

- Who talks? Do you hear me? Who talks? l taken your pelengs...Az, aki a segítséget kérte, izgatottan válaszolt:- l hear you all right!- Speak you Chinese?- No...- Speak you Russian?- Igen, igen, beszélek és értek... Maguk oroszok?- Nem, Ray List beszél, a Karma Indiai csillag rhajó parancsnoka.(„A jó öreg List" - suttogta Jurkovszkij.) Régóta halljuk magukat,

nekünk azonban csak beállított adónk van, s az irányukat csak néhányperccel ezel tt sikerült bemérni. Megmondaná, kivel beszélek?...

- A cambridge-i egyetem... professzorával... Robert Lloyddal. A Starrhajó fedélzetér l... Borzasztó baleset...

Angolul folytatták a beszélgetést.- Önök felé vettük az irányt - közölte List.(„Bátor fickó!" - Dauge tágra nyílt szemmel meredt Jurkovszkijra.)- Köszönöm, nagyon köszönöm... Hol vannak?- Félórája szálltunk fel a nemzetközi rhajókiköt l, a Phoboson.

Keser kiáltás volt a válasz.- Nem érnek ide!... Nem, nem fognak ideérni! Pusztulásra vagyunk

ítélve...- Megpróbálunk odaérni. Utánunk pedig indulásra készülnek a

ment rhajók. Felvesszük magukat...- Nem érnek ide. - Az angol hangja most már végképp

megnyugodott. - Nem érnek ide... Csak kétórányi oxigénünk maradt.- Hol vannak? A koordinátáik?- A heliocentrikus koordináták... A professzor Bikov számára ismeretlen számokat nevezett meg.

Csend köszöntött be. Hallatszott, ahogy Jermakov és Bogdan kapkodvapapírlapokkal zizegtek, majd zümmögni kezdett az elektronikusszámítógép.

- Az aszteroidövezetben vannak. Három asztronómiai egységre aMarstól - közölte végül Krutyikov.

- Ötvenmillió kilométer - állapította meg komoran Jurkovszkij. - Méga Hiusz sem érne oda, s akkor sem, ha már a Marsnál lenne.

Felállt, s csüggedten leengedte kezét.- Minden világos - hallatszott List hangja, - Nincs valami lehet ségük,

hogy legalább tíz óráig kihúzzák? Gondolkozzon.- Nincs... A glicerinanesztezátorok elpusztultak... A leveg

szakadatlanul szökik az rhajóból, bizonyára mikroszkopikus repedésekkeletkeztek az rhajó borításán...

A professzor rövid szünet után még hozzátette:- Ketten maradtunk, s az egyik nk eszméletét vesztette.- Legyen er s, professzor!- Én nyugodt vagyok - hallatszott ideges nevetéssel. - Ó, most már

teljesen nyugodt vagyok!... Mister List!- Hallgatom, professzor.- Maga az utolsó, aki a hangomat hallja.- Professzor, most nyilván százak és százak hallják magát...- Mindegy, akkor is maga az utolsó ember, akivel beszélek. Egy

bizonyos id múlva megtalálja az rhajónkat és a testünket. Kérem,könyörgök, minden anyagot, amit az út során összegy jtöttük, adjon átaz rhajósok Nemzetközi Kongresszusának! Megígéri?

- Megígérem önnek, Robert Lloyd.- Mindenki, aki hallott minket, tanúnk lesz... Az anyagokat egy

aktatáskába teszem... krokodilb r aktatáskába... így. A parancsnokifülke asztalán fog heverni. Hall engem?

- Jól hallom önt, professzor.- Úgy. El re is köszönöm, Mister List. És még egy kérés. A Földön,

ha visszatérnek... visszatérnek... - szünet következett, s hallatszott,ahogy Lloyd szipogva kapkodja a leveg t. - Elnézést, Mister List... Havisszatér, magát bizonyára meglátogatja a feleségem, Mistress Lloyd...és a fiam. Adja át nekik utolsó üdvözletemet,... mondja meg, hogy végiga helyemen voltam. Hall engem, Mister List?

- Hallom önt, professzor.- Ez minden... Isten önnel, Mister List! Búcsúzom mindenkit l, aki hall

engem! Kívánok mindenkinek sok sikert és boldogságot!- Isten önnel, professzor! Fejet hajtok a bátorsága el tt.

- Nincs szükségem ilyen szavakra... Mister List!- Hallgatom!- Az irányjelz szakadatlan m ködni fog.- Rendben.- Az rhajó ajtaja nyitva lesz.Szünet.- Rendben, professzor.- Azt hiszem, mindent elmondtam. Once more, good bye!Csend köszöntött be. - Mi... sehogy sem értünk volna oda? – kérdezte Bikov, néma ajka

alig mozgott. Senki nem válaszolt. Némán mentek vissza a társalgóba, leültek,

kerülték egymás tekintetét. Nemsokára Krutyikov és Jermakov iscsatlakozott hozzájuk. Bikov szinte azt sem tudta, mi történik körülötte.Gondolatait egyre a képzelete által maga elé rajzolt kép kötötte le: szférfi kúszik rekedten fuldokolva a folyosón, s egymás után nyitja ki anagy acélajtókat. Az utolsó ajtó el tt - a bejárati ajtó - megáll, zavarostekintettel visszapillant. A folyosó mélyén látni az asztalt, melyen alámpa fényében ott csillog a krokodilb r táska. A férfi remeg kézzelmegtörli homlokát, s még utoljára egy mélyet szív a már fogyó leveg l.

- Alekszej Petrovics! Bikov összerezzent és hátrapillantott. Jermakov gondterhelten hajolt

föléje.- Menjen a kajütjébe, s próbáljon elaludni.- Menj, Alekszej, menj! Nem lehet rád ismerni - biztatta Dauge. Bikov engedelmesen felállt és kiment. A parancsnoki fülkébe vezet

lépcs mellett elhaladva még hallotta, ahogy Bogdan egyhangúanIsmételte:

- B-16, B-16, itt a Hiusz. B-16, B-16, itt a Hiusz. Hangoljon rám... A társalgóban Jermakov mélyet sóhajtva megszólalt: - Találkoztam Robert Lloyddal. Kiváló rhajós volt. Rendkívüli

tudós... - Legyen emléke áldott! Keményen kitartott - mondta halkan

Jurkovszkij.- Legyen emléke áldott!...Rövid hallgatás után Dauge hirtelen felpattant.- Az ördög tudja, de úgy érzem, mintha egy helyben állnánk.

Valahová lezuhantunk, s betemettek...- Ne keltsen pánikot, Dauge! - szólt rá fáradtan Jermakov. Senkinek nem volt kedve ebédelni, s Jermakov els nek állt fel, hogy

visszatérjen kajütjébe. Krutyikov kezét Jurkovszkij vállára tette, sntudatosan mondta:- Úgy t nik, hogy igazad volt, Vologya. - Semmiség - szabadkozott társa. - Tessék, barátaim, még egy

rejtély.Mindnyájan kérd n pillantottak rá.- Mir l van szó?- List azt mondta, hogy csak egy irányba hangolt adója van, ugye?- Így igaz.- De hiszen jól hallottuk t.

Mihail Antonovics eltátotta száját, és zavarodottan pillantottJermakovra.

- Miért ne hallhattuk volna? - kérdezte Dauge.- Azért, barátocskám, mert a Hiusz Listhez viszonyítva egészen más

irányban van, mint Lloyd rhajója. S az egy irányba hangoltrádióhullámok semmiképp sem juthattak volna el hozzánk.

Dauge a fejéhez kapott.- Elég volt a rejtélyekb l! Ezt már nem lehet kibírni!Jermakov és Mihail Antonovics viszont nyomban a parancsnoki

fülkébe indult, s magukkal vitték Jurkovszkijt is.

A Vénusz madártávlatból

A rádiókapcsolat egy nap múlva éppen olyan váratlanul állt helyre,ahogy megszakadt. A Hiusz bizonyára elhagyta az „elátkozott helyet", avilág r különös térségét, mely eddig még Ismeretlen befolyással volt arádióhullámokra. A társalgóban sokáig vitatkoztak err l a szokatlanjelenségr l, jó néhány feltételezés is elhangzott, közöttük számosnyilvánvalóan képtelen volt. (Dauge például kijelentette, hogy alegénység minden tagja a tömegpszichózis áldozata lett.) Jurkovszkijnekilátott, hogy valamiféle négydimenziós tükrözéselméletet állítson fel,s igyekezett a személyzet matematikában leger sebb tagjának, MihailAntonovics Krutyikovnak a segítségével „fizikailag korrekt módonértelmezni a tér egy olyan pontját", melyen az elektromágnesesrezgések állítólag csak egy irányban haladnak át. Ami Bikovot illett,kezdetben sértve érezte magát azért, hogy társai oly közönyösenfogadták Lloyd pusztulását. Számára majdhogynem szentségtörésnek

nt, hogy alig két órával azután, aminek fültanúi voltak, elméletekr l ésképletekr l beszélgetnek. A Star katasztrófája óriási hatással volt rá.Kábán és nyomott hangulatban kószált az rhajón, s csak nagy nehezentudta kényszeríteni magát, hogy válaszoljon a kérdésekre, és teljesítseJermakov apróbb megbízatásait.

A Vénusszal való találkozásig alig tizenöt-húsz millió kilométermaradt hátra. Az rutazás a vége felé közeledett. Eljött az expedíciólegválságosabb és legfelel sségteljesebb pillanata - a leszállás aVénuszon. Ritka kivételekt l eltekintve ez rendre nem sikerült a világlegjobb rhajósainak sem. Azok az emberek, akik edzett akaratukatmegfeszítve rá tudták, bírni magukat, hogy elfeledjék a múlt, s t aközelmúlt megpróbáltatásait, s minden figyelmüket az el ttük állómegpróbáltatásokra összpontosítsák, nem megrovást érdemelnek,hanem elismerést, s t követést. Bikov kezdetben nem értette ezt. Mostazonban olyan katonának érezte magát, aki csapatával kiért a rohamterepszakaszára. Most halottaikat maguk mögött hagyva, friss sebeiketsebtében bekötözve, együtt készülnek az utolsó, dönt ugrásra agy zelem... vagy a halál felé. S közben senki, még Jurkovszkij semhangoztatott magasztos frázisokat, s nem vett fel hatásos pózt. Mindnyugodtak és tevékenyek voltak. S próbálkozásaik, hogy megértsék „azelvarázsolt hely" természetét, csupán abból a természetesaggodalomból fakadtak, hogy megkönnyítsék az utánuk jövök dolgát.

Bikov tisztelete és elismer lelkesedése abban fejez dött ki, hogynagyszer rizses piláffal vendégelte meg társait, Mihail Antonovicsvacsora után kétszer is beszaladt még a konyhára, mi több, másodszoraz ügyeletet Is elhagyta, amin rajtakapták, s feddésben részesítették.

Alighogy kiderült, hogy a Földdel helyreállt a kétoldalú kapcsolat,Jermakov rádiótáviratot küldött, melyben világosan és röviden leírta aszokatlan eseményt, s továbbította List és Lloyd professzor utolsóbeszélgetésének tartalmát.

- No, mennyit idegeskedtünk miattatok! – jegyezte meg az izgalomtólelcsukló hangon Zajcsenko. – Vera Nyikolajevna majd eszét vesztette. -A Star pedig - hangja halkabb lett és elkomorult -, már tudunk róla.

Az egész világ tudja. List eljutott az angol hajóig, s elhozta aholttesteket, valamint a papírokat.

- Mi történt velük?- Pontosan nem tudják, de feltételezik, hogy felrobbant a reaktor. Az

rhajó hajtóm ve ripityára ment. List tévén keresztül bemutatta aképeket.

- Hányan pusztultak el?- Kett t találtak. Az angolok közölték, hogy a Star-on nyolcan indultak

útnak.- Legyen emlékük áldott...- Legyen emlékük áldott...Elhallgattak.- Mi a véleménye a rádió-összeköttetés megszakadásáról, Anatolíj

Boriszovics?- Egyel re nincs határozott véleményem.- Hát igen, persze... kevés a tény. Talán szerepe van ebben a

sebességnek is, amellyel a Hiusz száguldott? Ha jól emlékszem, Ljahovbeszélt err l...

- Lehetséges.- Vagy talán fémes porfelh be kerültek?- Ez nem magyarázat semmire. Egyébként, hagyjuk a megoldást a

szakemberekre. Mi van Krajuhinnal?- Gyógyulófélben van. Mindenáron ide akart jönni, a rádióállomásra,

de az orvosok nem engedték. Itt esik az es .- Adják át neki mindnyájunk legforróbb üdvözletet és személyesen az

enyémet külön is.- Meglesz, Anatolij Boriszovics! Igaz is... teljesen elfeledkeztem róla.

Van itt egy kis feljegyzés magának címezve, két napja hozták ide.- Mit habozik? Olvassa!- Tüstént. Tehát... „Anatolij, felejtsd el mindazt, amit akkor neked

mondtam. Bizonyára öregszem és gyöngülök. K..."- Micsoda?- Ká bet . Aláírás helyett.- Világos. „Felejtsd el mindazt, amit akkor mondtam."- Igen, „felejtsd el". Jermakov Szpicinre sandított, aki háttal feléje ült a pultnál.- Világos. Volt vele egy kis vitánk... Ez minden?- Minden, Anatolij Boriszovics. A rádiókapcsolat rendje nem változik?- Nem. Viszontlátásra!

- Ideje - szólalt meg az ebédnél Szpicin. - Ideje bemérnünk Mahovot.- Nem lesz az korai? - Ingadozott Jermakov. - Hiszen még kilenc

óránk van odáig. - Engedelmével, Anatolij Boriszovics, de jobb minél el bb kezdeni.

Új még ez a dolog, és jó lenne, ha minél több adatot tudnánk begy jteni. Bikov visszafogott hangon érdekl dött, mir l van szól.- A Hiusz közeledik a Vénuszhoz - magyarázta Dauge -, ki kell

számítanunk most a Clolkovszkijhoz vezet pályát.- A Ciolkovszkijhoz? A Vénusz mesterséges holdjához? És miért?- Hogyhogy miért? Hogy eljussunk hozzájuk, természetesen.- Én úgy értettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk

fenn, s az állomást kikerülve egyenest leszállunk a Vénuszon.- De nagyon sietsz... Alaposan meg kell beszélni Mahovval, a

Ciolkovszkij parancsnokával az együttm ködést.- És sokáig leszünk ott?- Fogalmam sincs... Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszünk a

Ciolkovszkijon?- Öt-hat órát, nem többet. Átadjuk a postát, könyveket, gyümölcsöt,

megbeszélést tartunk, és továbbindulunk.- Világos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kiélvezheted a

súlytalanságot. Jó kis móka lesz megint... Bikovnak eszébe jutottak e téren folytatott sikertelen próbálkozásai,

s mélyen tányérja fölé hajolt. A Hiusz és a Ciolkovszkij közeledése több mint három óráig tartott, s

sok gondot okozott a legénységnek. A pilóták helyzetét még az isnehezítette, hogy a Vénusz körül néhány ezer kilométer távolságbankering rállomás, a Ciolkovszkij pályájának síkja majdnem mer legesvolt a Vénusz mozgásának pályasíkjára, így aztán Krutyikovnak ésSzpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonbanmegoldották, s a bolygóközi rhajó egyre kisebb átmér spirálpályátleírva közeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott id ben a Ciolkovszkijel kellett hogy haladjon. Az „utasok" ezt az id t karosszékeikhez szíjazvaa társalgóban töltötték, s hol olyan könny nek érezték magukat, mintegy luftballon, hol olyan nehéznek, mintha ólomból lettek volna.Bikovnak úgy t nt, mintha fantasztikus hintán ringatták volna, holgörcsösen belekapaszkodott a szék karfájába, mert félt, hogy felrepül amennyezetig, hol tátogva hasztalan kapkodott leveg után, mert tisztánérezte, hogy a bordái belenyomódnak a tüdejébe. A világon azonbanminden véges. A sebességi man verek végül megsz ntek, s a hintázásegy nem éppen kellemes pillanatában, ahelyett hogy újból felemelkedtekvolna, egyszer csak feneketlen mélységbe zuhantak.

- Minden rendben! - hallatszott végül a hangszóróból Szpicin hangja.- Kioldhatják a biztonsági öveket.

A Ciolkovszkij száz kilométerre van t lünk, a Vénusz körülbelülháromezerre.

- Megállj, Alekszej, ne oldozd ki magad! - figyelmeztette DaugeBikovot, s siet sen kiszabadította magát.

Jurkovszkijjal együtt nagyon ügyesen, a falba és a padlóhozcsavarozott bútorokba fogódzkodva, a falon lev kapaszkodókhoz f ztek

néhány nylonzsinórt. Ugyanilyen zsinórok feszültek a folyosón, aparancsnoki fülkében és minden kajütben.

- Most már kimászhatsz... Bikov óvatosan felemelkedett, hirtelen a magasba röppent, s a

leveg ben lógott; közben a szék támlájába kapaszkodott. Arcaskarlátvörös lett. Bocsánatkér mosollyal, társai tekintetét kerülveelkapta a zsinórt, s lábával esetlenül kapálódzva ismét a padlóra került...

- Micsoda hülyeség... - dünnyögte haragosan.- Mi van, Alekszej Petrovics - szólalt meg az ajtóban megjelen

Krutylkov -, Jó lenne, ha ma ünnepi vacsorát készítene, hogymegvendégeljük a fiúkat a Ciolkovszkijról...

- Mindjárt - Bikov alig tudta kinyögni.- Ejh, nem, Aljosa! - Krutyikov elnevette magát. – Ez nem fog menni...

Egy id re le kell err l mondanod.- Miért?-Tudsz f zni ilyen körülmények között? Amikor a víz nem folyik,

hanem buborékokban röpköd a konyhában, amikor a hússzeletek, mintmegvadult békák ugrálnak a serpeny ben, s sületlenül lebegnek aleveg ben...

Er s lökés szakította félbe szavait. Valami sivítva megcsikordult azrhajó borításán. A társalgó megingott.

- Ez meg mi? - dünnyögte Dauge. Bikov pillantása találkozott Krutyikov merev tekintetével. A navigátor

homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek.- Készülj fel a vendégek fogadására, Mihail Antonovics! - kiáltotta

vidáman Bogdan a folyosóról. - Nyughatatlan ördögfiókák! Dauge nagyot fújt, s Mihail Antonovics remeg kézzel kend ért nyúlt

a zsebébe.- Éppen hogy ördögfiókák - jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen

kapott csak leveg t. - Az embert örök életére megnyomoríthatják, vagylegalábbis dadogásra késztethetik...

Visszadugta a kend t a zsebébe, s a zsinórba kapaszkodva gyorsankilibegett. Dauge elégedetlenül zsörtöl dött:

- Majd minden alkalommal megismétl dik ez a vicc, s majd mindig aszívverésem is eláll t le.

- Végül is mi történt?- Megérkezett egy rakéta a Ciolkovszkijról. Amolyan rközi taxi, majd

meglátod. Legénykednek... Bizonyára megjött Mahov, hogy tiszteletétfejezze ki... Megállj, hová?! Maradj velem, ne repülj el...

Bikov óvatlan mozdulatot tett, s a zsinórok közölt felröppent,beleütközött a mennyezetbe, s karját széttárva lefelé igyekezett... Daugemegragadta a lábát, ügyesen megrántotta, s függ leges helyzetbehozta.

- Nyugodj meg, égi angyal, ne izgulj! Ismered az m képletet? Nos,szerencse, hogy a nevez je felez , mert különben már összetörtedvolna azt a nyughatatlan fejedet.

Bikov azzal a szilárd elhatározással helyezkedett el a megmentkarosszékben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amíg véget nem ér ezaz „átkozott súlytalanság". Ebben a pillanatban a folyosószelvényben

zaj, örömteli kiáltások hallatszottak, hangos taps, s t még cuppanások iscsattantak.

- Nagyszer , barátaim! Isten hozott, földiek! - dübörögte elevenenegy basszus hang. - Szervusz, dics Mihail Antonovics! Még mindigfogysz, szegénykém?

- Szervusz, te jómadár Mahov! Gyere, hadd csókollak meg, mertkülönben megbüntetlek. A bolygóközi közlekedési szabályokmegsértéséért...

- Á-á, Bogdan! Ne szidj, legalább örülhetnél...Anatolij Boriszovics, rülök, hogy láthatom! Ismerkedjenek meg: a

helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mérnök. Közvetlenmunkatársuk lesz.

- Hallottam, remek...- Örülök, hogy megismerkedhettünk - Stirner hangja száraz és éles

volt.- Kérem, fáradjanak be a társalgóba! - invitálta ket Jermakov.- Azt már nem, kedveskéim, elvisszük a postát, s ti jöttök majd

mindnyájan hozzánk. Már alig gy zzük kivárni.- Megbocsásson, Pjotr Fjodorovics. Ezúttal be kell érnünk azzal, hogy

itt, a Hiuszon beszélgetünk. Majd a visszaúton ellátogatunk hozzátok.Furcsa csend köszöntött be.- Nem kellett volna ezt mondania! – suttogta Dauge, miközben

kerekre nyílt szemmel az ajtóra meredt. - Szó szerint ezt mondtaTahmaszib is...

Bikovot hirtelen elfogta a gyöngeség.-Tudom, tudom, mire gondolnak! - szólalt meg ismét Jermakov. - Ne

legyenek babonásak. Sietnünk kell.Ennyit mondott csak, s kissé elmosolyodott.- Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics - felelte zavarodottan Mahov. -

Hová parancsolja?- Kérem, jöjjenek ide! Kérem, Grigorij Mojszejevics! A vendégek jöttek be els nek, a magas és testes Mahov s a

tinédzserkinézet Stirner, mindketten puha, kopott kezeslábasbanvoltak, áttetsz sisakjukat hátukra hajtották. Stirner mappát tartott ahóna alatt.

- Jó napot, Dauge elvtárs! - harsogta Mahov. - pedig ugye Bikovelvtárs? Így van?

Bikov el vigyázatosan nem engedte ki bal kezéb l a zsinórt, s ígyfogott vele kezet, majd üdvözölte Stirnert is. Mindnyájan helyet foglaltakaz asztalnál.

- Tehát, Pjotr Fjodorovics - kezdte Jermakov -, ki vele, mit tudszmondani!

Mahov hangosan krákogott, Stirner kinyitotta a dossziéját, s atanácskozás elkezd dött. Keveset és pontosan beszéltek, leginkábbképleteket és matematikai szakkifejezéseket mondtak, ujjukkal a Stirnerhozta tervrajzokat és számításokat szántották. Arról volt szó, hogyanbiztosítsák, hogy a Hiusz a lehet legpontosabban az Urán Golkondamellett szálljon le, s a földet érés után hogyan tartsák vele a kapcsolatot.Mahov Stirnerrel s társaikkal a másik két mesterséges holdonrészletesen kidolgozták a rádiólokációs rendszert, melyet felhasználva, a

Hiuszt a Golkondától nem több mint ötven-száz kilométerre lev helyhezkellett irányítani. Igaz, ezt a rendszert a gyakorlatban még nemalkalmazták, a próbák azonban feljogosítják ket arra, hogyreménykedjenek a teljes sikerben.

- T lünk most maximális pontosságot várnak el - jelentette ki Stirner,s ujjával a tervrajzon dobolt -, maguktól pedig, elvtársak, figyelmet ésmozgékonyságot. Amennyire el ttem ismeretes, a Hiusznak haladásasorán nincs annyi korlátja, mint a közönséges impulzív rakétának, sbármely véletlen eset, körülmény ellenére is képes szigorúan betartaniaz adott irányt. De ismétlem, els sorban figyelemre van szükség. Ha aHiusz csak egy kicsit is éttér a rádiósugártól, azt kockáztatják, hogy akárezer kilométerrel távolabb szállnak le a szükséges helyt l.

Így hát a Hiusznak a három rádiósugár metszéspontjában kellettleereszkednie a bolygóra, melyek a szakemberek véleménye szerint alegalkalmasabb pontra vezérlik majd az rhajót. A Vénusz fölött tíz-tizenöt kilométerre az irányjelz k rádióadása elt nik, vagy mert ahullámok elnyel dnek, vagy mert visszatükröz dnek a Vénuszmagasabb légkörében. Err l a magasságról az rhajónak függ legesenkell leereszkednie. Nincs kizárva, hogy komoly nehézségeik lesznek, aVénusz alattomos légköre a jelzéseket eltorzítja, félrevezetheti ket. Erreaz eshet ségre számítva m ködnek majd a párhuzamos ellen rzberendezések. Szpicin és Jermakov bizonyos számításokat egyeztetettStirner rendszerével, majd kijelentették, hogy nincs több kérdésük.Mahov rátért a második pontra. Miután rádiókapcsolatot - legalábbismegbízhatót - a Vénusz felszínével, úgy t nik, nem sikerül teremteniük,optikai jelz rendszerben kell megegyezniük. Mahov véleménye szerintelegend csupán két jel; az els : „élelem és víz", a második: „tartalékalkatrészek, energia-utánpótlás". A tartalék alkatrészek és berendezésekjegyzékét el re összeállították.

- Hoztunk nektek egy hordozható indítóállványt s két kis atomtöltetrakétát. Ha... pfuj, pfuj, pfuj! természetesen, ha netán valami rossz dologtörténik, s szükségetek lesz a segítségünkre, küldjétek fel függ legesenmagatok fölé az egyik rakétát. Körülbelül kétszáz kilométer magasanfelrobban. Persze nem lehet bármikor fell ni. Tessék, itt az id számítástáblázata.

A megjelölt percekben megfigyel ink gondosan lesik a leszálláskörzetét.

- Na és, mi van még? - kérdezte Jermakov.- Még... semmi. Tudni fogjuk, hogy nincs minden rendben nálatok, s

igyekszünk intézkedéseket tenni.- Miféléket?- Automatikus rakétákat küldünk oda a szükséges vésztartalékkal. A

rakéták pontosan követik a nyomotokat.- Kiváló! - Jermakov biccentett. - Minek a második jelz rakéta?- Két rakétát küldjétek egymás után, ha a leszállás nem sikerült, és

az rhajó komolyan megsérült.Csend köszöntött be.- Könnyen lehetséges, hogy akkor nem lesz, aki felengedje a

rakétákat - jegyezte meg Dauge fintorogva.

- Az én pesszimizmusom nem terjed ilyen messzire - felelteudvariasan Mahov.

A tanácskozás után Dauge ezt javasolta Bikovnak:- Menjünk, nézzük meg a csodaszép Vénuszt! Jermakov

engedélyezte, hogy kimehess. Tíz perc múlva mindketten az áttetsz sisakos, esetlen páncélzatba

burkolózva ott álltak a küls ajtó el tti szögletes keszonkamrában.Dauge szorosan becsukta maguk után az ajtót, majd bekapcsolta apumpát, s a falra er sített manométerhez fordult. A vékony mutatóegyenetlen ugrásokkal csúszott lefelé. Amikor megállapodott, Dauge azajtóról lehajtott egy széles acéllemezt, és a vastag, bordázott zárólappuhán félrefordult.

Bikov arra várt, hogy meglássa azt, amit útirajzokban, regényekben,riportokban már száz és száz alkalommal leírtak, a fekete-ibolyaszínvégtelen rt, mely a csillagok vakító fénypontjaitól tarkállott. Ehelyett azajtókerék nyílását zavaros sárgás-rózsaszín fény öntötte el. Az rhajóegy hatalmas, homályosan megvilágított, ködös kupola alatt lebegett.Szürkés árnyak futkostak a csillogó narancsszín mez n, lassanközeledtek, majd távolodtak egymástól, gy be fonódtak, s kiszakadtaka bizonytalanul el-eltünedez foltokból. A pereméhez közelebb a kupolasötétebb lett, határvonalai azonban nem voltak élesek, észrevétlenül,elmosódott, lilás tónusban mentek át a végképp áttekinthetetlenfeketeségbe. Középütt hihetetlenül vékony, rózsaszín, sárga és szürke,füstszín szalagok tekerg ztek, de nem keveredtek össze; hol világosanés határozottan kirajzolódtak, hol egyhangú, vöröses köd borította be

ket... Lám, hát Ilyen a Vénusz, „a Naprendszer legszörny bb bolygója".

Bikov rájött, hogy a színes árnyak mozgásai, melyek így, néhány ezerkilométerr l olyan jelentéktelennek látszanak, nem mások, mint erejüketés helyváltoztatásukat tekintve csodás légköri változások, viharok,tájfunok, forgószelek, amikhez fogható nincs a Földön.

Íme, ez a hosszúkás, szürke folt elvékonyodott, meghajolt, gy véfonódott... Maga elé képzelte azt a grandiózus tölcsért s a benne rültsebességgel száguldó, hatalmas felh tömegeket. „Elég szörnyen néz ki"- villant át hirtelen Bikovon. Csak nézte a bolygót, s képtelen volttekintetét elszakítani a szörny és nagyszer látványtól.

Ott, a forrongó felh takaró alatt óriási hegyekkel és sivatagokkal...az is lehet, hogy tengerekkel és óceánokkal váltakozó világ rejt zik.Valahol ott van az a kincsesbánya is, amit a Hiusz legénysége fel kellhogy derítsen, ott vannak a televíziós irányítószerkezetek roncsai, azösszetört rhajók, a bátor próbálkozók sírjai... Babonás félelemreemlékeztet , zavaros érzés sajdult Bikov lelkében. Arra gondolt, hogymicsoda dühödten verte vissza ez a bolygó a meghódítását célzóösszes kísérletet. Az ember azonban bölcsebb és er sebb atermészetnél. Bátor és makacs, s ha a Hiusz legénységének az azosztályrész jut, hogy életét áldozza fel, pusztulásuk egy percre sem fogjafeltartóztatni azokat, akik utánuk indulnak.

Balra egyenetlen, mély horpadásokkal és kiemelkedésekkel tarkított,fekete árnyék kúszott fel a kupolára, mintha egy óriási tintafolt terjedtvolna rajta szét.

- Átmegyünk az éjszakai oldalra - hallatszott a sisakban Daugehangja.

A Hiusz belemerült a Vénusz mögötti árnyékkúpba. Sötét lett, avilágító köd kerek sávja jelezte a bolygó szélét. A fekete háttérb lazonban nemsokára gyönge, rózsaszín fénypontocskák rajzolódtak ki.

- Mi ez? - érdekl dött Bikov. Dauge figyelmesebben vizsgálódott, sisakja megbillent. Majd

felcsendült hangja Bikov fejhallgatójában.- Bizonyára vulkánok. Hallottam egy körzetr l, ahol állandóak a

vulkanikus kitörések. Egyel re senki nem tudja pontosan. Feltételezés... Azután hagyták el a keszont, hogy balról ismét ragyogó fény áradt

szét, s hatalmas, sárga sarló rajzolódott ki. - Igen... - kapott észbe Bikov. - De hát hol van itt a Ciolkovszkij? Meg

szeretném nézni ezt a mesterséges holdat.- Az ajtóból nem láthatod, Alekszej. Hiszen mi a nyílással lefelé, a

Vénusz felé fordultunk, a Ciolkovszkij fölöttünk van. Az még korai lenne,hogy a Hiusz borításán kússzál-másszál. Jobb, ha megvárod akövetkez alkalmat, majd meglátod, ha visszatérünk.

Bikovnak eszébe jutott az a megjegyzés, amit nemrég Dauge tett,sóhajtott, de elhallgatott.

Már várták ket. Jermakov mindenkit meghívott ebédre. Ez volt azels ebéd, amit a súlytalanság állapotában költöttek el, s Bikov titokbanazt kívánta, hogy ez legyen az utolsó is. Az rhajósok szakavatottan,anélkül hogy a beszélgetést abbahagyták volna, az ajkukhoz emelték azelasztikus cumikat, melyekhez zárt m anyag edényekb l hajlékonycsövek vezettek. A kenyérdarabokat és a hideg el ételt hálós falúdobozokból vették el , s nem feledkeztek el róla, hogy mindenalkalommal gondosan becsukják utána ket. Egyszóval a Fiú vezet jebizonyára éhes maradt volna, ha nem gyámkodik felette Krutyikov, akikimondottan ebb l a célból foglalt mellette helyet.

Ebéd közben a mesterséges hold dolgairól beszéltek, s a tervekr l,hogy egy egész flottára való Hiuszt építenek, s beszélgettek amesterséges holdakon dolgozó, levelez egyetemi hallgatók számárasugárzandó külön tévékonzultációkról. Mahov panaszkodott a nehézfelfogású ellátókra, akik a sísport technikájáról küldtek egy egész ládáravaló mikrofilmet. Striner nevetve elmesélte, hogy valaki egereket hurcoltbe a Ciolkovszkijra. „Most könyörgünk, hogy küldjenek egy macskát is.Élményszámba men attrakció lesz, ahogy a macska kergetni fogja azegeret a súlytalanság állapotában." Sokat beszéltek a csodálatosindonéz együttes hangversenyér l, a szverdlovi Qadalov mindnyájukatmegrázó új szimfóniájáról, az Út a csillagokhoz cím l. Sokattréfálództak, nevettek. Egy szó sem esett arról, hogy nemsokára milyenmegpróbáltatásokban lesz része a Hiusz legénységének.

Jermakov az órájára pillantott, Mahov pedig sietve felemelkedett.- Ideje mennünk, barátaim. Mindnyájan gyorsan felálltak, s búcsúzni kezdtek. Mahov sorban

mindegyik rhajóssal kezet szorított, s Bikov nyugtalanul vette észre,hogy hirtelen beesett, elsárgult az arca. Stirneren nem lehetett ilyenkönnyen észrevenni a felindultságot.

- Ne feledjétek - figyelmeztette ket Jermakov -, hogy legalább ötvenkilométerre távolodjatok el t lünk, különben er sen megpörköl dhettek.

- Jól van, miattunk ne izgulj! - dünnyögte válaszul Mahov. – No,akkor... a viszontlátásra! Sok sikert!

Zsinórt tartó kezét gyorsan váltogatva kiaraszolt a folyosóra. Stirnerüdvözlésként integetett, majd követte. Nagy csattanással lezárult akivezet nyílás. Csend köszöntött be.

- Végül is nem meséltünk nekik az rbéli támadásról - jutott hirtelenJurkovszkij eszébe.

Jermakov szórakozottan ránézett.- Nem meséltük el... Egyébként ez most nem fontos. Kérem,

készüljenek fel... Szpicin, menjünk!Bikov suttogva kérdezte Daugétól.- Mihail Antonovics talán itt marad?- Igen. A parancsnoki poszton neki most semmi dolga... - Dauge

megrázta fejét, mintha valamilyen gondolatokat hessegetne el, smegkérdezte: - Mindenki a helyén van?

Mihail Antonovics és Jurkovszkij már a karosszékekben ültek, s abiztonsági övekkel bíbel dtek. Dauge segített Bikovnak, hogybekapcsolja magát, leszedte a zsinórokat, s határozatlanul megállt.

- Nos? Mire vársz?! - kiáltott rá ingerülten Jurkovszkij.- Tíz percünk maradt - hallatszott Jermakov hangja.Dauge sietve elfoglalta helyét. Ismét csönd köszöntött be. Bikov lehunyta szemét, s megrohanták

az emlékek. A sötét közép-ázsiai éjszaka, a homályosan világító ruha,friss kölni illat... s egy kedves, végtelenül kedves és gyöngéd arc. Milyenrégen is volt ez! Torka egyszerre összeszorult, s kétszer-háromszornagyot nyelt.

- Megkezdtük az ereszkedést! - horkant rekedten a hangszóró. A padló megremegett a lába alatt, s a karosszék támlája nehéz

súlyként feszült a vénáknak A reaktorok növekv üvöltése fülébecsapott, s betöltött mindent.

Mahov és Stirner a „bolygóközi taxi" kerek ablakához tapadvamegpillantották, ahogy a Vénusz hatalmas, narancsszín korongja el ttesetlenül, fekete medúzához hasonlóan szétterpeszked rhajó alólhalovány láng csapolt ki. Majd vakító, lila fény gy lt ki. Amikor ismétkinyitották a szemüket, már nem látták a Hiuszt. Csupán apró, ködszerfelh cske úszott azon a helyen, ahol a rakéta az el bb volt.

„Életünk tele van meglepetésekkel..."

A Hiuszon senki nem áltatta magát azzal, hogy leszállásuk gyors éskönny lesz. Jermakov annak idején, amikor beszámolt a Tahmaszib-expedícióról, elmondta, milyen nehéz volt irányítani a rakétát a Vénuszlégkörében, hogyan hánykolódott, mint forgács az örvényl vízben,milyen emberfeletti er feszítésbe került, hogy a rakétát a hajtómnyílásaival lefelé tartsák. Vad szelekr l, a száz fokra felizzott talaj fölöttvágtató jeges viharokról számolt be. Ilyen körülmények közötthasználhatatlanok, s t veszélyesek voltak a legkorszer bb

giroszkópberendezések, melyek nyugodtabb légköri körülmények közöttautomatikusan a megadott helyzetben tartották az rhajót, nemengedték, hogy dülöngéljen, forogjon, átforduljon... Nem maradt máshátra, mint hogy a Hiusz a mesterséges holdak nem túl pontos ésállandóan megszakadással fenyeget irányjelzésére támaszkodjon. Ameteoritvéd berendezések rádiólokátorai a Vénusz légköri, elektronikusmez iben nem m ködtek, s az rhajó hatalmas testével bármelypillanatban rázuhanhatott valamelyik sziklás csúcsra. A viharok ésforgószelek még er teljesebben sodorták a Hiuszt, mint a többi rhajót,mert bár alakja kissé megkönnyítette a „fenékkel lefelé" ereszkedést,azonban igen távol volt attól, hogy áramvonalasnak nevezhessék.

És mégis, mindezek ellenére egyedül a Hiusz számíthatottkomolyabb eséllyel arra, hogy sikeres leszállást hajtson végre aVénuszon. Alkalmas volt rá, hogy rendkívül lassan ereszkedjék le,centiméterr l centiméterre, ismét felemelkedhetett, s megkísérelhettemás helyen az újabb leszállást, amire még a legjobb atomhajtású,impulzív rakéta sem lett volna képes korlátozott üzemanyag-készletével.Jermakov a „légkörrel rendelkez bolygók urának" nevezte el a Hiuszt, smost ezt be kellett bizonyítaniuk.

- Semmiség, semmiség az egész - dünnyögte Mihail AntonovicsKrutyikov, s immár tizedszer ellen rizte, elég szilárdan tartja-e t akarosszékbe rögzít biztonsági öv. - Semmiség az egész, mindenremekül sikerül, higgyék el nekem. Talán egy kicsit rázni fog... Viszontképzeljék csak el, mekkora fordulat kezd dik a' világ r meghódításánaktörténetében a Hiusznak ezzel az útjával!

- Eljövend megpróbáltatásainkat látva szerfölött vigasztal ez agondolat - riposztozott deklamálva Jurkovszkij. - De még mennyire...szinte hallom, Krutyikov, az a bizonyos, tudják? aki az els rrepül teretépítette a Vénuszon!

- Csak rendben leszálljunk- suttogta a fogai között Dauge.Mihail Antonovics el húzta üres pipáját, s töprengve szívni kezdte.- Csak miel bb elkezd dne! - mondta. - Mennyire más ez, mint

korábbi utaink, igaz, barátaim? - Igaz - felelte Dauge. - Szent igaz, Mihail Antonovics. Amikor légkör

nélküli, nyugodt bolygókra szállsz le, egészen másképp érzed magad.- Ml-é-é-ért? - nyögte ki nagy nehezen Bikov, s közben arra gondolt,

vajon a többieket is kerülgeti-e a hányinger, s szédülnek-e.- Azért, mert olyan pilótákkal, mint Jermakov és Szpicin, start és

leszállás közben is nyugodtan alhatsz, olvashatsz, sakkozhatsz...Másutt! De nem itt, a Vénuszon.

- Igen - sóhajtott Krutyikov -, nem a Vénuszon...- Unom már a savanyú fecsegéseteket! – gurult dühbe Jurkovszkij. -

Mit nyikorogtok? Tartsátok meg magatoknak élményeiteket! Vegyetekpéldát Bikovról, egészen zöld, de tartja magát, legalább hallgat.Gyerünk, barátaim, énekeljünk!

Ebben a pillanatban a hangszóróból felcsendült Jermakov izgatotthangja:

- Figyelem!A padló nyomban meglódult, s lassan átfordult.

Abból, ami az ezt követ három-négy órában történt, Bikovnakcsupán néhány zavaros, összefüggéstelen emléke maradt. Kés bbpedig sehogy sem tudta felidézni, hogyan követték egymást azesemények. Ha jól emlékszik, Jurkovszkij még oda tudott kúszni azoxigénpalackkal Daugéhoz, miel tt a geológus feje ájultan hullottmellére. Szpicin ijeszt , a felismerhetetlenségig elváltozott hangja,melyen közölte, hogy Anatolij Boriszovics betörte a fejét, már azutánharsant, amikor egy hatalmas, vad rángás nyomán elszakadt a Bikovot akarosszékhez rögzít öv. Hogy ezután mi történt, arra már nememlékezett. Titokzatos er k játszottak a Hiusszal, a régi mondás: „mintegy béka a futball-labdában" azonban csak akkor jutott eszébe, amikor abiztonsági öv szakadt végét kezében szorongatva átrepült a fülkén, snagy lendülettel hátával a fal borításának vágódott. A rugalmas borításvisszalökte. Ekkor úgy érezte, hogy egy kis id re elveszítette azeszméletét, mert váratlanul azt vette észre, hogy valaki ismét szorosanodaer sítette a karosszékhez. S arra sem emlékezett, hogyan került atérde közé a könny palack, az aktivizált ózonnal... hogyan s mikor voltaz, amikor Jurkovszkij vérbe borult arccal, ernyedten lógott karosszékeövén... Mihail Antonovics a vállánál fogva rázta t, Bikovot, és valamitkiabált a fülébe... Mindez sárgászöld ködön keresztül villogott azagyában, az eszméletvesztés és a hányinger rohamai között... Amennyezet oldalt fordult, majd villámgyorsan visszakerült a helyére,azután ismét lezuhant, s feltartóztathatatlan er vel feszült lábuknak apadló. Néha egy-egy percre csönd köszöntött be: ilyenkor Bikovhátravetette fejét, száját kitárta, s szaporán és mélyeket lélegzett. Az

rhajót hirtelen ismét megdobta valami, s kezd dött elölr l az egész.Közben a csend fülsiketít üvöltéssel váltakozott. A néma csendbencsak a reaktorok tompa zúgása hallatszott, ami nem nyomta el sem anyögéseket, sem tréfálódzásukat. Igen, ezeknek a sokat próbált, rbélifarkasoknak volt akkor is erejük, hogy tréfáljanak, Bikov azonbanegyetlen tréfájukra sem emlékezett. Teljességgel lefoglalta az az érzés,ami meggy déssé érlel dött benne, hogy a következ lökés végképpkirázza bel le a lelket. Id l id re eszébe jutottak társai a parancsnokifülkében, már sebesülten látta ket, a m szereket pedig darabokratörve, s azt képzelte, hogy az rhajó így nagy magasságból zuhan ahegyes, meredek sziklákra. A Hiusz, sebességét er teljesen csökkentve,nagy erej légköri áramlásba került, mely a céltól oldalt sodorta, sJermakovnak és Szpicinnek minden erejére szüksége volt. hogy az

rhajót a rádió által megadott irányban tartsák. Mint ahogy kés bbSzpicin elmondta, életében még sohasem kellett ilyen borzalmaskörülmények között leszállnia.

Hirtelen nyugodt csend köszöntött be. Teljes és tagadhatatlancsönd, melyet apró vibráció, egyetlen hang, egyetlen rezzenés semsértett meg. Úgy zúdult ez a csönd az eltompult rhajósokra, mint derültégb l a villámcsapás. Bikovnak úgy t nt, hogy maga az id állt meg.Még mindig színes foltok úsztak a szeme el tt, veríték-patakokcsordogáltak testén, keze-lába remegett. Kés bb különös közöny vettrajta er t, halálos vágy fogta el, hogy kinyújtsa lábát, és aludjon, aludjon,aludjon... Lehunyt szemhéján keresztül is érezte, hogy mozdult meg s

állt fel Jurkovszklj, tett néhány bizonytalan lépést, tenyerét végighúztaarcán, majd értetlenül meredt vért l maszatos ujjaira.

- Mi van veled? - kérdezte halkan Dauge.- Sem-mi... - Jurkovszkij összeráncolta homlokát, s megrázta fejét. -

Azt hiszem, az orrom... Fáj a szemem...- Pfuj! - sóhajtott Mihail Antonovics. - Ez volt aztán a tánc, szó se

róla! Jurkovszkij felemelte a kezét, tett néhány tornagyakorlatra

emlékeztet kézmozdulatot, majd hirtelen megdermedt.- Barátaim! - kiáltott fel. - A Vénuszon vagyunk... s élünk! A Hiusz

egészben maradt, az ördögbe is! Dauge! Kelj fel! Érted, a Vénuszonvagyunk...

- Korai még az öröm - állította meg Dauge. - Azt hiszem, valamitörtént Anatolij Boriszoviccsal...

- Igen, én is hallottam Szpicin hangját – er sítette meg Krutyikov.- Menjünk? A parancsnoki fülkéhez indultak, az ajtó azonban kitárult, s

Jermakov jelent meg a küszöbön, sápadtan, átizzadva, bebugyoláltfejjel.

- Mindnyájan éltek? - Gyorsan végigpillantott társain.- Mindnyájan - felelte Dauge.- Köszöntelek benneteket a sikeres leszállás alkalmából! Mindenkihez külön odalépett, és megszorította a kezét.- És Bogdan? - kérdezte Mihail Antonovics.- Alszik.- Hm...- Led lt, mint akit leütöttek.- Nincs mit csodálkozni - nevette el magát Krutyikov. - Ilyen három és

fél óra után... Magam is alig állok a lábamon.- Érdekelne, mi van a Fiúval. Nem szakadt le? - kérdezte Bikov.- Kiszállunk? - javasolta nem túl nagy meggy déssel Jurkovszkij.- Nem. - Jermakov még egyszer végignézett a legénység tagjain, s

megismételte: - Nem. Semmi esetre sem. Hozzátok rendbe magatokat,és pihenjetek! A kiszállásra úgy négy óra múlva majd visszatérünk,amikor megkapjuk a kinti laboratórium összes adatait. Kapcsoljátok beaz ionizátorokat, mosakodjatok meg, és alvás!

- Jó lenne enni valamit... - jegyezte meg gondterhelten MihailAntonovics.

„S egy kupica konyak sem ártana" - gondolta Bikov.- Ahogy akarjátok. Ami engem illet, veszek egy fürd t, s be az

ágyba... Alekszej Petrovics, segítsen Bogdannak, hogy eljusson akajütjébe, rendben?

- Értettem, Anatolij Boriszovics. Nem, nem úgy történt az egész, ahogy Bikov feltételezte. Jóval

egyszer bben és jobban ment minden. Amikor félóra múlva alaposanmegfürödve s még vörösebben, mint szokott, bebújt a leped alá, Ismétmaga elé idézte az ashabadi kis házat... Boldog mosoly áradt szétarcán, s elaludt.

Mint mindig, ezúttal is Dauge ébresztette. Johanics sovány arcamegnyúlt, fekete szeme beesett, s lázasan csillogott.

- Öltözz, Alekszej! Vedd föl a különleges véd öltözetet, s gyere be atársalgóba! - közölte vele rekedt hangon. - Nemsokára kiszállunk.

Kiszállnak! A gondolat, hogy azon a bolygón van, mely annyi bátorember pusztulását okozta, éles késként hasított agyába. Most kezd dikmajd a lényeg, amiért idejöttek...

Bikov sietve felöltözött, a beépített szekrényb l el vette a különlegesvéd öltözetet, s magára húzta. A legénység tagjai már mind atársalgóban voltak, az asztal körül álltak, szpektrolitsisakjukathátravetették, s némán egymást vizsgálgatták. Jermakov szeme tágranyílt, s úgy ragyogott, akár egy macskáé. Mihail Antonovics üres pipájátszívta.

- Kávét? - kérdezte Bikov egyik jükhöz sem fordulva.- Azt gondolom, majd kés bb - mondta homlokát ráncolva

Jurkovszkij. - Nincs értelme húzni az id t, menni kell. Hallatlan dolog: ötóra telt el a leszállás óta, s még ki sem nyitottuk a bejárati ajtót!

- Induljunk! - invitálta egyszer en Jermakov.- Fegyverek? - Bikov a parancsnokra pillantott.Az bólintott, s görnyedten kilépett a folyosóra. A többiek is követték.

Bikov a korlátba kapaszkodva felrohant a lépcs n. Egy perc múlvagéppisztollyal a nyakán, s két gránáttal az övén csatlakozott társaihoz.

- A hódító Alekszej! - tréfálkozott rajta Szpicin.Jurkovszkij csak a homlokát ráncolta. A kijárati ajtó melletti keszonkamrában szorongtak. Bogdan

légmentesen bezárta maga után az ajtót.- Sisakokat fel! - adta ki a parancsot Jermakov.Bikov ett l kezdve nem látta bajtársai arcát, s ez kellemetlenül

érintette. Felzúgott a szivattyú, elmozdult a manométer mutatója.Jermakov megfogta az ajtó fogantyúját. A nehéz acéllemezfélrecsúszott. Az ajtó megremegett, s valamiféle undorítóan zsíros,sárgásszürke iszap ömlött hangos cuppanással a lábuk elé. S éstapadós volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fénye aranyszínlángocskákkal villogott a felületén. Ez annyira váratlanul érte ket, hogyaz els pillanatban egyik jük sem mozdult. Majd Jurkovszkij elfojtottkiáltással el revetette magát. Bikov azonban megel zte. Megragadta akijárati ajtó szegélyét, és teljes erejéb l próbálta tolni. Lába meg-megcsúszott az iszapban, térdre zuhant. Odaért azonban márJurkovszkij és Dauge, majd hátuknak feszült Bogdan és MihailAntonovics is. A borítólemez puha cuppogással megmozdult, a helyérecsúszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyú indítógombját.

Mindnyájan kiegyenesedtek. Lábuk alatt zavaros iszap folyt szét,z áradt bel le. Bikov felemelte géppisztolyát, öltözéke ujjával

megtörölte a fegyver markolatát, s belenézett a cs be. Majd gondosanletisztogatta összemaszatolt térdét.

- Ha jól látom - hallatszott a fülhallgatóban Dauge hangja -, ezegyáltalán nem homok.

- Valóban nem nagyon hasonlít a sivatagra - er sítette megJurkovszkij. - Ezt még én is meg tudom állapítani, noha nem vagyokszakember.

Jermakov leguggolva vizsgálgatni kezdte a sáros pocsolyát.

- Ha a tréfálódzást egy kés bbi, megfelel bb id re hagyjuk -jelentette ki -, akkor hajlok arra, hogy feltételezzem, a Hiusz egymocsárban ereszkedett le.

- Mégpedig fülig - értett vele egyet Jurkovszkij. – De akkor hol asivatag?

- Életünk tele van meglepetésekkel - sóhajtott Krutyikov.- Tessék, szép kis slamasztikába vitt bennünket Stirner az

irányjeleivel!- Mi köze ehhez Stirnernek?- Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerül ebbe az ingoványba... -

kezdte Bogdan.Jurkovszkij türelmetlenül vállat vont.- Mi sem egyszer bb! Kimászunk a fels nyíláson, s megnézzük. Kilépett a keszonból, s rozsdás, olajos foltokat hagyva a m anyag

padlón, felkapaszkodott a tehernyílás sz k el terébe.- Mocsár a Vénuszon! Gondoljátok csak meg! - dünnyögte Mihail

Antonovics. - Micsoda meglepetés! A fels nyílást óvatosan nyitották ki, készen arra, hogy bármely

pillanatban ismét becsapják. Semmi borzasztó nem történt. Vékonysípolás hallatszott - az el térbe betört a küls atmoszféra, majd mindenelcsendesült.

- Hurrá! - örvendezett nyugodtan Jurkovszkij. - Minden rendben.Nyissátok ki!

A zárófedél nagy csattanással elmozdult. Az elöl álló Jermakovkihajolt a résen. A háta mögött, lábát türelmetlenül váltogatva,szorongott Jurkovszkij és Mihail Antonovics. Dauge, aki közéjükfurakodott, érthetetlen kiáltással húzódott vissza.

- Hát igen - szolalt meg valaki. - Nagyon, nagyon érdekes... Semmit nem láttak. A Hiuszt rebeg , teljesen áthatolhatatlan, sárga

köd vette körül. Lent, úgy másfél méterre, tompán csillogott az ingoványfelszíne. A csendben elmosódott hangok hallatszottak, elfojtottköhögésre, bugyborékolásra emlékeztettek. Az rhajósok sokáig álltak, svizsgálgatták a kig zölgés zavaros, szes hullámait. Néha úgy látták,hogy árnyak suhannak el el ttük, torz, szürke alakok rajzolódnak ki,azonban újabb és újabb ködrétegek törtek el , s mindez elt nt.

- Ebb l elég volt - szólalt meg végül Jermakov. - Már káprázik aszemem. Igénybe kell venni az infravörös technikát. - Kiegyenesedett ésfölpillantott. - Aha, a Fiú, azt hiszem, a helyén van!

- Alaposan belemerültünk... - Szpicin, aki mellével a nyílásperemének d lt, nyugtalanul hol az egyik, hol a másik oldalra forgattafejét. - A reaktorgy k tövig belesüppedtek az ingoványba.

- Semmi vész, egy kicsit körülnézünk, majd megkíséreljük afelemelkedést.

- S ha az rhajó még mélyebbre süllyed? Az infravörös technika semmi támponttal nem szolgált. A képerny n árnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol

süppedékesnek, hol alaposan ledöngöltnek, hol porhanyósnakbizonyult...

- Gyerünk, menjünk ki! - javasolta Jurkovszkij. – ott majd meglátjuk,mit tegyünk.

Ugrani készült, Bikov azonban vállon ragadta- Mi van? - kérdezte némi ingerültséggel a geológus.- Életünk tele meglepetésekkel - mondta Bikov. – Én megyek

els nek.- Miért maga?Bikov némán a géppisztolyra mutatott.- Elég volt már Lord Roxton szerepéb l! - Jurkovszkij ellökte Bikov

kezét.- Bikovnak igaza van - mondta Jermakov. - Kérem, engedje át,

Vlagyimir Szergejevics!- Nem értem...- Engedjen el re engem és Bikovot. Három perc múlva visszatérek... Mindnyájan tudták, hogy az el írások szerint a parancsnok nem

hagyhatja el els nek a hajót, ha ismeretlen helyen szállnak le. Azonbanmegértették Jermakovot. Jurkovszkij szótlanul félrelépett. Bikov gyorsmozdulattal kibiztosította géppisztolyát, s Jermakov után ugrott. Lábatérdig süppedt a híg latyakba.

Harmadik rész

A mocsárban

Mocsár a Vénuszon... Az rhajósok számára abszurdabb dolog, mintpálmaligetek a Holdon vagy egy tehéncsorda az aszteroidák csupaszcsúcsain. Lángoló égbolt helyett tejfehér köd és híg iszap a száraz,perzsel en forró homok helyén. Ez alaposan rácáfolt a régótameggyökeresedett vélekedésekre, s önmagában már ez is els rendfontosságú felfedezésnek számított. Ugyanakkor hihetetlenülbonyolította a helyzetet, ugyanis mindez teljesen váratlanul érte ket.Mert semmi nem rontja el úgy egy komoly vállalkozás esélyeit, mintvalami váratlan dolog. Még a Góbi sivatagi terepjárók bátor vezet je, akikevéssé volt jártas a Vénuszról született tudományos elméletekben, séppen ezért egyáltalán semmiféle elképzelése nem volt a bolygóról, még

is alaposan elbátortalanodott: az a kevés, amit a nyitott bejárati résenát megpillantott, egyáltalán nem felelt meg a sivatagi szakért és vezetfeladatának, amire pedig készült. Ami a legénység többi tagját illeti, ktermészetesen szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a dolgokat, így aváratlan helyzet még inkább aggasztotta ket. Nem mintha a pilóták és ageológusok nem lettek volna felkészülve a legkülönböz bbnehézségekre és kudarcokra. Mindegyik jük tisztában volt vele, hogy aHiusz óriási sebessége mellett a leszállás helye akár több ezerkilométerre is lehet a Golkondától; a Hiusz leszállhatott volna a hegyekközött, ahol felfordulhatott, s t össze is zúzódhatott volna a sziklákon.Mindezeket a nehézségeket és kudarcokat azonban el re számításbavették, s éppen ezért ezek nem voltak olyan borzasztóak, még akkorsem, ha pusztulással fenyegették ket. „A nagy ügyek mindigkockázattal járnak - ez volt Krajuhin kedvenc szavajárása -, s akiknagyon félnek a haláltól, azokkal nincs közös utunk." De ilyet, hogymocsárra találjanak a Vénuszon!

Kitartásuk és óriási tapasztalatuk ellenére az rhajósok csaknehezen tudták leplezni egymás el tt elhatalmasodó nyugtalanságukat.Hivatásuk arra tanította ket, hogy az ilyen helyzetekben legyenekfegyelmezettek. Viszont mindegyikük jól tudta, az expedíció sorsa éséletük most egy sor, egyel re ismeretlen körülményt l függ. Mindegyikükfejében újabb és újabb kérdések vet dtek fel. Vajon sokáig tart-e amocsár? Mi is ez voltaképp? Át tud-e rajta törni a Fiú? Nem fenyegeti-ea Hiuszt az a veszély, hogy még mélyebbre süllyed vagy átfordul, ésakkor végleg elmerül? Megkockáztathatják-e, hogy újból a magasbaemeljék az rrepül t, s megkíséreljenek egy másik helyen leszállni?

Nem sokkal a start el tt Dauge azt mondta Krajuhinnak: „Csakérjünk szerencsésen földet, ott majd még a poklon is átverekedjükmagunkat." Mindnyájan tudták, lehet, hogy a poklon is át kellverekedniük magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyenlesz - zavaros, kiismerhetetlen és bugyborékoló?...

Mint már elmondtuk, Bikovot éppen rosszul informáltsága folytánegészen más dolgok nyugtalanították. Az expedíció sorsa miatt nemnyugtalankodott, mert bízott a Hiusz csodálatos képességeiben, s ami alegfontosabb, társaiban, f képp Jermakovban, kinek hangjában még azavar árnyéka sem érz dött. Bikov számára a váratlan esemény csupánkaland volt. Rendkívül hízelgett neki, hogy Jermakov az oldatára álltJurkovszkijjal a bejáratnál kirobbant apró összezördülésben.

Bikov nagy nehezen húzta ki lábát a tapadós dágványból, s néhánylépést tett Jermakov nyomában. A parancsnok megállt és hallgatózott.

, sárgás félhomály vette körül ket. Csupán a zsírosan csillogóingovány egy darabját látták, viszont annál többet hallottak. A láthatatlaningovány különös hangokat adott. Rekedten sóhajtozott, köhögött,szortyogott. Tompa nyögések jutottak messzir l hozzájuk, majd mélymorgás és elnyújtott, magas hangú zúgás hallatszott. Minden bizonnyalezeket a hangokat maga a mocsár keltette. Bikov azonban rögtönfantasztikus él lényekre gondolt, akik elbújhattak a ködben, és sietvemegtapogatta az övében a gránátokat. „Ha ezt elmesélem otthon a góbi-expedícióbelieknek - gondolta-, nem fogják elhinni!" Hirtelen rátört amagány érzése. Hátrapillantott, a Hiusz sötét tömbjére, s géppisztolyátel retartva, Jermakov után indult.

Tik... tik-tik... tik... - kopogott félénken s alig hallhatóan asugárzásmér . „Semmi vész, nem több mint ezer röntgen" - nyugtatgattamagát, s nyomban el is feledkezett err l, amikor szilárd talajt érzett alába alatt. Lehajolt, s szabad karjával tapogatózott maga el tt. Akig zölgés könny ködén át, a mocsár rozsdás, olajos felszínéb lszögletes, iszapborította tömbök emelkedtek ki.

- Ml újság magánál?- hallatszott Jermakov hangja.- Egyel re... semmi különös - felelte Bikov -, minden rendben.

Nagyon süppedékes a talaj. A lábam alatt kövek vagy talánszikladarabok...

Csúszkálva és botladozva átmászott az érthetetlen tömbökön. Alába alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj...

- Er sen húz le? - érdekl dött Jermakov.- Nem - felelte Alekszej Petrovics, s derékig beleszakadt az

ingoványba.

„Nehogy véletlenül elsüllyedjek..." - villant át agyán a nyugtalanítógondolat. Ebben a pillanatban géppisztolyának csöve valami szilárddologhoz ért. Bikov csodálkozva pillantott oda. Útjukat apró, érdes kissziget keresztezte, peremét csillogó csík szegélyezte.

- Anatolij Boriszovics! - hívta segítségül a parancsnokot Bikov.- Igen?- A továbbiakban a mocsár ki van aszfaltozva.- Nem értem. Odamegyek.- Azt mondom, hogy innent l aszfalt borítja a mocsarat.- Félrebeszélsz, Alekszej? - hallatszott Dauge izgatott hangja. A

legénység többi tagjával együtt a rakéta nyitott nyílásánál állt, s afelderít k minden egyes szavát értette.

- Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takír a sivatagjainkban. Bikov a háta mögé lökte géppisztolyát, s kezével a szilárd talajba

kapaszkodott. Az ingovány elnyújtott, szívó hangot hallatva elengedtetestét. Letérdelt, négykézláb odébb kúszott a szilárd szigetecskeperemét l, s felállt.

...Tik...tik...tik...- Igazi, szilárd aszfalt, Anatolij Boriszovics. Állok!- Talán ez a partja? - kérdezte Jermakov, hangjában titkolt

reménnyel, és közelebb jött Bikovhoz.- Nem tudom... nem, nem part. Mintha a mocsár kérge lenne.Jermakov lehajolt.- A vastagsága körülbelül harminc-harmincöt centiméter - állapította

meg.- Tudom, hogy mi ez - avatkozott hirtelen közbe Krutylkov. - Hiszen a

Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le...- Az ördögbe is! - hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjához

kapott. - Hiszen ez...- Összeszáradt ingovány, semmi kétség – er sítette meg Jermakov. -

A fotoreaktor kiégette a vizet bel le, s kéreg keletkezett. A Hiusz pedigleszállás közben áttörte.

- Valami ilyesmi - értett velük egyet Bikov. A kéreg peremén lépdelt, sérdekl dve szemlél dött - Széles, mint a Vörös tér, s egyenes, akártáncolni is lehet rajta. Át- meg átjárják a repedések.

- A Fiú átjut rajta? - érdekl dött Jermakov.Bikov hanyagul válaszolt:- A Fiú mindenütt átjut.- ...Tik... tik-tik... tik-tik...- Nos, barátaim... Visszatérek. Úgy gondolom, a legénység kiszállhat.

Jurkovszkij és Szpicin, menjenek Bikovhoz.- Értettük!- „El re, világ r meghódítói!" - dudorászta gúnyosan Jurkovszkij,

miközben kimászott a nyíláson. - Ej, Bogdan, vigyázz magadra!- Én? - kíváncsiskodott sért dötten Dauge.- Mi hozzáfogunk a talajminták és a légkör elemzéséhez, s

megvizsgálunk egyet s mást...- Rendben, Anatolij Boriszovics.- Mihail Antonovics - intézkedett Jermakov, miután felmászott a

zsilipkamrába -. menjen tel a parancsnoki fülkébe, s próbálja meg a

lokátorral végigtapogatni a környéket... Bikov elvtárs, most tart magáhozJurkovszkij és Szpicin. Maga a parancsnok. Próbáljanak eljutni a szilárdterület küls pereméig. Tovább ne menjenek.

- Értettem. „Helyesen döntött - gondolta Bikov. - Ostobaság lenne vakon, nyakig

belemerülve kúszni az ingoványban, amikor van egy infravörössugárvet vel ellátott terepjárónk. Igaz, a terepjárót még le kell emelni..."

Valahol a közelében félhangon Jurkovszkij szitkozódott. Bogdanfojtott hangon súgta:

- Jobbra, Vologya, jobbra... Néhány perc múlva lassú, cuppogó hangok hallatszottak, s két

szürke alak bukkant el a ködb l.- Hol vagy, Aljoska? Az ördögbe, az orromig se látok... Mi az, még

nem faltak fel a helybéli szörnyek?- Az úristen megkegyelmezett - dünnyögte Bikov, s mindkett jüknek

segített, hogy kimásszanak a „takírra”. Jurkovszkij dobbantott néhányat, a kéreg szilárdságát próbálta.

Bogdan iszappal befröcskölt sisakját törölgette a szeme el tt, smegjegyezte:

- Kár volt, mondom nektek...- Micsoda?- Kár volt Vénusznak nevezni.- Mit? Vagy úgy... - Bikov vállat vont. - Tudod, nem a név a lényeg.Jurkovszkij felnevetett. Kényelmesen lépkedtek, átugrálták a széles repedéseket,

melyekben füstölt az ingoványos, híg iszap.- Bogdan! - szólalt meg suttogva Bikov. - Hiszen a mocsár sugárzást

bocsát ki magából... Hallod?...Tik, tik-tik, tik-tik...- Hallom. Ez semmiség. Nagyon érzékenyek a mér szereink.- Minden, ami a fotoreaktor alá kerül, sugárzást kell hogy

kibocsásson - magyarázta kioktató hangon Jurkovszkij. - Ez világos méga...

- Várjatok csak! - Bogdan felemelte a kezét.Megálltak. Csak elmosódottan hallották Jermakov és Dauge hangját

a recseg fülhallgatóban.- Milyen messzire kerültünk a Hiusztól, mit gondoltok? - kérdezte

Szpicin.- Úgy hetven-nyolcvan méterre - felelte gyorsan Bikov.- Úgy. Tehát a rádiótelefonjaink csak ekkora távolságig hatékonyak.- Elég kevés - jegyezte meg J urkovszkij. – Bizonyára az ionizáció az

oka.- Igen......Tik...tik-tik...tik...tik... Továbbmentek. Az üvöltés, bugyborékolás és süvítés egyre er sebb

lett. Valahol elöl, jobbról, hangos horkantás hallatszott.- Pfuj! Ágyúk dübörgését hallom... - mormogta Jurkovszkij.- Hát így állunk! Az ingovány tetején a fotoreaktor által kiégetett hatalmas, kerek

lepény lankásan ereszkedett vissza az iszapba. S mögötte rögtön

különös, sápadt-szürkés növények szeszélyes körvonalai rajzolódtak ki aködben. Karnyújtásnyira voltak t lük - alig tíz lépésre, a kig zölgésfehéres hullámai azonban állandóan megváltoztatták és eltorzítottákarculatukat, hol ezt, hol azt a részüket mutatva meg, vagy beburkolvaáthatolhatatlan félhomályba, és így sehogyan sem tudták olyan alaposanszemügyre venni ket, ahogy kellett volna.

- Vénuszi erd - suttogta Jurkovszkij, oly különös kifejezéssel, hogyBikov bizalmatlanul sandított rá.

- Igen... vénuszi. Szerintem ronda egy dolog - fejezte ki Bogdankrákogva a véleményét.

- Hallgass, Bogdan! Butaságot beszélsz... Hiszen ez élet! Az élet újformái! És mi, mi felfedeztük ezt...

- Azt hiszem, ez megint csak az élet egy újabb formája - morgottBikov, s nyugtalanul méregette a t lük nem messze, a kéreg pereménhirtelen megjelent nagy, sötét foltot.

- Hol? - fordult meg hevesen Jurkovszkij.- A folt elt nt.- Úgy láttam... - kezdte Bikov, azonban mély, tompa üvöltés

szakította félbe szavait. - Halljátok?- Valahol itt van, a közelben... - Szpicin kezével jobb felé bökött.- Igen-igen, nem messze. Tehát valóban láttam...Bikov lassan el húzott az öve mögül egy gránátot, s nyugtalanul

körbepillantott.- Nagy? - kérdezte Szpicin.- Nagy... Ismét üvöltés harsant, most már egészen közelr l. Egyetlen földi

él lény sem lett volna képes ilyen hangot hallatni - mesterségeszsziréna hangjára emlékeztet zúgás volt, s ugyanakkor tele volt

fenyegetéssel.Bikov összerezzent.- Szépen b g... - állapította meg halkan.- Nosza, menjünk oda és nézzük meg! – javasolta rekedt hangon

Jurkovszkij. - Bezzeg a Mars! Milyen jóságos és kellemetes bolygó! Készüdülés!

...Tik...tik-tik., .tik-tik...- Nem, nem kell odamenni - vélekedett Szpicin. - Fölösleges

legénykedés...Bikov hallgatott.- Fél? Akkor egyedül megyek... - Jurkovszkij határozottan el reindult. Az egész villámgyorsan játszódott le. Bikov Szpicinhez fordult, s

ekkor valami súlyos dolog zuhant a száraz szigetre, mintha nedvesfehérnem s csomagot hajítottak volna az aszfaltra. Kerek, sötét lényközeledett a ködb l az rhajósok felé, akkora volt, mint egy jól táplálttehén. Jurkovszkij visszah költ, s elfojtott kiáltással a mocsárba zuhant.Szpicin hátralépett. Bikov egy másodpercre úgy érezte, hogy halotticsend köszöntött be körötte. A dózismér félénk „tik-tik" ketyegésehasított tudatába s ett l magához tért.

- Hasalj! - üvöltötte el magát. Szpicin hasra vetette magát, és még látta, ahogy Bikov hátraugrott,

és meglendítette jobb kezét - egyszer, majd még egyszer. Két, tompán

morajló robbanás süketítette meg. Két narancsszín fellobbanásvilágította meg a ködöt egy kis id re, s a félhomályban kétszer is el nt,majd ugyanolyan gyorsan a ködbe is veszett egy csillogó, nedves test -hatalmas b rzsák, melyet mély ráncok szántottak. Süvítve röpködtek aszilánkok, s szaporán kopogtak az „aszfalton". Azután mindenelcsendesedett.

- Finita la comedia - dünnyögte gépiesen Szpicin, és nagy nehezenfeltápászkodott.

- Hol van Jurkovszkij?! - kiáltotta lihegve Bikov.- Itt... Nyújtsátok a kezeteket... Kicibálták az „aszfaltra" a tet l talpig összemaszatolódott

Jurkovszkijt. A „szépfiú", anélkül hogy egy szót szólt volna, odarohant,ahol három perce a szörny felt nt.

- Semmi - állapította meg csalódottan.Való igaz, a szörny elt nt.- De hiszen itt volt! - Jurkovszkij körbejárta a kis szigetet, néha

megállt, lehajolt, kezével térdére támaszkodott, és a kig zölgésfüggönyén át vizsgálgatta az egymásba fonódó szárak és törzsekhomályos sziluettjét. - Itt volt...

- Elment... elment...- Mintha leveg vé vált volna! - jegyezte meg Szpicin töprengve.- Lehet, hogy nem találta el? - kérdezte Jurkovszkij naivan, s megállt

Bikov el tt, aki gondterhelten vizsgálgatta géppisztolyát.Bikov elnéz n szippantott.- Na jól van, elment, hála Allahnak - zárta le Szpicin. - Vajon mit akart

lünk? Talán ebédelni?- Osto-ba-ság! - jegyezte meg mély értelm en Jurkovszkij. - Meg-le-

ostobaság. Lám, honnan származik a buta elképzelés idegen bolygókemberev szörnyeir l! Rendben, értem, hogy regényírók vagyfilmszerz k ezt teszik, de hogy te is, régi rhajós létedre, Bogdan!...

Némán lépdeltek visszafelé. Nem hallották Jermakov és Daugehangját: bizonyára már visszatértek a Hiusz bels helyiségeibe. Miel ttismét belegázoltak volna a füstölg iszapba, Jurkovszkij némigondolkodás után kijelentette:

- Akárhogy is volt, a Vénuszon mégiscsak van élet. Nagyon érdekes!Csak... biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalálta?

Ez már egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, sel resietett....Tik... tik-tik-tik... tik-tik...

Bikov a fegyverpucolás miatt kissé kés bb tért vissza a társalgóba, sa vita kell s közepére ért oda. Jurkovszkij és Dauge, akiket csak azasztal választott el egymástól, egymással ordibáltak, álluk ingerültenmeredt el re. Krutyikov és Bogdan Szpicin ironikus arckifejezésselhallgatták ket, s id l id re epés megjegyzéseket szúrtak közbe.Jermakov nem volt a társalgóban.

- Akkor mivel magyarázod ezt? - kérdezgette makacsul s szemmelláthatóan nem el ször Dauge.

- Már mondtam neked...- Ezt tudom. Szeretném tudni, miért támadt akkor ránk?- Ki mondta neked, hogy ránk támadt?- Bogdan, de te magad is meger sítetted.

- Szó sincs róla. Egyszer en ránk bukkant. Mi több: biztos vagyokbenne, mindaddig, amíg a mi derék Alekszej Pelrovicsunk nem vágtahozzá a bombáit, nem is sejtette létezésünket!

- Részemr l - jelentette ki Bogdan Szpicin - ezekben az esetekbeninkább hajlok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel, s ezért nagyonhálás vagyok Alekszej Petrovicsnak.

- Nekem pedig - szólt közbe Bikov, s Jurkovszkijra sandított - nemvolt jogom mást tenni. S a továbbiakban is ezt fogom tenni, kérem,jegyezzék ezt meg!

Jurkovszkij megvet en lebiggyesztette ajkát.- Nagyon eltávolodtunk a dolog lényegét l – fordult Daugéhoz. -

Tehát... - Tehát - folytatta Szpicin -, Vlagyimir, te azt állítod, ha a különböz

világok, bolygók szülöttei találkoznak, nem jöhet meg az étvágyukegymásra. Különböz szervezet, különböz fejl dés és a többi, így van?

- Primitíven leegyszer sítve, így - értett egyet vele Jurkovszkij.- Nem tudom... Lehet, hogy igazad van, csak éppen... Emlékszel

Valja Bezuhovra az ellátó részlegb l? Kell hogy emlékezz rá. Volt egykutyája, dakszli és bulldog keveréke; hihetetlenül ostoba állat volt.

Amikor Voronov a Kallisztóról hozott egy fehér gyíkot, ez a hibrid,gondolok itt a kutyára, bemászott a terráriumba, s egy szempillantásalatt leharapta a gyík lábait, még mukkanni sem tudott senki. Igaz, azostoba utána egy álló héten keresztül iszonyatosan kínlódott agyomrával...

- Na ugye... - mondta bizonytalanul Jurkovszkij.Krutyikov és Bikov elkacagták magukat.- Lám, milyen szomorúan ért véget két különböz világ lényeinek

találkozója - zárta le a vitát komolyan Szpicin - a kutyáé a Földr l s agyíké a Jupiter egy bolygójáról.

- De hiszen egy sündisznó el tt is világos... - Jurkovszkij eltöprengett,majd legyintett. – K korszakbeli alakok!

Jermakov lépett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupánkissé sápadtabb a szokásosnál. Az asztalhoz ült, kinyitotta b rkötésnoteszét, és bepólyált fejével föléje hajolt. Mindnyájan elhallgattak,egymásra pillantottak, Bikov kényelmesebben helyezkedett el, s várta,mit mond a parancsnok. - Egy kis figyelmet kérek - szólalt megJermakov. - Meg kell vitatni további terveinket.

Csend lett, még a h gépek zúgása is hallatszott. - Nincs még információm Bikov csoportjától. - Jermakov becsapta

noteszét, s hátrad lt a karosszékben. - Alekszej Petrovics, jelentse afelderítés eredményeit!

Bikov felállt.- Mocsár - kezdte -, nagyon süppedékes mocsár. - A Hiusztól tíz

lépésre... Lassan beszélt, igyekezett, hogy egyetlen részletet se szalasszon el,

s keser en gondolt arra, hogy a geológiai hivatal vezet je egy ilyenbeszámolót üres locsogásnak értékelt volna. Jermakov azonbanfigyelmesen hallgatta, egyetért n bólogatott, jegyzeteket készítettnoteszébe. Bikovot egy kissé meglepte, hogy a parancsnok azismeretlen él lény megjelenését hallva nem mutatott érdekl dést.

Csupán elmosolyodott, amikor Jurkovszkij türelmetlenül fészkel dnikezdett karosszékében, bizonyára tiltakozni próbált a vénuszbeliszörnnyel való összet zésének túlságosan naturalisztikus leírása ellen.

- Nos, ez minden - sóhajtott Bikov.- Tehát minden a feje tetején áll - ismételte meg Jermakov. -

Köszönöm, Bikov elvtárs, leülhet. Dauge Bikovra kacsintott, s az elkomorult „szépfiú" felé biccentett,

Bikov rezzenéstelen arckifejezéssel fordult el.- Nos, akkor... - Jermakov felállt, megérintette fején a kötést, s

elfintorodott. - Összegezzük mindazt, amit tudunk. A Hiusz mindnyájunkszámára teljesen váratlanul egy mocsárba szállt le. Számításaim szerintúgy száz kilométerre délre lehetünk a Golkondától. Nem többre... Amintlátják, a távolság nem nagy.

Más körülmények között elegend lett volna egy nap, hogymegtegyük ezt a távolságot. Azonban...

- Nos, err l van szó - suttogta Szpicin.-...mocsárban kuksolunk. Mi több, a rádiólokációs felderítés alapján,

nem túlságosan biztonságos helyen. Igaz, a mocsarat hegygerinc veszikörül, sziklagy övezi, s ebben a gy ben nem sikerült réstfelfedeznünk,

- Vulkán? - érdekl dött Dauge.- Lehetséges, hogy egy óriási iszapvulkán kráterében vagyunk.

Szerfölött különös vulkán, mert a mocsár vizének elemzése azt mutatja...- Jermakov kinyitotta noteszét. - Nos, hallgassák. Körülbelül azonosarányú keveréke a nehéz és szupernehéz víznek. Jurkovszkij felpattantültéb l. -Tritiumvíz?

- T2O - biccentett Jermakov.- De...- Igen. A tritium felezési ideje körülbelül tizenkét év. Tehát...-Tehát - kapcsolódott szavaihoz Dauge - a mi vulkánunk vagy

nagyon is mostanában keletkezett, vagy létezik valamilyen természetesforrás, mely folyamatosan pótolja a fogyó tritiumot...

„Milyen lehet a szupernehéz hidrogén természetes forrása, azé azizotópé, mely a Földön csak különlegesen felszerelt reaktorokbanjelentkezik?" - Bikov ezt képtelen volt maga elé képzelni. Inkábbhallgatott s tovább figyelt.

- Ez még nem minden - folytatta Jermakov. - A kráter, ha egyáltalánkráter, feneketlen mélység . Legalábbis visszhangos mélységmér nktehetetlennek bizonyult.

- Mekkora a kráter átmér je? - kérdezte gyorsan Jurkovszkij.- A kráter szemmel láthatóan majdnem kör alakú, átmér je közel

ötven kilométer. A Hiusz a kráter északkeleti pereméhez van közelebb;ett l az oldaltól a hegygerincig nyolc kilométer választ el bennünket. Eza helyzet, barátaim.

Jurkovszkij, haját simogatva, felállt. - Egy szó mint száz, több száz méter mély ingovány húzódik

alattunk. Száz kilométer választ el bennünket a céltól, amib l tízkilométer mocsár, a többi sziklás hegyvonulat. Helyesen értem?

- Ez a helyzet - bólintott Jermakov.

- A mocsár fele tritiumvíz. Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, atritium, miközben felbomlik, neutronokat bocsát ki, s a neutronsugárzás,gondolok itt a hosszan tartó neutronsugárzásra, korántsem gyönyör,még különleges véd öltözékben sem.

- Tökéletesen igaza van.- De... Bikov biztosít bennünket, hogy a Fiú átkel a mocsáron. És a

sziklákon?- A Fiú mindenütt átjut - ismételte makacsul Bikov.- Legrosszabb esetben szétromboljuk a sziklákat.- Hm... És mégis azt javaslom, hogy miközben a Fiún útnak indulunk,

hagyjuk a Hiuszt biztonságosabb helyen. Ajánlom figyelmetekbe!Jurkovszkij leült. - Nem hiszem, hogy robbantanunk kellene a sziklákat - kezdte

Dauge -, a hegygerinc nem lehet egybefügg . Egyszer en keresnünkkell egy átjárót, s találni fogunk.

- Kérem, vegyétek még figyelembe - szólt közbe Szpicin -, hogy aHiusz nincs felkészülve a vízszintes repülésre. Nagyon könnyentévedhetünk, s néhány ezer kilométerrel odébb szállhatunk le.Mindnyájan tudjuk, milyenek a légköri áramlások ezen a kedves bolygón.Végül is jobb mocsárban kuksolni, mint sziklákon heverni...

Jurkovszkij vállat vont.- Ha jól értem - szólalt meg az eddig néma Krutyikov -, arról van szó,

hogy mi a kockázatosabb, az, hogy itt maradunk, vagy hogymegpróbálunk kikerülni a mocsárból. Ugye, így van?

- Mi a véleménye? - kérdezte t le Jermakov.- Ha Aljosa... vagyis Alekszej Petrovics kezeskedik a Fiúért, s ha a

geológusok kezeskednek a Hiuszért, akkor mindent úgy kell hagyni,ahogy van.

- Mit jelent az, hogy kezeskednek a Hiuszért? - kérdezte Jurkovszkij.- Vagyis bizonyítják, hogy a Hiusz nem süpped bele ebbe a mélybe, s

nem fordul fel. - A navigátor szájába dugta üres pipáját.Jurkovszkij felállt.-Tehát a Hiusz itt marad - jelentette ki határozottan. - Daugéval

elvégeztük a szükséges méréseket, s úgy érzem, az rhajó elégszilárdan áll. Legalábbis, Mihail Antonovics kifejezésével élve, annak akockázata, hogy belesüppedünk az ingoványba, nem több, mint annak,hogy helyváltoztatás közben esetleg egy sziklára zuhanunk. Tehát aHiusz marad a helyén.

Bikov Jurkovszkijra sandított, aki rezzenéstelen arccal ült.- Menjünk tovább. A Hiuszt nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. Ezért a

Fiúval öt ember indul útnak. Az egyik pilóta itt marad. Szpicin összerezzent, és nyugtalanul Jermakovra pillantott.

Krutyikov kihúzta szájából a pipát.- A Hiuszon hagyom Krutyikovot állandó ügyeletre. Nincs ellenvetés?

Komoly ellenvetésre gondolok... A navigátor széles, jóindulatú arcán látszott, hogy neki van

ellenvetése, de sajnos nem túl komoly.- Nagyszer ! Barátaim, ne vesztegessük az id t. Az elkövetkez

huszonnégy órán belül indulnunk kell.

Igaz, most a vénuszi... id számítás szerint este van, s az induláséjszakára esik, nem hiszem azonban, hogy a sötétség jobban zavarnabennünket, mint most a köd. Menjünk, harapjunk valamit...

-...ami isten kegyelméb l adatott! - sóhajtott Krutyikov.- ... s lássunk hozzá a Fiú felkészítéséhez. Van kérdésünk? A tanácskozás véget ért. Bikov észrevette, hogy társai sorra

igyekeztek kifejezni együttérzésüket Mihail Antonovics iránt, aki valóbanszomorú képet vágott, Jurkovszkij saját kez leg töltött neki egy csészekakaót, Dauge szünet nélkül láthatatlan szöszöket szedett le róla,Szpicin pedig kinyitott neki egy doboz zsírmentes kolbászkonzervet.

- Egyébként - jegyezte meg Jurkovszkij, s villáját beledöfte a hidegcsirkébe - nagy szerencse, hogy a Hiusz kupolájától az ingoványfelszínéig mindössze néhány méter a távolság. Nem kell vesz dnünk ablokkrendszerrel, amir l, az igazat megvallva, személy szerint fogalmamsincs.

- Semmiség - jelentette ki Dauge -, ez egyáltalán nem olyan bonyolults lesz még alkalmad, hogy kitanuld, Vlagyimir, amikor a Fiútvisszatesszük a helyére. Most viszont menni fog magától, ez aszerencsénk... Igaz, Alekszej?

- Akár a karikacsapás - dünnyögte Bikov tele szájjal. Valóban, a Fiút olyan könnyen leengedték, „akár a karikacsapás".

Levették a konténer elüls falát, kioldották a bels rögzítéseket, s Bikovkissé fontoskodva megkérte társait, térjenek vissza a zsilipkamrába.

- Így... hm... biztonságosabb lesz – magyarázta kitér n éshatározatlanul.

Az rhajósok csodálkozva nevetgéltek, de engedelmeskedtek. Bikovlezárta a terepjáró nyilasait, az irányítópulthoz ült, s megnyomta abillenty ket. A Fiú felb gött, lánctalpai halkan megcsördültek. „Mostpedig - gondolta Bikov -, most majd elképednek." A hajtóm fülsüketít nfelzúgott, és a Fiú szökkent egyet. Az rhajósok csak annyit láttak, hogyegy széles, sötét tömeg zúgva és fémes csattanással elvillant el ttük, sbeleveszett a ködbe. A Hiusz megingott, mint egy csónak a hullámokon.Az ingovány megremegett a nehéz ütést l. A terepjáró lánctalpával az„aszfaltkéreg" peremét tördelve kijutott a mocsárból, hihetetlenkönnyedséggel félig úszott, félig lánctalpain gördült, iszap szök kutakatfröcskölt szerteszét, egy sz k kört irt le, majd mozdulatlanul megállt az

rhajó kijáratánál. Reflektorának éles, fehér fénye megvilágította agomolygó ködfelh ket.

- Igazi profi! - dörmögte Jurkovszkij. Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szürke kísértet, egy esetlen

alak jelent meg a bejárati nyilas el tt, kezét nadrágja varrásáhozszorította, s máris felcsendült a fülhallgatóban rekedtes hangja:

- Parancsnok elvtárs, a Fiút menetkész állapotba hoztam. Ha valakir l elmondhatjuk, hogy szakmája virtuóz mestere, akkor

Bikov mindig az volt. Legalábbis fantasztikus szökkenései lánctalpasterepjárókkal, anélkül hogy el zetesen lendületet vett volna, alegnagyszer bb vezet k közé sorolták. Tudatában volt ennek, s büszkevolt rá. Az ötlet, hogy társait meglepje, váratlanul született meg benne,amikor a konténer elüls falának leszerelésével bajlódott. Még nemtudta, mit szól ehhez az akrobatikus mutatványhoz a parancsnok, s ez

kissé nyugtalanította. Jermakov azonban szótlanul megszorította akezét.

- Alekszej Petrovics, azért nem ártott volna, ha el re figyelmeztetbennünket.

- Ezt ne kívánjuk! - nevette el magát Szpicin. – Az igazi profi mindigegy kicsit b vészkedik is. Végtére kell, hogy tudását élvezni is tudja!

Megkezd dött a berakodás a Fiúba. Az rhajósok néhány órátdolgoztak megszakítás nélkül, élelmiszerrel és felszereléssel teli ládákat,savanyított, vitaminnal dúsított vízzel töltött töml ket cipeltek át araktárakból a zsilipkamrába, majd onnan a terepjáróba.

Az ingoványra éjszaka borult, áthatolhatatlan sötétség vett körülmindent. A fekete ködb l tompa és ijeszt hangok hallatszottak. S alighallhatóan, de állandóan és makacsul kattogott a dózismér : tik... tik-tik... tik...

Végül befejezték az átrakodást. Bikov és Jermakov még utoljára aperiszkópoktól a lánctalpakig végigvizsgálták a járm vet, bebújtak amotorházba is, ellen rizték a teher rögzítését, mely elfoglalta az utastérszinte összes szabad helyét, majd kimásztak. Már mindnyájan várták

ket, szkafanderük szilikátszövete csillogott a reflektorok fényében. Bikov szorosan lezárta a járm nyílásait. Jermakov kiadta az

utasítást.- Most pedig mindenkinek alvás! Negyedóra múlva személyesen

ellen rz m. Az rhajósok fáradtan, de elégedetten, tréfálkozva másztak be a

Hiuszba. Aludni végül is nem volt módjuk. Amikor a különleges véd öltözetet

levéve, elindullak a társalgóba, hogy hirtelenjében megvacsorázzanak,az elöl siet Krutyikov egyszer csak megcsúszott, és teljes er l apadlóra pottyant.

- Íme, a torkosság méltó jutalma - hirdette fennhangon Jurkovszkij.- Az ördögbe! - A kövér navigátor felpattant, s megszagolta a

tenyerét. - Mi ez... ki öntötte szét itt ezt a disznóságot?- Miféle disznóságot?- Várjatok, barátaim - mondta nyugtalanul Jermakov. - Valóban, ez

meg mi? A társalgó padlóját vékony, vöröses, áttetsz nyálkaréteg borította.

Bikov csak most érezte meg a rothadó gyümölcs b zére emlékeztet ,csíp s és kellemetlen szagot. A b z egyszerre kaparni kezdte a torkát.Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fújt egyet, és trüsszentet.

- Honnét ez a b z? - kérdezte, és körülnézett. Jermakov lehajolt, s óvatosan egy keveset keszty jére vett a nyálkás

hártyából. Az rhajósok értetlenül bámultak.- Mi történt voltaképp? - kérdezte Dauge türelmetlenül.- Tessék, nézzétek! - Krutyikov a tálalószekrényre mutatott. - Ott is,

és ott is! A tálaló rosszul becsukott ajtajából fonálszer , vöröses füzérek

lógtak ki. Nagy, vörös folt sötétlett a sarokban, a h gép mellett. Azasztalon hagyott tányért bolyhos, rozsdaszín pókháló fonta be.

- Penész lenne, vagy mi?

Jermakov undorodva törölte meg zsebkend jével az ujját, s fejétcsóválta.

- Err l megfeledkeztünk... - mormolta magában.- Aha! - Jurkovszkij felkapta a tányért az asztalról, föléhajolt, majd

undorral visszatette. - Világos.A tálalóhoz lépett, majd a h gép melletti folt fölé hajolt. Bikov

rémülten és csodálkozva figyelte, mit csinál.- Mi történt? - kérdezte ismét Dauge.- Hiszen megmondták - felelte Jurkovszkij. - Megfeledkeztünk az

éberségr l. Beengedtük az ellenséget az er dbe.- Miféle ellenséget?- Penészgombák... - jegyezte meg mintegy magának Jermakov. -

Behurcoltuk a Hiuszra a vénuszi világ spóráit, s íme, az eredmény…Hogyan is feledkezhettem meg róla? – Tenyerével er teljesenvégigdörzsölte az arcát. - Tessék, barátaim. Félre az alvással és avacsorával! Feltétlenül végig kell vizsgálni az rhajót, s ultrahanggalgondosan fert tleníteni kell az összes helyiséget. Egyel rereménykedjünk benne, hogy semmi veszély nincs... de azértmindenesetre javaslom, tüstént zuhanyozzatok le, és dörzsöljétek bemagatokat alkohollal.

- Talán utána? - érdekl dött Jurkovszkij.- Utána is. De most is, feltétlenül. Munkára, munkára fel! Az rhajósok, akiket az új, váratlan esemény alaposan meglepett, s

nyugtalanított a parancsnok hangjában felcsendül , ismeretlenbizonytalanság, hozzáfogtak a rakéta átvizsgálásához. A kajütökben afal b rborítását helyenként gombost fej nagyságú, fehéres buborékokpettyezték. A polimerborítás nem szenvedett kárt. A nedvességtartalmútárgyakon fonálszer penész n tt ki. A gyapjú sz nyegeken, azuhanyozóban a törülköz kön, a leped kön rozsdaszín , bolyhospókhálócsomók lógtak. Krutyikov rémülten fedezte fel, hogy a tálalóbantalálható összes szabadon tartott élelmiszer, beleértve az általa olykedvelt sonkát is, undorító, barnás csomóvá változott, s csíp s, émelyít

zt árasztott. Igazi csapás volt ez, az ultrahang-sugárzóval végig kelletttapogatni minden zugot.

- Úgy t nik, a közönséges víz sokkal kedvez bb a helyi növényvilágszámára, mint a nehézvíz - jegyezte meg Jurkovszkij.

- Igen... sajnos... - felelte szárazon Jermakov.Bikov - biztos, ami biztos - fert tlenít folyadékkal fröcskölte be az

összes géppisztolyt és gránátot, s lement, hogy segítsen Daugénak, akia polietilénzacskókba csomagolt, „örökké friss" kenyeret válogatta át.Szerencsére a kenyér nem sérült meg.

- Nem tudod, miért lett Jermakov ilyen nyugtalan? - kérdeztebarátjától.

- Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nemtörténik ez a disznóság... Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az azember, aki minden apróság miatt nyugtalankodik.

Bikov ezt maga is érezte. Kés bb aztán Jermakov kielégítette akíváncsiságát. Amikor három óra múlva a legénység végképp kimerülttagjai végre összegy ltek a Hiusz társalgójában, hogy - mint Krutyikovkeser szarkazmussal megjegyezte - elfogyasszák azt, ami „Isten

kegyelméb l megmaradt" (er levest és csokoládét), a parancsnok, társaitekintetét kerülve, így szólt:

- Öt éve az Astra-12 amerikai csillag rhajó legénysége, a Kallisztónleszállva, ismeretlen betegségben pusztult el, agóniájuk tizenöt óráigtartott. Úgy vélem, velünk semmi ilyesmi nem történhet. Minden okommegvan, hogy higgyek ebben. De... legyenek óvatosak. A legkisebbrosszullétet jelezzék.

Egy ideig hallgatott, ujjaival némán dobolt az asztal lapján, majdhozzátette:

- Vacsora után mindenki mosakodjon le, törülközzék meg alaposan,és aztán alvás. Mindenki hét órát aludhat. Krutyikov, kérem, jöjjön behozzám!

- De szívesen felhajtanék most egy kupica konyakot! - suttogta Bikov.Johanics halkan felsóhajtott.

Vörös és fekete

Jobbról és balról meredek sziklák úsznak el mellettük, feketék, simákés ragyogók, akár az antracit. Elöl minden vöröses félhomályba vész-azt hihetnék, hogy a véget nem ér folyosó falai ott találkoznak. Aszakadék felforgatott és összetúrt fenekét vastag, nehéz, fekete porrétegborítja. A por felkavarodik a terepjáró után, de gyorsan le is ülepedik, smeg rzi a lánctalpak nyomát. Fent az égbolt keskeny, sziklacsúcsoktólfogazott, narancsvörös csíkja húzódik, foltos, bíborszín felh kvágtatnak rajta rült sebességgel. Félelmetes és hátborzongató azegyenes és keskeny, fekete bazaltsziklák övezte alagútban haladni,melyet mintha éles késsel hasítottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyenúton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Színjáték szerz jét. A

fal simasága azt sugallja... meglep en pontosak, s t lehet, hogyértelemmel bírók voltak azok az er k, melyek létrehozták. Íme, a Vénuszújabb rejtélye, mely túlságosan bonyolult ahhoz, hogy így menetközbenmegoldják.

Dauge és Jurkovszkij természetesen nem mulasztották el azalkalmat, hogy ennek kapcsán kidolgozzanak néhány elméletet. Arázkódástól himbálódzva és fel-fel ugrálva, fejük a mennyezet alacsonyborításába ütve, szinklináliákról és epeirogenézisr l szavaltak, azzalvádolták egymást, hogy a másik elemi igazságoknak sincs tudatában, éssaját igazuk megtámogatására hol Jermakovhoz, hol Bogdanhozfordultak segítségért. A parancsnok végül felvette sisakját, éskikapcsolta a fülhallgatót, Bogdan pedig arra a retorikus kérdésre, hogymi a véleménye a fels talajrétegek matemorfózisáról agránitbeszüremkedések hatására a Vénuszon, komolyan ezt akijelentést tette:

- Szerintem a recesszív allelium hat a fenotípusra, s csak ekkorlehetséges a homozigoten genotipia...

Válaszán a vitatkozók felháborodtak, viszont beszüntették aszópárbajt. Bikov, aki a tektonikához körülbelül annyit értett, mint aformális genetikához, örült, hogy a vita befejez dött; a geológusok

összevissza hadarása szerinte valahogy nem illett a kémlel nyílástúloldalán uralkodó vad és zord világ vörösesfekete félhomályához.

Tegnap, amikor tapadós iszaptól lucskosan, fehér mocsári növényekindáit húzva maga után a terepjáró végre kitört az ingoványból és aködb l, s kijutott a fekete hegygerinc köves lábához, hosszú ideig kellettpróbálkozniuk, míg sikerült valami átjárófélére találniuk. A vöröses,vaskemény szálú mohával ben tt sziklák reménytelenülmegközelíthetetlennek t ntek. Jermakovnak ekkor eszébe jutott, hogy azátjáró kereséséhez felhasználhatja a rádiólokátort is, s amit keresett, aztnéhány másodperc alatt meglelte - ezt a bizonyos szurdokot, melyetfélméteres tövisekkel borított, csupasz ágak vad indái takartak.

A terepjáró üvöltve és csikorogva tört be az acélos dzsungelbe,kinyújtott „segédcsápjaival" tördelte és maga alá gy rte a rugalmastörzseket, s befurakodott az átjáróba.

Amikor kijutott a szabadba, az rhajósok némán vizsgálgatták akétoldalt húzódó falat és az égbolt véres csíkját. Majd Dauge megszólalt:

- De hiszen remeg a föld a lábunk alatt! Bikov mit sem érzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte:- Ez a Golkonda... - s Bikov felé fordulva megkérdezte: - Indulhatunk?- Kockáztassuk meg, Anatolij Boriszovics – felelte der sen Alekszej

Petrovics. - Ha pedig k omlásra vagy zsákutcára bukkanunk,visszatérünk s tovább keresünk, ennyi az egész. Vagy átjárótrobbantunk...

A Fiú továbbindult. Óra órát követett, kilométer kilométert, semzsákutcába, sem k omlásba nem kerültek, s Alekszej Petrovicsmegnyugodott.

A hajtóm egyenletesen zúg, a ládák és rögzít szíjak halkannyikorognak és recsegnek. Mindenki elaludt, még a soha nem nyugvóJurkovszklj is. Az infravörös fényvet fölötti visszapillantó tükörben Bikovlátja a kabin belsejét. Bogdan, fejét a rádiókészülék tetejére hajtva,szendereg. Jurkovszkij arccal a bálákon alszik. Társához d lveszendereg Johanics is, huncut képét ráncolja álmában. Mellettük ezüstsisakjával, félálomban bólogat Jermakov. A kémlel nyílás mellett ferde,csillogó fekete fal úszik el – jobbról-balról sziklafal. A reflektorok fényemozdulatlan, fekete hamud nék feltúrt gerincén táncol. Messzebbfélhomály és sötétség. Amott valahol a falak szétnyílnak, és a Fiú kijut asivatagba. Ha csak elöl nem bukkannak zsákutcára.

Suhan a ferde k fal, s a kémlel nyíláson betekint az izzó égbolt. Aterepjáró kijut a mélyedésb l, s a fényfoltok ismét fekete porhullámokonkúsznak át. Még egy kátyú, újabb rés, majd ismét...

Megtettek húsz kilométert az ingoványban s majdnem annyit aszurdokban. Bikov már ötödik órája ül az irányítópultnál. Lábaelzsibbadt, halántéka sajog az örökös készenlétt l, a vörös és feketeszín szokatlan keveredését l szeme könnyezik. Ilyen úton azonban nemadhatja át a járm vezetését senkinek, még a parancsnoknak sem. Aterepjáróval természetesen nem történne semmi, a sebesség viszont...itt még Bikov sem engedheti meg azt a fény zést, hogy óránként hat-nyolc kilométernél gyorsabban haladjon. Csak érnének már véget ezekaz átkozott sziklák! Jermakov kiegyenesedett, s hátratolta sisakját.

- Milyen az út, Alekszej Petrovics?

- Semmi változás.- Elfáradt?Bikov vállat vont.-Talán átadhatná a vezetést, és aludhatna egy kicsit.- Nagyon nehéz az út.- Igen, borzasztó a terep. Semmi baj, nemsokára kiérünk a sivatagba.- De jó lenne! Jurkovszkij feltápászkodott, felült, tenyerével az arcát dörzsölte.- Ó, de jót aludtam! Dauge!- Hm...m...m- Kelj fel!- Mi történt? Pfúj... Barátaim, olyan álmom volt!Johanics rekedt hangon nekilátott, hogy elmesélje, mit álmodott,

Bikov azonban nem figyelt rá. Valami történt kint, a Fiú szilárd páncéljántúl, a szabadban. Egyszerre sötétebb lett. Az égbolt piszkosbarnaárnyalatot vett fel, s a reflektorok fénysugarában hirtelen milliárdnyifekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadék fenekére. Afekete por valahonnét felülr l szóródott, s n, akár a hószakadás, snemsokára sem az utat, sem a sziklákat nem lehetett látni. A külsdózismér k jelz lámpái málnaszín fényben villogtak, az alfa-, béta-sugárzásmér mutatói nyugtalanul ugrálni kezdtek. Bikov hirtelenfékezett. A terepjáró jobb lánctalpával belecsúszott egy árokba,megfordult és keresztbe állt a szurdokban. A lebeg portól tompareflektorsugár sima bazaltfelületbe ütközött.

- Mi történt? - kérdezte Jermakov.Bikov némán kitárta el tte a figyel nyílást. Jermakov hallgatott egy

percig, kinézett, majd kijelentette:- Fekete vihar. Már volt benne részem.- Mi van? - kérdezte izgatottan Dauge. Szpicin Bikov vállán kérészt l el rehajolva dünnyögte:- Kéménysepr k karneválja- Mi ez, Anatolij Soriszovics?- Fekete vihar. Még egy bizonyítéka annak, hogy már nem vagyunk

messze a Golkondától. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort! A vezet engedelmeskedett, de a Fiút tovább rázta az apró és

kellemetlen remegés. Szaporán csengett egy rosszul rögzített fémtárgya kabinban.

- Kimegyünk? - kérdezte Jurkovszkij.- Minek? Nem látja, hogy a por radioaktív? Utána sok id elmegy a

radioaktivitás semlegesítésére.- Jó lenne legalább próbát venni ebb l az ocsmányságból!- Vehetünk manipulátorokkal - javasolta Bikov. - Megengedi, Anatolij

Boriszovics? – Daugéhoz fordult. - Lökd ki a konténert! Jurkovszkij és Dauge elt ntek a zsilipkamrában, mely a fels

nyíláshoz vezetett, s egy perc múlva a Fiú el tt csavaros tetejólomhenger repült a fekete porba. Bikov tenyerét a manipulátorfogantyúira helyezte. Hosszú, ízelt „karok" nyúltak ki a terepjáró hasaalól, lassan, mintegy óvakodva tapogatóztak a leveg ben, majd ahenger fölé ereszkedtek. Bikov esetlenül felemelte jobb vállát, könyökéthevesen felrántotta. A manipulátor fogója belekapaszkodott a hengerbe.

- Gyerünk! - kiáltott fel vidáman Szpicin.- Ne zavarj, mert elvétem! - szisszent rá a fogai között Bikov. A makacs fémkarok kicsavarták a henger tetejét, a nyitott tartályt egy

darabig a fekete hóesésben tartották, majd ismét lezárták fedelét, spontos mozdulattal a fels nyíláshoz emelték a konténert.

- Megvan! - kiáltotta Dauge a zsilipkamrából.Bikov visszahúzta a manipulátor karjait, s letörölte a verítéket

homlokáról. Jermakov halkan megjegyezte:- Kétszer is alkalmam nyílt már megfigyelni a fekete vihart. El tte

minden alkalommal er s földlökéseket észleltünk.- De hiszen most semmiféle földlökés nem volt! - állapította meg

Bikov.- Menet közben nem észlelhettük.- A föld pedig egyre er sebben remeg - Szpicin hallgatózott. - A

völgykatlan bejáratánál alig éreztük a rázkódást, most viszont...- Közelebb kerültünk a Golkondához.Jurkovszkij és Dauge visszajöttek a zsilipkamrából, s élénken

vitatkoztak tapasztalataikról. Jermakov pedig kiadta az utasítást, hogymenjenek tovább. Bikov bekapcsolta az infravörös sugárvet t. Kétoldaltimbolyogva ismét vonulni kezdtek a katlan falai. Félóra múlva véget ért a„fekete hóesés", mely kétségkívül vulkáni eredet hamu volt. Az égboltkeskeny csíkja ismét felvette korábbi narancssárga-vöröses színét.Bikov izgatottan nyomogatta az irányítópult gombjait, de azért fél füllel aháta mögötti eszmecserére is figyelt.

Jurkovszkij és Dauge fölöttébb heves párbeszédéb l kiderült, hogyel ször: a „fekete hó" kétségkívül vulkáni hamu, másodszor: komolyancsak az beszélhet a radioaktív vulkáni hamuról, aki „képtelen egyszerkörvonalai alapján felfogni egy ferde ingategrált" (a tudományostehetetlenség efféle meghatározását Bikov kissé homályosan érezte,egy dologban viszont biztos volt, egyik geológusnak sem volt kellismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktív vulkanikusporról), harmadszor: hogy a „fekete szélviharok" jelentkezése bizonyáraösszefügg a Golkonda tevékenységével, s negyedszer: hogy ennekkapcsán egyel re semmi határozottat nem mondhatnak.

Noha a helyzet eléggé zavaros volt, az rhajósok alaposanmegreggeliztek. Bikov csökkentette a sebességet, gyorsan bekapott kétszelet sonkát kenyérrel, s megivott egy egész termoszra való kakaót. Alakoma után Jermakov, Dauge és Jurkovszkij begy jtötték agyorslaboratórium eredményeit. A mocsártól távolodva arányosancsökkent a légkör nedvességtartalma, már majdnem nullára esett vissza.

tt az atmoszférában az inert gázok radioaktív izotópjainak, a szénnekés szén-monoxidnak az aránya, a h mérséklet hetvenöt és száz fokmeleg között ingadozott. Általános meglepetésre és Jurkovszkijlelkesedésére a gyorslaboratórium kimutatta, hogy a légkörben élprotoplazma is található - mikroorganizmusok, baktériumok vagy vírusokéltek még ebben a száraz, felizzított leveg ben is. A felfedezésközvetlen eredménye az volt, hogy Jermakov felhívta figyelmüket:óvatosabbak legyenek, ha elhagyják a terepjárót, s megígérte, hogy azels megfelel alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplexantibiotikum-injekciót.

Dauge egy darabig sóhajtozott, majd kijelentette: reméli, hogymegéri azt az id t, amikor a Vénuszt virágzó kertté változtatják, s akkorebben a kertben nem kell majd különleges véd ruha, abban bárkiszabadon sétálhat, anélkül hogy összeszedne valamiféle undorítóbetegséget.

- Egyébként is az az ember küldetése - tette hozzá rövid töprengésután -, hogy virágzó kertté változtasson mindent, ahová beteszi a lábát.És ha mi nem is éljük meg a vénuszi kertek idejét, majd a gyerekeink...

Ezután hosszú vitába keveredett Jurkovszkijjal arról, miként lehetátalakítani a természetet - els sorban a légkört és a klímát - egy egészbolygó méreteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetértettek abban,hogy ez elvileg egyáltalán nem lehetetlen, a gyakorlati módszerekbenazonban olyan nagy volt közöttük a nézeteltérés, hogy megint majdnemösszekaptak.

A szurdok váratlanul ért véget. A sziklafalak hirtelen egyrealacsonyabbak lettek, és messzire távolodtak egymástól, a reflektorokfénye elt nt a felh tlen ég kékesvörös ragyogásában. Bikov fokozta asebességet. A Fiú megd lt, belebukott az utolsó árokba, lánctalpadübörgött a köveken, s végtelen, egyenletes és sima síkság tárult fel az

rhajósok szeme el tt.- Sivatag! - közölte vidáman Bikov.- Állítsd meg a gépet, Alekszej! - kérte t izgalomtól remeg hangon

Dauge. A Fiú megállt. Az rhajósok sietve felcsatolták sisakjukat, s a kijárati

nyíláshoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsónak a terepjárót. Igen, a hegyek véget értek. A látóhatárba belemaró, fogazott, fekete

hegygerincvonulat mögöttük maradt. S mögöttük maradt a keskeny,meglep en sima átjáró. De az, amit el ször sivatagnak hittek, ismétváratlan meglepetéssel szolgált. Legalábbis Szpicin számára, akisohasem látott sivatagot. Képtelen volt elképzelni a sivatagotvörösesfekete homok és buckák nélkül.

A Fiú el tt pedig asztalsíma, fekete síkság terült el, melyen mintködfoszlányok, apró, fekete porforgatagok száguldoztak. A távoli, vörösködbe borult látóhatárnál vékony, elegánsan hajladozó árnyak úsztaklassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kígyók. S fölöttük pedig ottterpeszkedett az égbolt narancsvörös kupolája. Szabálytalan alakú,sötét, bíborszín felh k rohantak rült sebességgel a Fiú felé.

- Hogy tetszik magának ez az út? - hallotta Bikov a háta mögöttJermakov hangját.

- Sivatag... - felelte nyugodtan a kérdezett.- Természetesen. Ismer s vidék. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez

az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag.- Fekete, bizony fekete... - Bikov megakadt. - No, az út nem rossz,

széles, egyenletes... Most majd repülni fogunk.- Hurrá! - üvöltött fel bohóckodva Dauge. - S remek pikniket csapunk

a szabad ég alatt! Az rhajósok tréfálkozva és nevetgélve tértek vissza járm vükbe. A

hangulatuk érezhet en emelkedett. Csupán Bogdan Szpicin id zött egykissé tovább a bejárati nyílásnál, körülnézett, s mélyet sóhajtvakijelentette:

- Itt pont olyan, mint Stendhalnál.- Vagyis? - értetlenkedett Bikov.- Minden vörös és fekete. Tudod, soha nem szerettem igazán

Stendhalt... Bikov újból helyet foglalt az irányítópultnál. A Fiú megremegett, és

sebességét növelve, lágyan himbálódzva meglódult. A szél belekapottés szétszórta a lánctalp kavarta porcsíkokat. Szemberohant velük afekete sivatag, a szél ködcsíkokat s forró porörvényeket kergetettel ttük. A vöröses látóhatáron a súlyos felh k felé nyújtózó, tekergoszlopok jártak fel s alá. Hirtelen apró domb n tt ki a talajból, örvényltölcsérként a magasba nyúlt, s beleolvadt a felh kbe - eggyel többfekete oszlopot kergetett tovább a sivatagi szél.

- Forgószelek - jegyezte meg Bikov. - Mennyi van bel lük...- Jobb, ha nem kerülünk bele egy ilyen tölcsérbe - állapította meg

Dauge.- Bizony, jobb, ha kikerüljük - dünnyögte Bikov, mert eszébe jutott,

hogyan változtatott a Góbi sivatag kell s közepén egy légtölcsér - bárhatalmas volt, de mégiscsak kisebb, mint a vénusziak - egygeológustábort homokd névé.

A szél er södött. A bazaltfal tövénél alig lehetett észlelni, mostviszont ott dörömbölt a járm homlokpáncélzatán, s áthatóan fütyült azantennák hálójában. Az út emelkedett, egyre inkább érezték. A terepjárószéles fennsíkra ért. A szél helyenként elfújta a homokréteget, s ilyenkora lánctalpak egyenletesen dübörögtek a fehér, repedezett k lapokon.

Szpicin - aki a sisakjához vezetett egy köteg színes zsinórt, ki tudja,hányadszor próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal. Dauge és Jurkovszkijpróbálták megbeszélni a kutatási tervet, s id l id re hevesengesztikuláltak, nehogy kiabálásukkal zavarják a többieket.

Bikov a vezetést átadta Jermakovnak, adott néhány hasznostanácsot, majd felmászott a zsákokra, s már készült, hogy végigaludjaazt a másfél-két órát, ami Jermakov számítása szerint a Golkondáigmaradt. Terve azonban nem sikerült.

Bogdan Szpicin váratlanul felemelte a kezét, s kérte, hogymaradjanak csendben.

Jurkovszkij vidáman érdekl dött.- Mi az? Van összeköttetés?- Nem... de... várjatok egy kicsit. Sietve csavargatni kezdte a finombeállító fogazott gombját, majd

moccanni sem mert, úgy fülelt.- Irányjelzés.- Ki adja a jeleket? A Hiusz?- Nem. Hallgassátok! Dauge és Jurkovszkij el rehajoltak. Jermakov otthagyta az

irányítópultot, s is a készülékhez húzódott. Dauge elnyújtottanfüttyentett.

- Lehet, hogy valaki már itt van?- Úgy t nik, igen.- Jobbra t lünk... Érdekes! - Jermakov Bikovhoz fordult. - Alekszej

Petrovics, vegye át egy percre a vezetést!...- Értettem...

Jermakov Szpicin mellé ült, s elvette t le a fejhallgatót. Arca izgatottvolt.

- Három pont, három vonás. Ki lehet ez?Lekapta a fülhallgatót, s felállt.- Az utóbbi tíz év során a Golkonda körzetébe hat expedíciót s

legalább tucatnyi pilóta nélküli eszközt juttattak.- Hát akkor lehet, hogy - Dauge szeme tágra nyílt -, lehet, hogy

emberek is vannak ott? Balesetet szenvedtek, és segítséget kérnek?- Kétlem - ingatta Jurkovszkij a fejét. - Mi a véleménye, Anatolij

Boriszovics?- Krivickij a Marson három hónapig bírta ki a rakétájában. De talált

vizet...- Igen, vizet...- Így hát az a legvalószín bb, hogy ez egy automatikus irányjelz . Bikov, aki türelmetlenül feszengett az ülésen, közbeszólt:- Akkor odamegyünk?- Gyerünk... Jermakov töprengett. Bikov el ször látta, hogy parancsnokuk

habozik. Habozásának azonban meglehet sen súlyos okai voltak, s eztmindnyájan tudták.

- A víz - jegyezte meg Jermakov.- A víz - ismételte visszhangként Jurkovszkij.- Lehet, hogy még sincs olyan messze? – kérdezte könyörg n

Dauge.Jermakov elszántan döntött.- Rendben! Ha két óra alatt odaérünk, egyetértek.Alekszej Petrovics, forduljon el! Vegye fel az irányt a tájoló szerint -

ismét a rádió fölé hajolt -, körülbelül hatvan fok. Pontosan ennyi. Spróbáljon mindent kiszorítani a hajtóm l.

A Fiú serényen vágtatott, szemben az észak fel l repülporzuhataggal. A szél a járm bal oldalát verte, s rohamai néha akkoraer vel törtek a terepjáróra, hogy Bikov a vezet „hatodik" érzékévelészlelte: a kormányzás bizonytalan lett. Ilyenkor finoman iránytváltoztatott, igyekezett a járm homloklemezét szembeállítani a sgázhullámokkal, vagy jobb oldalt kinyújtotta a támasztókart. Bogdan,fülén a hallgatóval, a rádiónál ült, s felhangon, suttogva korrigálta azirányt. A tükörben látni lehetett Dauge sápadt arcát, az ajkát harapdálta.Repültek a percek s a bíborszín felh k... Egyszer csak Jurkovszkijel rehajolt, érthetetlenül felkiáltott, s el remutatott. A porfelh n keresztülBikov néhány méter átmér , különös, üveges felület , csupasztérséget vett észre, melynek közepén hatalmas, szaggatott perem lyukásítozott, aztán a lánctalpak kemény talajon dübörögtek. Kérd npillantott Daugéra, aki azonban nyilván semmit nem vett észre, sértetlenül nézett vissza rá. „Van elég rejtély a Vénuszon - gondoltaBikov. - El re, el re!"

A sebességmér remeg mutatója a 100 és 120 között ingadozott. Atitokzatos, vörös-fekete világ jobbról és balról elrepült mellettük, Bikovszeme káprázott.

- Gyorsabban, Alekszej, gyorsabban! - suttogta Dauge.

Bikov hunyorgott, s megrázta a fejét. Jurkovszkij ebben a pillanatbanfelkiáltott:

- Balra, forduljon balra! Ott van!- rhajó! - súgta egyetlen lélegzettel Dauge. Igen, rhajó volt, s még a bolygóközi rrepülésekben járatlan Bikov

is rájött az els pillantásra, miféle katasztrófa sújtotta hatalmasfémtestét. Nyilvánvaló volt, hogy oldala óriási er vel egy laposbazaltdombnak vágódott, s úgy maradt a felforgatott k zet ciklonszertömbjei között. Stabilizátorainak széles szárnyai összegörbedtek, svékony bádoglemezekként lógtak, törzsének hátsó részén kanyargósrepedés húzódott végig, s fekete homok töltötte meg. Lent, közvetlenül aföldnél, kerek nyílás ásítozott - tárva-nyitva volt...

- Igen, automatikus irányjelz adta a jeleket... - állapította megtompán Jurkovszkij.

Bikov társaira pillantott. Dauge beharapta az ajkát. Jurkovszkij szépmetszés arca mozdulatlanná dermedt. Szpicin a fejét csóválta, mint akiazt kapta, amit várt, s most megbizonyosodott err l. Jermakovtenyerével az állat dörzsölte, s komoran bámult ki a kémlel nyíláson.

- Kerüljön közelebb, Alekszej Petrovics - javasolta-, körül kell nézni... Amikor a Fiú a kavicshalmokon átjutva megállt az rhajó nyitott

ajtaja el tt, mindnyájan sietve felcsatolták sisakjukat, kiszálláshozkészültek. Jermakov azonban megállította ket:

- Semmi értelme, hogy mindenki kiszálljon. Bikov és Szpicin jönvelem.

Az áthatolhatatlan sötétben lámpákkal világítottak utat maguknak.Négykézláb végigkúsztak a felfordult folyosón, s egy elgörbültacélajtóhoz értek. Bikov hallotta, hogyan csikorog a térdén a szilikátruha,s érezte, hogy hevesebben lüktet az ér a halántékán.

- Az ör-r-dögbe! - vetette oda fújtatva Jermakov. - Nincs elég er mhozzá. Próbálja meg maga, Alekszej Petrovics!

Bikov az ajtónak feszült, s megnyomta. Az acéllemez fülsiketítcsikorgással engedett, S keskeny résnyire nyílt.

- Lépjünk be, barátaim... Üres, négyszögletes helyiségbe jutottak - bizonyára ez volt a

zsilipkamra. A lámpák fényében összetört m szerek szilánkjai csillogtak.Jermakov lehajolt, felvett egy pikkelyes fémruhát, s gondosanmegvizsgálta.

- Az oxigénpalackok üresek - dörmögte -, minden világos.- Nézzetek ide! - kiáltotta fojtott hangon Szpicin.Bikov megfordult, s hátralépett. Valami megcsörrent a lába alatt.

Hátulról keskeny fénycsík villant.- A bejárat - állapította meg Jermakov. - Menjünk! Átjutottak a megvilágított társalgón, óvatosan lépdeltek át a bútorok

roncsain s égett rongyokon, melyeket sötétvörös foltok tarkítottak -bizonyára valamikor leped k voltak -, s azután befurakodtak aparancsnoki fülkébe.

- Itt... Az egykor mennyezetként szolgáló falon félgömb alakú, tompa fény

lámpa világított. A keresztbe kettéhasadt vezérl pult elmozdult ahelyér l, s kiégett huzalok lógtak ki bel le. A rádióberendezés azonban

ködött, zöld és kék tüzek égtek a kerek és összetört üveg mögött. Sszürke gézzel bepólyált, bozontos fejét mellére ejtve egy halott férfi ültel tte.

- Üdvöz légy, pandit, Bidhan Bondepadhaj, bátor calcuttai! - mondtahalkan Jermakov; kiegyenesedett, s kezét a szék támlájára tette. - Lámhol kellett találkoznunk... Az rhelyeden pusztultál el, mint egy igaziférfi...

Elhallgatott, próbálta leküzdeni felindultságát. Majd felemelteösszeszorított öklét, s határozottan kijelentette:

- Legyen emléked áldott! Felemelték az rhajós testét, s óvatosan a padlóra fektették.- Nos, jobb emlékm vet, mint ez az rhajó, ki sem lehetne találni -

Jermakov meghajtotta fejét. - Hagyjuk itt. Bikov nézte a sovány, megnyomorított arcot. Melyet sebtében és

ügyetlenül kötöztek be leped kkel és fehérnem foszlányokkal, s arragondolt, hogy ez az ember, a tudomány harcosa bizonyára nem féltegyedül meghalni a Földt l több millió kilométerre. Az ilyenek nemveszítik el bátorságukat, nem hátrálnak. Általuk er s az emberiség.Szpicin ellépett a rádióadótól.

- maga javította meg a készüléket - közölte halkan -, s magaállította be az automata irányjelz t. Hogy miként maradt épen ekkoraerej becsapódás után, ezt el sem tudom képzelni. Hiszen minden másapró darabokra tört.

Bikov összerezzent, hirtelen eszébe jutott valami. - AnatolijBoriszovics, hol vannak a többiek?

- Kicsodák?- Nos, -hát a társai.Jermakov fejét rázta.- Bondepadhaj egyedül repült a Vénuszra. Az rhajósok magukkal vitték a fedélzeti naplót, az automatikus

laboratórium mágneses szalagjait és a feljegyzéseket, gondosanbecsukták az ajtót maguk mögött, s a kijárathoz indultak. Miutánkimásztak az rhajóból, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott:

- Ott, a Fiúban ne részletezzék túlságosan, hogy mit láttak. Szpicin,készítsen néhány felvételt az rhajóról, és indulás!

Amikor a Fiú utasfülkéjében ismét helyet foglaltak a vezérl pultnál,Jermakov röviden és szárazon elmesélte a geológusoknak Bondepadhajpusztulását.

Dauge csak annyit kérdezett:- az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatóriumot alapított a

Holdon? A calcuttai? Senki nem felelt, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg

Jermakov, miután levette tekintetét a kémlel nyílásról.- Borzasztó bolygó... Mégis legy zzük! Megszelídítjük! Jermakov sisakban volt, s ezért Bikov nem látta az arcát, látta

viszont ökölbe szorított kezét, mely a vezérl pulton hevert, s tudta, hogya szilikátszövet alatt összeszorított ujjai hidegek és fehérek, akár amárvány.

A Fiú magabiztosan haladt észak felé, a széllel szemben, skerülgetve a forgószeleket. Elöl az égbolt vöröses ragyogását kioltva

hihetetlen szép, vakító, kék szín hajnal köszöntött be. Hátteréb lvilágosan rajzolódott ki a távoli dombok hullámzó sora. A hajnalpírremegett, néhány percig kékesfehér hullámok futottak végig rajta, majdelhalványult és elt nt.

- A Golkonda csalfa mosollyal üdvözölt - mondta Jermakov. - Feketevihar közeleg. Alekszej Petrovics, vegye át a kormányzást! Most aztánminden ügyességére szükség lesz.

Földeák Iván fordításaTóth Tamás rajzai

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

MIHAIL PUHOVEgy ember, üres fegyvertokkal

Az rkiköt ben ismertem meg. A járatom jócskán késett. Fenemódunatkoztam. Vagy huszonöt turista lézengett az idegenvezet kkel snéhány magamfajta kiküldetésben utazó. Senkit sem tudtam kiszúrni,akivel egy jót fecserészhetnék. Éppen ezen morfondíroztam, amikor aférfi felt nt a váróteremben. Az ilyeneket messzir l felismeri az ember.Mármint akinek megvan hozzá a gyakorlott szeme. Távolsági rfelderltlehetett, vagy valami ilyesféle. Egy tekintélyes méret , sárga szinsugárvet tok himbálózott az övén. Bal lábára enyhén sántított. Kozmikussugaraktól foltokban lebarnult arcán egy nagy, félhold alakú sebhelyfehérlett. Ha a régi id k sokat tapasztalt, marcona hajósait tengerifarkasoknak titulálták, akkor ez az ember egy valóságos rfarkas. Azilyen emberb l a leghihetetlenebb történeteket lehet el horgászni,persze tapasztalt pecás kell hozzá.

Egy kávét csurgatott magának az automatából, és egyenesen azasztalomhoz ült. A hal, ha szabad így kifejeznem, magától jött a horogra.Gondolatban rápöktem a képzeletbeli csalira, és azon nyomban vízbedobtam a horgot.

- Hol tett szert erre a figyelemre méltó sebhelyre?- Jéghoki - világosított fel készségesen. Kozmikusan lebarnult arcán

vékony verítékpatakok csörgedeztek. - Fiatalkoromban rajongtam ahokiért.

- Kapus volt?- Nem, néz . - Ujjával megérintette a fehér sebhelyet. - Sehogy sem

tudom eltüntetni. Türelmesen várakoztam, ahogy egy igazi pecáshoz illik.- A tenger sem tetszett különösebben - folytatta. – A parton

mindenütt éles, csúszós kövek.Óvatosan megtapogatta a bal térdét.- Még most is fáj. És iszonyú a h ség. Mármint a tengernél. Csaknem

olyan, mint itt. Felnyitotta hatalmas fegyvertokját. Rövid ideig kotorászott benne,

majd el húzott egy gy rött zsebkend t, s letörülte arcáról a verítéket. Az én helyemben a legtöbben már lemondtak volna a további

pecázásról. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ilyenkönnyen feladjam.

- Ön távolsági rfelderít ? - kérdeztem.- Igen. Egy leszállóegység pilótája.- Akkor hol van a pisztolya?- A sugárvet re gondol? - pillantása a sárga tokra siklott. - Igazság

szerint ez els sorban inkább - szerszám. Arra az esetre, ha valamit kikell égetni, át kell vágni, vagy akár ha esetleg egy kutat kellene ásni.Továbbá: jelz szer és reaktív hajtóm .

Elhallgatott.- Ám egyúttal fegyver is - tettem hozzá. - De akárhogy s mint, hol

hagyta?- Hát ez egy elég hosszú történet. - Végre mégiscsak ráharapott a

csalira! - Ha esetleg úgy gondolja...

- Természetesen! - vágtam rá. - Parancsol esetleg még egy csészekávét?

Bólintott. Mire visszaértem az automatától, az emberem már teljesenmegpuhult. Még el sem helyezkedtem, máris beszélni kezdett.

- Akkor történt, miután találkoztunk az Ötödik Kultúra hajójával. Azt aszezont egy gömbhalmazban töltöttük. Unalmas hely. A csillagok, demég a bolygók is teljesen egyformák. Életre sehol sem bukkantunk.

- Miért?Elnevette magát.- Ezt a biológusoktól kérdezze. A gömbhalmazokban túlságosan

világosak az éjszakák, igen gyengén észlelhet a napos váltakozásiciklus. Az élet alapja pedig a kontraszt. Legalábbis így mondják. Igen...

Nos, egyszóval rábukkantunk az Ötödik Kultúra csillaghajójára.- Mindjárt az Ötödikére? - kérdeztem. A pilóta bólintott.- El ször aszteroidának véltük. Túlságosan is nagy volt - csaknem tíz

kilométer átmér gömb. Ám éppen ez a szabályos gömbforma vezetetirá bennünket az igazságra. Az egyik let nt civilizáció - az ÖtödikGalaktikus Kultúra - évmilliókkal ezel tt elhagyott hajója volt. Olyasfélekozmikus „Mary Celeste".

Elhallgatott. Rá kellett kérdeznem.- De hát a legénység miért hagyta el a hajót?- Fogalmam sincs. Lehet, hogy el sem hagyta. Évmilliók távlatából

bármely feltevés ostobaságnak t nhet. Leszálláshoz készül dtünk,ámbár a Szabályzat értelmében nem voltunk kötelesek az idegencsillaghajót átvizsgálni. Feiderlt k voltunk, s találtunk egy hajót. A többinem a mi dolgunk. Azonban már a puszta gondotat is nevetséges, hogy- se szó, se beszéd - egyszer en odébbállunk. Ugyan!

Mi, mármint a deszantosok, máris az egységeinknél sorakoztunk.Emelkedett hangulatban, akár egy olimpián. Igen, ez így elég találó is,mert ezt akár egy sajátságos sportnak is fel lehet fogni: ki jut be els kénta hajó belsejébe. Az Ötödik Kultúra csillaghajóin több bejárat is van,maga a hajó azonban óriási. Százezer hektárnyi polírozott fémfelület,melyen valahol ott rejlik a bejárat. Tájékozódási pont - nincs.Valamennyiünkre külön-külön nagyobb terület jutott, mint ez az rkikötö.Hát csak keresgesse az ember! Startoltunk.

Ha valaki kissé távolabbról nézett volna minket, a start bizonyáramély benyomást kelt látványt nyújthatott volna a számára. Kétkolosszális gépezet az ürességben, és az egyik hirtelen egy maréknyifényl szikrát hint a másik felé. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de egymásik világ számára mindig földre szálló isteneknek éreztük magunkat...Száguldottunk az idegen hajó felé, akár egy csapatnyi isten, akikkalandot keresvén leszállnak az Olümposzról... Hangulat kérdése. Avalóságban azonban mindez - munka.

- És nagyon veszélyes munka - szúrtam közbe.- Igen, így igaz. Az r egyáltalán nem t nt feketének, olyan sok volt a

csillag. És valamennyi hatalmas, fényes. Nem is égbolt, hanem -megfagyott t zijáték... Társaim természetesen már elt ntek a szememel l. A viszonylag kis sebesség miatt olyan érzés lett úrrá rajtam, minthaminden megállt volna, még az id is.

Ám hamarosan minden a helyére zökkent. Az utolsó kilométerekenaz idegen hajó már a fél eget eltakarja, a leszállóegység motorjaifékeznek...

Máris a ladikom mellett állok, egy lapos síkság közepén. Alátóhatárig - száz vagy talán kétszáz méter. A fejed felett: csillagok. Alábod alatt is, csak jóval elmosódottabbak. A fémfelület homályosrakopott. Ezt látva az embernek akaratlanul is az jár az eszében, hogy azid nem más, mint az események sora. Minden egyes t hegynyipontocska a fémfelület tükrén egy-egy porszemcsével való ütközésnyoma. Egy perc alatt, mondjuk, egy ilyen ütközés megy végbe. És hányperc tesz ki egymillió évet? Álldogálok, ezen filozofálgatok, pedig el kéneindulnom valamerre. Mindez egy kicsit borzongtató. Egy ilyen vénséges-vén csillaghajó valamiképpen kísértetkastélyra emlékeztet. Rettenetestörténetek járnak szájról szájra ezekr l a hajókról...

- Hogyhogy? - szakítottam félbe. - Az imént azt mondta, hogy acsillaghajó teljesen kihalt volt.

Ujjával megérintette az arcán húzódó sebhelyet.- Nem. Az élet mindig fennmarad. Egy ilyen csillaghajó - egy

valóságos mesterséges bolygó. Saját atmoszférával, növényzettel ésállatvilággal. A belsejében nemcsak mikrobák élhetnek. A hajó közepétnövényházak foglalják el. És távolról sem si növényzettel. Az elhagyotthajókban az él világ az évmilliók során akadálytalanul fejl dik tovább.Az evolúció pedig különböz kacskaringókat írhat le, akár szörnyeket isteremthet. Legalábbis ezt mondják. Mellesleg, ha ez nem így lenne,ezek a hajók meglehet sen érdektelenek lennének számunkra.

- Sokat találtunk már az Ötödik Kultúra hajóiból. Csaknem teljesenegyformák. Az evolúció azonban mindegyikben másmilyen utat tett meg,ezért a biológusok minden egyes ilyen hajót kitör örömmel fogadnak...Szóval ott álltam a hajó felszínén, és fogalmam sem volt, hogy merrekeressem a bejáratot. Találomra elindultam, és váratlan meglepetés ért.

- Megtámadták a szörnyek?- Nem. Véletlenül épp a kell helyen landoltam. Alig néhány lépést

tettem, amikor a fém megremegett a lábam alatt. Gyorsulást neméreztem, de a csillagok elt ntek, teljesen sötét lett.

Kisvártatva fény gyulladt. Három oldalról vak falak vettek körül. Anegyedik fal azonban átlátszó volt.

Tulajdonképpen tovább nem is kellett volna mennem. Kisolimpiánkat mindenképpen én nyertem meg. Ahhoz, hogy visszatérjek afelszínre, elegend egy helyben maradnom, s a teherlift némi idelteltével magától felemelkedik. Én azonban nem vártam. Gyorsan, hogyidejében lejussak a liftr l, a hajó belsejébe indultam, az átlátszó falonkeresztül.

- És megtámadták a szörnyek?Homlokát ráncolva, rövid szünetet tartott.- El vettem a sugárvet t a tokból, és beléptem. Jól ismertem a

csillaghajó alaprajzát. Minden bejárattól közvetlen folyosó vezet avezérl kabinhoz. Régebben sokat olvastam az Ötödik Kultúra navigációs

szereir l. Na meg a szemtanúk is sokat meséltek róluk.Itt volt az alkalom, hogy közvetlen közelr l is szemügyre vehessem

az egészet. Ha úgy tetszik, szakmai kiváncsiságból. A vezérl kabin

mintegy másfél kilométernyire volt. A szkafanderem leveg tartaléka mégkét órára elegend . A folyosó falai enyhén ívelve vesztek a távolba.Furcsa falak voltak ezek. A folyosóban gyenge, alig kimutathatólégmozgás. Szell ztet berendezés vagy egész egyszer en: huzat. Azévmilliók során azonban ugyancsak megdolgozta a falakat – ha nemlátom a saját szememmel, senki emberfiának el nem hittem volna.Mindent legömbölyített, minden kiszögellést elsimított. Tükörfényesrepolírozta a falakat.

A folyosó mindenesetre tiszta és világos volt. A sugárvet tvisszatettem a tokba, még a fedelét is rácsattintottam. Lehet, hogy nemis olyan rettenetesek ezek a régi csillaghajók. Semmiféle mozgást nemészleltem, még a hajó mélyébe vezet oldalfolyosókban sem.Menetközben különféle dolgok jártak a fejemben. Leginkább azfoglalkoztatott, hogyan tudnék a legegyszer bben képet alkotni aévmilliókról. Miközben ezen töprengtem, nem vettem észre, hogy afolyosóban valami megváltozott. Sötétebb lett, és a lekerekítettkiszögellések is hosszabb árnyékot vetettek. Az árnyékom elém került.Elbizonytalanodtam. Jobbról az oldalelágazások tátongtak. Védtelenüllépkedtem a nyitott terepen, egy sz k oldaljárat sötétjéb l pedig minthavalaki - vagy valami - engem figyelt volna.

Kísérteties borzongás fogott el. A csendt l, a félhomálytól, a lépésekritmusától... Megtorpantam. Közvetlenül el ttem, az árnyékommalegybeolvadva, valami hosszú feketeség mozgolódott.

Akár egy kövér és vak óriáskígyó, sután, esetlenül többször is afalnak üt dött. A szemem láttára változtatta a formáját, majd komótosanforgásba lendült, s mint egy belsejével kifordított örvény, kékesenvillódzó tölcsérével engem vett célba. Forgása fokozatosan lelassult.

Nem szokásom a megfutamodás. Ismét kicsatoltam a sugárvettokját, és a fekete tölcsérhez közeledtem.

A forgás teljesen megsz nt. Mint egy óriási látott száj, teljesenbetöltötte a folyosót, széleivel mintegy beleolvadva a falakba. A tölcsérbels felületén koncentrikus körök váltakoztak.

Mozdulatlanul álltam a jelenség el tt. A fekete hullámok a tölcsér közepén futottak össze, s ott elcsitultak.

Észrevettem, hogy a tölcsér egyre laposodik. Végül teljesen elsimult, ésegy sima membránná alakult át, lezárva a célhoz vezet utam.

Siet s volt a dolgom, ámbár még elegend id m és oxigénem volt.Nem mozdultam. A membrán rugalmasnak t nt. Valaki felruházhatta azösztönök legegyszer bbikével... tudja, mire gondolok... Id nkéntmegrándult, mintha valamire várna.

A sugárvet ért nyúltam. A membrán megfeszült, észrevehet en keményebb lett. Levettem a kezem a tokról. A membrán újból ellazult. Félénken

rángott egyet-kett t, és nem tudom, miért, egy kutyára kezdettemlékeztetni. Egy gazdátlan kutyára, amely arra vár, hogy szóljanakhozzá.

Elzárta az utam, de nem bántottam. Egyel re még volt id m.Leültem elé a sima, homorú padlóra.

„Sietek - Kezdtem beszólni hozzá szelíd hangon. - El szeretnék jutnia vezérl kabinba, és elég kevés leveg m maradt. Értesz engem?"

Úgy t nt, hogy figyelmesen hallgat. „Talán nem több puszta szeszélynél - folytattam -, de nagyon

szeretnék odamenni. Eressz át, kérlek!"A membrán megingott.„Kérlek szépen, eresz át a vezérl kabinba!" Enyhén remegve, óvatosan összegöngyöl dött, Továbbmehettem.- És a pisztoly? - emlékeztettem, amikor beszélget társam

elhallgatott. - Hová lett? Megígérte, hogy...- Persze.,. - dünnyögte bizonytalanul. - Egykett re a vezérl kabinban

találtam magam. Elég sok id t töltöttem ott, alaposan végignéztem afantasztikusabbnál fantasztikusabb készülékeket, m szereket, melyekrendeltetését a könyvekb l már ismertem. A legérdekesebb avezérl kabin közepén elhelyezett gömb volt. Egy vékony t vel aprólyukakat szúrtam bele, és a t szúrásokkal átellenben a kabin kupoláján,akárcsak egy planetáriumban, csillagok gyúltak ki.

Ha bármely rszektor valóságos csillagos egét rajzoltam volna ki agömb felszínére, a csillaghajó azonnal odaröpített volna. A véletlenegybeesés valószín sége azonban igen csekély volt, és tetszés szerintszórakozhattam. Hirtelen azonban rádöbbentem, hogy már egy óránál ishosszabb ideje vagyok itt, és sürg sen vissza kell térnem aleszállóegységhez, hacsak nincs szándékomban örök id kre itt maradni.Futva indultam vissza.

- Minden világos - érthet módon némi kiábrándultság tükröz dött ahangomban. - Szóval a pisztolyt a vezérl kabinban felejtette.

- Sajnos, nem... A folyosón újból a membránba ütköztem. Már vártengem, nemlétez farkát csóválva.

Úgy t nt, hogy minden a régi. Ön azonban bizonyára megérti, hogy ahelyzet megváltozott.

„Eressz át, kérlek - szólítottam meg -, nagyon sietek!" Hangomban megérezhette a türelmetlenséget, és

elbizonytalanodott. „Kérlek, engedj át!" A membrán megfeszült. „Engedj át!" - ismételtem meg. Nyugodt hangon, legalábbis nekem

így t nt. A membrán egyre szilárdabb lett. Megértettem t, de ezúttal nem

volt id m. Már nem tudtam magamon uralkodni. „Azonnal engedj át! - most már kiabáltam. - Hallasz engem?!" Összerezzent, kissé hátrahúzódott, és olyan áthatolhatatlan lett,

mint egy várfal.- Mire ön...- Igen - bólintott. - Ha nem lett volna nálam a sugárvet , minden

másképpen alakult volna. Akkor biztosan megtaláltam volna a kellszavakat, a kell hangnemet. Azonban...

Hallgatott egy darabig.- Azóta nem fordult velem el olyan eset, hogy elkerülhetetlenül

szükségem lett volna fegyverre. Ez természetes. Szerintem a fegyver agonoszság eszköze, még az is, melyet a felfegyverzett gonoszság elleniharcban használunk. Még a háborúkat, melyekre szinte már senki sememlékszik, nos még azokat sem pusztán fegyverekkel nyerték meg.Ennek ellenére a maga övén is ott függ az „univerzális szerszám", amely

- mint ön oly találóan kifejezte - „egyúttal fegyver is". A napnál isvilágosabb, hogy lyukat nemcsak a falba lehet ütni. És ön használja, márcsak azért is, mert kéznél van. Kizárólag csak ezért. Ön sohasemvadászott?

- Soha.- Kár - mondta. - Akkor jobban megértett volna. Amikor az ember

fegyverrel a vállán ballag az erd ben, minden megváltozik. Mindenremásképpen reagálunk: a hangokra, az illatokra... Másképpennézel dünk, másképpen megyünk, és másképpen is gondolkozunk.Egyszóval egészen más ember válik bel lünk. Érti?

Majd még hozzáf zte:- Ez persze, fordítva is érvényes...Elment. Alig félóra múltán már be is mondták a járatomat, és a

többiek közé vegyülve készül dni kezdtem a beszálláshoz.

Veperdi Gábor fordítása

ISAAC ASIMOVÉn, a robot

4.Fogd meg a nyulat

A vakáció két hétnél tovább tartott. Ezt még Mike Donovannek is elkellett ismernie. Teljes hat hónap szabadság lett bel le, méghozzáfizetéses. Ezt is el kellett ismernie. Csakhogy - magyarázta nagymérgesen - nem a jóakarat kerekítette ki ilyen hosszúra. Az AmerikaiRobot ez id alatt a többtagú robotnál felmerült üzemzavarokkalbajlódott, s ilyen üzemzavar akadt b ven, s t még a helyszíni próbárais mindig maradt vagy fél tucat. Tehát Donovanék vártak, pihentek,amíg a rajztáblás meg a logarléces mukik ki nem mondták a boldogítóokét. Most pedig itt csücsültek az aszteroidán, és a dolog nem volt oké.Donovan pulykavörös arccal már vagy tizedszer elismételte:

- Az ég szerelmére, Greg, légy egy kicsit józan. Mi a fenénektotojázol itt a m szaki el írással, amikor közben a helyszíni próbávalvégképp megfeneklünk. Ideje volna már, hogy sutba dobd ezeket abürokrata módszereket, és komolyan nekilássunk a munkának.

- Én csak azt mondom - válaszolt Powell olyan türelmesen, mint akiegy gügye gyereknek elektronikát magyaráz -, hogy a m szakiel írások szerint ezeknek a robotoknak az aszteroidbányákban mindenfelügyelet nélkül kell dolgozniuk. Tehát nem volna szabad rködnünkfelettük.

- Igazad van. De gondolkozzunk logikusan. - Donovan sz rös ujjainszámlálni kezdte megállapításait. - Egy: ez az új robot mindenlaborpróbát kiállt. Kett : az Amerikai Robot garantálta, hogy azaszteroidákon a gyakorlati próbát is kiállja. Három: a robotok a szóbanforgó próbákat nem állják ki. Négy: ha nem állják ki, az Amerikai Robottízmilliót veszít kápében és körülbelül százmilliót üzleti hírnévben. Öt:ha nem állják ki, s mi nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért nem álljákki, akkor valószín leg érzékeny búcsút vehetünk remek állásunktól.

Powell nagyot sóhajtott, az arcán ül mosoly tehát nem volt egészenszinte. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. íratlan jelszavát mindenki

ismerte: "A vállalat alkalmazottai ugyanazt a hibát kétszer nemkövethetik el. Már az els nél vehetik a kalapjukat."

- Érvelésed olyan kristálytiszta, mint Euklideszé. Mindenben, kivévea tényeket. Három m szakon át figyelted, vörös hajú tündérem, ezeketa robotokat, és hibátlanul végezték a munkájukat. Ne tagadd, magadmondtad. Akkor mi egyebet tehetünk?

- Azt, hogy kiderítjük, mi a baj velük. Mert az igaz, hogy ameddigfigyeltem ket, hibátlanul dolgoztak, de három alkalommal, amikor nemfigyeltem ket, egyetlen gramm ércet se termeltek. És nem is jöttekvissza idejében. Nekem kellett utánuk mennem.

- És mi volt a baj?- Semmi. Semmi az égvilágon. Minden maga a tökély volt. Ragyogó,

mint a csillagos égbolt. Csak az a jelentéktelen mellékkörülményzavarta meg lelki nyugalmamat, hogy egy szemernyi ércet se termeltek.

Powell homlokát ráncolva a plafonra pillantott, és barna bajszátráncigálta.

- Mondok neked valamit, Mike. Mi már a munkánk során sok rohadtkátyúba belemásztunk, de ez az irídiumaszteroida mindenre felteszi akoronát. Az egész ügy megveszekedetten bonyolult. Ennek a DV-5robotnak hat másik robot van alárendelve. Jobban mondva nem isalárendelve, mert úgy tartoznak hozzá, mint rész az egészhez. - Ezt énis tudom.

- Ne pofázz! - torkolta le Powell. - Tudom, hogy tudod. Csakszeretném végiggondolni ezt a nyavalyát. Az a hat segédrobotugyanúgy része a DV-5 robotnak, mint az embernek az ujjai. Aparancsait nem él szóval vagy rádió útján továbbítja, hanemközvetlenül a pozitronmez kön keresztül. Mármost az AmerikaiRobotnál nincs egy fia robotikus, aki tudná, mi fán terem apozitronmez és hogyan m ködik. Én se tudom. Meg te se.

- E legutóbbi megállapításod telitalálat - helyeselt filozofikusbeletör déssel Donovan.

- Akkor nézzük meg, hogy állunk. Ha minden jól megy, príma! De havalami nem stimmel - miután teljesen ismeretlen területen mozgunk -,semmit se tudunk tenni. És más se tud. Csakhogy ez a mi munkánk ésnem másé, és itt a bibi, Mike. - Egy ideig némán töprengett, aztánújrakezdte: - Na helyes. Odakint van?

- Igen.- És most normális?- Nincs vallásos mániája, nem is szaladgál körbe-körbe Gilbert és

Sullivan-idézeteket kajabálna. Úgyhogy, azt hiszem, normális.Ezzel Donovan dühösen megrázta a fejét, és kiment.

Powell maga elé húzta a Robotika kézikönyvét, amelynek súlya alattaz íróasztal szinte összeroppant, s áhítattal felütötte. Egyszer megesettvele, hogy egy ég ház ablakából alsónadrágban ugrott ki, akézikönyvet szorongatva. És szükség esetén inkább az alsónadrágotáldozta volna föl.

Kitámasztva állt el tte a kézikönyv, amikor a DV-5 robot belépett aszobába, nyomában Donovannel, aki berúgta az ajtót maga mögött. -Szevasz, Dave - mondta Powell komoran. - Hogy s mint?

- Csodásan - válaszolta a robot. - Szabad leülnöm? - Odahúzott egynagy teherbírású széket, amelyet egyenesen az számára készítettek,és óvatosan helyet foglalt.

Powell elismer pillantást vetett Dave-re. A szakmán kívülállóksorozatszámokban gondolkoznak a robotokról, a robotikusok azokbanbecenevet adnak nekik. Dave nem volt túlságosan nagy termet , holottegy hét tagból álló robotegyüttes gondolkodóegységének feladatköréttöltötte be. Hét láb magas volt, teste fél tonna fém és elektromosság.Sok ez? Korántsem, ha ezt a fél tonnát olyan kondenzátorok,áramkörök, relék, vákuumkamrák teszik ki, amelyeknek gyakorlatilagvalamennyi ismert pszichológiai reakcióval meg kell birkózniuk. Ésmindennek a tetejébe egy több kvintillió pozitronból álló, öt kilogrammsúlyú agy, amely az egész hóbelevancot irányítja.

Powell az ingzsebéb l cigarettát halászott el .

- Dave - fordult a robothoz -, te rendes fiú vagy, nem affélehebehurgya, primadonnáskodó fráter. Megbízható, rátermettbányarobot vagy, közvetlen koordinációban hat segédrobotot irányítasz.És ahogy én látom, ez az irányítási feladat agypályáid stabilitását alegcsekélyebb mértékben se bolygatta meg.

- Köszönöm a dicséretet, f nök - bólintott a robot -, de hová akarkilyukadni? - Kit diafragmája volt, hangelemének árnyaltsága jórésztkiküszöbölte a fémes robothangok szokott színtelenségét.

- Megmondom - válaszolta Powell. - Ennyi erény mellett miért vanmégis baj a munkáddal? Például a mai B-m szakban?

- Szerintem nem volt semmi baj - mondta habozva a robot. - De hátnem termeltetek ércet…

- Az igaz. - Na látod.Dave küszködni látszott a szavakkal.- Nem tudok rá magyarázatot adni, f nök. Ez már-már kikezdi az

idegeimet, jobban mondva, kikezdené, ha hagynám. A segédeim jóldolgoztak. És tudom, hogy én is. - Elgondolkozott, fotocellaszeme izzófényben égett. - Nem emlékszem semmire - folytatta. - A munkanapvéget ért, ott állt Mike, ott álltak az ércszállító kocsik … jórészt üresen.

- És az ilyen napokon - vágott közbe Donovan -, a m szak végénmég csak jelentést se tettél. Tudod-e, Dave?

- Tudom. De hogy miért?…- A fejét csóválta, lassan, nehézkesen.Powellnek az a furcsa érzése támadt, hogy ha a robot arca képes volnaérzelmek kifejezésére, most fájdalom és szégyen tükröz dnék rajta.Hiszen a robotok természetüknél fogva nem tudják elviselni, hamunkakörükben kudarcot vallanak.

Donovan Powell íróasztalához húzta székét, és fölé hajolt. -Gondolod, hogy valamiféle emlékezetkiesésr l van szó?

- Fogalmam sincs róla. De szerintem nincs értelme orvosiszavakat használni. Az emberi betegségek a robotokra legfeljebb

mint többé-kevésbé találó analógiák alkalmazhatók. A robottechnikábannem veheted hasznukat. - Megvakarta a nyakát. - Nagyon rühellenémalapfokú agyreakció-próbának alávetni. Csak megrendítené azönbizalmát.

Elgondolkozva nézett el bb a robotra, majd meg a kézikönyvHelyszíni próba cím fejezetére.

- Ide figyelj, Dave - mondta -, mi volna, ha végigcsinálnánk egytesztet? Azt hiszem, nem ártana.

A robot fölállt.- Ahogy gondolja, f nök. - És hangjában fájdalom csendült.A teszt viszonylag egyszer kérdésekkel kezd dött. A DV-5 robot a

stopperóra lélektelen tiktakjára ötjegy számokat szorzott. Aztánfelsorolta ezer és tízezer közt az összes törzsszámokat. Köbgyökötvont, és függvényeket integrált, egyszer bb és bonyolultabb szinten.

Növekv nehézségi sorrendben mechanikai reakcióknak vetették alá.És végül precíz gépelméje a robotok legmagasabb rend funkcióiból:ítél képességb l és erkölcsi érzékb l vizsgázott.

A kétórás teszt végére Powell alaposan megizzadt, Donovan pedignem túlságosan esztétikus foglalkozásba merült: a körmét rágta.

- Hogy ment? - kérdezte a robot.

- Még át kell gondolnom, Dave - válaszolta Powell. - Nem akarokelsietett véleményt mondani. Most menj vissza munkahelyedre, ésindítsd el a C-m szakot. És csak nyugalom! Egy ideig ne er ltesdtúlságosan a teljesítményt, majd rendbe tesszük a dolgot.

A robot távozott. Donovan barátjára pillantott. - Na mi van?Powell szemmel láthatóan gyökerestül ki akarta tépni a bajszát. - Az

agya tökéletesen m ködik - jelentette ki.- Én nem volnék ilyen biztos ebben.- Jupiterre, Mike! Az agy a robotok legmegbízhatóbb szerve.

Ötszörösen ellen rzik lent a Földön. És ha egy robot olyan tökéletesenvizsgázik, mint Dave, akkor hibás agym ködésr l egyszer en szó semlehet. Ez a teszt az összes fontos agypályákra kiterjedt.

- Tehát most mi a helyzet?- Nyugalom! Hadd gondoljam át a dolgot. Valamilyen mechanikus

defekt azért még lehet a szerkezetében. Ez azt jelenti, hogy körülbelülezerötszáz kondenzátor, húszezer egyedi elektromos áramkör, ötszázvákuumkamra, ezer relé és megszámlálhatatlan mennyiség másbonyolult részecske bármelyikében történhetett valami baj. Na és végülitt vannak ezek a rejtélyes pozitronmez k, amelyekr l senki sem tudsemmit.

- Ide figyelj, Greg - robbant ki Donovanb l a kétségbeesés -, az jutotteszembe, hogy ez a robot talán hazudik. Soha…

- Robotok tudatosan nem hazudhatnak, te félesz . Ha volna egyMcCormack-Wesley-detektorunk, egy-két nap alatt megvizsgálhatnánkminden egyes porcikáját. Csakhogy összesen két M-W-detektor van,mindkett a Földön. Darabonként tíz tonnát nyomnak, betonalapzatonállnak, és nem lehet elmozdítani ket. Szép, ugye?

- De Greg - Donovan öklével az asztalt csapkodta -, Dave csak akkorromlik el, ha nem vagyunk a közelében.Emögött…valami…sötét…dolog…rejt zik. - Ökle minden szónál nagyotcsattant az asztallapon.

- Meg rjítesz - mondta lassan Powell. - Kalandregényekkel tömöd azagyad.

- Azt szeretném tudni - kiabálta Donovan -, hogy most mit tegyünk.- Megmondom. Közvetlenül az asztalom fölé felszerelek egy

videolemezt. Oda a falra, látod? - Ujjával dühösen a fal felé bökött. - Abányának mindig arra a pontjára irányítom, ahol a munka folyik. Ésmajd figyelem ket. Ennyi az egész.

- Ennyi az egész? De Greg …Powell felállt, és ökölbe szorított kezét az asztalra támasztotta. -

Mike, ne kínozz. - Hangja fáradtan csengett. - Egy hete rágod a fülemetDave miatt. Azt mondod, valami baj van vele. Mi baj van vele? Nemtudod. Milyen alakban jelentkezik a baj? Nem tudod. Mi okozza? Nemtudod. Miért áll le a munkával? Nem tudod. Tudsz egyáltalában valamiközelebbit a dologról? Nem tudsz. És én se tudok. Hát akkor mit akarsz

lem?Donovan színészies mozdulattal széttárta a karját. - Nyertél!- Tehát megismétlem. Miel tt megpróbálkoznánk az orvoslással,

el bb meg kell tudnunk, mi a baj. Aki nyúlpecsenyét akar enni, az el bb

fogja meg a nyulat. Nekünk is meg kell fognunk a nyulat! És most légyszíves, hagyj egy kicsit békén.

Donovan kimerültségt l vörös szemmel bámult a helyszínijelentésének vázlatára. Fáradt volt, de különben is mi a csudát írjon,amikor még minden ilyen cseppfolyós állapotban van. Bosszús hangonszólt oda Powellnek:

- Greg, csaknem ezer tonnával vagyunk lemaradva.- Nekem mondod? - válaszolta Powell anélkül, hogy fölpillantott

volna.- Azt szeretném tudni - robbant ki Donovanb l a méreg -, miért kell

nekünk mindig új típusú robotokkal vesz dnünk? Nem látom be, hogyazok a robotok, amelyek az ükapámnak jók voltak, miért ne volnánakjók nekünk is. Én a bevált dolgokra szavazok. Az id a legf bb bíró,azokkal a jó, megbízható, régimódi robotokkal sose volt semmi baj.

Powell fölemelt egy könyvet, és Donovanhez vágta. Úgy telibetalálta, hogy lefordult a székr l.

- Öt esztend óta - mondta színtelen hangon - az Amerikai Robotmegbízásából tényleges munkafeltételek között új robotokat próbálsz ki.És miután velem együtt olyan balga voltál, hogy ebben a feladatkörbenkell hozzáértést tanúsítottál, jutalmul a legrohadtabb munkát sózzák anyakadba. De ez a szakmád - folytatta, és ujjával Donovan felé bökött. -És emlékezetem szerint, ahogy beléptél az Amerikai Robothoz, öt percmúlva már ezen siránkoztál és siránkozol mindmáig. Tulajdonképpenmiért nem mondasz fel?

- Mindjárt megmagyarázom. - Donovan hasra fordult, belemarkoltvörös hajába, és fölemelte a fejét. - Ez nálam elvi kérdés. Mertvégeredményben nekem mint meósnak szintén volt egy kis részemezeknek az új robottípusoknak a megteremtésében. Tehát atudományos fejl dés támogatásának elvi kérdésér l van szó. De neérts félre, nem az elvek kedvéért gyötröm magam a munkában, hanema dohányért, amit fizetnek. Greg!

Donovan éktelen üvöltésére Powell felpattant a helyér l. A rémülett lvé meredve, kidülledt szemmel bámultak a videolemezre. -

Szentséges…Jupiter! - suttogta Powell.Donovan feltápászkodott.- Greg! - zihálta az izgalomtól. - Ezek bediliztek. - Hozd a ruhákat.

Kimegyünk hozzájuk.A videolemezen figyelte a robotokat. Könnyed, színészies

mozdulataik csillogó bronzvörösben rajzolódtak ki a leveg tlenaszteroida árnyék borított szikláin. Menetalakzatban masíroztak, testükhalvány fényében a táró durván kifaragott, homály s, bujkálóárnyékokkal tarkított fala zajtalanul siklott tova. Ütemesen lépkedtekmind a heten, Dave-vel az élen. Kísérteties egyöntet séggelkanyarodtak, fordultak, és revütáncosokat megszégyenít ügyességgelváltoztattak alakzatot.

- Nézd ezeket az rült harci-marcikat! - ámuldozott Donovan, akiközben visszatért a ruhákkal. - Katonai parádét tartanak.

- Ugyanilyen joggal azt is mondhatnád - hangzott a h vös válasz -,hogy mozgásm vészeti gyakorlatokat végeznek. Vagy hogy Dave-nek

kényszerképzetei vannak, és balettmesternek hiszi magát. Azttanácsolom neked, Mike, el bb gondolkozz…aztán fogd be a szád.

Donovan homlokát ráncolta, és tüntet mozdulattal egy detonátortdugott üres oldaltáskájába.

- Akárhogy áll is a dolog, ezt kifogtuk. Azt mondod, új típusúrobotokkal dolgozunk, ez a szakmánk. Helyes! De egyetlenegy kérdéstszeretnék neked feltenni. Miért…miért van az, hogy mindenalkalommal, kivétel nélkül minden alkalommal meggy lik velük abajunk?

- Ez azért van - válaszolta komoran Powell -, mert átok ül rajtunk. Ésmost indulás!

Messzir l, ahová zseblámpájuk fénykévéje már nem ért el, a folyosó, bársonyos sötétjén áthatolva robotlámpák villogtak.

- Ott vannak - suttogta Donovan.- Megpróbáltam rádióval elérni - jegyezte meg halk, izgatott hangon

Powell -, de nem válaszol. Valószín leg kikapcsolta a rádióját. -Szerencsére a konstrukt rök olyan robotokat még nem találtak

ki, amelyek vaksötétben is képesek dolgozni. Képzeld, ha nemvolnának kivilágítva, mint megannyi boldogságos radioaktívkarácsonyfa, akkor most, amikor még rádió-összeköttetésünk sincs,ítéletnapig hajszolhatnánk ebben a sötét lyukban ezt a hét dilis robotot.

- Kapaszkodj csak föl arra a peremre, Mike. Errefelé jönnek, ésszeretném közelr l megfigyelni ket. Fel tudsz oda mászni? Donovandörmögve fölhúzódzkodott a sziklaperemre. A gravitáció itt lényegesenkisebb volt, mint a Földön, de a nehéz ruha miatt ez nem sok el nytjelentett. A perem pedig jó tíz láb magasan húzódott. Donovan utánPowell is felkapaszkodott rá.

A robotok Dave-vel az élen libasorban haladtak. Aztán gépiesütemben kett s sorokba fejl dtek fel, majd megint visszatértek alibasorhoz, de más elrendez désben. Ezt ismételték újra és újra,anélkül hogy Dave egyszer is hátrapillantott volna.

Dave már csak húszlépésnyire volt t lük amikor a színjátéknakhirtelen vége szakadt. A segédrobotok kiléptek a sorból, egy pillanatighabozva álldogáltak, aztán vad csörömpölés közepette elvágtattak.Dave utánuk nézett, és lassan leült. Fejét igen-igen emberi mozdulattaltenyerébe támasztotta.

- Itt van, f nök? - hangzott fel Powell fejhallgatójában.Powell intett Donovannek, és mindketten leugrottak a peremr l.- Oké, Dave. Mi történt? A robot a fejét rázta.- Nem tudom, f nök. Az egyik pillanatban még a tizenhetes táróban

egy veszedelmes fejtéssel bajlódtunk, a következ kben pedig úgyéreztem, valahol a közelben emberek vannak, s addigra már félmérfölddel odább a f aknában találtam magamat.

- És hol vannak most a segédrobotjaid?- Visszamentek dolgozni. Mennyi id t vesztettünk?- Pár percet. Nem érdekes. - Aztán Donovanhez fordulva hozzátette:

- Maradj vele a m szak végéig. Aztán majd ha visszajössz, mondokvalamit. Támadt egy-két gondolatom.

Donovan három óra múlva tért vissza. Kimerültnek látszott. - Hogyment a munka? - kérdezte Powell.

- Ha figyeli ket az ember - vonogatta vállát Donovan -, sosincs velüksemmi baj. Dobj ide egy cigit.

A vörös hajú túlzott figyelemmel rágyújtott, és csodás füstkarikákatfújt a leveg be.

- Rájöttem a nyitjára, Greg. Ez a Dave, tudod, faramuci robot. Hatmásikkal dolgoztat és fegyelmez a legnagyobb szigorral. Ami asegédrobotjait illeti, élet-halál ura. És ez a körülmény visszahat alelkiállapotára. Tegyük föl, hogy az énje mindenáron hangsúlyozniakarja önnön hatalmát.

- Térj a tárgyra.- A tárgynál vagyok. Tegyük föl, hogy militarista hajlamai vannak.

Hogy hadsereget szervez magának. Hogy hadgyakorlatokat végeztetvelük. Tegyük föl…

- Menj a víz alá. A te rémlátásaid színes filmre valók, Mike. Apozitronagy legsúlyosabb rendellenességeit tételezed fel. Ha igazadvolna, Dave-nek meg kellene szegnie a robotika els törvényét, amelyszerint robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, sem pedigtétlenül t rnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. A militaristahajlamnak és az uralkodni vágyó énnek, amelyet feltételezel, logikuskövetkezménye az emberiség leigázása volna.

- És honnét tudod, hogy nem err l van szó?- Onnét, hogy egy ilyen agyvelej robot sohase hagyhatná el a

gyárat, de ha mégis, azonnal fülön csípnék. Dave-et, mint tudniméltóztatsz, magam vizsgáltam meg.

Powell hátralökte székét, és lábát az asztalra rakta.- Nem, fiacskám. Még nem ehetünk nyúlpecsenyét, mert még

halvány fogalmunk sincs arról, mi itt a baj. Ha például rájönnénk, hogyez a danse macabre, amelynek tanúi voltunk, mit jelent, már közelebbjárnánk a rejtély megfejtéséhez. - Rövid szünetet tartott, majd ígyfolytatta: - Ide figyelj, Mike. Mi a véleményed a következgondolatmenetr l? Dave-vel csak akkor van baj, ha egyikünk sincs ott.Ha pedig baj van vele, és bármelyikünk odamegy, azonnal rendbe jön.

- Mondtam már, hogy emögött valami sötét dolog rejt zik.- Ne szakíts félbe. Mit jelent a robotnak, ha nincsenek emberek a

közelében? A válasz kézenfekv . Fokozottabb igényt az egyénikezdeményezésre. Tehát azokat az alkatrészeket kellenemegvizsgálnunk, amelyekre az új követelmények hatással vannak.

- Ejha! - Donovan kiegyenesedett székében, majd megintvisszahanyatlott. - Nem, sajnos ezzel nem jutunk sokra. Még mindignagyon tág teret hagy a hibaforrásoknak. Alig-alig csökkenti aszámukat.

- Ezen nem tudunk segíteni. De az biztos, hogy teljesítménykiesésreezentúl nem kerül sor. A videolemezen keresztül felváltva fogjuk figyelnia robotokat. És ha bárhol bármi baj támad, azonnal odamegyünk. Attólhelyrerázódnak.

- De a m szaki el írásoknak semmiképpen se fognak megfelelni. AzAmerikai Robot ilyen véleményezéssel nem értékesítheti a DV-modelleket.

danse macabre (fr.) - haláltánc

- Hát persze hogy nem. A m szaki hibát meg kell találnunk, és ki kelljavítanunk. Erre azonban összevissza tíz napunk van. - A fejétvakargatta. - A hiba ott van …de nézd csak meg magad a m szakirajzokat.

A rajzok mint valami sz nyeg borították a padlót. Donovannégykézláb állva követte rajtuk Powell ide-oda vándorló ceruzáját.

- Itt kezd dik a te szereped, Mike - mondta Powell. - Szerkezetikérdésekben te vagy a szakember, ellen rizd, hogy helyes-e, amitcsinálok. Megpróbálom elvileg kiiktatni mindazokat az áramköröket,amelyek az egyéni kezdeményezés hálózatával nincsenekkapcsolatban. Itt van például a törzs f vezetéke, amely a mechanikai

veleteket irányítja. Mint tartalék áramköröket kiiktattam valamennyi,rutinmunkát végz leágazást…- Fölnézett. - Mi a véleményed?

- Sajnos, Greg, ez nem ilyen egyszer - felelte elkámpicsorodvaDonovan. - Az egyéni kezdeményezés nem afféle elektromos áramkör,amelyet a többit l elszigetelve lehetne vizsgálni. Mihelyt egy robototönálló munkára állítanak be, m ködési intenzitása a szerkezeténekúgyszólván valamennyi részében azonnal felfokozódik. Nincs olyanáramkör, amelyet ez így vagy úgy ne érintene. Tehát el ször azt akülönleges - nagyon-nagyon specifikus - körülményt kellenemeghatározni, amely a hibát kiváltja, és csak akkor térhetünk rá azáramkörök kiiktatására.

Powell feltápászkodott, és leverte magáról a port.- Na jól van - mondta. - Így állván a dolgok, leghelyesebb, ha fogod

és elégeted ezeket a nyavalyás rajzokat.- Ha a m ködési intenzitás fokozódik - magyarázta Donovan -,

egyetlen hibás alkatrész már a legkülönfélébb bajokat okozhatja. Aszigetelés egy helyütt megszakad, egy kondenzátor tönkremegy,valamelyik konnektor szikrázni kezd, az egyik tekercs kiég. És havaktában fogsz neki, ha nem tudod, hol keresd a hibát, holtod napjáigse fogod megtalálni. Ha szétszeded Dave-et, minden egyes porcikájátkülön-külön megvizsgálod, esetr l esetre újból összerakod éskipróbálod …

- Értem már, értem. Nem hülyének magyarázol. Tehetetlenülbámultak egymásra.

- Mi volna - kérdezte habozva Powell -, ha az egyik segédrobototvennénk el ?

Eddig még sem Powellnek, sem Donovannek nem volt alkalma, hogyDave valamelyik "ujjával" elbeszélgessen. Egyébként ez a hasonlat issántított egy kicsit. Az "ujj" ugyanis tudott beszélni, s t meglehet senfejlett agyveleje volt, amelyet azonban els sorban arra állítottak be,hogy a pozitronmez k útján parancsokat fogjon fel. Egyéb ingerekretehát kissé bizonytalanul reagált.

Powell még a robot nevét sem tudta. Sorozatszámának, a DV-5-2-nek pedig nem sok hasznát vehette.

- Ide figyelj, hapsikám - alkudott meg a helyzettel -, felteszek nekedegy-két fogas kérdést. Ha megfelelsz rájuk, mehetsz vissza a góréhoz.

Az "ujj" h vösen bólintott, korlátolt agybeli képességét nem pazaroltabeszédre.

- A f nököd - mondta Powell - az utóbbi id ben négy alkalommal ismegváltoztatta eredeti utasításait. Emlékszel ezekre az esetekre? -Igen, uram.

- No látod, emlékszik! - csattant fel mérgesen Donovan. - Mondomneked, hogy emögött valami nagyon sötét…

- Ne hülyülj. Persze hogy emlékszik. Hisz nem vele van a baj. -Powell újból a robothoz fordult. - Mondd el sorban, hogy mit csinált azegész társaság?

Az "ujj" hanghordozásában volt valami sajátságos, mintha kívülr lmegtanulta volna mondókáját, és a válaszokat valamilyen külsnyomás váltaná ki a koponyájában.

- Az els alkalommal - felelte közönyösen - egy kellemetlen fejtésselbajlódtunk a tizenhetes táró B-szintjén. A másodiknál aládúcoltuk aboltozatot, mert féltünk, hogy beomlik. A harmadik alkalommal egyrobbantást készítettünk el , hogy továbbhaladhassunk. Nagyonpontosnak kellett lennie, nehogy beleszaladjunk egy talaj alattihasadékba. A negyedik eset közvetlenül egy kisebb beomlás után volt.

- És aztán mi történt?- Azt nagyon nehéz elmondani. A f nök kiadott egy parancsot, de

miel tt még vehettük és kiértékelhettük volna, máris újabb parancsotkaptunk, hogy masírozzunk valamilyen furcsaalakzatban.

- De miért? - kérdezte éles hangon Powell. - Azt nem tudom.Donovan izgatottan közbevágott:- Mi volt az els parancs, amelyet a masírozási utasítás

hatálytalanított?- Nem tudom. Csak éreztem, hogy valamilyen parancs van

érkez ben, de a vételére már nem volt id .- Tudnál valamit mondani róla? Mind a négy alkalommal ugyanaz a

parancs volt?- Nem tudom. - Az "ujj" leverten rázta a fejét. Powell hátrad lt a

székben.- Na jó, menj vissza a górédhoz.A robot láthatólag megkönnyebbülten távozott.- Ebb l ugyan sokat megtudtunk - gúnyolódott Donovan. - Tartalmas

párbeszéd volt, elejét l a végéig. Én mondom neked, Dave is meg ez afélesz "ujj" is elhallgat valamit el lünk. Túlságosan sok itt a "nemtudom" meg a "nem emlékszem". Nem szabad megbíznunk bennük,Greg.

Powell dühében bajszát borzolta.- Esküszöm, Mike, még egy ilyen hülye megjegyzés, és partedlit

kötök rád, meg cuclit adok a kezedbe.- Jól van, jól van. Te vagy kett nk közül a lángész. Én csak egy

ócska fafej vagyok. És most mi a figura?- A legnagyobb szószban vagyunk. Ezzel az "ujjhapsival"

megpróbáltam visszafelé göngyölíteni a dolgot, de nem sikerült. Hátmost majd megpróbáljuk el regörgetni.

- Nagy ember vagy! - ámuldozott Donovan. - Milyen csodálatosanegyszer en hangzik. Hajlandó volnál ezt közérthet nyelvre lefordítani?

- Pólyásnyelvre kellene lefordítanom, hogy megértsd. Arról van szó,hogy ki kell derítenünk, miféle parancsot ad ki Dave közvetlenül akalamajka el tt. Itt a rejtély kulcsa.

- És hogyan akarod kideríteni? A közelébe hiába férk zünk, mertamíg mellette vagyunk, minden rendben megy. Rádió útján sehallgathatjuk le a parancsait, mert a pozitronmez kön keresztültovábbítja ket. Tehát se a közeli, se a távoli megfigyelés módszerenem jöhet szóba, marad a teljes cs d.

- Közvetlen megfigyelés esetén kétségtelenül. De talán közvetve céltérhetünk.

- Hogyan?- Váltott m szakban fogunk dolgozni, Mike - mondta eltökélt

mosollyal Powell. - Le se vesszük a szemünket a videolemezr l.Figyelni fogjuk ezeknek az acélnyavalyáknak minden mozdulatát. És hamegint elkezdik kisded játékukat, tudni fogjuk, mi történt közvetlenülel tte, s ebb l következtetünk a parancsra.

Donovan kitátotta száját, és egy teljes percig így is hagyta. Aztánfojtott hangon megszólalt:

- Leköszönök. Kilépek az állásomból.- Még tíz napod van, hogy az enyémnél valami okosabb ötletet

kifundálhass - válaszolta fáradtan Powell.Donovan nyolc napon át minden lehet t elkövetett e cél érdekében.

Nyolc napon át, Powell-lel felváltva, négyórás turnusokban, ég ,gyulladt szemmel figyelte az elmosódott háttérben fel-felcsillanófémfigurákat. És a turnusai közti négy-négy órában nyolc álló napon átmegszakítás nélkül átkozta az Amerikai Robotot, a DV-modelleket és anapot, amelyen megszületett.

És a nyolcadik napon, amikor Powell kialvatlanul, fejfájósan belépetta szobába, hogy átvegye a szolgálatot, Donovan fölállt a székéb l, egyjó nehéz könyvvel akkurátusan megcélozta a videolemezt, és pontosantelibe is találta. Következésképpen hasadozó szilánkok recsegése-ropogása hallatszott.

- Ez mire volt jó? - kérdezte Powell elakadó lélegzettel.- Nem állok itt tovább rségben - válaszolta Donovan majdnem

nyugodtan. - Már csak két napunk van hátra, s még semmi eredmény.Szerintem a DV-5 egy fabatkát se ér, veszteségszámlára kell írni.Ötször hagyta abba a munkát, amikor én figyeltem, és háromszor a teturnusaid alatt. De se én, se te nem tudtuk megállapítani, hogy milyenparancsokat adott ki. És nem is fogjuk, én biztosan nem, devalószín leg te sem.

- Mennydörg s Jupiter! Hogyan tarthat szemmel az ember egyszerrehat robotot? Az egyik a kezével dolgozik, a másik a lábával, a harmadikhadonászik, mint a szélmalom, a negyedik megveszekedettenugrándozik föl-le. A másik kett …ördög tudja, mit csinál. És akkoregyszerre, se szó, se beszéd abbahagyják a munkát. Abbahagyják éskész!

- Greg, rossz úton járunk. Mindenáron a közelükbe kell férk znünk.Onnét kell figyelnünk ket, ahol láthatjuk a részleteket is. - Igen -mondta rövid szünet után elkeseredetten Powell -, és remélnünk, hogy

a hátralev két nap alatt még történik valami. - De miért jobb innétfigyelni?

- Nem jobb, kényelmesebb.- Ugyan! Ott legalább csinálhatsz valamit, amit itt nem. - Mit?- Bármely pillanatban megállíthatod ket, amikor fel vagy rá

készülve, és azonnal utánanézhetsz, hogy mi baj történt.- Hogyhogy? - Powell hirtelen éber lett.- Süsd ki magad. Te vagy a lángész. Tégy fel magadnak egy-két

kérdést. Mit mondott az "ujj", mikor mondja be a DV-5 az unalmast?Amikor beomlás fenyegetett vagy tényleg beomlott a fal, amikorgrammra kiszámított tölteteket helyeztek el vagy egy veszélyes érrebukkantak.

- Azt akarod mondani, hogy mindig veszélyes helyzetekben? - Powellhangja remegett az izgalomtól.

- Úgy is van! Miért, te nem ezt vártad? Hiszen az egyénikezdeményezés tényez je okozza a bajt. Ez meg a legnagyobbteherpróbának éppen akkor van kitéve, ha a veszély beálltakor nincsember a közelben. Mi hát a logikus következtetés? Hogyan tudjuk akívánt id pontban és helyen megállítani ket? - Diadalmasan szünetettartott, szemmel láthatóan élvezte mondókáját. Aztán gyorsanmegválaszolta saját kérdését, hogy megel zze Powellt, akinek perszemár szintén nyelvén volt a felelet. - Úgy, hogy magunk idézünk elveszélyes helyzetet.

- Mike! - mondta Powell. - Nagy vagy! - Kösz, öregfiú. Mindig istudtam.

- Na jól van, hagyd a gúnyolódást. Ezt félretesszük arra az id re,amikor majd a Földön leszünk. Dunsztos üvegekbe rakjuk az ottanihosszú téli estékre. Most azt mondd meg, miféle veszélyes helyzetetteremthetünk?

- Eláraszthatnánk a bányákat, ha nem volnának történetesen egyleveg tlen aszteroidán.

- Nagyon elmés megjegyzés - csúfolódott Powell. - Igazán, Mike,megcsiklandozhatnál, hogy röhögjek. Mi a véleményed egy kisebbméret beomlásról?

- Nekem jó - felelte Donovan, az ajkát biggyesztve. - Akkor gyerünk.Úgy bújkálunk itt, mint az összeesküv k, gondolta Powell, miközben

ide-oda kanyarogtak a sziklás tájon. A csekély gravitáció következtébenszinte libegve járt a hepehupás talajon, lába nyomán porrámorzsolódott kövek szürke pora szállingózott szerteszét. De ami agondolatait illeti, lassú morfondírozgatása valóban az óvatoscselszöv éhez hasonlított.

- Tudod, merre vannak? - kérdezte. - Azt hiszem, igen.- Akkor jó - jegyezte meg Powell komoran. - Mert azt sejted, ugye;

hogy ha bármelyik "ujjhoz" húsz láb közel kerülünk, megérzi ajelenlétünket, akár lát bennünket, akár nem.

- Ha majd a robotika alapismereteib l tanfolyamot akarok végezni,szabályszer kérvényt nyújtok be hozzád három példányban. Ittlemegyünk.

Már a tárókban jártak, ahová a csillagok fénye se jutott el. Kezükkeltapogatták a falakat, fel-felvillantva zseblámpáikat botorkáltak el re.Powell a detonátor biztonsági zárára tette kezét.

- Ismered ezt a tárót, Mike?- Úgy-ahogy. Nemrégen nyitották, de a videolemezen már láttam, s

így majdcsak eligazodom benne.Végtelennek t percek múltak el.- Érzed? - törte meg Mike a csendet.Rezgett a fal. Powell fémborította keze, mint a dobver járt rajta.

Hang persze nem hallatszott.- Robbantanak! Nem messze innét.- Tartsd nyitva a szemed - figyelmeztette Powell. Donovan

türelmetlenül bólintott.Miel tt még észbe kaphattak volna. a távolban bronzvörös fény

villant fel és suhant tova. Némán húzódtak egymás mellé:- Gondolod, hogy megérzett minket? - suttogta Powell.- Remélem, nem: De azért okosabb, ha oldalról közelítjük meg ket.

Fordulj be jobbra az els táróba.- Nem fogjuk szem el l veszíteni ket?- Mit akarsz csinálni? Forduljunk talán vissza? - morgott mérgesen

Donovan. - Egy negyed mérföldre vannak t lünk. Eleget figyeltem keta videolemezen, vagy nem? És már csak két napunk van.

- Ne pofázz annyit. Csak pocsékolod az oxigént. Ez itt oldaljárat? -Felvillantotta zseblámpáját. - Igen. Na gyerünk.

A rezgés észrevehet en fokozódott, a talaj kellemetlenül rengett alábuk alatt.

- Jó irányba megyünk - jegyezte meg Donovan -, csak ne érjen eza táró hirtelen véget. - Gondterhelten el revilágított a

zseblámpájával.Behajlított karral is elérték volna a táró boltozatát. A dúcolások

egészen frissek voltak:- Zsákutcába jutottunk - állt meg Donovan. - Forduljunk vissza. -

Nem. Gyerünk csak tovább. - Powell üggyel-bajjal el renyomakodott. -Mintha fényt látnék ott elöl.

- Fényt? Én nem látom. Honnét jöhetne ide fény?- Talán robotlámpa. - Powell négykézláb felkapaszkodott egy enyhe

emelked re. Hangja rekedten, aggodalmasan csengett.- Hé, Mike, gyere csak fel ide.Csakugyan fény volt. Donovan átmászott Powell kinyújtott lábszárán.- Valami nyílás van itt?- Igen. Úgy látszik, most a túlsó oldalról fúrnak errefelé. Donovan

végigtapogatta a nyílás csipkés szélét, aztán óvatosan odavilágítottzseblámpájával. A nyílás egy nagyobb vájatba, valószín leg a f aknábatorkollott. Túlságosan sz k volt ahhoz, hogy keresztülfurakodjanak vagyhogy ketten egyszerre kikukucskáljanak rajta.

- Nincs itt semmi - mondta Donovan.- Már nincs. De egy másodperccel ezel tt még kellett lennie,

másként nem láttunk volna fényt. Vigyázz!Körös-körül er s lökésekt l remegett a fal. Finom por szállingózott

lefelé. Powell óvatosan fölemelte fejét, és kikukucskált a. nyíláson.

- Oké, Mike - mondta. - Ott vannak.A csillogó robotraj mintegy ötven lábra volt t lük a f aknában.

Fémkarjaik szorgalmasan hányták a legutóbbi robbantás nyománkeletkezett törmeléket.

- Ne vesztegessük az id t - idegeskedett Donovan. - Itt rövidesenvégeznek, s a következ robbanás bennünket is elkaphat.

- Az ég szerelmére, ne sürgess! - Powell el készítette a detonátort.Fürkészve nézett a homályos aknába, ahol csak a robotlámpákvilágítottak, és a kiugró köveket nemigen lehetett megkülönböztetni azárnyékoktól.

- Nézd csak, ott a boltozaton, majdnem fölöttünk, látok egy alkalmashelyet. Az utolsó robbantásra csak félig omlott be. Ha a tövénéleltalálod, a fél boltozat beszakad.

Powell odapillantott.- Úgy is van! Figyeld a robotokat, és imádkozz, hogy ne menjenek

onnét túlságosan messzire. k a fényforrásaim. Mind a heten ottvannak?

- Igen. Mind a heten - számolt Donovan.- Jól van. Figyeld csak ket. Minden mozdulatukat.Fölemelte a detonátort, s egy pillanatig kivárt. Donovan szitkokat

mormolva figyelt, a szemébe csurgó verítékcseppekt l kínosanhunyorgott.

Fény villant!Hirtelen megrázkódott lábuk alatt a talaj, körös-körül minden rezgett-

remegett. Powell egy heves lökést l Donovanre zuhant.- Greg, fellöktél! - kiabálta Donovan. - Semmit se láttam. Powell

vadul nézett körül.- Hol vannak?Donovan bamba csöndbe dermedt. A robotok elt ntek. Alvilági

sötétség uralkodott.- Rájuk omlott volna a fal? - kérdezte bizonytalan hangon Donovan.- Gyerünk le innét. Ne kérdezz olyan sokat. - Powell vad tempóban

bukdácsolt lefelé. - Mike!Donovan a nyomában kászálódva egy pillanatra megállt. - Mi baj?- Állj meg! - hallatszott Powell ziháló, érdes hangja Donovan

fülhallgatójában. - Mike! .hallasz, Mike?- Itt vagyok. Mi baj?- Be vagyunk zárva. Nem a túloldalt led lt boltozat vert le minket a

lábunkról, hanem az itteni szakadt le a rázkódástól.- Mi…?! - Donovan valami szilárd akadályba ütközött. - Gyújtsd meg

a lámpád.A felvillanó fényben látták, hogy a torlaszon még egy egér se tudna

kibújni.- És most mi a figura? - suttogta Donovan.Minden erejük megfeszítésével iparkodtak elmozdítani a torlaszt, de

kár volt id ért, fáradságért. Powell az eredeti nyílás kitágításával ismegpróbálkozott, s amikor az se járt eredménnyel, már-már el kaptadetonátorát, csak aztán rájött, hogy ilyen sz k helyen a robbantásöngyilkosság volna. Leült.

- Mike - mondta -, ezt alaposan megcsináltuk. Egyetlen lépéssel sejutottunk közelebb a rejtély megoldásához. Az ötlet jó volt, csak éppfordítva sült el.

Donovan elkeseredetten nézett körül a vaksötétben, persze hiába. -Nem szívesen zavarlak meg gondolataidban, öregfiú, de teljesenfüggetlenül attól, hogy megoldottuk-e Dave rejtélyét vagy sem, egyicuri-picuri csapdába kerültünk. És ha nem tudunk kikecmeregni innét,pajtikám, meghalunk. Ahogy mondom, meghalunk. Mennyire futja azoxigénb l? Legfeljebb hat órára.

- Ez már nekem is eszembe jutott. - Powell sokat szenvedett bajszátkereste, de ujja csak az átlátszó sisaklemeznek ütközött. - PerszeDave-vel még idejében kiszabadíttathatnánk magunkat, csak ez a miokos kis cselszövésünk bizonyára transzba vitte, a rádiója pedig ki vankapcsolva.

- Hát nem csupa öröm az élet?!Donovan felkapaszkodott a nyíláshoz, és üggyel-bajjal kidugta rajta

sisakos fejét. Épp csak hogy kifért.- Hé, Greg! - Mi kell?- Talán ide tudnánk csalogatni Dave-et. Akkor magához térne, és

kiszabadítana minket.- Az igaz. De hol van?- Itt a folyosóban, valamivel lejjebb. Az ég szerelmére, ne rángass.

Kiszakad a fejem. Mindjárt ideengedlek.Powell nagy nehezen kidugta a fejét.- Ezt jól megcsináltuk. Nézd csak ezeket a lükéket! Mintha

baletteznének.- Hagyd a fölösleges dumát. Közelednek?- Még nem tudom megmondani. Túlságosan messze vannak. Légy

egy kis türelemmel, és közben add föl a zseblámpámat. Megpróbálomfelhívni magunkra a figyelmet.

De két perc múlva már fölhagyott a próbálkozással.- Reménytelen eset! Vakok vagy mi a fene. Hohó, most errefelé

tartanak! Ehhez mit szólsz?- Hadd nézzem!Pár pillanatig tartó szótlan dulakodás következett.- Na gyere - engedett végül Powell, és Donovan kidugta a fejét a

nyíláson.A robotok valóban feléjük tartottak. Dave peckesen járt az élen, az

"ujjak" pedig ide-oda kígyózó balettrendben követték.- Mi a fenét csinálnak? - ámuldozott Donovan. - Ezt szeretném tudni.

Pont olyan, mintha virginiai táncot járnának, és Dave volna atáncmester.

- Hagyd a színes leírásokat - dörmögte Powell. - Inkább azt monddmeg, mennyire vannak.

- Ötven lábra, de közelednek. Tizenöt percen belül kint leszünk. Hé!Hé!

- Mi történt? - Powellnek jó két-három másodpercre volt szüksége,hogy felocsúdjon az ámulatból, amely Donovan hangbeliteljesítményére elfogta. - Engedj oda a lyukhoz. Ne légy már olyan irigy.

Felfelé kapaszkodott, de Donovan eszeveszett rugdalózásamegállította.

- Sarkon fordultak, Greg - siránkozott. - Elmennek! Dave! Hé! Dave!- Mit kajabálsz, pupák! - rikoltotta Powell. - Itt a hang nem terjed.- Akkor rúgd a falakat - zihálta Donovan -, csapkodd, hadd

rezegjenek. Valahogy magunkra kell terelnünk a figyelmüket, máskéntelvisz minket az ördög. - Veszettül verte öklével a falakat.

Powell vállon ragadta és megrázta.- Várj, Mike, várj. Ide figyelj, támadt egy ötletem. Mennydörg s

Jupiter, ideje, hogy a legkézenfekv bb megoldáshoz folyamodjunk.Mike!

- Mit akarsz? - Donovan behúzta a fejét a nyílásból. - Engedj odagyorsan, miel tt l távolon túl érnek.

- L távolon túl? Mit akarsz csinálni? Hé, mit akarsz azzal adetonátorral? - Megragadta Powell karját.

De a másik vadul félrelökte.- Egy kis céllövészetre készül döm. - De miért?- Majd aztán megmagyarázom. El bb nézzük, sikerül-e. Ha

nem…Engedj már oda, hadd l jek!A robotok már csak apró, tovalibeg fények voltak. Powell gondosan

beállította az irányzékot, és háromszor egymás után meghúzta aravaszt. Aztán leengedte a fegyvert, és aggódva a távolba kémlelt. Azegyik segédrobot elesett! Csak hat fényl alakot látott.

Powell bizonytalan hangon beleszólt a mikrofonba:- Dave!Kis szünet után a két férfi egy id ben hallotta a választ:- Maga az, f nök? Hol van? A harmadik segédem mellét szétl tték.ködésképtelen állapotban van.- Hagyd most a segédedet - felelte Powell. - Ide figyelj, ott, ahol az

imént robbantottatok, egy beomlás elzárta az utunkat. Látod azseblámpám fényét?

- Igen. Mindjárt ott leszünk.Powell megnyugodva hátrahúzódott a nyílásból. - Ez az,

barátocskám!Donovan halkan, szinte könnyekkel teli hangon szólalt meg:- Nyertél, Greg! Porig hajtom el tted a fejemet. De azért ne vágj fel,

mondd el szép nyugodtan, mi volt itt a trükk.- Szót se érdemel. Csak épp szokás szerint egész id alatt a

legkézenfekv bb megoldást tévesztettük szem el l. Azt tudtuk, hogy azegyéni kezdeményezésr l van szó, s hogy mindig veszélyeshelyzetekben tör ki a balhé. De az okát valamilyen különlegesparancsban kerestük. Holott miért volna különleges parancsról szó?

- Miért ne?- Ide figyelj. Nem valamilyen meghatározott parancsról, hanem egy

parancsfajtáról van szó. Melyik parancsfajta igényli Dave-t l alegfelel sségteljesebb kezdeményezést? Milyen fajta parancsot ad kiúgyszólván minden veszély esetén?

- Ne kérdezd, Greg. Mondd még!- Azt teszem. Hatirányú parancsot. Rendes körülmények között

legalább egy-két "ujj" felügyeletet nem igényl rutinmunkát végez, mint

mondjuk a testrészeink séta közben. De veszély esetén Dave-nek minda hat segédjét azonnal és egy id ben mozgósítania kell. És amikor ahat robotot egyidej leg kell irányítania, megesik a baj. A többit kisütnimár gyerekjáték volt. Ha a kezdeményez kézséggel szembentámasztott igény bármi okból csökken, például emberek jelennek meg aszínen, Dave visszazökken normális állapotába. Ezért l ttem ki az egyiksegédrobotját. Mert így már csak öt robotot kellett irányítania. Az igénycsökkent, Dave rendbe jött.

- És ezt hogyan ókumláltad ki?- Logikával. Kipróbáltam és bevált.A robot hangja ütötte meg ismét a fülüket: - Itt vagyok. Ki tudnak

tartani egy félóráig?- Játszva! - felelte Powell. Aztán Donovanhez fordult, s így folytatta: -

Most már egyszer a feladat. Megvizsgáljuk az összes áramkört,megnézünk minden egyes részt, ahol a hatirányú parancskiadás azötirányúhoz mérve többletmunkát okoz. Ez mennyire sz kíti le a kört?

- Azt hiszem, jócskán - felelte elgondolkodva Donovan. - Ha Daveszerkezete megfelel annak az el zetes modellnek, amelyet a gyárbanláttunk, a különleges koordináló áramkör lesz az egyetlen érintett rész. -Hirtelen felvidulva folytatta: - Könny szerrel kijavítjuk, nem sokból áll azegész.

- Helyes. Gondold át a dolgot, és ha visszamegyünk, el vesszükazokat a m szaki rajzokat. Most pedig, amíg Dave ideér, pihenekegyet.

- Hé, várj csak! Egyet árulj még el. Miért masíroztak a robotokazokban a faramuci alakzatokban? Miért táncoltak, valahányszorbediliztek, olyan különös lépésekkel?

- Biztosan nem tudom, de sejtek valamit. A segédrobotok, minttudod, Dave "ujjai". Mindig így beszéltünk róluk. Mármost azt hiszem,hogy e közjátékok alkalmával, amikor Dave lélektani kóresetté vált,valamilyen furcsa zavarodottság vett er t rajta, és id töltésb lmalmozott az ujjaival.

Susan Calvin elmerengve, mosolytalanul mesélt Powellékkalandjairól, csak a robotok említésekor csengett melegen a hangja. ASebikkel, Zsenikkel, Dave-ekkel gyorsan végzett, de bizonyára még egyfél tucat robotot el kotort volna, ha meg nem állítom.

- És a Földön nem történik soha semmi? - kérdeztem.- Nem - válaszolta homlokát ráncolva -, itt a Földön nemigen van

dolgunk m köd robotokkal.- Nagy kár. A helyszíni ellen rz mérnökök kit emberek, semmi

kétség, de én magáról is szeretnék írni valamit a riportomban. Hiszvégül is a maga évfordulójáról van szó. Nem volt soha semmilyenkalandja elromlott robottal?

Becsületszavamra elpirult.- Elromlott robottal? Dehogynem. Egek, milyen régóta nem

gondoltam rá! Igaz, csaknem negyven esztend vel ezel tt történt.Bizony! 2021-ben. Harmincnyolc éves voltam. Ó, ó! Jobb szeretnéknem beszélni róla.

Vártam, és Susan Calvin persze meggondolta magát.

- Miért ne mondjam el? Ma már olyan mindegy. Az emléke se fáj.Valaha én is bolondos lélek voltam. Elhiszi, fiatalember?

- Nem - feleltem.- Pedig igaz. Herbie, tudja, gondolatolvasó robot volt. - Hogyhogy?- Egyetlen a maga nemében. Se el tte, se utána nem volt hasonló.

Úgy látszik, valahol egy kis hiba csúszott be…

5.Te hazug!

Alfred Lanning aprólékos gonddal szivarra gyújtott, de ujjai kisséremegtek. szes szemöldökét ráncolta, s pöfékelve beszélni kezdett:

- Gondolatolvasó, efel l nem sok kétség lehet. De miért? - PeterBogertre, a matematikusra nézett. - Neked mi a véleményed? Bogertkét kézzel lesimította fekete haját.

- Ez a harmincnegyedik HRB-modell, amelyet el állítottunk. Azel ek mind kifogástalanul m ködtek.

Az asztalnál ül harmadik férfi komor képet vágott. Milton Ashe azAmerikai Robot és Gépember Rt. legfiatalabb osztályvezet je volt, snagyon büszke a beosztására.

- Ide figyelj, Bogert. Az összeszerelésnél a legcsekélyebb hiba sefordulhatott el . Err l kezeskedem.

Bogert vastag ajka leereszked en mosolyra görbült.- Tényleg? Ha az egész futószalagért kezeskedsz, javasolni fogom

az el léptetésedet. Egyetlen pozitronagy el állításához pontosanhetvenötezer-kett százharmincnégy m veletre van szükség, ésráadásul az egyes m veletek kifogástalan végrehajtása különféletényez kt l függ, amelyeknek száma öt és százöt között váltakozik. Habármelyiknél komolyabb hiba fordul el , az "agyat" úgy, ahogy van, ellehet dobni. Saját m szaki tájékoztatónkból idézek, Ashe.

Ashe elpirult, de miel tt még válaszolhatott volna, az asztalnál ülnegyedik személy is beleavatkozott a vitába.

- Ha egymásra akarjuk hárítani a felel sséget, máris itt hagyommagukat. - Susan Calvin összekulcsolta ölében pihen kezét, keskeny,vértelen szája szögletében elmélyültek az apró ráncok. -Gondolatolvasó robottal vagyunk megáldva, s véleményem szerintrendkívül fontos, hogy kiderítsük, miért tud gondolatot olvasni. De azzal,hogy egymást okoljuk, tapodtat se jutunk el re.

Hideg szürke szemét Ashe-re függesztette, aki elvigyorodott.Lanning is vigyorgott, s mint ilyenkor mindig, hosszú fehér fürtjeivel,apró, ravaszdi szemével bibliai pátriárkára emlékeztetett.

- Igaza van, dr. Calvin.Hirtelen élénk hangra váltott át.- Íme, a tényállás dióhéjban. El állítottunk egy látszólag teljesen

normális pozitronagyat, amelynek azonban véletlenül az a sajátosképessége van, hogy a gondolathullámainkra tud behangolódni. Arobotika fejl dése terén évtizedek óta ez volna a legfontosabb lépés, hatudnánk, hogyan történt. De nem tudjuk, s ezért fel kell derítenünk.Világos?

- Szabad valamit javasolnom? - kérdezte Bogert. - Tessék!- Azt javaslom, hogy addig, amíg ebb l a kátyúból ki nem

kecmergünk - márpedig nekem mint matematikusnak az ameggy désem, hogy alapos kátyúban vagyunk -, tartsuk titokban aHRB-34 robot létezését. Még a vállalati tisztvisel k el tt is. Ez nekünk,osztályvezet knek nem fog megoldhatatlan problémát okozni, s minélkevesebben tudnak róla…

- Bogertnek igaza van - vágott közbe dr. Calvin. - Mióta azinterplanetáris törvényt megváltoztatták, és a robotmodelleket avilág rbe való kiszállításuk el tt az üzemben is ki lehet próbálni, arobotellenes propaganda sokkal hangosabb lett. Ha a gondolatolvasórobotról bármi kiszivárog, miel tt még e jelenségnek megnyugtató ésszakszer magyarázatát nyilvánosságra hozhatnánk, ellenségeinkcsinos kis t két kovácsolhatnak bel le.

Lanning szippantott a szivarjából, és bólintott. Aztán Ashe-hezfordult.

- Úgy emlékszem, azt, mondtad, egyedül voltál, amikor rájöttél erre agondolatolvasási históriára?

- Igen, egyedül voltam, és mondhatom, alaposan megijedtem. AHRB-34-et épp csak hogy levették a futószalagról és egyenesenbeküldték hozzám. Obermannak valami dolga akadt, így magam vittemel a min ségvizsgálóba, jobban mondva csak vittem volna. - Asheszünetet tartott, ajkán halvány mosoly játszadozott. - El fordult márveletek, hogy pusztán gondolatok útján párbeszédet folytassatokvalakivel? - Senki se vette a fáradságot, hogy válaszoljon. - Eleinte ráse eszméltem - folytatta Ashe. - A lehet leglogikusabban éslegértelmesebben beszélgetett velem, s már több mint félúton voltamlefelé a min ségvizsgálóba, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy egészid alatt egyetlen szót sem szóltam. Persze sok minden járt a fejemben,de hát ez nem ugyanaz. Azonnal bezártam a robotot az egyik szóbába,és futottam Lanninghez. Ha csak eszembe jut, ahogy ott lépkedettmellettem és olvasott a gondolataimban, válogatva közöttük, végigfut ahátamon a hideg.

- Nem csodálom - jegyezte meg elgondolkodva Susan Calvin, éskülönös, átható pillantást vetett Ashe-re. - Megszoktuk, hogy agondolatainkhoz senki hozzá nem férk zhet.

- Tehát csak négyen tudunk róla - vágott közbe türelmetlenülLanning. - Helyes! Módszeresen kell eljárnunk. Ashe, szeretném, ha azegész futószalagot végigvizsgálnád, elejét l végig, mindent. Válogasdki mindazokat a m veleteket, amelyeknél semmiféle hibalehet ség nemáll fenn, és azután a fennmaradókról készíts egy jegyzéket ahibalehet ségek természetének és feltételezhet mérvénekmegjelölésével.

- Csekélység! - dünnyögte Ashe.- Állítsd rá az embereidet, akár mind egy szálig. Még azt se bánom,

ha lemaradunk a tervvel. De nem szabad tudniok, hogy mire kell.Érted?

- Hm… Értem. - A fiatal mérnök kényszeredetten mosolygott. - Demég így is szép kis munka lesz.

Lanning most Calvinhoz fordult.- Magának más oldalról kell megközelítenie a problémát. Mint az

üzem robotpszichológusának a robotot magát kell tanulmányoznia és atapasztalatokból visszakövetkeztetnie a hibára. Próbálja felderíteni,hogyan m ködik. Kapcsolódik-e még valami más is ezekhez atelepatikus képességekhez, s hogy azok tulajdonképpen meddigterjednek, mennyiben torzítják el a gondolkodásmódját, milyenesetleges kárt okoznak a szabályszer HRB-típus tulajdonságaiban.

Helyes? - Anélkül hogy bevárta volna dr. Calvin válaszát, folytatta: - Énpedig majd összefogom a munkát, és matematikailag kiértékelem akapott adatokat. - Nagyot szippantott a szivarjából, s a továbbiakat márcsak a füstkarikákon keresztül motyogta: - Ebben persze Bogert is segítmajd nekem.

Bogert a körmeit fényesítette húsos tenyerén.- Azt rögtön gondoltam - jegyezte meg enyhe gúnnyal. - Valami

keveset én is konyítok a matematikához.- Akkor én tüstént hozzálátok. - Ashe hátratolta székét, és felállt.

Csinos, fiatal arcára vigyor ült ki. - Én kaptam a legnyavalyásabbmunkát mind tök közt. Legjobb, ha nem sokat teketóriázom. - És márment is kifelé. - Viszlát - dünnyögte távozóban.

Susan Calvin alig észrevehet bólintással köszönt vissza, de aszeme egészen az ajtóig követte Ashe-t. És Lanning dörmögkérdésére; - Ugye, dr. Calvin, most mindjárt megnézi a HRB-34-et? -nem is válaszolt.

Az ajtó szinte hangtalan nyílására a HRB-34 robot fölemeltefotocellaszemét a könyvb l, és már talpon is volt, amikor Susan Calvinbelépett a szobába. A pszichológusn megigazította az ajtón a "Belépnitilos" feliratú jókora táblát, aztán a robothoz lépett.

- Hoztam neked néhány kézikönyvet a hiperatommotorokról.Megnézed ket, Herbie?

A HRB-34 robot - más néven Herbie - elvette Susan Calvintól ahárom vastag könyvet, és az egyiknek rögtön fel is ütötte a fedelét. -Hm… m. A hiperatomelmélet. - Érthetetlenül motyogott magában,végigpergette a lapokat, majd szórakozottan megszólalt: - Foglaljonhelyet, dr. Calvin. Pár percig eltart, amíg átnézem ket. Susan Calvinleült, és figyelmesen nézett a robotra, amely az asztal túlsó oldalánelhelyezkedve módszeresen végiglapozta a három könyvet.

Félórán belül végzett velük.- Persze tudom, miért hozta nekem ezeket a könyveket. Dr. Calvin

szája megvonaglott.- Sejtettem, hogy kitalálod. Nehéz veled lépést tartani, Herbie. Mindig

valamicskével el ttem jársz.- Ezekkel a könyvekkel is ugyanaz a helyzet, mint a többiekkel.

Gyengécske, érdektelen dolgok. Az önök tudománya, dr. Calvin,csupán egy sereg adat, amelyet valamiféle silány elméletté tákoltakössze. És az egész olyan hihetetlenül primitív, hogy szinte nem isérdemes rá id t pazarolni. A szépirodalmuk, az érdekel engem. A lelkimotívumok meg az érzelmek összjátékának tanulmányozása… -Bizonytalan mozdulatot tett roppant kezével, ahogy a megfelelkifejezést kereste.

- Azt hiszem, értelek - suttogta dr. Calvin.- Én, tudja, belelátok az agyakba - folytatta a robot -, és nincs

fogalma arról, hogy milyen bonyolultak. Nem érthetek meg mindent,hiszen az én agyam annyira különbözik az emberekét l. De igyekszemmindent felfogni, és a regények ehhez rendkívül nagy segítségetnyújtanak.

- Igen. De attól félek, hogy ha elolvasod ezeket a szentimentális,gyötr érzelmekkel telített mai regényeket - Susan Calvin hangjában

némi keser ség csengett -, a valóságos agyakat unalmasoknak,színteleneknek fogod találni.

- Szó sincs róla!A kirobbanó heves válasz hatása alatt Susan Calvin talpra ugrott.

Érezte, hogy elvörösödik.Tudja! Tudja! - kavargott vadul az agyában.Herbie hirtelen elcsöndesedett, és halkan, szinte emberi hangon

mormolta:- Hát persze hogy tudom, dr. Calvin. Hogyne tudnám, amikor mindig

az jár az eszében.Dr. Calvin arca megkeményedett.- De remélem, másnak nem említetted?- Ugyan, dehogy. - Aztán szinte csodálkozással hozzátette: - Senki

se kérdezte.- Te bizonyára nagy bolondnak tartasz engem - tört ki Susan

Calvinb l.- Miért? Hiszen ez egészen természetes érzés.- Talán épp azért olyan bolond. - Susan Calvin hangjában

reménytelen vágyakozás csendült. A doktor mögül kikukucskált azasszony. - Én nem vagyok… vonzó külsej .

- Ha puszta fizikai vonzóer l beszél, azt nem tudom megítélni. Deannyi bizonyos, hogy vannak más természet vonzóer k is.

- Se fiatal. - Dr. Calvin nem is igen hallotta a robot szavait.- Még nincs negyvenéves - vágta rá Herbie aggódó, nyomatékos

hangon.- Éveim száma szerint harmincnyolc, ami azonban az érzelmi

világomat illeti, hatvanéves, ráncos vénasszony vagyok. Nemhiábafoglalkozom pszichológiával. - Majd elfulladva, keser en hozzátette: - pedig alig harmincöt, amellett küls re, viselkedésre még ennél isfiatalabb. Él tudod képzelni, hogy mást lásson bennem, mint… mint amivagyok?

- Maga még fiatal! - Herbie acélöklének csapására a m anyagasztallap érces hangot adott. - Hallgasson rám…

De Susan Calvin hirtelen a robot felé fordult, szemében a fájdalomlángja lobogott.

- Miért hallgassak rád? Mit tudsz te err l… te… te gép? Én csak egycsodabogár vagyok számodra, egy érdekes rovar, különlegesagyvel vel, amelyet fölboncoltak, hogy tüzetesen meg lehessenvizsgálni. Szép példány vagyok, mi? A romba d lt remények mintaképe.Majdnem olyan érdekes, mint a te regényfiguráid. - Dr. Calvinkönnytelenül zokogó hangja elakadt.

A robot magába roskadva hallgatta kitörését. Kérlel mozdulattalrázogatta a fejét.

- Miért nem hallgat meg, kérem? Segíthetnék magának, ha hagyná. -Segítenél? Hogyan? - Dr. Calvin szája legörbült. - Valami jó tanáccsal?

- Nem, nem tanáccsal. Hanem azzal, hogy én mások gondolatait isismerem. Például Milton Ashe-ét.

Hosszú szünet állt be. Susan Calvin lesütötte a szemét.- Nem akarom tudni, mit gondol rólam - lihegte. - Hallgass. -

Dehogyisnem akarja tudni.

Dr. Calvin lehajtott fejjel állt, lélegzete meggyorsult. - Ne beszéljbutaságokat - suttogta.

- Nem beszélek butaságokat. Segíteni szeretnék. Milton Ashe-nek aza véleménye magáról… - Szünetet tartott.

És most a pszichológusn felemelte a fejét. - Mi a véleménye?- Milton Ashe szereti magát - válaszolta a robot nyugodt hangon. Dr.

Calvin egy hosszú percig egyetlen szót sem szólt, csak mereven bámultmaga elé.

- Tévedsz! - suttogta aztán. - Ez nem lehet igaz. Nem szerethet. - Deszereti. Az ilyesmit nem lehet rejtegetni, legalábbis el ttem nem.

- De hisz én olyan… olyan… - A hangja elcsuklott.- Ashe nem a küls t nézi, hanem a szellemi képességeket. Nem az a

fajta férfi, akit a szép haj vagy a szép szem elbolondíthatna. SusanCalvin azon vette észre magát, hogy sebesen pislog. Sokáig

nem mert megszólalni, s amikor végre beszélni kezdett, a hangjamég mindig remegett.

- De hisz soha semmilyen formában nem mutatta ki, hogy… hogy…- Adott neki erre valaha lehet séget?- Hogy tehettem volna? Álmomban se mertem… - Éppen ez az!A pszichológusn elgondolkozott, majd hirtelen fölpillantott.- Fél esztend vel ezel tt meglátogatta t egy lány itt az üzemben.

Egy csinos lány, ahogy én láttam… sz ke és karcsú. Az egyszeregyr lpersze fogalma sem volt. Ashe egy álló napon át büszkeségt l dagadómellel magyarázgatta neki, hogyan szerelik össze a robotokat. - Arcaújból megkeményedett. - Nem mintha megértette volna. Ki ez a lány?

- Megmondhatom magának - válaszolta habozás nélkül Herbie. - Azunokahúga, s kettejük közt nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, efel lnyugodt lehet.

Susan Calvin szinte kislányos élénkséggel ugrott talpra.- Hát nem furcsa? Pontosan ez az, amivel olykor vigasztaltam

magamat, bár valójában sose hittem, hogy igaz. És most kiderül, hogymégis igaz. - Herbie-hez futott, két kezébe fogta a robot hideg, súlyoskezét. - Köszönöm, Herbie. - Aztán suttogó hangon kérlelte: - De egyszót se err l senkinek. Maradjon kett nk titka. És még egyszerköszönöm. - Görcsös mozdulattal megszorította Herbie érzéketlenfémkezét, és kiszaladt a szobából.

Herbie lassan fölemelte a félbehagyott regényt. Az gondolatai köztnem olvashatott senki.

Milton Ashe dörmögve, ízületeit ropogtatva, kéjesen nyújtózkodott,aztán dr. Peter Bogertre bámult.

- Ide figyelj, Peter, már egy hete csak ezzel foglalkozom, alighunytam le a szememet. Meddig ny gl djek még vele? Azt mondtad, apozitronbombázás a D vákuumkamrában megoldja a rejtélyt.

Bogert diszkréten ásított, és érdekl déssel vizsgálgatta fehér kezét. -Úgy is van. Nyomon vagyok.

- Tudom, mit jelent egy matematikusnál nyomon lenni. Mennyirevagy a megoldástól?

- Ez attól függ.- Mit l? - Ashe ledobta magát egy székbe, és kinyújtotta hosszú

lábát.

- Lanningt l. Az öregfiú nem ért egyet velem. - Fölsóhajtott. -Egy kicsit régimódi gondolkodású, ez itt a baj. Úgy ragaszkodik a

mátrixmechanikához, mintha az volna egyetlen tudomány. Holott enneka problémának megoldásához hatékonyabb matematikai módszerekrevan szükség. De makacs, mint az öszvér.

- Miért ne kérdeznénk meg Herbie-t? Ezzel lezárhatnánk az egészügyet - motyogta álmosan Ashe.

- A robotot? - Bogert összehúzta szemöldökét.- Miért ne? Nem hallottad, mit mesél az öreglány? - Dr. Calvinr l

beszélsz?- Igen. A mi édes Susie-kánkról. Szerinte ez a robot valóságos

matematikai zseni. Mindent tud és még annál is többet. Harmadfokúintegrált old meg fejben, és tenzoranalízist früstököl.

A matematikus hitetlenkedve nézett Ashe-re. - Komolyan beszélsz?- Becsszóra! A baj csak ott van, hogy az a lüke nem rajong a

matematikáért. Egész nap limonádé regényeket olvasna. Úgy éljek!Látnád, Susie miféle szemeteket szállít neki. Bíbor szenvedély,Szerelem a világ rben meg más efféléket.

- Dr. Calvin nekünk err l egy szót sem szólt.- Mert még nem végzett a robot tanulmányozásával. Tudod, milyen.

Szeret mindent megtartani magának, amíg aztán fel nem libbent afátyolt a nagy titokról.

- De neked elmondta.- Valahogy beszédbe keveredtünk. Az utóbbi id ben többször

összetalálkoztunk. - Tágra nyitott szemmel, homlokát ráncolvakérdezte: - Mondd, Bogie, nem vettél mostanában észre rajta valamikülönöset?

- Arra gondolsz, hogy rúzsozza a száját? - vigyorgott gúnyosanBogert.

- Fenét, ezt már én is észrevettem. Rúzs meg púder megszemfesték. Mint a madárijeszt , úgy néz ki. De nem err l beszélek.Nem tudom, mi lehet a magyarázata, de ahogy beszél, csak úgy ragyoga boldogságtól. - Elgondolkozott, majd vállat vont.

Bogert Ashe-re kacsintott, és ez a kacsintás jó ötvenes tudós létérenem is volt megvetend teljesítmény.

- Talán szerelmes valakibe - mondta. Ashe lehunyta szemét.- Ugyan, Bogie, ne hülyéskedj. Beszélj inkább Herbie-vel. Én most

led lök itt, és alszom egyet.- Na jól van. Nem mintha különösen örülnék, ha egy robot beleüti az

orrát a mesterségembe, s amellett nem is hiszem, hogy tényleg tudnavalamit mondani.

Szavaira halk horkolás volt a válasz.Herbie figyelmesen hallgatta Peter Bogertet, aki zsebre tett kézzel

álldogált el tte, és közönyös hangot színlelve magyarázta:- Tehát így állunk. Azt hallottam, te értesz ezekhez a dolgokhoz, de

én els sorban mégis puszta kíváncsiságból kérdezlek. Elismerem, hogya gondolatmenetemben, ahogyan azt felvázoltam neked, lehet egy-kétvitatható feltevés, s ezeket dr. Lanning nem hajlandó magáévá tenni.Az egész kép meglehet sen homályos. - És amikor a robot némamaradt, Bogert megkérdezte: - Neked mi a véleményed?

Herbie az ákombákom formulákat tanulmányozta. - Én nem látok ittsemmi hibát.

- És gondolod, hogy te ennél többre tudnál menni?- Meg se próbálnám. Maga sokkal jobb matematikus, mint én, és

amellett nem is igen szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni.Bogert elmosolyodott. Mosolyában árnyalatnyi önelégültség bujkált,

- Gondoltam, hogy így lesz. Bonyolult probléma ez. Spongyát rá. -Összegy rte a papírokat és a szemétaknába hajította. Már indulóbanvolt, amikor meggondolta magát. - Mellesleg…

A robot várt.Bogert láthatólag nehezen talált szavakat.- Van valami… jobban mondva, talán te… - Elhallgatott.- A gondolatai nagyon zavarosak - szólalt meg Herbie -, de

kétségkívül dr. Lanning körül forognak. Miért habozik, hisz mihelytrendbe szedi ket, úgyis tudni fogom, mit akar kérdezni.

A matematikus szokott mozdulatával pomádés haját simogatta. -Lanning már közeledik a hetvenhez - mondta, mintha ezzel mindentmegmagyarázott volna.

- Tudom.- És már csaknem harminc esztendeje igazgató. - Herbie bólintott. -

Te bizonyára tudod - folytatta hízelg hangon Bogert -, hogy… nemszándékozik-e leköszönni. Egészségi vagy más…

- Értem - válaszolta sz kszavúan Herbie. - Szóval tudod?- Persze hogy tudom.- És… hajlandó volnál megmondani nekem?- Ha kérdezi - válaszolta a robot tárgyilagos hangon. - Dr. Lanning

tulajdonképpen már le is köszönt.- Hogyhogy?! - robbant ki Bogertb l szinte artikulálatlanul a szó.

Majd nagy fejét el reszegezve ismételte: - Hogyhogy?- Már leköszönt - hangzott a szenvtelen válasz -, csak még nem

hozta nyilvánosságra. Arra vár, hogy megoldja ezt a problémát… az énproblémámat. Ha ez megtörtént, kész átadni helyét az utódjának.

- És az utód? - lihegte Bogert. - Az ki lesz? - Egészen közel hajoltHerbie-hez, leny gözve bámult a tompa vörös, kifürkészhetetlenfotocellákra, a robot szemeibe.

- Maga lesz az új igazgató - válaszolta lassan a robot. Bogertmegkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ez jó hír. Reméltem, hogy így lesz. Köszönöm, Herbie.Peter Bogert aznap hajnali ötig dolgozott, és kilenckor már megint az

íróasztala mellett ült. Az asztal fölötti polc szinte kiürült, ahogy egymásután emelte le róla a kézikönyveket. A számok hadsorai csak alig-aliggyarapodtak, ezzel szemben a telefirkált és összegy rt papirosok márhalomba gy ltek az asztal alatt.

Pontosan délben az el tte fekv papírlapra bámult, megdörzsöltevéreres szemét, ásított, vállát vonogatta.

- Ez percr l percre rosszabb lesz. A fene egye meg!Nyílt az ajtó. Bogert fölnézett, és szótlan bólintással üdvözölte a

belép Lanninget.Az igazgató csomós kezének ízületeit ropogtatva végignézett a

rendetlen szobán, és a homlokát ráncolta.

- Új nyomra bukkantál? - tudakolta.- Nem - hangzott a dacos válasz. - Miért, a régi nem volt jó? Lanning

nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, s t az íróasztalonhever papírlapokat is csupán futólagos pillantásra méltatta. Szivarragyújtott, s a gyufa fellobbanó lángján keresztül kérdezte:

- Beszélt neked dr. Calvin err l a robotról? Azt mondja, matematikaizseni. Egyenesen csodálatos.

- Már hallottam róla - horkant fel Bogert. - De Calvin csak tör djön arobotpszichológiával. Kikérdeztem Herbie-t matematikából, még adifferenciál- és integrálszámításokhoz is alig-alig konyít.

- Calvinnek nem ez a véleménye. - Az a n bolond.- És nekem se ez a véleményem - jegyezte meg az igazgató,

vészjóslóan összehúzva szemét.- Neked? - kérdezte felpaprikázva Bogert. - Hogyhogy?- Ma egész délel tt Herbie-t vizsgáztattam, és nyugodt lelkiismerettel

állíthatom, olyanokat tud, amir l te még csak nem is hallottál.- Tényleg?- Úgy látszik, nem hiszed! - Lanning a mellényzsebéb l egy

papírlapot húzott el , és széthajtogatta. - Ez, ugye, nem az énkézírásom?

Bogert figyelmesen nézegette a nagy, szögletes jeleket. - Ezt Herbiecsinálta?

- Igen! Mint láthatod, a huszonkettedik egyenleted id integrálásándolgozott. És ugyanarra az eredményre jutott - Lanning sárga körmévelaz utolsó számsorra mutatott -, mint én, amellett negyedannyi id alatt.Nem lett volna szabad a Linger-effektust figyelmen kívül hagynod apozitronbombázásnál.

- Nem hagytam figyelmen kívül. Az ég szerelmére, Lanning, értsdmeg már végre, hogy ez hatálytalanítaná…

- Igen, igen, ezt már elmagyaráztad. De te a Mitchell-féle áttételesegyenlettel dolgoztál, igaz? Az pedig itt nem alkalmazható.

- És miért nem?- Már csak azért sem, mert hiperimagináriusokat használtál. - És

ennek mi köze a dologhoz?- A Mitchell-féle egyenlet nem érvényes olyan esetekre, ahol… -

Meg rültél? Ha újra elolvasnád Mitchell eredeti cikkét, a Beszámoló a…- Erre semmi szükség. Eleve megmondtam neked, hogy nem osztom

a nézetét, és most Herbie is nekem adott igazat.- Akkor miért nem bízod az egész probléma megoldását arra a

nyomorult masinára? - horkant föl Bogert. - Miért fontos neked amagamfajta tudatlanok véleménye?

- Épp err l van szó. Herbie nem tudja megoldani a problémát. És hanem tudja, mi sem tudjuk… egyedül. Az egész kérdést fölterjesztem aNemzeti Tanácshoz. Nem vállalhatjuk érte a felel sséget.

Bogert hátralökte a székét, és vicsorogva, bíborvörös arccalfölpattant.

- Ehhez nincs jogod! Most Lanning arcát is elöntötte a vér.- Hogy jössz te ahhoz, hogy el írd nekem, mihez van jogom és

mihez nincs?

- Hogy jövök ahhoz? - Bogert hangja határozottan csengett. - Úgy,hogy már félig megoldottam a problémát, és nem t röm, hogy mostkivedd a kezemb l. Azt hiszed, nem látok keresztül rajtad, te… tekiszáradt vénség. Elvágnád a saját nyakad, csak hogy ne kelljenátengedned nekem a robottelepátia megoldásának dics ségét.

- Te félkegyelm , még egy szó, és felfüggesztelek fegyelemsértésért!- Lanning alsó ajka remegett az indulattól.

- Pontosan ez az, amit nem fogsz tenni, Lanning. Akinekgondolatolvasó robot van a környezetében, annak nincsenek titkai, ésígy sejtheted, hogy mindent tudok a leköszönési szándékaidról.

Lanning szivarjának hamuja megremegett, lehullt, majd példáját aszivar is követte.

- Mi…?- És én vagyok az új igazgató, érted? - Bogert csúnyán elvihogta

magát. - Ezt is nagyon jól tudom. Azt hiszed, nem? Itt ezentúl én adokki utasításokat, másként olyan cécó lesz, amilyet életedben még nempipáltál.

Lanning végre visszanyerte hangját.- Felfüggesztelek; hallod?! - üvöltötte. - Minden munkád alól

felmentelek! Befejezed itteni pályafutásod, érted?- Ennek mi értelme? - Bogert arcára széles mosoly terült. - Ezzel

nem jutsz semmire. Az összes adu az én kezemben van. Tudom, hogyleköszöntél. Herbie mondta nekem, meg t led tudja.

Lanning nyugalmat er ltetett magára. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon öregnek látszott, szeme fáradt volt, arca, amelyr l elt nt aziménti pirosság, öregesen sápadt.

- Beszélek Herbie-vel. Semmi ilyet nem mondhatott neked. Ravaszjátékot játszol, Bogert, de nálam nem blöffölhetsz. Gyere velem.

Bogert vállat vont.- Herbie-hez? Nagyon jó. Gyerünk!És az is pontosan délben volt, hogy Milton Ashe felnézett a

papírlapról, amelyen egy gyengén sikerült rajz éktelenkedett.- El tudja képzelni? Nem vagyok valami híres rajzoló, de nagyjából

ilyen. Csudaszép kis ház, és majdnem ingyen van.Susan Calvin ellágyulva pillantott a szemben ül férfira.- Igazán gyönyör - sóhajtotta -, én is gyakran gondoltam rá, hogy

milyen jó volna… - Nem fejezte be a mondatot.- Persze - folytatta Ashe élénken, félretéve a ceruzát - a

szabadságomig várnom kell vele. Csak két hét odáig, de a Herbie-ügymiatt most minden a leveg ben lóg. - A körmeit vizsgálgatta. - Melleslegmég valamit szeretnék elmondani magának, de ez titok.

- Akkor ne mondja el.- De már égek a vágytól, hogy valakinek elmondhassam… és közel s

távolban maga az egyetlen… bizalmasom. - Szégyenl senelvigyorodott.

Susan Calvin nem mert megszólalni, csak a szíve, a szívekalimpált…- Megmondom szintén - Ashe közelebb húzódott, ésbizalmas suttogásra fogta a hangját -, a házat nem csak magamnakveszem. Megn sülök. - Hirtelen felpattant székéb l. - Mi baj?

- Semmi! Semmi! - A szörny szédülés, amely Susan Calvint elfogta,lassanként alábbhagyott, de a torkán nehezen jöttek ki a szavak:

- Megn sül? Azt akarja mondani, hogy…?- Igen. Megházasodom. Ideje már, nem gondolja? Emlékszik arra a

lányra, aki tavaly nyáron itt járt? Azt veszem el. De maga rosszul van!Olyan sáp…

- Csak a fejem fáj! - Susan Calvin er tlenül intett, hogy nincssemmire szüksége. - Az utóbbi… id ben gyakran vannak fejfájásaim.Ó, engedje meg, hogy gratuláljak. Szívb l örülök… - Krétafehér arcáncsúnya vörös foltokban ütközött ki az ügyetlenül felrakott festék. Újbólforogni kezdett vele a világ. - Bocsásson meg… kérem…

Már csak motyogásra futotta erejéb l, ahogy vakon kibotorkált azajtón. Ashe vallomása úgy érte, akár egy álombeli váratlan katasztrófa -valószín tlen borzalmakkal teli álom.

Hogyan lehetséges ez? Hisz Herbie azt mondta… Herbie pedig nemtévedhetett! Herbie gondolatolvasó!

Azon vette észre magát, hogy lihegve támaszkodik az ajtófélfának,és Herbie érzéketlen fémarcába bámul. Úgy látszik, felszaladt alépcs n, két emelet magasságba, anélkül hogy emlékeznék rá. Minthaálomban történt volna, olyan gyorsan futotta be a távolságot.

Igen, mintha álom volna az egész!Herbie rezzenetlen szemmel nézett rá, de ez a tompa vörös szempár

- Susan Calvin úgy látta - két, halványan csillogó, lidércnyomásoskarikává tágul.

A robot beszélt. Susan Calvin érezte, hogy h s poharat szorít azajkához. Nyelt egyet, megborzongott, most már legalább tudta, hol van.

Herbie még mindig beszélt, izgatottan, fájdalmas, kérlel hangon,megrettenve.

Susan Calvin lassan-lassan felfogta a szavak értelmét.- Ez csak álom - hajtogatja a robot -, ne higgyen benne. Egykett re

felébred, és akkor nevetni fog az egészen. Szereti magát.Megmondtam, hogy szereti. Csak nem itt! Nem most! De ezek merképzetek.

Susan Calvin bólintott.- Igen, igen! - suttogta Herbie karjába kapaszkodva, görcsösen

rátapadt, és úgy ismételte újból és újból: - Ugye, nem igaz? Ugye, nemigaz?

Utóbb már nem emlékezett rá, miképpen tért magához, de ez azeszmélés olyan volt, mint amikor a ködös valószer tlenségetkegyetlenül éles napfény váltja föl. Susan Calvin eltaszította magától arobotot, erélyesen ellökte a fémkezet, és szeme tágra nyílt.

- Mit m velsz te velem?! - sikoltotta. - Mit m velsz? Herbie hátrált.- Segíteni szeretnék - mondta. A pszichológusn rámeredt.- Segíteni? Azzal, hogy bebeszéled nekem, hogy csak álmodom?

Azzal, hogy skizofréniába taszítasz? - Hisztérikus izgalom fogta el. - Eznem álom! Bárcsak az volna! - Majd egy hirtelen lélegzet utánhozzátette: - Várj csak! Miért…? Ó, már értem. Irgalmas ég, hiszen olyvilágos!

A robot hangjában rémület csengett. - Nem tehettem mást!- És én hittem neked! Eszembe se jutott, hogy…

Elhallgatott, mert az ajtó fel l hangos szóváltás ütötte meg a fülét.Elfordult, görcsösen ökölbe szorította kezét, s mire a két matematikus'belépett, már a szoba túlsó végében, az ablaknál állt. A férfiak ügyet sevetettek rá.

Együtt álltak Herbie elé, Lanning ingerülten, türelmetlenül, Bogerthidegen, gúnyosan. Els nek az igazgató szólalt meg:

- Herbie, ide figyelj!A robot gyors pillantást vetett az öreg tudósra. - Tessék, dr. Lanning.- Mondtál te valamit rólam dr. Bogertnek?- Nem, uram - felelte lassan a robot. Bogert arcáról egyszerre

lehervadt a mosoly.- Mi…icsoda? - Bogert félretolta felettesét, és szétterpesztett lábbal

megállt a robot el tt. - Ismételd meg, amit tegnap mondtál nekem.- Azt mondtam, hogy… - Herbie megtorpant. Mélyen a belsejében a

fém diafragma halk, zavaros hangokat hallatott.- Nem azt mondtad, hogy leköszönt? - bömbölte Bogert. - Felelj!

Dühöngve rázta öklét, de Lanning félrelökte.- Hazugságra akarod kényszeríteni?- Hát nem hallottad? Már félig kimondta az "igent", és akkor

elhallgatott. Menj az utamból! Ki akarom szedni bel le az igazságot,érted?

- Majd én kérdezem! - Lanning a robothoz fordult. - Felelj nyugodtan,Herbie. Leköszöntem vagy sem?

Herbie mereven bámult maga elé. Lanning szorongva ismételte: -Leköszöntem vagy sem? - A robot alig-alig észrevehet en nemet intetta fejével. Ennél többre nem volt hajlandó.

A két férfi egymásra pillantott, szemükben ellenséges fények égtek.- Mi a fene? - horkant föl Bogert. - Megkukult ez a robot? Nem tudsz

beszélni, te szörnyeteg?- De tudok - hangzott a készséges válasz.- Akkor felelj a kérdésre. Nem mondtad nekem, hogy Lanning

leköszönt? Leköszönt vagy nem köszönt le?Válasz helyett újból néma csend következett, mígnem a szoba túlsó

végében Susan Calvin fölnevetett, hirtelen, éles, már-már hisztérikusnevetéssel.

A két matematikus összerezzent.- Mi az, maga itt van? - kérdezte Bogert homlokát ráncolva. - És min

mulat olyan jól?- Nem mulatok - válaszolta Calvin természetellenes hangon. - Csak

látom, nem én vagyok az egyetlen, aki felült Herbie-nek. Hát nem asors iróniája, hogy a világ három legnagyobb robotikusa ugyanabba aprimitív csapdába esik bele? - Hangja elcsuklott, halvány kezét ahomlokához emelte. - Irónia, igen, de mulatságosnak nem mondanám.

A két férfi most csodálkozó pillantást váltott egymással.- Miféle csapdáról beszél? - tudakolta kimérten Lanning. - Talán

valami baj van Herbie-vel?- Nem - felelte Susan Calvin, és lassan melléjük lépett -, nem vele

van baj, hanem… velünk. - Aztán hirtelen megperdült, és a robotrarivallt: - Menj innét! Takarodj a szoba túlsó végébe, és ne is lássalak!

Calvin vadul lobogó szeme el l Herbie meggörnyedve, csörömpölléptekkel elbotorkált.

- Mit jelentsen ez, dr. Calvin? - kérdezte Lanning ellenséges hangon.Susan Calvin most a két férfihoz fordult.- Föltételezem - mondta gúnyosan -, hogy ismerik a robotika alapvet

els törvényét.A két férfi egyszerre bólintott.- Természetesen - válaszolta ingerülten Bogert. - A törvény

értelmében a robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagytétlenül t rnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

- Nagyszer fogalmazás! - csúfondároskodott dr. Calvin. - De milyenkárról van szó?

- Akármilyen kárról.- Úgy van! Akármilyenr l! Például mondjuk megbántott érzelmekr l!

Vagy sértett hiúságról! Füstbe ment reményekr l! Vagy ezek talán nemkárok?

Lanning homlokát ráncolta.- Mit tudhat egy robot…? - Hirtelen elakadt a lélegzete.- Aha, látom, már kapiskálja. Ez a robot gondolatolvasó. Feltételezik,

hogy ne tudná pontosan, mi a lelki sérelem? Feltételezik, hogy akérdéseikre ne pontosan azt a választ adná, amit hallani szeretnének?Nem bántana meg bennünket, ha mást válaszolna? És ezt ne tudná?

- Jóságos ég! - mormolta Bogert.A pszichológusn gúnyos pillantást vetett rá.- Biztosan azt kérdezte t le, hogy Lanning leköszönt-e. És miután

igenl választ akart hallani, tehát Herbie igent mondott.- Valószín leg ezért nem akart az imént megmukkanni - jegyezte

meg halkan Lanning. - Bármilyen választ ad, egyikünket megbántjavele.

Rövid szünet támadt, mialatt a férfiak elgondolkozva méregették arobotot. A szoba túlsó végében, a könyvszekrény mellett kuporgott egyszéken, fejét tenyerébe temette.

Susan Calvin egyre csak a padlót bámulta.- És mindezt tudja. Ez a… ördög mindent tud, még azt is, hogy mi

baj történt vele a futószalagon. - Komoran, töprengve nézett maga elé.Lanning fölpillantott.- Ebben téved, dr. Calvin. Azt nem tudja. Megkérdeztem t le. - Az

semmit se jelent! - kiáltotta Calvin. - Legfeljebb annyit, hogy maga nemle akarja tudni a megoldást. Sértené a hiúságát, ha egy gép lepipálná.

- Hirtelen Bogerthez fordult. - És maga? Maga is megkérdezte t le?- Csak úgy félig-meddig: - Köhintett egyet, és elvörösödött. - Azt

felelte, hogy nem sokat konyít a matematikához.Lanning elnevette magát, de nem túl hangosan. A pszichológusn

gúnyosan mosolygott.- Majd én megkérdezem! Az én önérzetemet nem sérti, ha oldja

meg a problémát. - És hideg, parancsoló hangon a robotra rivallt: -Gyere ide!

Herbie felállt, és habozva odament Calvinhez.

- Te ugye tudod - kezdte dr. Calvin -, hogy amikor összeszereltek,hol került a szerkezetedbe valami oda nem tartozó, vagy hol hagytak kibel le valami lényegeset?

- Igen - suttogta Herbie.- Várjon! - vágott közbe Bogert ingerülten. - Ez nem biztos, hogy

igaz. Csak maga ezt akarja hallani.- Ne ostobáskodjék! - torkolta le Calvin. - Herbie legalább olyan jól ért

a matematikához, mint maguk ketten együttvéve. Hiszengondolatolvasó. Most itt az alkalom, hogy próbára tegyék.

A matematikus lemondóan legyintett, Calvin pedig újból a robothozfordult.

- Rajta, Herbie, felelj! Várjuk a választ. - Majd odaszólt a két férfinak:- Fogjanak papírt és ceruzát, uraim.

De Herbie néma maradt.- Miért nem felelsz? - kérdezte diadalmasan a pszichológusn . - Nem

tehetem - tört ki a robot. - Tudja jól, hogy nem tehetem! Dr. Bogert megdr. Lanning nem akarják, hogy válaszoljak.

- Mind a ketten tudni akarják a megoldást. - De nem t lem.Most Lanning szólalt meg, lassan, de határozottan:- Ne butáskodj, Herbie. Igenis azt akarjuk, hogy válaszolj. Bogert is

biccentett.- Mire jó ez? - kiabálta kétségbeesetten Herbie. - Azt hiszik, hogy

csak az agyuk felszínéig látok, a mélyébe nem? Ott lent nem akarják,hogy válaszoljak. Én gép vagyok, emberi alkotás, utánzat, amelyetpusztán az agyamban lev pozitronok összjátéka tesz életszer vé. Haén ejtek csorbát a tekintélyükön, az kétszeres fájdalmat okozmaguknak. Ez van az agyuk mélyébe írva. Kitörölhetetlenül. Nemárulhatom el a probléma megoldását.

- Mi majd kimegyünk - mondta dr. Lanning. - És mondd megCalvinnak.

- Az mit sem változtat a dolgon - makacskodott Herbie -, hiszenmindenképpen tudni fogják, hogy én oldottam meg a problémát. - Értsdmeg, Herbie - szólt közbe Calvin -, hogy dr. Lanning és dr. Bogertérveid ellenére is meg akarják oldani a problémát. - Igen, sajáterejükb l - replikázott a robot.

- De meg akarják oldani, és azáltal, hogy ismered a megoldást, ésmégse mondod meg, kárt okozol nekik. Ezt belátod, ugye?

- Igen, igen!- És ha megmondod nekik, azzal is kárt okozol.- Igen, igen! - Herbie lassan hátrált. Susan Calvin lépésr l lépésre

követte. A két férfi dermedten, zavarodottan figyelte ket.- Nem mondhatod meg nekik - ismételte lélektelen egyhangúsággal a

pszichológusn -, mert ezzel is kárt okozol, és ezt neked nem szabad.De ha nem mondod meg, azzal is kárt okozol, tehát mégis meg kellmondanod. Viszont ha megmondod, kárt okozol, tehát nem szabadmegmondanod. De ha nem mondod meg, akkor is kárt okozol, tehátmeg kell mondanod…

Herbie már egészen a falhoz szorult, s ott térdre rogyott.- Hallgasson! - kiabálta. - Némítsa el az agyát! Tele van fájdalommal,

reménytelenséggel, gy lölettel! Nem akartam semmi rosszat,

esküszöm! Csak segíteni akartam! Azt mondtam, amit hallani akart. Aztkellett mondanom!

A pszichológusn azonban rá se hederített.- Meg kell mondanod - folytatta könyörtelenül -, de ha megmondod,

kárt okozol. Viszont ha nem mondod meg, akkor is kárt okozol, tehátmeg kell mondanod, de…

Herbie felsikoltott!Sikoltása olyan volt, mint egy sokszorosan feler sített pikoló fuvola

hangja, egyre élesed hang, amely egy elkárhozott lélek rettegéseitjajveszékelte, s betöltötte az egész szobát.

És mire a sikoltás elhalt, Herbie összerogyott, fémtestemozdulatlanul hevert egy kupacban a padlón.

- Halott! - mondta Bogert sápadtan.- Nem! - Susan Calvin egész lényét vad kacagás rázta meg. - Nem

halt meg, csak… megtébolyodott. Megoldhatatlan dilemma eléállítottam, és ebbe bele rült. Kivitethetik az ócskavastelepre… mertsoha többé nem fog megszólalni.

Lanning letérdelt a fémkupac mellé, amely valaha Herbie volt. Ujjávalmegérintette a hideg, érzéketlen fémarcot, és megborzongott.

- Ezt szándékosan tette? - Fölkelt a robot mell l, és feldúlt arccal apszichológusn felé fordult.

- És ha szándékosan tettem? Változtatni már úgysem tud rajta. -Majd hirtelen kitört bel le a keser ség: - Megérdemelte.

Az igazgató karon fogta a k vé meredt Bogertet.- Most már mindegy. Gyere, Peter. - Fölsóhajtott. - Ez a típusú

gondolkodó robot amúgy is használhatatlan. - Öreges, fáradt szemmelmaga elé bámult, és megismételte: - Gyere, Peter!

A férfiak távozása után még jó néhány perc múlt el, mire dr. SusanCalvin úgy-ahogy visszanyerte lelki egyensúlyát. Tekintetét lassan azél halott Herbie felé fordította, s arca újból megkeményedett. Sokáigbámult a robotra, a diadal lángja kihunyt a szeméb l, s visszaköltözöttbelé a reménytelenség. Kavargó gondolatai két végtelenül keserszóban tolultak ajkára:

- Te hazug!Beszélgetésünk aznapra persze véget ért. Tudtam, hogy ezek után

többet nem szedhetek ki bel le. Csak ült az íróasztala mögött, hideg,fehér arccal - a múltba révedezve.

- Köszönöm, dr. Calvin! - búcsúztam, de nem is válaszolt. Két napigvárnom kellett, amíg újból beszélhettem vele.

Legközelebb irodája ajtajában találkoztam Susan Calvinnel. Épp azirattárát szállították el.

- Hogy halad a cikkével, fiatalember? - érdekl dött.- Köszönöm, jól - feleltem. Közben a saját elgondolásaim szerint

formába öntöttem az anyagot, dramatizáltam a nyers tényeket,párbeszéddel, néhány színfolttal kiegészítettem a történeteket. -Megnézné, nincs-e benne esetleg valamilyen sért vagyszembeszök en pontatlan megállapítás?

- Szívesen. Menjünk talán az igazgatósági büfébe. Megiszunk egykávét.

Úgy látszik, jó hangulatban van, gondoltam magamban, s ezért afolyosón megkockáztattam egy kérést:

- Azon t dtem, dr. Calvin, hogy nem volna-e szíves mondani mégvalamit…

- Mir l?- A robotika történetér l.- De hiszen err l már mindent összeszedett, amire szüksége lehet,

fiatalember.- Csak bizonyos értelemben. Az eddig följegyzett történetek nem sok

kapcsolatban vannak a mával. Gondolatolvasó robotot többet nemállítottak el , az rállomások elavultak, "lomtárba" kerültek, abányászrobot pedig manapság már nem túlságosan izgalmas téma.Talán tudna valamit mondani a kozmikus utazásról? A hiperatomhajtóm vet mindössze húsz-huszonkét évvel ezel tt találták fel, és aközhiedelem szerint robottalálmány volt. Mi ebben az igazság?

- Kozmikus utazás? - Dr. Calvin elgondolkozott. A büfében ültünk. Énkomplett ebédet rendeltem, dr. Calvin csak egy csésze kávét ivott. - Nemnevezném egyszer en robottalálmánynak. Igaz, amíg az Agyat el nemállítottuk, nem sokra jutottunk. De azért újból és újból megpróbálkoztunkvele. Els ízben 2029-ben kerültem közvetlen kapcsolatba a kozmikuskutatással, amikor egy robot elt nt…

Vámosi Pál fordításaÁmon László rajzai

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!