irina glebova - russianstudies.hu · 2020-01-31 · glebova levil 2008-05-05 19:39 page 10. mukra...

IRINA GLEBOVA

Hogyan boldogult Oroszország a demokráciával?

glebova levil 2008-05-05 19:39

Sorozatszerkesztô:

KRAUSZ TAMÁS,

SZVÁK GYULA


IRINA GLEBOVA

Hogyan boldogult Oroszország

a demokráciával?

Jegyzetek az orosz politikai kultúráról, hatalomról és társadalomról

RUSSICA PANNONICANA


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:I. I. Glebova: Kak Rosszija szpravilasz sz gyemokratyijej

ROSSZPEN Kiadó, Moszkva, 2006

Fordította:IVÁN ILDIKÓ

Hungarian translation © Iván Ildikó, 2008Hungarian edition © Russica Pannonicana, 2008


Bevezetô

Az utóbbi néhány évben lényegesen megváltozott a mai Orosz-országgal foglalkozó politológiai kutatások hangvétele és irá-nyultsága. A demokratikus átalakulás utópiájának kudarca a„hagyományos” nemzeti politikai-kulturális modellhez valóvisszatérés illúziójának újjáéledését hozta magával. Innen ere-deztethetôk a múlt visszatérésével, a „demokrácia felszámo-lásával”, restaurációval fenyegetô ideák. Az ilyen új illúziók-ból szövôdô sûrû háló ugyanúgy elfedi elôlünk a valóságot,akárcsak a korábbiak. Lássunk néhány tipikus véleményt! –A demokráciába való átmenet helyett „rekonfiguráció” zajlik,„a korábbi rendszer és a pluralizmus egyes elemeinek felhasz-nálásával”. (S. White), vagy: a korlátozott, elitista demokrácia„szervesen összeforrt a hagyományos orosz kormányzásimóddal” (I. Pantyin), esetleg: „a társadalom a szó szoros értel-mében visszatért saját múltjába” (V. Buldakov), illetve: „Pu-tyin, amikor hozzákezdett a Jelcin alatt szétforgácsolódott, jólbevált orosz típusú állam helyreállításához, a tradicionalizmusmegerôsödését okozta”, s „a közeljövôben minden bizonnyalegy sajátos, posztszovjet brezsnyevizmus vár ránk”. (L. Sev-cova).

Úgy tûnik, véget ért a jelenkori orosz történelem azon peri-ódusa, amelyben a társadalom, új identitást keresve, politikairendszerét a nyugati, liberális minta szerint próbálta meghatá-rozni. Megváltozott formában, de visszatérnek a régi félelmek,elôítéletek, megerôsödik a mitologizmus és az utopizmus, me-lyek mindig is jellemzôek voltak az orosz politikai kultúrára.Mindez a kutató számára is gyökeresen új helyzetet teremt, a po-litikai realitásnak egy, a korábbiaktól eltérô olvasatát hívja elô.


E tanulmány címe az ismert orosz politológus, L. Sevcova„Hogyan vallott kudarcot Oroszország a demokráciával – apolitikai visszarendezôdés” címû cikkére utal vissza. Ám ne-kem mégis csak úgy tûnik, hogy hazánk nem vallott kudarcota demokráciával, hanem elsajátította, felhasználta, magáraszabta azt. Jómagam e vizsgálódást annak szentelem, hogyanboldogult e téren Oroszország, hogyan zajlott az eszmének sannak gyakorlatának „oroszosítása”, „átültetése”.

E könyvben néhány megfigyelésemet gyûjtöttem egybe,melyek az orosz politikai élet történeti-kulturális dimenziójá-nak vizsgálatával függnek össze. Ez a dimenzió mintegy sûrít-ve tartalmazza a kollektív tudattalan legmélyebben gyökerezô,alapvetô archetípusait, a legidôtállóbb hagyományokat és ér-tékeket, s az orosz társadalmi élet „változóit” is. E megfigye-lések két központi kérdéskört igyekeznek összekötni: milyen a– politikai értelemben vett – posztszovjet ember, milyen meg-határozó jellemvonásokat tulajdoníthatunk neki, s lényegébenmiben különbözik a „homo sovieticus”-tól, valamint, hogyanváltozott meg maga a hatalom s a vezetô réteg a fogyasztói tár-sadalomban, s az orosz történelemben példátlan, a külsô nyil-vánosság felé nyitott világban. Természetesen lehetetlen azoroszországi élet e globális, meghatározó kérdéseire egy rö-videbb tanulmány keretében választ adni. Ám én nem is ezttûztem ki célul. E megfigyelésekben az „itt és most” problé-máit szeretném tetten érni az orosz történelem kontextusán be-lül, s felvázolni a megoldásokhoz vezetô lehetséges utakat.

Bevezetô6


A kettészakadt társadalom: a szociokulturális beállítódások egysége

és harca

Jelen pillanatban biztonsággal kijelenthetjük, hogy Oroszor-szágban az elmúlt két évtizedben a társadalmi és politikaiberendezkedés új típusa jött létre. E modell lényegében nemrendelkezik múltbéli analógiákkal, történeti gyökerekkel azon-ban kétségkívül igen. Egészében véve, amirôl szó van, a „je-lenkornak” s a különbözô múltak elemeinek bonyolult ötvö-zete: a jól ismert, világosan felismerhetô „maradványok”, sezek emlékei egy mozaikképbe rendezôdve valami új mintáza-tot adnak ki. A következôkben szeretném meghatározni az„orosz modernity” legfontosabb vonásait.

A napjainkban fennálló társadalmi berendezkedés jelentípusának egyik legfôbb jellemzôje a kettészakadtság, egyadott nemzeti kultúrán belül két, egymással ellenséges kultu-rális beállítódás (vagy ahogyan V. O. Kljucsevszkij mondaná,két „szklad”) párhuzamos létezése. A 20. század elején sikerültfelülkerekedni az egyetlen kultúrába préselt két, különbözôtípusú civilizáció konfliktusán, amelyet I. Péter alapozott meg.1

A kommunista rendszer hatályon kívül helyezte a forradalomelôtti Oroszország világnézeti elveinek és társadalmi formái-nak alapvetôen ellentmondásos jellegét, ami a hagyományos,régi moszkvai szubkultúra – melyhez a lakosság döntô több-sége tartozott – és az európaizált felsô réteg szubkultúrájá-nak jelenlétében mutatkozott meg. Ez mindkét szubkultúrafizikai és mentális megsemmisítése árán ment végbe. A 20.századi Oroszországban egyetlen kultúra vált uralkodóvá min-

1 Lásd errôl J.M Lotman, A. N. Pancsenko, B. A. Uszpenszkij, V. Sz.Nyepomnyascsij, J. Sz. Pivovarov és mások munkáit.


denki számára, s a politikai hatalom egységes formája a nép-hatalom lett.

Ám a kommunizmus elhagyása új szociokulturális szaka-dáshoz vezetett, látszólag gazdasági alapon2. Azonos történel-mi gyökerekbôl kétféle kultúra fejlôdött ki: a felsôbb társadal-mi rétegeké, nevezzük most „olaj-földgáz-kultúrának”, és azúj tömegeké – nevezzük „befôttkultúrának”. Az elsô látszólag(s fontos, hogy csak látszólag) nyugatbarát és kozmopolita,születése a szociális transzformációkra, az ország arculatvál-tozására adott válaszként értelmezhetô. A felsô rétegek szá-mára az „olaj-földgáz-kultúrához” való tartozás az oroszság, anemzeti identitás meghaladását szolgáló eszköznek tekinthetô.Ez a kulturális közeg nyitott kifelé, a külföld irányában, akár-csak a Nyugat felé futó olaj- vagy földgázvezeték. S valóbanez a „vezeték” táplálja ezt a kultúrát, az oroszországi lelôhe-lyektôl egészen a nyugati bankokig. A másik kultúra viszont a„talajból” táplálkozik, abból a zárt kulturális közegbôl, amely-

A kettészakadt társadalom8

2 2005. január 19-én a Közgazdászok Házában, egy folyamatosan zajlókerekasztal-tanácskozás ülésén („Oroszország gazdasági fejlôdése”), me-lyet a Szabad Közgazdász Társaság szervezett, felszólalt D. Lvov akadé-mikus. Elôadása a 2004. év összegzését érintette. Alaptézise megerôsítifeltételezésemet: „Amikor a gazdaság állapotáról beszélünk, ennek pers-pektíváiról, mindig kiemeljük, hogy Oroszország egy egységes gazdaságiterep. Ám ez nincs így. Oroszország legalább két eltérô képet mutat: a gaz-dag Oroszország, amely az egy fôre esô jövedelem tekintetében rohamosanközeledik a nyugat-európai országokhoz, és a szegény Oroszország, ahol azéves jövedelem szintje alig haladja meg a másfél ezer dollárt.” Az elsô rész-hez tartozik a lakosság 15%-a, ugyanakkor a megtakarítások 67-72%-a, azállami vagyonból származó jövedelem 92%-a , a valutavásárlásra költöttösszeg 98%-a is. A másik Oroszország viszont – a lakosság 85%-a – mégma sem tudja, milyen szerepet játszhatnak életében a valutaváltási árfolya-mok”. Oroszország ilyen rétegzôdése a 20. század végének-21. század ele-jének páratlan jelensége, amelyhez hasonlóval még nem találkoztunk ajelenkori történelemben,” – jegyezte meg az akadémikus. (Itogi 2004 goda:Sto dalse? (A 2004. év összegzése: Hogyan tovább?) In: Ekonomicseszkojevozrozsgyenyije Rosszii. (Oroszország gazdasági újjászületése) 2005. 3.szám 76. o.


nek csak a befôttesüvegre van gondja, tudniillik ebben tartja apénzét (vagy esetleg a takarékban).

A társadalom mai két részre szakadt jellege leginkább azta szakadást idézi, amely a francia társadalomban a Nagy Fran-cia Forradalom eredményeként végletesen kiélezôdött. A. Szal-min mutatott rá arra, hogy ekkor Franciaországban két „törté-netileg kialakult társadalmi közösség” létezett: egy katolikus,konzervatív, monarchista és egy köztársaság-, haladáspárti,ateista. Minden szembenállásuk ellenére azonban mindkét kö-zeg „azonos gyökerekbôl” nôtt ki. Hasonlóképpen, a mi szub-kultúráink is ugyanabból a „talajból” hajtottak ki. Ugyanakkorviszont a mai társadalmi szakadást (akárcsak a „régi” franciát)nem redukálhatjuk a „felsôbb” és „alsóbb” rétegek megszokottszembenállására, amely bármely társadalomra jellemzô. A je-lenlegi szakadás újjáteremtette a két, különbözô identitássalrendelkezô Oroszország állapotát, melyek az oroszországi létalapvetô kérdéseiben egymással folytonos küzdelemre kény-szerülnek. A késôbbiekben vélhetôen még inkább elmélyülmajd a szakadék e két világnézet-típus és társadalmi létmódközött. Felsôbb rétegünk bezárkózott saját köreibe. Egyáltalánnem kötik le, nem érdeklik az orosz „talaj” gondjai, érdekei,értékei. Saját világában él, saját ügyeit intézi. Ennek leginkábbszembeötlô és leginkább meggyôzô bizonyítékát láthatjuk ahatalom történetében a Szovjetunió utáni Oroszországban.

A mai hatalom sajátossága, és instabilitásának legfôbb oka az,hogy csak egy rendkívül szûk réteg társadalmi érdekeit képeskiszolgálni. Mindezidáig a hatalom – mind a cári, mind a szov-jet – kardinális problémákkal foglalkozott, azokkal, amelyekegy ország fejlôdését meghatározzák. A posztkommunista ha-talom csaknem teljességgel levetette a nép szükségleteirôl va-ló gondoskodás terhét. A 21. századi Oroszország ismét új tár-sadalmi projekttel kápráztatja el a nagyvilágot: a magányostúlélés társadalmi rendszerével. Ugyanakkor a hatalomközelicsoportoknak a kizárólagosan az anyagi javak felé való orien-

A kettészakadt társadalom 9


tálódása a hatalom jellegének lényegi transzformációját idézteelô.

E transzformáció meghatározó jellege, hogy a hatalomprivatizációja az egyéni anyagi érdekek mentén zajlik. A fo-gyasztói társadalom korszakában az orosz hatalom az elitfo-gyasztói igények kielégítésének, és a uralkodó réteg javakkalvaló ellátásának feltételévé és eszközévé vált. Mellesleg,éppen ezek a szükségletek, s társadalmi helyzetükmegôrzésének fontossága tömöríti a különbözô elit csopor-tokat egy belsô ellentmondásokkal terhes, sokféle elemetmagába foglaló egységbe. Az anyagi javaknak való alárendelt-ség rontja az orosz hatalom sajátos jellegét. A hatalomszemünk láttára válik Monoszubjektumból a politikai folya-mat egyik szubjektumává. E történelmi evolúció során egyreinkább funkcióvá alakul, szubsztanciális jelentését pedigelveszíti.

Ettôl a hatalom szükségszerûen gyenge, kiszolgáltatotthelyzetbe kényszerül – elsôsorban az elittôl, az uralkodó cso-portoktól függ, de ugyanakkor a néptôl is: a posztszovjet hata-lom a népre, mint demokratikus legitimitásának forrására tá-maszkodik. Mindeközben, ahogyan már említettem, a hatalom,az orosz történelem folyamán elôször, nagy mértékben elve-szítette az érdeklôdését saját népe iránt. Ám nehéz és ingataghelyzete arra készteti, hogy különbözô (s egymást kölcsönösenkizáró) elveket egyesítsen magában, hogy úgy tegyen, minthaa nép érdekei vezetnék. Ehhez olyan eszközökhöz nyúl, ame-lyek a múltban gyökereznek: formális konszolidáció, vertika-lizáció és hierarchizáció (vagyis saját magának, a hatalomnaka helyreállítása), területegyesítés (a „birtokfoglalás” meghala-dása), erôszakos államhatalmi fellépés, az ország, a hatalom,az orosz nép „sajátos szerepének” eszméje. Az aktuális hely-zet sajátossága abban áll, hogy különösen nagy jelentôségretett szert a média, mint közeg és mint információforrás – ahatalom aktívan felhasználja, és nagy hatással van a közvéle-ményre. Valójában a mai hatalom és a nép folyamatosanújrateremtik egymást, a virtuális térben megalkotva a szá-



mukra „szükséges” és „hasznos” képzeteket, amilyen a „népimonarchia” és az „uralkodó nép”. A képzelt jelenségek hatá-sára alakul a valóság, a legújabb technológia felhasználásávalélednek újjá és aktualizálódnak a politikai kultúra archaikusalapjai.

A mai hatalom minden lehetôséget megragad saját túlélé-sének biztosítására, annak az elitnek a hatalmának megôrzésé-re, amelynek konszolidált érdekeit képviseli. A társadalmi „sze-lep” szerepét, a társadalmi „légfrissítést”, amely idôlegeseneltereli a figyelmet a „gyarló” valóságról (illetve, egy alterna-tív valóságot hoz létre), a fogyasztói társadalom, a tömegkul-túra, az önmegvalósítás töltik be, és a hatalmon lévô pártok,meg azok, amelyek a „szenvedô nép” szócsövei, a rendpárti,birodalmi, csak magára támaszkodó Oroszország eszméje.Mindez a végtelenségig virtualizált, s csak a média közegébenlétezik, a lakosság fogyasztási igényeinek megfelelôen adagol-va. Ugyanakkor a „nép” mint fiktív közösség és egységes poli-tikai tényezô, a virtuális valóságban bizonyos, a hatalom szük-ségleteivel összefüggô elvek mentén konstruálódik, a válasz-tások idejére – mint választó, a Gyôzelem Napjára – mint aháborúban gyôztes nép emlékezete, húsvétra és karácsonyra –mint bizonyság az „istenhordozó” nép mítoszára.

A tényleges nép – e struktúrálatlan, ideológiailag semle-ges, atomizált tömeg – könnyen kapható a hatalom rövid távú,„célirányos” megerôsítésére, válaszul a hatalom (erre szántanyagi források, széleskörû nyilvánosság, pszichológiai nyo-más tekintetében) erôteljes informatív-szimbolikus felszólítá-saira. Nagyrészt ilyenek hatására jön idôrôl-idôre létre a (ha-mar felbomló) fizikai vagy szimbolikus össznemzeti többség.Megdöbbentô, hogy a szélsôséges érdekellentétek, kettésza-kadtság idején az orosz hatalom és az orosz nép váratlanul mi-lyen különösen erôteljesen közeledtek egymáshoz. A média-realitás szembesítette ôket egymással, lehetôvé tette, hogy rá-eszméljenek a köztük lévô eltéphetetlen kötelékre. Ennek azegységnek az ellentéte, az érem másik oldala az abszolút kö-zöny – nem csak a hatalom, hanem a nép részérôl is. A nép



csak különleges esetben vesz tudomást a hatalomról, csakakkor fordul a „fentiekhez”, ha ez kimondottan elkerülhetetlen(éppen így fordult az istenhez egykor az orosz paraszt).

Ezért hát az egyik központi fogalom, amely korunkat jel-lemzi – az image. A valóságot helyettesítô képzetek tesziklehetôvé, hogy megbékéljünk a valósággal. A hatalom image-e,a nép image-e, a demokrácia és a rend image-e, a múlt image-e.Életünket ma már nem az Uralkodóba és Oroszországba, nema szocializmus építésébe és a népvezérekbe vetett hit tartjafenn, hanem az image mint olyan. Az image az, amivel a maihatalom beírhatja nevét a történelembe. Épp ezért a (lényegé-ben forrásaiban korlátozott és gyenge) hatalom képzete többekközött a nemzeti-állami, hazafias, „nagyhatalmi” szimbolika, a„hiányzó” múlt (s ennek aktuális képzetei, melyek a történel-met mint a „múlt elbeszélését” helyettesítik) felhasználásávalalakul ki. Az új orosz hatalom – akárcsak elôdje, a szovjetha-talom – a „tényleges valóság” elleplezésére törekszik, létre-hozva mellette és helyette egy másik realitást.

„Az irreális világ része annak a valóságnak, amely létre-hozta, s amely ezen virtuális világ nélkül összeomlana,” – Ed-gar Morin e szavai, melyekkel a Szovjetuniót jellemezte, a miidônkre is vonatkozhatnának. Úgy tûnik, az orosz rendszerminden megtestesülésének (azaz minden történelmi újjászüle-tésének) „szüksége van arra, hogy információpótlékot, pszeu-do- és dezinformációt gyártson és terjesszen. A saját ténylegestermészetének elleplezésének alapvetô szükséglete valójábannem más, mint a rendszer tényleges természete maga.”3 Ezértvan továbbra is szükség olyan mûvészetre, irodalomra ésolyan médiumokra, amelyek elterelik a figyelmet az életrôl,illúziókat keltenek, s „realisztikus” eszközeikkel megerôsítikaz aktuális, felülrôl érkezô képzeteket.

Korunk (elsôsorban a technológiai forradalom révén)egész sorát rombolta le azoknak a társadalmi határoknak, ame-


3 Edgar Morin: O prirogye SzSzSzR: Totalitarnij kompleksz i novajaimperija, Moszkva, 1995, 55. o.


lyekre az orosz hatalom hagyományosan támaszkodott: „Azegyének közlekedésének kontrollja… az írott szöveg és a do-kumentumok kontrollja… az emigráció lehetetlensége”, „azemberek közötti kapcsolattartás kontrollja és korlátozása, töb-bek között a telefonbeszélgetésé”, „a hírközlési eszközök fe-letti kontroll, az információ, annak gyártása és hitelénekellenôrzése feletti monopólium”. S ez a mai kor emellett abefolyásolás, az egyénre való nyomásgyakorlás olyan eszkö-zeit adta az új orosz hatalom kezébe, amellyel elôdei nem ren-delkeztek. A posztszovjet rendszerben az ISZK (információs-szimbolikus komplexum), amely a tartalmakat, képzeteket, smagát az alternatív realitást – amely lehetôvé teszi a megbé-kélést az élettel és békés együttélést a hatalommal – létrehoz-za és adagolja, jelentôségében utolérte a HIK-et (hadi-iparikomplexum), és a helyére lépett.

Mit rejt tehát a hatalom image-e, milyen a hatalom valóságostermészete, milyen feladatot kell ellátnia, milyen tulajdonságaivannak? Nagyon fontos, hogyan viszonyul hozzá Oroszországlakossága. Idézzük fel most azt a kutatást, amelyet 2001-2002-ben végeztek el E. B. Sesztopal vezetésével, s a hatalomrólalkotott alapvetô képzeteket vizsgálta.4 A többség (76%) szá-mára a hatalom körvonalazatlannak, ködös fogalomnak tûnik,nem világos, ki birtokolja, ki rendelkezik vele. Ami világosankirajzolódik, az csupán a hatalom és a nép között húzódóvízválasztó, annak belátása, hogy érdekeik szinte nem is érint-keznek, s hogy „az egyszerû emberek csak arra kellenek a ha-talomnak, hogy ellássanak bizonyos funkciókat, mint amilyena szavazás vagy az éljenzés, és a munkabért, illetve a szociálisgondoskodást úgy kell kikönyörögniük, mintha alamizsna len-


4 Obrazi vlasztyi v posztszovjetszkoj Rosszii: Polityiko-pszihologi-cseszkij analiz. (A hatalomról alkotott képek a posztszovjet Oroszország-ban. Politikapszichológiai elemzés.) Szerk. E. B. Sesztopal, Moszkva,2004, 156., 162–163., 165. o.


ne”. A hatalom és a nép közötti kommunikáció szimbóluma azáthatolhatatlan fal vagy kerítés – ilyennek látja ezt a kapcsola-tot a megkérdezettek többsége.

Ez igen tartalmas és sokatmondó kép, amely teljesen adek-vát módon jeleníti meg a valóságot. Most elôször az orosz tör-ténelemben, a hatalom többé már nem „hajszolja” a nép kegyeit(hogy kontribúciós adóhoz jusson, vagy átalakítson, átnevel-jen minden egyes embert stb.), hanem magára hagyta, és elbújta Kreml falai, Rubljov kerítései mögé. Nem pusztán arról vanszó, hogy létezésének egyik alapelvét gyakorolja – a társada-lom kívülrôl, nagy távolságból történô irányítását. Nincs márszüksége jobbágyrendszerre, teljes kizsákmányolásra, az egésztársadalom (különbözôképpen megvalósított) bekebelezésére.Az új orosz hatalomnak más feladatai vannak. A források fel-használása feletti kontroll köti le (igen, valójában a Szovjetunióteljes „örökségérôl” van szó, és a mai kor nyújtotta új lehetô-ségekrôl, mint a kommunikációs, információs csatornák), aprofit (újra)elosztása. Puszta létét azzal sikerült biztosítania,hogy megtalálta az egyensúlyt (a kölcsönös egymásrautaltsá-got) a felhalmozás folyamata, az elit gazdagodása és a hatalmistruktúrák között. Jelenleg a hatalom a „korlátozott szociáliskontingens” fenntartásában érdekelt. Ezt a kutatók már számosalkalommal kiemelték. „Olyan helyzet kezd kialakulni, amely-ben a bürokrata-oligarchikus vezetô réteg szemben áll a társa-dalom összes többi rétegével, – írta G. G. Diligenszkij. S.Holmes még 1997-ben megjegyezte, hogy Oroszországban azuralkodó elitek nem kizsákmányolják és uralják a többséget,hanem egyszerûen ignorálják, miközben kizárólag az újrael-osztással foglalkoznak. „Oroszország kormánya és az orosznép közötti patologikus kapcsolathiány egyúttal a gazdagok ésszegények aggasztó elkülönüléséhez vezet… Akik helyzetbenvannak, egyszerûen beletörlik a lábukat a többiekbe.”

Szimbolikus értékû a hatalomról alkotott vizuális kép. A la-kosság számára piramist formáz; pénz, az államiság jelképei(kétfejû sas, birodalmi sas), fegyver – és egy olajfolt jelenítimeg. Ez meglepôen pontos ábrázolása annak a hatalomnak,



amely a vezetô réteg „olaj-földgáz kultúráját” foglalja magá-ba. Társadalomökonómiai nézôpontból e hatalom képviselôit akövetkezô módon írhatjuk le: elôször is, a lakosság 2%-a, alegmagasabb bevétellel rendelkezô személyek, a „magas” kul-túra krémje.5 Azután az ôket kiszolgáló réteg („rétegecske”,mint egykor a szovjet értelmiség) – az oroszországi családokkb. 20%-a, akik a középosztályhoz tartoznak (e réteg „magja”,amely rendelkezik a „középosztálybeliség” valamennyi ismér-vével – a háztartások 7%-a) A „közép” képviselôinek többségea gazdaság hatékonyabb szektoraiban tevékenykedik, amelyek-ben leginkább érzékelhetô a gazdasági folyamatok felélénkülése.

A legvagyonosabb réteg bevétele valamilyen módon min-dig az olajdollároktól függ. Ezt jól értik mindazok, akik ugyannem tartoznak Oroszország legfelsôbb rétegéhez, de a nyers-anyag-gazdálkodásból gyarapodnak. Jellemzô, hogy az ener-giaforrások elvesztésétôl való félelem az egyik legelterjedtebba közgondolkodásra nehezedô fóbiák közül. „A forrásokkal kap-csolatos aggodalomhoz kötôdik a „személyes” fóbiák jelentôsrésze (egészség, munka, jólét stb.), akárcsak az egyes társadal-mi csoportok általi fenyegetettség érzése. A felmérés alapjánúgy tûnik, közvéleményünk folyamatosan tart Oroszországtermészeti kincseinek a magánkereskedelem vagy a külföldiekáltali eladásától vagy kifosztásától.” Az Oroszország termé-szeti kincseihez, mint közös vagyonhoz való viszonyulás aposztszovjet társadalom konszolidációjának gazdasági alapjátképezi. „A lakosság döntô többsége… úgy véli, hogy ezek akincsek az „egész nép” vagy az állam tulajdonát kell, hogy ké-pezzék.”6


5 A következô helyeken közölt adatok autentikusnak tekinthetôk, ésmás kutatók által is megerôsítettek: Maleva T.: Szocialnije sztrati i szocial-naja polityika: ot urokov proslogo k buduscsemu razvityiju.//Rosszija:blizsajsee gyeszjatyiletyije. Tanulmánykötet, Moszkva, 2004, 77. o. A D.Lvov által felhasznnált adatok szerint az „új oroszok” a lakosság 1,5%-átteszik ki. (Uo. 77. o.)

6 Izmenjajuscsajaszja Rosszija v zerkale szociologii (A változó Orosz-ország a szociológia tükrében), Moszkva, 2004, 116–117. o.


Legalább ilyen sokatmondó a nép képe, ahogyan az ön-maga számára megjelenik. Egyes válaszadók számára ez azelsüllyedt „Kurszk” tengeralattjáróval asszociálódik. A nép le-hetôségeinek és perspektíváinak szempontjából e szimbólumpontosan jellemzi a „befôttkultúrát”. Képviselôi között meg-találjuk a legalsóbb néprétegeket, akik a szegénységi küszöbalatt élnek (ez a mai oroszországi háztartások 10%-a). „Ezek-nek az embereknek a többsége a hagyományosan szegény kate-góriákba tartozik: nyugdíjasok, munkanélküliek, sokgyermekescsaládok, rokkantak stb., az ô anyagi helyzetüket legfôképpenaz állami juttatások lehetôsége és a szociális gondoskodásrendszere határozza meg. A legalsóbb rétegek bevételeinekcsekély emelkedése az utóbbi években a szakértôk véleményeszerint a közvetlen állami reguláció, a kompenzációk és szo-ciális programok eredménye. A kedvezmények pénzbeli jut-tatássá alakítása révén ez a társadalmi csoport az állami gon-doskodás kitüntetett alanyává vált – s alapul szolgált a hatalomkommunikációjának fellendítésére, a róla alkotott kép ember-közelibbé tételére. A kedvezményezettekkel, szociális támo-gatásukkal kapcsolatos témák most, a Putyin vezette hatalomreformista aktivitásának csúcspontján uralják az elektronikusmédiát. Ez olyan benyomást kelt, mintha a legalsóbb rétegek-nek nyújtott kedvezményekkel a „befôttkultúra” minden gond-ja megoldódna.

Ez a benyomás azonban nagyon is félrevezetô. Mégpedigazért, mert a „talajt” – az oroszországi háztartások kb. 70%-át– az a „köztes csoport” teszi ki, akiket a szakértôk a „már nemaz alsó, de még nem a középréteg” formulával definiálnak.Még a gazdasági növekedés a legvagyonosabb csoportokanyagi helyzetét javítja, a közvetlen állami szabályozás pedighoz némi pozitív eredményt a szegénységi küszöb alatt élôk-nél, a „középréteg alattiak” (vagyis a mai Oroszország lakos-ságának többsége, a nép, a „talaj”) kívül került a gazdasági ésszociális politika látóterén. „A gazdaság kedvezô dinamiká-jából, és a kormány életszínvonal-emelô kísérleteibôl kiindulóimpulzusok vagy egyáltalán nem jutnak el ide, vagy elgyen-



gülnek, mire ideérnek” A „talaj szubkultúrájának helyzete”majdnem annyira reménytelen, mint a „Kurszk” tengeralatt-járóé. „Ennek az országnak a lakosai nem részesülnek a gaz-dasági fejlôdésbôl, és nem érzékelik annak eredményeit, pusz-tán csak megfigyelôként észlelik. Ez azt jelenti, hogy a lako-sok abszolút többsége számára a gazdasági fejlôdés nem éppennépünnepély. A bevételek közvetlen regulációjának lehetôségeaz adott paradigma határain belül korlátok közé szorul, s en-nek fenntartása legjobb esetben is csak a bevételek stabilizá-cióját jelenti, s nem a lakosság túlnyomó többségének anyagifelemelkedését”.

A „közép alattiak” csoportjához tartoznak az „új szegé-nyek”, a 90-es évek „forradalmának” vesztesei. Ezek a (szov-jet „középosztályt” idézô) „dolgozó szegények”, akik nagy-részt a gazdaság költségvetési szektorában tevékenykednek,vagy a lemaradó gazdasági ágazatokban és területeken, ahol amunkabér még a családok alapvetô szükségleteinek kielégí-tését is nehezen fedezi. A bevételek közvetlen regulációjamegakadályozza, hogy végérvényesen „lesüllyedjenek” atényleges szegénységi küszöb alá, de nem biztosítja számukraaz emberhez méltó életet. Oroszországban az ilyen „új szegé-nyek” megjelenése törvényszerûnek tekinthetô: itt a társadal-mi kataklizmákat a legmûveltebb, kulturáltabb, „termelôké-pesebb” rétegek szokták megszenvedni. Az ilyenek veszítik eltársadalmilag jelentôs szerepüket, a „múlt embereivé”, „meg-fosztottakká” válnak (lényegtelen, hogy politikai vagy gazda-sági értelemben). Ez a mai állapotokra nézve veszélyes tör-vényszerûség,

A „köztes csoport”, amely magába foglalja a „talaj” jelen-tôs részét is, melyet az „új szegények” tesznek termékennyé,nem más, mint a nyugat-európai és amerikai középosztályorosz analógiája. Ott a lakosság 60-70%-a alapozza meg a tár-sadalmi jólétet, ez a réteg a demokrácia és a piaci alapú gaz-dálkodás biztosítéka és stabilizátora. Nálunk ez a nyitott,amorf, meghatározhatatlan közeg a Rend alapja lett. Mivel ne-hezen tájékozódnak, nem rendelkeznek belsô összetartó erô-



vel, motivációjuk csupán a túlélés (vagyis a javak egyszerûújratermelése), igényeiket hajlandóak a minimumig csökken-teni, amennyiben ezért cserébe a garantált szociális támogatásminimumára számíthatnak, könnyen engednek bármifélemanipulációnak. Kihasználva azt a tényezôt, hogy „az orosz-országi társadalmi tudat mindig változékony és ambivalens”, ahatalom és az elitek gátat vetnek a számukra elônytelen folya-matoknak, kiszûrik és felhasználják a közegben terjedô rém-képeket, mítoszokat, emlékeket és reményeket. Természetesenrészben a társadalmi béke fenntartása érdekében, de legfôkép-pen saját megmaradásukra gondolva. És a „közép alatti” réteg,akikre leginkább a „semmilyen osztály” meghatározás illene,mindebben a hatalom szövetségeseként lép fel. Eközben alap-vetô érdekeik, társadalmi lehetôségeik, életmódjuk, szokásaikgyökeresen eltérnek.

A jelenlegi helyzet különlegessége abban rejlik, hogy mind-ezek a metamorfózisok, szakadások és transzformációk a meg-szokott szörnyûségek – véres harc, polgárháború, nemzetközikonfliktus, az egész nép rabságba vetése – nélkül zajlottak le.Ellenkezôleg: a posztszovjet lét egyik legfôbb attribútuma – aszabadság. A hatalom – a jelcini, akárcsak a putyini – minden,a lakosság számára jelentôséggel bíró szabadságjogot megha-gyott, mint ahogyan rájuk hagyta annak a gondját is, hogyantudnak ezekkel élni. Most, amikor az állam szerepe, a hatalmielnyomás minimumra csökkent, úgy tûnik, a nép számára fel-merült az a lehetôség, hogy létrehozza a hatalom valamifélealternatíváját, s végeredményben, hogy felelôsséget vállaljonönmagáért. Igaz, a mai társadalom nem rendelkezik már azok-kal a lehetôségekkel, amelyeknek köszönhetôen a forradalomelôtti társadalom aránylag stabil lehetett: az obscsina és azemsztvo önszervezôdése, a városi önkormányzati struktúrák.Ma az egyház, a civil kezdeményezések, a szabad vállalkozásjátszhatnának ebben jelentôs szerepet. Játszhatnának – de nemjátszanak. A „szabad Oroszország” népe nem mutat hajlandó-



ságot arra, hogy nemes célok érdekében összefogjon. Hama-rabb behódol az „egységes Oroszországnak”, feladva érte a„szabadot”.

Ami a hatalmat illeti, kénytelen együtt élni az „odalent”háborgó örök káosszal (amely nem más, mint az orosz hétköz-napok), hol „mélyhûtve” a helyzetet, hol pedig „enyhülést”kezdeményezve. Ebben az értelemben a fejlôdés centruma to-vábbra is „fent” van: maga a társadalom kapcsolja össze a rendeszméjét a hatalommal. A mostani, földrajzi és demográfiai ér-telemben egyaránt visszaesést hozó helyzethez a hatalomnakis alkalmazkodnia kell: nem hagyhatja, hogy ez a visszaesés„felfalja az orosz történelmet”. Jövôje jórészt azon múlik, ho-gyan boldogul ezzel a különösen fontos feladattal. S erre csakegyféle kész receptje van: a katonai, honvédelmi, „birodalmi”potenciál növelése, ez azonban a hatalom számára, jelenlegilétfeltételeit tekintetbe véve, meglehetôsen problematikus.

Az új Oroszország vezetô rétege olyan csoportokra tago-lódik, amelyek folyamatos „polgárháborút” vívnak azokért a„helyekért”, melyek az energiaforrásokhoz való hozzáféréstbiztosítják (pontosabban, ezek felhasználásának lehetôségét),csakúgy, mint a különösen jövedelmezô termelési területek-hez, ágazatokhoz stb. Ezek a csoportok mind részt vettek (ésrészt vesznek) a könnyen kontrollálható szupermonopóliumok– nyersanyag-, telekommunikációs stb. – létrehozásában. Ennekklasszikus példája a Gazprom, ahol a „szovjet gazdálkodók”képviselôjét, R. Vjahirevet A. Miller váltotta fel. A legfelsôbbhatalom ezekben a körökben mindig a játékosok között van,sôt, a befutók között is.

A posztszovjet hatalmat megjelenítô személyiség csupánaz ilyen csoportok egyikének vezetôje, akit azért delegáltak acsúcsra, hogy kedvezô körülményeket teremtsen az „övéi”számára. Ugyanakkor ô az „Oroszország” nevû nagyvállalatfeje, fônöke, szolgája és strázsája az „olaj-földgáz kultúra”összes képviselôjének, mindezek függvénye és szimbóluma.Ezért a csúcshatalom arra tett kísérletei, hogy az üzleti (éspolitikai) elit egyes szereplôit ártalmatlanná tegye, soha nem



mennek el odáig, hogy teljes klánokat semmisítsen meg, azoutsiderek (személyek vagy cégek) pedig soha nem arathatnakteljes sikert.

A mai elit gazdagodásának feltétele, hogy apolitikus ma-rad – s ez nem újdonság az orosz politikai gyakorlatban. Ígyôrizheti meg a legfelsôbb hatalom saját önkényúri jogait. Nemkell, hogy félrevezessen minket a JUKOSZ-ügy, vagy akár aGazprom „ügye”. Hodorkovszkij nyilvánosság elôtt zajló pereés Anatolij Csubajsz (a nép kedvéért és okulására végrehajtott)„megostorozása” a 2005. májusi moszkvai katasztrófa utánpolitikai jelentôséggel bírnak. Célzott akció volt ez (afféle„tisztogatás”) a csúcshatalomra (nem feltétlenül személyesen)pályázó jelöltek ártalmatlanná tételére. A társadalom olyanképviselôinek ellehetetlenítése, akik a politika szereplôjénekstátuszáig küzdötték fel magukat – ismétlem – része az oroszhatalmi tradíciónak. (Gondoljunk csak a „legfeljebbvalók”vagy a lenini pártvezetés sorsára). Társadalmi szempontból az,hogy az „oligarchák ügyeit” a hatalom annak mintájára pre-zentálja, a nép pedig annak mintájára értelmezi, amikor a cármegbünteti a „bojárokat” (királyi harag és bosszú!), semmi-képpen nem ártatlan dolog, inkább nagyon is veszélyes, hiszenez felkelti „az önkénytôl való általános félelmet, amely a jog-érzék minden formáját elnyomja.” (V. O. Kljucsevszkij).Oroszországban pedig az atmoszféra, a hangulat mindig fonto-sabb volt, mint az intézmények és a normák.

A mai szociokulturális szakadás lényege, hogy a tömeges fo-gyasztás társadalmában jött létre. A felsôbb társadalmi réteg ésa „talajhoz” tartozók egyaránt a fogyasztók közösségénektagjai, ízlésüket a tömegkultúra formálja. A fogyasztói világlátszólag gátolja a szakadás kialakulását, társadalmi egységethoz létre, vagy legalábbis, egymáshoz hasonlóvá alakítja a tár-sadalom alsó és felsô rétegeit. Ugyanakkor összetett jelen-séggel van dolgunk: Oroszországban éppen a tömegfogyasztáskorának beköszöntése indította el a szakadást (pontosabban, ez



lett a tömegfogyasztás egyik következménye), s ez a szakadásazóta egyre mélyül. Bár a fogyasztási verseny részben közve-títô szerepet tölt be, összetartja a társadalom szakadozó szö-vetét, a legfontosabb kérdésben (ez pedig a fogyasztás típusa)a két kulturális beállítódás közti különbség alapvetô és gyök-eres. S nem csupán minôségbeli különbségrôl, a fogyasztásmódszereirôl és formáiról van szó (az információfogyasztást isbeleértve), bár ez önmagában különbségeket eredményez aszokások, ízlés, képességek, életkörülmények és életstílus te-rén, s különbözô emberi típusokat formál. A lényeg, hogy anyugati fogyasztói normák hirtelen betörése és a gyors meg-gazdagodás lehetôségének felvillanása kettészakították aposztszovjet társadalmat, és két világot, két „civilizációt” hoz-tak létre.

Minden szinte szóról szóra úgy történt, ahogyan eztKljucsevszkij megírta: „A régi (vagyis szovjet – I. G.) és az újOroszország nem történelmünk két szomszédos korszakakéntélt tovább, hanem két ellenséges beállítódás, életünk két el-lenkezô iránya sarjadt ki belôlük, hogy megosszák az orosztársadalom erejét.” Képtelenül nehéz együtt élniük, egymásmellett létezniük, egymással közvetlen kapcsolatba lépniük.Összeegyeztethetetlen természetük nem tûri el a közvetlenérintkezést. Életük eltérô irányba tart. Jellegük kibontakozta-tásához szükséges a másiktól való elhatárolódás, bár elszige-telôdésük nem totális. A posztszovjet világ elsô és vezetô hely-zetben lévô „szklad”-ja magában foglalja a westernizálódottfelsôbb rétegeket: a meggazdagodott bürokráciát, a bûnözésselösszeforrt üzleti szférát, a tényleges bûnözôi csoportokat, apolitikusok osztályát, az ezek igényeit kielégítô kulturális eli-tet s néhány más társadalmi csoportot. Ez a legaktívabb réteg,ôk fölözték le a késô nyolcvanas-kora kilencvenes évek társa-dalmi fordulata által felszabadított energiákat. Itt, fent, egy olyanközeg formálódik, ahol mások a létfeltételek (még ökológiaiértelemben is): ide koncentrálódik az innovációs potenciál, anagy vagyon fokozza a szabadságérzetet, ez pedig megváltoz-tatja a vagyonosok világképét is. A legfelsôbb réteg bekapcso-



lódott a nemzetközi integrációs folyamatokba, az információshálózatokba. Megtagadja orosz gyökereit, mivel egy másik vi-lág része, s itt próbál megkapaszkodni (gazdasági, szociokul-turális, sôt, fizikai értelemben is) – egy másik „talajban.”7

Az „olaj-földgáz kultúra” képviselôinek szükségleteit csaka lakosság tömegeinek rovására lehet kielégíteni. A felsôbbrétegek magas életszínvonalát csak az az áldozat biztosíthatja,amit a „talaj” – kényszerûségbôl, a körülmények nyomásaalatt – meghoz. A második „szklad” a hazai „talajból” sarjad ki– bár talán képviselôi nem ragaszkodnának ehhez, de elvá-laszthatatlan tôle. És jóllehet, nem kapaszkodik gyökereivel amúlt kultúrájába, de örököse a szovjet korszak életének, s ezrészben meghatározza jellegét. Ugyanakkor ez a kultúra is ko-runk szülötte, a társadalmi szakadás eredménye. Az „olaj-föld-gáz” réteg megjelenését (szociológiai, politikai stb. vonatko-zásban) ellensúlyozni kellett a lakosság nagy részének „tala-josításával”. Az, hogy a lakosság – a felsôbb rétegek nem kiserôfeszítésének gyümölcseként – a „befôttkultúrába” kénysze-rült, lehetôvé tette, hogy megvalósuljon, mesébôl valósággáváljon az „új orosz élet”.

A kilencvenes években a hatalom (csendesen és észrevét-lenül) olyan létfeltételeket teremtett, amelyek az átlagemberszámára maximálisan megnehezítik a legegyszerûbb életcélokelérését is, és egy kedvezôtlen, agresszív társadalmi környe-zetben a puszta túlélésre orientálják. Tulajdonképpen a homo


7 E jelenség fô oka gazdasági jellegû: „…a nemzeti tôke nem, vagyalig-alig lépett ki a hazai piacra, ezért nem is érdeklik a fogyasztók. Ebbôl adó-dóan nem volt érdekelt abban, hogy politikai támogatást szerezzen alulról.Másképpen fogalmazva, az olajjal, földgázzal, gyémánttal stb. kereskedôcégek nem mint hazai tôkések mûködnek, hanem egy nemzetközi konszernlogikája szerint, amely nyersanyag-kitermelést végez egy idegen ország-ban”. (Tamás Pál : Potyerjannoje gyeszjatyiletyije Rosszii: Ot kapitalizma-1 k kapitalizmu-2. (Oroszország elveszített évtizede: A kapitalizmus 1-tôl akapitalizmus 2-ig.) In: Konyec jelcinscsini (A jelcinizmus vége). Budapest,1999. 120. o.) Ugyanezt a logikát használja az egész „olaj-földgáz kultúra”:a „krém”, 1,5-2% és az azt kiszolgáló „rétegecske”.


post-sovieticus életének minden mozzanata – útlevélszerzés,öröklakáshoz jutás, utazás a HÉV-en vagy személygépkocsi-val, gyermekszületés, halál stb. – idôt és erôfeszítést igénylô,komoly problémává válik. E számtalan problémával valóegyüttélés lehangolja és felbôszíti az embert, bezárja saját kö-reibe, társadalmi passzivitásra kárhoztatja. A nehézségek ger-jesztése (a virtuális, fogyasztói örömök szolgáltatása mellett)megfelelô módszer az állampolgárok energiáinak elszívására,minimalizálására, az önkifejezés, a polgári élet lehetôségétôlvaló megfosztására. A mindennapi létproblémákkal, magán-ügyeivel küszködô homo post-sovieticust keményen fogvatartja a „talaj”, amelybôl csak csodával határos módon szaba-dulhat. A „befôttkultúra” határain belüli helyváltoztatás a leg-több esetben semmin sem változtat, itt egységes törvényekmûködnek – egyik sem az emberek hasznára. Az ilyen eljárá-sok, az ilyen életmód változtatja a szabad állampolgárokatközönséges populációvá.

Természetesen az utóbbi tizenöt évben teljesen megválto-zott az egykori szovjet-orosz „kisember”. Kapott egy adagotaz amerikai álomból, egy darabkát a fogyasztói Édenbôl.Kielégíthette a szovjet idôkben csak áhított boldogulás utánivágyát, azt hogy „önmaga és a családja hasznára dolgozzon”,legyen kényelmes fürdôszobája és vécéje, szépen öltözködjön,és kellemesen töltse el a szabadságát”. De az általános hangu-lat, az életstratégia, a beilleszkedés módja tekintetében nemzajlott le jelentôs változás. Az ellenséges társadalmi közegbena kisember megpróbál visszahúzódni saját kicsiny világába –és kizárni onnan minden idegent; a Másik iránti bizalmatlan-ság, a külvilág iránti gyanakvás jellemzi. Teljességgel illik ráaz a jellemrajz, amelyet Edgar Morin a szovjet néprôl adott:„mint minden más nép, a szovjet is azonosul az Állammal ésNemzettel, amikor az utóbbi nagy diadalt arat a földön vagy amennyben. De – sokkal inkább, mint a többi nép – tudatábanvan saját helyzetének, és érzi, mennyire idegen számára azéletét irányító uralkodó osztály.”

Ennek eredményeképpen jelenik meg az ismert politikai-



kulturális furcsaság, következetlenség: a nép hajlandó támo-gatni a hatalmat konkrétan megszemélyesítô személyt, de azorosz hatalomnak mint jelenségnek „nincs támasza a társada-lomban”. Maga a hatalom is ebbôl indul ki, amikor erôt gyûjt:„Képtelen megbízni a lakosságban… képtelen liberálisabbá vál-ni az önmegsemmisítés kockázata nélkül.” (E. Morin) A „libe-rális” alatt ez esetben humánus, humanisztikus értendô: a je-lenlegi hatalom nem képes emberibbé válni, hiszen ekkor megkéne változnia, változtatnia kéne a kormányzás módján azeurópai hatalmi modellek mintájára. Tehát fel kellene adniatermészetét, és „megadni magát” a népnek. Ez pedig az önmeg-semmisítést jelentené – a konkrét hatalom, és konkrét hordozó-ja megsemmisülését. A 20. század történetének tanúsága szerinta hatalom orosz típusa különösen életrevaló; mutációkat pro-dukál, alkalmazkodik a különféle történelmi feltételekhez, deígy vagy úgy elkerülhetetlenül reprodukálja önmagát. Mégpe-dig a társadalom segítségével, amely a régieket tagadó új – de arégiektôl nem különbözô – hatalmi struktúrákat hoz létre.

Ezek a tények sok tekintetben meghatározzák a mai társa-dalmi szakadást. A létrejött életkörülmények arra hangolják a„talaj” embereit, hogy legyen még inkább „talajszerûbb”, fel-erôsítik a többség izolációs, elidegenedô tendenciáit. Az izola-cionizmusnak ez a típusa – kényszerû, anarchikus, amely le-hetôvé teszi, hogy a külvilággal szembeni passzív ellenállásrévén alkalmazkodjunk, remekül együtt tud élni a hatalomkontrollja nélkül mûködô független kommunikációs rendsze-rekkel, (amilyen a mobiltelefon, az internet vagy az e-mail).Az új orosz valóságot jelképezi az izolacionizmus és az infor-mációs nyitottság e bonyolult összefüggésrendszere. Ugyan-akkor nyilvánvaló, hogy az izolacionizmusnak lényegi szerepevan abban, hogyan viszonyul az átlagember a „nagyok” vilá-gához, a politika közegéhez. Ezt jeleníti meg a kisember apoli-tikussága, társadalmi tehetetlensége, a hatalomra zúduló pa-naszáradat-szindróma és a „sajátos orosz út” komplexusa. A ha-talom pedig jóváhagyja és konzerválja mindezt – már nem fizi-kai erôszak, kényszer vagy tiltás útján, hanem azzal, hogy



olyan kereteket teremt, amelyben a „talaj” képviselôi izolálód-ni kényszerülnek, így a réteg különálló, lokális és egyszemé-lyes világokra esik szét.

A kis magánvilágocskákból, a „helyi” világok összessé-gébôl áll össze a „befôttkultúra”. Itt gyûlik össze a tehetetlen-ségi erô, teret nyer az „alattvalói szemlélet”, sôt – megjelenika parochiális szemlélô típusa. A „talaj” nem termeli ki a sza-badság, a sokszínûség, a demokrácia szellemiségét. Válaszul afelülrôl jövô nyomásra, az emberekben növekszik a törekvésarra, hogy „úgy éljenek, ahogyan jónak látják, s ne korlátozzaôket semmilyen társadalmi gát” s „az ilyen törekvés mindigönzô”. (G. Fedotov). Egyre inkább negatívan értékelnek min-dent, ami bonyolult, szokatlan vagy változékony. A „talaj” ál-talános hangulatára nem csak az érzelmi elemek vannak hatás-sal, hanem a pragmatikus-racionálisak is: itt az terjed el, azlesz sikeres, ami a túlélést, az alkalmazkodást segíti. Az életkemény ellenállása bedarálja, megtöri a társadalmi tiltakozáslendületét, a „talaj” belsô integrációját célzó törekvéseket.

Ebben a helyzetben különös jelentôséggel bírnak a posztszov-jet világ elsô „szklad”-jának meghatározó vonásai, társadalmitevékenységének jellege. A kilencvenes években a felsô társa-dalmi réteg – a legbefolyásosabb, normaadó, mintaadó, tájéko-zódási pontokat szolgáltató – metamorfózison ment át: korunkaz értelmiség újabb krízisét mutatta fel. Most nem semmisí-tették meg fizikailag, ahogyan a bolsevikok a régi orosz értel-miséget, de megfosztották lelki tartásától, s a lehetôségtôl,hogy a társadalom nevelôje, „felvezetôje” legyen. Ennek okapedig az, hogy elszakadt a hatalomtól. Az orosz, és késôbb aszovjet értelmiséget a hatalommal való szembenállás, a (kü-lönbözô mértékben, különbözô módon megvalósított) ellen-zékiség formálta olyanná, amilyen lett. Az értelmiség poszt-szovjet sorsa bizonyítja, hogy ezen egyedülálló szociokultu-rális jelenség összetett, ellentmondásos jelleggel rendelkezik.Nem pusztán ellenfele a hatalomnak, hanem függvénye és



kísérôje is egyben. Az értelmiség egész története – saját funk-cionalitásának tagadása.

A kilencvenes évek társadalmi fordulata alatt az értelmi-ség felszabadult a messianizmus nyomása alól, és a hatalomellen, a nép javára vívott harc kötelességétôl. S ismételtenmeggyôzôdhetett arról, mennyire idegen tôle mindkét oldal,hogy ô maga mennyire gyökértelen, mennyire nem kötôdik a„talajhoz”. Az értelmiség most magára maradt. Az orosz értel-miség önmegvalósítási törekvései mindig a társadalmi befo-lyás megszerzésére és növelésére irányultak. A mai, anyagias,pragmatikus világban ez a kispénzû, a „szellemi értékek” feléorientálódó társadalmi réteg nem alkalmas arra, hogy befolyá-sos tényezôvé váljon, a tömegek számára mintákat, értékeketközvetítsen. Ezzel függ össze átalakulása, részvétele a szaka-dás elôidézésében. A volt szovjet értelmiség jelentôs része be-leolvadt a „talajba”. Egyes képviselôi azonban, szakítva értel-miségi múltjukkal, áttértek az elit kiszolgálására, vagy pedigbeépültek az elitbe. Ôk gyártják (és fordítják le a fogyasztóitömegek számára) az illúziók, zörejek, hangok és látványokvilágát, ôk az orosz tömegkultúra megteremtôi.

A posztszovjet történelem ismét bebizonyította, hogyOroszországban az intellektuális elitnek nincsenek hagyomá-nyai, tartós belsô reprodukciós mechanizmusai. Az orosz tár-sadalom e kisszámú kulturális rétege a gyakori társadalmi át-menetek (peresztrojka, modernizáció, forradalom, „talajosí-tás”) során (valamilyen módon, szándékoltan, vagy az élet-körülmények hatására) megsemmisítésre kerül – mint valamirégi, elavult, feleslegessé vált rendszer mellékes eleme. Az-után újra létrejön, mint egy alapvetôen új rendszer mellékter-méke. A megsemmisítésben és újjáteremtésben részt vesz a ha-talom, ô minden változás kezdeményezôje, szándékaitólfüggetlenül létrehozza a mûvelt, kulturált értelmiségi réteget.Mivel ez a réteg nem saját, természetes fejlôdésének eredmé-nye, hanem valamiféle külsô forradalmi változásé, önmagábannem önálló, nagymértékben függ az ôt „elôhívó” körülmé-nyektôl, ezeknek megfelelôen kell viselkednie. Ezért önmeg-



valósításának és önérvényesítésének útjai feltételezik a létre-hívó körülményekkel való szembekerülést, az ezek elleni küz-delmet. Fejlôdésének sajátosságai miatt az orosz intellektuáliselit nem képes (teljes mértékben) továbbadni és összegyûjtenia tudást, tapasztalatot, eszméket és értékeket, vagyis nincs atarsolyában semmi idôtálló, nincs benne egészséges konzerva-tivizmus. Épp ezért, bizonyos szempontból, minden új elit(összességében) egy szinttel alacsonyabb színvonalon áll, mintaz elôzô – éppen hogy kialakult, már le is kell lépnie a színrôl.Ez pedig rányomja bélyegét a felsô társadalmi réteg kultúrá-jára, a társadalmi fejlôdésnek némileg mesterséges, szaggatottjelleget ad (amelyben „feltörések”, visszacsúszások”, „eltûné-sek” és „visszatérések” váltják egymást).

A mai helyzet sajátossága, hogy a nyolcvanas-kilencvenesévek átalakulásának hatására Oroszországban megjelent azembereknek egy olyan rétege, amely számára a hatalom csu-pán egy funkció, még ha fontos és lényeges is. Ezeknek az em-bereknek a sorsa némileg az értelmiség sorsához hasonló: ôkis a hatalomnak köszönhetik létüket, bár a hatalom szándékaiellenére, ôk is a reformok melléktermékének tekinthetôk. Az„olaj-földgáz kultúra” képviselôirôl van szó, akik már rendel-keznek nyugati tapasztalatokkal a fogyasztás és felhalmozásterén. Ezek a – ma már egykori – „új oroszok” a püspöklila za-kóból8 bújtak ki (mint ahogyan a vérbeli értelmiségiek a „kö-pönyegbôl”).9 Nem csak a Rubljovka10 lakói tartoznak közéjük(az oligarchák hírhedt típusára gondolok), vagy a bûnözôi cso-portok vezetôi, a gazdag életmûvészek. Ebben a rétegbenakadnak mûvelt, a legjobb nyugati minták szerint sikeres, el-foglalt, a színvonalas mûvészet iránt érdeklôdô, azt támogató


8 A püspöklila zakó a kilencvenes évek orosz újgazdagjainak elmarad-hatatlan attribútuma. (A fordító megjegyzése)

9 Utalás Gogol Köpönyeg c. elbeszélésére és Dosztojevszkij elhíresültmondására: „Mi mindannyian Gogol köpönyegébôl bújtunk ki.” (A fordítómegjegyzése)

10 Az „orosz Beverly Hills”, a moszkvai villanegyed (A fordító meg-jegyzése)


emberek is. Ez egy folyamatosan szélesedô réteg, egy nyitottközeg, amely mindenkit befogad, aki pénzügyi szempontbólmegfelel az elvárásoknak.

Történelmi fordulópontok idején Oroszországban mindigépp így alakul ki az elit – a Rettegett Iván-féle opricsnyina,Nagy Péter idején a nemesség, vagy a lenini-sztálini párt. Azorosz uralkodó osztály mindig vegyes összetételû, V. O. Klju-csevszkij szerint „gyülevész” volt – szociális, professzionálisés nemzetiségi-vallási szempontból egyaránt. Ez a jellegze-tessége zavaros idôszakokban, amikor az elit nyitottá válik a„talajból” érkezô emberek újabb hullámának befogadására,még inkább szembeötlô. Ôk az „újoncok”, a „felkapaszkodot-tak”, akik nem szoktak hozzá a hatalomhoz, „nélkülözik a csa-ládi indíttatást és nincs politikai rutinjuk”, (a hivatali szférában„ad hoc” módon kijelölt vezetôk), ôk lesznek „az új politikaifogalmak forrásai és letéteményesei”. Minden újabb ZavarosIdôszak („szmúta”) után így gazdagodik újabb és újabb fogal-makkal az orosz gondolkodás. Amikor egyszerre „újoncok”sokasága tör be az elitbe, ez fellazítja a „bizalmas körök” zártalakzatát, elmossa a hatalmon lévô réteg szervezôdésénekalapjait, és tág teret nyit a felsô rétegekben – a hatalomért, azenergiaforrásokért, a bevételek elosztásáért – dúló kaotikusharcnak. Ezért az orosz elit megújhodása mindig szükségsze-rûen összefügg a „palotaforradalmakkal”, a legfelsôbb hata-lom viszályaival, a társadalmi kataklizmákkal.

Ilyen megrázkódtatások után „… a szétvert bojárok gyarlómaradékából, s a hozzájuk csapódó, náluk semmivel sem jobbúj emberekbôl” áll össze „az udvaroncréteg, akik nagyon sze-retnének uralkodó osztállyá válni”. S ilyenkor az új, ZavarosIdôkben, az események sodrában felemelkedô hatalom sikere-sen magáévá tette a régi hatalom hibáit – Kljucsevszkij találómegfogalmazása szerint azért, mert más átvennivalót nemigentalált”. Az uralkodó réteg kialakulásának imént vázolt elvecsak egyetlen egyszer nem lépett mûködésbe: a 20. század ele-jén, amikor a totális társadalmi fordulat idején gyakorlatilagteljesen megsemmisítették a régi elitet. A 20. század végének



Zavaros Idôszakában nem volt ilyen „genetikai törés”, az elit-váltás nem volt száz százalékos, de ismét megnyilvánult ahagyományos (vagyis ismétlôdô, a társadalom jellege általmeghatározott) reprodukciós mechanizmus. A régi „bojárság”töredékébôl (a párt „nobilitásaiból”) és néhány más, a „rosszkormányzati beidegzôdésektôl mentes”, „véletlenül felemel-kedett” személyiségbôl tevôdik össze a posztszovjet elit, a tár-sadalom legfelsôbb rétege.

Valószínûleg az orosz elit legfontosabb tulajdonsága agyökértelensége. Az élet új rendjét a „jövevények” határozzákmeg, ôk adják a normákat, a mintákat, a tájékozódási pontokat.Felfelé vezetô útjuk sikere a külsô szemlélô szemében csupánvéletlen szerencséjükön és rámenôsségükön múlik, de lénye-gében a korhoz való alkalmazkodás, a kor elvárásainak, kihí-vásainak való megfelelés. Bár az „újoncok” a „talaj” szülöttei,de a feltörekvés igyekezetében megtagadják gyökereiket, srégi személyiségüket elhagyva „átnevelik” magukat. De azért,hogy megôrizze státuszát, és belépôt szerezzen az új világba,a „régi nemesség” is kénytelen volt megtagadni, feláldozni amúltat. Az „olaj-földgáz kultúra” gyökértelensége onnan ered,hogy az új idôk új feladatai, és a múlt (vagy akár a múlt, a jelenés a jövô) megtagadása hívta létre és konszolidálta (valami-lyen mértékben). Mondhatjuk úgy, hogy a mai orosz elit véd-jegye a határozott „prezentizmus”. Nem véletlen, hogy Vla-gyimir Putyint, ennek a kultúrának a vezetô személyiségét„múlt nélküli figurának”11 nevezik.

A történelmi múlt, a valódi történelmi folytonosság hiá-nya, arra készteti elitünket, hogy állandóan hagyományokatkreáljon, gyökereket keressen, közös „múltképet” konstruál-jon, s igyekezzen mindent kisajtolni mindenféle (szimbolikus,


11 V. Buldakov: Szisztyemnije kriziszi v Rosszii: Szravnyityelnoje issz-ledovanyije masszovoj pszihologii 1904–1921 i 1985–2002 godov, ActaSlavica Japonica. 2005. Tomus 22. P 107. (Buldakov, V.: A rendszer válsá-gai Oroszországban. Összehasonlító tömegpszichológiai elemzések1904–1921 és 1985–2002 között.)


kulturális, politikai) örökségbôl. Ebben van az ereje, ugyan-akkor a gyengesége is, mivel „nélkülözi azt az angol megbíz-hatóságot, ami a társadalom megingathatatlan stabilitását ad-ja.” (R. Dahrendorf) Tegyük hozzá, hogy sokkal inkább nélkü-lözi, mint bármelyik nyugat-európai elit. Az uralkodó csopor-tok, a politikusi réteg gyökértelensége megfosztja a nemzetipolitikai kultúrát a stabilitástól, s a folytonosság, a történelmipárbeszéd hiányáról árulkodik.

Ami értékítéleteit illeti, a mi „felsôbb osztályunkat” kérke-dô amoralitás, erkölcstelenség jellemzi, és a sikeres gyarapo-dáshoz (legalábbis egyelôre) tolvajmódszerek vezetnek.Errefelé az az „ügyes ember”, aki cinikus, „furmányos”, viszont„tud élni”, sokra vitte. (Emlékezzünk csak Andrej Mironov„Vigyázz, autó!” címû filmjére: „Még hogy tolvaj! Egyszerûencsak tud élni.”) Az uralkodó réteg összetétele teljesen véletlen-szerûnek tûnik, gyôzelme, felemelkedése pedig ideiglenes je-lenségnek. S egyáltalán, az egész „olaj-földgáz kultúra”, s az eztképviselô legfelsôbb hatalom magán viseli a véletlenszerûség,idôlegesség, a trónbitorlás jegyeit. Ezt hozták magukkal az„újoncok”, akik feltöltötték az uralkodó csoportok sorait a „régivilág” összeomlása idején, s megformálták saját, új világukat.

Érdekes, hogy a többi, tipológiailag hasonló történelmiidôszakban is megfigyelhetô a legfelsôbb réteg hasonló „szí-neváltozása”. A „talaj” felszínre veti a legenergikusabb, legön-zôbb, legelvtelenebb „népvezéreket”, akik egyáltalán nem tö-rôdnek posztjukkal, kapcsolataikkal, a „régi élet” rendjévelmint olyannal, s kizárólag saját jelenük megalapozására kon-centrálnak – mindenki más kárára. Az uralkodó rétegek újra-termelôdésének sajátos módja éppen az ilyen emberek szá-mára teremti meg a felemelkedés lehetôségét – az „újítóknak”,akik felgyorsítják Oroszországban az idôt, s a Zavaros Idôketsaját gyarapodásukra használják fel. Nekik köszönhetô, hogy„odafent” (bár látszólag megújhodás és európaizáció megyvégbe) gyôzedelmeskedik a régi orosz képlet és forgatókönyv:a javak kontrollálhatatlanná váló újraelosztása, a fosztogatásiösztön gátlástalan megnyilvánulásai, s az eköré szervezôdô



véd- és dacszövetség. Sikeres „újoncnak” lenni a posztszovjetidôkben azt jelenti, hogy valaki „benne van a pikszisben” – ahatalom közelében, a politikában, az „új orosz” bizniszben.

Ezeket az embereket, mivel életük felvállaltan a nyilvá-nosság elôtt zajlik, az egész ország „személyes ismerôsének”tekinti. Mostanában sokat hallhatunk és olvashatunk arról,milyen társadalmi ellenszenv övezi ôket. De igazán kevesetarról, hogy az ismertség, a sikeresség, az érinthetetlenség,valamint az erô, a szépség és a végtelen lehetôségek (s nem atényleges gazdagság és hatalom) attribútumai, melyeket bir-tokolnak, létrehoznak körülöttük valamiféle „tömegvonzást”.Mai kultúránk (és médiapolitikánk) a „bûn” vonzerejének, a„bûnnel” való hivalkodásnak az elvére épül. Ez a „bûn kísér-tésének” kultúrája, még ha ez oroszul kissé túl dagályosan ishangzik. S e kultúra eszményképeit (melyek a valóságbanelérhetetlenek, leginkább a társadalmi szakadás mélységét mu-tatják) éppen a legfelsôbb osztály alakítja ki. E tekintetbencsakugyan létezik hazánkban elit – társadalmi, kulturális ésszellemi egyaránt. „Újorosz” elit.

A politikában a „felemelkedettek”, a népvezérek rendelkeznekaz új elit összes megkülönböztetô jegyével. Ôk hívták életre anyilvános politizálás nekik megfelelô közegét, amelyben aszociokulturális szakadás a legélesebb módon nyilvánul meg.A politika színházában a „befôttkultúra” képviselôi csupán né-zôk lehetnek, az aktív szerepet az „olaj-földgáz kultúra” kép-viselôi játsszák. Ez a beállítódás válik „legálissá” (társadalmi-lag döntôvé, dominánssá), míg a „talaj” úgyszólván illegalitás-ba kényszerül.

A jelenlegi politikai teret nem elsôdlegesen a de-liberali-záció vagy de-demokratizáció jellemzi, hanem a „biznisz” újdimenziójának bevezetése. A politika üzleti célokat szolgál, agazdasági folyamatok ellenôrzésére használják. A politika az„olaj-földgáz kultúra” képviselôi érdekeinek és értékrendjénekmegfelelôen bonyolódik. S ez az elsô ilyen eset az orosz tör-



ténelemben, épp ezért értelmetlen a mai politikai helyzetetmint „visszarendezôdést”, a régi rosszhoz való visszakanyaro-dást (s a közeli, elérhetô ideálhoz vezetô útról való letérést) ér-tékelni. Annál is inkább, mivel az „autoriter” szovjet idôkben(bármit is jelentsen ez), napirendre kerültek a leglényegesebbszociális, nemzeti, állami kérdések, s ezekre megoldások szü-lettek. Az orosz változatban a nyilvános politizálás nem reali-zálódott eredeti funkciójában, tudniillik nem vált olyan dönté-sek színterévé, amelyek a társadalom életkörülményeit döntô-en befolyásolják. Nyugaton a nyilvános politika tartalmát azösszetett szociálökonómiai, nemzetközi stb. kérdések körül ki-alakuló különbözô megközelítések, nézôpontok szembenállásaképezi. Nálunk a nyilvános politizálás külsô forma, melynekkeretein belül zajlanak a hatalmi-elosztási folyamatok, a poli-tikai-pénzügyi-gazdasági klánok harca az osztozkodás és terü-letfelosztás ellenôrzéséért. Feltehetôen ez a legfôbb oka annak,hogy tényleges jelentôsége a társadalom számára rohamosanleértékelôdik.

Az orosz nyilvános politika jellege tökéletesen megfelel amodern politikai tömegember viselkedési és tudati sajátossá-gainak. A „2. típusú nyilvános politika” (az „1. típusú” a XX.század elejére volt jellemzô) nem más, mint a társadalmi kom-munikáció új nyelvvel, új értékrenddel, új normákkal, új érde-kekkel, új célokkal rendelkezô világa, mely eltér a szovjet idôk-ben megszokottól. A kilencvenes években e világ a látvány ésszínjáték alakját öltötte magára – s e tekintetben külsôleg ha-sonlatossá vált nyugati változatához. Ez a fajta politika ere-dendôen nézôi befogadást és résztvevô figyelmet, átélést várel, feltételezi a pontos szereposztást (s a megfelelô karakterekmegjelenését) s egyúttal a játéktér – érdekek nyomán való –felosztását. A nézôk és a résztvevôk szemében a nyilvános po-litika nem a valóságos tevékenység strukturált és szabályozottterepe, hanem sokkal inkább színpad. Ugyanakkor, a Nyugat-tal ellentétben, ahol a teatralizáció csupán forma, amelyet apolitikai folyamat magára ölt, Oroszországban a „közönség-nek játszás” maga a nyilvános politika tartalma.



Ez pedig meghatározza a „játékosok” hozzáállását is, vi-szonyukat a „játékhoz”, a nézôk elvárásait s a nyilvános politi-ka rendeltetését. A mai Oroszországban a politikai tevékeny-ség terén továbbra is érvényesül a nyilvános és nem nyilvánosszféra párhuzamos létezésének elve, s az elsô csak korlátozottlehetôségekkel és funkciókkal rendelkezik. Az elsô szférábana politikáról, a politikusokról szerezhetô információ egy részeszabadon hozzáférhetôvé válik, s kialakulnak a politikai fo-lyamatot a nézôi tömegek számára leképezô képzetek, melyekcsak részlegesen kötôdnek a valósághoz. Mellesleg, ebben azesetben szükségessé válik a politikai realitás „árnyékban”maradó részének kompenzációja – a napi szükségleteknekmegfelelôen – a múlt képzeteinek felhasználásával. A képze-tek tálalása maximálisan alkalmazkodik a befogadókhoz:egyszerû, érthetô, a politika érzelmi és látványelemeit helyezisúlypontba – egyre inkább láthatóvá válnak a politika primi-tivizálására irányuló tendenciák. A nyilvános politika nyelvé-nek egyszerûsödése, amely a rendezett idôszakok jellemzôje,nem a nyugati gyakorlathoz, hanem a szovjethez hasonlít (apangás idôszakában).

Paradox módon, a kilencvenes évek politikai tapasztalataicsak felerôsítették a kollektív tudatban a nem nyilvános szfé-rák jelentôségét. Az oroszországi lakosok többségének véle-ménye szerint éppen ott zajlik a valóságos politikai folyamat,amelyet a társadalom elôl eleve eltitkolnak, s a társadalomáltal nem számonkérhetô. E politikai szférát a szigorúan szak-mai, titkos tevékenység tulajdonságaival ruházzák fel, amely acsaládi kötelékek és/vagy a titkosszolgálati hálózatok menténszervezôdik. A nyilvános politikát komolytalan, felszínes szín-játéknak tartják, elôadásszerû, deklaratív jelleggel. Senki nemis vár tôle mást, s nem feltételezi, hogy ezen a színtéren vitat-ják meg és oldják meg a jelentôs társadalmi problémákat, vagyhogy egy nyilvános botrány erkölcsi megrázkódtatást okozhata társadalomban. A politikusok számára elôrejutást jelent, is-mertséget hoz a belépés a „show”-ba, a nyilvános politikaszimbolikus világába, a televíziós személyiségek kasztjába. És



semmi többet. Jellemzô, hogy „nézôk” nem csak hogy nemhisznek a nyilvános híreknek, de még csak nem is várják el apolitikusoktól a „nyílt színen” tett ígéretek teljesítését, vagyazt, hogy a gyakori leleplezések jogi következményeket von-janak maguk után. Mindenki a játékszabályoknak megfelelôenviselkedik, mindenki támogatja a „show”-t. A mai hatalomvissza is él ezzel a hangulattal, amikor mindezt alkalmazza aválasztási folyamatban. Mintha azzal a nyilvánvaló ténnyelszembesítené az állampolgárokat, hogy a politika a lényegte-len, az életet nem befolyásoló dolgok terepe.

Ily módon a „kratokratikus átmenet” évtizede (e fogalom-ról a késôbbiekben ejtünk szót) többek között a nyilvános poli-tikának a tényleges politikai tényekhez alig kötôdô „játékká”válásával kapcsolható össze. Kijelenthetjük, hogy a nyilvános-ság nem vált a politika elengedhetetlen feltételévé, létmódjá-vá, az „állampolgári ellenôrzésnek”, a demokrácia „elsajátítá-sának”, az abban való részvételnek az eszközévé. Oroszor-szágban a nyilvános politika az átmenet melléktermékévé vált(akárcsak maga a demokrácia). Emellett az utóbbi orosz vál-tozatában sajátos jelentést nyert. „A közvéleménykutatási ada-tok változatlanul azt mutatják, hogy a demokrácia megkülön-böztetô jegyeinek az emberek a szabályok betartását és a jólétfenntartását tartják – teszi közzé J. A. Levada. – Sem a de-mokratikus részvétel, sem a hatalom demokratikus ellenôrzése– másképpen, a részvétel és a kontroll megfelelô intézményei-nek kialakítása – nincs jelen a társadalmi figyelem fókuszában,amelyet tömegfelméréseink során modelleztünk.”

Érthetô, hogy korunk Oroszországában 1989 és 1994 kö-zött felére csökkent a politikai jogok hiányával kapcsolatos pa-naszok (pontosabban kérések és megállapítások) száma, sugyanilyen arányban lettek kevesebben a kultúra és a neveléshiányosságaira panaszkodók társadalmunkban. Ez arról tanús-kodik, hogy „a politikai jogok kérdése a köztudatban elve-szítette aktualitását”. A demokrácia – vagy a kilencvenes évekdemokrácia-képének – „krízise” felélénkítette a hatalom ésmások tevékenykedését az információs szférában. „A demok-



ratikus értékek demonstratív kritikája, azon az alapon, hogyazok nem felelnek meg a nemzeti hagyományoknak és érté-keknek, „divatossá”, vagyis a tömegtájékoztatási eszközökbenés a közvéleményben irányadóvá vált,” – írta J. A. Levada még1996-ban. Ez a kritika nem jelentette a liberális és demokra-tikus értékek elhiteltelenedését, csupán megerôsítette az oroszlakosság (többek közt, a társadalmilag aktív, vitális réteg)többségének véleményét arról, hogy a demokrácia a mi ese-tünkben nem hatékony. Mi több, axiómává tette az ô sajátosdemokrácia-értelmezésüket.

Ugyanakkor helytelen volna a nyilvános politikát pusztánvirtuális jelenségként értelmezni. A nyilvános politika – éppenolyan mértékben, mint a demokrácia – napjaink olyan tényezôiközé tartozik, amely beépült az orosz politikai realitás szö-vetébe. A 20. század vége, a 21. század eleje az a történelmiidôszak, amikor Oroszország megbirkózott a nyilvános politi-ka, a demokrácia kihívásaival: nem leszámolt velük, hanemátalakította, magához idomította, hatalmába kerítette ôket. Eb-ben az ügyben együtt vett részt a hatalom és a nép – akárcsaka 20. század többi jelentôs társadalmi „projektjében”, ezértfelelôsségük is közös.

Az utóbbi években különösen sokat írnak arról, hogyan„szûkül be”, hogyan változik a nyilvánosság és a jog rend-szere. Pedig korábban is nyilvánvaló volt: a nyilvános politikaiés információs tevékenység nem vált a mai Oroszországban ademokrácia fejlôdésének eszközévé, hanem arra szolgál, hogya lakosság számára az államhatalom hatalmi intézkedéseitközvetítse, s felerôsítsék a társadalomra nehezedô hatalminyomást. Ezek révén szerzett lehetôséget a hatalom arra, hogya közvetlen társadalmi kizsákmányolást a képzelet kizsákmá-nyolásával váltsa fel.

Oroszországban van erre fogadókészség: a szavak dimen-zióját, a szimbolikus tartalmakat itt mindig létezô valóságnaktekintették, e dimenzióban zajlottak és itt nyertek megoldást afontos létkérdések, itt születtek a hôsök és antihôsök, ez mo-dellezte a valóságot. Ezzel magyarázható az orosz irodalom-



nak (újságírásnak, mozinak, televíziónak) az orosz életre tett,a Nyugat számára megmagyarázhatatlan hatása, ennek az iro-dalomnak (s egészében véve a szavak világának, a szimbólum-gyártásnak) mindenkori társadalmi jelentôsége, éles társada-lomkritikussága, „hasznossága”. Ezért például a regény, a tör-ténelmi témájú széppróza Oroszországban részben helyettesítia történeti textusokat (forrásokat és tudományos tanulmá-nyokat). Éppen e dimenzióban készült az orosz történelem –az elsô honvédô háború úgy zajlott, ahogyan ezt a Háború ésbéke visszaadja. A háborút elbeszélô történet lett 1812 valósá-ga. Az orosz hatalom mindig figyelembe is vette ezt a sajátsá-gos historizmust, „információs szimbolizmust”, amely azorosz tudat sajátja, s ki is használta ezt. A posztszovjet hatalomis ezen az úton jár.

Ugyanakkor a nyilvános politika elemeinek, a demokrati-kus retorikának, eljárásoknak és intézményeknek a megôrzésemégis arról tanúskodik, hogy a jelenlegi viszonyok hatásáraegy meghatározott transzformáción mennek keresztül az orosztársadalom létformái, s nem is csak azok, de maga a természeteis. Az új viszonyok között lehetetlen és értelmetlen volna fel-számolni a nyilvános politikai és jogi gyakorlatot. Az embe-reknek szükségük van ezekre a túléléshez, a boldoguláshoz.Szüksége van ezekre a hatalomnak is: a legitimációhoz, önrep-rezentációhoz, önmaga társadalmi megalapozásához. A kilenc-venes évek elején a hatalmat maga az aktuális helyzet (azorosz és a „globális”) korlátozta: a hatalmat a társadalomtólelválasztó távolság lecsökkent. Ebbe bele kellett törôdnie, al-kalmazkodnia kellett a helyzethez. A legfelsôbb hatalom nemcsak aktív hôse, hanem áldozata is lett az átalakításnak. Fele-lôsség terheli a területcsökkenésért, a nagyhatalmi törekvésekcsôdjéért, a demográfiai hullámvölgyért, az „olaj-földgáz kul-túra” sikeréért, és azért a társadalmi békéért, amely valamilyenszinten megköveteli a „befôttkultúra” támogatását is. A hata-lom különösen nehéz körülmények közé került (mellesleg, né-mileg leegyszerûsítve: a „rendcsinálás” leple alatt még prob-lematikusabb jövôt helyez kilátásba önmaga számára). Ezért



érdekében áll a nyilvánosság megôrzése. Ezzel kiszélesíti ma-nôverezési lehetôségeit, lehetôvé teszi, hogy tovább lavírozzonaz „elit” és a „tömeg” között, játszmákat játsszon a társada-lommal, tartsa a kapcsolatot a Nyugattal, és megakadályozza apalotaforradalmat és a társadalmi robbanást.

Az egész orosz történelem megalapozza az alábbi következ-tetést: a jelenlegi szociokulturális szakadás nem a jelen hely-zetre adott véletlen, esetleges, váratlan és sajátos reakció. Poli-tikai kultúránk mindig is ki volt téve a szakadásoknak. Ezek azismétlôdô, tipológiailag, strukturálisan és tartalmilag is hason-ló jelenségek sok tekintetben meghatározzák az orosz életet.A szakadásoknak van egy sajátos ritmusa, amely valami mó-don kapcsolatban áll a nemzeti társadalmi dinamikával. Ez azorosz rendszer „nyitásának” és „zárásának” periódusaira épül,a váltásokat követô rendszerekkel vagy a – lényegében – zárt,magába forduló léttel összefüggésben. Mindezeken túl, a sza-kadásokat a sajátosan orosz „zavaros idôszak – nyugodt idô-szak” váltakozási ritmusa állítja idôrendbe: a társadalmi bizony-talanság, válságok, kataklizmák és a stabilitás, a „lefagyasztottkáosz” (amikor a rend felülrôl „ereszkedik alá”, nem pedig be-lülrôl, a társadalmi organizmus megannyi sejtjébôl fejlôdik kifokozatosan és természetesen) periódusai egymást váltják.

Úgy tûnik, a szakadás annak következményeként jön létre,hogy egy önmagába zárkózó és önmaga felé forduló locus nyita külvilág felé, csatlakozik a jelentôs külsô folyamatokhoz, éstúllép önnön (etnikai, területi, kulturális, gazdasági stb.) „sajá-tos jellegén”. Az orosz társadalom csak részlegesen, „felsô”rétege révén nyit a világra, amelyet átformál az „idegen” kul-túra, az etnikai, világnézeti viszonylatban különbözô elemek.Ennek eredményeképpen a társadalom – rohamos gyorsasággalés erôszakos módon két (alapvetô) szubkultúrára szakad. Azelsô és domináns, bár létszámát tekintve elenyészô kisebbséga külföldi gyakorlat, a kulturális átvételek, a külföldet utánzópróbálkozások hatása alatt nô fel. Ezért egy másik világhoz,



egy másik jelenhez tartozik. Ez az uralkodó „szklad”, amelyjellemzôen a „felszínen” éli némileg mesterséges, többé-ke-vésbé gyökértelen életét, adja a hatalom birtokosait, akik –különbözô mértékben – elszakadva a társadalomtól, kívülrôlgyakorolnak rá nyomást. A túlnyomó többség – a tömeg –szubkultúrája a „talajban” gyökerezik, inkább mozdulatlan ésritkán hatnak rá a változások. A többség hajlamos arra, hogy a„felülrôl” ráerôszakolt új eszmékre, elképzelésekre, tapaszta-latokra bezárkózással, saját értékeinek abszolutizálásávalreagáljon. Ezért a rendszer kifelé nyitásának eredménye nem a„talaj” világnézetének átalakulása, felszámolása (bár elsô pil-lantásra úgy tûnik), hanem ennek, s a társadalmi integrációelveinek „restaurációja”, a társadalmi gyakorlat „talajosítása”.Csak idôvel, a kor követelményeinek hatására megy végbe a„talaj” átalakulása. S ebben különös jelentôsége van a hata-lomnak, amely egymáshoz fûzi és összetartja a két egymássalszembenálló társadalmat, a két orosz „világot”.

A szakadástól felborul a hagyományos, a „talaj” számárabejáratott életmód, felbomlik a szokott rend, a kapcsolatrend-szer, a társadalom organikus teljessége. De a szakadás áthida-lására, a két társadalomrész valamiféle – legalább viszonyla-gos, feltételes – egységgé való összeolvasztására tett kísérletek,bármily különös, szintén társadalmi transzformációkhoz, azelôzô (részben már stabilizálódott, s új minôségeket, új ellent-mondásokat, új problémákat felszínre hozó) rendszer szétesé-séhez vezet. A két „szklad” közeledése – amit a közös társa-dalmi organizmusra való természetes törekvés okoz – vélhe-tôen felborítja a rendszer egyensúlyát, megszünteti azt a szük-séges távolságot „felül” és „alul” lévôk között, amitôl az orosztársadalom funkcionálni tud.

Ennek ékes és nyilvánvaló bizonyítéka a 20. századi orosztörténelem. A század elején, az országos és összeurópai válságcsúcspontján a szociokulturális szakadás a korábbitól eltérôtulajdonságokat mutatott. A fizikailag megsemmisítendô felsôkulturális réteg helyét a bolsevikok, a Komintern szubkultúrá-ja foglalta el, V. V. Sulgin szavaival élve, a „szívósak” legyôz-ték az „elkényeztetetteket”. A gyôztesek kultúrája – látszóla-



gosan – nyugatias volt, és – genetikusan, történelmileg – méga forradalom elôtti „európaizált kisebbséghez” kötôdött. Azélén álló ember, e kultúra legfôbb hordozója – volt politikaiemigráns, kinek „politikai szocializációja európai országokemigráns-kávéházaiban zajlott” (W. Eichwede). Kitûzött célja,hogy betörjön Európába, s hogy „felszítsa a véres, nagy világ-égést”, most már „minden burzsuj kárára”. A „talaj” nekikcsak arra kellett volna, hogy alapanyagként, eszközként szol-gáljon e forradalmi „lovagrend” küldetésének teljesítéséhez.

E szubkultúrának nem volt hosszú ideje a fennállásra –szûk két évtizedrôl van szó. Fizikai megsemmisítése a mély-ben zajló folyamatok – a szakadás áthidalása, a hatalmon lévôréteg „talajosítása”, a társadalmi egység erôszakos megterem-tése, ugyanakkor bezárkózás, új, semmihez sem hasonlítható,a modern világban elképzelhetetlennek tûnô izolacionizmus –külsô, látható megnyilvánulása volt. A sztálini hatalom, amelyelvben és formailag népi jellegû volt, még a leginkább „talaj-szerû” az összes eddigi közül, ennek ellenére szintén kívül ma-radt a társadalmon, újfent érvényesítve ezzel az orosz rendszertörvényét: a távolról való kormányzást, a saját nép leigázott-ként való kezelését.

Ez a rendszer az izolacionizmus egyedülálló formulájátalkotta és valósította meg. A rendszer „zártságát” egy saját,hazai „nagyvilág” létrehozásával tartotta fenn, amelynekMoszkva a központja, s minden különálló, lokális kisvilágcsak ennek visszfényében tudott feltárulni. Oroszország mint-ha megismételte volna saját történelmét, de az ellenkezô irány-ban: ô lett a központi mag, amelyhez, mintegy kísérôként, to-vábbi világok csatlakoztak, a tapasztalatok birtokosa, a jövôletéteményese, olyasmi, ami az ô számára korábban elôször aKelet, késôbb pedig a Nyugat volt. Korlátlan idôvel és térrelrendelkezô, tehát elvben az egész bolygó bekebelezésére ésátalakítására képes új kozmoszt teremtett. Az orosz nyelv azehhez való csatlakozásnak, s az „örökös tanítvány” diadalánakszimbóluma lett. „Orosznak lenni” ugyanazt jelentette, mint„szovjetnek lenni”, s ez nem volt más, mint a szocialista pro-jekt gyôzelmének szimbóluma. Oroszul beszélni annyit jelen-



tett, mint a Kreml „nagyvilág-rendszeréhez” tartozni, amelyösztönös törekvéseiben s a civilizáció feladatainak tekinteté-ben univerzalista volt.

Lényegében ilyen volt a Moszkvai birodalom izolacioniz-musa is, melyet a Konstantinápolyról Moszkvára szálló val-lási-messianisztikus elsôség elmélete is támogatott. S a logikais ugyanaz volt: ahhoz, hogy terjeszkedjünk, területeket sze-rezzünk s kiterjesszük rájuk hatalmunkat, elôször befelé kellfordulni, bezárkózni, kidolgozni a bekebelezés ideológiáját, azúj világ „eszme-üzenetét”. Ám még a „Moszkva – a harmadikRóma” elmélet csak potenciálisan volt univerzalisztikus, akommunizmus nyíltan és tudatosan felvállalta univerzalisz-tikus célkitûzéseit.” (J. Pivovarov) S részben meg is valósítot-ta ôket. Ezért a „kommunista kozmosz” megsemmisülése anyugati hatás „újabb hullámának” hatására a bezárkózással, abefelé meneküléssel, a megmaradt terület és a társadalom lo-kalizációjával függött össze. Ez pedig rendre felerôsítette a„befôttkultúrát” átfogó, „védelmezô” belsô izolációs folyama-tokat. S mindez erôteljes lökést adott a „nacionalizációnak”,vagyis a társadalmi gyakorlat „talajosításának”.

A XX. század végének szociokulturális szakadása a rend-szer soron következô, a Nyugat felé irányuló nyitásának, avilággazdasághoz való csatlakozásnak az eredménye volt.Igen sajátos nyitás, sajátos csatlakozás volt ez. Krausz Tamásmagyar kutató így ír errôl: „Ma már jobban látható, hogy avilággazdaságba való – nem az izolációra épülô – integrációelôfeltétele éppen egy „közös piac” lett volna (lenne), amelykellô erôvel rendelkezett volna ahhoz, hogy Oroszország a ka-pitalista világrendszer hierarchikus épületében a felsôbb eme-leteken foglalja el a neki „kijáró” helyet. Dehát errôl csak arendszerváltó hatalmi elitek vágyálmai szóltak, mely elitek sa-ját pillanatnyi hatalmi és gazdasági érdekeiket természetesen alakosság gazdasági és szociális érdekei elé helyezték.”12 Ezek


12 Krausz Tamás: A jelcinizmus a történelem mérlegén. In: A hosszú ti-zenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferencköszöntésére, Bp., 2000. 297–298. o.


az érdekek pedig már jócskán a jelcini „forradalom”, a gorba-csovi peresztrojka elôtt körvonalazódtak. Igazán feltûnôvé akésôi brezsnyevizmus idején váltak, amikor megjelentek a„széthúzás” jelei, a társadalom szövetének elsô hasadásai, me-lyek egy újabb, küszöbön álló szakadást jeleztek elôre. A „ké-sôkommunista elit” mely láthatóan igyekezett hamarjában át-alakulni a kisebbség európaizált szubkultúrájává, eltávolodotta „talajtól” és a Nyugat felé vette az irányt. A nómenklatúratagjainak gyermekei nem véletlenül kezdtek el idegen nyelve-ket tanulni, a nyelvtagozatos iskolák érthetô módon az elitheztartozás zálogai lettek. A késôbbi szakadás alapjai már akkorláthatóvá váltak: a fogyasztás mértékében és minôségében.A peresztrojka idejére „Ekkor már a nyugati fogyasztói érték-rend a párt- és az államapparátus felsô köreiben sem csupán„titokban” követendô „modell” volt, hanem valóságos privilé-giumaik realizálásának gyakorlati színtere.”13 (Krausz Tamás)Az érvényesítés élharcosai, a szakadás katalizátorai a „fiúk”generációja volt – nem csak a nómenklatúra tagjainak fiai, demindenképpen azokéi, akik átélték a „szocializmus építésé-nek” hôsi idôszakát. „A diplomáciai testület fiatal, ambiciózusszakemberei”, a Nyugaton szocializálódott „harcos-sportos tí-pus”, a Komszomol funkcionáriusai, az ifjú technokraták –ezek voltak azok a személyiségtípusok, akik a kilencvenesévek arculatát megrajzolták, s ôk a szovjethatalomnak és afogyasztói álomnak köszönhették létüket.

Az álom valóra váltásával függött össze az, hogy az elitnyitott a Nyugat felé. A nyitás két jelszava: „Gazdagodjatok!”és „Árusítsatok ki mindent!”. Minden, ami felhasználható éskizsákmányolható, oda áramlott, ahol a gazdagság biztosítanitudta a törvény által védett kényelmet. Az anyagot anyagra, anyersanyagokat pénzre, a pénzt vagyontárgyakra konvertálták(Sz. Kordonszkij sémája alapján). Az „új orosz elit” tôkéje, va-gyona és gyermekei Nyugaton találhatóak, kellô távolságbanaz orosz „talajtól”. A legfelsô réteg a maga „újorosz” módján


13 Uo. 295. o.


oldotta meg a sztálini, hruscsovi idôkbôl örökölt feladatot:„utolérni és megelôzni” Amerikát és Európát.

Egy ilyen elitnek, s az ezt képviselô hatalomnak – egyilyen szakadás teremtette körülmények között – lényegébennincs szüksége a népre. Hiszen nyugodtan megteheti, hogyelhagyja az országot – akár fizikai értelemben, Nyugatra köl-tözhet, s onnan „távirányitással” kormányozhat (a nyersanya-gok kitermelésének mintájára). Ennek az elitnek olyan hely-zetet köszönhetünk, amely még az e tekintetben tapasztalatok-ban gazdag Oroszországban sem számít megszokottnak (aholáltalában a legpesszimistább forgatókönyvek tûnnek a legrea-lisztikusabbnak). Teljesen elképzelhetô, hogy a hatalmat és azuralkodó csoportokat a továbbiakban is az újraelosztási fo-lyamatok energiája fogja fenntartani. A hatalmon lévô csopor-tok, kihasználva a demokratikus választás adta lehetôségeket,úgy tekintenek majd a megszerzendô hatalomra, mint az osz-tozkodás irányításához szükséges, és az ellátást biztosító té-nyezôre. A kizárólag saját gyarapodásával foglalkozó, a hata-lomban egymást váltó klánokra osztott elit nem válik érdekelt-té, s ezért képessé sem arra, hogy kielégítse a társadalom alap-vetô igényeit a fejlôdés és növekedés biztosítására. S akkor,miközben a normák, az eljárások, az intézményrendszer lát-szólag összetettebbé válnak, a társadalmi élet alapjai éppenhogy leegyszerûsödnek, és leválnak a világban párhuzamosanzajló modernizációs, integrációs folyamatokról. A nyilvánospolitika, melynek keretében nem születnek meg a társadalmiszervezôdés olyan elvi alapjai, mechanizmusai és formái, me-lyek megfelelnek a mai ember igényeinek, csak az élet ele-mentarizálásának leplezésére szolgál majd.

Természetesen e forgatókönyv megvalósulása még nemeldöntött tény. Elsôsorban azért, mert a posztszovjet hatalommég nem szilárdult meg eléggé. Lehet, hogy evolúciója soránfelmerül majd egy ettôl eltérô, a mai Oroszországhoz orga-nikusan illô modell. Ám, ha a feltételezéseket elhagyjuk, ésvisszatérünk a tények világába, meg kell jegyeznünk, hogy azország a jelenlegi hatalmat is elfogadja. Mégpedig korántsem



kényszerbôl, erôszak hatására. A fôhatalom önkényuralmi vál-tozata minden bizonnyal ma is egy a hagyományos összetartókapcsok közül, mint a hagyomány és az egység, a gyökereihezszorosan kötôdô társadalom szimbóluma. A „túlélés kompen-zációs mechanizmusaihoz tartozik” (L. V. Milov megfogalma-zása szerint), melyek a társadalmi evolúció évszázadai soránalakultak ki. A különösen nehéz helyzetekben, amikor a társa-dalom vészprogramja lép mûködésbe, a fenti értékek irántmegnövekedett igény mutatkozik.

A jelenlegi kettészakadtság állapotában, az alapvetô szub-kultúrák kibékíthetetlen, antagonisztikus jellege mellett éppena fôhatalom az, amely összetartja a társadalmat, összeköti kétalkotóelemét. Nem kétséges, hogy a szakadás az orosz hatal-mat – mint valóságos, és mint fiktív jelenséget – feltétlenülszükségessé teszi a társadalom számára, s eképpen újra ér-vényre juttatja a társadalmi integráció hagyományos, „felülrôljövô” elvét. A hatalom számára pedig saját belsô problémáiválnak létkérdéssé – a legitimizáció és a hatalom átmentése.A szubkultúrák szembenállása más „kompenzációs mechaniz-musokat” is aktuálissá tesz, amelyek lehetôvé teszik a helyiösszetartást (a talaj szintjén), a társadalomszervezet szimboli-kus egységét. Azokra a tényezôkre gondolok, amelyek a „sajá-tos orosz út” eszméjében manifesztálódnak.

Ennek a gondolatrendszernek a „restaurációja” az 1990-esévek közepére tehetô, amikor az „újorosz” társadalmi réteg sa-játos jegyei is kialakultak. Egyes kutatók e jelenség több oká-ra is rámutatnak. Ezekhez hozzá kell tennünk még egyet – a„sajátos orosz út” gondolata a szakadás szimbolikus áthida-lását szolgálja. Ez a gondolat nem pusztán felülrôl „ereszkedikalá”, hogy felgyorsítsa a „talajban” már meglévô elszigetelô-dési tendenciákat, és hermetikusan elzárja a külvilágtól a „be-fôttkultúrát”. Ez a gondolat magában a „talajban” fogant meg.A hatalom ennek segítségével legitimálja önmagát: azáltal,hogy biztosítja Oroszország számára a „sajátos orosz utat”,olybá tûnik, hogy az orosz élet kétféle „szklad”-ja fölé emel-kedik, míg ô maga egyikkel sem azonosul, hanem a közvetítô,



a moderátor szerepét játssza köztük. Másképpen fogalmazva,(szimbolikus értelemben) éppen azt a helyet foglalja el, amelyaz orosz hatalom számára kijelöltetett. A „sajátos orosz út”gondolatának elôtérbe helyezése, az, hogy általános értéket tu-lajdonítunk neki – hasonlóképpen szimbolikusan – „gyökerek-kel” látja el a hatalmon lévô csoportokat, megerôsíti és nem-zeti vonásokkal látja el ôket. Ennek eredményeképpen létrejönegy különös, a nemzeti egységre emlékeztetô képzôdmény (azegység image-e), amely garantálja a jólét és a haladás látszatát(azaz image-ét).

Az a tény, hogy a politikai konszenzus, melyet az elitekmegvalósítottak, az orosz „sajátosságokra” épül, ismételten rá-világít arra, hogy származásunkat és nézeteinket tekintve minem a nyugat-európai világhoz tartozunk. A legújabb a Nyugatfelé tett kitérô nem hozta létre az orosz talajon a liberális ál-lamformára és gazdasági rendszerre alapuló polgári életfor-mát. S az, hogy az 1990-es években nem zajlott le alapvetô tár-sadalmi és szellemi megújulás Oroszországban, elsôsorban ahatalmon lévô csoportoknak köszönhetô, amelyek továbbra isúgyszólván a társadalom épületének alappilléreinek tekint-hetôk. Az orosz élet egyik, Nyugat-orientált „szklad”-ja, az„olaj-földgáz kultúra” képviselôi, bár tôkéjüket Nyugaton fek-tették be, s ôk maguk a nyugati elitfogyasztók igényeivel azo-nosultak, mindeközben nem váltak az európai civilizáció kép-viselôivé. Kilökik saját köreikbôl, kiközösítik azokat, akikvalóban megpróbálnak nyugati értékeket, normákat és model-leket életbe léptetni az orosz valóságon belül. Érdekeik úgykívánták, hogy elvessék a kormányzás demokratikus formáit,fékezzék a modernizációt, a tényleges gazdasági fejlôdést.Bátran mondhatjuk, hogy a két kultúrát, a két orosz világotegyetlen dolog köti össze: mindkettô képtelen arra, hogy olyanszellemiséget hozzon létre, amelyben a demokrácia, a huma-nizmus lényege érvényre jut, s egy szebb jövô nevében meg-haladja önnön érdekeit.



Az orosz hatalom a tömeges fogyasztás társadalmában

1. A posztszovjet társadalom átalakulásai

A 20. század végén Oroszország ismét társadalmi fordulatotélt át. Ha úgy vesszük, e fordulat legfôbb vívmánya a társada-lom „szabadlábra helyezése”, az élet individualizálódása lett, amagánember kialakulási folyamatának betetôzése. Az ár, amitmindezért fizetni kellett – a társadalmi tabuk felszámolása, akorábban aszociálisnak tekintett jelenségek és erôk felszínrekerülése, kilépése a társadalom árnyékos oldaláról, a múlt hô-seinek és tekintélyeinek hanyatlása, egy egész életforma el-értéktelenedése, a fenntartására irányuló módszerekkel együtt.A gorbacsovi-jelcini felszabadulása az ország széthullásáhozvezetett – s itt nem csupán egy állam területi egységérôl vanszó, hanem a társadalmi egységrôl, a közösség érzetének el-vesztésérôl. A szociális viselkedésnek jóformán nem maradtakáltalánosan elfogadott és mindenki által betartott normái, ér-tékrendje, s megszûnt az ezek fenntartását szolgáló mechaniz-mus. Az 1990-es évek „forradalma” által létrehívott poszt-szovjet társadalmat egy olyan dzsinnhez hasonlíthatnánk, akit,miután kiengedtek a palackból, megfosztottak mágikus képes-ségeitôl, s arra kényszerítettek, hogy próbáljon meg egy vado-natúj, ismeretlen világban csak magára utalva létezni.

A homo post-sovieticus életében talán a legjelentôsebbesemény lett a tömegfogyasztói kultúrába való bekapcsolódás.Kényszerû bekapcsolódás volt ez (emberünk ugyanolyan vá-ratlanul találta magát „a piacon”, mint annak idején „a szocia-lizmusban”), túlságosan gyors (az új élet, ahogyan mindig is


errefelé, villámcsapásszerûen köszöntött be), lavinaszerû (a piac– és a zsibvásár – világa mindent és mindenkit beszippantott),s ami a legfontosabb, számunkra erôn felüli. Részvételünk apiacon, akárcsak a tömegkultúrában, magasabb arányú, mintazt a mai orosz társadalom tényleges szükségletei és lehetôsé-gei indokolnák. Igaz, az orosz ember számára ez nem újdonság:itt a világnézeti és életmódbeli fordulatok, a korábbi világképösszeomlása mindig némileg hisztérikus módon megy végbe.

A posztszovjet ember, miután kiábrándult a politikából ésa társadalmi eszményekbôl, belevetette magát a fogyasztásvilágába, s engedett annak az illúziónak, hogy az anyagi javakhalmozása révén kiteljesedett életet élhessen. Köddé foszlott amítosz az orosz-szovjet ember „veleszületett burzsoáellenes”attitûdjérôl, s teljes kudarcot vallott a hatalomnak (nem csak aszovjethatalomnak) az élôsködés, a kispolgáriság, a „kispol-gári lélektan” leküzdésére irányuló törekvése (a városban ésfalun egyaránt). A kilencvenes évek elhozták azt, amit a húszasévek nem tudtak, mert megakadályozta a szovjethatalom – azorosz kispolgár lázadását (amely inkább csak zendülés volt).Ami ellen lázadt – a hatalom diktátuma, a kényszerítô erejûminták és tabuk, a felülrôl meghatározott érdekek, vélekedé-sek és ítéletek, a moralizáló kioktatás, a társadalmi eszmé-nyek, életelvek és magánéleti normák „diktatúrája”. „A felsza-badulás a ráerôltetett normák alól – írja Jurij Levada – a gyô-zelem hangulatát sugározza ezekre az emberekre, akik így,elôször a történelem folyamán, törvényes jogot szereznek arra,hogy saját ízlésüket elégítsék ki, s élvezhessék az olyan, koráb-ban tiltott gyümölcsöket, mint például a primitív horrorfilmekvagy a szexuális ajzószerek.” A homo post-sovieticus lehetô-séget kapott arra, hogy kibontakoztassa azt a kultúrát, amelyeta szovjet társadalomban elnyomás sújtott – „a jólét és a kénye-lem kultúráját, a magánélet individualisztikus kultúráját”.

Így aztán, bár a szovjet állam- és értékrendszer összeomlá-sát (akárcsak egykor a forradalom elôttiét) kezdetben csaknemapokaliptikus eseménynek tekintették, a kisember mégis dia-dalmasan élte át a kilencvenes éveket. Országos „diadalme-

Az orosz hatalom a tömeges fogyasztás társadalmában46


nete”, a társadalmi tér kisajátítása ezekben az években végigfolytatódott. Neki köszönhetôen támadt igény az anyagiasszemléletre, a kultúra leegyszerûsítésére (csaknem primitivi-zálására), a moralitás elvetésére, a fogyasztói – és nem szociá-lis – utópiákra, s e kereslet csakhamar az élet minden területénmegszülte a neki megfelelô kínálatot. A kisember az élet min-den területére delegálta képviselôit, akik aztán a társadalmi já-tékszabályokat diktálták.

A mi viszonyaink között az, hogy a fogyasztói tömegekhozzájutottak a szociokulturális normák alakításának lehetô-ségéhez (s bekapcsolódtak az ezekhez kötôdô termelésbe), azízlés alig kontrollálható, gyakorlatilag parttalan primitivizáló-dását eredményezte (melyben a magaskultúra tartós érték-mintái már nem érvényesülhetnek). Mindenekelôtt azért, merta magaskultúra normáit ma a „tömegek” képviselôi szabjákmeg. Ez az elit kilencvenes évekbeli megújulásával függössze, az elithez tartozás követelményeinek egyszerûsödésével(a posztszovjet elit számára a nyugati és a hazai tömegfo-gyasztói igény az irányadó), azzal, hogy a „régi (kulturális éspolitikai) elit” elveszítette a társadalmi cenzúra gyakorlásánaklehetôségét. Ezt a jelenséget, amikor a hagyományos mûvelt-ség követelményei („a társadalom szociokulturális struktúrájá-nak elmosódása, felbomlása, deformálódása közepette”) nemkorlátozzák a tömeg irányából érkezô hatásokat, a „középszerûízlés dominanciájának” nevezik. A szociológiai felmérések aztmutatják, hogy „a felmérés által elért viszonylag népes „tár-sadalmi elit” kulturális ízlése és igényei gyakorlatilag… nemtérnek el az átlagostól. A magasabb színvonal képviselôi nin-csenek feltûnô helyzetben. Sokatmondó tény, hogy a zenei ízlésterén a tömegkulturális trendek (esztrád, rock) legfôbb meg-testesítôi a legmagasabb társadalmi státusszal rendelkezôk.”

A politika színterén is hasonló helyzet állt elô. Itt is azok a„fentiek” határozzák meg a politikai divatot, akik a „lentiek”soraiból kerültek ki, s az általuk gyakorolt politika a tömegíz-lés, tömegigények, tömegvélekedések egyfajta folyománya(az ezekre adott válasz, ezek interpretációja, amely igyekszik

Az orosz hatalom a tömeges fogyasztás társadalmában 47


mindezeket az átlaghoz közelíteni, vagy még lejjebb szállíta-ni). Oroszországban mindig valami hasonló történik, amikorvalamilyen kényszer hatására (a hatalom szándékainak megfe-lelôen, vagy a társadalmi helyzet által kikényszerítve) meg-nyílnak az elit határai. A „hozzáféréskorlát” eltörlése nem csu-pán a felsô társadalmi réteg megújulásával (vérfrissítésével)függ össze, hanem annak primitivizálódásával is, amely a„talajhoz” való közeledés eredménye. E tekintetben a legjel-lemzôbb a Nagy Péter-i és a sztálini elit példája. Most már aposztszovjet elit is ide sorolható. Nem véletlen, hogy utóbbidomináns képviselôje az „ügyes ember”, akit a közvetlen sikermotivál, és sem az értékek, sem a társadalmi hovatartozás te-kintetében nem köti meg a kezét a felelôsség (Jurij Levada).Idôvel társadalmi kapcsolatokat épít ki, és belebocsátkozik akarrierépítés procedúrájába, de ettôl még megôrzi eredeti tu-lajdonságait, amelyek segítségével felemelkedett.

Az „ügyes ember” a múlthoz sem kötôdik – vagy leg-alábbis hajlandó azt bármely percben megtagadni a jelen ne-vében. Képes arra, hogy „a változékony helyzetet saját hasz-nára fordítsa, s a konjunktúra aktuális állása szerint változtas-sa nézeteit”. Ô a mi korunk fôszereplôje, aki meghatározza esajátos korstílus jegyeit: célratörés, cinizmus, anyagiasság,szélsôséges egoizmus és aszociális viselkedés, lényegében an-tidemokratikus életfelfogás, az ideálok hiánya. A kilencvenesévek „újorosz” realistáit az egyéni haszonszerzés és az egyéniérdek, az anyagi javak gyarapítása mozgatja. Ôk jelenítik mega társadalom felé az anyagiak vonzerejét, az elvek felesleges-ségét, az antihumanizmust és a pragmatizmust. Ugyanakkor –a Nyugathoz való külsôdleges vonzódás ellenére – a nyugatel-lenességet is (kulturális és mentális értelemben).

A kor legfontosabb szereplôjének alakjában a tömeg ér-dekei, hangulata és értékrendje fejezôdik ki sûrített formában.Ezek az emberek abszolút távol állnak a közéleti-politikaiszférától. A szovjet kultúrát, amely egy sajátos értelemben volttotálisan átpolitizált, kiszorította és felváltotta a mindennapiélet westernizálódott kultúrája, „egy mélyen individualista



kultúra, amely a politikai élet szintje alatt éli életét”. Mindaz,ami a politikával kapcsolatos, lényegében idegen az átlagosposztszovjet embertôl. Jellemzô, hogy az új Oroszország pol-gárainak többsége nem a kommunista hatalom alóli felszaba-dulást tekinti a legfontosabb eseménynek, mely a 20. századvégén bekövetkezett. Ez kifejezi az állampolgárok politikaipreferenciáit. A kilencvenes évek közepétôl kezdve a „több-ség” egyre negatívabban értékeli a szólásszabadságot, a több-párti választásokat, a demokratikus intézményeket, Oroszor-szág közeledését a Nyugathoz, s a közvélekedésben megfogal-mazódik a rend, a nyugalom, az „erôs kéz” igénye.14


14 Lásd: Jurij Levada: A véleményektôl a megértésig (Ot mnyenyij kponyimayiju). Moszkva, 2000. 242, 440, 547. old., A változó Oroszországa szociológia tükrében (Izmenyajuscsajaszja Rosszija v zerkale szociologii,Moszkva, 2004. 164. old. A nyugati ember felfogásában, aki a saját társa-dalmát „szabadnak és demokratikusnak” találja, e meghatározás két elemeelválaszthatatlannak, már-már tautologiának tûnik. A mai orosz társadalom-ban e két fogalom másképp viszonyul egymáshoz: a szabadság nem azonosa demokráciával, és sokkal magasabb értékkel bír. Lapkin és Pantyin felmé-rése szerint a szabadság az orosz állampolgárok csaknem fele (47%) számá-ra jelent értéket, a demokrácia pedig csak a lakosok egyötöde (21%) számá-ra. A szabadság alatt hagyományosan a szabad akaratot (volja) értik, amelyindividuális, nem egyik vagy másik társadalmi berendezkedés sajátja, nemszabályozhatja törvény, és nem korlátozhatják a társadalmi normák. A sza-bad akarat gyakorlása a társadalomból való kilépést feltételezi, nem pedigazt, hogy létrehozunk egy, a jelenlegihez képest alternatív társadalmi beren-dezkedést. (Lásd: Oroszország az átalakulás állapotában (Rosszija v usz-lovijah transzformacij). Történelmi-politológiai szeminárium. Anyagok.Moszkva, 2004, 4. szám, 56–57. o.) Ezenkívül, az orosz gondolkodásban a„szabadság” elválaszthatatlan a „szociális igazságosságtól”. Az orosz for-radalmat és a forradalom utáni idôszakot kutatók megállapítása szerint„1917-ben a tömegek tudatában gyakorlatilag nincs jelen a szociális kom-ponenstôl független szabadság mint önérték, s az igazságosság ez esetbenhangsúlyozottan egalitárius értelmezést kap. Ebbôl ered az, a forradalmikorszakra jellemzô elképzelés, hogy a szabadság nem az egyéniség teljeskibontakoztatásának lehetôsége, hanem inkább az, hogy társadalmi stá-tuszában és anyagi helyzetében mindenki egyenlôvé válik.” (KvakoskinA. V., Livsin A. J. : Oroszország a forradalom után (A szociálökonómia-tör-ténet problémái, 1917–1927 (Poszlerevoljucionnaja Rosszija. (Problemi


A kilencvenes években nagyon gyorsan végbement ademokrácia fogalmainak és gyakorlatának „elhasználódása” –mint amolyan felszabadulás a szabadság „tolakodó” nyomásaalól, mivel a szabadság olyan érték, amelynek birtoklása bizo-nyos kötelezettségeket von maga után. Az olyan eszmék, minta személyes szabadság ösztönzése és az állampolgári jogokmegszilárdítása, nem élveznek széleskörû támogatást a társa-dalom részérôl. Az elemzôk úgy vélik, hogy a szabadság esz-ménye alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a nemzeti egységkizárólagos forrásává, egy új nemzeti identitás alapjává váljék.Ugyanakkor a társadalmi felszabadulás puszta ténye, az elnyo-más és kemény kényszer gyakorlásának objektív szükségte-lensége a hatalom részérôl arról árulkodnak, hogy a társada-lom e típusa megújult, a hatalom fejlôdésen ment át. Az álla-mi „jobbágyrendszer” többé már nem képezte társadalmi be-rendezkedésünk szerves részét, ma már a fejlôdés és az irá-nyítás ennél jóval bonyolultabb eszközkészletet igényel.

Mindezek a változások az irányítók és az irányítottak szá-mára egyaránt alapvetôen új társadalmi helyzetet teremtenek.A hatalomnak az a feladata, hogy kidolgozzon valamiféle


szocialno-ekonomicseszkoj isztorii 1917-1927)) Moszkva, 2000. 195. o.)A szabadságról, mint igazságos egyenlôsítést feltételezô „szociális projekt-rôl” alkotott elképzelés ma is elterjedt.

Említést kell tennünk néhány más fontos körülményrôl is. Ahogy az1920-as években a „hatalomnak küldött levelekbôl” kiviláglik, „úgy gon-dolták, hogy a szabadság elérhetetlen bizonyos fokú, a vagyonos rétegekkelés az ô védelmükben fellépôkkel szemben gyakorolt erôszak nélkül. (Uo.198. o. ) A be nem váltott remények okozta lélektani sokk gyakran ered-ményezte, hogy a szabadság megléte vagy hiánya függvényében már fordí-tott módon tekintettek a forradalom elôtti és a szovjet társadalomra. A ko-rábban átkosnak tartott régi Oroszország az új kommunista rendelkezésekfényében ekkor már szabadabbnak tûnt.” (Uo. 200-203. o.). Végül pedig,maga a „szabadság” fogalma (pontosabban, ennek a demokráciára utalóeleme) értéktelenedett el. A „szabadság” a társadalmi tudatban teljesenkonkrét jelentést vett fel – rend, szociális igazságosság, melyeket csak a ha-talom biztosíthat és garantálhat. A szabadság ilyen értelmezése a mai orosztársadalomra is jellemzô.


világnézetet, s azután ezt rákényszerítse a társadalomra, vagylétrehozza az „új embert”, elvesztette aktualitását. A kommuni-kációs befolyásolás és a társadalmi irányítás mai stratégiái nemtesznek erôszakot ez emberi természeten, hanem éppen belôleindulnak ki, ez az, amit felhasználnak saját céljaikra. A fogyasz-tói kultúra a társadalom kíméletes, erôszakmentes uralom aláhajtását feltételezi, mely során a társadalmi kapcsolatok rend-szere vízszintes, nem pedig függôleges irányban (a hatalommintájára) alakul ki. Ezért a mai orosz tömegtársadalomegészen más jellegû, mint a szovjet volt. Jellegzetes ahogyana hazaszeretet érzése változott. Ezt két mottóval lehetne kife-jezni: egy fordított jelentéssel felidézett sorral az ismert oroszdalból: „elôször a hazára gondolj, s csak utána magadra”, ésVerescsagin vámos szavaival az „A sivatag fehér napja” címûfilmbôl: „fáj a szívem a birodalomért”, amely kijelentésként ésdeklarációként értelmezendô, de semmilyen cselekvésbeli fo-lyománya nincs15. A hatalom támogatását (amennyiben a társa-dalom többségét érinti) már nem értékelhetjük „a szervezetterôszak és az összetett despotizmus” által kikényszerített en-


15 Ezzel magyarázható a patriotizmus szélsôségesen alacsony társadal-mi presztízse az orosz társadalomban: 1998-ban a megkérdezettek 10,5%-anevezte meg, mint számára legfontosabb értéket, s 1999-ben csak a szava-zók 16%-a vette volna fel annak a pártnak vagy politikának a jelszavai kö-zé, amelyikre szívesen adná szavazatát.” (Oroszország az átalakulás állapo-tában… 53. o.) Szociológiai felmérések adatai szerint, „ma a legtöbbre tar-tott emberi tulajdonságok hierarchiájában az aktivitás és a kezdeményezô-készség nem kapcsolódik össze a közös ügyek megoldásában való részvé-tellel, a kötelességtudat pedig nem kötôdik az ország sorsáért érzett felelôs-séghez. (A változó Oroszország… 90-91. o.) Oroszországi kutatók a patrio-tizmus ilyen transzformációját, a politikai aktivitás és a közéleti részvételcsökkenését annak jeleként értékelik, hogy Oroszország egyre inkább „mo-dern társadalommá” alakul át. Nekem úgy tûnik, hogy a valódi ok másbankeresendô: a társadalmi aktivitás és a közügyekben való részvétel nem ke-csegtet a karrier vagy az anyagi gyarapodás lehetôségével. Amint ez meg-változik, a közélet energiája is visszatér a megszokott mederbe, amit azállam tetszése szerint alakít. Ezt erôsíti meg a hatalmon lévô párt és a hold-udvarában mûködô ifjúsági mozgalmak tapasztalata is.


gedelmességnek, vagy a „lelki rabság” kifejezôdésének”. Úgytûnik, a hatalmat – racionális és irracionális értelemben – egy-re inkább a társadalom egyik legfôbb támaszának tekintik, s eza társadalmi fordulatokkal terhes szituációnak köszönhetô.

A kisember az egész orosz történelem folyamán kénytelen voltelviselni a nélkülözést, a szegényes anyagi feltételeket. Mostmegkapta a jólétnek legalább az illúzióját, úgy érezhette, lehe-tôsége van fogyasztói igényeinek kielégítésére. Így érvényesülaz anyagi javak uralma egy olyan társadalomban, amely híjánvan a jólétnek. A posztszovjet ember képzete a stabilitásról, anyugodt társadalmi helyzetrôl – a nélkülözés hiánya. Szemlé-lete teljességgel anyagias, leginkább a személyes anyagi érdekmotiválja. Az anyagi boldogulás kérdése központi szerepet töltbe életében, egyre jobban nyugtalanítja16. Ezek ismeretében


16 Lásd: Levada J.: A véleményektôl… 394, 404, 413, 454. o. A szocio-lógiai felmérések tanúsága szerint az orosz lakosok többsége az emberi jo-gok védelmét tartja a demokrácia ismérvének. Ám ezen ôk mást értenek,mint Nyugaton: elsô helyen az anyagi helyzetre vonatkozó, szociálökonó-miai jogok állnak, s nem a demokratikus szabadságjogok. 1994-ben a meg-kérdezettek 64%-a az oktatásra és a szociális ellátásra való jogot tartotta alegfontosabbnak, 49% a jól fizetett munkát, 33% a garantált létminimumot.(Oroszország a transzformáció… 58.o.) J. Levada szerint a demokrácia is-mérveinek „a rend fenntartása és a gyarapodás támogatása” számítanak. Ilymódon, az oroszországi lakosok többségének elképzelésében a demokráciaa gazdasági élet jelenségének számít. Ennek megfelelôen a hatalomhozvaló viszonyulásuk is kizárólag gazdasági alapokon áll, mivel – felfogásukszerint – a hatalom e jogok forrása és biztosítéka. Tehát a polgárok támoga-tást biztosítanak a hatalomnak, az pedig biztosítja számukra a jólét egy bi-zonyos minimumát. Ez a hatalom és a nép kommunikációjának igénytelenorosz ideálja, amely a kilencvenes években kétszer is világosan megnyil-vánult. V. Buldakov nagyon pontosan ír errôl: a nyolcvanas-kilencvenesévek fordulóján a „szovjet paternalizmus által megrontott emberek többsé-ge nem demokráciára vágyott, hanem a kényelmes felelôtlenség állapotá-ra”. Ma „az orosz átlagember ahhoz a vezetôhöz vonzódik, aki hajlandóbiztosítani az erôfeszítésmentes gyarapodást, miközben személyes védel-mét is maximálisan garantálja”. (Buldakov V.: A rendszer válságai Orosz-


érthetô az orosz kisember anyagi, „szociális helyzetre irányu-ló” és stabilitási igénye a hatalom felé17, amelyet az a magamódján értelmez és használ fel. S a mai hatalom számára eb-ben rejlik a legfôbb veszély. A tudósok megállapítása szerint ahatalom egyaránt közönnyel viszonyul a szociális kérdések-hez, az össznemzeti érdekekhez és a társadalom fejlôdési stra-tégiájának kidolgozásához. Az a legrosszabb, hogy ezt maga atársadalom is érzékeli. „Az állampolgárok nem értik, hogy (ahatalom – I. G.) kinek az érdekében tevékenykedik, és hangotadnak gyanakvásuknak, hogy a hatalom nem sokat törôdik anemzeti és állami érdekekkel, s nem számol az állampolgárokérdekeivel sem, csupán saját érdekeivel és jogaival.”18

A hatalom által teljes önellátásra szoktatott, s túlélésükrôlönállóan gondoskodó orosz állampolgárok a mai politikára ésdemokráciára anyagias, fogyasztói szemlélettel tekintenek.Egy 2003 decemberében zajlott közvélemény-kutatás folya-mán a válaszadók 78%-a kijelentette: a demokrácia – díszlet,amely mögött egy, a gazdag és befolyásos klikkek által ellen-ôrzött hatalom bújik meg, s e klánok privatizálták a politikaiéletet. Ezért a demokrácia mellett csak a válaszadók 22%-a álltki, 53% pedig úgy nyilatkozott, hogy határozott ellenszenvvelviszonyul hozzá. A demokrácia „orosz módja” nem látja elegyetlen, az orosz ember számára átlátható küldetését: nem


országban: összehasonlító tömegpszichológiai elemzések 1904–1921 és1985–2002 között. (Szisztyemnie kriziszi v Rosszii: szravnyityelnoje issz-ledovanyije 1904–1921 és 1985–2002) Acta Slavica Japonica. 22. kötet,2005, 105, 117. o.

17 A posztszovjet átlagember abban reménykedik, hogy a hatalom ga-rantálni fogja minimális anyagi bevételét, s a legfontosabb emberi jognaktartja „az államilag garantált létminimum és az államilag garantált mun-kához való jogot”. E szerény garanciákat alacsony bevétel mellett vonzóbb-nak találja, mint a jól fizetett, de megerôltetô munkát, vagy a saját vállalko-zás kockázatát. Ez a „rend” eszménye a homo sovieticus elképzelésében.(Lásd: Levada J.: A véleményektôl… 443, 535. o.)

18 Sesztopal E. B. : A hatalomról alkotott kép Oroszországban: vágyakés realitás. (Politikai pszichológiai elemzés). (Obraz vlasztyi v Rosszii: zse-lanyija i realnoszty. Polisz, 1995. 4. szám, 90. o.)


biztosítja a gyarapodást. Nagyon is jellemzô, hogy ebben ahelyzetben a hatalom, melynek lényege a személyi változások-kal aligha változott, s a jövôben nem is igen fog, meghirdettea „legjobb befektetés az ember – Oroszország jövôje” prog-ramot (Vlagyimir Putyin szavaival).

A mai hatalom nem pusztán elveszíti arra való képességét,hogy az ország modernizációjának legfôbb eszköze legyen.Azt demonstrálja, hogy képtelen a nép számára jólétet biztosí-tani, sôt, hogy ô maga a társadalom elszegényedésének egyiklegfôbb oka. A szociális jólét hiányának növekedése, az át-lagember elkeseredett hangulatának erôsödése ha robbanássalnem is, de intstabilitással mindenképpen fenyeget. A tömegesfogyasztás társadalmában a legnagyobb veszélyt az jelenti, haa lakosság nagy része, a „talaj” folyamatosan nem fogyaszteleget, miközben a nyilvánosan hirdetett fogyasztói igényeketszándékosan magasan tartják. A társadalom 70-80 százalékanem képes kielégíteni fogyasztói éhségét, nem képes megfe-lelni a fogyasztás új strukturális követelményeinek, a társada-lom „csúcsán” és „alján” élôk fogyasztási lehetôségei közöttglobális szakadás keletkezik – e körülmények táplálják a társa-dalomban a pesszimizmust és az elégedetlenséget. Nem vélet-len hogy „a kilencvenes évek második felében az ország lakos-ságát szégyenérzet és megalázottság sújtotta, igazságtalannakérezte mindazt, ami körülötte történik, úgy érezte, nem lehettovábbra is így élni…”19 Egy felmérés során, melynek eredmé-nyeit 2004 januárjában publikálták, a válaszadók 84%-a úgyvélte, „hogy a mai Oroszországban aránytalan és törvénytelenvagyoni különbségek vannak, s a szegénység terjedéséért atöbbség az igazságtalan gazdasági rendszert tette felelôssé”.

A hatalom, bármily furcsa, saját ideológiájának megterem-tésével kompenzálja, írja virtuálisan felül önnön „aszociális”jellegét. A kutatók a mai hatalom ideológiamentességét annakegyik legfôbb ismérveként tartják nyilván. Erôsen tartja magátaz a vélemény, hogy az eliten belüli szembenállások alapja


19 A változó Oroszország… 30. o.


„egyre kevésbé az ideológiai véleménykülönbségek – a konf-liktusok fô oka a kulcsfontosságú pénzforrásokhoz való hoz-záférés.” Természetesen ez így igaz. Ám abban a helyzetben,amikor a hatalom (és az elit) presztízse csökken, az ideológiaválik a hatalom „önmegjelenítésének alapjává” a nép elôtt.Mára a politikai osztály ideológiai konszolidációja, s nemideológiai szembenállása vált „napi aktualitássá”. Az uralkodóideológiai modell a társadalmi tömegigényeknek megfelelôenalakul ki: ismeretes, hogy a 2000-ben tartott elnökválasztásalatt a Putyinra szavazók 65, a Javlinszkijre szavazók 62 és aZjuganovra szavazók 45%-a támogatta Oroszország „sajátosfejlôdési útjának” eszméjét. (J. Levada)

Miben rejlik e „sajátszerûség” értelme? A kutatók még1996-ban, a választási hadjárat idején megállapították: „A bi-rodalmi eszmét és a vallási, pravoszláv gyökereket mindkétoldal intenzíven felhasználja kampányában”, tehát mind a ha-talom, mind pedig a „régi hatalom” pártja – a kommunisták –így tettek. 1997-ben a kulturális elitben megfigyelhetô volt anemzeti-hazafias és nemzeti-vallási identitás demonstratív kere-sése”. G. G. Diligenszkij úgy véli, a „nemzeti” értékek presz-tízsének emelkedése összefüggésben áll az oroszországi politi-kai osztály evolúciójával. „A hatalmon lévô üzletember-bü-rokrata réteg elsôsorban saját hatalmának megerôsítésébenérdekelt – írta Diligenszkij –, a politikai, társadalmi, gazdasá-gi status quo fenntartásában. A bürokráciának nincs szükségesem a régi rend restaurációjára, sem pedig a modernizációfolytatására: az egyetlen ideológiai jelkép, amely megfelel azérdekeinek, az általa irányított Állam. Az elsôsorban önmagafenntartására hivatott, a hivatalnokok érdekeit szolgáló, tôlükfüggô és az ô üzleti érdekeltségeiket gazdagító állam létét a„nemzeti érdekekkel” és a „nemzeti eszmével” lehet a legké-nyelmesebben legitimálni. Innen erednek az elitek etatista-na-cionalista kilengései, s az ennek megfelelô ideológiai jelképeksûrû használata.

Ezek a jelenségek ma már különösen szembetûnôek. Azértelmiségi közegben, melyet mindennél jobban átitat az ideo-



lógia, megfigyelhetô a „nyugatosok” és a „talajhoz ragaszko-dók” hagyományos szembenállása. Ebben a helyzetben a hata-lom pozíciója a legelônyösebb, mivel a legkülönbözôbb eszmé-ket szintetizálja, a „demokratikus (megújuló) Szent Oroszor-szág” nevében lép fel. Ily módon (leginkább virtuálisan, de va-lamelyest a valóságban is) létrehoz egy „kommunikációs zónát”a társadalommal – azzal a társadalommal, amelyben továbbrasincs alapja a tolerancia és a társadalmi kompromisszum gya-korlatának. Ugyanakkor – a nyolcvanas-kilencvenes évek tár-sadalmi robbanása után – igény van az össztársadalmi konszo-lidációra (a birodalmi eszme és a „talaj” jegyében), az önmeg-valósítás – oroszok számára oly fontos – illúziójának fenn-tartására.

A „nemzeti büszkeség” ideológiája lehetôséget ad a hata-lomnak arra, hogy a szociális problematikát a kommunikációstér (és a társadalmi tudat) perifériájára szorítsa. A mai „irányí-tói réteg” nem terheli magát a szegénység elleni harccal (bár2004-ben ez volt az „egységes Oroszország” választásai kam-pányának egyik legfontosabb szlogenje), nem igyekszik intéz-kedéseket hozni a „túlélésért” és az „elszegényedés megelô-zésére”. Ebben a szovjethatalom ifjúkorára emlékeztet (bár azszorongatta a „burzsujokat”, küzdött a bûnözés ellen s a „Ra-bold a rablott vagyont!” jelmondat a nép számára is világossátette szociális érzékenységét). A mai társadalomból hiányoz-nak a túlélés kollektív mechanizmusai (a nyomorgók, a súlyo-san nélkülözôk segítése), s ezért a szegénység problémájánakmegoldási lehetôségei is. Emellett a posztszovjet hatalomnyilvánvalóan ellenzi, hogy a szociális érzékenység „divatbajöjjön”, rosszalja a szociális problémák demonstrálását.

A mi helyzetünk sajátossága abban rejlik, hogy a jelenlegiorosz valóság, a tömegkultúra és a fogyasztás mágiája, amelya társadalomban eluralkodott, elterelik az emberek figyelmét apolitikai, „világnézeti”, nem anyagi jellegû problémákról.Ezért az élet totális anyagi alapokra helyezése, a privatizációelvi gyôzelme, a társadalomnak a „mindennapi élet” szükség-letei felé fordulása, az élet minden jelenségeinek fogyasztói



jellegû virtualizálása (az intim viszonyoktól és személyes kap-csolatoktól kezdve a vallásig, a hitig, a lét értelmére adott vá-laszig) – mind a hatalom kezébe adnak újabb és újabb eszkö-zöket. Mindez egyetlen nagy társadalmi szelepnek tekinthetô –kiszippantja a szociális energiát, s a fogyasztói verseny hevé-ben transzformálja a szociális elégedetlenséget. Ebben a hely-zetben a hatalomnak (felhasználva a médiát, az információstechnológiákat és a jelképeket) csupán meggyôzôen kell fel-lépnie a társadalom összefogójának és megszervezôjénekhagyományos szerepében, idôrôl idôre olyan akciókat kellvégrehajtania, amellyel eleget tesz a „népharagnak” (ilyen aJUKOSZ-ügyben történt példastatuálás, vagy a „farkasembe-rek ügye”), s meg kell szerveznie az össznépi mobilizációt(vagyis a választásokat) saját támogatására.

A tömegkultúra oroszországi uralmának következményeimesszire vezetnek. Létrejön egy teljesen új közeg, de egyúttalfelerôsödnek a korábbi tendenciák, ellentmondások, szakadá-sok. A tömegkultúra motiválja a privátszférába való visszavo-nulást, amelyre az emberek egyébként is hajlamosak, tartósankialakítja a posztszovjet „háztartási kultúra” zárt rendszerét.20


20 „Az oroszok sokkal aszociálisabbak és apolitikusabbak, mint a nyu-gati országok lakosai, mivel szívesebben vonulnak vissza saját belsô vilá-gukba, ahol biztonságban érezhetik magukat,” – jegyzi meg R. Pipes (http:www.inosmi.tu/print.210029). Ebben orosz kutatók is egyetértenek vele:„Tisztán kivehetô, hogy az emberek bezárkóznak a hozzájuk közel állók kisköreibe (ilyenek a családtagok, a munkatársak stb.), ezzel szemben csökkenaz állampolgári és a szakmai szolidaritás jelentôsége. Ez az orosz lakosságlegaktívabb és tevékenyebb csoportjait érinti leginkább (a fiatalokat, a kö-zépréteget stb.)… Ebben rejlik a mai Oroszország egyik kulcsfontosságúellentmondása. Egyrészt felnôtt egy olyan nemzedék, amely már semmitnem vár a hatalomtól, és kész arra, hogy saját felelôsségére cselekedjen.Másrészt, a tömegek felfogásában olyan szintû individualizáció ment vég-be, amelynek körülményei között szóba sem kerülhet bármiféle szolidaritá-si, közös akció, sem a társadalmi csoportérdekek felismerése.” (A változóOroszország… 93. o.)


Ennek rendeltetése a pihenés, a szabadidô eltöltésének meg-szervezése (s nem a munka értékének kultusza – a munkát,különösen Oroszországban, a fogyasztás feltételének tekintik,olyan megterhelésnek, amelyet vállalnunk kell a fogyasztásédenébe való bebocsáttatásunk érdekében). A tömegkultúra,miközben látszólag a privátszféra felé fordul, valójában „azismertség kultúrája”, melynek puszta létezése is a nyilvános-ságnak, a tömegtájékoztatás szférájának köszönhetô. Ez az él-vezet kultúrája, a jólét és s a személyes boldogság csillogó,látványos, játékos és szórakoztató fantáziavilága. E kultúránakkülönös feszültséget kölcsönöz, hogy a hagyományos orosz„szenvedéskultuszra” épült rá. Megdöbbentô, hogy e kultúramennyire mélyen képes áthatni a hagyományosan szegényorosz mindennapokat.

A tömegkultúra normáinak és mértékeinek – amelyeket azkényszer nélkül ültetett el a tudatban, s követésük és a velükvaló azonosulás semmiképpen nem tekinthetô kötelezônek – aposztszovjet ember épp olyan gyorsan és engedelmesen aláve-tette magát, mint ahogyan annak idején a szovjet társadalomnormáihoz is alkalmazkodott. Ez a mai orosz tömegkultúra sa-játossága: forradalmian átalakította társadalmunkat, megvál-toztatta a kultúra paramétereit, átalakította a „régi” kulturálisnormákat, szokásokat és felfogásokat. A „beléoltott” tömeg-kultúra láthatóan alapjaiban változtatta meg a társadalmi – ígya politikai – kultúrát is, és nem csupán annak formáit alakítot-ta át, hanem tartalmában, lényegében is megváltoztatta azt.Ugyanakkor az életminôséget meghatározó tényezôket (mind-azt, ami a mindennapi életre jellemzô, amit közös „nemzeti sa-játosságnak” mondhatunk – viselet, közutak, lakások jellege, akörnyezethez való hozzáállás, a mindennapi élet megszervezé-se) a hagyomány alakította olyanra, amilyenek, és rendkívülstabilnak bizonyultak. Ezzel együtt a fogyasztás világához fû-zôdô ambivalens viszony a magas fogyasztói igények és a na-gyon is szerény fogyasztási lehetôségek között tátongó hézag-nak köszönhetô. A „csillogás életelvét” – „fakó dolog ragyo-gás nélkül élni” – csak kevesen tudják a gyakorlatban meg-



valósítani. A többieknek marad a ruha- és háztartásiáru-piacokés az aluljárókban sorakozó butikok kínálta „csillogás”.

S most érkeztünk el korunk egyik legfontosabb kérdésé-hez – hogyan is rendezkedik be, milyen egyensúlyi helyzetetdolgoz ki magának a társadalom a nyolcvanas-kilencvenesévek megrázkódtatásai után. Ma annyit állíthatunk: a társadal-mi rétegzôdés és a hierarchia kialakításának, az emberek társa-dalmi státusz szerinti önidentifikációjának alapvetô kritériumaa személyi jövedelem szintje és a személyes fogyasztás jellege(azaz mértéke és minôsége). Ez nem jelent újdonságot az orosz-országi gyakorlatban. Inkább törvényszerûnek számít: azt, hogyki melyik társadalmi réteghez tartozott, sok tekintetben (vagyinkább alapjában) az határozta meg, milyen szinten vett résztaz illetô a fogyasztásban, és mennyire fért hozzá a társadalomanyagi javainak és jövedelmeinek forrásaihoz. Ezt a szovjettársadalom kutatói is kimutatták: „Az 1930-as évek szovjettársadalmában jelen lévô fontosabb hierarchiák nem termelé-sen, hanem a fogyasztáson alapultak” – írja S. Fitzpatrick.

A társadalmi javaknak a szovjet társadalomban kialakultelosztási rendszerének felbomlásával, az állampolgárok önel-látásra való berendezkedésével társadalmi törésvonal alakultki a fogyasztás, az anyagi javak birtoklása mentén. E törés vé-leményem szerint nem más, mint az új szociokulturális sza-kadás külsô megnyilvánulása, mely a kisebbség szubkultúrá-jára (melyet feltételesen „olaj-földgáz kultúrának” neveztünk),és a többség, a „talaj” kultúrájára (mely feltételesen a „befôtt-kultúra” nevet kapta) osztja a társadalmat. A szociokulturálisszakadás a fogyasztás szférájában különösen szembetûnôenjelentkezett – s ez nem csak és nem elsôsorban a materiálisfogyasztásra vonatkozik. Az orosz tömegfogyasztói társada-lom kialakulásánál külsô, európai hatások érvényesültek a ma-gánélet, a szabadidô, az ünnep kultúrájában. Ezért mûködésé-nek megértéséhez két tényezôt kell döntô módon tekintetbevennünk: az egyik a szabadidôhöz való viszony, a másik a kül-földdel, fôleg a Nyugattal való kulturális és információs köl-csönhatás. A vagyoni-fogyasztói elv szerinti differenciálódás



itt jelenik meg a legvilágosabban. Szociológiai felmérésekadatai szerint, „azoknak, akik a társadalmi létra alsóbb fokainhelyezkednek el, észrevehetôen szûkültek a lehetôségei a szó-rakoztató, rekreációs és fejlesztô jellegû szolgáltatások igény-bevételére pihenésük, szabadidejük eltöltése során” (a „befôtt-kultúra” képviselôi számára évrôl évre nehezebben megfizet-hetô a lehetôség a diszkók, kávéházak, éttermek, klubok láto-gatására, számítógép-használatra, sportolásra – márpedig aposztszovjet szabadidô eltöltésének aktív, háztartáson kívülimódozatai éppen ezek.21

Ha figyelmünket a számokra fordítjuk, azt látjuk, hogy azoroszországi lakosok kétharmada (65,5%) „a szabadidô eltöl-tésének otthoni formáival” kénytelen megelégedni (legyen aza mindenki számára elérhetô televízió, a semmittevés, háztar-tási tennivalók, vagy pedig az otthoni kikapcsolódás „színvo-nalasabb”, „fejlesztô elemet” is tartalmazó módjai – számító-gépezés, önképzés, hobbitevékenység vagy társalgás)22. Az„aktív kikapcsolódást” csak a népesség 30%-a engedheti megmagának. És a többség, ahogyan a kutatások mutatják, éppenôket veszi irányadónak. „A lakosság döntô többségének hatá-rozott elképzelése van az áhított életstílusról” (ennek csakminden tizedik megkérdezett oroszországi lakos van híján),„mivel szellemi érdeklôdésük és preferenciáik szorosan illesz-kednek valamilyen meghatározott modell kereteihez, legyenszó akár mindennapi, akár intellektuális szellemi igényekrôl”.A képzelt szükségletek – melyeket, legfôképpen a fiatalok,annyira szeretnének a való életben kielégíteni – struktúráját aluxus propagandája alakítja.

Ehhez nagyon hasonló helyzet alakult ki a külföldi kap-


21 A változó Oroszország… 145, 147–149, 152–159, 208–220.22 Uo. 147-148. o. A valóságban ez a szám minden bizonnyal maga-

sabb (valószínûleg lényegesen), mivel a szerzôk nyilvánvalóan túl alacsonykiinduló értékekkel dolgoznak: 2001-ban az egy családtagra jutó havi 2000,2003-ban 3000 rubelt tartják annak a lélektani határnak, amelytôl felfelé le-hetséges a szociális kapcsolatok, a társadalmi életben való részvétel folya-matos kiszélesítése. (Uo., 152. o.)


csolatok terén (ami a „mások” tapasztalatainak, s ezeknek azorosz életre tett hatásának megismerését is jelenti). Az európaiéletrôl közvetlen, személyes tapasztalata csak az oroszországilakosok elenyészô kisebbségének – 10%-ának van – s ezek aszámítások már sokkal pontosabban tükrözik a valós helyzetet,a posztszovjet társadalom kettészakadásának struktúráját).A „nyugati” kiállításokat és koncerteket ma például csak a la-kosság 6,5%-a látogatja. A „talaj” ismeretei Európáról nem ha-ladják meg a televízióban megjelenô képek mélységét. Öt em-ber közül egynek vannak közvetett információi – elsôsorban amindennapi életrôl – ismerôseik utazásai révén. Az oroszor-szági lakosok egynegyede teljesen kívül esik az európai hatá-sok körén – hozzájuk ezek egyszerûen el sem jutnak.

A mai Oroszországon belül, a „Nyugat-fogyasztás” szint-je, az Európával való kulturális-információs kölcsönhatás mi-nôsége szerint a kutatók a következô társadalmi típusokat kü-lönböztetik meg: a „tájékozottak” – akik közvetlen, személyeskapcsolataik, „szakirányú” olvasmányaik (európai szerzôkmûvei), a kulturális életben való részvétel (kiállítások és kon-certek), az internet-használat mértéke alapján elsô helyen áll-nak; az „érdeklôdôk” – 2003-ban csak a válaszadók 3-4%-autazott európai országokba, 5-9%-a járt kulturális rendezvé-nyeken, 4-6% használt kulturális-ismeretterjesztô anyagokataz internetrôl (az értelmiségiek csoportjában ez a szám a több-szöröse, a kereskedelemben és szolgáltatásban dolgozók eseté-ben pedig a legkisebb, körülbelül annyi, mint a falusiaknál);végül pedig a „kívülállók” – akiknél minden érték az átlag aláesik: ide tartoznak a legnincstelenebb rétegek. Különösen figye-lemre méltó a következô arányszám, amely megmutatja, ho-gyan viszonyulnak egymáshoz – a csoport létszáma szerint – a„Nyugat-használat” alaptípusai: 15:25:60. Ez a rétegzôdés tulaj-donképpen nagyon pontosan visszaadja a mai társadalombanjelen lévô szociokulturális szakadást: a „csúcson lévôk” és azôket gyarapító réteg, a „talaj” felsô szelete és maga a „talaj”.

A mai szakadás egyik jellemzôje a (potenciálisan) leghaté-konyabb társadalmi réteg semlegesítése. A szociológiai fel-



mérések adatai szerint „a magas intellektuális és kulturálisigényekkel rendelkezô embereknek, akik a teljes értékû társa-dalmi életet tekintenék ideálisnak a maguk számára, a felenem rendelkezik olyan lehetôségekkel, hogy ilyen irányú tö-rekvéseit realizálja. Éppen ezért a magas intellektuális igé-nyekkel rendelkezô emberek körében meglehetôsen magas aszabadidejük eltöltésének minôségére vonatkozó elégedetlen-ség szintje is.” A fogyasztás minôségi különbségei, az eltérôanyagi lehetôségek elválasztják egymástól a szellemileg, intel-lektuálisan, politikai preferenciáik szerint egymáshoz közelálló embereket is. A már meglévô egyenlôtlenség a társadalmiviselkedés szintjén fixálódik és elmélyül: a magasabb jólétösszehasonlíthatatlanul jobb lehetôségeket teremt a sikerestársadalmi beilleszkedésre, a megfelelô életvitel kialakítására.A perspektíva azt mutatja, hogy a „talajhoz” tartozó embereklehetôségei a „csúcsra” jutásra tovább szûkülnek majd: az„olaj-földgáz kultúra” egyelôre nem szorul arra, hogy „lomo-noszovok” legitimálják. Az, hogy a „talaj” tisztában van a ma-gas fogyasztási normákkal, képviselôi számára kétségkívülbosszantó és nyugtalanító. Ugyanakkor bizonyos értelembenmégis békítô hatással bír, a fogyasztás illúzióját nyújtja. Azigények és a fogyasztói magatartás ilyen virtualizációja meg-teremti a „kívülállás kultúráját”, s egyesíti a „talajt” a „csú-cson lévôk” életének, a „Rubljovka civilizációjának” passzívszemléletében.

Mindez így együtt valami különös elegyet képez. J. Levada akilencvenes évekhez kapcsolja „az áttérést a direktíva-jellegûkultúráról a nyitott tömegkultúrára” (szociokulturális viszony-latban). Ez igaz is, meg nem is. Társadalmunkban a „tiltásszellemét” felváltotta a (nem mindent, de sokat) megengedôhangulat, az ellenôrzés hiánya és a versenyszellem. Ez csak-ugyan egy szabad és nyitott kulturális tér, amelyben a hozzá-férhetôség, a nyilvánosság, a választás, az el nem kötelezôdés(szemben a szovjet idôk elvi merevségével) elvei érvényesül-



nek. Itt nincsenek kötelezô normák, melyeket autoriter módonterjesztenek, nincsenek kemény szankciók (amellyel azokatsújtanák, akik eltérnek az „egyedüli érvényes” etikai, esztéti-kai és kognitív normától, az ideális mintától”.

Ugyanakkor azonban léteznek korlátok – mégpedig üzletijellegûek. Még az állam számára is: ô is csak egy „játékos” atöbbi között, akik befolyásolhatják, de nem határozhatják megmonopolhelyzetbôl a játék szabályait. Az itteni körülményekközött a szociokulturális tér szélsôségesen kommercializálttávált. Így azonban csak politikamentes lehet: „a haszonkere-sés”, írja G. P. Fedotov, az apolitikus viselkedés egyik formá-ja. Nem véletlen, hogy az SzKP, története végsô szakaszában„az apolitikusság, a magántulajdon csökevényei, és a kispol-gári hozzáállás elleni következetes harcot” tûzte ki célul magaelé. Így – ebben a sorrendben, vesszôvel elválasztva. A maihatalom viszont éppen ezekért harcolhatna – lévén az ô érde-keit szolgálják. Hiszen, szintén Fedotov szavaival: „a saját ha-szon keresése a megbízhatóság védjegye”.

A norma- és értékpluralizmus állapotában, amikor hiányoz-nak a kötelezô tekintélyek és szankciók, az átlagember de-monstratív módon felvállalja azokat a preferenciáit, amelyeketkorábban eltitkolni kényszerült. Ma csak az érdekli, ami pri-vátszféráját gazdagítja és támogatja (s a tömegkultúra éppenerre való). Nem a fennkölt, szellemi és elvont, hanem az utili-tárius, életszerû értékek felé orientálódik. Ahogyan a „szovjetember”-program kutatói kimutatták, számára a feszültség for-rásai általában szociális jellegû problémák (legjobban amunkanélküliségtôl és az elszegényedéstôl tart), az öröm és azelégedettség forrásai pedig személyes, családi jellegûek23. Azörömforrások listája 1989-tôl 1999 felé haladva mutat némidinamikát: egyre ritkábban említik a gyerekeket, a könyveket,a családot, a munkát, s egyre gyakrabban a pénzt, a televíziót,a jó ételt, a szexet. Az „újorosz” átlagember megszabadult at-tól a társadalmi kényszertôl, hogy jelentôs politikai, etikai vagy


23 Levada J. 462–463. o.


erkölcsi kérdések viszonylatában határozza meg önmagát. Azönmeghatározás alapja – személyes vágyai, személyes dönté-sei, még az emberi lét alapkérdéseire is egyénileg ad választ.Kevés kérdés van, amely a nyilvánosság elé kerül elbírálására,e kérdések sekélyesek és leginkább szórakoztató-ismeretter-jesztô formában tálalják ôket. Az aktuálisról a talk-showban, amindennapiról a reklámokban, a fontosabbakról a sorozatok-ban és a hírmûsorokban folyik az „újorosz” életet alakító dis-kurzus.

A homo post-sovieticus sok tekintetben a mai tömegmédiaterméke. A média tálalja napról napra azokat az információkat,amelyek életmódját formálják, alakítják, meghatározzák. A ki-lencvenes években a tömegtájékoztatási eszközök kompenzál-ták azoknak a társadalmi struktúráknak az összeomlását, ame-lyek azelôtt az össztársadalmi normák megteremtésérôl ésfenntartásáról gondoskodtak. Épp a média közegében jelenikmeg ma az a többségi vélemény, amely a valós életrôl – bele-értve a politikát is – dönthet. Jurij Levada még az 1996-osválasztások értékelése során fogalmazta meg a következôfeltételezést: „A lokális többség véleményrôl való feltétele-zések sokkal enyhébb nyomást gyakorolnak a választók tu-datára, mint a hozzávetôleges országos többség véleménye.A választók inkább azonosulnak a képzelt országos többségvéleményével, mint a lakóhelyükön élôk személyesen megis-mert véleményével”. Ezt a hipotézist erôsíti meg egy késôb-bi, már 1999-es gondolat is: „Az a forrás, ahonnan az embe-rek „az ország többségének helyzetérôl” értesülnek, úgy tûnik,a tömegmédia – míg saját helyzetük megítélése tekintetébensaját tapasztalatukra támaszkodnak.”

A televíziós tömegkultúra „hiperhatékonysága” azzal függössze, hogy ma egyedül a tévé képes az ország egységénekérzetét, a közösségi érzést felkelteni. A tömegkommunikációseszközök nem csak az érintettség, de a részvétel illúzióját isképesek felkelteni. A 20. század a tömegkommunikációs esz-közök jelenségével együtt megteremtette a társadalmi aktivitásúj típusát – a nézôi részvételt. Jelen körülmények között csak



a tévé teremt lehetôséget ennek teljes megvalósulására. A tévéhordozható méretûre zsugorítja a nagyvilág azon jelenségeit,amelyekhez a kisembernek amúgy nem volna hozzáférése. A„nézô” (az információhasználó, a fogyasztó) státusza feltéte-lezi a részvétel virtuális módját. Ez kompenzálja a ténylegeskívülállást (ami a politikát, a társadalmi kérdések megoldásátilleti), s egyáltalán, szükségtelenné teszi a közvetlen részvételtmint olyat. Ez a jelenség különösen fontos a politikai fo-lyamatok szempontjából: felerôsödik a politikához és a politi-kusokhoz való hozzáállás kritikus, negatív jellege, ugyanakkora nézôi átélés megakadályozza, hogy a passzív ellenzés aktívellenkezéssé váljék, s az emberek polgári önszervezôdés for-májában álljanak ki közös érdekeikért. Az átlagember politikaiélete a televíziós valóságban zajlik, s ez utóbbi határozza megazokat a cselekvési sémákat, melyeket a valós politikai életben(a választási folyamatok során) követni fog.

A televíziós valóság (úgy, ahogyan az internet vagy akönyvek-újságok világa) egyben modell, a realitás makettje.Mindezek tükrözik a kilencvenes években végbement meta-morfózist, amely kitermelte a homo post-sovieticust. A szovjetember felszabadítása, a „szabad” posztszovjet társadalom be-kapcsolódása a tömegkultúrába a „kulturális dekonstrukció”forgatókönyve szerint ment végbe. Abban a pillanatban, ami-kor a tájékozódási pontok hirtelen ködbe vesztek, a valóságrólalkotott képzetek szertefoszlottak, az erkölcsi korlátok leom-lottak, s megszûnt „az egész Szovjetunió pedagógusának”, aPártnak a hatalma (ezt a címkét a Központi Bizottság Gorkij-nak köszönhette), az átlagemberrôl nagyon gyorsan lepergetta civilizáció vékony máza. Felszínre kerültek az addig elnyo-mott ösztönök, a korlátokat nem ismerô elsôdleges természet.S ezért a tömeg, amelyet az ilyen „emberlények” képeztek,nem túlzottan hasonlított egy modern, nyitott nyugati társada-lomra.

Társadalmunk építményében napvilágra került az „egész-séges”, kultúra által nem háborgatott alap, azok a zabolátlanerôk, gondolatok, törekvések, valamint az az etika, amelyet a



„vidám” szláv pogányság egykor felvállalt. Ezeket az évszá-zadok során átalakították a keresztény erkölcsi ideálok, a tu-dományos racionalizmus, majd pedig erôszakosan megbék-lyózta a bolsevikok eszméje-hite. Mindezeket azonban túl-élték, fennmaradtak, talán azért, mert maga az orosz életfolyamatosan igényelte ôket. A kilencvenes években a társada-lom hangulatát a fizikai erô és az anyagi hatalom egymásterôsítô kultusza hatotta át, s ezek megkövetelték a ravaszságot,az álnokságot, a cinizmust. A társadalmi életben gyôzedelmes-kedett a szélsôséges egoizmus és az aszociális hozzáállás. Úgytûnik, az olyan fogalmak, mint az „erkölcsi tartás”, teljesenelveszítették jelentésüket (ezzel szemben elfogadottá vált azerkölcstelenség demonstrálása: a nyelvi eszköztárból gyakor-latilag kikoptak a szégyen és a gyarlóság meghatározásáraszolgáló szavak (hogy a bûnt már ne is említsük), az ember –gazdagságtól és testi erôtôl független – értékének eszméje, ajótékonyság fogalma (a szerencsétlenekhez való hozzáállást apogány világban a megvetés fémjelezte, a gondoskodás a ke-reszténység elve).

Korunk egyik emblematikus jelensége a mulatság, a po-gány vigalom „játékkal, sípszóval, tánccal” (s hozzá kötôdikmég a „többnejûség” sajátos formában felújított szokása is) –vagyis a karneváli népünnepély. Ezzel természetes módon ösz-szefügg az erô, s az egészséges test kultusza. A szovjet idôktôleltérôen, ezúttal ez nem a mindenki számára elérhetô tömeg-sportban, hanem az egyéni, elit tevékenységekben testesülmeg. Az „erô kultúrája” végletesen kriminalizált (nem vélet-len, hogy a televíziómûsorok két fôhôse – a bûnözô és a „pszi-cho”, s ez a politikai nyelvezetre is hatással van), durva éskegyetlen. A társadalom pedig megértéssel fogadja ezt. Isme-retes, hogy az emberek felháborodva emlegetik a politika kri-minalizációjának, a kormányzati rendszer korrumpálhatóságá-nak tényeit. De lássunk egy tipikus értékelést az egyik poli-tikai szereplô, J. M. Luzskov tevékenységérôl: a választókban„rugalmas és ravasz”, „szerzô-mozgó” ember benyomásátkelti, aki „egyszerû” de ugyanakkor „rámenôs”, aki „a városért



is tesz valamit”, de azért „a maga hasznát sem feledi”.24 Ez egytipikus mai „államférfi”, „jól gazdálkodó politikus” tipikusmai jellemzése. Érzôdik benne némi idegenkedés, de több amegértés, sôt a helyeslés. Hiszen, ha mások lennének a helyé-ben, bizony ôk sem mulasztanák el kihasználni a helyzetet.Jellemzô, hogy a kilencvenes évek közepén a válaszadók44%-a úgy vélte, hogy a „szorgalmas, energikus, tehetséges”emberek lesznek sikeresek, 43% pedig, hogy „a spekulánsokés ügyeskedôk”. Valahogy úgy tûnik, az utóbbi két csoport kö-zé Oroszország polgárai egyenlôségjelet tesznek.

S még egy dolog: a mai társadalom (a szó popperi értel-mében) sokkal inkább mágikus, mint vallásos vagy világi-racionális. A babonák, a bálványimádás, a (városi civilizáció-ban oly furcsa) természeti világkép, a ráolvasások (melyekhátterében, N. Kosztomarov megfigyelése szerint „a szó rejté-lyes hatalmába vetett hit” áll), a rítusok, a varázslás és a mágiaolyan mélyen gyökereznek életünkben, hogy jogi eszközökkelkellett szabályozni ôket. Különféle „csodák” képesek itt együttélni és versengeni: pravoszláv, misztikus és „pop-varázslatok”(az „Álomgyár” „termékei” például csodálatos módon jönneklétre és részesülnek a fogyasztói Édenbôl). A mai világképbena dolgok és szereplôk az emberhez (a társadalmi rendszer köz-ponti eleméhez) való viszonyuk alapján differenciálódnak„jókra” és „gonoszakra”, s természetfeletti jegyekkel vannakfelruházva. Ez nyilvánvalóan a pogány „örökség” újjáéledése.A „felsôbb körök” efféle interpretációja különösen nagy jelen-tôséggel bír a politikában. A „sötét erôk” (az „ellenség”, a„hatalom bérencei”, a „családok”, az „Oroszország nemzetivagyonát elkótyavetyélôk”) képzete él a tömegek tudatában,és ezt a politikai osztály aktívan felhasználja.

Mindez cseppet sem áll ellentétben a mai kor követelmé-


24 A hatalomról alkotott képek a posztszovjet Oroszországban – poli-tikai-pszichológiai elemzés. (Obrazi vlasztyi v posztszovjetszkoj Rosszii:Polityiko-pszihologicseszkij analiz.) Szerk. E. B. Sesztopal. Moszkva,2004. 197, 356. o.


nyeivel. Ellenkezôleg, ez egy alkalmazkodási reakció, a túlélésmódja. Érdekes, hogy az újításokat, a modern technológiákat,amelyek (különösen az átlagos orosz számára) korunkatjelképezik, szintén a „pogány” kategóriák alapján értelmezik.A technológiának – a politikainak is – természetfeletti jelentésttulajdonítanak. Nemrég még a demokráciát, a szabadságot és anyilvános politizálást is ez a felfogás kísérte. Ráadásul azefféle mágikus gondolkodás egyaránt jellemzi a népet és a ha-talmat („reformistákat”, „konzervatívokat”, „jobboldaliakat”és „baloldaliakat”).

A helyzet paradoxona, hogy a kontroll hiánya, a tabukmegszûnése, a személyes döntések szférájának túlzott kiterje-dése nem természetes állapot a társadalom (sem a „csúcson lé-vôk”, sem a „lentiek”) számára. Úgy látszik, egy ilyen típusútársadalom nem képes egy nyugati „nyitott társadalom” elveiszerint létezni, igényli a korlátok valamiféle „felülrôl jövô”rendszerét. S itt nem csak a jogi és erôszak eszközeirôl vanszó, hanem a szociokulturális és morális-etikai korlátokról is.Helyénvalónak tartanék itt felidézni egy historiográfiai mo-dellt. Jurij Lotman megkülönböztette a kultúra két típusát, és akövetkezôképpen jellemezte ôket: az elsô típusba tartozó úgytekint magára, mint precedensek, megoldások és szövegekösszességére, a másik – mint normák és szabályok összessé-gére. Az elsô esetben, ami létezik, az a helyes, a másodikban –ami helyes, az létezik.” „Az elsô esetben az elôírások megol-dásjellegûek, a második esetben tiltásjellegûek. El kell is-merni, hogy ez a felosztás meglehetôsen feltételes: mindennemzeti kultúra keretein belül megtalálhatóak mindkét kul-turális típus jegyei: túlzott egyszerûsítés volna a „normatí-vák” és „tiltások” kultúráját – ahogyan sokszor megteszik –egyenesen hozzárendelni a „totalitárius” politikai rendszer-hez. Ugyanakkor nyilvánvaló: az orosz kultúra (beleértve apolitikait is) a Jurij Lotman által leírt elsô típushoz áll közel.Ennek megnyilvánulásaival gyakran, a társadalmi élet külön-bözô területein találkozhatunk az orosz történelem során. A po-litikában ehhez kötôdik az „autoriter” társadalmi szervezôdés,



a „monarchikus” politikai kultúra újjáéledése (bármilyen for-mában).

Ez a kulturális típus igényt tart a világosan megfogalma-zott normarendszerre és társadalmi mintákra – mindarra, ami a„helyes” társadalmi ideál kialakításához hozzásegít. A tömeg-társadalom korában a társadalmi szabályozó szerepet a tömeg-kultúra látja el információs és kommunikációs befolyásolóereje révén. Nem pusztán szórakoztat és segít „kipihenni a va-lóságot”, de – totális diktatúra és erôszak nélkül – megszabjaa „helyes” magánélet követelményeit azáltal, hogy különbözôvariációkat kínál fel (bár meglehetôsen korlátozott számban)az önmegvalósításra és az életvitelre. Az orosz tömegkultúrasajátossága, hogy az „házirendszerûen” sorakoztatja fel azéletmintákat – különös alapossággal szabályozza mindazt,amit szigorúan követendô, és megállapítja a tiltott dolgok ha-tárait. Ez afféle útmutató az evilági megváltáshoz, konkrétutasításokkal, „receptekkel”. Nem kizárólag a magánéletrehat, a társadalmi élet egészére alkalmazható. „Oroszország fel-építése” az emberi mikrokozmoszhoz hasonlatos. A hatalmicsúcsnak pedig sajátos szerepe van ebben a szerkezetben.

A mai helyzetben már nem arról van szó, hogy a hatalom tel-jes ellenôrzést gyakorolna a társadalom felett (a normák, tabukés szankciók rendszere által). Most már nincs erre szüksége, éslehetôsége sincs ilyenfajta kontrollra. S maga a társadalom isúgy reagált a kilencvenes évek változásaira, hogy a hatalom-nak többé nem áll módjában teljesen maga alá gyûrni, alávet-ni. „Az új társadalmi-gazdasági koordinátarendszerben a gaz-daság minden szereplôje, így a lakosság is, talált magának egy„saját háborítatlan zugot”, és kidolgozott olyan alkalmazko-dási sémákat, amelyeket lehetetlen ellenôrizni.25 Nem csak a


25 Maleva T. : Társadalmi rétegek és szociálpolitika: a múlt tanulságai-tól a jövôbeni fejlôdésig. Szocialnije sztrati i szocialnaja politika: ot urokovproslogo k buduscsemu razvityiju (In: Oroszország a következô tíz évben.(Rosszija: blizsajsee gyeszjatyiletyije.)Tanulmánykötet. Moszkva, 2004.)


hatalom „vonult ki” a társadalomból és zárkózott magába, dea társadalomnak sem nagyon van már szüksége a hatalomra(mint a társadalmat ellenôrzô, fegyelmezô és strukturáló me-chanizmusra). Viszonyukat leginkább a kölcsönös elidegene-dés és közöny jellemzi.

Ugyanakkor éppen a mai kor követelményei késztetik ahatalmat és a társadalmat a kölcsönös együttmûködésre. A de-mokratikus hatalom számára elengedhetetlen egy lojális válasz-tói réteg megléte és a társadalmi viharok elkerülése. A társada-lom pedig erôt, stabilitást, segítséget és ugyanakkor önkorláto-zást vár a hatalomtól. A kilencvenes években a szociológusoktöbb ízben is úgy találták, hogy a domináns társadalmi attitûda „középre igazodás” – „a lakosság közel kétharmada – tár-sadalmi rangtól, beosztástól és jövedelemszinttôl függetlenül –a szokott módon, makacsul és kitartóan sorolja magát valami-féle középréteghez. Ez nem egyszerûen, és nem igazán a több-séghez tartozás igénye, a „tegyünk úgy, mint mindenki más”elve, ami felment a bizonytalanság és a felelôsség alól, inkábba „feltûnéstôl” való félelem. Mivel a „középen lévôk” tûnnek„normálisnak”, attól tartanak, hogy a norma „megsértôit”szankciók sújthatják. Társadalmunkban tömegesen elterjedthozzáállás „letörni a felkapaszkodók, a feltûnôsködôk szarvát.”Az ilyeneket nem az elithez tartozók, a legjobbak között tart-ják számon, s társadalmi környezetük nem igyekszik követniôket, hozzájuk hasonlóvá válni. A mostoha körülmények, amagányos túlélés kényszere, a homo post-sovieticus szociális,jogi és fizikai védtelensége ezt a törekvést társadalmi igénnyéfokozza. A „normától” – bármelyik irányban – eltérôk „meg-rendszabályozására” a hatalmi csúcs hivatott – az orosz társa-dalomban ez hagyományos funkciójának tekinthetô.

A hatalommal szemben támasztott mai elvárások, egy ide-ális hatalomképben összegyûjtve, a következôképpen fogal-mazhatók meg: állapítsa meg a játékszabályokat s ezek legye-nek viszonylag igazságosak; legyen az igazságszolgáltatáscselekvô alanya (és eszköze). Az orosz társadalom vélekedéseszerint ez létezésének egyik alapja. Ahhoz, hogy küldetésének



megfeleljen, a hatalomnak hajlandónak kell lennie korlátoz-nia, csaknem megtagadnia önmagát – igazságossá kell válnia,megfelelnie a nép erkölcsi képzeteinek. Az ilyen hatalmi csúcsa társadalom „vezéreinek” szerepét hivatott eljátszani, amelypéldát mutat arra, hogyan lehet a társadalom épségét és „szel-lemi egészségét” fenntartani. Másképpen fogalmazva, a hata-lom biztosítja a megrázkódtatásokkal szembeni „immunitást”,felel a nép „lelki üdvéért”.

Ezzel magyarázható a hatalom látszólag teljesen anakro-nisztikus és természetellenes „összemosódása” az egyházzal.Éppen a pravoszláviát szokás hagyományosan a történelmigyökerekkel asszociálni, ez alakította sok évszázadon át azorosz társadalmat. A külsô „nevelô” funkció itt mindig a hata-lom és az egyház kezében volt (vagy az egyházzal összefonó-dott hataloméban). Ez ma is eltéphetetlenné teszi szövetségün-ket. Ebben a tekintetben nagyon figyelemreméltó az oroszor-szági lakosok viszonya a hivatalos egyházhoz. A szociológiaifelmérések azt mutatják, hogy a lakosság 65%-a – köztük azateisták jelentôs része is – „valamilyen mértékben elfogadja azegyház tekintélyét társadalmi és morális kérdésekben, és szí-vesen meghallgatnák a véleményét. Leginkább azt tartanákszükségesnek, hogy a vallási-erkölcsi elvek hatással legyeneka világi politikusok tényleges, a moráltól távol álló tevékeny-ségére. Nem véletlen, hogy a vallási szervezetek minden fel-mérésben a lakosság bizalmát leginkább élvezôk között végez-tek.”26 Ezeknek az adatoknak ellentmondani látszanak másforrások: 2001-ben (az „Új Oroszország: a reformok tíz éve azoroszok szemével” c. kutatás keretében) a „Milyen eszme tud-na ma lelkesedést önteni az emberekbe, rávenni ôket, hogyközös célok érdekében összefogjanak?” kérdésre a válaszadóka lista legvégére helyezték „a társadalom megtisztulását a pra-voszláv hit által”.

Ez az eredmény csak elsô pillantásra tûnik váratlannak.Magyarázata, úgy tûnik, nem abban rejlik, hogy az emberek


26 A változó Oroszország… 129. o.


többsége erkölcsi korlátok közé szorítaná a vallási szervezetektevékenységét. Az ilyen korlátokkal a posztszovjet többségfelsôbb körök – a kisember által nem befolyásolható – tevé-kenységét szeretné szabályozni, s e korlátozás forrásának ésletéteményesének a hatalmi csúcsot és az egyházat szeretnéklátni. Nagyon kevesen vannak, akik készek saját privátszférá-jukat az erkölcsi-etikai skála szerint értékelni, s még kevésbé– kitenni azt egy esetleges erkölcsi és kulturális „szemlének”és szabályozásnak. Ugyanennek a kutatásnak az adatai arraengednek következtetni, hogy konkrét élethelyzetek megítélé-sénél (csakúgy, mint az állammal való viszonyban) az orosz-országi lakosok véleményében és viselkedésében kevésbé ját-szanak szerepet az erkölcsi elvek és korlátok. Amikor a tisztalelkiismeret és az anyagi siker között kellett választani, a válasz-adók 65,4%-a a tiszta lelkiismeretre voksolt. A maradék 34,6%elismerte: a mai világban „az embernek meg kell küzdenie ahelyéért, s ennek érdekében néha kénytelen megszegni az er-kölcsi normákat”. Nyilvánvaló, hogy a valós élethelyzetekbenjóval kevesebben „szavaztak volna” a tiszta lelkiismeretre.

S legalább ennyire nyilvánvaló az is, hogy egy olyan tár-sadalom, amely privát életében nem túlságosan hajlamos er-kölcsi normákkal korlátozni magát, egyébként pedig nem tartigényt semmiféle meghatározott világnézetre, a társadalmimorálért folytatott küzdelem jogát átruházza az egyház által„felszentelt” hatalomra. A történelmi gyökerek ôrzése, a „nem-zeti büszkeség” támogatása állami ügynek minôsül, az államiérdekek védelmével azonosítódik. A hatalom és az egyházegyütt végzi a „dolgozók” (és különösen a fiatalok) honvédel-mi, hazafias és erkölcsi nevelését. Ehhez felhasználják a meg-felelô „kulturális erôket”, amelyek saját tevékenységükre úgytekintenek, mint „a birodalom szolgálatára” (vagyis így tálal-ják ezt a nyilvánosság felé). Ezáltal lényegében egy alternatívvalóságot teremtenek, amely segít megbékélni a való élettel –képzetei, mítoszai és történetei átkerülnek a való világba, ésalakítani kezdik azt. A mûvészet szférájában Nyikita Mihal-kov, az „új orosz Hollywood” megteremtôinek egyike érzett rá



elsôként erre a birodalmi-pravoszláv hangvételre. Az „új oroszHollywood” egy olyan struktúra, mely a fogyasztói valóságtermelését végzi, s egyúttal arról is gondoskodik, hogy virtuá-lis termékbôl mindennapi gyakorlattá váljon.

Mindez teljességgel megfelel az orosz-szovjet hagyományok-nak, ugyanakkor természetes velejárója a fogyasztás korának.Az új hatalom pedig – amely a történelmi (cári és szovjet) ha-talomtól eredezteti magát – ennek a kornak köszönheti létét. Ehatalom – egyfajta termék, amelyet a keresletnek, a fogyasztóiízlésnek, a „célcsoportok” elképzeléseinek megfelelôen cso-magolnak és terjesztenek, a tömegkultúra szabályainak éstechnikáinak figyelembevételével. Természetes módon épültbe a fogyasztói, tömegkulturális realitásba. A hatalmat bizo-nyos értelemben uralja a fogyasztói realitás, másrészt viszonta hatalom is felhasználja saját céljaihoz az elôbbit – új eszkö-zöket talált benne önmaga reklámozásához és társadalmi haté-konyságának növeléséhez. Már 1997-ben, Moszkva alapításá-nak 850. évfordulóján ilyen megfigyelések születtek: „A tö-meglátványosságok építészei és koreográfusai totális gyôzel-met arattak a publicisták és az elemzôk felett… Az ünneppompájába és forgatagába belekábult Moszkva felett megkon-dultak a harangok, felvillant a Menatep Bank és a SamsungElectronics fényreklámja, s világossá vált: immár eljött a fo-gyasztói társadalom – s ez itt egy pravoszláv, nagyhatalmi,orosz fogyasztói társadalom. Úgy tûnt, megtaláltatott végre adicsô eszme, amelynek nevében a nemzet egyesülhet.”27

A fogyasztói korban az orosz hatalom alapvetôen de-monstratív jellegû: a nyilvános rituálék, a szimbólumok hasz-nálata lényegében önkifejezésének formái, erejének és befo-lyásának demonstrációja. Ezek kifejezik a hatalom természe-tét, materialisztikus, fogyasztói érdekeit. „Kétségtelen – írjaA. V. Zaharov –, hogy az 1997-ben megrendezett 850. Moszk-


27 Idézi: Zaharov A. V.: A hatalom képe a nép szemében. In: Polisz, 1998.


va-évforduló ünnepségsorozata minden egyéb (történelem-felidézô, nevelési, mûvészi és szórakoztató) feladat mellettarra volt hivatott, hogy legitimálja az új orosz elit jogát amegszerzett hatalomra és vagyonra, sajátos ízlésére és élet-stílusára, melyeket egy ideje nyíltan a társadalom elé tár.”Ugyanígy az elit (mint kollektív egész) érdekeit képviselô ésvédô posztszovjet hatalom legitimációjára, a társadalom ma-gához hasonlóvá formálására, a fogyasztás tárgyainak és illú-zióinak a társadalomra erôltetésére szolgáltak a Nagy Honvé-dô Háborúban aratott gyôzelem 60. évfordulójára rendezettünnepségek; a karácsony, a húsvét is – azok a keresztény ün-nepek, amelyek az új szovjet naptárban kitüntetett helyetfoglalnak el. A 2005. évnek e tekintetben szimbolikus jelentésevolt, mivel ebben az évben a Gyôzelem Napja és a húsvét jó-formán egybeesett, megünneplésük pedig az „újorosz” keve-rékkultúra kvintesszenciáját kínálta. A pravoszláv húsvétotleginkább az éjszakai látványosság tette emlékezetessé – lé-zershow, háttérben az újjáépített Megváltó Krisztus székes-egyházzal, az „újorosz” egyház szimbólumával. Korábban ilyentechnológiákat csak világi ünnepek során használtak. A kar-neváli hév, a májusi ünnepek lendületének hatása alól látha-tólag az orosz pravoszláv egyház sem tudta kivonni magát. Ezújabb bizonyítéka annak, hogy az egyház a fogyasztás rend-szeréhez tartozik, ennek megfelelôen aknázza ki a tömegrokonszenvét, ízlését és a szimbólumokat.

Ugyanez a szórakoztató-szemfényvesztô hangvétel jel-lemzi azt a módot, ahogyan az állampolgári és demokratikusszabadságjogokat a lakosság elôtt beállítják: mint valami nemtúlságosan fontos dolgot, amelyet egyáltalán nem kötelezôelsajátítani, és a mindennapi élet részévé tenni. (Mellesleg ezaz egyik jele annak, hogy a „csúcson lévôk” nem szándékoz-zák komolyan emancipálni a társadalmat állampolgári ésalkotmányos értelemben.) Ugyanakkor a nagyhatalmi retorika,az ehhez kötôdô képzetek és szimbólumok teljes komolyság-gal kerülnek bemutatásra. Egykor Morin, a Szovjetunió utáni„új orosz világról” fantáziálva úgy vélte: nem szükséges, hogy



„a nyugati modell teljes és egyszerû másolata legyen”, ellen-kezôleg: az lenne jó, ha „képes volna magába integrálni asajátságos orosz pravoszláv civilizáció múltját, úgy, hogyközben nem hagyja, hogy ez a múlt beszippantsa”. Ma a hata-lom és a elitek az elképzelt múlt mintájára próbálják megfor-málni a jelent, bevonva a lakosságot is ebbe a „hiperrealitás-ba”. A lakosság pedig gyakorlatilag nem fejt ki ellenállást.Morin, a mi (szovjet) múltunkat elemezve, ennek okát a kö-vetkezôkben látja: „az orosz nép… mély és eltéphetetlen kap-csolatban áll szülôföldjével. A Párt és az Állam pedig kezébentartja ezt a köldökzsinórt. A Párt és az Állam osztozik öntu-datában ezzel a néppel, amelyet sajátjának tart, mégis úgyviszonyul hozzá, mintha leigázott nép volna. Ugyanezen ok-ból ez a nép, a nagyvilág színe elôtt, a küszöbön álló változá-sok fényében is, feltételesen vagy feltétlenül, ideiglegesenvagy véglegesen, ezt az Államot a saját Államának tartja. Eza nép, amely „amerikai álmával” szembeszegül a Párttal és azÁllammal, orosz öntudatával egyidejûleg együttmûködikvele.

Az új helyzetben az amerikai álom és az orosz öntudategyaránt a hatalom és a nép közötti együttmûködés terepévévált. Az a társadalmi közösség, ahol a „középre igazodás” tör-vénye munkál, ahol a szocializmus „irreális realitását” a kép-zelt „fogyasztói éden” váltotta fel, nagyon megfelel a poszt-szovjet ember természetének. Ez a természet tette lehetôvé,hogy neki, akit mindig is megpróbáltak a munkával földiggörnyeszteni, az eszmék és a vallás által pedig, „istenhordozónép” gyanánt az egekig emelni, végül sikerüljön is végletesenleegyszerûsíteni az ôt körülvevô világot, a lehetô legmélyebb-re süllyedni, s azután élvezni e bukás gyümölcseit. Ennek alendületes társadalmi evolúciónak (sôt, talán revolúciónak) azegyik terméke a posztszovjet hatalom.

A posztszovjet hatalmat az orosz tömegkultúra hívta élet-re, a csillámporos pop-fantázia. Kiderült róla, hogy képes atömegek igényeit kielégíteni – hála a helyesen megválasztottmarketingsratégiának – a mai Oroszország legtöbb példány-



ban eladható politikusának személyében (s ez olyan jól sike-rült, hogy a többieket le is vették a polcról). E hatalmi prezen-táció alapja maga a hatalom lett – pontosabban, annak mitikus,misztikus képe, amelyet a perszonifikátor próbál magára öl-teni. Azonosíthatóan viselnie kell e saját maga által kreált képvonásait – az „orosz hatalom” márkajelzést. (Többek között)ez az azonosság tartja a hatalomban Vlagyimir Putyint – és amonoszubjektum-hatalom új orosz megtestesülését.

2. A hatalom transzformációi: a „kegyenc”

A mai hatalom jelensége számtalan emléket és történelmianalógiát idéz fel (az „analógia” kifejezés nem elég pontos, demost ezt fogjuk használni). Legtöbbször a szovjet hatalomhozhasonlítják. Ez törvényszerû is – ez a „legközelebbi rokona”,közvetlen elôdje a történelemben, ezenkívül a szovjet örökségkülönösen túlélôképesnek bizonyult, igen nehezen hagyja ma-gát átalakítani. Ugyanakkor a posztszovjet hatalom jellege,viselkedése és az összhatás révén elôhív egy másik történelmiképzetet is – a kegyencét. Legfôképpen azért, mert a mai hata-lom körüli szféra kulcsemberévé a kegyenc vált – mint affélemúltidézô figura, léte válasz az orosz hatalom történelmi transz-formációira. Erre a fogalomra az orosz hagyományban sok,talán túl sok negatív jelentés rakódott, valamiféle negatív nor-maként tûnik fel. Pedig ez az anomália folyamatosan újrater-melôdik az orosz hatalom történetében.

A politikai élet e fontos, bizonyos esetekben meghatározójelensége a Zavaros Idôk után alakult ki teljesen, tehát a Za-varos Idôk termékének, hagyatékának tekinthetô. Színes be-számolók maradtak fent róla: „A kegyenc – nagyhatalmú em-ber, olyan potentát, akit szívesen lát az udvar. Meggyôzôdése,hogy büntethetetlen, s kellôképpen lelkiismeretlen ahhoz, hogymindig kész legyen saját hatalmát s az általános jogtiprástkihasználva, erôt alkalmazni a védtelenekkel szemben”, „sa-nyargatni és bántani ôket”. Ilyen volt egy kegyenc a 17. század



elsô felében.28 A 18. században, Nagy Péter után a hatalom kö-rüli rétegben a kegyenc domináns szerepbe kerül, s az atmosz-féra ennek megfelelô. A kegyenc diadalának évei, a palotafor-radalmak kora hosszú idôre a felfordulás, a zavaros hatalmi vi-szonyok szimbóluma, az orosz történelem sötét idôszaka lett.

Elterjedt felfogás, hogy a hatalom körül ügyködô kegyen-cek (a jókor jó helyen lévôk) hatása megváltoztatja, „megront-ja” a hatalmat, kiszámíthatatlanná válik, az „udvari bonyodal-maktól” kezd függeni. Ez a benyomás teljességgel téves, mivelaz ilyen szereplôk megjelenése nem oka, hanem már követ-kezménye a hatalom „újjászületésének”. Épp a hatalom „vélet-lenszerûsége”, kiszámíthatatlansága, belsô bizonytalansága,„zavaros” volta vonzza oda a zavarosban halászókat, maga ahatalom mutatja a kegyenc tulajdonságait. Ilyen volt a hataloma Zavaros Idôkben, a „zûrös” 18. században, s ilyen, alkata,beidegzôdései és ösztönös reakciói szerint, a posztszovjet ha-talom is. Azok a történelmi pillanatok, amikor a hatalom a vé-letlen irányítása alá kerül, s a személyek, akiben a hatalommanifesztálódik, beugróként, véletlen szereplôként viselked-nek, s az irányító rétegen eluralkodik a „kegyencség” szelle-me, úgy tûnik, törvényszerûen alakulnak ki Oroszországban.Minden bizonnyal van valami a politikai kultúrában, a világ-nézetben, ami erre rímel. Próbáljunk meg ennek utánajárni.

A „kegyenc-jelenség” a hatalomszervezôdés hagyományosalapjainak deformációjával, a régi állami szokásrend felbom-lásával, az uralkodó politikai attitûdök, fogalmak megváltozá-sával függ össze. Ez valószínûleg a hatalom (és a hatalomkö-zeli rétegek) alkalmazkodása, adaptációs módja egy meghatá-rozott, kialakult rendszerbôl egy újba való átmenet idején. Azátmeneti idôszakok (a 17. század vége–18. század eleje, a 18.


28 Kljucsevszkij V. O.: Orosz történelem: a teljes elôadássorozat háromkötetben. (Russzkaja lityeratura: Polnij kursz lekcij v trjoh knyigah.) Moszk-va, 1993. 2. kötet 243. o.


és a 20. század eleje, a 20. század vége –21. század eleje –figyelemre méltó, hogy két ilyen „átmeneti idôszak” közöttrendszerint száz év telik el, ennyi idô alatt alakul ki egy újabbszokásrend, gyakorlódnak be az új politikai készségek) rá-kényszerítik a hatalmat új utak, új önmeghatározási formákkeresésére. Ilyen idôszakokban, amikor egyfajta válságforga-tókönyv szerint alakulnak a dolgok, a hatalom önmagára, azuralkodó osztályhoz fûzôdô viszonyára koncentrál. Így próbálkidolgozni egy új önmeghatározást, így próbál megújulni atúlélés érdekében, hogy azután ismét a társadalmi-politikaiélet feltétlen és korlátlan urává váljon.

Csak mellesleg jegyezném meg: ha e belsô útkeresés éshatározatlanság pillanataiban a hatalom szisztematikus refor-mokba fog, társadalmi átalakulás kezdeményezôjévé válik(mint a három utolsó cár idejében történt), az katasztrófábatorkollhat. Egyszerûen nem tud e kettôs teherrel megbirkózni,nem képes kontrollálni a „csúcson lévôk” körében zajló folya-matokat, sem az össztársadalmi megújulást. Oroszországban,ahol a társadalom nagyon nehezen szokik hozzá a változások-hoz, mivel azok tempója eltér a társadalom belsô idôérzékeáltal igényelttôl (s ennek következtében a társadalom életénekritmusa összezavarodik, s a szervezet leépül), a hatalomnaknincs esélye a fokozatos, organikus megújulásra. A hatalomvagy erôszakosan alakítja az országot, kínpadra vonva azt –hol átvitt, hol szó szerinti értelemben – vagy pedig vereségételismerve visszavonul, egymásra bízva a „csúcson lévôket” ésa népet. Az új hatalom mindig ilyen helyzetben van, s maga ahelyzet predesztinálja arra, hogy vagy a kegyenc szerepétjátssza (mint a jelenlegi), vagy a zsarnokét (mint a lenini-sztá-lini). Esetleg mindkettôt egyszerre.

Egyáltalán nem volt véletlen, hogy a Zavaros Idôkben ahatalom a kegyenc vonásait öltötte magára. A 15-16. század-ban az orosz politikai gondolkodás összefonódott az istenkegyelmébôl uralkodó hatalom eszméjével és gyakorlatával, adinasztikus („természetes”) uralkodóval, az orosz föld urával.A Zavaros Idôkben az oroszok kénytelenek voltak kibékülni és



megbarátkozni a választott cár intézményével, „akiket bár azemsztvo kent fel, ám mégiscsak földi halandók” (V. O. Klju-csevszkij szavaival). A cárválasztás (orosz körülmények kö-zött) olyan politikai következetlenség, melyre a Zavaros Idôkviszonyai vitték rá a hatalmat és a népet. A hatalom számára acárválasztásnak technikai jelentôsége volt: ez adott lehetôsé-get önmaga helyreállítására, újjászületésére. Ugyanakkor a vá-lasztás elvének elsajátítása különös helyzetet teremtett magá-ban a hatalomban, amely megoldást igényelt.

A választás elve mintha belülrôl korlátozta volna a csúcs-hatalmat, amely így már ellentétben állt a természettel és azösztönökkel. Megfosztotta a hatalmat belsô magabiztosságá-tól, saját „hitelességének” tudatától, bizonytalanná, megingat-hatóvá, s környezetétôl és a közvéleménytôl függôvé tette.A hatalom szemmel látható gyengesége arra késztette az ural-kodó osztályt, hogy – saját érdekeit követve – kívülrôl is kor-látozza azt, az „arisztokratikus oligarchia” vagy a „slahta-konstitucionalizmus” kialakulását segítse elô. A 16. század vé-gén – 17. század elején a bojárok körében született meg az„egyezményes cár” gondolata, kinek megválasztását az „eli-tek” paktuma teszi lehetôvé. Nem véletlen, hogy VaszilijSujszkijt bojár-cárnak, pártos cárnak csúfolták, akit „gazdagbojárok egy csoportja vetett oda az orosz földnek”, „a bojároli-garchia eszköze”, aki „megkötözött lábbal próbál táncolni”29.Nagy Péter utódai pedig „nem a törvény vagy a szokás diktál-ta rend szerint kerültek a trónra, hanem csak véletlenül, a pa-lotaforradalmak eredményeképpen”, vagy „az udvarban ural-kodó zûrzavart kihasználva”.

A „kizökkent idô” periódusai, amikor a hatalom nem biz-tos magában, méricskélni kénytelen saját helyzetét, érzékeli ahelyzet fonákságát, s megpróbál ezen felülemelkedni, rendkí-vül veszélyesek a hatalom számára. A „kegyencnek” nincssemmilyen biztosítéka helyzete megôrzésére (még a jogi-for-mális értelemben legitim hatalom esetén sem), nem csak hatal-


29 Kljucsevszkij V. O. Uo. 2. kötet 156, 194. o.


mának korlátozásától kell tartania, hanem erôszakkal meg isbuktathatják. S ez törvényszerû: az orosz hatalom transzfor-mációja, melynek során ideiglenes, véletlenszerû politikai je-lenséggé vált, a személyes energiák elpazarlásával függ össze,s ennek az energetikai hulladéknak az átcsoportosításával.Ezeket az energiákat a hatalomközeli rétegek szívták maguk-ba, ezzel táplálkoztak, így válhattak a hatalom funkcionálisrészébôl valódi uralkodó réteggé.

Az orosz hatalom a kezdetektôl, születése pillanatától fog-va próbálta bebiztosítani magát a környezetébôl induló táma-dások ellen, ezért mindig igyekezett megakadályozni, hogy aközelében egy „személyes potenciállal”, önálló vonásokkalbíró réteg jöjjön létre. Nem is alakult ki mellette arisztokrataréteg, vagyis olyan zárt és egységes formáció, melynek tagjaitudatában vannak velük született tulajdonosi és politikai jo-gaiknak, s valamiképpen a „talajban” gyökereznek. A legfel-sôbb rétegek mindig az (önkényuralmi vagy kommunista) ha-talom ügynökei maradtak, akik meg voltak fosztva a hatalom-tól, s annak megszerzésére törekedtek. Törtetésüket mindigmegzabolázta a hatalom, amelyet „hidegen hagyott a kutya-bôr”, s az elit szelekciójánál nem a származást, hanem a tár-sadalmi funkciót vette figyelembe. Azokban a pillanatokban,amikor a csúcshatalom meggyengült, az arisztokrácia képvi-selôi gyakran próbálták megszorítani vagy a helyébe lépni.Valójában ebben merült ki az orosz elit politikai tevékenysége.Céljuk eléréséhez a bojárok álltak legközelebb, de „az ural-kodásban a hatalom bevált eszközének számító” nemesség iskészen állt arra, hogy „maga vegye kézbe a társadalom irá-nyítását a kormány révén”.30 Ez a törekvés jellemezte a párt-nómenklatúrát is – a lenini „régi gárdát” és a Sztálin utáninagykádereket. S ez a célja az új orosz elitnek is.

A történelem azt mutatja, hogy a „bojárság” alkotmányostörekvései ellentétben állnak a csúcshatalom jellegével és köz-véleménybeli megítélésével. A nemzet politikai kultúrája arisz-


30 Idézi Kljucsevszkij V. O. Uo. 3. kötet 177. o.


tokrataellenes (még sokkal inkább, mint amennyire – a szónyugati értelmében – demokráciaellenes), idegenek tôle azarisztokratikus elvek, ezeket mindig szalonképtelennek tartot-ták és elvetették. „Az éles szemû kortársak – írja Kljucsevszkij– minduntalan azzal jellemzik a Zavaros Idôket, hogy „a tár-sadalom alsóbb rétegei felfelé törekszenek, hogy letaszítsákhelyükrôl a csúcson lévôket”. A Romanovokat körülvevô ud-varoncok gyûrûje, akik uralkodó réteggé akartak válni, a nép„legmélyebb gyûlöletét” váltotta ki: „A bojárok irányában vál-lalt kötelezettségek, melyekrôl titokban állapodtak meg, s nemhozták ôket nyilvánosságra, az új dinasztia helyzetét egy ere-dendô hazugsággal terhelték meg, így trónra kerülése a cár ésa bojárok népellenes összeesküvésének látszatát keltette…A nép természetes ösztöneivel felfogta ezt a hazugságot, s a di-nasztia uralkodása népi zendülésekkel vette kezdetét.” A „csú-cson lévôk” elleni népi felzúdulás akkor azt eredményezte,hogy „a nép megvetését (a hatalom körében – I. G.) gyorsanfelváltotta a nép kegyeinek keresése”, s kezdett körvonalazód-ni a „népi monarchia” eszméje. A nép megbékítésére a hata-lom különféle eszközöket vetett be: Nyikon pátriárka szavaiszerint, még az 1648-1649-es Országos Gyûlést sem azért hív-ták össze, „hogy a tiszta igazság szolgálatára legyen, hanem abelharcok miatt s a közemberektôl való félelem okán”.

A nép hasonlóan reagált a 18. században a trón megingá-sára és a nemesség megerôsödésére. Például ismeretes, hogy„1763-ban a nép körében elterjedt II. Katalin egyik rendelete,melyet áthat a nemességgel szembeni erôs rosszallás”, mivelaz „semmibe veszi a Szentírást s az állam jogait, rárontott azigazságra s kiûzte azt Oroszországból”. Nem véletlen, hogy ami népünk ma is azt látja „kegyes uralkodónak”, aki „elkergetiaz országból az erôseket” s megengedi a népnek, hogy „kövek-kel és husángokkal megverhessék ôket”. Az uralkodói gyenge-ség és „ostobaság” ezzel szemben az, „amikor minden a ke-gyencek kezében van, s az uralkodó ezt tudja, és mégis hallgat,mert elvitte az ördög a józan eszét”. Ez a felfogás jelent meg ajelcini „oligarchikus rendszer” elleni népi felháborodásban is.



Az egyszerû népet, a „talajt” a 19. és a 20. században is az„erôsekkel”, a kegyencekkel, az arisztokraták ambícióivalszembeni ellenszenv jellemezte. E hozzáállásban és hangulat-ban pedig osztozott az alacsony rangú nemesekkel (késôbb azegyszerû párttaggal, kiskáderrel, majd a posztszovjet kispol-gárral). „A köznemesek politikai filozófiája nemigen külön-bözött a parasztságétól, amely szintén jobban pártolta a cáriegyeduralmat, mint az alkotmányos rendszert, amelyben csakmagánemberek csoportjainak machinációit látta, akik csak asaját hasznukat keresik”. Mind az elsô, mind a második réteg,akik együtt a társadalom többségét alkotják, „az egyeduralko-dóhoz fordultak támogatásért, s minden, a kormányzás rend-jének liberalizálására tett kísérletre úgy tekintettek, mint a sa-ját hasznukat nézô mágnások cselszövéseire.”31 Egy mélyenkonzervatív erôt képeztek, mely ügyelt arra, hogy semmi neemelkedhessen a csúcshatalom fölé. Ugyanakkor, Pipes pon-tos megfigyelése szerint, ez a monarchizmus csak látszatravolt konzervatív, valójában felületes és mélyen anarchisztikusvolt. Nem zárta ki azt a lehetôséget, hogy a tömeg egyszercsak átértékeli konzervatív nézeteit egy radikális és mindenrekiterjedô törekvés javára, hogy megdöntse a hatalmat, „fogja,és mindent újraosszon”.

A hatalmi legitimációban egészen sajátos szerepet játszik ademokratikus elv, a „népi felhatalmazás”. A Zavaros Idôkben,a 17. század elején a nem öröklött, hanem a bojárok általfelkent hatalom a népi választás leple mögé rejtette valódiarcát (azaz azt, hogy megegyezés, alku szülte). Ugyanakkor a„bojár-cár, a pártos cár” az „Országos Gyûlésben próbált tá-maszra lelni szabálytalan hatalmának megerôsítéséhez, s ígyellenpontozni a Bojár Duma erejét. Amikor az ország színeelôtt megfogadta, hogy az Országos Gyûlés hozzájárulása


31 Pipes R.: Oroszország a régi rendszerben (Rosszija pri sztarom re-zsime). Moszkva, 1993. 244, 246. o.


nélkül nem torol meg semmit, a bojárság bélyegétôl akart sza-badulni, az ország cárjává válni, és saját hatalmát egy különösintézmény által korlátozni, vagyis éppen hogy megszabadítaniazt minden tényleges korlátozástól.”32

Sokatmondó tény, hogy az Országos Gyûlés döntéseibizonyos, különösen fontos ügyekben már a 17. században isössznépi (országos) hozzájárulást és megerôsítést igényeltek.Ismeretes, hogy 1613-ban, amikor a képviselôk Mihail Roma-novot kiáltották ki cárnak, ez csak elôzetes választásnak szá-mított – a Gyûlés megnevezte jelöltjét. A végleges döntést azország közvetlenül hozta meg. A városokba titokban megbíz-ható embereket küldtek követségbe, hogy puhatolják ki a népvéleményét: ki lépjen a Moszkvai állam trónjára. A nép mármeglehetôsen felkészültnek bizonyult. A követek azzal a hírreltértek vissza, hogy minden rendû és rangú ember ugyanaztgondolja: az uralkodó Mihail Romanov legyen… Ez a titkos-rendôrségi jelentés, amely talán nem mentes némi agitációtól,a Gyûlés számára egyfajta választási legitimációt jelentett.Ilyen (vagy nagyon hasonló, lényegében azonos) jelentôséggelbírnak a mai közvéleménykutatások, PR-rendezvények, s vég-eredményben az elnök megválasztásának folyamata (amelynem egy személy kiválasztását jelenti). Mindez egy egységesrendszert alkot, melyben az elemek kiegészítik egymást. Vla-gyimir Putyin magas népszerûségi rátája még akkor is legiti-málják az elnökválasztás (és parlamenti választások esetén akormányzó párt) eredményét, ha az elnök éppen keveset szere-pel, s az információ kormányzati forrásokból származik –mintegy a népi felhatalmazás szerepét látja el.

A nép megszólítása (a demokratikus legitimáció) már ko-rábban is szerepelt a hatalom eszköztárában: önmegerôsítésrehasználta, mivel lehetôséget adott neki a „bojársággal” kötöttinformális paktum átértékelésére. Errôl tanúskodik példáulegy Kljucsevszkij által felidézett történet. Közvetlenül a „nagyesemény” (III. Péter cár lemondatása – a ford.) után, 1762.


32 Kljucsevszkij V. O. Uo. 2. kötet 195. o.


június 28-án a palotaforradalom egyik résztvevôje, Beckoj,„berontott Katalinhoz… és térdre esve kérlelte, jelentse ki,kiknek köszönheti trónra lépését. „Istennek és alattvalóim vá-lasztásának,” – hangzott a felelet, amely teljes kétségbeesésbekergette Beckojt.” II. Katalin korában a közvéleményt, mint amegszerzett hatalom egyik forrását „szabályszerû politikaitényezônek tekintették, benne testesült meg a nép hangja, s anép éljenzése, melyet hûségeskü követett, a népi választás for-mális aktusának számított.” Ezzel összefüggésben a politika apublikum „tisztelt színe elôtt” (N. Panyin) zajlott. Katalin mégarra is hajlandó volt, hogy – ténylegesen – összehívja az Or-szágos Gyûlés törvényhozói bizottságát. Azzal, hogy a csúcs-hatalom létrehozott egy nyilvános teret, csökkentette egyesetleges új fordulat, palotaforradalom lehetôségét, csökken-tette az uralkodó osztály felsô rétegének esélyét arra, hogy azegyeduralmat korlátozni tudja. Vagyis a hatalom számára ezvédelmet biztosított. Így a népakarat (országos választás, elis-merés, szeretetnyilvánítás formájában), mely megajándékozzaa népiség státuszával, lehetôvé teszi a hatalom kibontakozását.

Természetes módon, a köztársaság korában a népi válasz-tás jelentôsége megnôtt – formális és jogi szempontból a 20.században ez a hatalmi legitimáció legfôbb alapja. Ugyanak-kor a moszkvai monarchia és a pétervári birodalom idején, aszovjet és a posztszovjet idôkben a csúcshatalom igyekezetturalma alá vonni a demokratikus elvet, úgy, hogy formalizál-ta, eredeti tartalmától megfosztotta azt. Ez megmutatja valóditermészetét – valójában csak egyféle legitimációt ismer el: azt,amikor a hatalom saját magát legitimálja. Minden más csaksegédeszköz. S ez természetes és törvényszerû: az orosz hata-lom nem a társadalom produktuma, nem a társadalommal állkapcsolatban, nem a társadalomtól függ és nem a társadalomellenôrzi. Ezen kívül áll, egymagában. Továbbra is a társada-lom urának szerepét játssza, a társadalom pedig nem alakult áthatalomképzô struktúrává.



Az a meglepô, hogy úgy tûnik, a társadalomnak megfelel ez aszereposztás. Történelmének számos különbözô pillanatábannem akadályozta – sôt, gyakran segítette – a hatalmat abban,hogy visszazökkenjen a szokásos „egyeduralmi” kerékvágás-ba. Ennek egyik magyarázata, hogy az orosz társadalom sajá-tosan értelmezi saját politikai szerepét. Csak jobb híján, s za-varos idôszakokban hagyja magát belevonni a politikába.Részvételének jellege a tagadás, amely bírálatban, felkelések-ben, az igazságtalan hatalom, az igazságtalan társadalmi be-rendezkedés elleni tömeges felzúdulásban nyilvánul meg.Amikor jóllakott a szabadsággal, a végleges társadalmi szét-hullás fenyegetô árnyékában belátóan a „jó ügy” mellé áll – tá-mogatja a „jogos” hatalmat, amelynek feladata az állam feltá-masztása. Az elsô és a második esetben egyaránt a „közvetlendemokrácia” terminust használhatjuk a társadalmi részvételjellegére. Az ilyen részvétel lehetôségének szûkülésével(vagyis a rend visszatérésével) a társadalom egyre kevésbé ér-zékeli magát politikai erôként. Mivel a formális és jogi folya-matokban érdemben nem tudna, de nem is szándékozik résztvenni, a politikai terepet inkább átadja a hatalomnak.

Ebbôl a szempontból tanulságos az Oroszországban aZavaros Idôk alatt létrejött, s azután, a rend korában a hatalmi-bürokratikus közegben feloldódott képviseleti szervek sorsa.Az Országos Gyûlés 17. századi története híven tükrözi ezt.„Mivel nem politikai erô volt, hanem kormányzati segédesz-köz”, amit a hatalom ideiglenes használatra hozott létre, amígszüksége volt a rendek segítségére, még nem rendelkezvénmegbízható kormányzati apparátussal, a Gyûlés fokozatosanelveszítette jelentôségét, mint „a népakarat hordozója”, elô-ször átalakult „a nép panaszainak és vágyainak kifejezôjévé”,késôbb pedig egészen elenyészett.33 A Gyûlés összekötô ka-pocs volt a korona és a vidék között, úgy, ahogyan a BojárDuma a központi kormányzattal kötötte össze a cárt. „Amikora bürokratikus apparátus már jól mûködött, mindkét intéz-


33 Kljucsevszkij V. O. Uo. 2. kötet 201, 314. o.


ménytôl csendben megszabadultak,” – írja Richard Pipes.Meglepô, de tény: a „korona” és a képviseleti szervek közöttiviszony más történelmi korokban is hasonlóképpen alakul.

Amikor, mint a mi demokratikus korunkban, a képviseletiszervektôl való megszabadulás nem kivitelezhetô, a választásielvet formálissá téve a hatalom szolgálatába állítják ôket.Ugyanakkor a felépítés alapelve nem változik. Az Állami Du-mát, a Népi Küldöttek Kongresszusát, a Legfelsôbb Tanácsotés az Országos Gyûlést egy dolog teszi egymáshoz hasonlóvá:„A népképviselet nálunk nem a hatalom korlátozására, hanema hatalom tettenérésére és megerôsítésére jött létre, s ebbenkülönbözik a nyugat-európai képviseleti szervektôl. Az orosztársadalomban az „átmenet” – a politikai pluralizmus, a szabadverseny, a nyilvánosság – korában nincs jelen olyan befolyá-sos „osztály”, amely számára az államrendszer organikus részétképezô közösségi képviseleti szerv létezése szükséglet volna.S valószínûleg nem csupán azért, mert nem volt idô arra, hogyegy ilyen erô létrejöjjön, hanem azért is, mert „odafent” (bele-értve a népképviselôk körét is) ebben nem érdekeltek, ugyan-akkor nincs társadalmi bázis, amelyre támaszkodhatna.

Hozzátehetjük, hogy amikor a 17. században a hatalomirányítása alá vonta a Gyûlést, ez helyi önkormányzati rend-szer hanyatlásával, átalakulásával járt. A helyi kormányzásbana rendi elvet a központi hatalom utasításai váltották fel – arrólnem beszélve, hogy a rendi intézmények kezdettôl fogva „amaradi állami bürokrácia függelékei voltak”, és soha nemfáradoztak a lakosság érdekeinek képviseletében. Kljucsevsz-kij mindezt áldozatnak tartja, amit a társadalom hozott azállam érdekében. De ilyen áldozatokra a mai társadalom iskésznek mutatkozott. A helyi önkormányzat nélküli demokrá-cia az új orosz politikai élet egyik paradoxona. Úgy tûnik, ezfelel meg az orosz „átmenetek” belsô logikájának. A kérdésinkább az, miért van ez így. Mondhatjuk-e, hogy az önkor-mányzati rendszer a politikai hadszíntér „hôsi halottja”? Haigen, mi oka van az orosz népnek ilyen önfeláldozásra?

Talán az, hogy egészen más ügyekkel van elfoglalva, más



gondok kötik le figyelmét? Jól tudjuk, hiszen sokszor felje-gyezték és „dokumentálták”, mire szánja energiáit az orosztársadalom a Zavaros Idôkben: „A felsôbb osztályok igyekez-tek a törvényhozás segítségével megszilárdítani és kiszélesí-teni nemesi jogaikat az alsóbb osztályok rovására, míg ezutóbbiak körében nem nyilatkozott meg semmiféle osztályér-dek, arra való igyekezet, hogy egész osztályuk számára jo-gokat biztosítsanak, vagy terheit csökkentsék. Itt mindenki asaját feje után ment, egyedül igyekezett kiverekedni magátszorult helyzetébôl… s valamilyen elônyösebb helyzetbe ke-rülni, vagy leszakítani magának valamit a gazdagoktól… Ak-koriban mindenki feljebb akart emelkedni, a szolgák urakkászerettek volna válni, a jobbágyok szabadok akartak lenni, azegyszerû közkatonák bojárságra törtek volna, s az okos embertsemmibe sem vették, „annyit ért, mint a kihûlt parázs” ezenönkényeskedôk szemében…”34 Ezek mind a társadalmi aktivi-tás orosz változatának jellemzô, tipikus megnyilvánulásai. Azorosz emberek felfogása szerint ilyen a politika: küzdelem ahelyért (beosztásért vagy státuszért), ahonnan egy adott szfé-rában ellenôrizni lehet a javak elosztását.

Ebben a küzdelemben a csúcshatalom is részt vesz, s arratörekszik, hogy ô legyen a szociális javak egyetlen olyan for-rása, amely (O. E. Besszonova kifejezésével) a „begyûjtés –szétosztás folyamatait” kontrollja alatt tartja. S ekkor a társa-dalom minden rétege (rendje, osztálya) felsorakozik, „alakzat-ba rendezôdik”, ám nem az egymással, egymás rovására, sajátjogaik és szabadságuk kiszélesítéséért vívott konkurenciaharcszínterén, hanem a csúcshatalom körül, mivel azzal állnak vi-szonyban. Ezért a különbözô rétegeken belül kötött kompro-misszumok, s a rétegek egymással kötött megállapodásai,akárcsak az egymással való szembenállás (a klasszikus érte-lemben vett „osztályharc”) ha nem is lehetetlenné, de lényeg-telenné válik – kivéve, ha ezt a hatalom kezdeményezi, kény-szeríti a szereplôkre „felülrôl”. Sheila Fitzpatrick, a szovjet


34 Kljucsevszkij V. O. Uo. 2. kötet 174. o.


társadalom struktúráját, s ebben a hatalom helyét vizsgálva ígyír errôl: „A Sztálin-korabeli társadalomban az osztályok egy-máshoz való viszonya nem bírt túl nagy jelentôséggel. Legfô-képpen egy állandó hiánygazdaságban létezô államhoz mint azáruk elosztójához fûzôdô viszony számított. A szovjet várositársadalomban a termelés többé már nem volt az osztálystruk-túra alapja. A harmincas évek Szovjetuniójában a ténylegesenmérvadó társadalmi hierarchia nem a termelésre, hanem a fo-gyasztásra alapult. Az „osztályhelyzetet” a való életben az ha-tározta meg, hogy az illetô milyen mértékben fért hozzá a lét-minôséget meghatározó javakhoz, ez viszont attól függött,mennyiben rendelkezett az állam által biztosított privilégiu-mokkal.”35

Ahogyan a 20. századi orosz történelem mutatja, ennek az„alapszabálynak” a mûködése nem korlátozódott a harmincasévekre. A mai társadalom szociális rétegzôdését a fogyasztásmértéke és minôsége határozza meg. Igaz, a hatalom helyzetemára lényegesen megváltozott: most annak a tényezônek aszerepét igyekszik betölteni, amely a pénzügyi forrásokhoz, atôkeáramlás folyamataihoz való hozzáférést kontrollálja.Ennek érdekében kiüti a nyeregbôl a többi gazdasági szereplôköveteléseit, kisajátítva vagy „államosítva”, azaz részlegesenkisajátítva bizniszüket. Az utóbbi években különösen feltûnô-vé vált, hogy a privatizáció és a „nacionalizáció”, azaz a rész-leges reprivatizáció – a korábban már privatizált tulajdonnagymértékû állami felvásárlása – folyamatai összekapcsolód-nak. A pénzek gyakorlatilag olyan cégekhez vándoroltak, ame-lyeket a Kreml hivatalnokai irányítanak. Ez részben emlékez-tet a szovjethatalom történetére: miután törvényesítette a kö-zösségi újraelosztás forradalmi folyamatát, újból magáhozragadta a társadalmi játéktér feletti ellenôrzést, és véghezvittea reprivatizációt.


35 Fitzpatrick id. m.


Bár a csúcshatalom „kegyenccé” alakulását elsôsorban a poli-tikai körülmények idézik elô, az ilyen hatalom számára kü-lönös jelentôséggel bír a gazdaság, az anyagi javak. Legfôbbfeladata gazdaságszervezési jellegû: e nélkül a hatalom poli-tikai realizációjára nincs lehetôség. S ez törvényszerû. A „ke-gyenc-hatalom”, mivel érzékeli saját „esetlegességét”, gyen-geségét, befolyásolhatóságát, és megpróbálja ezeket politikaiés szimbolikus-kommunikációs eszközökkel ellensúlyozni,arra törekszik, hogy a számára megadatott idô alatt, míg eggyéválik a hatalommal, minél jobban feltöltekezzen anyagi ja-vakkal, biztosítsa saját gyarapodását (és azokét, akik mögötteállnak) a jövôre nézve is, amikor megszemélyesítôje márlelépett a hatalom mágikus mezejérôl.

A hatalmat a ragadozó ösztöne vezeti, aki mindent be akarkebelezni, ami egyáltalán bekebelezhetô, és az alkuszé, akikiélezett versenyben próbál nyerni. Ezt a mai hatalom határo-zottan, feltûnôen, minden takargatás nélkül képviseli.

A hatalom egyike volt azoknak a „vállalkozóknak”, akik akilencvenes évek elejétôl kezdve részesei a profitot (s legin-kább az extraprofitot) érintô „alvilági osztozkodásnak”. Szak-értôi körökben van egy olyan vélekedés, hogy a tulajdon pri-vatizációja – Oroszország második nagy huszadik századi for-radalmának legfontosabb célja – megvalósult. „A tulajdonmagánkézbe került... s nincs olyan politikai erô, amely eztmegkérdôjelezné”, így maga a forradalom a 2004. évvel betel-jesült.36 Én úgy vélem, ez helytelen megállapítás: a „csúcsonlévôk” „olaj-földgáz kultúrájának” erôi továbbra is folytatnifogják az osztozkodást – ez megfelel az orosz társadalmi fo-lyamatok természetes menetének. S a hatalom, megerôsödé-sének, hatékonysága és szimbolikus tôkéje megnövekedésé-nek függvényében egyre aktívabban fog ebben részt venni.Ezért én nem hajlok arra, hogy szolidaritást vállaljak az ilyen


36 Jobb lesz holnap, mint tegnap volt? A folyóirat kerekasztalbeszélge-tése. (A. Migranyan: „Ne egymást hibáztassuk”) (Zavtra lucsse, csem vcse-ra?: za kruglim sztolom zsurnala. (A. Migranyan: „Nye nado obvinyatydrug druga”.)) In: Mir peremen. 2005. 1. sz. 25. o.


elôrejelzésekkel: „Az állam szubjektum-jellegének helyreál-lítása, a végrehajtó hatalom összpontosulása az elnök kezében,és a parlament feletti teljes ellenôrzés, a „konszolidált” állam-hatalom az a politikai mechanizmus, amely korlátozott forrá-sokra támaszkodva is biztosítja az áttörést az össznemzetifeladatok megoldásában” (A. Migranyan). Az adott körülmé-nyek között sokkal valószerûbbnek tûnik a következô forga-tókönyv: minden egyes esetben, mikor a hatalom megszemé-lyesítôje (demokratikus úton) cserélôdik, aktivizálódni fognakaz újraelosztási folyamatok, a „talaj” létérdekei pedig a „csú-cson lévôk” figyelme szempontjából a perifériára szorulnak.Ezt a viselkedést csak két tényezô korlátozhatja: az egyik anemzetbiztonság, a másik a társadalmi robbanás fenyegetése.

Gazdasági értelemben véve az új posztszovjet hatalomlegalább annyira abszolút újdonság, mint a korábbiak (azegyeduralom és a szovjethatalom) folytatása és önmegtagadá-sa. Vannak olyan vonásai, amelyek emlékeztetnek származá-sára. A mai hatalom nem állami vagyont képezô államosító-ként viselkedik, hanem olyan, sajátosan orosz privatizátorként,aki maga alakítja vagyonát profittermelô uradalmi birtokká.A nemzeti vagyont (s elsôsorban az erôforrásokat) a palotatulajdonának tekinti, így a totális, mindenre kiterjedô államegy palotabirtok (vagy udvari gazdaság) méretére zsugorodik.Érdekes, hogy V. O. Kljucsevszkij Nagy Péter utódainak ha-talmára a „palotaköztársaság” terminust használta. Megközelí-tése használható többek között a mai „kegyenc-hatalom” leírá-sánál is.

A felhalmozási folyamat során az orosz hatalom újra teretenged régi ösztöneinek és szokásainak – úgy viselkedik, mintegy hûbérúr, vagy egy nagy kereskedelmi vállalat irányítója.Hûbérbirtoka azonban sem földrajzi, sem pénzügyi-gazdaságiértelemben nem terjed ki az egész államra. Ennek eredménye-képpen a vagyon magántulajdon-jellege ellentmondásba kerüla hatalom totális jellegével. A palotabirtok határain kívül azirányítás a minimumra csökken – ami azt jelenti, hogy kimerülbizonyos elkerülhetetlen közéleti feladatok ellátásában. A



„gazdálkodás” e típusának sajátossága abban rejlik, hogy leg-fôbb vonásai az ideiglenesség és feltételesség. Pontosan ezért(bár rendelkezik a hûbérbirtok lehetôségeivel, amely az oroszhatalom természetébôl adódik) a szolgálóbirtok gazdálkodásá-hoz hasonlít, csak éppen ebben az esetben nem földrôl, hanemtulajdonról és erôforrásokról beszélünk, amelyekkel az államrendelkezik. A csúcshatalom lélektani hozzáállása a birtoklás-hoz aszerint változik, hogy tulajdonosi jogai mennyi idôre kor-látozódnak. Ezért az államiság eszméjét még csak nem is a hû-bérbirtok, hanem a szolgálóbirtok alapján közelíti meg. A „csú-cson lévôk” körében ez ki is alakította az ennek megfelelôhozzáállást.

Az utóbbi tizenöt évben Oroszországban hatalmon lévôvezetôk és csoportok megszokták, hogy az államra és polgá-raira úgy tekintsenek, mint idôleges tulajdonukra. Ez méginkább felébresztette rablóösztöneiket. A hatalom ilyen felépí-tését nevezhetjük földesúri köztársaságnak. Ma minden hatal-mi intézményt áthat a tulajdonosi szemlélet. Ráadásul az utób-bi években megfigyelhetô a hatalomhoz, mint öröklés útján ismegszerezhetô áruhoz való hozzáállás. Emlékeztetnék arra,hogy Oroszországban mindig is ez volt a tulajdonosi jogoklegelfogadottabb bizonyítéka. Egy ilyen világkép (és gazdál-kodás) keretei között minden „belsô kommunikációnak” sok-kal inkább egyéni (gazdasági), mint közéleti (a szó klasszikusértelmében vett politikai) jellege van. Az irányításban külö-nösen jelentôs szerephez jut a gazdálkodás elve: a közigazga-tás egyre jobban hasonlít a „palotagazdaság” egy bizonyos ki-jelölt területérôl való „betakarításhoz”. Ezzel összefüggésbenmegnövekednek a hatalom belsô ellentmondásai: eddig legin-kább mint hatalmi tulajdon létezett, ma pedig szakadásra, ametafizikus-hatalmi és a fizikai-tulajdoni elemek szétválasz-tására van ítélve. A kölcsönös összefonódás, az egység mégegyelôre fennáll, de a gazdasági, materiális elemek dominál-nak. Ráadásul nem az összhatalmi, hanem az egyéni-individu-ális „gyakorlati” érdekek gyôzedelmeskednek.

A mai hatalom úgy viselkedik, mint egy magánbirtokos,



egy gazdálkodó a maga szûk kis érdekeivel. A politikai elv ésa hatalmi szubsztancia elmosódása, „cseppfolyóssá válása”, abehódolás az anyagi javak 20. század végi –21. század elejihatalmának kiölték belôle az Orosz Föld Urának lelkületét.Emlékezzünk csak, milyen hevesen támadták II. Miklóst, ami-ért az 1897-es Összoroszországi népszámlálás kérdôívén eszavakkal határozta meg foglalkozását. Korszerûtlenséggel éstúlzott hatalmi ambíciókkal vádolták. Pedig ô még csakugyanÚrnak érezte magát (a terület és a rajta lakó nép gazdájának),s Oroszországban épp ez jelenti a normát, az állam rendes hoz-zállását. Ha az Úr ügyeskedô uracskává változik, ez az ország-ra nézve különösen veszélyes. A tulajdonosi szellem elnyomjaa hatalmi elvet, s felborul hatalmi és az anyagi-tárgyiasultszubsztanciák stratégiai egyensúlya. Ennek eredményeképpena hatalom többé már nem játssza a társadalmi moderátor sze-repét, nem látja el integráló és mobilizáló funkcióját, hanemsaját hasznát keresi. A magánérdek eluralkodása a hatalmiszférában azzal fenyeget, hogy a „csúcson” zajló állandó osz-tozkodás, az anyagi javak, a rendelkezésre álló erôforrások fo-lyamatos újraelosztása visszavonhatatlanul kontrollálhatatlan-ná válik. Ily módon a teljes gazdasági tevékenység kimerülheta „rablásban”. Emellett elvész a nép szükségleteire valameny-nyire is tekintettel lévô állam eszméje.

S végül még egy dolgot meg kell említenünk. A „kegyenc-hatalom” és vele kapcsolatban álló felsô társadalmi réteg jólétea kereskedelemre épül, mégpedig a külkereskedelemre, ami azerôforrások kizsákmányolásán alapul. Itt a fôszereplôk nemazok, akik termelnek, hanem akik eladják az árut. Nem vélet-len, hogy a – hivatalnokok örökbirtokává alakult – állami be-vétel fô forrása „a nyersanyagok világpiaci áremelkedése nyo-mán lendületesen növekedô export”.37 A „csúcson lévôk” maszó szerint a „Rubljovka civilizációját” képviselik (hiszen ezta „rubel” szóból képezzük. E logika keretein belül lényegtelen,


37 Inozemcev V.: Az „államosított” gazdaság magánadósságai. (Csaszt-nije dolgi „ogoszudarsztvlennoj” ekonomiki). In: Profil, 2005. 29. sz. 38. o.


milyen pénznemben gondolkodunk. Bár, persze, a mai elitigen jellemzô tulajdonsága, hogy külföldi valutában számol).Érdekes módon e hivatalnokok „elôdei", a Nagy Péter utánikorban „csúcson lévôk”, a 18. századi „kegyenc-hatalom” ép-pen ilyen társulást képeztek. „A reformátor kemény akarataelérte, hogy ezek az emberek valamiféle illuzórikus „közösügy” érdekében egyesüljenek. Ám amikor I. Katalin szemé-lyében a hatalom fétise került a trónra, úgy érezték, végreönmaguk lehetnek... Meggyûlölték egymást, mint az egykoribarátok, és kereskedni kezdtek Oroszországgal, mintha csak asaját zsákmányuk volna. Semmilyen fontosabb ügyet nem le-hetett elintézni, ha az ember nem fizette le ôket, mindegyi-küknek szabott tarifái voltak, s feltétel volt, hogy ne tudódjonki a többiek felé, mennyi ütötte a markát. Méltó gyermekeivoltak az ôket felnevelô fiskális-rendôrállamnak, örököltékönkényét, a törvény és az egyén iránti megvetését, eltompulterkölcsi érzékét.”38

Ugyanakkor a kereskedelem „olaj-földgáz kultúrája” – azünnep, a „happening”, a fényûzô élet kultúrája, alapja az anya-gi „extrafelesleg”, a kisebbség túlfogyasztása és a többségnélkülözése. Errôl mostanában sokat írnak – ezért mindenkitud róla. Idézzük csak fel egy másik, múltba merült kultúra, apaloták és bárók kora-császárkori, „átmeneti” kultúrájánakmindennapjait: „Az elme szükségletei kihunytak a kegyek és avigasságok keresése közben… A feslett udvarban, melyet min-duntalan ünnepélyek szórakoztattak... Ez a csorda, „külfüldiekgyülevész hada”, pukkadásig tömte és ájultra vigadozta magátazon a pénzen, amit a népbôl sajtoltak ki... Míg az udvar párat-lan pompában él, a kincstárban – írták a követek – nincs egygaras sem, ezért nem fizetnek senkinek.”39 Ez nem véletlenegybeesés. A kereskedelmi, „rubel-függô” kultúra az ünnepkultúrája. Ez a nyelvben is tükrözôdik. B. A. Uszpenszkij meg-állapítása szerint az orosz „torzsesztvo” (ünnepély) szó kez-


38 Idézi: Kljucsevszkij V. O. Uo. 3. kötet 99. o.39 Id. Uo. 137. o.


detben kereskedelmet jelent, de késôbb, a görög nyelv hatásáraúj jelentést nyert: az össznépi ünnepséget kezdte jelölni. Mindaz akkori, 18. századi, mind a mai hatalom realizációja – a„csúcson lévôk” kultúrája összefügg a fényûzô (persze, nemössznépi) ünneppel, melyre a pénzt az elit zsákmányává tettOroszország, annak áruba bocsátása biztosítja.

Az orosz hatalom múltjának és jelenének vizsgálata után le-vonhatjuk a következtetést: ha az orosz hatalmi tradíciókraráhúzzuk a választásos modellt (akár annak mai, demokratikusváltozatát), ez a hatalom mutációját váltja ki. Az ilyen mutációeredménye (vagy köztes állapota, mely átmeneti, látens, eset-leg tartós) egy olyan jelenség, melyet „kegyenc-hatalomként”jellemezhetünk. Ez a hatalom gyenge, ingatag, befolyásolható,anyagias, magába zárkózó, távol állnak tôle a közös társadal-mi problémák, maga a társadalom, a „talaj ”, a nép. Ténylege-sen csak más kegyencekre támaszkodhat, ezért ô maga kezd elilyeneket kitermelni. Úgy tûnik, az egyeduralom komplexusá-val küzdô orosz hatalom természetéhez nem tud organikusanilleszkedni a választás elve, mely (formálisan, jogilag, vagygyakorlatilag) egy meghatározott idôre korlátozza a hatalombirtoklását. A hatalom birtokosában ideiglenes szerepe az adhoc helytartó, a kegyenc pszichológiai hozzáállását alakítottaki. Ezek az emberek, akik egy idôre „alkalomadtán” bekerül-tek a hatalomba, a hatalom körüli szférába, hajlamosak arra,hogy saját érdekeiket azonosítsák (pontosabban felcseréljék)az állam- és közérdekekkel. Az elit ennek megfelelô tipikusviselkedését a nép, a „talaj” tisztességtelennek („a hatalommegrontásának”) tekinti.

A választási elv és az ideiglenesség egyaránt a hatalomzavarát, „ad hoc” jellegét, „trónbitorlószerûségét” jelzik. El-lentmondanak az orosz hatalom természetének, mely feltéte-lezi a folyamatos átörökítést (a hatalom továbbadását a – szü-letés és halál természetes biológiai folyamatának megfelelôen– következô törvényes birtokosnak). Ugyanakkor a hatalom



természete, a csúcshatalom jellege folyamatosan ki van téve akülvilág hatásainak. A változó életfeltételek változtatásokat, akülsôségek, a megjelenítés technológiájának megújulását tesziszükségessé. Az élet arra kényszeríti a hatalmat, hogy „nyü-zsögjön”, és alkalmazkodjon az újabb és újabb léthelyzetekhez(mellesleg, a legtöbb orosz állampolgár így határozta megsaját életfilozófiáját). A „kegyenc-jelenség” a hatalom önreali-zációjának egy lehetôsége kritikus, válságos idôszakokban.Természetesen minden új történelmi helyzetben valami hozzá-adódik ehhez a modellhez, ami alakít rajta. A „kegyenc” a mo-narchiában és a köztársaságban két egymástól teljesen eltérômegvalósulása.

Az orosz hatalom számára a monarchia jelentette az egyet-len lehetôséget arra, hogy „ad hoc” jellegét kiküszöbölje –azáltal, hogy törvényesítette az átörökítés helyes, azaz dinasz-tikus rendjét. Amikor a csúcshatalom visszatért a dinasztikuslegitimációhoz, többé már nem érezte magát ideiglenesnek, snem viselkedett kegyencként, „részlegessége” megszûnt, ki-teljesedett. A lakosság többsége számára ez törvényességebizonyítéka volt. Ma a választási elv – az idôlegesség, az „adhoc” jelleg – a politikai játszma egyik megkerülhetetlen sza-bálya. Ez egy korlátozás, amit az orosz hatalom felvállalt,hogy megfeleljen a kor igényeinek, hogy kiléphessen a nagy-világba. De az, hogy az egészen új körülmények között a hata-lom „kegyencként” kezd viselkedni, és a társadalom ezt sem-milyen komolyan vehetô módon nem szankcionálja, arróltanúskodik, hogy a hatalom továbbra is orosz típusú, természe-te és a társadalomban betöltött helye nem változott. A mai „ke-gyenc-hatalom” felhasználja a legújabb nyugati technológiát,modernizálja magát, és magához ragadja nem csak a materiá-lis, hanem a szimbolikus javakat is – amilyen a nép szeretete,elismerése, támogatása. Ez biztosítja számára a túlélést, meg-jelenítôje számára pedig politikai befolyásának megôrzésétmég távozása után is. Az ilyen hatalom, míg a társadalom irá-nyában – alapjában véve – destruktív, saját érdekeit igen effek-tíven tudja képviselni.



A posztszovjet hatalom képlete

1. Mit mondhat a hatalom a hatalomról? (A hatalom legitimációjának és átörökítésének megalapozása)

A történelem arról tanúskodik, hogy az orosz hatalom, a társa-dalmi tér ezen éltetô eleme, kifejezetten törékeny, labilisjelenség, amely különösen érzékenyen reagál a társadalmiingadozásokra és belsô „kilengésekre”. Úgy tûnik, a hatalom„kegyenccé” változását, az e téren jelentkezô rendetlenségetés zûrzavart sok tekintetben megmagyarázza a rendszernek,az átörökítés és az utódlás módjának megváltozása. Érthetô,hogy Kljucsevszkij „a csúcshatalom törvényszerû felállásá-nak kérdését” „az államrend régi és sarkalatos kérdésének”nevezte.

Nem mondhatjuk, hogy a hatalom jellege – a forradalomelôtti, a szovjet és a mai demokratikus idôkben – belsô stabili-tással rendelkezik. Az ebben a tekintetben látszólag leginkábbegyértelmû rendszer – az egyeduralom – példája azt mutatja: arend itt a rendezett zûrzavar volt. A hatalom folytonosan újra-értékelte saját legitimitásának alapjait, mivel érzékelte, hogyvan, amiben hiányos, más elemeire viszont a túlbiztosítás jel-lemzô. Válságos idôszakokban a csúcshatalom „felállásának”és továbbadásának bonyolult konstrukciói alakultak ki, mely-ben keveredtek a különbözô, a múltból kölcsönzött és a jelenáltal kikényszerített elemek. Az esetek nagy részében ezek amodellek biztosították az adott kormányzat tartósságát, de atovábbiakban felülvizsgálatot igényeltek. Minden új perióduslétrehozta a maga keverékét, amely a „régi rend” átdolgozott


elemeit (vagy ezek utánzatát) és aktuális „újdonságokat” tartal-mazott. A szovjet és a posztszovjet hatalom esetében még en-nél is feltételesebben beszélhetünk tartós tradíciókról. Lássuktehát, hogyan építi ki és fel magát az új orosz hatalom.

Az „önmeghatározás” folyamatában úgy viselkedik, mint-ha elôdeinek folytatása és örököse – s ugyanakkor ezek ellen-téte volna. Ez születése pillanatában látszott a legjobban. Azegykori szovjethatalom alkonyán, a nyolcvanas évek közepén,az akkori hatalmi konstrukció bebizonyította életképtelensé-gét, és gyakorlatilag összeomlott. Kívülrôl nézve ez meglehe-tôsen nyilvánvalónak, sôt, természetesnek látszott – a hely-zetet az öregedô pártvezérek okozták, akik biológiai halálukpillanatáig ragaszkodtak hatalmukhoz. Úgy tûnt, a megoldásegyszerû: az „öregeknek”, akiknek „lejárt az idejük”, oda kéneengedniük a „fiatalokat” a hatalomhoz. Ám az ezt követô ese-mények megmutatták, hogy a helyzet jóval bonyolultabb volt.Valójában annak a rendszernek a biológiai öregedésérôl voltszó, amelyet öregek hoztak létre, s amely öregeket termelt ki –a társadalom egy új életciklusának kezdetérôl. Az idô múlása,a természetes folyamatok formálissá tették a legitimáció min-den formáját, egyet kivéve: ez a bojárokkal kötött „titkosegyezség”. Bár ennek is inkább csak szimbolikus jelentôségevolt. A vezér személyérôl mindig a „Rangtáblával” összhang-ban döntöttek, a leszolgált évek, s a párthierarchiában ennekmegfelelôen elfoglalt hely alapján (s ez valamelyest emlékez-tet a Kijevi Oroszország lineáris leszármazási rendjére). Így, apárt „születési listáján” elfoglalt helye révén lehetett fôtitkáraz orvosi értelemben „reménytelen állapotban lévô” Andro-povból, majd Csernyenkóból. Ôk hárman Brezsnyevvel diszk-reditálták a nép szemében a csúcshatalom „párton belüli újra-termelését”. Az új idôk megkövetelték a demokratikus legiti-máció aktualizálását.

Gorbacsov éppen ehhez folyamodott. Az államhatalmierôszak legitimációjának hiányát demokratikussal igyekezettkompenzálni. Miután a párton belül „kiválasztották”, Gorba-csov az „Országos Gyûléshez” fordult (mint egy olyan válasz-

A posztszovjet hatalom képlete 97


tás esetében, amely a Bojárok Dumája, a Legfelsôbb TitkosTanács vagy a Szenátus részvételével történt). A néptôl kapottmegerôsítés, az elnöki poszt lehetôvé tette számára, hogy a„részleges” (a Politbüro által korlátozott) hatalmat teljhata-lomra cserélje, és csökkentse a „palotán belüli zavaros idôk”veszélyét. Mindez a társadalmi élet demokratizálásának hátte-re elôtt zajlott, hiszen az „új egyeduralom” létrehozása megkí-vánta a nép felszabadítását. S mindezt a párt „Megváltó-demiur-goszának” megidézése kísérte: Leninnek kellett a vezér téved-hetetlenségét igazolnia. Ám a történelem nem hagyott elégidôt az utolsó fôtitkárnak új alapokon álló hatalma megerôsí-tésére, egy új, a kornak megfelelô „egyezményes” hatalmi konst-rukció kialakítására. A csúcshatalom helyzetének tisztázatlan-sága az egész rendszer összeomlásának egyik oka lett.

Gorbacsov, bár nem ezt akarta, de Jelcinnek kedvezett – ô hasz-nálta fel a fôtitkár leleményeit, ahogyan egykor II. Katalin ishasznára fordította az általa megbuktatott III. Péter örökségét.Gorbacsov újításai, szakítása a múlttal Jelcint is felszabadítot-ták a kötöttségek alól, és ô még tovább ment – az össznépiválasztásig. A hatalom megszerzésének választásos elve ma ademokratikus hatalom fundamentuma, legfôbb alapja. De nemaz egyetlen. A kilencvenes években a csúcshatalom (az elnökihatalom) valamiféle új, instabil és feltételes konstrukcióbanjelent meg. Ebben különösen nagy hangsúlyt kap a perszonáliselv: erôsen függ a hatalmat birtokló és képviselô személytôl.Ez az ember határozza meg a hatalom képét. A Jelcin általmegjelenített hatalom a demokratikus és az egyeduralmi elvekközött egyensúlyozott (s személyhez, nem párthoz kötôdött).A „jelcinizmus” virágkorában az „össznépi” („az egész oroszföld általi”) választás megerôsítette, alappal látta el annak akerületi elsô titkárnak az egyeduralmi igényeit, aki nem sze-rezhette meg a Szovjetuniót, de kikanyaríthatott belôle egynagy darabot – Oroszországot. Jelcin, aki a párton belül min-dig másodhegedûs volt, kiválasztottságát (leginkább saját ma-

A posztszovjet hatalom képlete98


ga számára) azzal támasztotta alá, hogy romba döntötte a pár-tot és a szovjet birodalmat. Éppen a rombolás küldetésénekvégrehajtása, egy „ellen-teremtô” szerepének eljátszása (an-nak idején Lenin is ebben a szerepben tûnt fel) tette lehetôvé e„népi cárnak” megszerezni és megtartani a hatalmat a „demok-rácia gyôzelmének korában”.

Jelcin, miközben lerombolta az országot és az addigi éle-tet, megalkotta, megteremtette az új hatalmat. Az új orosz ha-talom teremtôje után, már a készbe ült bele a végrehajtó, a fel-használó, aki azonban olyan simán helyezkedett bele a régihatalmi formákba, ahogyan az öntôformát tölti ki az olvadtfém – s ez is egyfajta tehetség. Figyelemre méltó, hogy Orosz-országban a hatalomra kerülô emberek alkotóerejét teljes egé-szében felôrli, feléli maga a hatalom. A társadalom, a társadal-mi programok számára semmit nem ôriznek meg magukból.Az emberi önmegvalósításra (az ember nevében és az emberjavára) semmi sem jut a hatalom embereinek személyiségébôl.A kivételek, s ez fontos, mindig a „kifejlett hatalmi rendsze-rek” megerôsödésének idôszakára esnek, mint a három utolsócár uralkodása, a „brezsnyevizmus”, vagy az „ellentmondá-sos” (azaz túl sok áldozatot követelô, s a személyiséget lábbaltipró) sztálini társadalmi alkotómunka. (Egyébiránt, Nagy Pé-ter mûve hasonló ellentmondásokkal terhes.)

A hatalomalkotás folyamata több fázison ment keresztül, smindegyik fázis más, rá jellemzô módszert választott hatalmamegszilárdításához. Amikor még éppencsak hatalomra került(kihasználva a nép bizalmát, amelyet az nem annyira a demok-ráciába, inkább magába a hatalomba vetett), az új, demokra-tikus Oroszország elnöke egy olyan modell építésébe fogott,amely látszólag teljes ellentétben áll a demokrácia eszméjével:ez a nép által felkent uralkodó. A demokratikus elvet arra hasz-nálta, hogy alapot szolgáltasson egyeduralmi törekvéseihez –tehát a demokratikus elv funkcionális, alárendelt szerepet ka-pott a hatalmi legitimáció rendszerében. Egy áldinasztikusleszármazási rendszer konstruálása – amely nélkül, valódi di-nasztia vagy az azt helyettesítô párt híján egyeduralom nem



lehet meg – szükségessé tette, hogy az orosz hatalom történel-mi múltja felé forduljon.

A bolsevik hatalmat gyakorlatilag trónbitorlónak kiáltottákki, a demokratikus pedig egyenesen a monarchiával hozta ma-gát kapcsolatba (persze nem formálisan-jogilag, csak szimbo-likusan). Az az ember, aki megsemmisítette az egyeduralko-dók és az egyeduralom utolsó menedékét – az Ipatyev-házat –,valójában kezdeményezte a Romanovok rehabilitációját, a cárimúlttal való kiegyezést, a „fehér eszme” és az emigráció ro-manticizálását. Ebben a tekintetben sokkal természetesebbenfest Putyin egy olyan vezetô szerepében, kinek személyéhez aszovjet múlt visszatérése köthetô. (Amúgy az orosz hatalomraegyáltalán nem érvényes az „ami volt, elmúlt” szemlélet, nincsolyan emlék, amit ne tudna felidézni és felhasználni. Így a ha-talom lezárja a leszármazásos legitimáció által leírt ívet, amelya cárokkal veszi kezdetét, és a fôtitkárokon keresztül az elnö-kökig ér.)

Az, hogy Jelcin nem elégedett meg a régi Oroszországgal,a dinasztiával és a monarchiával való szimbolikus kapcsolat-tal, hanem megpróbálta formálisan is megszerezni a monarchastátuszát40, nagyon is illik szellemiségéhez. Csak neki juthatotteszébe ez a bomlott, az átlagos, normális ember nézôpontjábólmegvalósíthatatlannak látszó gondolat. A logika, amit tükröz,teljesen világos és érthetô. Nem sikerült a kommunistáknál(ott, amikor megpróbált a csúcsra jutni, kiközösítették), nemjött össze a demokratákkal (itt ugyan elsô lett, de mégis csak„közülük egy”) – talán II. Boriszként sikerrel jár. A „demok-ratikus” Uralkodó az orosz egyháznak is esélyt adott – nem azegyház kedvéért, hanem a hatalom nevében.

A vallás felvétele a hatalmi legitimáció eszköztárába „Is-ten kegyelmébôl való”, tradicionális jelleget kölcsönöz a mo-dern hatalomnak. Ugyanakkor megszakítja a folytonosságot a


40 Lásd errôl: „Ekszpertyiza” kerekasztalbeszélgetés: „A peresztrojka atranszformáció kontextusában” (Kruglij sztol „Expertyiza” „Peresztrojka vtranszformacionnom kontyekszte”. Moszkva, Gorbacsov-Fond, 2005. 12. o.


szovjet rendszerrel: a bolsevikok diszkreditálták az evilágimegváltás eszméjét, kézenfekvô volt hát a visszatérés a vallá-sos megváltás eszméjéhez. A pravoszláv egyházzal – a biroda-lom és a tradíció szimbólumával – való összefonódás a hatal-mat a megváltás eszközének szimbolikus jelentésével látja el.Ez a konstrukció egyáltalán nem paródiája a múltnak, s nem ahatalom (és a nép) valódi keresztényi szellemiségének újjá-élesztése, hanem a kereszténység utáni jelenkor képzôdménye.Ám a hatalmi modell kifejezett deszekularizációja (pontosab-ban, deracionalizációja) újból mitizálja a csúcshatalmat és azáltala alkotott politikai rendszert, s még „mágikus” jegyekkelis felruházza. El kell ismerni, hogy az elnöki hatalom e „szak-rális-mágikus” transzformációja megfelel azoknak a sajátossá-goknak, amelyek a lakosság hatalomfelfogását jellemzik.

A jelcini „választott egyeduralom” nagy pillanata, amely acári család maradványainak újratemetésével esett egybe, vá-ratlanul II. Borisz monarchista illúzióinak végét hozta el. Az újorosz hatalom megteremtôjén kifogott a természet. Viselkedé-se gyakran nem felelt meg az egyeduralkodó iránt támasztottelvárásoknak41, késôbb azonban egészségi állapota tette errealkalmatlanná. A betegség arra kényszerítette Jelcint, hogyfeladja hatalmát. Az 1996-os választásokon már „egyezkedô”arcát mutatta. Válaszul erre, megnövekedett az „arisztokrácia-ellenes” hangulat és a csúcshatalommal szembeni kritika. A né-pi támogatás energiájának elvesztése kiélezte a helyzetet, ésarra késztette a hatalmat, hogy magába zárkózzon (a Kreml-ben, vagy a Moszkva környéki rezidencián). Összehangolt


41 Ebben Jelcin Hruscsovra hasonlított, aki „gyakori nyilvános fellépé-seivel, beszédeivel és a külföldi tudósítóknak esetenként ittasan adott nyi-latkozataival nem csak saját személyes presztízsét játszotta el a nép köré-ben, de a Hatalom tekintélyét is. Hruscsov szerepléseit kezdték kinevetni,egyre kevésbé vették ôt komolyan.” (M. Heller, A. Nekrics: Utópia a hata-lomban. (Utopija u vlasztyi.) Moszkva, 2000, 608. o. A „rang” követelmé-nyeitôl való látványos eltérés révén az ország más vezetôi is diszkreditáltákmagukat: pl. I. ál-Dimitrij vagy III. Péter.


bürokratikus gépezet híján csak környezetében (barátok, bizal-masok körében) találhatott támogatásra. S ez volt az a körül-mény, amely véglegesen megfosztotta hitelétôl a nép szemé-ben. Hogy elkerüljék a „zûrzavart a palotában”, és a fenyegetô„forradalmi rendkívüli választásokat”, a hatalom – nyugatimércével – antidemokratikus megoldást választott: elkezdtékkeresni az utódot. Ez a – nem éppen korszerû, de nagyon isidôszerû – akció, amely rövid távon helyreállította legitimá-cióját, megmentette a hatalmat – de megtestesítôjét már nem.

A hatalom „putyinizációja” nem érvénytelenítette azt akonstrukciót, amelyet az még a jelcini idôkben vett fel. A népértelmezésében különös jelentôségre tett szert a hatalomátadásprocedúrája. Ebben a szovjet és az egyeduralmi példa szinté-zisre jutott a jelen demokratikus gyakorlatával. A hatalom to-vábbadásának (az irányításra már képtelen vezér kezébôl azörökösébe) „utódfelmutatásos” módja megelôzte az „aktív vá-lasztást”. A kulisszák mögött Jelcin bohócbukfencekkel tarkí-tott drámát játszott (ilyen bukfenc volt például a miniszterekcserélgetése), amely valami tragédiaszerûbe torkollott. 1999.december 31-i televíziós beszéde egyszerre volt végrendelet ésnyilvános gyónás. Akkor Borisz Nyikolajevics még egyszerutoljára megcsillogtatta csalhatatlan hatalmi ösztönét. Gyóná-sával belépett a nép elôtt vezeklôk sorába, akik ezzel „önkezükáltal” megtisztultak a nagy uralkodók minden bûnétôl.

Az orosz életben (s a politikaiban is) a gyónás aktusa,melyben a (szóbeli, szó általi) megnyilatkozás révén szabadulmeg az ember bûneitôl, egyébként is fontos szerepet játszik.A cárok nyilvános gyónásának azonban szimbolikus jelentô-sége van. Az orosz hatalom legjelentôsebb megtestesítôi folya-modtak egykor a gyónáshoz – így békült meg velük a nép. Ret-tegett Iván az opricsnyina áldozataiért, Sztálin a háborús vesz-teség miatt gyakorolt bûnbánatot. (Utóbbi híres gyôzelmi po-hárköszöntôje, amelyet a szenvedéseit kitartással viselô orosznépre mondott, ezt a jelentést hordozta.) Hruscsov Sztálin hi-báiért. A közelmúltban Jelcin véste így bele magát a nép emlé-kezetébe. Mellesleg, az ô gyónása, melyben elkövetett hibáit



tárja fel, lényegében Leninéhez hasonló. Hiszen az orosz 20.század alapító atyja a X. kongresszuson, 1921-ben szinténbûnbánatot gyakorolt, a párt, tehát a nép színe elôtt. Meglehe-tôsen világos, milyen politikai értelmet hordoz ez az aktus: „haa vezér elismeri hibáját, ezzel a hiba meg nem történtté válik,a vezér pedig tévedhetetlen marad”42. Vagyis a gyónással a ha-talom embere nem annyira beismeri, mint inkább „leveti ma-gáról” bûnét. A meggyónt hibák kijavítását pedig utódjára bíz-za: Lenin – gyakorlatilag – Sztálinra, Jelcin Putyinra.

Jelcin bevezette az új orosz hatalom továbbadásának azt amódját, amely során az „uralkodó” személyes szándéka és ki-nevezése dönt az utódról. Ez a régi ötlet, amely modern körül-mények között eddig csak egyszer valósult meg, (emlékezze-nek Nagy Péter elképzelésére, Sztálin utódállítási kísérleteire,vagy Brezsnyev eljárására a „koronaherceg” Csernyenkóval) aposztszovjet hatalmat kvázi-örökléses jelleggel ruházza fel.Megint csak a rangsor szerinti öröklési mód egy újabb válto-zatával van dolgunk: a ragsort a hivatalban lévô elnök szabjameg, a nyilvános népi jóváhagyás (vagyis a választás) pedigtörvényes keretet biztosít az utód „trónra léptetéséhez”. A ha-talomátadás módja által maga a szabad választás elve torzul,melynek az elnökválasztási kampány, a jelöltek vetélkedésesorán kellene érvényesülnie. Ám az eljárás megfelel az évszá-zadok alatt kimunkált orosz tradícióknak. S meg is erôsíti:orosz körülmények között az államhatalmi erôszak legitimá-ciójának hiányát a demokratikussal pótolják – és nem fordítva.

A mai demokratikus hatalom (s ez nem furcsa vagy természet-ellenes, hanem teljesen törvényszerû) az általánosan választott(népi) monarchia és egyezményes (a vezetô rétegekkel kötötttitkos megállapodás értelmében korlátozott) egyeduralom.Épp e két „relatív elem”, „következetlenség” határozzák megarculatát. Az egyeduralomnak, s annak korporatív-bürokrati-


42 Heller M., Nyekrics A. Uo. 109. o.


kus alapjainak megerôsödésével ez a bonyolult konstrukciónémileg leegyszerûsödik. A hatalom igyekszik formálissá,tisztán szimbolikussá tenni mind az „oligarchia”, mind a de-mokrácia elveit, melyekre támaszkodik. Miközben megpróbálmegszabadulni azoktól a kötöttségektôl, amelyek ezekbôl fa-kadnak, bevezeti önmaga újratermelésének egyetlen természe-tes módját: ez a hatalomtól való hatalom „generikus”, „dinasz-tikus”. Ez lényegében nem igényel jogi definíciót – ennekköszönhetôen képes a csúcshatalom mintegy a törvényen kívül(pontosabban – felette) létezni. S ebbéli törekvésében egyéb-ként a nép is támogatja. A hatalom evolúciója olyan formákatprodukál, amelyek ránézésre a szovjet mintákra emlékeztet-nek. Sok, az utóbbi idôben igen népszerûvé vált szakértôi ér-tékelés valójában nem más, mint reakció a hatalom külsôd-leges transzformációjára, mely az oligarchikus rendszerbôl akorporatív-bürokratikusba, a „posztszovjet brezsnyevizmus-ba” vezetett.43 Ám a hatalom belsô átalakulását (vagy akár atranszformáció vektorát) lehetetlen ezekkel a képletekkel érzé-keltetni.

A csúcshatalom, vagyis az elnöki hatalom több különbözô,szélsôségesen ellentmondásos elven alapul, s ez instabillá ésmegkérdôjelezhetôvé teszi. A demokratikus szervezôdés elve,mely formális alapját képezi az elnöki hatalomnak, nem teszilehetôvé, hogy a különbözô eredetû elveket teljesen asszimi-lálja, és bekebelezze azt, ami akadályozza megszokott, hagyo-mányos megvalósulását. Ez különösen nyitott helyzetet hozlétre számára, az önmegvalósítás számos lehetséges variáció-jával. Éppen ezt mutatja a két elsô elnök példája, s ezért érté-keli ôket a lakosság nagy része tökéletesen ellentétes módon.

Ismétlem, a mai demokratikus választások a már kijelölturalkodó népi kikiáltásának (tehát megerôsítésének, a trón idô-


43 Sevcova L.: Hogyan vallott kudarcot Oroszország a demokráciával?A politikai visszarendezôdés logikája (Kak Rosszija nye szpravilasz szdemokratyiej: logika polityicseszkogo otkata.). In:Pro et Contra. 2004. 8.kötet 3. szám 50–52, 53. o.


leges elfoglalásához való hozzájárulásnak) aktusává transzfor-málódtak. A hatalmon lévô személyek váltakozását most márnem a születési sorban elfoglalt helyük határozza meg, s nemis a („mesztnyicsesztvóra” hasonlító) nómenkletúrán belüliszámítások, hanem a véletlen – a hivatalban lévô uralkodószándéka, amit az elit csoportjaival kötött megállapodás („al-ku”) szentesít. Ez esetleges jelleget ad magának a hatalomnak,a trónbitorlás színezetét, s ez lehetôséget ad arra, hogy bármi-kor felülvizsgálják „a sorrend helyességét”. Bizonyság erre aza momentum, hogy Putyin idejében a demokratikus hatalom„alapító atyját” gyakorlatilag trónbitorlónak titulálták, s látvá-nyosan elhatárolódtak a jelcini örökségtôl. A csúcshatalomkorlátozott voltának, gyengeségének kompenzálására szolgálóeszközök a bürokrácia megerôsítése, a hatalmi szféra feltöltése„saját emberekkel” (egy soron következô hatalomváltás eseténPutyin „militokráciája” ugyanúgy a múlté lesz, mint egykorJelcin „oligarchikus rendszere”), népi image kialakítása (hogya nép magáénak érezze) és népi felhatalmazás megszerzése.

Ismét felmerül az igény a hatalom szakralizálására, az is-teni felszentelést pótló népi választásra, csakúgy, mint egy ki-választott fellépésére. Utóbbit az „igazi uralkodó” szerepe ille-ti (aki az egyetlen lehetséges, „felülrôl hitelesített” – nem vé-letlen, hogy a választás során nincs alternatív jelölt), a hatalomés a nép egységét kell szimbolizálnia. Ebben az összefüggés-ben már érthetônek látszanak a jelenlegi hatalomnak a 17. sz.elejére tett utalásai, amikor, a Romanov-kor kezdetén, a „vá-lasztásos monarchiában” a cár a nép, „az egész föld” kreatúrá-jának tûnt, akit az isteni akarat vezérel. S azok az utalások is,melyek a demokratikus Oroszország kezdetéhez vezetnek:június 12. – bizonyíték a korszerûségre, s az orosz néphatalomújjászületésére (természetesen nemesebb formában).

A mai hatalom legfôbb ellentmondása minden bizonnyalabban áll, hogy a „talajtól” teljesen elszakadva, „felfelé” és„nyugat felé” orientálódva, mégis a „gyökerekre” kell folya-matosan mutogatnia, megfelelni a „népi” hatalom kritériumai-nak. Ez az orosz hatalomnak állandó problémát okoz, amely



valószínûleg kettôs természetével magyarázható. Számára so-ha nem volt elegendô a belsô, „gyökerek” általi legitimáció,„külsôre” is szüksége volt. A moszkvai fejedelmek-cárok ha-talma magában hordozta legitimációját (örökbirtokuk volt,melyet a Rurikok ôsei hagytak rájuk), de ugyanakkor külsô,magasabb legitimációra is igényt tartott – ennek forrása voltelôször a mongol „cár”, majd a bizánci, sôt római „gyöke-rek”.44 A pétervári monarchia az európai hatalmi és ideológiaszférához való kötôdésébôl élt, a 19. században pedig inasza-kadtáig igyekezett megszerezni a vezetô szerepet Európában,irányítani az európai ügyeket.

A szovjethatalom hajnalán a legitimáció „külsô vonala” –melyet Marx, az internacionalizmus és a világforradalomképviselt – sokkal fontosabb volt a belsô beágyazottságnál. Azérett szovjethatalmat a nemzetközi szocialista mozgalombanjátszott vezetô szerepe, s a harmadik világban érvényesülômoszkvai befolyás erôsítette. Bár az „államszocializmus”megerôsödésével a Szovjetunióban valóságos izolációs kul-túra jött létre a politikában és a gazdaságban (az izolacioniz-mus egyébként is jellemzi nemzetünk politikai kultúráját), szá-mos kutató szerint a szovjet történelem „értelmezhetô úgy,mint folyamatos, ám nem túl sikeres kísérlet” az ebbôl valókitörésre. Már a brezsnyevi idôkben formálódni kezdett aszándék, hogy „csatlakozzunk Európához”, készülôdni kezdetta westernizáció újabb hulláma.

A mai hatalom, melyet az „európaiság” öröklött komp-lexusa terhel, rögeszmésen Nyugatra igyekszik, egy kívánnalenni a nyolc „legnyugatibb” ország sorában, bennfentes a ki-választottak között. Abban, ahogy a hatalom „legitimitáski-


44 Lásd errôl: Pivovarov Ju. Sz. : A reform elôtti Oroszország politikaikultúrája (Polityicseszkaja kultura poreformennoj Rosszii.) Moszkva, 1994,43–54. o. A császári hatalom legitimitásának európai aspektusáról (Ojevropejszkom aszpektye legitimnosztyi imperatorszkoj vlasztyi) lásd:Pivovarov Ju. Sz., Furszov A. I.: II. Katalin. Az egyeduralom és az oroszhatalom. (Jekatyerina II, Szamogyerzsavije i russzkaja vlaszty) In: RIZS, 1.kötet 4. sz. (ôsz) 1998. 233–236.


egészítést” keres önmaga számára, összetett, kettôs identitásanyilvánul meg, amely különben is eléggé jellemzô az oroszok-ra. Ahogyan G. G. Diligenszkij megjegyezte: „Megállapíthat-juk, hogy a „másik”, mindenekelôtt a nyugati világ sajátos fo-gadtatása (hasonlóképpen a keleti világ – Bizánc és az AranyHorda – egykori fogadtatásához) természetes strukturális ele-me a nemzeti tudatnak, az orosz nép identitásának. Lehetsé-ges, hogy ebben a tekintetben az oroszok különböznek aNyugat és a Kelet „teljességtudattal” rendelkezô népeitôl, me-lyek anélkül dolgozták ki saját identitásukat, hogy „másokra”különösebben tekintettel lettek volna.

Oroszország, amely elszántan igyekszik elsajátítani a nyu-gati tapasztalatokat, miközben magába szívja és feldolgozzaazokat, ugyanakkor át is alakítja valami ellentétessé (vagy leg-alábbis valami nagyon különbözôvé). Ennek eredményekép-pen az elsajátított „idegen” tudás az „eredeti orosz” részt erô-síti.45 A mi hatalmunk számára az ilyen sajátos eredménnyeljáró önidentifikáció különös jelentôséggel bír. Rá van szorulvaa külföldi tapasztalatokra, eltérô politikai modellek, a mai korkívánalmainak megfelelô kommunikációs, PR, üzleti stb. tech-nológiák elsajátítására. Ezek új kontextusba helyezik a hatal-mat, korszerû formát kölcsönöznek neki, de lényegén nem vál-toztatnak. Ellenkezôleg: lehetôvé teszik túlélését, alkalmazko-dását az új létfeltételekhez, játékszabályokhoz.


45 B. A. Uszpenszkij a következôket írta errôl: az idegen kulturális mo-dellek orosz talajra hullva rendszerint „teljesen eltérô tartalmat kapnak,amely nem hasonlít sem az elsajátított kultúrára, amely a modellt adta, sema recipiens kultúrájára. Az eredmény – éppen az idegen kulturális orientá-ció segíti elô az orosz kultúra sajátos fejlôdését.” Az orosz értelmiség, mintaz orosz kultúra specifikus jelensége. (Russzkaja intyelligencija kak szpe-cificseszkij fenomen russzkoj kulturi). In: Etûdök az orosz történelemrôl.(Etyudi o russzkoj isztorii) Szentpétervár, 2002. 397. o. Ami a hatalmat ille-ti, éppen az idegen anyag elsajátítása, a modern összhatást keltô nyugatitechnológia, fogyasztói minták, koncepciók befogadása teszi számára lehe-tôvé, hogy természetével összhangban létezzen, s az évszázadok során mintorosz hatalom valósítsa meg önmagát.


Elérkeztünk elôzetes következtetésünkhöz. Az orosz hatalomhosszú története során konstrukciók, szervezôdési sémák,technológiák egész arzenálját gyûjtötte össze – köztük önma-ga idôbeli átmentésének képességét. Szükség esetén elôveszi,felújítja ôket, korábban ismeretlen kombinációkat hoz létre.A hatalom-újratermelés modelljei néha nagyon ismerôsek, né-ha pedig meglepôen újszerûek. Az esetek többségében már fel-használt, kipróbált (bár talán elfelejtett vagy félretett) elemek-bôl összerakott mintázatot alkot.

A hatalomátmentés jellege sokat elmond magáról az oroszhatalomról. Önrealizációja magában hordozza korlátozott vol-tának meghaladását, megszabadulását egyéb társadalmi erôkbefolyásától, a részleges hatalomtól a teljhatalom felé haladást– az egyeduralmi norma megvalósítását. Hiszen hát a mi hatal-munk (és a mi társadalmunk) számára éppen az egyeduraloma norma. Nem véletlen, hogy a hatalomátörökítés konstruk-cióinak sorában újra és újra felmerül a mindig kissé átszabott„dinasztikus”, patrimoniális elv, a hatalom megerôsítése pedigmindig az államhatalom hatalmi legitimációja (a hatalomtólkapott hatalom) megerôsödésével függ össze. S az sem vélet-len, hogy a hatalom-újratermelésnek szüksége van a szakrálisalapok aktualizálására (az orosz hatalom mindig apostol vagyvallásalapító), a hatalmat a „talajjal” összekötô „gyökerek”kultuszára, mely nem csak összeköt, de egyúttal külsô dimen-zióba helyezi a hatalmat.

2. Még egyszer a hatalom pártjáról

N. M. Druzsinyin valamikor megjegyezte, hogy a 19. századelején „az orosz egyeduralom megpróbálta létrehozni a mo-narchia egy új képletét, amely jogilag ugyan korlátozza azabszolutizmust, a gyakorlatban azonban megôrzi az uralkodóteljhatalmát”. Az ismert történész e gondolatából kiindulva,ma elmondhatjuk: a 21. század elején az orosz demokráciamegpróbálja létrehozni a monarchia egy új képletét, amely



jogilag ugyan korlátozza az abszolutizmust, a gyakorlatbanazonban megôrzi az elnök teljhatalmát.

Most persze felmerül a kérdés: hogy lehet „egy laponemlíteni” az „orosz demokráciát”, a „monarchiát”, az „abszo-lutizmust” és az „elnököt”? Úgy gondolom, Oroszországbanlehet. Persze, biztosan nem csak itt nálunk. A 20. század tör-ténelmi tapasztalata azt mutatja, sok politikai-jogi fogalom éskategória elvesztette hagyományos jelentését. Például a „de-mokrácia”, melyet korábban elsôsorban ebben az értelembenhasználtak: „valami, ami ellentétes az „abszolutisztikus-mo-narchikussal”. Az elmúlt évszázad bebizonyította, hogy e kettôkiválóan együtt tud élni. Vagy itt van az uralkodó és az elnökfogalma. Jelentésüket a múltban szintén ellentétesnek tartot-tuk. Ma már tudjuk, hogy létezik abszolutisztikus-monarchi-kus elnöki hatalom, s vannak kimondottan demokratikus ural-kodók.

Valójában bizonyos értelemben a hatalmi szervezôdésnekcsak két „ideáltípusa” létezik: a „monarchia” és a „poliarchia”.Vagyis, az egyetlen „személyben” (intézményben) összponto-suló hatalom, és a csoportosított, különbözô intézmények kö-zött megoszló hatalom. A mi hazánkban, annak ellenére, hogyaz elmúlt száz évben háromszor változott a politikai rendszer,megmaradt a (ideális-tipikus értelemben) monarchikus hata-lom. E tézis alátámasztására felhasználhatjuk a mai hatalompártjának történetét. Ebben – akár egy vízcseppben – tükrözô-dik az orosz „kratosz” története.

A hatalom pártja „idézet” lett a jelenkori politikát alakító„textusból”. E jelenség meghatározó eleme a hatalom, termé-szetét nem párt-jellege, hanem hatalom-jellege adja. Az oroszhatalom sajátosságának megfelelôen a hatalom körüli struk-túrák létrehozzák a hatalom pártjait. Ezek feltétlenül szüksé-gesek a hatalom társadalmon belüli önrealizációjához. Más-képpen fogalmazva, ahhoz, hogy a társadalmat ellenôrzése alávonja. A mai kutatók az orosz kultúra meghatározására a „ha-talomcentrikus” kifejezést használják, s a hatalmat, ha nem isegyetlen, de domináns szereplônek tartják az orosz történe-



lemben.46 Abban az értelemben, hogy a többiek, mint szubjek-tumok, elveszítették energiájukat. Ilyen körülmények között apolitikai játéktér fôszereplôjévé a hatalom válik. Ebben a mi-nôségében semmire és senkire nincs szüksége.

Ami a „pártot” illeti, az, mint ismeretes, az európai poli-tikai fejlôdés terméke, s maga a fogalom a latin „pars” (rész)szóból ered. Ám, ha ez így van, az említett kifejezés oroszul(nem csak nyelvi, hanem társadalmi-politikai értelemben is) –önellentmondás. Az orosz rendszerben nem létezhet „a hata-lom pártja”. Hiszen a hatalom – minden. Ugyanakkor bizo-nyos történelmi periódusokban az orosz hatalom kénytelenolyan játszmákban részt venni, melyek által – bár csak idôle-gesen, bár csak kényszerûségbôl – hasonlatossá válik a meg-szokott európai hatalomhoz. De ne hagyjuk magunkat félreve-zetni, ez csak külsô hasonlóság. Lényege szerint a hatalomorosz marad, tehát (intenciója szerint) totális és mindent magá-ba foglaló. Az átalakulások rendszerint akkor mennek végbe,amikor az orosz hatalom forrásai egy idôre kiapadni látszanak.S ekkor a hatalom – s megint csak idôlegesen – kénytelen más,önmagánál sokkal gyengébb, talán még nem is egészen kiala-kult játékosokat is pályára engedni. Ebben a helyzetben hozzalétre a társadalomban a hatalom pártját.

Így volt ez 1906-ban, amikor az orosz hatalom legtartó-sabb és legtökéletesebb formája, az egyeduralom, kénytelenvolt beletörôdni a (korlátozott hatáskörû) parlament létrehozá-sába. Így volt 1993-ban is, amikor, a 20. században másodszor,az orosz hatalom alkotmányt és parlamentet ajándékoz a nép-nek. És újra hozzákezd a hatalom pártjának szervezéséhez. Sazóta, már egy teljes évtizede, a hatalom csakis ezzel foglal-kozik. A Duma minden egyes újabb összehívása – a hatalomegy új pártja. Ez lett a hatalom érdekérvényesítési módszere.

Elôször úgy tûnt, ezek a visszavonuló hatalom csatái,amelyek megelôzik a haderô átcsoportosítását az utolsó táma-


46 Lásd: Pivovarov Ju. Sz., Furszov A. I.: Az orosz Rendszer (Russz-kaja Szisztyema), In: Polityicseszkaja nauka, Moszkva, 1997. 2, 3. szám


dáshoz, az elvesztett állások visszafoglalásához. „Oroszországválasztása”, „Otthonunk, Oroszország”, „Egység” – íme a ha-talom oroszországi pártjainak korántsem teljes listája (s meg-említendô, hogy a „hatalmi” komponens sok más pártban is je-len volt). Ám ezek nem bizonyultak hatékony eszközöknek,komoly erôknek a politikai játéktér berendezésére. A kutatók ahatalmi pártok sikertelenségének okát mindezidáig a pártpoli-tikai dimenzióban keresték. Ugyanakkor a hatalom korábbipolitikai képzôdményeinek alacsony hatékonysága a hatalom,nem pedig a párt gyengeségével magyarázható. Az „EgységesOroszország” gyôzelmei a hatalom megerôsödésével függnekössze, a hatalom azon szándékával, hogy (Montesquieu-i érte-lemben vett) „megosztottságát” megszüntesse, összefogja ré-szeit, koncentrálódjon – és elfoglalja megszokott helyét: újra atársadalmi lét egyetlen forrása és legfôbb szereplôje legyen.

Ahhoz, hogy megértsük a hatalom pártjának természetét, a 20.század elejének orosz történelméhez kell fordulnunk. Akkori-ban gyakorlatilag két, egymással vetélkedô politikai projektjelent meg párhuzamosan: 1903-ban az új típusú párt terve,1905-ben pedig a hatalom pártjáé. Figyelemreméltó, hogy lét-rehozásukat az orosz hatalmat megtestesítô személyek kezde-ményezték: Lenin, aki az eljövendô hatalmat képviselte, ésII. Miklós (akkori) legközelebbi bizalmasa, D. F. Trepov.47

Ezek a tervek az oroszországi többpártrendszer születésénekidején jelentek meg, amikor Oroszországban még nem voltak


47 Errôl részletesebben lásd: Glebova I. I.: Az állam feladata – „létre-hozni a rend összetartó, konzervatív pártját” (II. Miklós és D. F. Trepovhivatalos levelezésébôl.) (Zadacsa goszudarsztva – „szozdanyije tvjordoszplocsonnoj konszervatyivnoj partyii porjadka. (Iz oficialnoj perepiszkiNyikolaja II. i D. F. Trepova)). In: Oroszország és a modern világ. (Rosszijai szovremennij mir). Moszkva, 2003. 3. szám (40). 180–197. o. Itt olvas-ható elôször nyomtatásban Trepovnak az uralkodóhoz írott levele (GA RF,543. fond 1. dosszié 645. ügyirat 10–12 lap.)


európai (vagyis klasszikus) értelemben vett pártok. Fényt de-rítenek az orosz hatalmi pártok származására, „genetikai kód-jára” és ebbôl következô történelmi szerepére.

A 20. század elején a hatalom pártjának terve kudarcbafulladt, s az új típusú párt terve lett a gyôztes. Oroszországhuszadik századi történelmének sajátossága abban áll, hogya tradicionális hatalom (az egyeduralom) bukása után azúj hatalom az új típusú párt közremûködésével alakult ki. Deez a párt, amint hatalomra került, többé már nem pártkéntlétezett (a „pars” értelmében véve), hanem teljes egészébenhatalmi szubsztanciává alakult át. Pártba „oltott” hatalom lettbelôle.

Száz évvel késôbb a hatalom pártjának gondolata meg-valósult (akárcsak sok más eszme az orosz történelemben,melyek egy évszázaddal megjelenésük után lettek realitássá).Nem egy, a hatalom megtartására vagy megszerzésére szol-gáló pártban öltött testet, hanem az új, posztszovjet hatalommegszilárdításának eszközében és túlélési tervében, az eredeti-tôl eltérô történelmi helyzetben. Ma a hatalom pártját gyakranaz SzKP új kiadásának nevezik (emlékeznek Csernomirgyin-nek, a szellemes politikai megjegyzések bajnokának szavaira:„Akármilyen pártot alapít az ember, a végén mindig az SzKPjön ki belôle!”) De ez egyáltalán nem igaz. Az SzKP ellen-ôrzése alatt tartotta és áthatotta a Szovjetunió társadalmi éle-tének teljes szövetét. Annak a rendszernek a rendszerképzôeleme volt, a totális hatalom alapja. Ha az „Egységes Oroszor-szágot” második SzKP-nak nevezzük, méltatlanul nagy jelen-tôséget tulajdonítunk neki.

Mindazonáltal a hatalom mai pártjának kötôdése a szovjetpolitikai tapasztalatokhoz folyamatos. Törvényszerû, hogy a„második nyilvános politika” semmit nem újított fel a 20. szá-zad elejének gyakorlatából – sem pártokat (társadalmi orientá-ció, a szervezôdés és az önfenntartás módja, ideológia alap-ján), sem az önálló ipari és vállalkozói mozgalmakat, sem ahatalomtól független társadalmi szervezeteket, szakszerveze-teket, egyesületeket. Ez érthetô is: mások voltak az emberek



(magasan képzett, kifinomult elit és gyakorlatilag írástudatlannép), a körülmények, lehetôségek (többek között a patrimo-niális monarchiának köszönhetôen), az eszközök (elsôsorban aszociális reformok, amelyek kiszélesítették vagy éppen meg-teremtették teljes társadalmi csoportok politikai mozgásterét).S ami a legfontosabb: a 20. század elejének nyilvános politi-kája valójában korlátozott volt, s az elitre korlátozódott. A „de-mokrácia” (mint tömeges részvétel) az évszázad folyamáncsak késôbb vált általánossá, késôbb történt, hogy a kisemberbekapcsolódott a politikába.

Épp a szovjethatalom volt az, amely Oroszországban atömegtársadalommal adekvát módon jött létre és mûködött. Eza hatalom felelt meg az orosz átlagember mentalitásának(melyet jól érzékelt és erôsített, lévén ennek a terméke), kol-lektivista, „elosztáscentrikus” ideáljainak, a társadalmi igazsá-gosságról alkotott elképzelésének. Az orosz politikai gyakor-latban egyedül e hatalomnak sikerült tömegpártot létrehoznia(s a nyolcvanas évek végén az SzKP a „régi” hatalom pártja-ként létezhetett tovább a többpártrendszerben), így tapaszta-latai a mai hatalom számára megkerülhetetlenek.

A hatalom pártja a 20. század végének – 21. század Oroszor-szágában nem egy rohamosztag, amely lerohanja a társadal-mat. Ez a párt a hatalom része, aktuális rendelkezéseinekvégrehajtója, az új léthelyzethez való alkalmazkodás eszköze.S végül, a hatalom népi legitimációjának eszköze is. S a pártez utóbbi szerepe külön értelmezést igényel. Az „átmenet” kö-rülményei között a hatalom kénytelen egyszerre ellátni nehe-zen összeegyeztethetô funkciókat: versenyben próbál választóitámogatást szerezni, ugyanakkor megpróbál szert tenni a társa-dalom feletti maximális ellenôrzésre. A hatalom e pártja kény-telen részt venni a választási küzdelemben. De a részvétel lé-nyegét nem lehet a nyugati homo politicus és az oroszországikutatók által ismert jelenségbôl, a polgárok érdekeinek megje-lenítésébôl levezetni. Hazánk mai politikai életében a hatalom



pártja a hatalom megbízottjának, „marketingesének” egyedül-álló szerepét játssza. Párt alakjában, az egymással versengôpártok rendszerében, a hatalmi párt egy olyan eszköz, amelyeta hatalom a választói rokonszenv és a domináns társadalmihelyzet elérésére használ fel. Ebben az értelemben a dolgokmásképp zajlanak, mint a nyugati politikai játszmában.

A megszilárdult orosz hatalom újra igényt tart arra, hogy ôlegyen a politikai folyamatok egyetlen kezdeményezôje ésregulátora. Célja elérése érdekében használja fel a hatalompártját (s rajta keresztül a lakosságot). A választásokon valószavazás, mint az orosz rendszeren belül az állampolgári rész-vétel legelterjedtebb formája, már nem annyira a politikaiirányvonal befolyásolásának módja, mint inkább a hatalomlegitimációjának, szimbolikus igazolásának módszere. Ezértolyan szembetûnô a kölcsönös kapcsolat a hatalom pártja általkapott választói támogatás és a hivatalban lévô elnöknek, minta hatalom megszemélyesítôjének választási esélyei között(utóbbi magának a hatalomnak a gyôzelemre való esélyétjelenti).

A hatalom oroszországi pártja demonstrálja részvételét:részt vesz, de nem küzd. Ez ugyanaz a stratégia, amelyet Vla-gyimir Putyin esetében alkalmaztak: a gyôztes stratégiája. Amiezt meghatározza, maga a párt jellege, mely a hatalom arra„delegált” része, hogy az oroszországi „képviseleti demokrá-cia” körülményei között a képviselet funkcióját ellássa. Ezérta hatalom pártjának nincs valódi pártkonkurenciája.

Az „Egységes Oroszország” választási küzdelmeinek sajá-tossága egy mélyebb értelmet is hordoz. A hatalom pártja – ahatalom alkalmazkodásának formája a nyilvános politizáláskorában. A hatalom Oroszországban hagyományosan rejtett –ez azt jelenti, hogy ôrzi „titkát”, mely legfôbb ismérve, legfon-tosabb dimenziója. Amikor a társadalom számára nyilvánossáés nyílttá válik, ez hatalom, amely a társadalmon kívül jönlétre, hogy „kívülrôl”, a távolból irányítsa azt (legfôképpenebben különbözik a nyugat-európai hatalomtól, mely a társa-dalom produktuma, abban gyökerezik, és annak tartozik



felelôsséggel), és többé már nem önmaga. A hatalom pártja –a „nem nyilvános” orosz hatalom nyilvános eszköze. De nekiis – egyetlenként az összes orosz párt közül – demonstrálniakell, hogy részese a „hatalom titkának”. E logika keretein belülérthetô, hogy az „Egységes Oroszország” miért nem küldöttrésztvevôket a nyilvános választási kampányvitákba (hiszenmegtehette ezt), és miért gondolták mégis a polgárok, hogy apárt ezeket a vitákat megnyerte.

Az „Egységes Oroszországot” szokás azzal vádolni, hogynincs programja. Közvetlenül a 2003-as parlamenti választá-sok után ehhez hasonló értékelések hangzottak el a médiában:egy olyan párt szerezte meg a gyôzelmet, amelynek csupánegyetlen ígérete volt: az, hogy az elnököt fogja támogatni, s ezellentmond a választás mûfaji szabályainak. Illetve: az „Egy-séges Oroszországra” leadott szavazatok – az elnökre leadottszavazatok, a pártnak nincs egységes politikai irányvonalatképviselô tömegbázisa. Ezek a vádak abból fakadnak, hogy amegszólalók nem értették meg az orosz hatalmi párt termé-szetét. Nem is kell, hogy e párt rendelkezzék pártprogrammal.Programját a hatalom alakítja, képviseli és hajtja végre. A ha-talom pártja nem pártprogramja révén nyeri el a többség sza-vazatát, hanem azáltal, hogy a hatalomhoz tartozik. Tegyükhozzá, hogy a mi társadalmunk semmiféle programot, ígéretet,deklarációt nem vesz komolyan már jó ideje. Emlékezzenekcsak: Vlagyimir Putyinnak szintén nem volt programja, s eznemhogy hátráltatta volna az elnökké választásban, hanemtalán inkább segítette.

A hatalom mai pártja nem szorul rá arra, hogy „ideológiát”gyártson és mutasson fel a társadalomnak (ebben az értelem-ben sem olyan, mint az SzKP). Az a fontos, hogy maga a hata-lom rendelkezzen érthetô ideológiával, elfogadható stratégiá-val a szociális (és egyéb) fejlôdés tekintetében. A hatalompártjának dolga a hatalom hatékony pozicionálása. Szerepesokkal inkább a képviselet, a mozgósítás, mintsem a „mun-kavégzés”, a technológia (vagyis a politikai irányvonal kidol-gozása és végrehajtása). Ezért tévednek a párt azon vezetôi,



akik a párt programjáról igyekeznek gondoskodni, és a szo-ciális rendszer fejlesztésének terveit a társadalom elé tárni. Eza hatalom elôjoga. A „pártemberek” Oroszországban nem nye-rik el a társadalom bizalmát (éppúgy, mint a legjelesebb kép-viselôikbôl álló választott törvényhozási struktúra). Miért kénehát erôiket egy eleve kudarcra ítélt tervre pazarolni? A hatalompártjának legfontosabb, nyilvánossággal kapcsolatos feladata:gondoskodni a hatalom image-érôl, s különösképpen a válsá-gos idôszakokban. Oroszországban tisztelik az erôs hatalmat(s még a félelmet is, melyet az emberekbôl kivált, hajlamosakaz ilyen erô megnyilvánulásának tekinteni). Ezért a szavaza-tokért folytatott harcban az erôs hatalom pártjának vannakreális esélyei. Másképpen: annál több szavazatot szerez majd,minél magasabb minôségben képviseli a társadalomban azerôs hatalom image-ét.

S épp ezzel magyarázható, miért ítélik vonzónak az embe-rek a hatalom pártjának választási politikáját. Miközben akutatók kimutatták, hogy a társadalomban továbbra is különö-sen alacsony a különbözô hatalmi intézmények iránti bizalom,s megfigyelhetô a „be nem igazolódott szociális várakozás”effektusa, a 2003-2004-es választásokon az orosz nép ismétbebizonyította, hogy a hatalomba vetett hite még hatalmas tar-talékokkal rendelkezik. Nem kell egyetértenünk a nép dönté-sével, de be kell látnunk, hogy a hatalom pártjára az emberekmásképp néznek, mint a többi pártra.

Csak a hatalom gondoskodik az élet építésérôl, javakkalvaló ellátásáról és fenntartásáról – ebben az országban leg-alább valamiért felelôsséggel tartozik. Az állampolgárok szá-mára a viszonylagos stabilitás, rend és biztonság garanciája aza hatalom, amely megszilárdította és bizonyította saját erejét.Ebben az értelemben a nép és a hatalom (s így a hatalom párt-ja is) egységesek. Ezért nálunk mindig a hatalom gyôz. Bár-milyen „ellene” szóló választási döntés lehetetlen, mert „nép-ellenes”. Ebben a tekintetben az orosz választó, s általában azorosz ember viselkedése kiszámítható, „érthetô”. Errôl már a19. században igen helyesen írt a kiváló politikai gondolkodó,



L. V. Dubelt: „A mi népünk okos, mert csendben van, s azértvan csendben, mert nem szabad”… „nincs elkényeztetve aszabadsággal és a meghatározhatatlan emberi jogokkal”.

A „ROMIR” alapítvány által 2004. tavaszán végzettközvéleménykutatás igazolja „a mi népünk” ilyen értékelését.A válaszadóktól azt kérdezték, hogy a felsorolt valós és fiktívszemélyek közül ki lehetne az „Egységes Oroszország” veze-tôje. Íme néhány válasz: Zsukov marsall – 27%, Stirlitz –15%, Gleb Zseglov – 14%, Csapajev – 9%, Pavel Korcsagin –8%, Danyila Bagrov (a „Testvér” c. filmbôl) – 8%, SherlockHolmes és a „Moszkva nem hisz a könnyeknek” c. film hôse,Gosa – 5%, 4-2% között végzett Athos, Surik a „Kaukázusifogolynô” c. filmbôl, Pierre Bezuhov, Jurij Gyetocskin a „Vi-gyázz, autó!”-ból, Pecsorin, Zsenya Lukasin „A sors iróniája”c. filmbôl, Don Quijote és Szergej Jeszenyin. A lista több mintsokatmondó. A kiválasztottak alakját két olyan tulajdonság ha-tározza meg és teszi jellegzetessé, amelyek különösen érez-hetôen hiányoznak a mai orosz életbôl. Az elsô – a „gonosz”ellen vívott harc, a felette aratott gyôzelem, vagy a hôsi halál.A másik – a nemes, önzetlen jellem. Figyelemre méltó, hogyaz elsô tulajdonságot megtestesítô emberek mind a vasakaratú,erôs személyiség példái. A második csoportba tartoznak a„jámborak”, a „ne állj ellen a Gonosznak erôszakkal” ideálmegtestesítôi, akik béketûrô és nemes jellemük révén kereked-nek felül.

Ebbôl az egészbôl összeállíthatjuk a hatalom pártjánakafféle ideális, „emberarcú” image-ét, csakúgy, mint az „átla-gos” választó elképzeléseit az ideálisról. A párt és vezetôiolyan erôként jelennek meg az orosz állampolgár számára,amely legyôzi a társadalomban a rosszat, és megbünteti enneke rossznak a hordozóit (vagyis, mint „népi leszámolás” pártja).Ugyanakkor az erôs akaratú hôsies-megváltó alak nemeslelkû,vonzó és megbízható is. Mellesleg megjegyeznénk, hogy eszemélyiségek között nincs egyetlen nô sem. Ez az – így vagyúgy – „igazi” férfiak pártja.

Hogy mirôl tanúskodnak ezek a közvéleménykutatások?



Nézetem szerint, az embereknek a pártról és vezetôirôl alko-tott elképzelései az orosz emberek felfogásának alapvonásaithozzák felszínre, fényt vetnek magára a projektre, megvaló-sulásának minôségére. Az orosz hatalom, mely továbbra semmodern, hanem archaikus, nem politikai természetû, moderntechnikákat használ fel túlélése érdekében. A hatalom pártjá-nak megteremtése az ilyen adaptációs módszerek egyike. Mitöbb, a hatalom és annak pártja olyan szociális közegben tevé-kenykednek, ahol az uralkodó tudattípus szintén nem modern,hanem archaikus és nem politikai természetû. Ebben az érte-lemben a hatalom, a hatalom pártja és a választók teljesenmegfelelnek egymásnak. Igaz, csak ideális értelemben, elgon-dolásuk szerint. Hiszen itt arról van szó, milyennek akarnáklátni a választók az „Egységes Oroszországot”. Mi több, ilyen-nek szeretnék látni az orosz hatalmat is.

Mondhatjuk tehát: egymásra találtak. S hogy mi is találtegymásra – hát az orosz lakosság elvárásai „az ô hatalma”irányában, és a hatalom számításai „az ô népével” kapcsolat-ban. A találkozási pont a hatalom pártjának eszméje (s ter-mészetesen nem a gyakorlata) lett.

Meg kell említenünk, hogy az „Egységes Oroszország” aválasztások alatt nem titkolta valódi természetét. Azt, hogy ô –formájában és tartalmában egyaránt – a hatalom pártja, segyetlen ideológiája a hatalom. Ez az ideológia határozta mega médiában közvetített jelszavai kiválasztásának stratégiáját is.Egyébként az, hogy a belsô tartalom és a társadalom felé köz-vetített virtuális kép között nincsen „hézag”, éppen az „Egy-séges Oroszország” erôssége. Az oroszországi jobboldal vere-ségének egyik oka a lényeg (azokat képviselik, akik mindent akilencvenes évek reformjai során szereztek) és a látszat (a nyu-gati mintának megfelelô, „normális” társadalom megcélzása)elkülönülése, a köztük fennálló kettôsség.

Épp ezért az „Egységes Oroszország” úgy jelent meg a tár-sadalom szemében, mint a „konkrét ügyek pártja”, s az elnökaz „egységes oroszok” 2003. szeptemberi kongresszusán kö-szönetet mondott a pártnak az utóbbi négy év hatékony együtt-



mûködéséért. Ugyanez az oka annak, hogy a hatalom pártjá-nak választási stratégiája a jelenre irányult (a mai élet, a min-dennapok mûködtetésével). Ebben különbözött az Oroszor-szági Föderáció Kommunista Pártjától, amely a múltban ragadt(értékei a mai élettôl idegenek), és a Jobboldali Erôk Szövet-ségétôl, amely a jövôbe tekintett (de ez a jövô nem a miénk,hanem az „övék” – gazdag és demokratikus).

A gyôztes stratégiája sikeresnek bizonyult. Eközben nyil-vánvaló volt, hogy az orosz választók a hatalom pártjáraszavazva magát a hatalmat támogatták szavazataikkal. Nemtévesztették össze a pártot a hatalommal. „Az orosz bürokrá-cia”, „a csinovnyikok”, „az uralkodó emberei” számukra nemmaga a hatalom, nem az egész hatalom. S az állampolgárok,miközben biztosították az „Egységes Oroszország” számára azalkotmányban rögzített parlamenti többséget, egészében véveközömbösek maradtak az iránt, hogy amaz mit kezd vele.Ilyen paradox a helyzet.

A mai politikai helyzet arról tanúskodik, hogy az orosz társa-dalom számára nem természetes dolog a „demokrácia”, vagyisa hatalom olyan rendszere, amely a társadalom, a lakosság„közbeiktatásával” mûködik. A hatalom pártjának gyôzelmeismételten nyilvánvalóvá teszi és megerôsíti az orosz társada-lom egyeduralmi természetét. Itt minden „a hatalomért, a ha-talom által vagy a hatalom segítségével” történik (ez a „hata-lomtól való hatalom”). Az orosz rendszerben a hatalom magá-hoz igazítja, „privatizálja” még a pártokat is, amelyek elvilegfüggetlen politikai képzôdmények lennének, és különbözô po-litikai érdekeket hivatottak kifejezni és csoportosítani.

Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy mindazt, amit az 1980-as évek végétôl átéltünk, nem írható le a demokratikus rend-szerváltás modernizációs elméletének terminológiájával. Nemhasználható a „visszatérés” („a régihez”, „a kommunizmus-hoz”, „a totalitarizmushoz”) vagy a „hibrid világ” (a „régi” ésaz „új” egymás mellett élése, kölcsönös egymásra hatása a



posztszovjet rendszerben) terminológiája sem. Az „átmenetiidôszak” (mint az örök orosz átmenetiség szélsôséges kifeje-zôdése, külsô megjelenése) megint csak azt igazolja, hogyOroszországot az állandó tartalmak jellemzik, a (nem csak)politikai élet hagyományosan domináns elemeinek megôrzése,meg-megújuló formában és az új körülményekhez igazítva.Ezeknek a meghatározó szubsztanciáknak az egyike – az oroszhatalom. Az 1990-es évek alatti „átmeneti állapotunknak” nemelhanyagolható aspektusa a hatalom „restaurációjának” folya-mata – ami a korábbi tartalom helyreállítását jelentette, de akorábbi formákét nem – a hatalom visszahelyezkedését a de-mokratikus átalakítás során elveszített pozíciókba. Hogy meg-értsük, milyen „átmenetet” élt át Oroszország az 1990-esévekben, javasoljuk a „kratokratikus rendszerváltás” fogalmá-nak bevezetését, amely nem jelent mást, mint az egyes hatal-mi struktúrákról, a hatalmi szervezôdés bizonyos módjárólolyan újakra való áttérést, amelyek megfelelnek az új társadal-mi feltételeknek.

Szemmel láthatóan a hatalom most olyan formákat keressaját létmódjának helyreállításához, amelyek organikusanilleszkednek társadalmunk természetéhez, igyekszik pótolni a„hiányosságokat”, betölteni a „hézagokat”, amelyek az új tár-sadalmi helyzetbôl következnek. Ehhez a hatalom pártját ép-penséggel mint egy eszközt használja a sok közül (s most negondoljunk kizárólag az „Egységes Oroszországra”, hanemtekintsük ezt egy politikai projektnek, amely különbözô for-mákat ölthet). Ez nem egy pártra vonatkozó feladat, hanemnagyszabású, sokrétû cél, amely feltételezi egy új „társadalmi-hatalmi” organizmus létrehozását. Ennek több dimenziója isvan.

Mindenekelôtt arról van szó, hogy a párt kifejezi és tük-rözi a mai hatalom megváltozott természetét. Már nem tehetimeg, hogy kivonja az életbôl a nyilvános-politikai tartalmakat,ellenkezôleg – szüksége van a demokratikus formákra, proce-dúrákra, a legitimáció demokratikus módjaira. Ebben az érte-lemben a 20. században tanúi lehetünk az orosz hatalmat az



orosz társadalomtól elválasztó távolság csökkenésének. A ha-talomnak azért van szüksége a pártra, hogy fenntartsa a hata-lommegosztás elvét és magát a törvényhozói hatalmat, mely-nek elengedhetetlenségét az Alkotmány rögzíti. Ez egy kötele-zô elem, a modern állam létének alapköve, Oroszország pedignem engedheti meg magának, hogy ne legyen modern.

A demokratikus szabadságjogokra és procedúrákra szük-sége van az orosz társadalomnak – már hozzászokott ezekhez,és nem valószínû, hogy könnyû szívvel megválna tôlük. De ahatalom legalább ennyire rájuk van utalva, hiszen ezek biz-tosítanak legális, jogszerû lehetôséget arra, hogy a „rossz ha-talmat” „jóra” (a „gyengét” „erôsre”, az „elutasítottat” „nép-szerûre”) cseréljék, például Jelcint – Putyinra. Ez egy sajátostársadalmi szelep, egy forma az állampolgárok békés, szerve-zett fellépésére abban az esetben, ha elégedetlenek életkörül-ményeikkel. Ám ez a forma korlátozott – maguk az állampol-gárok teszik azzá: megtehetik, hogy megtagadják a támogatástegy jelölttôl, vagy a hatalom pártjától, amint ez Ukrajnábantörtént. S mégis, ily módon véghez lehet vinni a hatalomátadását egy olyan vezetô kezébe, aki jobban megfelel azaktuális helyzet követelményeinek, a társadalom igényeinek.A formális-jogi eljárási formáknak, a nyilvánosság terénekkorlátozása veszélyes terep a hatalom számára: amint „magá-ba zárul” (mert erre kényszeríti az általános bizalmatlanság,avagy erre készteti saját elbizakodottsága), felmerül a „palota-forradalom”, vagy akár a társadalmi robbanás veszélye. Ezesetben a hatalom már nem képes meghallani a társadalomhangját: mivel kiiktatta a nyilvános kritika minden lehetôségét(eltekintve a szándékosan engedélyezettôl, az „egyszólamúkórustól”), nem észleli a legfájóbb problémákat, a fejlôdés kri-tikus pontjait, nem érzékeli a társadalmi nyomást. Mindezerôteljesen csökkenti a társadalmi változásokhoz való alkal-mazkodás lehetôségeit.

A hatalom pártja egy módszer a politikai játéktér berende-zésére, annak érdekében, hogy a hatalom könnyebben uralhas-sa azt, ugyanakkor pedig figyelembe vehesse az állampolgárok



„igényeit”. A kilencvenes évek megmutatták, hogy a nyilvánospolitikai élet, a számtalan párt, arc és struktúra túl komplikáltjáték Oroszország számára. Túl sok neki ez a „dömping”. A tár-sadalom igényli az egyszerûsítést – úgy általában az élet egy-szerûsítésére, beleértve a politikát is.48 Ez meghatározza a„közhangulatot”, az „átlagos”, „egyszerû” emberek (tömeg)akaratát. A közelmúlt nyilvános politikai kísérletei nem „bol-dogultak” ezzel, nem tudták a javukra fordítani. Az akkoriévekben alakult pártok, amelyek mára már letûntek a politikaszínpadáról, megmaradtak „belvárosi” pártoknak. A hatalom az-tán szembenézett a helyzettel, és egy olyan pártot adott azállampolgároknak, amely nem szûk pártérdekeket képviselt,hanem közös, lakossági érdekeket. Ráadásul ez a párt be tudtatölteni a politikai színtéren üresen maradt helyeket, illetve kitudta szorítani azokat, akik – a választási folyamatot kihasz-nálva – sikertelenül szegültek vele szembe.

Ám a hatalom, miután monopolhelyzetbe került a politikaiszíntéren, kénytelen figyelembe venni a társadalom igényeit,alkalmazkodni hozzájuk. A 20. század végén az orosz társada-lom erôsen tagolttá, szegmentálttá vált, s nem tulajdoníthatunkneki valamilyen egységes, általános érvényes népi érdeket.A társadalmi érdekek sokaságának képviseletére nem alkalmasegyetlen pártképzôdmény. Nem véletlen, hogy ebben az idô-szakban a hatalomnak egész sor pártja jött létre. A társadalommai állapotának jobban megfelel a hatalmi pártok rendszerénekfogalma, mint egyetlen hatalmi párté. Az ebben a rendszerben„középen” elhelyezkedôket az „Egységes Oroszország”tömöríti. Ez az a táptalaj, amelybôl a hatalmi pártrendszer kinôés szerteágazik. Olyan tömegpártok alkotják, amelyek képeseka posztszovjet állampolgárok különbözô érdekeinek képvise-letére, egy szimbolikus egységbe öntve mindezeket.

Az 1990-es évek társadalmi helyzetét, társadalmi „klímá-


48 Lásd: Levada J. : A véleményektôl a megértésig: szociológiai tanul-mányok, 1993–2000. (Ot mnyenyij k ponyimanyiju: Szociologicseszkijeocserki 1993–2000.) Moszkva, 2000. 184–202, 440, 548. stb. o.


ját” a hatalommal szemben felmerülô várakozások határoztákmeg, amelyek elsôsorban a stabilizációra vonatkoztak: „…A po-litikai elit a kormányzat stílusának megváltozásában remény-kedett, a tömegek abban, hogy lemennek az árak, és csökken amunkanélküliség, s mindkét csoport abban, hogy „végre ren-det csinálnak”. Az állampolgárok erôteljesen negatív viszo-nyulása a hatalomhoz (a csúcshatalomhoz és annak mindenintézményéhez) arra alapult, hogy az gyönge, tehát nem képesellátni a lakosságot érintô feladatait. Az oroszok több mint feleúgy jellemezte az aktuális politikai helyzetet, mint „anarchiaés hatalomnélküliség”. A politikai tömegember várta (s jótéte-ményként fogadta volna) a hatalom „megerôsödését” (akár azerôdemonstrációt is beleértve), konszolidációját, a „fecsegésés hanyagság” megszüntetését az államgépezetben, a decentra-lizáció és a szeparatizmus (a széttagoltság) felszámolását. Sbár a közvélemény, valahányszor csak szembesítették a „de-mokrácia vagy rend” dilemmával, mindig a rendet részesítetteelônyben, az állampolgárok meg akarták ôrizni szabadságjo-gaikat is (különösen az utazás szabadságát, a nyilvánosságotés egy minimális politikai pluralizmust). A „stabilizáló hata-lom” (Jurij Levada terminusa), interpretálva a szociális igénye-ket, fel tudott ajánlani a társadalomnak egy átmenetet a túlzottsokszínûségbôl minden politikai erô konszolidációjába, a szét-tagoltságból az egységbe, az integrált „nagy társadalomba” a„csúcshatalom” (az elnöki hatalom) égisze alatt. Valójában ép-pen ezt tette – s az állampolgárok „megértéssel” fogadták.

A múlt század végén az ország lakosságának túlnyomó ré-sze úgy vélte, kárára volt a gazdasági rendszer megváltozása,de már alkalmazkodott, vagy hamarosan képes lesz alkalmaz-kodni a változásokhoz. A tömegnek a gazdasági helyzetre irá-nyuló várakozása paternalista jelleggel bírt. Sôt: a kutatók ki-emelik, hogy a társadalomban „domináltak a társadalmi reali-tás paternalista konstrukciói”. Ez magyarázatot ad arra, hogy anépi „világképben” az új hatalom miért minôsül népellenes-nek. A mai Oroszország állampolgárainak többsége szerint ahatalom és a nép érdekei teljesen eltávolodtak egymástól, a



hatalomnak az egyszerû emberekre csak mint egy meghatáro-zott funkció (a szavazás) végrehajtóira van szüksége, akiknekúgy kell kikönyörögniük a havi fizetést és a szociális juttatá-sokat, mintha alamizsnát kérnének: a hatalomnak semmi dolgaaz egyszerû emberrel és az ô problémáival.49 Az állampolgá-rok, miközben azt kívánják, hogy „a mindennapi életbenérzékelhetô legyen a hatalom jelenléte, ugyanakkor „idegen-nek”, „távolinak” érzik ezt a hatalmat, s szembeállítják a sa-játjuknak érzett hatalommal, „amikor az egyszerû ember job-ban élt, mint bármikor”. Ez a sajátjuknak érzett, „népi” hata-lom nem más, mint a szovjet korszak brezsnyevi pangás ideje.

Ilyen társadalmi alaphangulat, ilyen népi várakozás fogad-ta az új, a putyini hatalmat. A hatalommal szemben megfogal-mazott igényeket „a keménykezû politizálás és az aránylagliberális gazdasági rendszer valamiféle hibridje (vagy kimérá-ja?)” kifejezéssel jellemezték a kutatók. Valójában abban, aho-gyan Oroszország polgárai az anyagi jólétet és a szociális biz-tonságot elképzelik, nyoma sincs a „gazdasági liberalizmus-nak ”.

A népnek az eszményi társadalomról és politikáról alkotottelképzeléseire érezhetôen hatottak a hagyományos képzetek,hajlamok és a történelmi tapasztalat. Az egyik legfontosabbilyen „népi” fogalom kerül kifejtésre K. D. Kavelinnek az„egyeduralmi köztársaságról” alkotott koncepciójában.50 Ka-velin véleménye szerint ennek alkotórészei a törvényhozó Or-szágos Gyûlés, melynek feje az egyeduralkodó, a trónt leszár-mazása jogán birtokló cár, és az „egyeduralkodó nép”, amelyet„megóvnak” a magántulajdontól. Itt nincs helye az alkotmány-


49 Lásd: A hatalomról alkotott képek a posztszovjet Oroszországban:politikapszichológiai elemzés (Obrazi vlasztyi v posztszovjetszkoj Rosszii:Polityiko-pszihologicseszkij analiz). Szerk. E. B. Sesztopal. Moszkva,2004. 163. o.

50 Kavelin K. D.: Gondolkodásunk felépítése. Történelem- és kultúr-filozófiai tanulmányok (Nas umsztvennij sztroj: Sztatyji po filoszofii iszto-rii i kulturi). Moszkva, 1989. 436–440. o.


nak, a parlamentnek, a politikai pártoknak, a versenyen ala-puló gazdaságnak, de megvalósul a „közösségi egyetértés azegyeduralom égisze alatt.” A köztársaságnak szocialista jelle-gû reformokat kell végrehajtania. E gondolat folyománya – ésegyben meghaladása – volt a forradalom elôtti „Duma-monar-chia”. Nyomait megtalálhatjuk az oroszországi „átmeneti poli-tikai rendszer”„választott egyeduralomként” való meghatáro-zásában.

A szovjet állam megvalósította a saját társadalmi ideálját.N. N. Alekszejev így jellemzi ezt: „...népi állam, amely dik-tatúra és a népképviselet ötvözetére támaszkodik”.51 A szerzômegfogalmazza a szovjet állam „örökébe lépô” államszervezetfô feladatát, „misszióját”. „A szovjet állam ereje abban áll,hogy céljául a kapitalizmus elleni elkötelezett harcot tûzte ki,„igazságos államnak” kiáltotta ki magát”, és sokakkal elhi-tette, hogy valóban „igazságos állam”. Ezért a kommunista ha-talmat ideológiailag nem gyôzheti le egy „tényszerû állam”,hanem csak egy másfajta „igazságos állam”. Másképpen fo-galmazva, egy olyan állam, amely újfent a kapitalista kizsák-mányolással szembeni harcot tûzi ki célul, de más, nem kom-munista célok nevében, melyekért más, nem kommunista esz-közökkel él.” Ez az ideál láthatóan közel van: a „demokrácia,a diktatúra és a szociális igazságosság” eszméi, a posztszovjetlakosok által primitív, vallástalan, materialista szempontból„átdolgozva” és „kijavítva”. Szemmel látható az az érdeklôdésis, amely a hatalom részérôl ezen ideál irányában megnyil-vánul (anélkül, hogy ôk ismerték volna N. N. Alekszejev de-finícióját, ösztönösen felfedezték maguknak). Amennyiben ahatalom megvalósítja a gyakorlatban a demokrácia plusz dik-tatúra (a demokratúra) eszméjét, a „szociális igazságosság”csak a szavak, jelképek, szimbólumok világában realizálódhat.Így készül a „népi monarchia” a fogyasztás, a globalizáció ésaz információáramlás társadalmában.


51 Alekszejev N. N.: Az orosz nép és az állam. (Russzkij narod i goszu-darsztvo). Moszkva, 1998. 115. o.


Éppen ezért a jelenlegi hatalomnak nagy szüksége vankommunikációs erôforrásokra. A hatalom pártja számára nemmás, mint egy eszköz a nyilvánosság szférájába való kilépés-hez. A hatalom elkerülhetetlenül fel fogja használni a médiaközegét céljai megvalósításához. A párttal kapcsolatos projekte közeg „privatizációjának” egyik eszköze, amely meghatáro-zott politikai üzeneteket sulykol a média „tömegfogyasztójá-nak” fejébe.

A hatalom pártja egyúttal kísérlet egy hatalomközeli cso-port létrehozására, amelynek segítségével (s amely révén) ahatalom képessé válik a társadalom irányítására. Ne felejtsükel, hogy a kormányzás elve a Moszkvai Oroszországban a bo-járokra alapult, a birodalmi Oroszországban a nemesekre, aSzovjetunióban pedig a nómenklatúrára. S a mi a helyzet ma?Talán párt-hatalmi kormányzási elvrôl beszélhetünk. A veze-tôk azon csoportja számára, akik a párturalmi-kommunistarendszer „neveltjei”, ez teljesen testhezálló helyzet. Az „Egy-séges Oroszországot” ma szokás úgy jellemezni, mint a bürok-rácia pártját, már-már állami struktúrát, amelyet a végrehajtóhatalom képviselôi alkotnak. Ezáltal a pártnak önálló jelentô-séget tulajdonítanak, ez szolgáltatja az egyik alapot arra, hogya jelenlegi rendszert mint bürokratikus-autoritárius rendszertdefiniálják. Ez az érvelés lényegét tekintve pontatlan. A hata-lom pártprojektjében a hatalom és a párt különválnak – abbanaz értelemben, hogy az „Egységes Oroszország” csak képvi-seli a hatalmat, az egyik funkciójának tekinthetô. A hatalomszubsztancionális, a párt pedig funkcionális jelleggel bír. Ezvonatkozik a bürokráciára is – arra a részére, amelyik a párt-ban „szolgál”. Ez a „diszpozícó” még akkor sem változik, ami-kor az „udvari szolgálat” feltétele a hatalom (valamelyik) párt-jának tagsági könyve lesz. Ami pedig a rezsim lényegénekmeghatározását illeti, orosz körülmények között bármelyik re-zsimet definiálhatnánk bürokratikusként. Ez a hatalmi szerve-zôdés állandó napi gyakorlatát jellemzi, mely nem változik.

Külön vizsgálat tárgyát képezheti, hogy kikbôl tevôdikössze a pártemberek rétege. Az „Egységes Oroszország” bizo-



nyos értelemben valóban az „új hatalom” pártja. A korábbihatalompárti formációkat a „régi” jelcini hatalom alakította ki.Azokat a pártokat a „Zavaros Idôszak” szülte, amely „bojároligarchákat”, „kiskirályokat”, a „privatizátorok” közegébôlszármazó politikusokat, demokratákat és reformátorokat ter-melt ki. A Rend korában „újratoborozták az udvarnépet”: az„idegeneket”, akik megpróbálták a hatalmat privatizálni, fel-váltották „az uralkodó hû emberei”, hivatalnokai. Mint mároly sokszor az orosz történelem során, a nemesi, kiszolgáló-bürokratikus kormányzási elv legyôzte a bojári, hûbéri-oligar-chikust (bár ebben az esetben a gyôzelem inkább külsôdlegesvolt, mint a lényeget érintô). Az új, putyini „kiszolgáló osz-tály” hordozza mind a szovjet nómenklatúra, mind a háborúelôtti hivatalnokréteg (hasonlóképpen szolgáló nemesség) je-gyeit. Az elsôtôl a hatalomtól való függôséget és a felépítésjellegét örükölte, a másiktól a tulajdon, a vagyon használatá-nak lehetôségét.

A putyini rendszer „kiszolgáló rétegét” jellemzi még egyközös vonás, amely bár a valóságban kevéssé rendelkezik, deaz állampolgárok neki tulajdonítják. Eszerint ôk közelebb áll-nának – vagy kevésbé távolodtak el – a társadalmi igazságos-ság eszményétôl, a népi moráltól. A hatalmat az állampolgároktöbbsége általában kapzsinak, korruptnak tartja, hajlamosnakarra, hogy „mindent bekebelezzen”. A mai hatalom „arcát” –V. V. Putyint – többnyire másképp jellemzik: a „kényszerû hat-alomgyakorlás” modelljét vetítik rá („neki nem kell a hatalom,nem is törekedett a hatalom megszerzésére”)52. Ô a „mocskospolitika” keretein kívül helyezkedik el: a közös ügy érdekébenvállalta a hatalmat, nem pedig az anyagi gyarapodás kedvéért.Az elnököt körülvevô „erôs embereket”, a titkosszolgálatokképviselôit szintén némileg romantikus színben „látja” a la-kosság jelentôs része: az SzKP-ben ezek „a párt fegyveres tes-tületéhez tartoztak, amely jogosult volt minden káder és párt-


52 Lásd: A hatalomról alkotott képek a posztszovjet Oroszországban...167, 188–189. o. Levada J. uo. 189.


szervezet ellenôrzésére és – a legenda szerint – nem voltakrészesei a mindent átható, többek között erkölcsi korrupció-nak”. Ôket kevésbé érintették a kilencvenes évek összeomlása,bomlási folyamatai, mint a többi állami struktúrát. A „mentô-csapat” e képzetét Putyin minden új választottjára is kiterjesz-tették.

A párt általi kormányzás elvének bevezetése egy idôreenyhíteni tudja a hatósági és a „területi” (területi, kerületi,köztársasági) kormányzási elvek között fennálló konfliktust.A párt révén, a párthivatali, pártállami elvek szintézisének for-májában az „egységes, oszthatatlan” hatalom tér vissza. Nemvéletlen, hogy az „új” hatalom pártjának élén a mai Oroszor-szág legbefolyásosabb állami struktúráinak vezetôi álltak.A hatalom pártja nem a hatalommegosztás rendszerének eltör-lésére szolgál, hanem annak meghaladására. A hatalomszerve-zés mai formáihoz való alkalmazkodás orosz változata feltéte-lezi az egyes hatalmi képzôdmények önállóságának felszámo-lását. Ha a hatalom különbözô ágazatainak minden képviselôje(vagy többségük) ugyanazon párt tagjai is lesznek, vajon milesz számukra fontosabb – a függetlenség megôrzése, vagy apártfegyelem betartása? A hatalom pártja egyúttal eszköz a„hûbéri” megosztottságon való túllépésre, az „Egységes Orosz-ország” ideáljához való közeledésre.

S végül, a hatalom pártja eszköz lehet az orosz hatalomhagyományos elvének visszaállításához, amely a közigazgatá-si és a gazdasági funkciók egy helyre összpontosulását, a ha-talmi tulajdon egységét jelenti. Ezt a kilencvenes évekbenszüntették meg, az új tôkefelhalmozás idôszakában (amelyezúttal nem a parasztság kifosztásával járt, mint az 1920-asévekben, hanem elsôsorban a városi lakosság rovására ment),a versenyen alapuló hatalmi rendszer idején. A monopol hata-lom rendszerének kialakulása feltételezi, hogy a hatalom visz-szaszerzi azokat a pozíciókat is, amelyeket az üzlet világábanelveszített. Az, hogy az oligarchák és a hivatalnokok egy párt-ban egyesülnek, sok szempontból feloldja a hatalom és a tulaj-don között fennálló feszültséget. A függetlenségét és befo-



lyását megôrizni próbáló tulajdont a hatalom „privatizálni”fogja (azaz fel fogja számolni). A társadalom számára „enge-délyezett” tulajdon a hatalom ellenôrzése alá kerül.

Végeredményben a hatalom, azzal, hogy újra elôvette a„hatalom pártjának projektjét”, elismerte, hogy a társadalmiorganizmus összetettebbé vált, s a társadalomban olyan konf-liktusok jelentek meg, melyekkel kezdeni kell valamit. A hata-lom pártjának létrehozása a 20. század elején is összefüggött aszociális konfliktusok elismerésével. Az új típusú párt célja azvolt, hogy (elméletben és gyakorlatban) megoldja, megszün-tesse a konfliktusokat. A hatalom pártjának új projektje nemcsak arról tanúskodik, hogy a hatalom „elfogadja” a társada-lom bonyolult, konfliktusos természetét, hanem arról is, hogynem képes a régi, szovjet módszerekkel úrrá lenni rajta. A ha-talom pártja módot ad arra, hogy a hatalom az új technológiáksegítségével legyôzze a társadalmi konfliktusokat.53 Pártjarévén a hatalom egy új „társadalmi szerzôdés” gondolatátigyekszik valóra váltani, elérni az alapvetô szociális konszen-zust. Csak épp ez nem a társadalomra és az egyénre vonatko-zik, ahogyan Nyugaton minden esetben, hanem a hatalomra ahatalom pozíciójából.


49 Ezzel kapcsolatban óhatatlanul fel kell idéznünk J. Sz. Pivovarovkoncepcióját a „hatalmi plazmáról”.


Befejezés: a néphatalom „új kiadása”

A 20. század végének – 21. század elejének orosz történelmeismételten bebizonyította: a valóság, amelynek részesei va-gyunk, lényegesen bonyolultabbnak bizonyult, mint róla alko-tott képzeteink, logikailag levezethetô konceptuális sémáink,tudományos modelljeink. Igen, a kilencvenes években az újOroszországban nem jött létre a demokrácia a maga klasszi-kus, nyugati módján (s ezért nincs is mibôl „visszarendezôd-ni”), s ugyanígy nem történt szakítás a nemzeti politikai kul-túra legmélyebb „gyökereivel” (így az el nem hagyotthoz valóvisszatérés koncepciója értelmetlen ). Ugyanakkor hazánkatelérte a Nyugat politikai kultúrájának erôteljes, és egészében vé-ve áldásos hatása, s ez lett a megújulás egyik kiindulópontja.A mai Oroszország nem restauráció terméke, hanem történel-mi szempontból valami alapvetôen újnak tekinthetô. Ám a vál-tozások algoritmusa nem egyezett sem azzal, amire a társada-lom számított, sem azzal, amit a hatalom ígért. A nyugati típu-sú demokratikus Oroszország megmaradt puszta fantomnak.

Ám ugyanakkor mindenki megkapta a maga „szabadság-levelét”. A nép felszabadult a hatalom jobbágyigája alól. A ha-talom megszabadult a néptôl (azaz attól a kényszertôl, hogy anépet megzabolázza, sanyargassa, gondoskodjon róla, „vezes-se és jó útra térítse”), a birodalmi komplexusoktól (ha nem isegészen), a Nyugattal való szembenállás kényszerétôl és amessianizmustól. S mindenki elvonult a privát, individuálisfogyasztás világába „dorbézolni”. Az új orosz élet képletét misem fejezi ki jobban, mint a felülrôl az országra kényszerítettNemzeti Egység Napja. Amikor 2005. november 4-én bekö-szöntött, megmutatott mindent, amit az ezredforduló környé-


kén Oroszország magából kitermelt: ünnepi istentiszteletet,körmenetet, „világias” egyházat és „istenes” államférfiakat,jótékonysági „körutakat” (a szegények és elesettek megsegíté-sére rendezett egynapos kampány keretében), népi felvonulástés utcafesztivált, a „kapitalista” gazdaság eredményeit bemu-tató kiállítást, történelmi show-t és tûzijátékot, Minyin ésPozsarszkij hivatalos felmagasztalása, stb. Íme a nemzeti esz-me „újorosz módra”, amely megbékélést és összhangot hozotttársadalmunknak (önmagával, a hatalommal és a környezô vi-lággal).

Ennek az „orosz eszmének” egyik központi elemének te-kinthetô az új orosz hatalom. A hatalom létének algoritmusátnem utolsó sorban önmagából, múltjának felidézése révén ál-líthatjuk fel. Ez arra enged következtetni, hogy Oroszországtörténelmi evolúciója során a társadalom szerkezetének kétalaptípusa alakult ki:

1. „Jobbágyrendszer”: feltételezi az erôs államhatalmi ala-pokat, a tulajdon (legalábbis a komoly, közgazdasági szem-pontból jelentôs tulajdon) feletti monopóliumot, a termelésifolyamatok, a társadalmi javak elôállításának és elosztásánakellenôrzését, valamint a társadalom határozott vertikális ré-tegzôdését és hierarchizálódását, két különbözô szubkultúráravaló széthullásával párhuzamosan. A „felsôt”, az uralkodót acsúcshatalom képviseli és személyesíti meg, amely a társa-dalom számára mintegy kívülrôl adott, és a távolból irányítjaazt. A „csúcson lévôk” szubkultúrája kizsákmányolja a töme-gekét (s egyúttal maga is kizsákmányolás tárgya, mint azegységes jobbágyrendszer egyik eleme). Céljának eléréséhez„befôttkultúrába” kényszeríti a többséget, az ennek megfelelôkorlátok közé, de a „befôttkultúra” keretein belül lehetôségetbiztosít számukra a többé-kevésbé elviselhetô, önálló létezés-re. Ebben az értelemben a „talaj” a mindennapi élet viszonyla-gos függetlenségével, a szokások és ideálok hagyományosfüggetlenségével és a megszokott életvitel folytatásával állszemben a „csúcson lévôk” szubkultúrájával. Így volt ez aklasszikus jobbágyrendszer idején is, bármit is mondtak az

Befejezés: a néphatalom „új kiadása” 131


orosz nép szenvedéseirôl a „bûnbánó nemesek”, a liberálisok,a marxisták stb.

2. Ezt a „néphatalom”54 terminusával jelölhetjük. Alapjaaz irányítók és az irányítottak egy nagyon sajátos, a Nyugatonmegszokottól eltérô kommunikációs módja. A „néphatalom”keretei között potenciálisan fennáll a lehetôség egy hagyomá-nyos népi eszmény valóra váltására: az állam mint a néppelszembenálló erô, és kívánatosnak tartott népi állam elképze-lése közötti ellentmondás felszámolása. A csúcshatalom erealizáció garanciájaként lép fel: ebben a képzetben találkozikaz államiság és a népi tudat, s a népet és az államot ténylege-sen összekötô szálak mind általa válnak láthatóvá. A csúcsha-talom úgy értelmezhetô, mint a nép saját képzetének exteriori-zációja: a „cár” és a „nép”, a „cár” és a „talaj” egy egységes„mi”-t alkotnak. Egy ilyen interpretáció megfelelô körülmé-nyeket teremt az állam és a nép közvetlen kommunikációjánakmegalapozásához.

A gyakorlatban a „néphatalom” feltételezi a hatalom egy-fajta sajátos „talajba ágyazódását”, s nem csupán azáltal, hogymagába gyûjti a „talaj” bizonyos elemeit, de azzal is, hogy el-fogadja: ôt magát korlátozhatja a társadalmi „többség” véle-ménye, a tömeg – a „talaj” (annak ideáljai, értékrendje, szük-ségletei) által gyakorolt nyomás. Itt a csúcshatalom úgy je-lenik meg, mint a „talaj” hatalmának kivetülése, a népakaratlegfôbb címzettje, interpretálója és kifejezôje. A „talaj” nemosztozik vele a nép és a birodalom sorsát illetô felelôsségben,hanem rátestálja azt. Eközben követelményeket támaszt veleszemben, ítélôbírájaként lép fel, sôt, kérdôre is vonhatja (a fe-lelni kényszerültek között – csak a közelmúltból – ott találjuka gorbacsovi, a jelcini, s velük együtt az egész szovjet- és

Befejezés: a néphatalom „új kiadása”132

54 A szerzô ez esetben nem a „néphatalom” szó szokásos orosz meg-felelôjét, a „narodovlasztyije”-t használja. Glebova megfordítja az összetettszó elemeinek sorrendjét („vlasztyenarogyije”), így a szóban a „vlaszty” –a hatalom – válik hangsúlyosabbá. (Az új szó egyúttal a „demokrácia” for-dított képe.) (A fordító jegyzete)


szovjetellenes hatalmat). Az ilyen hatalom, amely a népet poli-tikájának alanyává teszi (vagy ezt a látszatot kelti), nem lehetszemélytelen, nem bonyolíthatja intézményrendszer vagy ügy-meneti procedúrák – mindez „megalázná”, kisebbítené és kor-látozná. A nép szempontjából nézve ez lehetetlen. Az ilyen ha-talom arra hivatott, hogy szakralizálják, hogy az „igaz” hata-lom teljességét és csodatévô erejét tulajdonítsák neki, mint akormányzók és kormányzottak „szubsztanciális egységének”.

A nyugati demokrácia és az „orosz néphatalom” ebbenellentétei egymásnak. A liberális konstitucionalizmus (vagyjogállam), a pluralista demokrácia nem más, mint az állam ésa társadalom dualizmusának politikai-jogi kifejezôdése, part-neri, formális-egyezményes viszonyuk biztosítéka. Oroszor-szágban a „néphatalom” többek közt egy hasonló dualizmuslehetôségének kiküszöbölésére szolgál. A hatalom felállása(megválasztása) itt másképp megy végbe, mint a nyugatidemokráciákban, inkább egy falusi közösség elöljáróinakmegválasztására emlékeztet. Azokat választják meg, akik ké-pesek teljesíteni az egész akaratát, úgy cselekedni, ahogyanAZ kívánja. Népi természetüket demonstrálva, az elvárt irány-ban haladva, s látszólag a többség által elôírt keretek közöttmaradva, a megválasztottak (illetve kiválasztottak) ezután el-kezdenek úgy cselekedni, ahogyan ÔK MAGUK akarnak. En-nek eredményeképpen jön létre a „néphatalmi rezsim”, amelymeglehetôs belsô önállósággal rendelkezik, de amelyet kez-detben korlátoznak annak a többségnek az érdekei, igényei ésértékrendje, amely az egész jogait bitorolja, vagyis az „egy-séges Oroszország” szerepében lép fel. Így, az állam és a tár-sadalom kettôsségének kizárására alapozva épül fel az „egyed-uralmi” hatalom.

Mint ideáltipikus modellek, a „jobbágyrendszer” és a „nép-hatalom” különbözô, sôt ellentétes állapotoknak tûnnek. A va-lóságban ezek nem alternatív rendszerek, és nem is a társa-dalmi fejlôdés egymást követô fázisai. A „jobbágyrendszer” ésa „néphatalom” lényegében egyetlen társadalmi rendszer ön-kifejezési formái, ugyanannak a társadalmi szubsztanciának a



lehetséges, szélsôséges megnyilvánulásai. Ebben a rendszer-ben minden amorf, törékeny, különösen instabil, az aktuális ál-lapot bármikor a visszájára fordulhat, a látszólagos nyugalom,stabilitás idôszakai is magukban hordják a társadalmi szaka-dás, széthullás veszélyét. Itt a saját megmaradásáért küzdô tár-sadalom, a káosz, a semmi határán egyensúlyozva, hol ilyen,hol olyan formába önti magát. Mint szubsztanciálisan egyne-mû állapotok, mind a „jobbágyrendszer”, mind pedig a „nép-hatalom” feltételezi az erôszakra alapuló viszonyokat a társa-dalmi organizmus minden egyes sejtjében, a hatalmon lévôkés az alávetettek rétegének merev elkülönülését, az egyén ki-szolgáltatottságát az egésszel szemben. A formális-egyezmé-nyes folyamatok, az élet jogi szabályozása, a verseny és a part-nerség elvei pedig nem lényegesek, nem bírnak döntô jelen-tôséggel.

Morális-etikai szempontból nézve ezeket az állapotokat,nem rosszabb, s nem jobb egyik a másiknál. A 20. század ele-jén kialakult a klasszikus, lenini, majd a sztálini „néphatalom”.Az orosz történelem soha nem volt véresebb és borzalmasabb.(Felidézhetjük Igor Guberman sorait: „Elég csak körbenéznemerre / s már józan-búsan gondolom: / borzalom lehet az országsorsa / hol tényleg a népé a hatalom!”) De még ez a rezsim (a20. században az elsô), mely az orosz tömegek felkelését elô-idézô népakaratból merített erôt, sem volt híján, Anna Ahma-tova szavaival élve, „vegetáriánus idôknek”. A „jobbágyrend-szer” pedig, amely összeforrt a monarchiával és az elit „ma-gaskultúrájával”, amelyet ma romantikusra színeznek s ideali-zálnak, nem volt mindig vegytisztán vegetáriánus: a mérlegmásik serpenyôjében ott volt a kínpad, a korbács, Szalticsiha,55

a Pugacsov-felkelés stb.Két fontos mozzanat van mindebben. Az egyik, hogy a

történelemben nem találhatjuk meg sem a „jobbágyrendszert”,sem a „néphatalmat” tiszta, tökéletes változatban. A társadal-


55 Darja Nyikolajevna Szaltikova (1730–1801) – rendkívüli kegyetlen-ségeirôl ismert földbirtokosnô. (A fordító jegyzete)


mi fejlôdés bizonyos stádiumaiban az egyik vagy a másikalapelv erôteljesebben nyilvánul meg, s ez azt a látszatot kelti,hogy az adott alapelv gyôzedelmeskedik és totálisan érvé-nyesül. Gyakrabban párhuzamosan uralkodnak, (különbözôarányban és minôségben) egymást kiegyensúlyozva: szélsôsé-geiket tompítja a diffúzió, egymásba olvadás. Mi több: azorosz történelem azt igazolja, hogy az egymást követôen meg-valósított „jobbágyrendszer” és „néphatalom” a társadalomszámára egyformán romboló hatású. Az orosz változatbanmind a „jobbágyrendszer”, mind a „néphatalom” csak egyikeleme lehet egy bonyolult társadalmi konstrukciónak, nemkell, hogy bármelyiket „abszolút értéknek” tekintsék, vagymég inkább, hogy azzá váljon. A másik mozzanat, hogy a„jobbágyrendszer” és a „néphatalom” szélsôségeit maga azélet is tompítani tudja. Valaha N. N. Usztrjalov a „kommuniz-mus világivá válásáról” írt. Ha ezen a rendszer természetes (abiológiai túlélés érdekében szükséges) „emberarcúvá válását”értjük, azt, ahogyan áthatja a „takarékoskodjunk a néppel!”gondolata (amely Alekszandr Szolzsenyicin szerint legfôbborosz eszme), mondhatjuk, hogy idôvel „világiasodik” a „job-bágyrendszer és a „néphatalom” is. Ennek köszönheti túlélé-sét, létezését az orosz rendszer.

Úgy, tûnik, hogy az, amit mi a kilencvenes években átéltünk,távolról sem a „totalitarizmusból” a „demokráciába” való át-menet volt, hanem a „néphatalom” egy formájának transzfor-mációja egy másik formába. E logika keretei között (racionálisszempontból is) érthetô, megmagyarázható a „demokratikus”rezsim evolúciója, s az orosz állampolgárok erre adott reakció-ja. Hogy hogyan viszonyulnak ôk a hatalomhoz általában, sezen belül a csúcshatalomhoz, azt demonstrálja az Alkotmánynapja (2005. december 12.) elôtt végzett országos közvéle-ménykutatás. A mi népünk (vagyis a társadalmi többség, a „ta-laj” úgy véli: a hatalom fô forrása és a szuverenitás hordozójaaz országban nem ô maga (ahogyan ez az alkotmányban olvas-



ható), hanem az elnök. A lakosság 55%-a biztos abban, hogyaz államfô és a szuverenitás – egy és ugyanaz. Csak a kutatásrésztvevôinek 19%-a hisz formálisan az orosz demokráciában,és feltételezi, hogy Oroszországban a hatalom birtokosa még-iscsak a nép. S ez törvényszerû: az emberek nem csak hogynem olvasták és nem olvassák az Alkotmányt, de többségükarra sem emlékszik, hogy 1993-ban részt vett a megszavazásá-ban. Csak a megkérdezettek egyharmada adott helyes választarra a kérdésre, pontosan hogyan fogadták el az Alkotmányt.A többség vagy nem tudott válaszolni (37%) vagy meg voltgyôzôdve arról, hogy ez a dokumentum az elnök személyesmunkájának gyümölcse (20%). Ez volna hát a belsô, „talajbólfakadó” alap annak megteremtéséhez, amit a mai hatalom (V.Szurkov terminusával élve) „szuverén demokráciának” szo-kott nevezni.

A mai „néphatalom” rendelkezik mindkét nemzeti törté-nelmi típus lehetôségeivel, tanulságaival, elônyeivel és veszé-lyeivel, igaz, a típusok alapvetô változásokon mentek keresz-tül. A posztszovjet „néphatalom” valamiféle új mutáns, vagyinkább transzformáció. A transzformáció-mutáció jogszerûenés (összorosz viszonylatban) gyakorlatilag vérveszteség nélkülment végbe, s ez nagyrészt a nyugati tapasztalatok felhaszná-lásának köszönhetô. Ahhoz, hogy megszervezze az „átmene-tet” (saját korábbi változatából az újba), a hatalom nyugati po-litikai technológiákat vett igénybe (kimondottan így tekintverájuk) – a demokrácia és a jogállam elveit és gyakorlatát. A de-mokrácia az orosz politikai élet megújulását, modernizációjáteredményezte, de megôrizte annak sajátosságát, különösségét.Ebben az értelemben Oroszország megbirkózott a demokrá-ciával.

Népi és egyeduralmi, liberális és reakciós (s oly sok min-den más) egyesül a posztszovjet hatalomban, van jelen mint al-kotóelem (s nem mint abszolút érték) ebben a bonyolult konst-rukcióban. Sok mindent fel kellett áldoznia a korszerûségoltárán abból, amivel az orosz monarchia és a szovjethatalomrendelkezett: a társadalmi kizsákmányolás és kontroll totális



jellegét, a lélektani átalakítást-átnevelést mint erôforrást, az el-osztás, az információ és a politikai élet monopóliumát, a „nagy-hatalmiságot”, és (globálisan) területi arányaiból is vesztett.Ám éppen a modern világban talált eszközöket, módszereket,praktikákat, elveket és embereket ahhoz, hogy túlélését bizto-sítsa. Hiszen a mi haszonelvû, technológiailag fejlett, moder-nizált, image-központú „néphatalmunk” tökéletesen megfelela mai kornak. Krédója az élet cinikus-pragmatikus, végtelenülmaterialisztikus felfogása. Ez egy sor szemmel látható ténybôlindul ki: a társadalomban végbement a meggyôzôdések eró-ziója, az elvek és világnézetek értékvesztése (ezért nincs való-di bázisa a vitáknak, az eszmék küzdelmének). Minden értékviszonylagossá vált – így hát lehetséges ezeket alakítgatni,konstruálni, a manipulálás eszközévé válnak. Az egyetlen „ab-szolút igazság” – a bankjegyekre váltható anyag: a gyûjtés,szerzés, fogyasztás, a leküzdhetetlen szerzésvágy kielégítésé-nek lehetôsége.

Jelenleg EZ az orosz lét igazsága. A társadalom nem idô-ben és térben valósítja meg, teljesíti ki önmagát, hanem a kész-pénztömeg közegében. A mi korunk ebben részben mege-gyezik a szovjet „néphatalom” utolsó fázisával – a brezsnyevi„pangás” idôszakával, melynek keretei között a mai fogyasztóitársadalom kialakult. S ma senkinek nem kell bizonygatnia,igazolnia, hogy joga van a haszonszerzéshez. Elmúlt a haszon-szerzéstôl való félelem, a hozzá fûzôdô bûntudat, senki semharcol torz formái ellen. Az anyagiak meghatározzák a min-dennapi emberek tudatát: a fogyasztói életforma korlátlan tár-sadalmi elfogadottságra tett szert. Ennek elismerésére és fenn-tartására alapul a társadalmi rend. A többi életforma „illegálisstátuszba” kényszerült – racionális és „morális” szempontbólhaszontalannak, ha nem éppen károsnak tartják ôket. Min-denki, aki így vagy úgy részese a fogyasztási folyamatoknak,megbékélt a korszellemmel.

A fogyasztási versenyben a hatalom továbbra is a társada-lom élcsapatának szerepét játssza, bár nem abban az értelem-ben, mint az SzKP tette. A szovjethatalom számára az ideoló-



giai, politikai vezetô szerep volt a fô, ennek révén uralta ésalakította át az egész társadalmat. A posztszovjet hatalom szá-mára a gazdasági az. Megrendezni az egyéni boldogulás ver-senyét – ez talán a legjobb eszköz a társadalom irányítására.(Igor Guberman szavaival: „Könnyebb az orosz élet évrôlévre, víg fogadónk napfényben épül, / mert minden elvi idióta/ veszélytelenebb elvek nélkül”. ) De ez azért meghatározottterheket ró a hatalomra, és bizonyos kockázattal jár.

Az új rendszer nem a termeléssel, hanem jórészt az elosz-tással és újraelosztással van elfoglalva: a mindennapokat meg-határozó egyéni teljesítmények értéke nem a termelésben, ha-nem a forgalomban nyer meghatározást. S Oroszország szá-mára ez nem újdonság. Az újraelosztás körüli robbanásokban,amelyek a 20. század elején és végén végigsöpörtek az orszá-gon, felfedi magát az orosz társadalom „igazsága”, mely (lé-nyegében és elsôsorban) nem termelô, hanem elosztó, slegfôbb tulajdonsága az újraelosztás (lásd errôl Pivovarov mû-veit). Ráadásul az oroszok meglehetôsen eredeti módon osz-tozkodnak: az orosz „talaj” állandó célja az igazságos újrael-osztás, az ilyen újraelosztás szabadsága jelenti számára (töb-bek között) magát a szabadságot, s ilyen újraelosztásat vártmindig is a „népi uralkodótól”. Ugyanakkor az ilyen újrael-osztás mindig társadalmi káosszal fenyeget: amennyiben tel-jes mértékben megvalósítják, elpusztíthatja a társadalmat.A „Zavaros Idôkbôl” a „Rendbe” való átmenet nagy mérték-ben összefügg azzal, hogy a „talaj” ilyenkor kiegyezik azegyenlôtlen elosztással, de csak ha ezt a csúcshatalom ellen-ôrzi, mely meggátolja a nyílt fosztogatást (a kaotikus elosz-tást) és biztosítja a viszonylagos igazságosságot. Ehhez pedigerôs, a környezetétôl nem függô, „egyeduralkodó” hatalomravan szükség.

A 20. század egész orosz történelme errôl tanúskodik. S mais hasonlóan tájékozódik ez ügyben a „talajhoz” tartozó átlag-ember – ezt mutatják a közvéleménykutatások. Úgy véli, hogya csúcshatalomnak kontrollálnia kell az újraelosztást, megha-tározott, igazságos keretek közé szorítani azt, „kiegyenlítget-



ni” a fogyasztói lehetôségeket, szociális támogatást nyújtani –mindenkinek, nem csak a rászorulóknak. A szociális-gazdasá-gi „jogszerûséget” (pontosabban igazságosságot) a „talaj”,vagyis a szociális többség véleménye szerint úgy lehet elérni,ha leküzdjük a hatalomnélküliséget, az anarchiát, felszámo-lunk minden egyéb (nem a csúcshatalomhoz tartozó) hatalmiközpontot, vertikalizáljuk a hatalmat, visszaállítjuk az államitulajdont, megfékezzük az „erôseket” (a „bojár konstituciona-lizmust”). Nem véletlenül jelent meg társadalmunkban az,amit A. Sz. Ahiezer így nevezett: „közös, izzó sóvárgás egy újSztálin után”. Az sem véletlen, hogy mostanában egyre többetemlegetik Jurij Andropovot, a róla alkotott képbôl vezetik le a„putyini rendszert”. Mindezek mögött a „valódi néphatalom”,a „magunkénak érzett” hatalom utáni vágy áll. S annak beiga-zolódása, hogy az orosz „néphatalom” még a „burzsoá hará-csolás” körülményei között sem függ össze az alkotmányosdemokrácia gyôzelmével, s a magántulajdon sérthetetlenségé-vel és jogszerûségével.

A mai orosz hatalomnak nehéz feladat megfelelni a „nép-hatalom” eszményének. Nem csupán azért, mert ez a hatalomaz „olaj-földgáz kultúra”, a kulturális szakadás terméke ésmegtestesülése. A kontrollálatlan újraelosztás, a fogyasztásikáosz idején született, amikor megdôlt a társadalom szerke-zetének, annak felsô, vezetô rétegének egyik alappillére – ahivatali apparátus. Éppen ez volt az, ami rendszerezte, korlá-tozta, visszafogta és legitimálta az újraelosztást, s rajta keresz-tül a fogyasztást is. Az orosz rendszerben mindig a hatalomvolt az elosztás legmagasabb szintû intézménye s a legfôbbtulajdonos, az állami hierarchia pedig egyenlô volt az anyagijavak elosztásának hierarchiájával. A moszkvai birodalom„mesztnyicsesztvo”-rendszere, a Nagy Péter idején bevezetett„Rangtábla”, a szovjet nómenklatúra meghatározta azt, kitmennyi illet „rangja szerint”. Ezáltal kapcsolódtak be a „csú-cson lévôk” a hivatali-fogyasztási rendszerbe. Ennek az alap-elvnek az eltörlése (a 19. század utolsó harmadában – a 20század elején, és a peresztrojka idején) megsemmisítette a szo-



ciális hierarchiát, s egyáltalában megkérdôjelezte a szociálisrendszer létezését.

Az új Oroszországból a hivatali alapelv eltûnt, helyét a fo-gyasztói foglalta el, amely az újraelosztás terjedését, kaoti-kussá válását eredményezi. Ez fogalmazódott meg Jelcin kije-lentésében: „vigyetek annyit, amennyit bírtok”. A kilencvenesévekben az újraelosztás az elemi részecskék kaotikus moz-gását mintázta. A hatalom megpróbálta ezt strukturálni, rend-szerezni. Emlékeznek Csernomirgyin híres mondására: „Kimondta, hogy mindenkinek adnunk kell?”. S a hatalom ebbenrészben sikerrel is járt: kisajátítás és lefoglalás útján (akár apolgárháború idején) a „csúcson lévôk” közegében létrejött azüzlet valamiféle „csatarendje”. De ez nem jelenti azt, hogybevezettek volna egy rendszert, amelyet – indokolt esetben –nem lehet felülbírálni. Ilyen rendszer láthatólag csak a hivatalialapelv dominanciája esetén lehetséges.

A hivatali struktúrának azok a karikaturisztikus, parodisz-tikus formái, amelyeket a jelenlegi hatalom bevezet, csak vég-legessé teszik a hivatali elv elhalását. Így például az egységesbérrendszer, amelynek megfelelôen a közalkalmazottak fize-tését kiszámítják, olyan díjszabást vezet be, amely nem bizto-sítja az állami alkalmazottak megélhetését. Az „EgységesBértáblázat” megteremti a törvényesített dotáció rendszerét, ezpedig az anyagi javak elosztásának hivatali elvének profani-zálása. Ezen kívül: az orosz rendszerben megjelent a helyi ve-zetôk egy (Oroszországban) új típusa. Történelmünkben isme-retes volt a „táplálás” gyakorlata: azokban a hivatalokban,amelyek azért feleltek, hogy az adók eljussanak a központikincstárba, és a társadalmi-politikai helyzetet is ellenôrizték,a vezetôk a lakosság rovására gyarapodtak. Most a csúcshata-lom olyan vezetôket nevez ki a régiókban, akik kötelesek alakosságot táplálni. Az ilyen „kényszerszolgálat” egyszerrebüntetés a visszaélésekért, és továbbiak jóváhagyása.

Egy másik probléma a társadalom kriminalizálódása, atársadalmi típusok teljes összekeveredése, a bûnözô beépülésea hatalomba, és a bûnszövetkezetek, klánok elvének gyôze-



delmeskedése a szerzôdéses viszonyok terén. Ez a „gátlásta-lanság” – szintén a kontrollálatlan, kaotikus újraelosztás meg-nyilvánulása. Igaz, ebben mindenki érintett, ez gúzsba köti azegész társadalmat. Valamikor Szovjet-Oroszországban „foko-zatosan elmosódott a különbség a szabadok és a fogvatartottakközött” (A. Sz. Ahiezer), ehhez hasonlóan most, a posztszov-jet Oroszországban egyre inkább eltûnik a határvonal a „bû-nözô elemek” és az egyszerû fogyasztók között. Az utóbbi ígyvagy úgy kapcsolatba kerül az „árnyékos oldallal”, minden-napi élete során megsérti a törvényt. Ezért képmutató, amikorazt követeli a hatalomtól, hogy „csináljon rendet”, hiszen a„rendtôl” (a törvény érvényesülésétôl) legalább annyira tart,mint a „rendetlenségtôl”, az anarchiától.

Ebben a számára nagyon nehéz helyzetben a hatalom fel-használ minden lehetséges eszközt és túlélési módszert, amit ajelen kínál, vagy amit a múltból meríthet. Népi természetét avirtuális realitás szférájában képezi le, a „szociálisan igazsá-gos” újraelosztáshoz folyamodik, így táplálva a „talajt”. A ha-talom meghagyja a „talaj” függetlenségét a mindennapi élet-ben, s nem úgy viszonyul hozzá, mint egy szigorú instruktor,vezetô, hanem inkább mint egy hûvös-közönyös, távol lakógyám. S nem csak az országon belül, hanem a határokon túl is:úgy tesz például, mintha az országnak többé-kevésbé méltóhelyet biztosítana a világban. S az emberek megszavazzák ezta hatalmat. Miért is ne? Olyannak látszik, amilyennek látniszeretnék, érthetô nyelven szól hozzájuk – ez az ô nyelvük, a„talaj” nyelve. S ami a legfontosabb – az állampolgárok érzik:a külsô eltérések, a köztük lévô rendkívül nagy távolság, stalán a kölcsönös ellenszenv ellenére is, ôk – a nép és a hata-lom – hasonlítanak egymáshoz. Ez a hasonlóság (egyelôre)egyesíti ôket a „néphatalom” „új kiadásában”.



TARTALOM

Bevezetô 5






Készült az MTA–ELTE Történeti RuszisztikaiKutatócsoportjában,

az ALAPÍTVÁNY AZ OROSZ NYELVÉRT ÉS KULTÚRÁÉRT

támogatásával

ISBN 978 963 7730 44 3

ISSN 1215 2560

Felelôs kiadó: a Magyar Ruszisztikai Egyesület elnökeés az MTA–Elte Történeti Ruszisztikai Kutatócsoport vezetôje

Felelôs szerkesztô: Vértes JuditTördelés: Typo D’Apo Bt.

Nyomdai kivitelezés: Mesterprint Kft.


irina glebova - russianstudies.hu · 2020-01-31 · glebova levil 2008-05-05 19:39 page 10. mukra...

Documents